Meddig mennél el? I. rész 1. fejezet

Meddig mennél el?

I. rész - Jan története

Halmozzuk az élet örömeit!
Kukkolás, meztelenkedés, leszbikus szex és minden, mi szem-szájnak ingere.

Írta: Gina_B_33
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2016. április 23.

*************************************************************************

Tiszta szerencse volt, hogy belefutottam Susanbe egy útszéli kávézóban, amikor Dallasban jártam egy állásinterjú miatt. Még az egyetemen egy félévig szobatársak voltunk Austinban. Akkor még egyikünk se tudta, ez a véletlen találkozás mennyire meg fogja változtatni az életünket.

Susan egy félévvel előttem diplomázott és szinte azonnal az ölébe hullott egy állás. Jogi asszisztensként dolgozott egy neves cégnél Dallas belvárosában.

Én üzleti ügyintézésből diplomáztam reklámozásra szakosodva. Az interjúra is egy reklámcégnél került sor alig pár épületre attól a belvárosi irodától, ahol Susan dolgozott.

- Van már hol laknod? - kérdezte ebéd után.

- Nem – nevettem fel zavartan. - Hiszen még az állást se kaptam meg. Nem akartam még kordét a ló előtt.

Megértően bólintott, majd hozzátette: - Ha van egy kevéske eszük, téged fognak választani. Ha pedig így lesz, nekem van egy kellemes két szobás lakásom pár tömbre innen. Azt pedig egyáltalán nem bánnám, ha lenne kivel megosztani a bérleti díjat. Még a parkolóhelyért se kellene közelharcot vívnod. Épp elég hely van a mélygarázsban. Munkába pedig ugyanúgy mehetnél gyalog, mint én.

Szó szerint letaglózott az ajánlata. Susan maga volt a megtestesült tökély szobatárs a kollégiumban. Pedáns volt és tiszta. Emellett minden másban is passzoltunk egymáshoz. Hozzám hasonlóan ő se volt az a bulizós fajta. Mindketten a tanulmányainkat és a jegyeket helyeztük az első helyre. Ráadásul ő se egy túl jól eleresztett családból származott. Mindkettőnket támogattak a szüleink, de mindkettőnknek kellett dolgoznia az elegendő költőpénzért. Ő az egyetemi adminisztrációs központban segédkezett, én pedig pincérkedtem.

Így hát gondolkodás nélkül lecsaptam az ajánlatra.

- Az nagyszerű lenne. De mégis mennyi lakbérről beszélünk?

- Hmm – préselte össze az ajkait. - Én háromszázharmincat fizetek, plusz a rezsi. - Aztán azonnal hozzá is tette: - Tudom, hogy ez soknak tűnik, de tényleg bőven megéri. A szüleimtől kaptam a berendezést diplomaajándékként, és minden megvan, ami csak kell. A városban töltöd az éjszakát?

- Igen, de...

- Nincs semmi de – szakította félbe a tiltakozásomat, hogy még ha meg is kapom az állást, nehezen engedhetnék meg magamnak ekkora kiadást. - Van már hol aludnod?

- Még nincs.

- Akkor minden meg van beszélve. Ma éjjel nálam maradsz és megnézed a helyet. Tudom, hogy egyáltalán nem olcsó, de biztos vagyok benne, hogy imádni fogod. Mérget mernék venni rá.

- Oké – bólintottam rá. - De ne siessünk annyira előre! Még az első interjúm se volt meg.

- Minden rendben lesz. Érzem. Higyj nekem, Jan! A végzet is úgy akarja, hogy ez így legyen.

Kicseréltük a telefonszámainkat és megegyeztünk, hogy találkozunk, amint végez a munkahelyén.

- Megpróbálok ellógni egy kicsit korábban, hogy ne kelljen sokat várnod – kacsintott.

***

Az interjú kifejezetten jól ment, és amikor megtudták, hogy csak miattuk jöttem a városba, azonnal le is fixáltak nekem egy időpontot második találkozásra a következő napra.

Emellett Susannek is igaza volt a lakással kapcsolatban. Szóhoz se jutottam, amikor megláttam. Abban a pillanatban a bérleti díj még szemérmetlenül alacsonynak is tűnt a színvonalhoz képest.

- Váó! - sóhajtottam. - Ezt mind háromszázharminc dollárért?

Susan halkan kuncogott.

- A főnököm... nos, igazából a főnököm főnöke az épület résztulajdonosa, és az alkalmazottak kedvezményes bérleti díjat kapnak.

A lakás a tizennegyedik emeleten volt. A földszinten portaszolgálat, meg minden egyéb. A gyakorlatban pedig az egész még nagyobbnak is tűnt, mint amekkora ténylegesen volt. Még a terasz is elképesztően hatalmasnak tűnt, igaz a kilátás nem kecsegtetett sok jóval az utcán végignyújtózó ugyanolyan épületekkel.

A barátnőm még a berendezéssel kapcsolatban se túlzott. A bútorok és a lakásdekoráció mind úgy néztek ki, mintha egy szakember mestermunkája lenne.

- Nos, mit gondolsz? - kérdezte Susan, miközben a vacsorára összerittyentett kínaiját ettük.

- Mennyei az íze – nyammogtam.

- Nem is rossz ahhoz képest, hogy először próbáltam, nemde? - vont vállat. - Holnap megpróbálunk valami indiait.

Sosem ettem még indiait, de ha a minőség változatlan, egy szemernyi kifogásom se lehetett.

Az ágyban aznap este meg kellett csípnem magam, hogy megbizonyosodjak róla, nem álmodom-e. Huszonnégy órával korábban nem is reménykedhettem benne, hogy ilyen simán mennek a dolgok a munkával, találok egy ilyen gyönyörű lakást, egy csodás lakótársat, és mindezt alig néhány Dallasban töltött óra alatt. Mintha csak egy álom vált volna valóra.

Másnap reggel, a második interjúm után, azonnal felajánlották nekem az állást a legmerészebb álmaimnál is magasabb kezdő fizetéssel. Csak hónapokkal később tudtam meg, hogy Susan főnöke a cég tulajának golfpartnere és szólt pár szót az érdekemben. Ekkor értettem meg a régi mondás lényegét. Nem az a fontos, hogy mit tudsz, hanem az, hogy kit ismersz.

Hogy megünnepeljük a sikeremet, Susannel átsétáltunk a pár sarokra lévő Dallas West Endre, hogy végigjárjuk a helyi klubokat, üzleteket és éttermeket. Péntek este volt, szóval minden tele volt emberekkel és zajjal. Végül egy teraszon kötöttünk ki, kezünkben az italunkkal, és figyeltük, ahogy egy utcai banda blues-t játszik. Mindent egybe véve nagyszerű este volt. Ráadásul alig kellett valamennyit sétálnunk, hogy haza érjünk.

Aznap este alig bírtam visszafogni magam, hogy kiálljak az erkélyre és elüvöltsem magam: - Dallas! Megérkeztem!

Folytatása következik!