Tízemeletes ház 3. rész - Megszopiznád?

Előzmény: Tízemeletes ház 1. rész
Közvetlen előzmény: Tízemeletes ház 2. rész

Írta: Marokfegyver

***********************************************************

– Mennem kell – szólaltam meg. – Ebéd, aztán „go” a nagyvárosba!

– Nehogy szégyent hozz rám! – vigyorgott Márk, ám a vidámságon át is érződött egy adagnyi irigység.-- Minden lyukat dugj meg…!

– Azon leszek.

– .. és szólj, ha jut nekem is belőle!

Ez a mondat ugrott be újra meg újra, amikor 2 órával később, a vonat homályos ablakán át a monoton tájat bámultam.

Először utazhattam el önállóan, ráadásul több napra. Nem családi nyaralás, nem osztálykirándulás, hanem teljesen egyedül, és egy cseppet sem rontott a helyzeten, hogy a nővéremnél fogok eltölteni 1 hetet. Fruzsina úgysincs otthon egésznap, mert dolgozik és angolul tanul, de ha otthon punnyadna, az sem zavarna, mert én meg jönni-menni fogok reggeltől estig, és – kirázott a hideg a gyönyörűségtől – akár éjjel is.

Apró, elhagyatott állomás mellett robogott el a vonat.

Nem is jártam még a nővérem albérletében, mert amikor – 1 évvel ezelőtt – felköltözött, mi osztálykiránduláson voltunk. Csak a szüleim elbeszéléséből tudom, hogy tágas és világos – szerintük ezek a legfontosabb szempontok –, és biztosan jól érzi ott magát, hiszen elég ritkán jár haza.

Ahogy közeledett a főváros, egyre nyugtalanabb lettem, és felmarkolva a csomagomat, három kocsit előrementem, ennyivel is csökkentettem a szabadságba vezető utat. A pályaudvaron a csajokat már úgy nézegettem, mintha választanom kellene körülük, aztán megkerestem a buszmegállót.

Eggyel hamarabb szálltam le, mert a nagy bámészkodásban eltévesztettem a számolást. Többször jártam már Pesten – színházban, osztálykiránduláson, családi programmal –, de most másnak láttam, jóval egyszerűbbnek, ugyanakkor izgalmasabbnak. Először az sem zavart, hogy óriási cseppekben eleredt az eső, s csak nehezen szántam rá magam, hogy másokhoz hasonlóan fedezékbe húzódjak. Aztán még a hirtelen támadt vihar is tetszett, egy lépcsőház ajtajából figyeltem, ahogy eltűntek az utcáról a gyalogosok.

Valamivel utánam néhányan bemenekültek még, de ők nem álltak meg az üvegajtóban zivatart csodálni, hanem a lépcsőkorlátnak támaszkodtak. A lány 16-17 éves lehetett – mint én –, a fiúk talán valamivel fiatalabbak, s mindannyian egy pillanatig saját vizes foltjaikat mérték fel, majd egyszerre fordultak a csaj felé:

– Vizespóló… – rikkantottak fel ketten is, és egyikük csücsörített a vékony felsőn átsejlő bimbók felé.

– Megszopiznád? – kérdezte a másik, és markát illesztgette a levegőben.

A lány mosolyogva leült a lépcsőre. Hamar odatelepedtek köré, ügyesen beszorították.

– Hagyjatok már, mert nem száradok meg! – nyafogott középről, de kissé széttette a lábát, hogy az egy lépcsőfokkal lentebbre helyezkedő is odaférjen.

Elfelejtettem az utca felé bámulni.

A csaj felnyúlva, összetapadt barna haját simogatta, mintha észre sem venné, hogy a jobbján fészkelődő srác közben oldalról bekukucskál a felsőjébe.

Röhögés:

– Éhes vagy?

A srác nem zavartatta magát, inkább még az ujjaival tovább tágított a kémlelőnyíláson.

– Megszopiznád? – vigyorgott a lépcső fenti fokán terpeszkedő, behajolva a történésbe. – Csilla, te szereted, ha bekapják a bimbódat?

– Titok – nevetett a lány, és továbbra sem akadályozta meg a lekelődést.

– Naaa! Én is elárulom, hogy szeretem-e, ha szopnak.

– Azt meg melyik pasi nem szereti?

– Na, látod? Te is mondd el, mit szeretsz…!

–… hátha tudunk segíteni! – folytatta a kukucskálós, aki eddigre előrehúzta a felsőt, és nyakát nyújtogatva leskelődött.

– Nem láttál még cickót? – nézett rá oldalról a lány, akit korábban egyikük Csillának nevezett.

– A tiédet még nem…

Röhögés:

– Másokét meg még ennyire sem!

Zavartan kifelé fordítottam a fejem, mert egy másodpercig mindegyikük rám nézett. Suttogást és fojtott kuncogást hallottam a lépcső felől.

A pocsolyákban buborékokat vetettek a cseppek – ilyenkor jósolják a mi vidékünkön, hogy sokáig fog esni –, és néhány esernyős ember már bátran nekiindult az utcának. A dörgés egyre távolodott.

Jobban érdekelt volna, ami a hátam mögött történik, közben attól tartottam, hogy az eső eláll, és semmi ürügyem sem marad Csillát és a többieket tovább hallgatni.

Cipőkoppanások… Úgy tűnt, hogy cihelődnek, és véget is ér a legelső pesti – azaz óbudai – élményem.

Odanéztem. Álltak a lépcsőn, majd karjánál fogva elkezdték húzni a csajt – felfelé.

A lábam – érthetetlen módon – vitt volna utánuk, még egy tétova lépést is tettem. Azt sem tudom, hogy mi tartott mégis vissza, de jól emlékszem, hogy komoly erőfeszítésembe tellett maradni.

A lépcsőháztól elbúcsúzva megnéztem az üvegajtóra ragasztott jelet, mintha akármikor is vissza kellene térnem a helyszínre.

Folytatása következik!