Szerelmem, Anna

Írta: MSE Ramirez

************************************

A lift csigalassúsággal vánszorgott. Egy örökké valóságnak tűnt, amíg az egyik emeletet elhagyva elérte a következőt. A halk, duruzsoló zene és a még azon is átszűrődő durva nyikorgás szinte már az őrületbe kergetett.

A szívem a torkomban dobogott. Az ajkaim kiszáradtak, a tenyerem viszont úgy izzadt, mintha legalább ötven fok lenne. A lábaim reszkettek, mint a kocsonya. Nem tudtam magamnak parancsolni. Pedig én nem voltam ilyen. Anna már ezer éve a legjobb barátnőm volt. Mindent tudott rólam és én is

róla. Azt is tudta, hogy leszbikus vagyok. Mindig is tudta. Talán már régebben is, mint ahogy én magam rájöttem. Mindezek ellenére sosem volt elutasító. Sosem nézett rám undorodva. Még csak másképp sem. A legjobb barátnője voltam és ő is az enyém. Sosem tekintett rám úgy, mint nőre és én sem őrá… Legalábbis mostanáig.

Belenéztem a lift egyik falát betöltő tükörbe. A karcos üveget elcsúfító tucatnyi falfirka közül egy falfehér arc nézett vissza rám. A számat feszesen összeszorítottam, ahogy tudattalanul mindig, amikor ideges vagyok. Ezt gyorsan abba kell hagynom. Még a végén elárulom magam Anna előtt. Ahogy belenéztem a saját zöld szemeimbe a tükörben, egyáltalán nem voltam elégedett azzal, amit látok. Ha valaki ilyen ijedt és tanácstalan képet vágna, én lennék az első, aki barátilag leordítja a fejét, hogy szedje már össze magát, és ha kell, még fel is pofozom, hogy észhez térjen. Most viszont maximálisan meg tudtam érteni ezeket a barátaimat.

Pedig nekem még könnyű dolgom volt. Már ha ez egyáltalán lehet könnyű. Annával az óta ismertük egymást, mióta az eszünket tudjuk. Őt nem botránkoztathattam meg semmivel. Bár teljesen különböző személyiségek voltunk, mégis tökéletes összhangban, szinte tökéletesen kiegészítettük egymást. Egymás mellett nézve minket én magas voltam, nagydarab (a még egészséges karcsú testalkatom mellett is) és midig azt mondták, hogy a megjelenésem, az arckifejezésem, a tekintetem magabiztosságot, öntudatosságot sugároz. Anna viszont alacsony volt, vékony és kissé félénk, de nagyon kedves és magával ragadó. Már az első pillanattól beleszerettem, ahogy megláttam. Bár ez talán egy leszbikus szájából kicsit más értelmet kap.

Nem. Akkor még nem voltam belé szerelmes. MÉG nem. De már az első pillanattól kezdve megvolt köztünk az a láthatatlan kötelék, amit egyszerűen nem lehet szavakkal leírni. Annak ellenére, hogy teljesen mások voltunk. Én mindig is nagyszájú voltam és szókimondó. Nem szerettem az olyan embereket, akik nem képesek dönteni, nem képesek lépni. Emiatt sokszor haragos tekintetek kereszttüzébe kerültem, de Anna midig megvédett. Ő nem volt ilyen. Ő alapvetően csendes volt és visszahúzódó. Nem volt sosem az a tipikus zárkózott lány. Talán azt mondhatnám, hogy sosem beszélt feleslegesen. Inkább csak megbújt a többiek között és figyelt. Kerülte a konfliktusokat, de ha a barátairól volt szó, akkor mindig teljes erőbedobással állt ki mellettük és mindig mindenkit meggyőzött.

Talán ezért szerettem bele. De lehet, hogy ez csak egy újabb csepp volt abban a pohárban, ami abban a pillanatban kezdett el telítődni a szívemben, amikor megláttam őt és először rám mosolygott, és most csordult ki végleg.

Teljesen mások voltunk. Ez nem vitás. Én szerettem feltűnősködni. Szemben úsztam az árral. A szüleim majdnem a frászt kapták, amikor először hazaállítottam raszta frizurával, de aztán ehhez is hozzászoktak. Fiús lány voltam. Nem nevezném magam erőszakosnak, de a kelleténél többször használtam az öklömet. Egy lányhoz képest túl sokszor is. Mindent kipróbáltam, amit csak lehetett. Egy ideig volt egy saját rock bandánk is néhány haverommal, de nem értünk el nagy sikert. Viszont legalább egy ember volt, akiről elmondhattuk, hogy az igazi rajongónk. Pontosabban talán csak az én igazi rajongóm. Anna mindig ott volt és hallgatott minket. A szemében csillogott az érdeklődés és a büszkeség. Újabb csepp a pohárban.

A lift fülsértő zenéjén keresztül halk pittyenés hallatszott. Már csak két emelet. Gyorsan össze kell szednem magamat. Nem állhatok így elé.

Enyhén megütögettem az arcomat. hogy magamhoz térjek és lesimítottam a ruhámat. Alaposan kiöltöztem. Talán a kelleténél jobban is. De végtére is az Ő születésnapja van. Ő mindent megérdemel.

Lenéztem a kezemben szorongatott kis dobozkára és összeszorult a szívem. Vajon mit fog hozzá szólni? Egy vagyonba került, de én nem sajnáltam rá a pénzt. Mindent az én egyetlen szerelmemnek.

Nem reméltem semmit. Nem vártam, hogy majd a nyakamba ugrik és megcsókol. Eszembe sem jutott, hogy ezt kihasználva az ágyba csábítsam. Nem akartam tőle semmit. Legalábbis tudatosan nem. Csak azt akartam, hogy boldog legyen. Hogy örüljön.

Már régóta féltékenyen néztem azokra a pasikra, akik abban a kegyben részesülhettek, hogy Annát a barátnőjüknek nevezhetik. Nem érdemelték meg őt. De vajon én megérdemlem? … Nem. Nem is akartam megtudni. Akármennyire vert a szívem, amikor csak rá gondoltam, akármennyire kiszáradt a szám és izzadt a tenyerem, nem akartam, hogy több legyen köztünk, mint barátok között. Vagy legalábbis ezt magyaráztam be magamnak. Azzal mindent elrontanánk. De… de én akkor is szeretem. a szívem legmélyéből szeretem.

A lift csengője ismét megszólalt és a rozoga szerkezet egy nagy rántással megállt. Az ajtó kinyílt, én egy nagy levegőt vettem és kiléptem. Megálltam az ajtaja előtt és megnyomtam a csengőt.

Azt hittem ott helyben belehalok a látványba, amikor kinyílt az ajtó és ott állt előttem Ő. Már készülődött a bulira, amit a barátaink szerveztek neki. Válogatta a ruhákat, amelyek hatalmas halomban álltak az ágyán, aminek a sarkát megpillantottam az háta mögött.

Meglehetősen hiányos öltözetben volt, ami még fájdalmasabbá tette a látványát. Nem mintha nem láttam volna már kismilliószor meztelenül, de ez most más volt. Alabástromfehér bőre úgy ragyogott, mintha nem is e világból származott volna. Kék szemei csak úgy csillogtak. Az az apró anyajegy pedig a bal szeme külső sarka alatt, talán még gyönyörűbbé tette. Kedvem támadt volna felemelni a kezem, végigsimítani az arcát, a vállát, a derekát, odahajolni hozzá és… De nem! Nem tehetem. Nem

csókolhatom meg. Teljesen elment az eszem?

Ő szerencsére mindebből semmit nem vett észre. Vagy talán mégis? Hiszen olyan jól ismert. Jobban, mint én önmagamat. De ő csak kedvesen rám nézett és mosolygott.

- Szia, Rita! – szólalt meg végül csilingelő hangon. – Gyere csak be! Még nem vagyok készen.

- Azt látom – válaszoltam és próbáltam nemtörődömséget erőltetni a hangomba, de nem sikerült.

Nem tudtam elviselni kék szemeinek szívfájdító pillantását, ezért inkább egy jelentőségteljes pillantást vetettem az ágyára.

- Hát igen – dörzsölte meg a tarkóját zavartan. – Nem tudom eldönteni, mit vegyek fel.

Mielőtt elgondolkodhattam volna, már mozdultam is, odaléptem az ágyhoz, és turkálni kezdtem a nagy halomban. Nem mintha nem ismertem volna az összes ruháját. Együtt vettük mindet, ahogy az enyémeket is és én minden egyes darabra emlékeztem.

– Vedd fel ezt! – emeltem fel egy vékony, fehér ruhát, melynek a dekoltázsa olyan mélyen ki volt vágva, hogy az nem is lett volna ember, aki ennek láttán ne fordult volna meg Anna után.

Ő nem válaszolt, csak mosolygott.

- Ezt nem vehetem fel – mondta halkan.

- Miért nem? – néztem a ruhára, de pontosan tudtam a választ. Nem is tudom mit képzeltem. Egy ilyen ruhát az ember akkor vesz fel, hogyha tetszeni akar valakinek és el akarja őt csábítani. Nem pedig egy buliba, ahol az összes barátja ott lesz és leisszuk magunkat a sárga földig.

- Ez jó lesz – mondta, és felemelt egy számomra nem kevésbé kihívó fekete ruhát.

Én nem szóltam semmit, csak bólintottam, mire ő elmosolyodott és már kapcsolta is ki a melltartóját, hogy felvehesse azt a szem kápráztató fekete ruhát.

Gyorsan elfordultam. Nem akartam látni. Nem és nem. Talán furcsállotta is egy kicsit a zavaromat, de én nem akartam látni őt meztelenül. Most nem. Nem bírtam volna ki.

- Kész. – mondta végül, és amikor visszafordultam, azt hittem azonnal lehidalok. Gyönyörű volt. Talán még gyönyörűbb, mint amilyen abban a ruhában lett volna, amit én ajánlottam. Alig bírtam megszólalni.

- Gyönyörű vagy. – mondtam végül. Mennyire sablonos. El sem hiszem, hogy ezt pont én mondtam. Igyekeztem elterelni a szót. – És ő ott lesz?

Anna mosolyába keserűség vegyült és elfordította a tekintetét.

- Nem – bökte ki végül. – Szakítottunk.

A szívem nagyot dobbant. Anna lassan már egy éve járt együtt ezzel a fiúval. Nagyon szerették egymást. Nem tudom mit evett ez a gyönyörű és okos lány azon a bamba hústornyon, de szíve mélyéből szerette őt. És most szakítottak. Akaratlanul is az jutott eszembe, hogy most szabad előttem a pálya.

- Ne búslakodj! – mondtam végül, csak hogy eltereljem a gondolataimat. – Találni fogsz nála sokkal jobbat.

- Úgy gondolod? – nézett rám azokkal a boci szemeivel, amiktől szinte teljesen elolvadtam.

Úgy viselkedett, mintha… mintha tudná. Mintha tudná, mit érzek. Hogy kívánom őt. Minden porcikámmal kívánom. Meg akarom érinteni az arcát. Végigsimítani a bőrét, gyengéden megfogni a tarkóját, magamhoz húzni és egy forró csókkal megvigasztalni.

Már mozdult is a kezem, de aztán visszafogtam magam. Nem tehetem. Ezt nem tehetem meg vele. Ő nem olyan, mint én. Talán félreértené. De nem. Ő pontosan tudta milyen vagyok. Még akkor sem lett volna velem goromba és akkor sem taszított volna el magától, hogyha megteszem és ő visszautasít. De utána nem bírtam volna a szemébe nézni. Egyszerűen nem tudtam volna elviselni a közelségét egy ilyen baklövés után. Inkább nem is próbálkoztam.

- Mi az? – törte meg végül a csendet.

Amikor kinyitottam eddig szorosra zárt szemem, láttam, hogy a kis fekete dobozt nézi, amit a kezemben szorongatok. Most már nincs vissza út. Oda kell adnom neki. Egy pillanatra meglepődtem magamon, hiszen pontosan azért vettem, hogy odaadjam neki, de most mégis haboztam.

- Ez… ez a tied – mondtam, és bizonytalanul felé nyújtottam a dobozt. – Boldog születésnapot!

Megfogta a kis fekete bársonydobozt, végigsimította vékony ujjaival, aztán lassan kinyitotta. A szemei tágra nyíltak és tátva maradt a szája. Az egyik kezével belenyúlt a dobozba és kiemelte belőle az arany bevonatú nyakláncot, melynek végén egy öt centi átmérőjű medál volt, a közepén egy kis gyémánttal.

- Szeretném, ha ezt vennéd fel – mondtam, mielőtt még reagálhatott volna.

Ő nem szólt semmit, de a szeme sarkában könnyek jelentek meg.

- Én… ezt nem fogadhatom el – mondta, és visszaeresztette az ékszert a dobozba. – Ezt barátként nem hordhatom.

Felém nyújtotta a dobozt, de én nem mozdultam, csak könnyektől csillogó szemébe néztem.

- Akkor ne barátként hord!

El sem hiszem, hogy kimondtam. Hová tettem az eszem. Hiszen elhatároztam, hogy nem fogok rámozdulni. Elhatároztam, hogy nem… De nem tehettem mást. Egyszerűen nem voltam rá képes. A kocka most már el volt vetve. Már csak az volt a kérdés, hogy mit válaszol. De ő most sem szólt semmit, csak könnyes szemeit az enyémekbe mélyesztette.

Végül én mozdultam meg először. Közelebb léptem hozzá, kivettem a nyakláncot a dobozból és gyengéden feltettem a nyakára. Puha bőrének érintése szinte égette az ujjaimat és édes parfümjének illata, amely betöltötte az orromat, mámorítóbb volt, mint bármennyi alkohol, amit az éjszakafolyamán megihatok.

Nem szólt semmit. Nem is tiltakozott. Csak állt előttem, kissé hátradöntött fejjel és mélyen a szemembe nézett. A tekintete olyan volt, mint egy rémült őzgidáé. Most már biztosan tudta. Biztosan értette. De már korábban is tudnia kellett. Lehetetlen, hogy ne vette volna észre. Más valószínűleg nem jött volna rá, de ő… ő igen. Vagy lehet, hogy csak annyit érzékelt, hogy szerelmes vagyok és csak most döbbent rá, hogy ő múlhatatlan szerelmem tárgya? Akárhogy is, most ott állt előttem, tengerkék szemei sarkában könnycseppek csillogtak, az ajkai remegtek és tekintete mélyen az enyémbe fúródott.

Nem is emlékszem arra a pillanatra, amikor közelebb hajoltam hozzá. A következő emlékem, hogy az ajkaink összeérnek, és lassú táncot járnak egymáson. Bizonytalanul csókolt vissza, de puha ajkainak érintése így is mámorítóbb volt, mint a legvadabb csókpárbaj, amiben eddig részem volt.

Ajkaink együtt mozogtak. Minden mozdulatomat követte. Mintha minden gondolatomat kitalálta volna. Éreztem, hogy a bugyim már kezd átnedvesedni. Nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. Először fordult elő velem, hogy féltem a jövőtől. Féltem, hogyha elengedem az ajkait, akkor ő rám néz, tekintete eltorzul, összeszorítja a száját, aztán pofon vág, letépi a nyakából az ajándék medált, hozzám vágja és ordítva elkerget. De ő nem volt ilyen. Tudtam, hogy ő nem ilyen. De akkor is féltem, hogyan fog reagálni.

De a pillanatnak véget kellett érnie. Egy utolsó apró csókkal elengedtem az ajkait és kissé eltávolodtam az arcától. Csukott szemei lassan felnyíltak és ismét úgy nézett rám, mint egy ijedt kölyökkutya. Továbbra sem szólt egy szót sem, csak nézett rám. Csak nézett és várt.

- Szeretlek. – nyögtem ki végül rekedt hangon. – A szívem legmélyéből szeretlek. Én…

- Cssss! – tette mutatóujját a számra. – Ne beszélj!

A szemeim elkerekedtek és azt hittem, ott azonnal a szívbajt kapom, amikor a keze hátrasiklott a tarkómra, magához húzott és megcsókolt.

A távolból mindig figyeltem, ahogy csókolózik a pasijaival. Lassú volt és gyengéd. Azok a vadállatok pedig… de talán ő ezt élvezte. Az ő csókja viszont olyan volt, mint egy lágy tavaszi szellő. Egy fuvallat, amely minden tagomat átjárja, a testem minden porcikáját átmelegíti és megtölti bizsergéssel. Úgy éreztem, darabjaimra fogok hullani a gyönyörtől. Feloldódom abban a végtelen extázisban, ami mindenemet elöntötte.

Én is visszacsókoltam őt és puha ajkai szinte követelték a heves energiát, amivel belevetettem magam. Átkaroltam a derekát és magamhoz húztam. Nyelvemet átcsúsztattam az ő szájába, és lassan végigzongoráztam a fogain. Aztán mégbeljebb hatoltam. Végigsimítottam szájürege minden négyzetcentiméterét, amíg nyelvem nem találkozott az övével.

Ismét szétváltunk, és tekintetünk ismét egymásba fonódott. Felemeltem a kezemet. Végre végigsimíthattam puha arcbőrét, ujjbegyeimmel végigszánthattam hosszú nyakát, cirógathattam gömbölyű vállait, melyek meztelenül lógtak ki a vadító fekete ruhából, és végül a mellein nyugtattam a tenyeremet.

Ő elmosolyodott, és ismét megcsókolt. Kezem összeszorult, és lassan masszírozni kezdtem puha domborulatait a vékony ruhán keresztül, mely alatt már nem volt semmi, és éreztem, hogy kemény mellbimbója nekifeszül a tenyeremnek.

Az ő keze is vándorútra indult az én testemen. Végigsimította az oldalamat, a combomat, és végül becsusszant a lábaim közé. Felnyögtem, ahogy gyengéden cirógatni kezdett ott lent, és mintha elektromos ütésként ért volna, amikor fél kézzel szétpattintotta a nadrágom gombját, és betolta a kezét a bugyimba.

Odabent már minden olyan forró volt és nedves, mint egy szaunában. Ő azonban meg sem állt, amíg apó keze lüktető nyílásomhoz nem ért. Hangtalanul felsikoltottam, ahogy lassan masszírozni kezdte vadul könyörgő szeméremajkaimat. Az én kezeim is összeszorultak a mellén és éreztem a számban ziháló leheletét.

Még hevesebben csókoltam. Olyan vad táncot jártak ajkaink egymáson, hogy szinte felfaltuk egymást. Keze egy ritmusra mozgott a nadrágomban, az ő szájában táncoló nyelvemmel.

Éreztem, ahogy mutatóujja kiemelkedik a többi közül, és lassan behatol elégedetlenkedő szeméremajkaim közé. Halkan felsikoltottam, és a vaginám már kezdett összeszorulni. De ő nem engedett. Lassan húzogatni kezdte ki-be vékony ujját, és közben a nedv szinte folyamként ömlött ki belőlem.

Aztán amikor a nyelve is behatolt a számba, és vele együtt ismét egy nagyot lökött rajtam az ujjával, nem bírtam tovább. Hangosan felnyögtem. A vaginám rászorult az ujjára, a lábaim összecsuklottak alattam, és miközben átéltem a gyönyörök gyönyörét, krumpliszsákként dőltem hátra, egyenesen Anna ágyára, besüppedve a halomba rakott ruhái közé.

Halkan ziháltam és néztem, ahogy mellém telepszik, mosolyogva figyeli az arcomat és nedves mutatóujjával a felsőm gombjaival játszik.

- Most én jövök – mondtam, és már emelkedtem is volna fel, de ő nekifeszítette ujjait a mellemnek, és visszatartott.

- Nem várakoztathatjuk meg a többieket – mondta, és a faliórára nézett.

Mindig elvesztem az időérzékemet ilyen pillanatokban, de most úgy tűnt, hogy az az óra, amit egymás kerülgetésével és izgatásával töltöttünk, egy pillanat alatt elszállt volna.

- A jó büdös… - bosszankodtam magamban. Pedig már alig vártam, hogy felemelhessen Anna habkönnyű ruháját, betoljam alá a kezemet, végigsimítsam átnedvesedett bugyiját, melyen át szeméremajkai hangosan hívogatnak. Aztán lefektessem az ágyra, lehúzzam róla a lucskos szövetet, és nyelvemet a barlangjába mélyesszem.

Mintha olvasott volna a gondolataimban, rám mosolygott, és megcirógatta az arcomat.

- Amint lehet, folytatjuk – ígérte, és kacsintott egyet. Éreztem, hogy lábaim közéből ismét szivárogni kezd a nedv. – Gyorsan vedd át a bugyidat és induljunk! – mondta és felállt az ágyról.

Fizikai fájdalom volt elszakadni tőle, de nem szóltam egy szót sem, csak engedelmeskedtem. Gyorsan lekaptam piszkos bugyimat és felhúztam egy másikat, amit Anna nyomott a kezembe. Ő is átvette a sajátját, és mindkettőnkét a szennyesbe dobta.

Pár pillanat múlva együtt léptünk ki a folyosóra. Szemünket nem tudtuk levenni egymásról. Tekintetünk összefonódott és kajánul vigyorogtunk. Úgy mosolyogtunk egymásra, ahogy a szerelmesek szoktak. Kétség sem férhetett hozzá. Ő is ugyanúgy szeretett engem, mint én őt. És én minden porcikámból kívántam őt.

Anna gyorsan bezárta az ajtót és a retiküljébe hajította a kulcsot. Ismét rám nézett és egy pillanatig nem szólt egy szót sem.

- Mehetünk? – kérdezte.

Én csak bólintottam. Tudtam, hogy ez az egy óra, amit nála töltöttem, teljesen megváltoztatott. Most már tudtam, hogy nekem ő az igazi és életem legnagyobb hibáját követtem volna el, hogyha hagyom őt elmenni.

A nyakában ott lógott a csillogó ékszer, amit tőlem kapott és ő büszkén viselte. Lassan elindultunk a lift felé, amit idefelé jövet mindennek elmondtam magamban, amiért ilyen lassan vánszorog, de most hálát adtam a sorsnak, hogy lesz időnk, amíg leérünk a földszintre, és addig talán kicsikarhatok Annából még egy heves csókot, mielőtt belevetjük magunkat a forró kora nyári éjszakába, hogy megünnepeljük az én örök szerelmem születésnapját.

Egész testem megremegett, amikor közelebb lépett hozzám és ujjait az enyémekbe fonta. Nem érdekelte, hogy az emberek mit gondolnak és engem sem érdekelt. Megszorítottam a kezét és gyengéden rámosolyogtam. Most már el sem tudtam képzelni az életemet nélküle. Alig vártam, hogy ismét kettesben lehessünk és én is eljuttathassam őt a csúcsra, ahogy ő tette velem. Őt, aki mindennél fontosabb számomra. Imádatom tárgya, múlhatatlan vágyaim célpontja, örök szerelmem, Anna.

****************************************************************

Ha tetszett, olvasd el egy másik romantikus egymásra találás történetét is!

Születésnap