A szomszéd lány 3. rész

Előzmény: A szomszéd lány 2. rész

                A történtek után a futás sem használt semmit. Akkurátusan lefárasztottam magam, úgy, hogy lábaim ólomsúlyúak voltak, ahogy felvonszoltam magam a lépcsőn, de az agyam ugyanúgy kattogott. A parton látott trió szenvedélyes menete ezen nem hogy segített volna, de még rontott is. Hullafáradt voltam, a szemem majd leragadt, de továbbra is az Ő arcát láttam magam előtt és a szavait hallottam a fülemben. Minden egyes mozdulatát, minden egyes szavát úgy értelmeztem, mintha felhívás lenne táncra… És itt persze tánc alatt nem a ritmikus mozgást értem… Bár, végeredményben, az is ritmikus mozgás.

                Már szinte égett a bőr a képemről. Ez egy kedves lány, aki csak barátságos szomszéd akar lenni. A szüleit is ismerem. Az anyjával épp ma beszélgettem egy jót, bár az is talán épp azért volt jó, mert közben Rá gondoltam. Ó, a francba is! Nem lehetek ilyen perverz! De, végeredményben, miért lennék perverz? Tizenhat éves. Na és? Én sem vagyok sokkal több.

                Ezen felkacagtam. Igaz, mondjuk a szülei szemével nézve a köztünk lévő korkülönbség szinte már semmi. Csak a gyerekek között számít akár a legkisebb korkülönbség is. Akár minden egyes év is. Ez is bizonyítja, hogy még csak egy nagy gyerek vagyok. De akkor is. Akármilyen nőies és vonzó, akármilyen kacér, akkor is csak tizenhat. Hiába hitegettem magam, hogy ez nem számít… De miért is akarom meggyőzni magam? El kéne már felejtenem azt a kiscsajt. A szomszédom. Ennyi. Kész. Ha ágyba vinném, attól változna valami? Valószínűleg utána már nem is kellene annyira. Mint a dalszöveg is mondja: Ami nem lehet a tiéd, mindig az kell, neked ez a kereszted, a sorsod, ami hajt. De ha megkaptad, már nem érdekel, ott rohad a szemétdombon majd… Persze ő nem „rohadna a szemétdombon” így se, úgy se, de amúgy nagyon is találó ez rám. Viszont meg kell kapnom, hogy elfelejtsem?

Verd már ki a fejedből! – üvöltöttem magamra némán és a fürdőszoba tükrének támasztottam a fejem, jelképesen a falba verve.

                Nem bírtam magammal. Ha bejött volna a tervem, levetkőzöm, kibontom a hajam, beállok a zuhany alá és egy gyors mosdás után elterülök az ágyon. Az a találkozás viszont mindent tönkretett. A futás utána csak arra volt jó, hogy tovább hergeljem magam, amit a parton látottak csak mégtovább erősítettek. Hulla fáradt voltam már, de nem tudtam lenyugodni. Arra volt csak erőm, energiám, és minden egyebem, hogy ragacsos belső combomat egy kicsikét megmossam, de utána semmi. Zuhanyozni se tudtam, átöltözni se. Semmit. Annyira sík ideg voltam, hogy semmihez nem volt türelmem. Csak mászkáltam fel-alá a lakásban, mint a ketrecbe zárt tigris. Csak az ő hangját hallottam a fülemben. Újra, és újra, és újra. Eleinte csak kedvesen beszélt, majd szinte már ordított. Hallottam a hangját… De tényleg hallom.

                Akkor döbbentem csak rá, hogy ez már nem a képzeletem szüleménye. Tényleg hallom. Hallom, ahogy kiabál. Nem tudom kivenni a szavait, de igen, ő az, a fal másik oldaláról, a másik lakásból.

                Még csak két napja laknak itt, de már szinte meg is szoktam a két kisgyerek zajongását és az odaát nyüzsgő családi életet. Ez azonban most más volt. Persze, egy családban, pláne egy három gyerekes családban, mindig vannak viták. Bár a két kisebb gyerek itt még nem vitatkozik senkivel, de már puszta létükkel is konfliktust indukálhattak a többiek között.

                A szívem hevesen dobogott. Csak álltam ott, földbe gyökeredzett lábbal, és hallgattam őket. Egy szót sem értettem, de a feszültség rám is átragadt. Ő veszekedett a szüleivel. Ez nyilvánvaló. De min? Már esteledett. Nagyon ellébecolhatott valamit, ha mostanra még nem végzett a leckéje mai adagjával. Vagy már megelégelte, hogy a szülei egész délután az asztalhoz akarják láncolni?... Ismerős érzés. Még túlságosan közel vagyok én is ehhez.

                Kinyitottam a bejárati ajtót és úgy hallgattam, a zajokat, szinte már megérezve azt, ami a következő pillanatban fog történni. Ekkor ugyanis kinyílt az ő ajtajuk és kirontott rajta Ő. Még hátra szólt valamit, a szülei fejéhez vágva, majd becsapta az ajtót. Ekkor vette csak észre, hogy figyelem.

                Egy pillanat alatt megmerevedtünk és mindketten mozdulatlanul bámultuk a másikat. Eszméletlenül szép volt. Egyébként is volt egy természetes bája, de most igazán kitett magáért. Egy kevés sminket kent az arcára. Nem túl sokat. Épp csak annyit, hogy kiemelje amúgy is meglévő, természetes szépségét. Kivágott felsőt viselt, ami betekintést engedett szívfájdítóan gyönyörű, kislányosan gömbölyű melleinek felső ívéhez. A lábai pedig… Sötét harisnyát húzott. Olyan sötétet, ami első ránézésre akár még nadrágnak is látszódhatott volna, viszont úgy ráfeszült vékony lábaira, mintha nem is viselne semmit. A szívem egyre hevesebben vert és éreztem, hogy a bugyimban már tobzódik a vágy.

– Mi történt? – kérdeztem rekedten, mintha legalábbis én ordítoztam volna végig az elmúlt tíz percet.

Ő viszont nem vette észre ezt az élt a hangomban, vagy legalábbis nem adta jelét, csak fújt egyet és tett egy tétova lépést a lépcső felé, aztán viszont megállt.

– Bocsáss meg! Nem akartam tolakodó lenni – szabadkoztam. – Nem kell elmondanod, ha nem akarod.

– Nem engedtek el – mondta ki végül.

Kérdőn felvontam a szemöldökömet, de nem mondtam semmit.

– Ma este buli lesz – folytatta. – Azt ígértem, hogy ott leszek, de nem akarnak elengedni.

– Buli? De hiszen ma volt az első napod az új sulidban, nem? Nem is ismersz senkit. És azt mondtad, hogy nincs egy jó srác se a láthatáron.

– Ne kezd már te is! Úgy beszélsz, mint ők.

– Ez fájt. Ilyen öregnek nézek ki? – próbáltam viccel elütni a feszültséget. Nem sokat használt, de legalább egy futó pillanatra mosoly jelent meg az arcán.

– Ne haragudj! Ugye tudod, hogy nem rád vagyok dühös?

– Persze… Na és, akkor elmégy a buliba?

Nem válaszolt, ezért szükségét éreztem, hogy folytassam: – Kijöttél és, ha nagyon vissza akarnának tartani, már utánad jöttek volna… Vagy nem? Arra számítanak, hogy kitombolod magad, és engedelmes kislányként visszamész?

– Talán… Az utóbbi. Talán. De nem érdekel.

– Akkor irány a buli?

– Nem. Teljesen elvették a kedvemet tőle. Igazad van. Nem ismerek ott senkit. Minek elmenni?

– Akkor talán jobb lenne, ha most visszamennél, és bocsánatot kérnél tőlük – tanácsoltam.

– Nem – rázta a fejét. – Legalábbis most még nem. Túlságosan haragszom rájuk.

– És? Akkor mit akarsz csinálni? Itt álldogálsz pár órát, mielőtt visszamennél?

– Még az is lehet – nézett rám dacosan, de a szemében valami mást is láttam csillogni.

Bár nem mondott ki semmi többet, később tisztán meg voltam győződve róla, hogy ő provokálta ki, hogy megtegyem a következő lépést.

– Gyere be! – intettem. – Ne álldogálj odakint ilyenkor! Beszélgetünk egy kicsit, aztán… Aztán majd meglátjuk.

– Mitől akarsz beszélgetni?

A hangjában egyszerre volt tinédzser dac és őszinte érdeklődés. Sőt. Talán még valami más is.

– Nem tudom. Majd kiderül – mosolyogtam rá, ő pedig végre szintén elmosolyodott és bólintva követett be a lakásba.

Mintha csak egy szórakozóhelyen felszedett lányt hoztam volna fel, reménykedve a folytatásban, pironkodva vezettem át az odabent uralkodó disznóólon a konyhába. Ritkán tudtam csak rávenni magam, hogy rendet rakjak, de nem is éreztem szükségét. Én jól megvoltam így. Azt sem értettem különösebbképpen, miért kell már-már kínos akkurátussággal kipucolni minden egyes sarkot és kincstári rendbe rakni mindent, ha valaki vendégségbe jön. Jó eséllyel ő sem tart nagyobb rendet otthon, akkor miért várná el, hogy ha vendégségbe megy, ott példás rend legyen? Azonban valamiért mindenkibe belenevelik ezt az illemszabályt, és most én is rosszul éreztem magam, amiért a széthányt ruháim, és a földön heverő könyveim között kell lavíroznunk. Őt azonban a legkevésbé sem érdekelte. Valószínűleg az ő szobája is ilyen (vagy ilyen lesz, ha majd belakja), és amúgy is, túlságosan lefoglalta a dühe ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon.

                A konyhában sem volt nagyobb rend. A szemetesem már megtelt, úgyhogy a legutóbbi nagy ivászatból hátra maradt sörösüvegek, némelyik üresen, némelyik félig, vagy harmadáig tele, szinte mindent beborítottak.

– Bocsi a rendetlenségért! – mondtam, de ő csak megvonta a vállát. – Esetleg megkínálhatlak valamivel?

Ösztönös mozdulattal intettem körbe a konyhában, ő azonban félreértette ezt a gesztust, és egy pillanatnyi gondolkodás után az egyik sörösüvegért nyúlt, amiben akadt még valami, és alaposan meghúzta.

Egy pillanatra néma feszültség telepedett ránk.

– Bocsánat – jegyezte meg végül, észlelve meglepettségemet. Talán most jött csak rá, hogy nem a konyhában itt-ott fellelhető sörre gondoltam, amikor meg akartam kínálni.

– Semmi gond – csóváltam meg a fejem, apró mosollyal a szám sarkában, mire felbátorodva ismét beleivott az üvegbe. – Most már meg sem jegyzem, hogy ehhez talán még túl fiatal vagy – mosolyodtam el végül szélesebben, amire azonban csak szúrós tekintet volt a válasz.

– Úgy beszélsz, mintha az anyám lennél – jegyezte meg csípősen, de érződött rajta, hogy a legkevésbé sem rám haragszik. – Nem vagyok már kisgyerek.

– Azt látom – pillantottam végig rajta és ismét megdobbant a szívem a kihívó látványtól. Ahogy a falnak támaszkodott, és enyhén behajlította egyik vékony lábát… Azt hittem, menten rávetem magam, hogy letépjem róla az összes ruhát.

– Tetszik a látvány? – rántott vissza a valóságba kihívó hangja. Mintha csak áramütés ért volna, a szívem akkorát dobbant, hogy majd kiugrott a helyéről. Éreztem, hogy elpirulok.

– Én… én… – kezdtem hebegve, átkozva magam, hogy nem vagyok képes egy normális mondatot kinyögni. – Csak nagyon jól nézel ki… különösen ebben a ruhában.

– Köszi – mosolyodott el. Szívfájdítóan gyönyörű volt.

– De biztos mondják ezt neked elegen. – A szavak maguktól jöttek. Eleinte még az is megfordult a fejemben, hogy szégyellnem kellene, amiért így nyomulok rá, de aztán, bebizonyosodott, megérte a dolog. – Lefogadnám, hogy vannak bőven, akik csapják neked a szelet.

Most rajta volt a sor, hogy szégyenlősen elfordítsa a tekintetét.

– Csak nem mondtam valami rosszat? – csodálkoztam.

– Nem, nem – rázta a fejét, és zavartan szorongatta a félig már üres sörösüveget. – Csak…

– Csak? – vontam fel az egyik szemöldökömet kíváncsian.

– A fiúk annyira hülyék – fakadt ki végül belőle.

– Valóban?

– Jó, persze. Nyilván nem mind. De az osztálytársaim… és az összes többi, aki az iskolámba jár, mind egy rakás szerencsétlenség. Jól néznek ki, nem mondom, de úgy tudnak vigyorogni, ha meglátnak egy csinosabb lányt, mint egy rakás tejbetök. Komolyan mondom, mint az óvodások. Azon sem lennék meglepődve, ha azt se tudnák, hova kell tenni a farkukat.

– És a lányok? – bukott ki belőlem, de rögtön azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám. Várakozásommal ellentétben azonban, egyáltalán nem botránkozott meg. Ehelyett csak elgondolkodva nézett maga elé.

– Hát… Van pár helyes lány az biztos – mosolyodott el.

– Akkor erre igyunk! – vettem el én is egy sörösüveget az asztalról, hogy eltereljem a témát. Bár, mitagadás, nagyon is kíváncsi lettem volna, de nem akartam túlfeszíteni a húrt. Lehet, hogy félreértem a gesztusait, és nem akartam magam kínos helyzetbe hozni, hogyha rájön, nem csak felületesen érdeklődöm az osztálytársai iránt.

– Most már nem zavar, hogy iszom? – nevetett fel vidáman.

– Miért kéne? – vontam vállat. – Te is mondtad. Nem vagyok az anyád.

Csillogó szemekkel rám nézett, majd miután beleittam a sörömbe, ő is követte a mozdulatomat.

– Az előző sulimban másképp volt – szólalt meg ismét.

– Valóban? – néztem rá érdeklődve. Nem tudtam pontosan, mire gondol. Bár sejtettem, de nem akartam szexmániásnak tűnni, amiért rákérdezek. Viszont szükség sem volt rá. Magától is mondta.

– Persze, a fiúk ott is lököttek voltak mind egy szálig. Gyerekes banda az egész… Felnőnek ezek egyáltalán valaha is?

– A fene se tudja – vontam vállat és kajánul elmosolyodva gondoltam Erikre, aki végeredményben még mindig csak egy nagy gyerek.

– Na mindegy. De ott legalább voltak olyanok, akik tudták, mi kell egy lánynak.

– Tényleg? – Talán túlságosan is érdeklődve néztem rá, de ő ennek, ha észrevette is, nem adott hangot, csak csillogó szemekkel mosolygott rám.

– Mondtam már, hogy nem vagyok már kisgyerek – válaszolta, durcás arckifejezés színlelve, szemei azonban mindent elárultak. – Volt pár kellemes pillanatom az iskola mögött, a biciklitárlónál, házibulikon félrevonulva… vagy a mosdóban.

A szívem egyre hevesebben vert. Izzadni kezdtem és a kezem olyan görcsösen szorult a sörösüvegre, hogy már azon csodálkoztam, hogy nem törik össze.

                Végül ellökte magát a faltól és tett néhány lépést felém. Barna szemei az enyémekbe fúródtak, amitől csak mégjobban beindultam.

– De biztos neked is lenne mit mesélni.

– Hát… én… – dadogtam ismét. Tekintetem akaratlanul is hosszú lábaira tévedt, ami megint csak nem kerülte el a figyelmét.

– Tetszenek?

– Hogy? – tértem ismét magamhoz.

– Fogd meg nyugodtan! – bíztatott.

Nyeltem egy nagyot. Nem tudtam, mit reagáljak, kezem viszont, a bíztatásra, magától is megindult. Ahogy hozzáértem forró bőréhez a harisnyán keresztül, minden porcikám üvölteni kezdett a vágytól. Szemeink nem szakadtak el egymástól, és, ahogy kezem lassan feljebb mozdult a combján, az ő tekintetében is valami furcsa fényt vettem észre.

– Nem… nem a buliba akartál menni – próbálkoztam ismét. Bár nem jellemző rám, hogy elszalasztanék egy lehetőséget, de valahogy vele mégsem akartam ilyen könnyen. Nem akartam, hogy csak azért történjen meg, mert én erőltetem.

– Le vannak ejtve – mosolyogott, továbbra is a szemembe bámulva.

– De én… – hebegtem. Esküszöm, úgy viselkedtem, mint egy tapasztalatlan kis pisis. Pedig ez a szerep inkább hozzá illett volna. – A fiúkkal mi lesz?

– Nem érdekelnek a fiúk – fújt egyet utálkozva. – Engem most más érdekel.

– De a régi sulidban is… – Már magam sem tudom, miért próbálkoztam tovább. – A biciklitárolónál… a házibulin… a mosdóban…

– Gondolod, hogy azok a tökkelütött fiúk bemerészkedtek volna a lánymosdóba?

Mielőtt felfoghattam volna szavai jelentését, nem engedte, hogy tovább tiltakozzam. Előre hajolt, áthidalva azt az alig egy-két arasznyi távolságot, ami az arcunk között maradt. Ajkai az enyémekhez értek, és abban a pillanatban mintha megszűnt volna létezni körülöttünk az egész világ.

                Hevesen csókoztunk. Kezem még mindig a combján pihent, az ő karjai pedig a nyakam köré fonódtak. Egyik kezével a tarkómat markolta és mégközelebb húzott magához.

– Akarlak – suttogtam, amikor ajkaink ismét elválltak egymással.

– Én is – fúrta a tekintetét az enyémbe.

Nem kellett több szó. Azonnal a falhoz löktem, és hevesen falni kezdtem az ajkait. Kezem most már nem csak olyan tétován mozgott a combján, mint egy csiga, hanem erősen megmarkolta. Engedelmesen felemelte a lábát és sortba bujtatott combomnak feszítette, hogy teljes hosszában végig tudjam simogatni, a bokájától a derekáig. Én pedig kapva kaptam a lehetőségen. Ajkaink szinte összeforrtak. Nyelveink vad táncot jártak, oda-vissza vándorolva egyikünk szájából a másikunkéba.

                Nem tudom már, hogyan jutottunk át a hálószobába, de a következő, amire emlékszem, hogy az ágyamra lököm és rávetem magam. Ilyenkor jön igazán jól, hogy mindig is jobban szerettem kétszemélyes ágyban aludni.

                Ajkaink ismét összeértek, kezeim pedig most, hosszú lábai helyett, melleire vetették rá magukat. Markolásztam, gyúrogattam a formás domborulatokat a leheletnyi vékony felsőn keresztül, amit hamarosan le is hámoztam róla a melltartójával együtt, hogy szabadon érinthessem meg keblei forró bőrét.

                Kirángatta a hajamból a gumikat, amikkel hátra fogtam, így az fekete zuhatagként borult ránk, sátrat borítva arcunkra. Úgy egy arasznyira elemeltem a fejem ajkaitól és egy hosszú pillanatig csak néztem őt. Kezeim még mindig a melleit markolták, ő pedig boldogan mosolyogva bámult a szemembe. Tekintetéből sütött a vágy.

                Ami vonakodás volt bennem eddig, az most azonnal elszállt. Vadállatként vetettem rá ismét magam a szájára, kezem pedig lecsusszant, végig feszes hasfalán, be rövid szoknyája és a bugyija alá. Halkan felnyögött, ahogy ujjaim megérintették nedvesen lüktető punciját, keze pedig megrázkódott a tarkómon. Engedtem, hogy kissé hátra vesse a fejét, és miközben csukott szemmel pihegve élvezte ujjaim érintését a bugyijában, a nyakát és vállait kezdtem csókolgatni. Ő azonban nem elégedett meg ennyivel. Még mindig tarkómon tartott kezével irányított lejjebb, hogy csókjaim mellei emelkedő halmán haladjanak felfelé, míg végül bekaphattam egyik kemény mellbimbóját. Ezzel egy időben pedig egyik ujjam behatolt hevesen lüktető szeméremajkai közé.

                Halk sikoly hagyta el a száját. Kissé széjjelebb tárta lábait, hogy jobban hozzáférjek a puncijához, miközben én továbbra is a melleit csókolgattam. Oda se nézve, vakon húztam le róla szoknyáját, harisnyáját és bugyiját, hogy kézfejemet nekitámaszthassam combja belsejének, miközben kitágult puncijába toltam mutatóujjam mellé a középsőt is. Most már hangosabban sikoltott fel és miközben ujjaimra rászorult az amúgy is szűk barlang, teste megfeszült, ahogy a gyönyör hullámai végigszáguldottak rajta.

                Miután elmúlt tomboló orgazmusa, ismét megcsókoltam ajkait, majd gyorsan végighaladva a mellein és a hasán, arcomat combjai közé fúrtam, hogy ahol eddig ujjaim voltak, oda most a nyelvem kerüljön. Beletúrt a hajamba, vezetve fejemet, és ütemesen nyögve élvezte, ahogy lefetyelem kissé lanyhuló ütemben lüktető puncijából előtörő nedvét. Az ütem azonban lassan ismét felgyorsult, nyögései pedig egyre hevesebbek lettek.

                Ő azonban nem akarta, hogy csak én dolgozzam, hogy csak én szerezzek örömet neki. Nem akart másodszor is elmenni, miközben nekem csak az ő testének érintése jutott. Ezért, még mielőtt ismét a csúcsra löktem volna, felrántott lábai közül, hevesen megcsókolt, és átfordulva az ágyon, most ő került felülre, és én feküdtem a hátamon, élvezve, ahogy lerángatja rólam az összes ruhámat, és végül meztelen testünk egymásnak feszül. Egyszerre fonódtak össze csókolózó ajkaink és egy egészen más ajakpár odalent. De mintha azok is csókolóztak volna, lüktetve feszültek egymáshoz. Ő is örömöt akart szerezni nekem, de engem már az, hogy melleit csókolgathatom, és nyelvemet belemélyeszthetem lüktető puncijába, annyira felizgatott, hogy most ugyanannak a puncinak az érintése már túllökött minden határon. Az engem elöntő gyönyör pedig átsugárzott az ő testébe is. Egyszerre sikoltottunk fel az élvezettől. Én először, ő másodszor, az élvezet pedig ismét ragacsos folyadékkal töltötte be még rendesen meg sem tisztított combjaim közét. A saját nedvemmel és az ő nedvével.

                Még észhez sem tértem a gyönyörűségből, amikor éreztem, hogy most az ő nyelve siklik be a puncimba, ahogy korábban az enyém az övébe. Kezei pedig közben felnyúltak és a melleimet markolászták. Ujjaival izgatta a bimbóimat, miközben nyelve odabent kalandozott a combjaim között. Most én vetettem hátra a fejem és lehunyt szemmel nyögdécselve élveztem a kényeztetését. Végül pedig, behozva a lemaradásomat, én is másodszor jutottam fel a csúcsra.

                Hosszan csókolóztunk. Testünk egymásnak feszült. Melleim az övéinek, puncim az ő lüktető szeméremajkainak. Az éjszaka során már egyikünk se számolta, hány orgazmusban volt részünk. Néha elbóbiskoltunk egymás karjaiban, majd amikor, ki tudja mennyi idő múltán, magunkhoz tértünk, ismét heves csókcsatába kezdtünk és valamelyikünk nyelve belemélyedt a másik puncijába, addig nyalva, amíg az legalább egyszer el nem élvezett.

*

– A szüleid nem hiányolnak? – kérdeztem, ahogy az ablakon beszűrődő első napsugarak megvilágították meztelen testünket. A hátamon feküdtem, ő pedig derekamat átkarolva nyugtatta a fejét a vállamon.

– Biztos azt hiszik, mégis elmentem a buliba. Alaposan le fognak szidni, amiért nem fogadtam szót, de nem érdekel. Megérte.

– Jó volt a buli? – incselkedtem.

– Fergeteges – mosolygott rám és csókot lehelt a számra.

– Nem hiszem, hogy örülnének neki, ha rájönnének, valójában hol töltötted az éjszakát.

– Ne félj! – vigyorgott rám cinikusan. – Nem lesz belőle semmi bajod.

– Ez érdekel a legkevésbé – simogattam meg puha arcbőrét. – Bár nekem az is épp elég, ha neked rossz lesz miatta.

– Nyugi! Nem kell tudniuk róla.

Nem tudtam megállni, felnevettem azon a kamaszos kifejezésen, ami kiült az arcára.

– Na igen. Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik.

– Pontosan – érintette meg ő is az arcomat, majd pillanatnyi várakozás után ismét megcsókolt.

– Ugye megismételjük ezt az éjszakát?

– Lehet róla szó – Cinkos mosoly ült ki az arcomra. – Mikor lesz a következő buli?

Nem válaszolt semmit és én sem szóltam többet, csak boldogan felnevettünk, kiélvezve minden pillanatot, amit együtt tölthetünk, mielőtt haza kellene mennie, lehetőleg még azelőtt, hogy a szülei felébrednének.

*******************************************************

Remélem tetszett a történet.

Aki még többre vágyik, annak ajánlom a Vizsga után című történetet, ahol többet olvashat a szomszéd lányról.

A szomszéd lány 2. rész

Előzmény: A szomszéd lány 1. rész 

                Már négy óra körül kiszabadultam az egyetemről, de mégis úgy éreztem magam, mint a hadifogoly, aki évtizedek múltával szabadul ki egy szovjet munkatáborból, és csont soványan, elkínzottan baktat haza Szibériából. Ennek persze csak a hangulata fogott meg, mert nem voltam se hadi, se fogoly, csont soványnak a legkevésbé sem mondhatnám magam… nos, elkínzottnak talán, de még a haza vezető út hossza sem mérhető a Szibéria-Pest távolsághoz. Az a kis élvezkedés a tetőn Erikkel alig adott egy kis plusz energiát, ami már a rögtön utána következő szeminárium végéig sem tartott ki. Elfogyásával együtt pedig újult erővel tértek vissza a gondolataim Róla.

                Amikor végre haza értem, elégedetten konstatáltam, hogy a teherautónak már nyoma sincs az utcánkban és a költöztetők is szőrén-szálán eltűntek. Nem fognak hiányozni. Arra vágytam, hogy felbaktassak a lépcsőn, és belépve a lakásba ledobjam magamról a ruháimat, belevessem magam egy teli kád forró vízbe. Miközben baktattam felfelé, elmerengtem azon, talán az egész csak álom volt. Félig még alva készültem el reggel, a kávé pedig nem hatott addig, amíg el nem értem a sarokra, a villamoshoz, vagy talán még az egyetemig is. A füttyögő költöztetők csak egy rémálomba hajló ábránd, a jóképű negyvenes családapa, korát meghazudtolóan jótestű felesége és az ő alakját öröklő lánya pedig csak pajzán gondolataim szüleményei voltak. Az emeletünket megközelítve azonban megcsapta fülemet a hangos visongatás. Egy gyerek hangja, ami lassan kettévált fejemben, jelezve, hogy valójában két gyerekről van szó. Aztán meghallottam az anya dorgáló hangját is, bár szavait nem értettem, és megcsapta orromat a sülő étel szaga. Kétségtelen, nem álom volt. Új szomszédaim tényleg léteznek, legalábbis az anya a két gyerekkel. Ha pedig ők valódiak, akkor annak kell lennie a…

                Nem tudtam befejezni a gondolatmenetet, mert ekkor, felérve a lépcsőn, elém tárult annak a látványa, akire épp gondolni akartam. Mintha a sors akarná így. Amire gondolok, az előttem is terem. Na akkor, ha most meztelenül képzelem el…

                De nem. Nekem épp elég volt így is. Abban a térdig feltűrt farmerban, ami alól kilátszott formás vádlija, a szétnyitott kabát alól kilátszó bomba alakja és lágy ívvel pólója alól elődomborodó mellei, valamint az az angyali arc.

– Hello! – köszönt rám mosolyogva, hátát és egyik, felhúzott lábát a folyosó ablaka mellett a falnak támasztva, és beleszívott az ujjai között tartott cigibe.

– Hello! – futott át az én arcomon is egy vigyor. Reméltem, hogy csak udvarias, és nem arra figyelt fel, milyen leplezetlenül bámulom.

– Mi vagyunk az új szomszédok – jelentette be. – Most költöztünk be, ma reggel.

– Tudom – vágtam rá. – Találkoztunk is.

– Ja, tényleg! – A szeme felcsillant. Csak én vagyok perverz, vagy ez tényleg…

– Különben is. Azokat a munkásokat nehéz lett volna nem észrevenni.

– Ne is mondd! – borzongott meg és ismét beleszívott a cigibe, majd kifújta a füstöt.

Nem szeretem a cigifüstöt. Irritálja az orromat. Azonban nem akartam szóvá tenni.

– Szóval most költöztetek ide? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést, talán csak azért, hogy fenntartsam a beszélgetést, bár magam sem tudtam, hogy miért akarnám ezt. – És? Hogy tetszik?

– Szerinted? – vonta fel az egyik szemöldökét, és mielőtt folytathatta volna, a levegőbe belehasított egy vékony gyerekhang sikoltása.

– Kezdem érteni, miért jöttél ki – vetettem egy gyors pillantást nyitott ajtajukra, majd ismét az ablak mellett támaszkodó alakjára.

– Kellett egy kis nyugalom – szippantott ismét és felém fújta a füstöt.

– Nem vagy te még túl fiatal ehhez? – fintorodtam el.

– Miért? Tizenhat vagyok.

– Veszélyes kor – mosolyodtam el, ő viszont nem reagált, csak alig láthatóan megvonta a vállát és ismét a szájába vette a cigit.

Magam sem tudtam, miért mondtam ezt, de fenn akartam tartani a beszélgetést ezzel a lánnyal. Valahol szégyelltem magam, amiért ráizgulok egy tizenhat éves lányra, de akkor is ez volt a nagy büdös helyzet.

                Mielőtt bármelyikünk ismét megszólalhatott volna, egy vidám kis lurkó rohant ki kacagva a nyitott ajtón, egyenesen a folyosóra, majd amikor meglátott minket, egy pillanat alatt megállapodott és tágra nyílt szemekkel bámulta a fölé magasodó két alakot.

                Belenéztem a nagy barna szemekbe, amik uralták a kerek kis arcocskát, erős kontrasztot képezve a pisze orral és az apró, elnyílt szájjal.

– Hello, kislegény! – mosolyogtam rá. Talán azt vártam, hogy visszavigyorogjon, de ehelyett csak szó nélkül megfordult és sebesen, mintha kergetnék, visszarohant a lakásba.

– Ennyire ijesztő lennék?

– Nem tudom – vont vállat a lány és ellökte magát a faltól. – Nekem viszont mennem kell. Jobb, ha most bemegyek.

– Rendben – bólintottam, bár nyilvánvalóan nem várt a beleegyezésemre. Nem is kellett volna, hogy szüksége legyen rá. – Legyen szép napod! Remélem, még találkozunk.

– Ha te nem szedelődzködsz össze és menekülsz el azonnal, amiért egy ilyen család költözött a szomszédodba, egész biztosan.

Vidám nevetése felüdített, de még mielőtt reagálhattam volna, eltűnt az ajtóban, ami azonnal be is csukódott mögötte.

­*

                Lassan beleereszkedtem a kádba és felsóhajtottam, ahogy a víz gyengéden körülölelte meztelen testemet. Hátradöntöttem a fejem és lehunyt szemekkel élveztem az érzést. Ki akartam verni a fejemből mindent. A hosszú napot, az unalmas órákat, mindent. Egy valami azonban semmiképp nem hagyott nyugodni. Lelki szemeim előtt ott lebegett elzavarhatatlanul. Az a mosolygó arc.

                Még a nevét sem tudtam, de az arca kitörölhetetlenül beleégett az agyamba. De persze a név nem számít. Kit érdekel? Sosem voltam a nevek nagy barátja. Vannak persze, amik nagy hatást tesznek az emberre, de ezt inkább viselőjük adja, nem maga a név. Napóleon, vagy Hitler neve akkor is ugyanazt a hatást keltené, ha Kovácsnak és Szabónak hívnák őket. Nem a név teszi az embert, hanem az ember a nevet. Ebből fakadóan, hívhatunk valakit Gézának, Lajosnak, Józsinak, vagy Zitának, Renátának, esetleg Diánának, abból lesz tucatnyi, akik egymástól merőben különbözőek. Van, akire illik a név, de a többségre nem. Az arc viszont…

                Előttem lebegett az a hosszúkás, sima bőrű arc, a telt ajkakkal és a nagy, igéző barna szemekkel. Tizenhat éves, de mégis kész nő. Az a csodálatos arc… Hogy is mondta az író? „Ez volt az az arc, melyért hajóraj indult, S lángoltak Trója roppant tornyai”. Bár eredetileg kérdés volt, de kit érdekel? Nekem most kijelentésként villant az eszembe. Fiatalos teste meglepően érzéki volt, ami szinte vonzotta magára a tekintetet, a pólója alól kidomborodó mellei pedig… Nem tehettem róla, de azonnal elképzeltem meztelenül és a gondolatra forrni kezdett a vérem. Ha nem állítom le a kezemet, még a végén magamhoz nyúlok.

                Helyette inkább gyorsan lemostam magam, és miután magamra kaptam valami kényelmes otthoni ruhát, előkotortam az egyik tankönyvemet. Lehet, az jobban használt volna, ha kimozdulok otthonról, és a haverokkal lógok valahol, de tanulni is kell valamikor.

                Most viszont a legkevésbé sem jött el erre az alkalom. Hiába szuggeráltam az oldalakat, futtattam végig tekintetem a sorokon, oldalakon keresztül, egy szót sem fogtam fel. Csak őt láttam magam előtt. Csillogó tekintetét, szép arcát és meztelen testét. Hallottam a hangját, ahogy hozzám beszél, és már kezdtem mindenfélét belemagyarázni abba a rövid beszélgetésbe. Hiába akartam a tanulásra koncentrálni, arcának és testének képe újra és újra visszatért. Nincs mese, akartam őt.

*

                Egész éjszaka csak forgolódtam az ágyban. Lelki szemeim előtt csak őt láttam, arra gondolva, hogy pár méterrel arrébb, a szomszédban, ő is az ágyában fekszik, és valakire gondol. Talán épp rám. Nem – nevettem fel magamban. Ezt túl öntelt lenne feltételeznem. Azonban még az is nehézséget okozott, hogy megakadályozzam gondolataim csapongását, ami oda vezet, hogy végül magam mellé képzelem meztelen, ruganyos, tizenhat éves testét az ágyamba.

                Nem aludtam sokat az éjszaka, ami meg is látszott rajtam másnap. Még a szokásosnál is kevésbé tudtam odafigyelni az órákon. Jegyzeteim egyre hiányosabbá váltak. Ha lenne egy kis tehetségem a rajzoláshoz, valószínűleg telefirkáltam volna a füzetem az ő arcának és meztelen testének képével. Így azonban meg kellett elégednem azzal, hogy csak magam elé képzelem őt.

                Reggel nem találkoztunk. Talán belül egy kicsit csalódott voltam emiatt, de, az igazat megvallva, nem is számítottam rá. Ennek ellenére azonban mégis érzékenyen érintett és egész nap csak rá gondoltam.

                Örültem neki, amikor végre kiszabadulhattam az egyetemről. Ma a szokásosnál szerencsére valamivel korábban. Igazából nem sok értelme volt, hogy benn voltam minden órán, hiszen úgysem jegyeztem meg semmit, de én már csak ilyen vagyok. Talán a lelkiismeretem hajt, hogy bejárjak, mindig ott legyek, és, szeretem magam azzal nyugtatni, hogy így majd könnyebben megy a tanulás a vizsgákra.

                Amikor azonban kiléptem az egyetem épületéből, mintha csak lehúzták volna a fejemben a vécét, kihúzták volna a dugót a kádból, minden tovaszállt, akár a vírusos számítógépről. Üres fejjel sétáltam végig az utcán. Most végre ki tudtam üríteni az elmémet, és nem gondoltam semmire.

                Inkább nem szálltam fel a villamosra. Ráértem. Csak gyalogoltam az úton, tudat alatt talán azt célozva, hogy minél később érjek haza, és minél később találkozzak vele. Akkor azonban nem gondoltam erre. Még szerencse, mert akkor eszembe jutott volna ő és ismét elárasztottak volna a pajzán gondolatok.

                Már közel jártam az utcánkhoz, amikor hirtelen egy ismerős, csilingelő hang csapta meg a fülemet.

– Hello!

Azonnal felkaptam a fejem. Olyan volt az a hang… Azt hittem, őt fogom látni szembe jönni… és, végeredményben, nem is tévedtem sokat. Viszont a karcsú, ruganyos testnek, a gyönyörű arcnak és a mosolygó barna szemeknek egy másik, idősebb, de nem kevésbé vonzó változatát láttam magam felé közeledni.

                Most csodáltam csak meg, mennyire üde és fiatalos ez a nő, aki, valószínűleg, nem is olyan régen épp olyan bombázó volt, mint most a lánya. Teste, három szülés után is, még mindig karcsú és kívánatos volt, amin a bő, virágmintás sárga ruha csak dobott. Lánya a szűk ruháiban olyan volt, mint egy törékeny virágszál, egy földre szállt angyal, ő viszont, ebben a bő ruhában, nem kevésbé karcsúnak tűnve, nőiesen gyönyörű volt. Általában a nők, miután férjhez mennek, elvesztik sajátos vonzerejüket. Legalábbis én mindig is így érzékeltem. A férjük számára azért, mert már az övék, a többiek számára meg azért, mert már foglalt. Ő viszont, a maga előtt tolt babakocsi és a maga mellett vezetett kisgyerek látványa ellenére sem keltett olyan benyomást, mint egy komoly családanya. Inkább, mint egy még mindig vonzó és kívánatos nő. Kívánatos, bár talán nem annyira, mint a lánya.

                Kissé szégyelltem magam amiatt, amit előző nap, túlfűtött hevületünkben fantáziáltunk róla Erikkel az egyetem épületének tetején, és hogy végül Erik talán épp arra gondolt, hogy ez a nő szopja le, amikor elélvezett. Gyorsan igyekeztem elkergetni a gondolatot, nehogy elpiruljak szégyenemben.

– Jó napot! – kaptam észbe. – Hogy van?

– Ugyan már! – kacagott fel. – Nem vagyok még olyan öreg. Tegezz nyugodtan!

– Rendben – mosolyodtam el.

Mindig bajban voltam az ilyesmivel. A nevek mellett ez a másik gyengém. A kortársaimat és a velem egyidőseket simán letegezem, aki viszont már szemmel láthatóan idősebb nálam, ahhoz sosem tudom, hogy viszonyuljak. Persze itt nem azokra gondolok, akikkel nap, mint nap találkozom, de hiába mondja nekem, hogy tegezzem, annak ellenére is, hogy első ránézésre, a gyerekei nélkül, nem nézném sokkal idősebbnek magamnál, akkor is reflexből magázom.

                Ő is elismételte azt, amit a lánya mondott előző délután. Ők az új szomszédok. Be is mutatkozott, felém nyújtva a kezét, kimondva a nevet, amire persze már fél perc múlva sem emlékeztem. Én is elmotyogtam a nevemet és megszorítottam a felém nyújtott kezet.

– Tudom – válaszoltam a beköltözéssel kapcsolatos információra. – Láttam, amikor… beköltöztetek. – Na tessék. Már most is nehezemre esett letegezni. – Már a lányoddal is beszéltem.

Hülye fejedet! – szidtam magamat. Ezt miért kellett? Talán titkon azt reméltem, hogy mond róla valamit. Azt persze blődség lett volna feltételezni, hogy erre az lesz a válasza, hogy „oké, majd átküldöm és megmondom neki, hogy jól nyaljon ki”. Erre talán akkor még nem is vágytam. Vagy legalábbis nem tudatosodott bennem. De ki akartam ezt mondani. Valójában pedig nincs is ebben semmi. Egy ilyen egyszerű kijelentésből látnok kell, hogy legyen, hogy megérezze, hogy viseltetek a lánya iránt.

                Nem is érezte meg, csak elmosolyodott és, azirányú vágyamat, ami miatt talán valójában kimondtam ezt a mondatot, folytatta: – Ő most épp iskolában van.

– Jó neki – mondtam szarkasztikusan.

– Te is tanulsz még?

– Igen. Egyetemre járok. Most is épp onnan jövök.

Valószínűleg kihallotta hangomból a világfájdalmat, mert együtt érzőn tekintett rám.

– Remélem, azért hagyunk tanulni.

– Ti?

– Ne szerénykedj! Tudom, hogy kicsit hangosak vagyunk, igaz?

Az utolsó szót már a kezébe kapaszkodó kisfiához hajolva mondta. Én is ránéztem a kerekképű kis legénykére, és barátságosan elmosolyodtam. A szemei erre úgy tágra nyíltak, mintha legalábbis bozótvágó kést rántottam volna, vagy, ami egy ekkora gyerek számára még rosszabb, injekciós tűt. Ijedten hápogott és az anyja szoknyája mögé bújva kapaszkodott a lábába, onnan kandikálva ki rám.

– Ilyen rémisztő lennék? – ismételtem meg azt a kérdést, amit előző nap Neki is feltettem, bár akkor is, most is inkább csak költői volt. Viszont, akár a lánya akkor, most az anyja is válaszolt.

– Ne vedd magadra! Nagyon félénk. Az idegenektől mindig megrémül. De látnád otthon…

– Nem kell látnom. Hallom – kacagtam. – Egy igazi rosszcsont, mi?

Rámosolyogtam a sárga ruha mögül kikandikáló gyerekre, aki úgy húzódott vissza ijedtében, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy élve megnyúzom. Nem hibáztatom. Az ő helyében valószínűleg én is félnék magamtól. Pláne, ha tudná, mit forgatok a fejemben a nővérével kapcsolatban… Bár valószínűleg ő nem értené. Az anyja viszont annál inkább. Ő azonban szintén még csak nem is sejtette, csak barátságosan rám mosolygott és elköszönt, hogy tesznek még egy sétát a közeli parkban, mielőtt késő lenne.

*

                Nem tudtam megmaradni otthon. Végre sikerült kiürítenem a fejemet, de az után, hogy találkoztam a kedves szomszéd asszonyommal, ismét csak Rá tudtam gondolni. Persze nem az anyja hibája volt. Bár az előbb szarkasztikusan használtam, de ő tényleg kedves és barátságos volt. Talán az egész családról elmondható ez. Ők Kedves és Barátságosék. Ez azonban most nem segített, mivel az asszony látványa, aki kiköpött idősebb mása volt a lányának, és még a hangja is szinte tökéletesen ugyanolyan, ismét eltöltötte gondolataimat a lánya képével. A jelenet megismétlődése pedig a rémült kisgyerekkel… Már túl sok volt.

            Gondoltam, ismét előveszem a tankönyveimet, de az már elsőre sem használt. Ülhetnék éjfélig a könyvek fölött, bármilyen portrét látnék, csak őt látnám benne. A vidáman kacagó kisgyerek arcképében éppúgy, mint a tárgyalásról készült tablóképen szereplő komoly szakállas politikusokban. A helyzet menthetetlen volt.

           A mobilom után nyúltam, hogy felhívjam valamelyik barátomat, vagy barátnőmet, nem ér-e rá mászkálni egy kicsit a városban, elmenni bulizni, vagy akármi. Még akár egy randit is leszervezhettem volna tíz perc alatt, ha azt akarom, de most a legkevésbé sem akartam. Máskor örültem volna neki, de most nem vágytam rá, hogy valaki körbeugráljon és lesse minden kívánságom. Kivéve, ha Ő az. De ezt sürgősen ki akartam verni a fejemből.

                Inkább fogtam magam, és gyorsan átöltöztem. Ha tavasz van, hát tavasz van. Végre itt a jó idő, még ha én nem is örülök neki. Itt az ideje kimozdulni. Gondoltam, lemegyek futni a Duna-partra. A télen úgyis elengedtem magam egy kicsit, nem árt a mozgás. Pár óra futás után pedig már le leszek fáradva annyira, hogy gondolkodni se legyen energiám, csak bevessem magam az ágyba, és egyből álomba merüljek.

              Felvettem egy sortot, egy rövid ujjú pólót és a futócipőmet, hajamat befontam, hogy ne csapkodjon futás közben az arcom előtt és már a lépcsőn lefelé menet is ütemesen ugráltam fokról fokra, felvéve a légzés tempóját, igyekezve kiüresíteni az elmémet. Sietve ügettem oda a kapuhoz, hogy felrántsam, és már rohanjak is végig az utcán, de a nagy ajtószárny mögül ismét, mint előző nap reggel, egy arc nézett vissza rám, ami minden elhatározásomat tovaűzte.

– Hello! – mosolygott rám Ő.  Úgy tűnik, ez náluk amolyan általános családi köszönés, vagy mi a fene.

– Hello! – nyögtem, miközben éreztem, hogy végigmér a tekintetével.

Odabent megmozdult valami. Akaratlanul is úgy értelmeztem vizslató tekintetét, ahogy az én pillantásom is végigmérte az ő testét, valahányszor találkoztunk, következő szavai, mintha ez lett volna a céljuk, gyorsan meg is cáfoltak: – Futni mégy?

– Ja.

– Ne csodálkozz ennyire! – kacagott. – Szerintem egyértelmű – pillantott végig ismét az öltözékemen. Én pedig nem tudtam mit reagálni, csak vigyorogtam, mint a tejbe tök.

– Ja – kapott észbe, mintha csak ő is elveszett volna a látványomban… Le kéne állnom az ilyen gondolatokkal. – Hallottam, beszéltél anyámmal.

– Ühüm.

– Bármit is mondott rólam, egy szavát se hidd el!

– Nem kell így tiltakozni! – kacagtam sebtében elhadart mondatán. – Ne hidd, hogy csak rólad beszélgethetünk… Bár én szívesen tenném. Igazság szerint, az öcsédről még több szó is esett.

– Ó! – pirult el. Szerencsére nem vette észre elszólásomat, hogy én szívesen beszélgetnék róla… Vagy nagyon is észrevette, de nem meglepetés neki, és ő is így érez… A francba! Fejezzem már be!

– Csak annyit mondott, hogy iskolában vagy – pillantottam a vállán lógó táskára.

– Ne is mondd!

– Vacak, mi? Új suli?

Csak bólintott.

– Szopás az egész.

– Az új suli mindig az – vontam vállat. – De legalább vannak jófej osztálytársaid? Egy-két helyes srác?

– Á! A srácok mind egy rakás szerencsétlen majom. Viszont… – csillant fel a szeme, majd lopva rám nézett és elpirult. – De nem akarlak ezzel untatni. Inkább hagylak futni.

Azzal fordult is be a kapun.

– Várj! Nem kell úgy elsietned! – A francba már! Ha ebből nem veszi észre, mit akarok, akkor semmiből.

– Nem gond. Nem akarlak feltartani, a szüleim meg úgyis leharapják a fejem, ha nem megyek haza azonnal… Tanulni.

Az utolsó, egy szóból álló mondatot nyomatékosítandó, a szemeit forgatta. Ez elárult mindent.

– Rendben – nevettem fel. – Menj csak!

Hálásan rám mosolygott, de a szemében mintha azirányú vágy csillogott volna, hogy velem maradjon. De megint csak képzelődöm.

                Mielőtt erről megbizonyosodhattam volna, már el is tűnt a kapu mögött.

                Úgy kellett ez nekem most, mint egy elektrosokk-terápia. És úgy is hatott rám. A szívem kalapált és úgy izzadtam, mint egy ló, már az előtt is, hogy egyáltalán elkezdtem volna futni. A futás egy magányos sport, ezért, hogy ne unjam halálra magam, mindig a fülembe dugok valami zenét, dúdolom magamban, elemzem a szövegét (ezért szeretem az olyan számokat, amiknek még mondanivalójuk is van), jól elvagyok, miközben oda sem figyelek rá, mennyit futottam már le. Most azonban ehhez is túl ideges voltam. A zene csak zavart volna. Fejemben úgy kergetőztek a gondolatok, mint milliónyi kismacska. Ezeknek a kismacskáknak azonban éles karmai és fogai voltak, és nem csak egymást cincálták szét, hanem az idegeimet is. Azt a célt elértem, hogy nem koncentráltam a mozgásra, így észre sem vettem, mekkora távot tettem már meg, ezzel párhuzamosan viszont az idegességem és zavarodottságom csak nőttön-nőtt.

                Lefutottam a Duna partra, majd ott végig, a kiépített bicikliút mentén. A még délután is tűző tavaszi naptól csorgott rólam a veríték, de nem foglalkoztam vele. Se láttam, se hallottam. Csak tudat alatt konstatáltam a körülöttem elterülő világot, miközben lelki szemeim előtt csakis Ő lebegett. A kedves arc, ahogy rám mosolyog, kacér nevetésével hívogat.

                A folyópart üde, parkos környezetté volt kiépítve, alacsony töltésekkel, azok lábánál pedig lapos kövekkel a lassan hömpölygő vízig. Sokan lébecoltak errefelé, törülközőt terítve a kövekre, és félmeztelenre vetkőzve süttették magukat a napon. Nem is nagyon figyeltem fel rájuk, egészen addig, míg végül majdnem hasra buktam egy elém gördülő méretes labdában.

– Bocsi! – hallottam a vidám kacagást. – Visszadobod?

Arrafelé néztem, és megpillantottam a hullámok között lubickoló srác meztelen felsőtestét. Velem nagyjából egyidős lehetett. Amennyit láttam belőle, az jól kidolgozott és izmos volt. Hasfala, mellkasa, karjai… arcán pedig vidám mosoly ült. Ez utóbbit nem nagyon tudtam hova tenni, tekintetbe véve, hogy a bizonyára jéghideg vízből emelkedett ki, de nem is nagyon foglalkoztam vele.

– Persze – mosolyogtam vissza rá, és felkaptam a bicikliút széléről a felfújható strandlabdát.

– Köszi – villantott rám egy vigyort ismét, miután elkapta a felé dobott játékszert. Barna szemei csillogtak, ahogy rám nézett, arcán pedig a mosoly egyre árulkodóbb lett. Éreztem, ahogy a tekintete végigfut a testemen. Talán más körülmények között odavetettem volna neki valami csípős megjegyzést, mielőtt faképnél hagyom, most azonban, felfokozott hangulatomban, még imponált is egy kicsit, ahogy elégedetten mér végig. Izgató volt, ahogy tekintete végigfutott az izzadtságtól testemhez tapadó felsőmön, majd sortom alól kilátszó nedvességtől csillogó lábaimon.

– Nem csatlakozol hozzánk? – kérdezte végül.

Kissé meglepődtem a többes számon. Ekkor vettem csak észre a körülötte lubickoló néhány alakot. Talán négyen-öten lehettek. Szóval nem csak egy ilyen elvetemült vadállat van, aki belemerészkedik a jéghideg és gyorsan mélyülő vízbe, amely ráadásul még mocskosabb is, mintha egyenesen a vörös-iszapba merülne bele. Kösz, nem. Én inkább kihagyom.

– Talán majd máskor – mondtam ki helyette, és barátságosan rámosolyodtam. Imponált a srác, ezért nem akartam ledorongolni, de azért mégsem mászom be a kedvéért ebbe a fagyos szutyokba.

– Na! Gyere már! – bíztatott. – Nagyon kellemes a víz.

Neked talán – futott át az agyamon, de inkább nem válaszoltam, csak bambán mosolyogtam rá tucatnyi méternyi távolságomból.

– Hagyd már! Látod, hogy nem akar jönni – jelent meg egy lány a srác háta mögött és gyengéden átkarolta őt, majd zöld szemeit rám vetette. – Ugye?

Ezt a kérdést hirtelen nem tudtam hova tenni. Elsőre nyilvánvalóan az következett volna az egész szituációból, hogy a lány el akar hajtani engem, hogy ne kelljen osztozkodnia a pasiján. Logikus is volt. Kijöttek ide, nekivetkőztek és beugrottak a vízbe szórakozni egy kicsit. Nehogy már a srác más csajokkal legyen most elfoglalva!

                Ezt az értelmezést támasztották alá azok a mozdulatok is, ahogy a lány átnyúlt barátja hóna alatt, átkarolta a derekát és apró kezeivel lassan simogatni kezdte a feszes hasfalat. Egyre lejjebb és lejjebb haladt, míg végül az egyik kéz eltűnt a víz alatt. Látszott rajta, hogy megmarkol valamit, amire a srác arca kissé megrezzent, viszont továbbra is töretlen vigyorral tekintett rám. Egyértelműnek volt a helyzet. A csaj ezzel jelzi nekem, hogy a pasi az övé. Már foglalt. Átöleli, simogatja… és minden más, ami csak kell. Közben meg nekem szegezi a kérdést, hogy én mondjam ki, közben azonban azt üzeni felém, „csak merj egy ujjal is hozzányúlni, kikaparom a szemed”.

                Pontosabban csak egyértelműnek tűnt. Ugyanis a lány arcán nem az számító, manipulatív kifejezés ült, amit csak a felületes szemlélő aposztrofál mosolyként. Tényleg mosolygott. A mocskos víztől arcához és vállához tapadt barna hajával keretezett kislányos arcán valami kacér jókedv honolt, hatalmas zöld szemei pedig épp úgy csillogtak, amikor rám tekintett, mint a barátjáé. Ahogy pedig kimondta… Talán még a végén kiderül, hogy ő is be akar ráncigálni a vízbe, és nem a birtoklás jeleként kényezteti barátja farkát az átlátszatlan víztükör alatt, rejtekben, de mégis félreérthetetlenül, hanem hívogatóan. Mintha csak azt mondaná, „gyere, szállj be!”

                Mosolyom egyre kényszeredettebb lett. Nem is tudtam mit válaszolni, helyette inkább csak villantottam rájuk egy mű mosolyt. A lány erre, felbátorodva, vagy azért, hogy mégjobban demonstrálja, a pasi hozzá tartozik, vagy azért, hogy mégjobban felébressze bennem a vágyat, melleit a srác hátának préselte. Állát a fiú vállára fektette, majd kissé hátrébb húzta, és belecsókolt barátja nyakának hajlatába. A srác arcán ismét megremegett a mosoly, hogy aztán egyre jobban eltolódjon a kacér hívogatástól egy egészen más irányba. Láttam a szemében csillogó vágyat és élvezetet, ahogy a barátnője keze egyre leplezetlenül mozgott fel-le a víz alatt.

– Jó labdázást! – nyögtem ki végül, félig ösztönösen, a srác szemén pedig ekkora távolságból is látszott, megértette a tőmondatban rejlő erotikus célzást is.

Elfordultam és tovább futattam. Agyam ismét dübörgött. Kergetőztek benne a vérszomjas kismacskák. Most azonban gondolataim már az eddigieknél jobban is összekuszálódtak. Ismét Őt láttam, de most nem a ház előtt, ahogy iskolából hazatérve mosolyog rám kedvesen, ahogy szembetalálkozunk a kijáratnál. A folyóból kiemelkedő izmos férfitest mögül láttam kikandikálni. Őt láttam a zöld szemű, csapzott hajú lány helyett, ahogy átkarolja a srácot, és leplezetlenül markolja meg annak méretes szerszámát.

                Képzelgésemben tovatűnt a Duna mocskos vize. Nyíltan láttam, hogy a srác ott áll előttem meztelenül, és új szomszédom, a kacéran mosolygó tizenhat éves szépség öleli át hátulról, kezét ráfonva a keményen meredező szerszámra, lassan mozgatva azt föl-le. A srác meg hangosan felnyög, élvezi, ahogy a lány, az a lány, az én szomszédom csókolgatja a vállát, a nyakát és izgatja méretes dákóját. Közben meg mindketten rám tekintgetnek, mintha hívnának, csalogatnának, csatlakozzam hozzájuk.

                Megtorpantam. Csak pár tucat métert tehettem meg a kis vízparti jelenet óta. Nem fordultam meg. Eleinte csak álltam és ziháltam. Gondolataim tovább kergetőztek. Úgy lebegett szemem előtt a kép a szomszéd lánnyal és az ismeretlen sráccal, mintha tényleg látnám. Mintha tényleg ott történne előttem.

                Nem bírtam tovább. Gyorsan megfordultam, és óvatosan visszaosontam.

                A parton kialakított környezet üde színfolt volt a város betondzsungelében, parknak azonban mégsem igazán nevezném. A közeli autóúton pöfögő járművek gázai elrohasztottak szinte mindent. Nekem viszont elég volt az a szinte tövig lekopasztott, haldokló bokor is, ami ott állt, alig egy kőhajításnyira onnan, ahol a párocska lubickolt a vízben.

                Nem tudom, mennyi idő telhetett el az óta, hogy beszéltünk. Idegességem miatt az időérzékem teljesen csődöt mondott. Valószínűleg azonban nem telhetett el több öt-tíz percnél. Ők azonban nem teketóriáztak. Amit elkezdtek már ott, a szemem előtt, azt az után is folytatták, hogy én otthagytam őket.

                Nem zavartatták magukat, kikecmeregtek a vízből és most már meztelenül hevertek a köveken. A srác a hátán feküdt, kissé sréhen felém fordulva. A fejét láttam, egyik vállát, és felemelt karja hóna alatt az oldalát és meztelen combjának egy szegletét. Barátnője fölé támaszkodott, ráhajolt arcára és hevesen csókolóztak. Ő is meztelen volt. Hosszú haja még mindig csatakosan tapadt hátához és vállaihoz, egy része pedig sátorként hullott le barátja feje köré. A kismacskák már teljesen szétcincálhatták az eszemet, mert most már tisztán azt a lányt láttam ott, a sráccal csókolózni. Azt a lányt. Őt, aki tegnap költözött be a szomszédomba. Hevesen csókolóztak, miközben a srác kezei fel-alá jártak a fölé hajoló lány testén. Láttam mind a négy kezet. A srác kettője barátnője testét barangolta be, aki pedig az ő kettőjével barátja feje mellett támaszkodott a köves talajra. Azt nem tudtam felfogni, ilyen körülmények között a srác hogy bírja ki, hogy ne kényeztesse valami a farkát. Az ő keze, a barátnője keze, vagy horribile dictu, a lány puncija. A kezeket viszont hiánytalanul láttam, amint mással vannak elfoglalva, a lány pedig, térdelve, túl messze volt tőle ahhoz, hogy bármilyen nagy farok is elérjen bizonyára már lüktető szeméremajkai közé. Akkor meg hogy?

                A választ szinte azonnal megkaptam. Úgy tűnik, ismeretlen barátaim nem csak a gyönyöröknek való hódolással nem teketóriáztak, hanem, ha már engem nem tudtak befűzni, találtak valaki mást. A lány ugyanis, akin továbbra is, töretlenül, az Ő vonásait véltem felfedezni, kissé arrébb húzódott, mintha csak nekem akart volna belátást engedni barátja széttárt lábai közé, ahonnan most egy másik lány feje emelkedett ki. Csapzott, hullámos szőke hajjal borított üstök villant elő a szőrös combok közül, amint serényen bólogatott a kemény szerszámon, melyet az imént még a barátnő kényeztetett. Nem tudom, honnan akasztották le ezt a lányt hirtelen, de nem is érdekelt. Az egész már olyan szürreálisnak tűnt, hogy épp olyan készségesen elfogadtam volna, hogy a marslakók dobták le az égből, alig hogy eltávoztam, mint azt, hogy velük együtt jött, a vízben lubickoló kis társaság tagjaként, és amikor társai egymásnak estek, ő is csatlakozott.

                Jelentősége nem sok. Most viszont ott hevertek ők hárman. A srác a hátán feküdt a köveken. Barátnője mellette térdelt, fölé hajolva, csatakos haját sátorként kettejük arca köré borítva, eltakarva vad csókcsatájukat. Közben a szőkeség meg vadul cumizta mázlista barátunkat.

                A látvány teljesen felvillanyozott. Vegyes érzések keringtek bennem. Egyrészről össze voltam zavarodva, hogy a szomszéd lányt látom ott, ahol egyértelműen a zöld szemű, csatakos hajú barátnő volt, aki első találkozásunkkor markolászni kezdte a fiú farkát. Zavart, de ugyanakkor izgatott a helyzet, épp úgy, ahogy a két szőrös comb között bólogató szőke fej látványa is.

                Éreztem, hogy bugyim már nem csak az izzadtságtól nedves. Kissé hátrébb dőltem, sarkaimra ülve a félig csupasz földön, úgy helyezkedve, hogy a bokor takarjon, de azért még jól lássam őket, kezem pedig, szinte önálló életet élve, besiklott sortom alá a bugyimba.

                Figyeltem, ahogy a szőkeség vadul cumizza a srácot, én pedig közben saját puncimat simogattam. Amikor pedig már szeméremajkaim vadul tátogva könyörögtek megváltásért, mutatóujjammal lassan behatoltam közéjük.

                Halkan felnyögtem. Szemeim kikerekedtek, ők azonban nem hallottak meg. Talán túl messze is voltam ehhez, de közben a srác szája is elvált barátnője ajkaitól és hangosan felnyögött, telepumpálva a szőkeség száját. A párocska önkéntes segítője erre most felemelte arcát, halvány mosolyra húzva száját, amit körbe belepett az állára is lecsorgó ragacsos fehér folyadék.

                A számra tapasztottam kezemet, hogy elfojtsam zihálásomat, miközben figyeltem, ahogy a srác, továbbra is hátán fekve, elkezdi gyúrogatni lankadni kezdő farkát, felkészítve azt az újabb feladatokra. Továbbra is a szomszéd lány képébe bújt barátnője eközben, egy gyors, mosolygó pillantást vetve rá, a szőkeséghez fordult, és odacsúszva hozzá a köveken, vehemensen megcsókolta.

                Azt hittem, ott helyben elélvezek a látványra. Kezemet olyan erősen szorítottam a számra, ahogy csak tudtam, nehogy egyetlen hang is kihallatsszon. Szemeim tágra nyíltak, és figyeltem, ahogy a csatakos hajú lány vadítóan izgató nyelvmozdulatokkal lenyalja a szőkeség arcáról a rátapadt spermát, közben egyetlen lehetőséget sem szalasztva el, hogy vad nyelvcsatát vívjon vele.

                Kezeik is megindultak, hogy bebarangolják egymás meztelen testét. Apró kezek markolászták a méretes, domborodó melleket, simogatták a feszes hasfalakat, értek a másik arcához, hogy aztán lecsússzanak a másik alá és megmarkolják fenekét.

                A srác is épp annyira élvezhette a látványt, mint én, mert keze egyre gyorsabban mozgott a farkán, amely lassan visszanyerte vitalitását. A lányok is észrevették ezt, és mosolyogva tekintettek le rá, miközben továbbra is egymást simogatták.

                Újjáéledt potenciálú barátunk nyögött valamit a lányok felé, amely a köztünk lévő távolság és felfokozott állapotom miatt csak hosszú pillanatok múlva állt össze a fejemben.

– Na gyertek csak! – valami ilyesmit mondott, mielőtt a szőkeség felé fordult volna: – Most visszaadom a kölcsönt.

És valóban ez is történt. A párocska szőke segítője a földön fekvő srác arca fölé térdelt, mire az megragadta combjait, arcát pedig a széttárt combok közé fúrta. A szőkeség nyögése egészen odáig elhallatszott, ahol én bújtam meg a bokor mögött, kezemet a bugyimba mélyesztve. Odabent már egyre nagyobb lett a forróság és puncim egyre hangosabban könyörgött kielégülésért.

                Mindketten, a testközelben lévő szőke, és én, kissé távolabb bujkálva, figyeltük, ahogy a barátnő eközben szintén a srác fölé helyezkedik. A szőkeség talán látta, én viszont csak az ő teste mögül kilátszó mozdulatokból sejtettem, de, élénk fantáziámnak hála, így is szinte láttam magam előtt, ahogy a szomszéd barátnőm képébe bújt lány magába vezeti a meredező szerszámot. De még ha nem is lenne ilyen élénk fantáziám, akkor is le tudtam volna olvasni arcáról a történteket.

                A szőkeségnek ez épp elég volt. A srác, akit az előbb kisegített, hogy leengedje a benne felhalmozódott felesleget, arcát most az ő combjai közé fúrta, és ilyen távolságból is jól látható vehemenciával nyalta. Közben meg szőke barátnőnk figyelhette, ahogy társnője magába vezeti a méretes dákót, arcára pedig a fájdalommal vegyes gyönyör jelei ültek ki. Nem bírta már tovább. Hangosan felsikoltott, nekidőlve a másik lánynak, aki gyengéden átölelte őt, tartva, ahogy testén végigfutnak az orgazmus hullámai. A csatakos hajú lány a gyönyörökben tobzódó szőkeség vállára támasztotta az állát, és miközben ő föl-le mozgott a puncijába fúródó falloszon, a zöld szemek mintha egyenesen rám meredtek volna.

                Egy pillanatra megmerevedtem, de aztán a rám tekintő arcon mosoly uralkodott el, hogy aztán az a következő pillanatban grimasszá változzon, és alsó ajkát beharapva ő is elengedjen egy elfojtott sikolyt, ahogy a benne mozgó farok, és talán az én leskelődésem és önkényeztetésem látványa is, feljuttatja a csúcsra. Ez már a barátjának is épp elég volt, akinek valószínűleg a farkára szoruló punci adta meg a végső löketet, mert most hátra vetette a fejét és ő is hangosan felnyögött.

                A kezem megremegett, és még egy ujjam csusszant be az előző mellé lüktető puncimba, ami a látvány adta hevületet katalizálva bennem is robbanásig hevítette a felgyülemlett elegyet. Kezem úgy szorult rá az arcomra, hogy kész csoda, hogy nem tört el vagy az állkapcsom, vagy legalább egy ujjam. Szemeim kikerekedtek, sikolyom pedig a szám elé szorított kezemtől eltompulva, fojtott nyögésként adta ki a külvilágba, én is elérkeztem a csúcsra.

                A három teste elhevert a köveken, és én is elfeküdtem a bokor takarásában, hogy kifújjam magam kissé. Agyam továbbra is dübörgött. Sőt, most dübörgött csak igazán. Amikor kikandikáltam a három pihegő alak felé, ismét a csatakos hajú, zöld szemű lányt láttam a szomszéd barátnőm helyett. Ez azonban a legkevésbé sem nyugtatott meg. Tudtam, hogy nem őt láttam ott szeretkezni azzal a sráccal és a szőkeséggel, de elburjánzott képzeletem mégis csak jobban felcsigázta vágyaimat.

                Megráztam a fejem, mintha azzal el tudnám űzni a nemkívánatos gondolatot. Gyorsan rendbe hoztam magam, felsőm szélével megtörölgetve lábaim összeragacsolt közét, majd feltápászkodtam és görnyedve elosontam, mielőtt a magához térő párocska és szőke segítőjük észrevenne. Nem tudom, mit reagáltak volna jelenlétemre. Ha a zöld szemű lány tényleg rám mosolygott, jó eséllyel örömmel fogadtak volna maguk közé, nekem azonban ehhez most a legkevésbé sem volt kedvem. Épp elég zavart okozott a fejemben, hogy az előbb a szomszéd lányt láttam a zöld szemű barátnő helyett ott élvezkedni a köveken. Hát még ha érinteném, simogatnám, csókolnám is azt a testet. Bele őrülnék, és utána mégkevésbé tudnék normálisan a szomszéd lányra nézni, aki meg ebből természetesen nem sejt semmit.

                Inkább elosontam, kellő távolságba ahhoz, hogy már senkinek se lehessek gyanús. Akkor pedig felegyenesedtem, kifújtam magam, ismét megráztam a fejem, és újból futni kezdtem, reménykedve, hogy kiverhetek a fejemből mindent. Ezt az egész rohadt helyzetet, a folyóparton szerelmeskedő triót, és főleg azt az észvesztően vonzó szomszéd lányt.

Folytatása következik! 

A szomszéd lány 1. rész

                Zajos hangorkán vert fel az álmomból. Ahogy az már lenni szokott, eleinte azt sem tudtam, hol vagyok. Hol vagyok, ki vagyok, hogy kerültem ide, és mégis mikor. Pár pillanat alatt viszont összeállt a fejemben a kép. Az ágyamon hevertem, takaróm összegyűrve, egyik oldalon átvetve a vállamon, a másikon pedig lecsúszva a derekamig. Egyik lábam pedig kilógott alóla, nagylábujjam majdnem érinti a földet. Nem emlékeztem az előző estére… Bár nem mondok igazat. Emlékeztem, ha csak homályosan is, viszont nem akartam emlékezni. De ez most nem fontos. Mi lehet ez az eszméletlen ricsaj?

                Kikászálódtam az ágyból és elhúztam a függönyt, hogy kitekintsek. Egy pillanatra hátrahőköltem, ahogy arcomba ragyogott a tavaszi napfény. Nem volt erős, vagy különösebben bántó, de engem mégis zavart. Különösen ilyenkor, tanítási nap reggelén. Utálom a tavaszt.

              Amikor végre hozzászokott tekintetem a verőfényhez, lenéztem az utcára, és végre megismerhettem a hangorkán forrását. Egy nagy teherautó állt az épülettömb előtt, különböző emberekkel körülötte. Többségük koszos egyenruhába öltözött rakodómunkás volt, akik méretes dobozokat cipeltek és bútorokkal araszoltak be a széles ajtón. Ott egy karosszék, amott meg ketten-hárman cipeltek valami ruhásszekrényfélét. Amikor az egyiküknek kicsúszott a kezéből a bútordarab széle, ránehezedve a lábára, lett ám nagy ordibálás és káromkodás. Ez verhetett fel, de igazából nem is bántam, hogy így történt, hiszen, magamat ismerve, lehet, hogy enélkül még addig elszunyókáltam volna, hogy végül lóhalálában kell berohannom az egyetemre, nehogy elkéssek.

                De most nem erre gondoltam. Sokkal jobban érdekeltek a költöztetők. Na nem mintha bármelyik is különösebben jó pasi lett volna. Többségük pocakos, ápolatlan, bajszos fickó volt, amelyik meg nem, az ugyanolyan ápolatlan, de cingár és nagyorrú. Még ha fizetnének sem viselném el hosszútávon a társaságukat. De aztán, üde színfoltként, észrevettem közöttük egy kivételt. A jó vágású alak zakóban virított a pesti utca kellős közepén és nagyban magyarázott a körülötte lebzselő költöztetőknek, akik hevesen bólogattak.

                Ő lehet az új lakó. Bár új, vagy régi, nekem egyre megy. Nem mondanám magam antiszociálisnak, de jó, ha két embert ismerek az egész házból. Ha valaki vigyorogva rám köszön az utcán, vagy a lépcsőházban, visszamosolygok rá, és udvariasan válaszolok a „hogy van mindig?”-kérdésekre, miközben elfoglaltságot színlelve elsietek. Mindezt úgy, hogy az esetek túlnyomó többségében, ha pisztolyt szorítanának a fejemhez sem tudnám, ki az illető. Ez a férfi azonban megragadta a figyelmemet… ami persze nem jelenti azt, hogy pár nap múlva nem nézek rá értetlenül, hogy ki a kénköves menykő lehet.

                Széles vállak, jóvágású arc, melyen mindig bujkált egy apró mosoly, még akkor is, amikor látszott, nagyon nem tudja megértetni magát a költöztetőkkel. Határozott embernek tűnt. Olyannak, aki tudja, mit akar, és azt is tudja, hogy mit tegyen érte, hogy elérje. Na és persze meg is teszi. Imponált ez a típus. A férfiak ezen krémjének eme példánya azonban, már elsőre kitűnt, nem épp azok közé tartozik, akivel el tudnám képzelni magam akár már ma este is henteregni abban az ágyban, amiből épp most kászálódtam ki. Túl öreg volt hozzám.

                Magamban felnevettem erre a gondolatra. Persze, figyelmem jelenlegi tárgya messze nem volt már olyan gondtalan (vagy legalábbis annak tartott) ifjú, mint én, de, mint mondani szokták, a férfiaknak csak jót tesz a kor. Ismerek olyan lányokat, akik harminc év alatt nem is tartanak férfinek egy hímnemű egyedet. Addig az illető még kisfiú, akinek még ott van a tojáshéj a fenekén. Ha rajtuk múlna, a harminc éves kor venné át a tizennyolc helyét a férfiak körében. Bár persze, ma már ritka az olyan férfi, aki tizenhat éves korára ne lenne túl az első szexuális élményén, na de… Inkább hagyjuk! A lényeg, a férfi nem ezen gyöngyszeme itt valóban az az örökifjú volt, akinek minden sorstársa gondolja magát. Ő viszont, kivételesen, tényleg az volt. Ennek ellenére viszont meglátszott rajta, hogy azért már mégse az a gondtalan siheder. Úgy negyven évesnek becsültem, ami önmagában még nem jelentett volna semmiféle akadályt, az ilyen férfiakhoz azonban ennyi idősen már törvényszerűen tartozik valaki, aki…

                Még végig sem tudtam gondolni, máris feltűnt a teherautó mögül egy laza, tavaszias ruhát viselő nő. A körülötte zsongó és néha elismerően füttyentő munkásokkal mit sem törődve, odalépett lovagunkhoz, hozzá simult és gyengéden megcsókolta.

                No igen, az asszony. Az ilyen férfiak ritkán egyedülállóak már, én meg, híreszteljenek rólam akármit is, nem vagyok az, aki kockáztatná, hogy tönkretegyen egy házasságot azért, hogy egy tapasztalt farkat egyszer megforgasson a tulajdonosa a lábai között.

                Nem is szenteltem nekik több figyelmet. Úgyis felesleges lenne. Inkább magamra rángattam valamiféle ruhát, betömtem a reggelimet, és összeszedtem a cuccaimat, amire szükségem lehet ma. Közben gondolataim azonban mégsem tudtak elszakadni az odalent történtekről, és nem csak azért, mert a kiabálás, a dobozok és bútorok puffanása és az elfojtatlanul, nyíltan ordibált káromkodások továbbra sem szűntek meg.

                Vajon hova költöznek az új lakók? Most gondolatban végigpörgethettem volna az épület lakásait és azok lakóit, de ehhez az szükségeltetett volna, hogy bármit is tudjak róluk. Nekem meg még arról sem volt fogalmam, hogy mégis hány lakást kellene végigpörgetnem a fejemben.

                Minderre azonban nem is volt szükség, mert a következő pillanatban a már-már menetrendszerűen érkező újabb káromkodás már nem odalentről, hanem egészen közelről, épp az ajtóm elől érkezett.

               Mi a fene? – gondoltam, odalépve a bejárati ajtóhoz. Nem tévedtem. Tényleg a koszos egyenruhát viselő költöztetők araszoltak végig a folyosón a méretes dobozokkal és a bútorokkal, egészen a nyitott szomszéd ajtóig. Pár pillanat múlva a sármos negyvenes férj is feltűnt és, miután a munkások által felém is megeresztett füttyöket követően kedvesen rám mosolygott, el is tűnt a nyitott lakásban. Kétség sem férhet hozzá, új szomszédokat kapok. Nem mintha az eddigiekkel problémám lett volna, hiszen azt sem tudtam, hogy vannak. Vagyis inkább azt, hogy nincsenek, mivel kiköltözőt nem láttam se most, se az elmúlt napokban. Még homályosan rémlett, hogy amikor kivettem ezt a lakást, volt a szomszédban egy idős néni, aki nagyon azon munkálkodott, hogy a szárnyai alá vegyen engem, szegény kislányt egyedül a nagyvárosban. Mindig kérdezgetett, hogy vagyok, hogy megy az iskola, kínálgatott süteménnyel, néhanapján még azt is felajánlotta, hogy főz nekem. Kedves nénike volt, de nem fordítottam rá sok figyelmet. Nem is igazán tudom, mikor maradtak abba a kérdezősködések, süti ajánlgatások és a többi. Remélem a néninek nincs baja.

                De ez most nem számított. Mostantól ez a házaspár fog a szomszédban lakni. És nem is csak kettesben, jöttem rá pár pillanat múlva, amikor a bő ruhás fiatalasszony is megjelent az emeleten két gyerekkel. Az egyiket kézen fogva vezette maga mellett, a másik pedig, ehhez talán még túl kicsi, a karján ült. Hangos lesz a ház, az biztos, engem viszont különösebben nem izgatott. Hozzászoktam már a belvárosi zajokhoz, tömeghez. Még a költöztetők sem zavartak volna a legkevésbé sem, ha nem épp az én ablakom alatt ordítoznak.

                Még néhány elismerő fütty után (már amennyire a leplezetlenül vizslató rakodómunkásoktól ez elismerő lehet) úgy döntöttem, nem is fordítok több figyelmet a dologra. Inkább elrendeztem magamon a ruhát mégegyszer, utoljára, megbizonyosodtam róla, hogy mindent eltettem, és kiléptem a lakásból.

                A lépcsőházban folyamatosan kerülgetnem kellett a költöztetőket, ahogy a méretes csomagokkal cipekedtek felfelé és a férj és felesége is elsietett mellettem párszor, mire leértem a földszintre. Azt hittem, már mindent jól megnéztem, nem érhet semmilyen meglepetés. Lelkiekben már arra készültem, hogy belevessem magam a város forgatagába, elviseljem a mai óráim unalmát, reménykedve benne, hogy az egyetemen, vagy esetleg már útközben megcsodálhatok pár vonzó srácot, vagy csinos lányt. A sor azonban már most elkezdődött, nem kellett érte egy lépést sem tennem, és ráadásul még egy alapos meglepetéssel is együtt járt.

                Odaléptem a nagy kapuhoz és megacéloztam magamat, hogy ne hergeljem fel magam az odakint maradt munkások ismételt füttykoncertjén, amihez talán már obszcén megjegyzések is társulnak, de amikor végül nagy nehezen kinyitottam a súlyos kaput, valami egész mással találtam szembe magam. Pontosabban, hogy korrektek legyünk, valaki egészen mással.

         Egy csinos lány mosolygott vissza rám az ajtó túloldaláról. Hosszúkás, kissé kerekded arc, márványszín bőr, hátrafogott fekete haj, elől kiugró néhány tinccsel, szikrázó barna szemek. Egy pillanatra nem is tudtam hova tenni. Agyam vadul kattogott, vajon láttam-e már valamikor, de ilyen szépségre biztos emlékeznék. Aztán tekintetem megállapodott a kezében szorongatott dobozon és rögtön összeállt a kép. Ő is a beköltözőkkel van. Egyik oldalról repesett a szívem, hogy egy ilyen szép lányt tudhatok a jövőben a szomszédomban, de ugyanakkor nem is én lettem volna, ha nem kezdek el rögtön agyalni a helyzeten. Ki lehet ez a lány? Mert hogy a beköltözőkkel van, az biztos, máskülönben miért cipelne egy kopott kartonpapír-dobozt. Az meg még ennél is biztosabb volt, hogy nem munkás. Ahhoz túl fiatal és túl szép volt. (Nem mintha ez lenne a mérce.) A problémát végül az élet oldotta meg számomra, mivel a hosszúra nyúlt, de valójában, külső szemlélő, és talán éppenséggel az ő számára is könnyedén elröppent pillanatot a mellettünk elsiető férj törte meg, amikor odaszólt valamit a lánynak. Nem értettem, mit mondott, ahhoz túlságosan belemerültem a gondolataimba és a lány arcába, de a választ már pontosan hallottam.

– Sietek, apa! – válaszolta a lány, a negyvenes férfi után nézve, majd még rám villantott egy mosolyt és elslisszolt mellettem a dobozzal, hogy folytassa útját.

Szóval a lánya. Elismerően füttyentettem, de csak magamban, elvégre, nem akartam hasonlatossá válni a minket körülzsongó munkásokhoz. Nem mintha a lány szépségének szólt volna a fütty… pontosabban, dehogyisnem annak szólt, de nem annak szántam. Első pillanatra az apának szólt, hogy ilyen friss, üde és fiatalos, amellett, hogy ilyen bomba lánya van. Mennyi idős is lehet? – pillantottam utána. A karcsú alak szemet gyönyörködtető mozgással sietett fel a lépcsőn. Feneke ringott a ráfeszülő farmer alatt, ami feltűrve látni engedte meztelen lábszárát. Relatíve alacsony és vékony teste tizenéves lányt sejtetett. Talán középiskolás lehet. A teste viszont… akár egy fotómodellé. Ezt pedig csodásan kiemelte a lábszárközépig feltűrt nadrág és a fel-fellebbenő vékony farmerkabát.

                Egészen addig bámultam, amíg el nem tűnt a lépcsőfordulóban. Az egész talán ha öt másodpercig tarthatott, de nekem mégis kellemesen hosszúnak tűnt. Ez megadta azt az előnyt, hogy kiélvezhettem a látványt, ugyanakkor senkinek nem tűnt fel álldogálásom az ajtóban, mivel mire feltűnhetett volna, már ki is léptem a kapun és, a rakodómunkások menetrendszerűen megérkező füttyei kíséretében, elindultam az egyetem felé. Utóbbi azonban már a legkevésbé sem érdekelt, mert gondolataimat a lépcsőn felfele siető lány, a kislányos mosoly, a csillogó szemek, a ringó csípő és a kerekded popsi töltötte ki.

                Talán mégiscsak van valami jó a tavaszban.

*

                A nap hosszú volt és fárasztó. Mintha ezer évet töltöttem volna a padban, hallgatva, ahogy öregebbnél öregebb professzorok magyaráznak elvontabbnál elvontabb dolgokról. Szó ne érje a ház elejét, alapvetően érdekel a téma, és pont az ilyen elvont dolgok azok, amik a leginkább meg tudnak ragadni, de most a legkevésbé sem ezek foglalkoztattak. Csak azok a csillogó szemek. Valamiért nem tudtam kiverni őket a fejemből. Így pedig az órák kész kínszenvedéssé váltak.

                Néha már sajnáltam, ha egy-egy izgalmasabb órának röpke másfél óra alatt vége szakad, most viszont még ez is végtelenségbe nyúló kínzásnak tűnt. Pláne, hogy aznap volt egy három óráig tartó előadásom, ami jelen lelki állapotomban még a közbe ékelődő negyedórás szünettel együtt is emberkínzásnak tűnt. Mindehhez hozzájárult a néha mazochizmusnak tűnő maximalizmusom. Én szeretek úgy gondolni rá, hogy inkább bejárok másfél (vagy akár három) órát szenvedni egy dögunalmas előadásra, viszont ott, az ingerszegény környezetben nem is nagyon lehet más elfoglaltságom, mint hogy, fogcsikorgatva bár, de odafigyeljek. Inkább ez, minthogy otthon kelljen rávennem magam, hogy leüljek, és a könyvekből silabizáljam ki a tananyagot, amikor akár egészen mást és sokkal izgalmasabbat is csinálhatnék. Ez viszont avval járt, hogy már-már szűnni nem akaró belső késztetést éreztem arra, hogy mindent leírjak az előadásból, aminek legalább valamicske jelentőségét látom. El lehet képzelni, milyen kínszenvedés lehet, amikor csak arra a csinos arcra tudok gondolni, ezért tíz percenként elveszítem a fonalat, hol is tart az előadó, és utána úgy kell jegyzetelnem, hogy csak reménykedhetek, hogy záros határidőn belül felfogom, miről is van szó.

                Szinte percenként néztem az órámra, még tovább hergelve magam. Még csak negyed óra telt el. Még csak húsz perc. Csak fél óra. Mennyi van még hátra a három órából? Legszívesebben már a padba vertem volna a fejem kínomban.

                Amikor végre eljött a negyedórás szünet ideje, boldogan pattantam fel a padból, hogy felrohanjak az épület tetejére egy kicsit levegőzni. Ennyi előnye van, hogy megjött a tavasz. Nem fagyok szét azonnal, ahogy kilépek az ajtón.

               Mélyet szippantottam a friss levegőből, igyekezve kiüríteni túlzsúfolttá vált elmémet és körbenéztem a lapos tetőn. Nem voltak odafent túl sokan. Talán még nem jött meg annyira a tavasz, hogy kimerészkedjenek. Vagy csak az agyak nem álltak még át. Az épület túloldalánál, úgy tucatnyi méternyire tőlem, egy csapat lány állt a korlátnál és cigizett. Amikor megpillantottak, vidáman kezdtek integetni felém.

             Kényszeredetten elmosolyodtam és kedvetlenül visszaintettem. Felismertem köztük pár csinos lányt, akiket mindig is szívesen láttam volna az ágyamban, és ezt, kellőképp burkoltan bár, hogy ne legyen túlságosan egyértelmű, a tudomásukra hoztam. Egyesek telhetetlen pasifalónak és szoknyavadásznak tartanak, de az igazság az, hogy legbelül egy kicsit félénk vagyok. Bár ez nem a legjobb szó. Mondjuk inkább úgy, hogy nagyon rosszul viselem, ha kitálalok, és utána az illető visszautasít. Különösen akkor, ha egy lányról van szó, aki azért mond nemet, mert nem akar lányokkal kezdeni. Emiatt inkább óvatos vagyok. Persze ez nem esik nehezemre, mert szeretem a macska-egér játékot. Szeretem becserkészni az áldozatomat, észrevétlenül köré fonni a hálómat, és csak akkor hozni a tudomására, mi a nagy büdös helyzet, amikor már biztos vagyok benne, hogy nem fog, nem tud nemet mondani. Eddigre pedig már észreveszem azt is, ha a visszautasítás érlelődik, és kihátrálhatok a dologból anélkül, hogy belerohannék a falba.

                Ezeknél a lányoknál mondjuk nem állt fenn ez a veszély. Ahogy vidáman integettek felém, majd átfordulva a korláton, talán még azt sem vették volna zokon, ha keményen megmarkolom a feneküket üdvözlésképpen. Szívesen odamentem volna flörtölgetni egy kicsit, megalapozni egy későbbi kiadós lepedőakrobatikát, akár mindegyikükkel egyszerre, de most a legkevésbé sem volt hangulatom ehhez. Túlságosan is ideges voltam. Túlságosan is lefoglalta minden gondolatomat az a lány. A lány a szomszédból. Igyekeztem másra gondolni, de amint a csajokra és a velük folytatott enyelgésre, entyem-pentyemre terelődtek a gondolataim, az ő arca sejlett fel lelki szemeim előtt. Ezért inkább elfordítottam a fejemet, és félreérthetetlen mozdulatokkal jeleztem, hogy most nincs kedvem beszélgetni. Az integető lányok ezt rögtön meg is értették, és visszatértek a cigizéshez, maguk között röhögcsélve.

                Kisétáltam a tető peremére, a korláttól alig karnyújtásnyira megállva, zsebre dugtam a kezemet, és lehunyt szemmel engedtem, hogy az enyhe szellő az arcomba csapjon.

– Na mi az? Kijöttél levegőzni? – A szívem akkorát dobbant az ijedtségtől, hogy majd kiugrott a helyéről. Kikerekedett szemekkel fordultam a csendet megtörő hang irányába, hogy a korláttól úgy két méterre beljebb álló konvektor állomás (vagy mi a francok ezek a nagy dobozok a tetőn) oldalának támaszkodva Eriket pillantsam meg.

– A frászt hozod rám, te barom – sziszegtem rá.

– Csak nem rossz a lelkiismereted? – kacagott, én viszont csak fújtam egyet és visszafordultam a korlát felé, most már viszont csak féloldalasan, hogy a fejem elfordítása nélkül, a szemem sarkából is lássam az engem bámuló srácot.

– És te mit keresel itt? – vetettem oda, csak úgy mellékesen.

– Miért? Már azt is megszabod, hova mehetek? Lukas órám van, és kár lett volna ezt a szép időt kihagyni. Kijöttem napozni egy kicsit.

– Lukas órád, mi? – néztem rá mégis, és elhúztam a számat. – Ha a te fogalmaidat vesszük, ezzel nem mondtál sokat. Nincs órád, vagy csak lusta voltál beülni?

– Csak te vagy olyan mazochista, hogy beülj minden szarságra – vágott vissza, mire ismét fújtam egyet.

– Fogd be! – morogtam és ismét a korlát felé fordultam.

– Mi az? Még a szokásosnál is kedvetlenebb és bunkóbb vagy.

– Nincs semmi – néztem a tető másik végében nevetgélő lányok felé. Erik is követte a pillantásomat, majd kérdőn nézett rám.

– Szívesen elszívnék most én is egy cigit – jegyeztem meg. Tudtam, hogy úgysem kerülhetem el, hogy mondjak valamit, így inkább megelőztem, hogy ő húzza ki belőlem.

– De hiszen te nem is dohányzol – csodálkozott Erik.

– Tudom. És nem is fogom elkezdeni… Most legalábbis biztosan nem.

– Na meséld csak el, mi bánt ennyire!

– Nem bánt semmi – pillantottam rá, igyekezve ártatlan arckifejezést vágni.

– Ugyan már, kislány – vigyorodott el. – Ismerlek, tudod jól. Addig nem engedlek el innen, amíg nem mondod el, mi a baj.

Murisan hangzott ez, elnézve, ahogy lustán elterpeszkedik a napfényben. Valószínűleg nem akadályozná meg, ha el akarnék menni. Fizikailag legalábbis szinte biztos, hogy nem. De tudta jól, elég csak a szavaival ütnie a vasat, nem fogok tudni ellenkezni neki.

– Új lakók költöztek a szomszédomba – böktem ki végül kényszeredetten.

– Nocsak – csillant fel Erik szeme. – Egy jóképű pasi?... Vagy netalán egy csinos nőcske?

– Mindkettő. – Nem akartam válaszolni, de szinte magától jött ki a szó a számon. Ez volt az Erikkel való jó kapcsolatom átka. Megfelelő légkörben akkor is válaszoltam a kérdésére, automatikusan, ha eleinte nem akartam. Mordultam egyet némán, és megadtam magam. Úgy döntöttem, engedek a beszélgetés csábításának. – Egy fiatal házaspár.

– Nocsak – ismételte meg Erik, mégszélesebb vigyorral az arcán. – Na gyere csak! Ülj le mellém és mesélj el róluk mindent részletesen!

– Itt? – pillantottam a közeli lánycsapat felé. Tudtam, hogy Erik még akkor sem az új szomszédok hétköznapi dolgaira lenne kíváncsi, ha biztos lehetne benne, hogy tudok róluk. Nem az érdekelte, mi a nevük, mit dolgoznak, mit esznek, mit szeretnek szórakozni. Őt egészen más érdekelte… ahogy végeredményben engem is.

– Ugyan már! Nem hallják meg, ha nem csapsz nagy zajt – nyugtatott Erik. – Letelepedsz ide, mellém, és észre sem fognak venni. De ha mégis, akkor meg kit érdekel?

Igaza volt, de még mindig nem volt sok kedvem beszélgetni vele. Pláne erről a témáról. Viszont nem tudtam csak úgy, ennyi miatt otthagyni. Az órámra pillantottam. Volt még tíz perc a szünetből, úgyhogy teátrálisan felsóhajtottam és letelepedtem mellé, behúzódva a trafó (vagy mi a franc ez) árnyékába, hogy ne tűzzön rám a Nap.

– Nos? – pillantott rám Erik, olyan kíváncsi tekintettel, mint egy gyerek. – Mindent tudni akarok.

Most már nekem sem volt kedvem ellenkezni, ezért csak lehunytam a szemem, kifújtam a levegőt, és magam elé képzeltem a reggeli jelenetet.

– A férfi az a tipikus koranegyvenes, akin már azért meglátszik a kor, de mégis jóképű, kisportolt, izmos, jóvágású, és az apró ráncok és szarkalábak csak mégkarakteresebbé teszik az arcát – kezdtem, majd Erikre pillantottam, aki a felém eső könyökére támaszkodva, kíváncsi tekintettel várta a folytatást. Felsóhajtottam és ismét magam elé képzeltem az új szomszédot. – Magas, szőkésbarna haj, barna szemek, mindig mosolygó arc. És a teste… – kezdtem már én is beleélni magam. Erik mindig ilyen hatással volt rám. A jelenléte, a dumája, a kisugárzása… Bár csak néhány futó pillanatig láttam a férfit, akkor is többnyire csak messziről, vagy másra figyeltem, most mégis úgy láttam magam előtt, teljes valójában, mintha tőlem alig karnyújtásnyira állna. Képe valószínűleg összekeveredett az ilyen férfiakról alkotott sztereotípiáimmal, de kit érdekel? – Magas, kisportolt. Bő nadrágot és zakót viselt, az alatt meg egy egyszerű pólót és… – Magam elé képzeltem a ruha alatt rejtőző, alaposan kidolgozott, izmos felsőtestet. Bár a fene se tudja, hogy tényleg úgy nézett-e ki, de el tudtam képzelni, és most csak ez számított.

Már nem is figyeltem oda rá, hogy pontosan mit mondok. Ecseteltem az izmos mellkast, a kockás hasfalat, az erős combokat, és…

– Bizonyára akkora a farka, mint egy lóé – hallottam a hangomat és megborzongva pillantottam Erikre, aki viszont még mindig csillogó kék szemekkel és széles vigyorral nézett rám.

Valószínűleg megérezte, mennyire zavarba jöttem hirtelen, amiért ilyenekről beszélek, ezért gyorsan visszavette a kezdeményezést: – Na és a nő?

Bár, pontosan tudtam, valószínűleg a férfi képe sem hagyja teljesen hidegen az én drága barátomat, de annak felesége egyértelműen jobban érdekelte. Még úgy is, hogy, egyelőre még, semmit nem tudott róla.

– Ő már egészen más tészta – válaszoltam neki ösztönösen. – Ő az a fajta, akin egyszerűen nem fog az idő. Karcsú, csinos… ha nem tudnám, hogy lehetetlen, mérget mernék rá venni, hogy még harminc sincsen.

– Miért lenne lehetetlen?

Megborzongtam Erik szavaira és akaratlanul is kikerekedett a szemem.

– Miért? Jó, persze, rohadt mázlista egy negyvenes pasi, ha kifog egy nála legalább tíz-tizenöt évvel fiatalabb nőt, aki még hozzá is megy, de a mai világban… Egyáltalán nem lehetetlen.

Igaza volt. Ilyen alapon könnyedén lehetett volna az asszony akár még velem egyidős is, vagy csak egy-két évvel idősebb. A legnyomósabb érvem az lett volna, hogy ha már van egy ekkora lánya, nem lehet kevesebb harmincnyolc évesnél. Bár csak futólag láttam, nem nézett ki annak a típusnak, aki tizenévesen belehabarodik egy nála jóval idősebb pasiba, teherbe esik, ezért kimarad az iskolából, hozzámegy a pasihoz és megszüli neki a gyereket... Nem tudom. Ő ennél megfontoltabb típusnak nézett ki. Ez pedig nyomós érvnek tűnt, de nem akartam szóba hozni a lányt. Egyrészt már az is, hogy ismét az eszembe jutott, felkeltette az idegességemet. Másrészt pedig, ha most szóba hozom, Erik ismer annyira, hogy egyből lássa, mi húzódik a háttérben, és nem hagy békén, amíg ki nem vesézi velem a kiscsajt, ami csak mégjobban felizgatna.

– Látszik rajta – mondtam inkább. – Hidd el, megérzem az ilyesmi! – próbálkoztam. – Bomba nő. Fiatalos, üde, de ugyanakkor… van egy olyan kisugárzása… Az alapján tuti jócskán harmincas.

– Elhiszem – vigyorgott Erik. Biztos voltam benne, hogy gyanakszik, van valami más is a háttérben, de volt annyira megértő, hogy ne bolygassa. – Folytasd! Milyen? Mindent tudni akarok.

Most már mégtürelmetlenebbül mondta, mint eddig. A pasi is izgathatta, de most, hogy a nőre terelődött a szó…

– Tényleg gyönyörű – hunytam le ismét a szemem, és magam elé képzeltem a fiatalos teremtést. – Az a fajta… legalábbis látszatra, aki úgy viselkedik, mint egy tisztes feleség, egy felelősségteljes családanya. Konzervatív, hosszú, virágmintás ruhát hord, udvariasan mosolyog mindenkire, sokat mondóan bújik a férjéhez… ugyanakkor mindez mégőrjítőbben kiemeli fiatalos kisugárzását. Középhosszú fekete haja, amit csak egy pánttal szorít egy kicsit hátra, hogy ne lógjon az arcába, kibontva omlik a vállaira. Visszafogott mosolya valami csíntalan élt is hordoz magában, barna szemei pedig fürkészően tekintenek a világba, miközben bő ruháját lebegteti a szél, sejteni engedve vonzó alakját, hosszú lábait, karcsú testét, tenyérbe kívánkozó melleit…

Megint elengedtem a fantáziámat. A nőt még annyit sem láttam, mint a férjét, így az előttem lebegő kép méginkább a fantáziám szüleménye volt, Eriket azonban ez nem érdekelte. Egyre jobban fészkelődött mellettem, és éreztem, hogy bennem is megmozdul valami.

Ahogy lassan kinyitottam a szemem, fejem pont arra fordult, és láttam az Erik combjai között növekvő dudort. Felém eső lábát behajlítva elfektette a tetőn, a másikat pedig talpra húzta, hogy a lábfeje a felém eső lába elfektetett lábfeje mellé kerüljön, így támasztva meg oldalra fordított testét. A derékszögben szétnyitott lábak között pedig megfeszült a farmer az ágykán, ordítóan kihangsúlyozva a gatyája alól kikívánkozó kisfickót.

                Ereimben lüktetett a vér. Nem pillantottam az órámra, de tudtam, hogy a tizenöt perc már lejárt. Jó az időérzékem, meg tudtam mondani, hogy ha most azonnal lerohannék, akkor sem érnék vissza a terembe, mire az óra folytatódik, de nem érdekelt. Nem vágytam vissza arra az órára. Később valószínűleg majd megint stresszelni fogom magam, hogy honnan tanulom meg az ott elhangzottakat a vizsgára, de most magasról tettem rá. Már a közelünkben cigiző lányok sem érdekeltek, ha egyáltalán ott voltak még. Csak a szomszédba költöző házaspár előttem lebegő, átsztereotipizált, idealizált képét láttam és Erik csíntalanul mosolygó arcát, valamint a lábai között növekvő dudort.

                Egyre jobban elszakadtam a valóságtól, ahogy a bennem lobogó hevülettől túlfűtött hangon folytattam a szomszédasszonyom alakjából kiindulva megszülető angyali teremtést.

– A teste olyan, mint egy földre szállt angyalé. Tökéletes, karcsú test, lágyan ívelt vonalakkal, amiből lankás dombokként emelkednek ki mellei, csúcsukon barnás rózsaszín bástyákként meredező bimbói – mondtam, miközben kezem lassan előre mozdult. Először Erik felém eső térdére tettem, majd lassan elindultam felfelé.

– Combjai hosszúak és karcsúak. Mozgása légiesen könnyed, mintha puszta illúzió lenne csupán, ha azonban hozzád ér, lábait a derekadra fonja, olyan erőt képes kifejteni, mint senki ezen a világon.

Kezem elérte Erik ágyékát. Mutató és hüvelykujjammal szétpattintottam nadrágja gombját és elég volt csak egy kissé megmozdítanom alsóját, hogy előugorjon mögüle meredező szerszáma.

– Combjai köze tüzel, pihés ágyékán apró cseppek csillognak, ahogy a szeméremajkai szétnyílnak, és kívánkozva tekintenek rád – folytattam, kezemet pedig rákulcsoltam Erik farkára, és lassan fel-le mozgattam rajta. Ő hátrahajtotta a fejét, a falnak támasztva, amelynek mindketten vetettük a hátunkat, és lehunyt szemekkel élvezte duruzsoló hangomat és érintésemet.

– Ahogy farkadat a szájába veszi, mintha csak hűs szellő simogatna. Ajkai lassan mozognak fel-le… fel-le… fel-le.

Erik felnyögött és meredező dákója lüktetett egy nagyot ujjaim között. Sejtettem, hogy maga elé képzeli a jelenetet, ahogy az idealizált nő, aki már annyira sem hasonlított a szomszédasszonyomra, mint bárki másra, és akinek a helyébe én, bármennyire is ellenkeztem, a lányát képzeltem, a lábai közé térdel, és lassan mozgatja a szájában a szerszámát. Kezem érintése erre talán mégjobban rájátszott, ahogy mozgattam rajta, mintha tényleg egy száj simogatná. A szerszám végét már csillogva be is borították az előnedv cseppei.

– Megkapaszkodik a lábaidban, hogy mégjobban magába húzhasson. Nyelvével köröz lüktető férfiasságod körül, miközben úgy ráfonja ajkait, mintha sosem akarná elengedni.

Erik egyre hevesebben nyögött. Sejtettem, hogy már egy szót sem ért abból, amit mondok. Teljesen belemerült a lehunyt szemei előtt lebegő képbe, ami annyira felizgatta, hogy ujjaim között már hevesen lüktetett a szerszáma.

                Én is teljesen beindultam már. Mocorogtam, hogy ne érezzem annyira kényelmetlenül magamat átnedvesedett bugyimban. Szám kiszáradt. Már nem szóltam egy szót sem, csak bámultam Erik, az ujjaim között lüktető farkát, majd lassan ráhajoltam és a számba vettem a merev hímtagot.

                Erik most méghangosabban felnyögött. Ha volt valaki a közelben, szemernyi kétsége sem lehetett afelől, mi folyik a tetőn elhelyezett kocka alakú mérnöki alkalmatosság mögött. De ez engem most vajmi kevéssé érdekelt, Erik pedig jó eséllyel már azt sem tudta, hol van. Most már nem kellett elképzelnie, hogy valaki szopja. Nem kellett az ujjaimat szájnak képzelnie. Most már tényleg női ajkak fonódtak a szerszámára, ha nem is egy olyan tökéletes nőé, mint akit maga elé képzelt.

                Már én is rendesen beindultam. Szabad kezemmel, amellyel nem Erik dákójának tövét fogtam, hogy megfelelő szögben tartsam azt a cumizáshoz, türelmetlenül kigomboltam a nadrágomat és benyúltam a bugyimba, simogatva és ujjazva éhesen könyörgő puncimat.

                Végül Erik hangosan felnyögött, szerszámából pedig, mint locsolócsőből, vagy akár vulkánból tört fel nedve, egyenesen a számba. Az érzés teljesen átjárt engem is. Erik megkönnyebbülő sóhaja betöltötte a fülemet. Ez már túl sok volt. Az én testem is megfeszült, puncim rászorult odabent matató ujjamra, és Erik farkával a számban felnyögtem, ahogy odafent, az egyetem épületének tetején mentem el.

*

– Ez kurva jó volt, kislány – lihegte Erik, amikor már szóhoz jutott. Egymás mellett hevertünk az épület tetején, vállunkat a falnak döntve. Mindkettőnk nadrágja szét volt nyitva. Alóla kilátszott az én átnedvesedett bugyim és Erik lankadtan elfekvő farka.

Letekintettem az épület mellé. Magasan voltunk, nem is túlságosan a tető szélén. Valószínűleg odalentről senki nem látott minket, idefent meg ki kukkolna? A hangokat viszont nem kellett feltétlenül nagyon közel állnia senkinek, hogy meghallja, de az már nem érdekelt.

– Kurva jó volt – ismételte Erik és rám mosolygott. – Ez most kellett.

– Nem tesz semmit – vigyorogtam én is rá.

– Látom, most már jobb kedved van – simogatta meg az arcomat.

Elég volt ezt kimondania, máris tovaszállt nyugalmam, és ismét arra a lányra gondoltam. Most azonban volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne mutassam ki.

– Le kellene ezt írnod.

– Mit? – tértem vissza gyorsan a valóságba.

– Akár ezt az egészet – mosolygott csintalanul Erik, miközben jelzésértékű mozdulattal gyömöszölte be farkát az alsójába és gombolta be a nadrágját. – De én a nőre gondoltam. Akár azt is megírhatnád, ahogy a férjével szeretkezik.

– Akár – vontam vállat. – Nem tudom.

Már annyira elszakadtunk a valóságtól, hogy túl szürrealisztikusnak, túl… fantasztikusnak tűnt volna ilyesmit leírnom. Egy ideális szex… vagy ilyesmi. De ezt a kis kalandot, itt a tetőn, lehet, hogy megírom.

                A gondolatra elmosolyodtam, és vidáman néztem Erikre, aki némán felkacagott boldog arcom látványától. Bár nem sikerült teljesen felvidítania, de most már elrejtettem előle a bennem tomboló vihart.

– Ti meg mit csináltok itt? – törte meg a pillanatot egy hang. Összerezzentünk és felpillantottunk a trafóállomás (vagy mi a kénköves pokol ez, aminek támaszkodunk) mellett feltűnő alakra. Szerencsére már mindketten rendbe raktuk magunkat, úgyhogy valószínűleg nem nézett ki többnek ténykedésünk a tavaszi napfényben való ejtőzésnél.

– Miért? – pillantottam a fölénk magasodó srácra. Felismertem benne az egyik évfolyamtársunkat, akivel több gyakorlatra is együtt járunk. Köztük a három órás rémálom-előadás utánira is.

– Mindjárt kezdődik a gyakorlat, B – rökönyödött meg. – El fogunk késni.

– Már ennyi az idő? – pillantottam az órámra. Jó az időérzékem, de egy ilyen erotikusan túlfűtött beszélgetés után (nem is beszélve a cumizásról), valószínűleg mindenki elvesztené az időérzékét.

Valóban, az előadás szünet utáni részét végig ellébecoltuk itt a kölcsönös örömszerzéssel, és már a gyakorlat előtti szünetből is alig volt hátra pár perc.

– Köszi, hogy szóltál – vetettem oda a srácnak, miközben feltápászkodtam. – És neked is köszi – mosolyogtam Erikre. – Most rohanok, de majd még beszélünk.

Erik csak bólintott mosolyogva, és ahogy a lépcső felé rohantam, a szemem sarkából még láttam, hogy a feje alá teszi kezeit, és elégedetten dől hátra a falnak.

Folytatása következik!