Telihold

Írta: Tonya S. Coley
Fordította: Sinara

*************************************************************

            Az eső minden áldott nap és este zuhogott, amikor Jasmine St. Claire a kihalt autópályán hajtott végig. Az egyetlen öröme az volt, hogy az égszakadás abbamaradt, mire hazaért. Utált ilyen későn éjszaka vezetni, de muszáj volt, mert a munkáját el kellett végeznie hétfőig. Így pedig, hogy este tízig bennmaradt, szabad lehetett a hétvégéje.

            Az út az igazat megvallva nem is volt olyan rossz. Csak azon a fránya mocsáron ne kellett volna keresztülhajtania. De hát ez Louisiana. Mindenfelé csak mocsarak vannak.

– Ha már egyszer nem jár erre senki, mehetek egy kicsit gyorsabban is – motyogta magában, miközben lassan tövig nyomta Range Rovere gázpedálját.

A környéken az egyetlen fényforrás az ő fényszórója volt, ahogy száguldott keresztül a sötétségen. Kreolszín ujjait végigfuttatta hosszú haján, ahogy hallgatta a hangszórókból áradó Mike Phillips CD zenéjét.

– Annyira várom már, hogy ez az ügy végre véget érjen! – sóhajtott. – Tényleg szükségem lenne már egy kis szabira. Egy út Cancunba nem is hangzana rosszul.

Lelki szemei előtt feltűnt a homokos part képe. A háta mögül felvillanó villódzó kék fény azonban mindent szertefoszlatott.

– A büdös picsába! – köpte, miközben lehúzódott az út szélére.

Daiane Sodré alias Jasmine St. Claire.

A rendőrnő kiszállt a kocsijából, és lesimította az uniformisát, miközben a Range Rover vezető oldali ajtajához sétált. Előhorgászta a jegyzetfüzetét, és várta, hogy a sofőr letekerje az ablakot.

– Valami gond van, felügyelő? – nézett rá Jasmine.

– Hölgyem! Tisztában van vele, hogy húsz mérföld/órával túl lépte a sebességhatárt? – kérdezte a másik erős cajun* akcentussal.

Jasmine kényszeredetten felsóhajtott. Fáradt volt, és már csak arra vágyott, hogy végre haza érjen.

– Nem. Nem tudtam.

– A jogosítványát és a forgalmi engedélyét kérem.

– Miért? Senki nem volt az úton. Sötét van. Féltem, oké? – hadarta Jasmine egyre izgatottabb hangon.

– Szálljon ki a járműből, hölgyem! – lépett el a járőr az ajtótól.

– A fenébe is! El sem hiszem – motyogta Jasmine, miközben kikászálódott a kocsiból. – Nem érti, hogy csak féltem?

A rendőr lenézett a nála alacsonyabb nőre.

– Talán ez az igazság. De a törvény az törvény.

Jasmine fortyogó dühvel nézett fel rá.

– Gondolom egy ilyen amazon egy akkora mordállyal nem ijed meg egy sötét, elhagyatott úton. Talán nekem is szereznem kell egyet.

– Egy mit, hölgyem? Egy amazont, vagy egy fegyvert?

Jasmine felnézett rá, és könnyek töltötték meg a szemét. Már másfél év telt el azóta, hogy a feleségét megölték, és most ismét feltörtek benne az emlékek.

– Csak írja meg azt a rohadt bírságot, és felejtsük el egymást!

A járőr írni kezdett a jegyzettömbjébe, Jasmine pedig próbált úrrá lenni a könnyein. Ezt a csatát azonban nem nyerhette meg. Végül a zokogástól már az egész teste rázkódott. A rendőrnő abbahagyta az írást, és erős karjaival átölelte a zokogó nőt. Mindent megtett, amit csak tudott, de Jasmine egyre hevesebben sírt.

– Annyira hiányzik – szólalt meg végül.

– Semmi gond. Lépjen túl rajta.

Jasmine egyre szorosabban ölelte őt, és érezte, ahogy az erős karok szilárdan tartják őt. Már olyan régen volt, hogy ilyen közel került egy másik nőhöz. Ahogy a testük egymáshoz simult, szunnyadó érzései ismét felszínre törtek. Felnézett a nő arcába, aki a karjaiban tartotta őt, a következő pillanatban azonban egy könnyű csók érte a száját. A rendőrnő ajkai puhák voltak, Jasmine pedig nem tudott ellenállni a feltörő érzéseknek.

A csók egyre hevesebbé vált, Jasmine pedig érezte, ahogy a másik nő nyelve áttolakszik a szájába, ő pedig nem tiltakozott. A rendőr kivette Jasmine kezéből a kulcsait, és kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Aztán felkapta a nála kisebb nőt, és beültette a hátsó ülésre. Kioldotta a fegyverövét, miközben Jasmine is vetkőzni kezdett. Aztán a kreolbőrű nő hátra dőlt, hogy helyet csináljon a másiknak, aki most fölé kerekedett, és ismét megcsókolta. Apró csókokkal hintette végig Jasmine nyakát, miközben kigombolta selyem blúzát.

            Jasmine megmarkolta az erős vállakat, majd végigsimított a széles háton. Érezte, ahogy az izmok megfeszülnek a ruha alatt. Felsóhajtott, ahogy a másik nő beszívta az egyik mellbimbóját, kezével pedig a másikkal játszott.

– Ó, igen! – nyögött fel. Érezte, ahogy a rendőrnő szabad keze lecsúszik a combjai közé. Hallotta a felizgult járőr nyögéseit, miközben megragadta átnedvesedett bugyiját.

A rendőrnő elengedte melleit, majd végigcsókolta feszes hasfalát. Beszívta Jasmine illatát, ami csak még jobban felizgatta. Felhajtotta a miniszoknyát, és teljesen lerángatta a bugyiját, hogy a nyelvét dugja a helyére.

– Annyira nedves – suttogta két nyelvcsapás között.

Jasmine a másik nő arcába nyomta az ágyékát, ahogy érezte, hogy az éhes ajkak körülölelik a csiklóját.

– Kérlek! Több kell! – zihálta.

A rendőrnő belétolta két ujját, és lágyan mozgatni kezdte benne, miközben a csiklóját szívogatta. Jasmine érezte, ahogy a járőr kalapja leperdül a fejéről, és a földre zuhan. Kezei megmozdultak, és beletúrtak a hullámos hajba.

            A teste fékezhetetlenül rázkódott az őt dugó ujjak hatására. Érezte, ahogy az orgazmus megtölti bensőjét. Azóta az éjszaka óta nem érezte egy nő érintését, ami után a felesége meghalt. Most pedig elemi erővel tört rá a gyönyör.

– Igen… Igen… IGEN!!! – sikoltott fel, ahogy felért a csúcsra. A járőrnő Jasmine hasára fektette a fejét. Ujjaira rászorult a fellegekben járó nő járata. Aztán végigcsókolta Jasmine testét, egy pillanatra elidőzve a nő nyakán. Aztán végre elérte az ajkait, és lágyan megcsókolta őt.

– Je taime, mon petite fille’.**

Jasmine szemei kinyíltak a suttogó szavakra. A felesége is ezt mondta neki aznap reggel, amikor munkába indult, és soha többé nem tért vissza. Körbe nézett, de addig már egyedül volt a magasból levilágító telihold fényében.

***

            Másnap reggel Jasmine zavaros álomból ébredt. A hátralévő úton hazáig végig potyogtak a könnyei, majd végül álomba sírta magát.

– Ó, Desiree! Annyira hiányzol! – suttogta a semminek.

Megfordult az ágyban, hogy az éjjeliszekrényén álló képre pillantson, amin halott felesége feszített az uniformisában. Az álom, amiben látta a feleségét az úton, ahol meggyilkolták, túl sok volt.

– Ez nem lehetett csak egy álom – suttogta, és lerúgta magáról a takarót. A szemei elkerekedtek, ahogy megpillantotta a szívásnyomot a nyakán a tükörben. Felsóhajtott, és örömkönnyek töltötték meg a szemét.

– Nem álom volt. Eljöttél hozzám, Desiree. Eljöttél hozzám.

* A cajunok francia származású amerikaiak, akik Acadiából, a mai Kanada délkeleti partvidékéről származnak. Ma jelentős számban élnek Louisianában, és nagy hatást gyakorolnak az állam kultúrájára.

** Szabad fordításban: Imádlak, kislány! (francia)