Életképek 39.

Itt a tavasz, itt van újra.

Na de milyen tavasz?! Konkrétan már a harmadik azóta, hogy utoljára ilyen bejegyzést írtam.

Mit ne mondjak, elég mozgalmas időszakot élek. Bár nem ez volt az oka annak, hogy immáron több mint két és fél éve nem írtam életképet, de időközben befejeztem tanulmányaimat és belevágtam a nagybetűs Életbe. Az előtt nem gondoltam volna, hogy lesz olyan pontja létezésemnek, amikor majd visszasírom az egyetemet... Persze egyelőre még nem is volt. Kinek hiányoznak a vizsgák, az áttanult esték és koraéjszakák, a főleg szülői pénzen élés stb? Na nekem nem. És valószínűleg nem is fog soha. Plusz még a diploma megszerzése után is kísért „a rendszer” pár olyan dologgal, ami miatt előbb ennék meszet, mint hogy visszaüljek az iskolapadba.

Emellett viszont vannak olyan dolgok is, amiket az egyetem végéig alapnak vettem, most már viszont egyre jobban hiányzik. Ilyen pl. a szó „gyermeki” értelmében vett szabadidő. Olyan élethelyzetben még nem vagyok, hogy a napjaim minden perce legalább részben „munkával” be legyen táblázva (bár legkésőbb a gyerekvállalással majd ez is biztos eljön majd), dolgozó emberként viszont nem tudom megengedni magamnak, hogy az év jelentős részében ne töltse ki legalább egy kis részben minden ébren töltött percemet a meló. Talán majd a nyár lesz kicsit lazább, de az még odébb van.

Ennek pedig pont az látja kárát, amit ti a legjobban érzékeltek. Konkrétan a kreativitásom. Szerencsére ott nem tartunk, hogy túlstreaszelt embernek mondjam magam, viszont az a fokú chill, ami nekem akár még egy életkép megírásához is kell, az elmúlt kb. 6-7 hónapban szinte teljesen hiányzott az életemből. Emiatt van, hogy már egy ideje kb. csak fordításokat olvashattatok tőlem, amik messze nem igényelnek annyi kipihentséget és kreativitást, bár a közelmúltban már az ehhez szükséges mennyiségből is kifogyóban vagyok, és 90%-ban még október előtt megírt saját történeteket. Igyekszem ebből a helyzetből a lehető legjobbat kihozni és megoldást találni arra, hogy ebben az élethelyzetben is hasonlóképp alkotni, mint régen. Ugyanolyan már biztos nem lesz, hiszen én se vagyok már teljesen ugyanaz, de ez nem is baj. Ugyanolyan jó viszont még lehet. Ugyanolyan jó, csak (kicsit) más.

Ennek része az is, hogy amíg a történetek írására nem találok megoldást (amire június második fele előtt egyelőre még nem látok módot, bár addig még bőven vannak betárazott feltöltenivalók), legalább életképeket írjak nektek. Alapanyag erre sincs kevesebb, mint egy történetre (mindegyikre annyi, mint a tenger), kreativitásból viszont kevesebb kell, idő pedig még kevesebb. Ez pedig fontos szempont. Mindjárt el is magyarázom, miért.

Az a helyzet ugyanis, hogy az élet sohasem változatlan. Olyan, mint egy folyó, ami ugyan mindig ugyanúgy folyik és mindig a tenger felé tart, azonban a medre folyamatosan változik. Ugyanígy az én életemben is fellépnek időről időre kisebb-nagyobb változások. Viszont ami kicsi, nem biztos, hogy nem is ad okot nagy fejtörésre. Ilyen pl. az is, hogy időről időre változnak az írási szokásaim. Nem kell nagy dologra gondolni. Ilyen pl. az is, hogy kb. egy évig egy helyen ülve, egy pozícióban tökéletesen megy az írás, aztán szinte egyik napról a másikra már egyáltalán nem tudok ráhangolódni úgy az alkotásra. Rövid idő alatt erre szokott aggódni megoldás egy új „írópóz” képében, az élet pedig mehet tovább. Most viszont annyival bonyolultabb a helyzet, hogy konkrétan a saját szobámban nem jön az ihlet. Otthon pedig máshol esélyem sincs leülni alkotni. Az aktuálisan stresszes meló pedig egyelőre esélyt sem ad rá, hogy ezen dolgozzak. Ezt az életképet is épp utazás és ügyintézés közben írom. BKV-n ülve, vagy amikor épp adódik lehetőségem öt-tíz percre kézbe venni a telefonom. (Isten áldja az okosmobilt!) Kicsit olyan lehetek, mint Rejtő Jenő, aki a legenda szerint egyes műveit (vagy legalábbis azok egy részét) soronként firkantotta le, a kiadója ugyanis szavanként fizetett, Rejtő pedig, ha épp nem volt nála készpénz, úgy jutott fizetőeszközhöz, hogy a gyorsan lefirkantott sorokat elküldte a kiadónak. Vagy úgy, mint egy függő, aki egyfolytában a telefont nyomkodja. Ez egy életképhez még épp működőképes megoldás, történetet viszont így nem tudnék írni. Pláne erotikusat, mert frusztrálna a többi ember közelsége, miközben én épp válogatottan perverz ötleteket futtatok a fejemben. Plusz ahhoz több órás utazások kellenének, amik nem állnak rendelkezésre. Annyira nem, hogy többnyire tíz percnél többet munkába utazok, amikor reggel még majd elalszom a buszon, vagy hazafelé, amikor meg idegileg túlságosan kivagyok ahhoz, hogy kreatívkodjak.

Miután ezt így összefoglaltam, szeretném leszögezni, hogy nem a panaszkodás a célom, még ha néha annak is tűnik. Két dolog a célom ezzel. Az egyik, hogy kicsit bepillantást engedjek nektek a történetek születésének hátterébe. Ha épp születnek történetek, extraként, ha épp nem, akkor „pótlékként”, amíg nincs lehetőségem leülni történetet írni. A másik pedig az, hogy alkalmat biztosítsak magamnak, hogy legalább a röpke történetötleteimet megosszam veletek. Lehet, hogy ezeket aztán majd egy történet sorai között látjátok viszont, de az is lehet, hogy sehol soha. (Viszont ha egy írókollégának ihletet ad valami, amit itt leírok, ne fogja vissza magát! Szabad a vásár. Csak annyit kérnék, hogy ha ír belőle valamit, és azt publikálja is, szóljon nekem is, hogy olvashatom el.)

Plusz annyit is szeretnék ezzel kapcsolatban közölni, hogy életképek sem tudom, milyen sűrűn lesznek. Lehet olyan időszak, amikor naponta, vagy hetente, de a fenti okok miatt az is megeshet, hogy olykor örülni fogok neki, ha havonta egyet van lehetőségem és energiám leírni. Igyekezni fogok, de nem ígérek semmit.

Ami pedig amúgy ennek a bejegyzésnek az apropóját adta, az épp a fent említett ügyintézés. Ahogy mondtam is, egészen pontosan nyáron lesz két éve, hogy már nem koptatom az egyetem padjait. Ennek pedig sajnos az a következménye, hogy azóta velem nagyjából egykorú lánnyal/nővel nemigen találkozok. Leszámítva persze a rokonokat, barátokat, de az más. A napi rutinom ugyanis olyan módon alakult, hogy 99%-ban olyanokkal vagyok kapcsolatban, akiket még a legjobb esetben is csak egy kevés választ el attól, hogy az anyám lehessen, vagy minimum bő tíz évvel fiatalabb nálam, ami sosem túl előnyös, de huszonévesen még pláne sok. Plusz az esetek többségében még ha képes is lennék az illetőre nőnemű egyedként és nem kislányként, vagy „nemtől független kategóriába” sorolva gyerekként tekinteni, akkor is vinnének a dutyiba, ha próbálkoznék valamivel.

Emellett pedig azok, akik korban még a legközelebb állnak hozzám, még akkor is taszítanának, ha ők lennének az egyedüli élő entitások a földön.

Kövezzetek meg, de én azon az állásponton vagyok, hogy a nő is elsősorban ember és minimum másodsorban, de inkább a lista harmadik-negyedik-ötödik helyén nő. Ebből fakadóan leginkább csak undorral tudok tekinteni arra, akinek az az első, hogy tökéletes sminkje, mesterien megaalkotott tíz centis műkarma legyen és olyan ruhája, ami a „szépségén” kívül a fazonja okán semmi funkciót nem tölt be. Bár az idézőjel se véletlen, mert én még azt is némileg beteg hajlamúnak tartom, aki az ilyen cicababáskodást szépnek találja. Ha ezért gonosz vagyok, vállalom, de szerintem az ilyen „nők” tényleg csak inkább használati tárgyként vagy a pasijaik státuszszimbólumaiként léteznek, mint valódi emberi lényként.

Persze akinek nem inge, ne vegye magára! Ha te úgy érzed, hogy fontos neked a szép külső, de emellett értelmes gondolatokra is képes vagy, sok minden érdekel az életben és így tovább, akkor vedd úgy, hogy nem rólad beszélek! De sajnos nekem a környezetemben van épp elég olyan, aki pontosan ilyen.

És a bejegyzés konkrét apropója pont az ellenpólus. A mai ügyintézésem közben ugyanis történetesen pont a régi utakon közlekedtem. Többek között a Gyönyörök Járatával is. És nem hajnali hatkor, amikor csak a munkába járók és a kétes éjszakai alakok utolsó képviselői ülnek rajta. És hiába van épp tavaszi szünet az egyetemen, ott volt pontosan az a réteg, akik miatt a járat a nevét kapta. Azok a szépségek, akik persze épp úgy adnak a külsőre, mint a fent említett, még csak nőcskének, vagy cicababának is alig nevezhető... valamik, viszont az utóbbiakkal szemben pont azt a nőiességet képviselik, amit én egészséges nőiességnek tartok. A visszafogott smink, a lazán lófarokba fogott szőke frizura, vagy a váll alattig leengedett, a természetes hatást maximum kiemelő szerektől és nem a mindenféle festéktől és kenceficétől csillogó fekete hajzat, a minden ízében nőies, de közben sportosan lezser farmer, bőrkabát, tornacipő, díszsál, visszafogott körömlakk és így tovább. Az ilyen emberekkel süt, hogy ugyan a lényük velejéig hatolóan nők, de legalább ugyanannyira emberek, gondolkodó lények, tanulók, vagy a szakmájuk képviselői, valakinek a lányai, testvérei, barátnői, lelki társai, értelmes társaságok és nem csak üresfejű csacsogásra képes libák. Én ezt tartom az igazi nőiességnek.

Közben amúgy haza értem és már érzem is, hogy kezd leszállni a fent említett köd az elmémre, ami miatt itthon kb. képtelen vagyok alkotni, úgyhogy itt le is zárom. Még egyszer hangsúlyozom, akinek nem inge, ne vegye magára! Ha úgy érzed, hogy te több vagy ennél, valószínűleg így is van. Plusz soha nem is kötelező velem egyetérteni. Még ha egyes konkrét emberekről nekem ez is a véleményem, még az is lehet, hogy tévedek. Neked pedig biztos, hogy lehet más véleményed.

Legközelebb majd meglátjuk, mivel jelenetkezem, amit a helyzet épp ad. A mikor pedig örök rejtély. Majd még elválik. De igyekszem minél hamarabb. 

Életképek 38.

Avagy: Itt van az ősz, itt van újra

Akik látogatják már a blogomat egy ideje, azok pontosan tudják, hogy én egyáltalán nem rajongok a tavaszért. Szép, napos idő, csicseregnek a madarak, a borongós tél után mindenki kitódul az utcára és tekintélyes mennyiségű és erejű hangeffektus kíséretében élvezi az életet. Az egyszeri egyetemista meg persze rohadhat benn a szobában és tanulhat, tavasz legvégén, nyár elején pedig a legdöglesztőbb melegben préselheti be magát a kosztümbe, hogy a hőkatlannak is beillő egyetemre menjen vizsgázni.

Persze bármelyik évszakról el lehet mondani hasonlókat. Télen jó esetben megvesz az isten hidege, rosszabb esetben meg azért sír az ember szája, hogy tél van, miért nincs hideg. Nyáron rekkenő hőség van, mindenhol bulizó emberek, a strandok dugig vannak sipákoló gyerekekkel stb. stb. (amihez tudni kell, hogy én ki nem állhatom a hangzavart, pláne ha lehetőségem sincs elvonulni egy csendes helyre). De legalább szünet van, szabadság, ellentétben az ősszel, amikor meg újrakezdődik a suli.

Ennek ellenére nekem talán mégis az ősz a kedvenc évszakom. Kövezzetek meg, de én kifejezetten szeretem ezt a tipikus, őszies, borongós időt, amikor egész nap lóg az eső lába, néha meg az egész rohadék is lezuhan a felhőről, ha már olyan felelőtlen, hogy a lábát olyan mélyre lógassa. Amikor egy percre nem süt ki a nap, mindig ott vannak a szürkés felhők. Hűvös van, de azért mégse igazán hideg, fújdogál a szél, de azért még nem csíp és nem repít át egy nem kellőképpen lecövekelt óvodást az utca túloldalára.

Lehet, velem van a baj, de én ezt élvezem a legjobban. Pláne, ha még a csajokat is hozzánézzük. Persze, jó dolog a strandra kifekve stírölni a kisebbnél kisebb bikinikben feszítő szépségeket, de mégis, ilyenkor érzi az ember annak a megállapításnak az igazságát, ami szerint sokkal izgatóbb az, amikor kevesebbet látsz, de nagyon sokat sejthetsz.

Ezért szeretem én az őszt, amikor, hasonlóan talán a Gyűlöletes Évszak, a tavasz egyes időszakaihoz, az ember nem nagyon tudja eldönteni, hogy mit vegyen fel. Végül pedig teljesen szubjektíven, az egyénre marad, hogy mennyire előrelátó, mennyire méri fel előre, milyen lesz a nap folyamán az idő, és az ő hőérzetének mi felel meg. De mindezt mindenképp csak könnyedén és lazán, hiszen azért még sincs még igazán hideg.

Ilyenkor találkozni a leggusztább szerelésekkel. És ez alatt persze nem a divatot értem. Aki ismer, az tudja, nekem a divat magasabb, mint Jerry egérnek az Empire State Building és érdektelenebb, mint egy kétéves busman porontynak a New York-i tőzsde állása. Szemem azonban van. (Furán is néznék ki nélküle.) Meg ízlésem is. Na meg én sem vagyok fából, szóval kifejezetten élvezem, amikor egyes nőnemű egyedek farmerban, bokacsizmában és lenge bőrkabátban, mások egy vékony, szűk nadrágban és topban megint mások ismét máshogy indulnak útnak és neki a városnak.

Ma is a metrón szerencsém volt együtt utazni egy kései tinédzser éveit taposó (vagy afelé leledző) szőke lánnyal, rózsaszín tornacipőben (ami mondjuk sarkalatos elem, ugyanis én már magával a tornacipővel se vagyok teljesen kibékülve, a rózsaszín ruhadarabokról nem is beszélve, de neki jól állt), szűk farmerban, bőrkabátban, a nyaka körül egy rózsaszín díszsállal, arcán pedig méretes pilóta-napszemüveg, fülében a fehér kis dugattyú és a zene kíséretében élvezte az utazást.

Ellentétpárjaként pedig amikor feljöttem a mélyből a Gyönyörök Járatához, a megállóban egy korai húszas fekete lány ragadta meg a figyelmem, bokacsizmában, vastag anyagú, terepmintás bő nadrágban, mellé egy fehér toppal és napszemüveggel. A látvány mindkét esetben megérte a "pénzét". Az ősz pedig még épp hogy csak elkezdődött.

Életképek 37.

Avagy: Pacika, kérsz egy cukrot?

Úgy tűnik, ez a nap arra vállalkozott, hogy kárpótoljon a tegnapi nap szenvedéseiért. De persze a fityiszt ő se mulasztja el bemutatni.

El is magyarázom, mire gondoltam. A reggel történteket már ismeritek. Haza felé viszont ismét meglepetés várt a BKV-n. Ezúttal egy magas szőke képében a hozzá tartozó hosszú, szűk farmerba bújtatott lábakkal, vállra omló melírozott hajjal, csinosan öltözve.

Kulturáltan csorgattam a nyálam, persze, még ha csak hátulról láttam is ezt a szépséget. Közben meg némán azért fohászkodtam, hogy csak egyszer forduljon meg. Bár ne tettem volna! Amikor ugyanis elvégezte az említett mozdulatot, szembe találtam magam egy olyan lóképű nővel, hogy az már mesébe illő. Ha lett volna kockacukor a zsebemben, tuti egyből érte nyúlok.

Tanulság: Vigyázz, mit kívánsz!

És aztán még a kárpótlással is fukarkodott ez a fránya kedd. Amikor leszálltam ugyanis, szembe jött velem egy olyan szépség, akiért aztán tényleg megéri megfordulni. Pedig én ilyesmit jó, ha szökőévente egyszer csinálok. Nálam pár évvel fiatalabb és úgy fél fejjel alacsonyabb lehetett, fekete haja kócos kontyba fogva, csinos arc, bőrkabát, napszemüveg. Ami csak kell.

Aztán viszont jött a kedd fricskája, hogy ezt neked, B! A lány meg, mire észbe kaptam volna, már fel is szívódott a tömegben. Mintha ott se lett volna soha.

Na ez az én formám. 

Életképek 36.

Avagy: Pápülápádón

Az örök érvényű vicc alapján:

- Hogy hívják a francia szerzetest?

- Pápülápádón lábánszőr lekopottdemánő. (Gyengébbek kedvéért magyarosan: Pap ül a padon, lábán szőr, lekopott, de már nő.)

És hogy ez a kis tréfa hogy nyerte el aktualitását, azt rögtön meg fogjátok érteni, amint elmesélem esetem reggel, a BKV egyik járatán Jane-nel. Nyilván nem így hívták, de rögtön Walter Mathau örökbecsű benyögése jutott eszembe róla a Még zöldebb a szomszéd nője című filmből, miszerint "Jane szereti Tarzant! Az nem is nő, hanem egy prémes emlős. Több rajta a szőr, mint rajtam." És így járt a mi szegény Jane-ünk is. Igaz, neki nem a lába volt szőrös, de a rövidujjú pólója alól kilátszó karján hosszabb szőrszálak nőttek, mint sok férfi hajszálai.

Meg szegény amúgy se volt egy túl esztétikus látvány.

De hogy ne csak ilyen dolgokról beszéljünk, ért egy kisebb meglepetés is ma reggel. A metrónál most szokatlanul kis és csendes utazóközönség gyűlt össze, így nem volt meglepő, amikor tisztán hallottam, ahogy valaki a keresztnevem kiáltja.

Ösztönösen arra is fordultam, de, és itt jön a meglepetés, két másik lány is felkapta a fejét. Na nem ez volt a tulajdonképpeni meglepetés, meg nem is az, hogy tényleg Briginek hívták mindkettőjüket, és persze őket keresték, nem engem. De az a tézisem megerősítést nyert, hogy nincs teljesen minden rendben a standard keresztnevekkel.

Itt voltunk ugyanis mi hárman. Három Brigi, akiből az egyik egy kicsit molett, kerek arcú, göndör vörösesbarna hajú leányzó volt, aki még stílusában is abszolút elütött tőlem. A másik Brigi meg, igaz, jobban hasonlított rám, lévén egy vékony, hosszúkás arcú, hosszú fekete hajú teremtés, farmerban, pulóverben és magassarkú bokacsizmában. Ez utóbbit persze én nem venném fel, de ha már muszáj magassarkút, leginkább valami ilyesmit. Viszont vékonyság terén ő meg már rajtam is túltett (nem mintha én egy nádszálvékony modellalkat lennék), és még megmagasított sarokkal is majd egy fejjel alacsonyabb volt nálam. Ns meg hiába hasonlított rám jobban, mint Brigi1, egy könyvet meg tudtam volna tölteni csak a külső különbségeink felsorolásával.

A nevünk viszont mindhármunknak ugyanaz. És ha még valami Kovács, vagy Nagy, vagy Kiss lenne a vezetéknevem, arra se lenne elhanyagolható az esély, hogy összefutok egy másik Kovács/Nagy/Kiss Brigivel.

Fura ez a világ, nemde? 

Életképek 35.

Avagy: Elegem van

Kész. Ennyi. Amikor már kezdem azt hinni, többségben vannak a világon a normális emberek, és csak néhányan képtelenek az emberhez méltó viselkedésre... valahogy a sors mindig kibabrál velem.

Kezdjük a történetet az elején! Ugye ebben a félévben a gyakorlatom miatt elég sokat kell utaznom minden reggel, sok átszállással. A tempó pedig elég feszített, mert az egyik vonalon csak egy busz tud elvinni, ami viszont csak 10-15 percenként jár. Szóval ha lekésem az ideálisat, a következővel épp csak beesek időre a célba. Emiatt általában nagyon sietek, hogy a lehető leggyorsabban átérjek egyik járműtől a másikhoz. A reggeli pesti tömegeket ismerve pedig semmit nem bízok a véletlenre se, már akkor beállok az ajtóba, amikor a járgány az átszállóhely előtti megállóból kigördül, hogy ajtónyitással rögtön repülőrajtot vehessek.

Így történt ez most is. De hát hiába ácsorgok ott ugye, amíg nem nyílik ki az ajtó, addig nem tudok tovább indulni. Amíg meg még meg sem állt a jármű, az hót zicher, hogy nem is fog kinyílni az a szemétláda. Ugye milyen egy mocsok? Szóval addig, amíg vártam, hogy bezötykölődjünk a megállóba, elővettem a zenelejátszónak is használt mobilt a zsebemből, hogy számot váltsak.

Szeretek utazás közben zenét hallgatni. Meg amúgy is. De persze hiába válogattam össze a kedvenc számaimat a mobilra, az ember már csak olyan, hogy nem mindig van kedve mindenhez. Szóval megesik, hogy néha olyan számot dob ki az ad-hoc-kalkulátor, amihez épp nincs hangulatom. Ilyenkor elő a gép és keresek valami mást.

Na és ekkor lépett oda mögém egy középkorú, kissé ápolatlan, borostás fickó és megkérdezte, hogy leszállok-e. Mondtam, hogy igen. Na és ami ez után kiszökkent a foga kerítésén, azt kénytelen vagyok szó szerint idézni, mert másképp nem működik a dolog. Szóval, majdnem pontosan ezt mondta: "Akkor tedd már el a jó büdös kurva életbe azt a rohadt szart és haladjunk a picsába, vagy itt helyben seggbe baszlak te rohadt ringyó!"

Ez volt az a pillanat, amikor köpni-nyelni nem tudtam. Erre most mit reagáljon az ember? És még csak ekkor állt meg a jármű, kinyílt az ajtó és épp csak volt időm félre állni, amikor kedves "barátunk" elviharzott mellettem, nyomában a haverjával vagy fene tudja kiével, aki a megállóban várta, és még hallottam, amint neki is válogatott szavakkal szidalmaz engem, ahogy a pár tucat lépésnyire lévő bolt felé spuriznak.

Igyekeztem természetesen viselkedni, meg amúgy is, sietni kell, szóval rögtön a csatlakozás felé vettem az irányt én is. Viszont alig tettem meg pár lépést, amikor hallottam, hogy egy férfi vehemensen zsörtölődve közeledik mögöttem. Na jó, azt nem hallottam, mit mond, de a hanghordozása alapján nem épp bóközön hagyta el a száját.

Minden izmom meg is feszült és egy pillanatra a frászt kaptam, hogy az az alak most jön utánam. Megfordulni viszont nem mertem, meg gyorsítani se a lépteimen. Tudjátok, mint az a kép, ami a neten kering. Amikor a rotveiler szaglássza a cihuahua fenekét és az utóbbi feje felett ott van a szövegbuborék, hogy "Csak viselkedj természetesen! Csak viselkedj természetesen."

Aztán amikor volt alkalmam feltűnés nélkül hátra sandítani, láttam, hogy szerencsére nem ő jön mögöttem, hanem egy másik fazon magyaráz valamit a telefonjába. De "barátunkat" is láttam még, amint épp kijön a boltból, kezében semmi mással, csak egy doboz sörrel, amit rögtön fel is bontott.

Hát gratulálok! Ezért kellett annyira sietni, hogy még a szart is kiijessze egy mit sem sejtő utastársról, amiért annak van képe nem leszállni zárt ajtón keresztül a még mozgó járműről. Ugye, hogy én vagyok még ezek után is a pofátlan?

Tudom, tudom, az ilyen emberekkel nem kell törődni. Meg amúgy is, megesik, hogy az ember ideges és ok nélkül kapja fel a vizet. De sajnos túl sok ilyesmivel találkozik az ember lánya a hétköznapok során. Egyszerűen túl sokkal. Ilyenkor jut eszembe az, hogy legszívesebben kiköltöznék a semmi közepére egyedül, max. egy-két jó baráttal, egy kis tanyára, néha-néha beugranék a közeli kis faluba elemózsiáért, ahol mindenki ismer és, ha nem is feltétlenül kedvelnek, de egy idő után már mind tudjuk egymásról, mi merre hány méter, és ellennék ott magamban.

Igen, tudom, ez nem megoldás, meg kis idő múlva én is lenyugszom, de akkor is!

És bocsánat, hogy ilyesmivel terheltelek titeket!

Életképek 34.

Avagy: Az Élvezetek Metrója

Csak kellett nekem meglebegtetni tegnap eme csodás tömegközlekedési alkalmatosság új megnevezésének lehetőségét, a kis pimasz máris kampányol.

Történt ugyanis, hogy a minap épp arról beszélgettünk egy ismerőssel, hogy kinek milyen lányok jönnek be. Persze a kérdés teljesen hipotetikus, mivel az jár a legrosszabb úton, aki felállít egy mércét és minden jelentkezőt ahhoz méricskél. De az azért nem rossz, ha tudjuk, mit akarunk. Még akkor is, ha végül teljesen más partner mellett kötünk ki.

De lényeg a lényeg, én sosem rejtettem véka alá, hogy a kicsit fiús, vagány csajok vonzanak. Az, aki tudja magáról, hogy nőből van, meg is látszik rajta, de emellett is tud olyan tulajdonságokat felvonultatni, amiket sztereotípe inkább fiúsnak tartanánk.

Na és ezek után ma reggel felszálltam erre a csodás alagútrohangálóra, és min akadt meg azonnal a szemem?

Annál a lánynál, aki épp előttem ült, kevés lazábbat tudnék elképzelni. Farmernadrág, tornacipő, könyékig feltűrt farmering, kortybafogott vöröses homok színű haj. Dereka körül pedig egy akkora díszes csattal rendelkező öv, mint a tenyerem. (Pedig az nekem aztán nem kicsi.) Állítólag a rondábbik nem (ha már a nők a szebbik) képviselői azért hordanak ilyet, hogy az ágyékukra vonzzák a tekintetet. Bár, igaz, remélem, ennek a csodás jelenésnek nincs olyasmi meglepetés a combjai között, de az elvárás szerint ott lévő testrészét is szívesen vizslatnám, az se vitás. A képen pedig tovább javított, ahogy témánk tárgya széttett lábakkal ücsörgött ott a helyén, fülében a mobil hallgatója és ujjaival ütemesen dobolt a térdén. Persze nem minden a külcsín, messze nem, de ez így pont jókor jött.

Azután pedig volt szerencsém megtapasztalni a pesti tömeg szebbik oldalát is. A metróról leszállva ugyanis a szokásos araszolós tumultus fogadott, ahogy csoszogtam a következő járművem felé. A sors, vagy a fővárosi beton szelleme, viszont kegyes volt hozzám és pont az ízlésem másik végletét sodorta mellém egy alacsony, de formásan picike lány képében. Nálam egy-két évvel lehetett fiatalabb. A farmer, bőrkabát, fekete bokacsizma stimmel az előző modellhez is, a törékenynek ható testalkat, a hátközépig érő, fényes szőke haj és a babaarc pedig már a gyönyör másik forrása.

Szóval, jól kezdődik a nap, és van szerencsém már be is mutatni az Élvezetek Metróját.

Életképek 33.

Avagy: Gyönyörök a föld alatt

Na nem kell megijedni az alcímtől. Nem dobtam fel a pacskert. Csak éppenséggel ebben a félévben gyakorlaton vagyok, így az időm javs részét nem az egyetemen töltöm. A gyakorlat helyére pedig metróval utazok. Az etéren szerzett élményeimet pedig ezen túl ismét itt osztom meg veletek, mivel a másik blogot kicsit átalakítom. Hogy hogyan, azt majd ott látjátok.

Most pedig, visszatérve a mai naphoz, alaposan kitoltam magammal. Ugyanis az előző pár napban úgy ömlött az eső, mintha csak a Niagarát Budapest fölé költöztették volna, ma alaposan felkészültem. Kabát, vastag zokni, túrabakancs fel, ernyő a kézbe. Ezt neked eső! 

Farkasszemet is néztünk a zord fellegekkel. Kard ki kard helyett ernyő ki villám... bár így már az első csörte után rántott Brigi lett volna belőlem. Zeusz, a villámisten azonban gyorsan visszavonulót fújt. Talán túl gyorsan is, és így hazafelé már teljes harci díszben pörkölődhettem a késő nyári jellegű napon. A metróban ninca nap, az igaz, de meleg attól még igen, szóval főhettem a saját levemben.

Nem úgy a többi utas. Épp velem szemben ücsörgött ugyanis egy visszafogottan csinos, dekoratív (bár utóbbi szónak csak sejtem a jelentését), nálam valamivel idősebb, talán a harmincat alulról karistoló hölgy. Vállig érő, elegánsan tépett barnás fekete haj, mélyen, de még ízlésesen dekoltált szürke kardigán, kígyóbőrre hajazó, de valószínűleg mű kabát a kézben, sötétbarna bokacsizma, fekete ceruza-miniszoknya, két utóbbi között pedig sötét harisnyába bújtatva a hosszú, keresztbe téve enyhén kihangsúlyozott, hívogatóan csábító lábak.

Na ez az a szitu, amikor az ember lányának minden erejét össze kell szednie, hogy ne fixírozza a kipakolt szépségeket túl feltűnően. Még az a szerencse, hogy a hölgyemény többnyire nem felém nézett.

De az élvezet ezzel, és vele, még nem ért véget. Számomra legalábbis nem, ugyanis a föld alól felfele jövet (és még mindig nem zombiként) a mozgólépcsőn velem szemben egy középiskolás korú lánypáros haladt lefelé, a hosszú úton alaposan kutakodva valami után egymás szájában, amit csak és kizárólag nyelvvel lehet onnan kiszedni.

Nem hiába, tavasz van. Vagy mi, ősz. De attól még a gyönyörök tobzódnak. Lehet, hogy a Gyönyörök Járata mellé betársul az Élvezetek Metrója is? 

Fellángolás

Életképek 32.

Töredékek

Megjegyzés: Ez a történet lényegében egyfajta, kissé prózaibb, történet-formába öntött életkép. Most ez az élmény olyan állapotomban ért, hogy így, történet-formában jól meg tudtam fogalmazni. Azt, hogy ez lesz-e az Életképek új formája, vagy csak alkalomadtán írom meg így, egyébként, ha van valami, az eddig megszokott keretek közt, azt még nem tudom.De remélem, így is, úgy is tetszeni fog nektek.

***************************************************************************

Az agyam zakatolt. Gondolataim kergették egymást, mint az odakint, a villamos mellett elsuhanó utcákon örvénylő elsárgult falevelek. Ilyenkor úrrá lesz rajtam a téboly. Jó értelemben, persze. Vagy legalábbis azt hiszem. A szívem zakatol, mintha csak táplálni akarná játékos kiscicákként rakoncátlanul kergetőző gondolataimat. Ez a jó idő az alkotásra, ha irányba tudom állítani elmém, és a gondolatokat szanaszét villogó fénypászmákból egységes reflektorfénnyé tudom összpontosítani.

Most viszont csak ültem, belesüppedve a Gyönyörök Járatának nem épp a puhaságáról híres ülésébe, és az ablakon át bámultam az elsuhanó őszi tájat.

És ekkor láttam meg őt. Egy csapásra, mintha ő elérte volna, amivel én még csak meg sem próbálkoztam volna. Minden érzékem egy pillanat alatt rá fókuszált. Ez az a tipikus azonnali fellángolás. Meglátni és megszeretni. Sokan ebben látják az első látásra szerelmet, de én ebben nem hiszek. Viszont a fáklya ilyenkor tényleg elementáris erővel lobban fel, és az ember nem tud másra gondolni. Az érzés elmúlik. Másnap talán már eszünkbe sem jut. De akkor, ő a világ.

Én is így voltam akkor vele. Pedig az első pillanatban nem is tudtam hova tenni. Úgy nézett ki, mint egy igazi vagány csaj. Bőrdzseki, a vállain szegecsekkel, sötét csőfarmer és fekete bokacsizma. Még a retikült, vagy szokásos női táskát is egy kézben vitt sporttáska helyettesítette. Nem vagyok egy lázadó típus. Nem kenyerem a minden áron való kitűnés, a másoktól való radikális elkülönülés. Hiszek a csoport, a közösség erejében, amíg abban megmarad az individum is. Talán éppen ezért ragad meg jobban egy ilyen lány, mint egy a sorba beálló cicababa, legyen amúgy akármilyen vonzó is.

De ő még ezen túl is más volt. Látszott rajta, hogy nem az a vagány rocker. Nem az örök kívülálló, az alvilági bandák királynője, a jó kisfiúk megrontója, és így tovább. Sőt, ha ruha nélkül látnám, teljesen másnak is látnám. Na nem kell itt a perverz gondolatokra gyanakodni. Nem azért, amit a ruhája alatt rejteget. Már akár egy semleges ruhában, egy egyenruhában, vagy kényszerűen felvett esőkabátban is kitűnne, amire gondolok. Az egyszerű lófarokba fogott fekete haj, a smink nélküli, kissé szeplős, a pattanások helyét őrző, hosszúkás arc, a vékony száj, és a nagy, őszinte, barna szemek. Ha csak ezt látnám, egy szende kislány jutna eszembe. Egy ártatlan kis virágszál, akit nem lehet nem kedvelni és akit mindenki anyuci pici lányának gondol. Persze most se negatív értelemben.

De talán ez a kettősség, ez az ellentmondás, ami viszont mégis egy egységbe összpontosult benne, ez volt az, ami megfogott. És ez volt az, ami miatt, bár nem ismertem, nem tudtam róla semmit, mégis lángra gyúlt bennem a tűz. De ez utóbbi volt az, ami miatt viszont nem mertem lépni.

Lefagytam. Mégis, mit tehetnék? Lépjek oda hozzá és valljak szerelmet? Az a minimum, hogy ez után egy elmebetegnek nézne, ha nem is vágná rögtön a táskáját, vagy épp az öklét a képembe. És amúgy is, mit tudok én róla? Lehet egy elvetemült homofób is. Vagy egy konzervatív család sarja, aki igyekszik kitörni a merev keretek közül, de a fejben sok minden megmarad. És akkor odalép hozzá egy magamfajta lány...

Megborzongtam. Nem bírom a visszautasítást. Pláne az ilyen témákban. Ezt nagyon nehéz szépen lekommunikálni, és ha a másiknak még a világnézete is olyan... Egy "kedves vagy, de a pasikat szeretem"-válasz egy őszinte mosoly mellett tökéletes elhárítás. De azt nem bírnám, ha az undort látnám a szemében.

Az esély pedig bármennyire is ott lehet, engem letaglózott a kudarc nyomasztó lehetősége. Így hát csak néztem őt, bámultam, magam se tudva, mire várva. Aztán pedig eljött a pillanat, amikor a megfelelő megállóhoz érve ő megmarkolta a táskáját és lesietett a villamos lépcsőjén. Tekintetem követte őt, hogy lássam, ahogy a megállóban már vár rá valaki. Egy hozzám szívfájdítóan hasonló lány volt. Velem nagyjából egymagas, Nála úgy egy fejjel több, hosszú fekete hajjal és szinte majdnem tökéletesen az én kedvenc szerelésemben. Amikor csodálatom tárgya odaért hozzá, karjaiba zárta és mohón megcsókolta.

Na ilyen az én formám. Lett volna esélyem, de elszalasztottam. És a hasonmásom gyorsabb volt. De most már késő bánat. A villamos robogott tovább, én elvesztettem ölelkező alakjukat szem elől és a láng kihunyt.

Életképek 31.

Itt van az ősz, itt van újra! Bár az egyetemet szívesen kihajítanám a kukába, úgy, ahogy van, azért bőven akadnak élvezetes pillanatok is. Bár a Gyönyörök Járata eddig nem tesz ki magáért, igaz, már láttam egyik este két csókolózó lányt hazafelé jövet az egyik megállóban, így is van mi magára vonzza a tekintetemet.

Fura képződmény vagyok én ugyanis. Nem érdekel a divat, a folyamatos ruhákkal foglalkozás (a beszélgetéstől kezdve a vásárlásig bezárólag) pedig halálra untat. A formás női testek viszont annál inkább lekötik a figyelmemet. Ennek ellenére a gatyarohasztó nyári meleg, amikor mindenki falatnyi bikiniben és tangapapucsban rohangál, nem az én világom. Már csak az időjárás miatt is jobban szeretem azt az időt, ami most van, és milliószor jobban szeretek gyönyörködni az ehhez öltözött lányokban is.

A minap is egyetemre menet az egyik megállóban láttam egy korombeli lányt, sportcipő, szűk farmer, széldzseki, annak a gallérja mögé tűrt vékony sál, lófarokba fogott szőke haj és a még mindig kellemesen ragyogó nap ellen pilótanapszemüveg. Nem lennék meglepve, ha másoknak is feltűnt volna, ahogy szinte már kitekeredve fordulok hátra, hogy még pár másodperccel tovább láthassam. És nem ő volt az egyetlen.

Szóval, ez a félév is jól indul, és bár a BKV maga az őskáosz, az egyetemi bürokráciáról és a tömegről nem is beszélve, mégis, ezek miatt a kellemes pillanatok miatt szeretem Budapestet.

Életképek 30.

Ha végre itt a nyár, és meleg az idő; Az ember strandra jár, mert azért van itt ő - énekli a pancsoló kislány, és igaza is van. De meglepődnénk, ha akárcsak sejtenénk is, milyen képzeteket kelthetünk a víznél mellettünk pihenőkben.

Vagy csak én vagyok ennyire perverz?

A napokban épp fürdőzni voltam, amikor egy kis társaságra lettem figyelmes. Semmi különleges. Egy srác két lánnyal. Ha annyi nem, hogy nem nyújtottak épp kellemetlennek mondható látványt. Nálam pár évvel fiatalabbak lehettek, a srác pont megfelelő mértékig izmos, piros fürdősortban ácsorgott a combközépig érő vízben, figyelve, ahogy barátnői hancúroznak. Egyikük napbarnított, a kiállítási lovak farkához hasonlóan több ponton hátul összefogott sötétbarna hajjal, a másik valamivel világosabb, de semmiképp sem fehér bőrrel és rövid, tépett végű fekete hajjal. Mindketten sportos alkatúak voltak csinos arccal és vidáman kacagva ugráltak egymásra a vízben.

Egyszerű, mindennapi életkép, gondolhatnánk. Nekem viszont rögtön beindult a fantáziám és nem egy történetnek kellett bevillania? Nevezetesen Thuvia A csoda című három részes alkotása forog a szóban a történetek.hu oldalról. (Ez itt a reklám helye.) Ha az író esetleg itg jár, remélem megbocsájtja, ha azt mondom, egy könnyen felejthetően megírt alkotás ez, a cselekménye viszont megfogott. Arról arról ugyanis, hogy milyen az élet egy olyan házasságban, amiben nem ketten élnek, hanem hárman. Egy nő helyett kettő. És nem is a paai akarta, hogy így legyen, hanem a nő(k).

Érdekes ötlet és ezt jól ki is dolgozta az író. Nekem meg, gondolom, már kitaláltátok, mi járt a fejemben ott a strandon, a hancúrozó fiatalokat nézve, úgyhogy nem is részletezem. Csak az érdekelne, hogy reagálnának az érintettek, ha azt tudnák.

Életképek 29.

Tisztelettel jelentem, épp nyakig benne vagyok egy pár napos szlovéniai nyaralásban, ami felfogható részünkről akár egy tanulmányi útnak is. A szláv csajok ugyanis legendásan szépek. Nem hiába választanak feltünően gyakran orosz szépségkirálynőt.
Szóval már az első pillanattól nyitva tartottam a szemem, de, mit ne mondjak, nem áll jól délnyugati szomszédaink szénája. Az első nap csak csupa jó alakú, de lóképű hölgyemény volt a termés. Aztán végül csak megláttam pár csinos egyedet a város utcáin grasszálni. Gondoltam, végre el lehet könyvelni egy jó pontot is a szlovénoknak, amíg az egyik csaj oda nem szólt a barátnőjének... magyarul. Ahogy a jó latin mondja, sic transit gloria mundi. (Magyarosok kedvéért: Így múlik el a világ dicsősége.)
De azért szerencsére nem ilyen gyászos a helyzet teljesen. A szállásunk ugyanis egy kis faluban leledzik, Ljubljanától nem messze. Reggelente innen indulunk várost (meg országot) nézni. Ma reggel meg, amikor épp indultunk el, szépen sorjáztak a népek a templomba. Na volt itt minden, mimszem-szájnak ingere. És nem az öreg, roskatag  mammákra gondolok, hanem az unokáikra. Főleg egy tizenhat körüli lány ragadta meg a figyelmemet. Tipikus szláv szépség,  sötétkék szemekkel, mézszínű hajjal és szemöldökkel, na meg bombajó alakkal. Ha csak pár évvel idősebb lenne... XD
Na jó, még szerencse, hogy holnap már megyek is haza, különben kikiáltanátok perverznek. :D
Tehát, reszkessetek, magyar csajok! Jövööök! ;)

Életképek 28.

Furcsa és érdekes világban élünk. Furcsa és épp ezért érdekes világban, ami mindig tartogat meglepetéseket, elgondolkodásra érdemes dolgokat. A minap például a Balatonon fürdőztem épp egy strandon, talán éppen csak egy kőhajításnyira egy szintén pont ott nyaraló kedves olvasómtól, anélkúl, hogy valamelyikünk is tudna róla, ami gyakran jár a fejemben, de most igazából nem tartozik ide. Szóval egy balatoni strandon fürdőztem, amikor megláttam egy érdekes párocskát.

A lány csinos, úgy tizenhét év körüli teremtés volt. Gondolom, már ismertek annyira, hogy tudjátok, min akad meg a szemem. Karcsú alkat, napbarnított bőr, bikiniben a háta közepéig érő bővítés sötétbarna haj. Egy szóval egy tünemény, akire élvezet ránézni. A srácot viszont, aki ölelte, leginkább csak egy szóval tudnám leírni. Mármint, szó szerint egy szóval. Ez a szó pedig a "nagy".

Az arcán látszott, hogy valószínűleg nem volt igazán idősebb a lánynál. Talán ha egy-két évvel. De vagy kétszer akkora volt. Vagy másfél fejjel magasabb és szó szerint kétszer, ha nem háromszor olyan széles. A lányka szabályosan elveszett karjai között.

Na nem egy mázsás disznót kell elképzelni. Bár lehet, hogy barátocskánk alaposan belakott zsíros kajákból is, de inkább, ahogy mondani szokás, vastagcsontú egyed lehetett. Nem volt egy kisportolt alkat, nem állítom, de nem is redőződött rajta a háj, mint a Michlein-babán, ahogy azt egy méretre azonos kövér embertől elvárnánk.

Na de mégis. Úgy festettek ok egymás mellett, mint Góliát egy női Dáviddal. Vagy mint egy zöld színét elvesztett, elkényelmesedett Hulk egy mélynövésű tornászlánnyal. Mintha nem is egy fajba tartoznának.

Persze, ne értsetek félre, nem látok én ebben semmi kivetni valót. Fiatalok, szerelmesek. Nekem ennyi elég. Mi közöm hozzá? És ha a strandon támad kedvük ölelkezni és csókolózni, hát csak rajta! Csak fura. Fura és érdekes, milyen vak is lehet a szerelem. És ezt most pozitív értelemben mondom, mert attól még, hogy barátunk ilyen nagyra nőtt, ő is megérdemli a szerelmet. Nem?

Életképek 27.

Ha meg kellene neveznem a kedvenc évszakomat, bizony bajban lennék. Mindegyiknek van valami szépsége, és ugyanúgy megvan a maga hibája is. Hol túl hideg van, hol túl nagy a forróság, hol jó lenne az idő, de nekem meg kell gebednem a sok tanulástól, szóval... Nehéz az élet. Viszont, bár így sem a nyár talán a kedvenc évszakom, most szerez magának pár jó pontot. Itt van ugye a meleg, a szabadság, nyaralás, vízpart és... Nem marad el a mesébe illő látvány se... Na jó, azért inkább felnőtt mesébe illő. Történt ugyanis, hogy az önfeledt nyaralás közepette úgy döntöttem, teszek egy kis sétát. A nyaralónktól nem messze pedig van az út mellett egy kellemes kis strand sportpályákkal meg hasonlókkal, többek között egy strandröplabdapályával. Gondolom, innentől már kitaláljátok, mi következik. Nem baj, a gyengébbek, vagy a részletekre kíváncsiak kedvéért elmesélem. Gondolom, minden a szebbik nemért vágyakozó egyén álma, hogy négy sudár termetű, bronzbarna szépséget csodálhasson meg, amint épp kihasználják a pálya nyújtotta lehetőségeket. Na jó, nem kell irigykedni, azért ez itt se gyakori látvány, most azonban, úgy tűnik, jókor voltam jó helyen, hogy láthassam, ahogy ez a négy fürdősortba és sportmelltartóba öltözött bombázó nyüstöli a labdát, testük minden egyes ugrásnál megnyúlik és megfeszül, miközben röpködnek a hosszú fekete hajkoronák és egy-egy elért sikernél a diadalittas seggre pacsik. Ha tényleg hét mennyország létezik, akkor számomra ez az első. Remélem, ez a négy amazon sokáig nyaral itt, és hogy valami napi szórakozásféle náluk a strandröplabda... Azt hiszem, ma is elnézek arra leellenőrizni.

Életképek 26.

Az élet, vagy inkább az emberi elme, furcsa dolgokat produkál. Elég volt csak gondolnom rá, hogy jobban oda kellene figyelnem az engem körülvevő világra, kiélveznem a szépségeit, és, nem utolsó sorban, újabb életkép-témákat keresni nektek, és voilá! Nem túl gyakran utazom vonattal. Évente ha tucatnyiszor csak. Ma viszont ezen alkalmak egyike volt, és a MÁV bőven gondoskodott arról, hogy emlékezetes legyen. Az egyik megállónál ugyanis felszállt két olyan tünemény, akik rögtön magukra vonták a figyelmemet. Az egyik azért, mert tipikusan az a fajta lány volt, akitől kiráz a hideg. Nem volt szőke, bár többi vonása alapján akár az is lehetett volna, méteres csillámos műkörmeivel, trendi rucijával és tangapapucsával. És az alatt a jó fél óra alatt, amíg együtt utaztunk, végig (egyébként barna) hajával játszott. A másik viszont, aki egyébként, a sors fintoraként, barátnője helyett is szőke volt, egyáltalán nem hasonlított rá. Összességében egy nagyon csinos 18 körüli (annál talán inkább idősebb, mint fiatalabb) lányt kell elképzelni, akinek nőiességét este ágában sem lehet senkinek kétségbe vonni, de, amellett, hogy mindez természetes lényéből fakadt, vonulhat benne valami erőt sugárzó dinamizmus is. Szőke haja, az alapvető ápoltságot leszámítva persze, minden cicoma nélkül lógott le, lófarokba fogva a háta közepéig, csak egy kis frufrut meghagyva a homlokán, muslincasárga X-hátú felsője pedig szabadon hagyta kellemesen, de nem schwarzeneggeres bodybuilderesen izmos karjait, amik mellett kezében teljesen természetesnek hatott a gördeszka, fekete sortja és felsőjéhez hasonló színű vékony vászoncipője között pedig tökéletesen meg lehetett csodálni hosszú, formás lábait. Nem tudom, ez a két jelenség hogy kerülhetett össze, talán igyekeznek szögesen eltérő megjelenésükkel kihangsúlyozni egymás sajátos szépségét, már aki az egyikre vágyik és nem a másikra, mindenesetre, ha ezt a szőkeséget megcsodálhatom, nekem semmi kifogásom nincs. És ez még mind nem is elég, ugyanis ez a két leányzó pont a velünk szemben szabadon maradt két ülést szemelte ki magának, csinos barátnőnk pedig pont rám emelte szőke szemöldöke alól elővilágító sötétkék szemeit és rám villantotta visszafogott mosolyát, hogy megkérdezze, szabad-e a hely. Persze mit tehettem mást, alig tudtam visszafogni magam, hogy ne bólogassak olyan hevesen, hogy a fejem is leessen. Bár így talán már átestem a ló túloldalára és túl visszafogottnak tüntem, a kedves kis szőkeség egész úton, amíg volt szerencsém élvezni a társaságát, szinte perces rendszerességgel lopva rám sandított, hogy aztán, amikor meglátta rá villanó tekintetem, arcán apró mosollyal sebesen kapja el a fejét. Legnagyobb sajnálatomra az út hamar véget ért, és én talán már feltűnően csalódottan bámultam utána, ahogy lelépett a peronra. De hát, c'est la vie! Utazok én még vonattal, és ha vele már nem is futok össze, remélhetőleg lesz még bőven látnivaló.

Életképek 25.

Úgy tűnik, ez a nyár, sőt még ez az utazás is tartogat meglepetéseket. Alig pihentem még ki a csütörtöki buli fáradalmait, és tegnap egy elég fárasztó nap után nagyon fájt a fejem, de a szerencse még így se került el. A legváratlanabb pillanatban ugyanis egy csapat francia jelent meg és verte fel sátrát pont mellettünk. Ennek akkor még kevéssé tulajdonítottam jelentőséget, mivel jobban lefoglalt a nap kipihenése. De persze nem is én lettem volna, ha nem fordítom arra a tekintettem kicsit gyönyörködni, mivel, minő meglepetés, ki nem találjátok, ez a csoport is szinte kizárólag helyes huszonéves lányokból állt. Kezdem már azt hinni, csak én nem vettem észre a kiírást a camping előtt, hogy "családoknak és bulizni vágyó fiatal lányoknak fenntartva". És persze a szórakozás sem maradt el. Bár nem terveztem. Viszont este, amikor épp a mosdóból tartottam vissza, váratlanul oda léptek hozzám, hogy leszólítsanak. Úgy tűnik, nem csak ők keltették fel az én érdeklődésemet, hanem fordítva is. Lényeg a lényeg, hogy egy társasozós estét tervezek, és szerették volna, ha én is beszállok. Bár akkor több kedvem lett volna lefeküdni és aludni egy jót, azoknak a csillogó barna szemeknek nem lehetett ellenállni. Bár én egy mukkot nem beszélek franciául, ők meg (magyarul nyilván még kevesebbet is tudnak, mint én az ő nyelvükön) németül nem beszélnek, angolul pedig vagy nem akarnak, vagy tényleg csak pár szót tudnak, így kénytelenek voltunk mindannyiunk minimális olasz tudásán és a belőlük kihúzott pár angol mondaton túl kézzel-lábbal kommunikálni, mégis sikeresen megtanítottam őket kockázni, ők meg engem valami kártyajátékra, aminek a szabályait azonban a kísérőnek elfogyasztott sör után már nemigen tudnám felidézni. Aztán egyikük egyszercsak előhorgászott valahonnan egy üres üveget (bárt az elfogyasztott tetemes mennyiségű sör után hevert körülöttünk annyi, hogy nem kellett hozzá nagy varázslat) és elkezdte előttem a levegőben forgatni. Beletelt pár percbe, de rájöttem, mit akar. A nyelvi nehézségek miatt vallasz vagy vállalszt nemigen tudtunk volna játszani, így hát körbe ültünk és kezdődhetett is az üvegezés. Bár utálok részegen csókolózni, mivel így az alkohol letompítja az érzékeimet és kevés marad az élvezetnek, de most már meg tudom érteni, miért tartják a franciákat a világ legjobb szeretőinek. Annyi felé és olyan mesés csókot kaptam a szende szájra puszitól a vad nyelves csókig, hogy ha ezek a francia cicamicák ilyenek az ágyban is... Irigylem azt, aki ezt megtapadztalhatja. Végül azonban nem történt semmi. Az üvegezés végeztével kótyagosan kellett visszadülöngélnem a helyemre, hogy aztán azonnal álomba merüljek és ma reggel még erősebb fejfájással ébredjek. De összességében, azt hiszem, így is megérte. Szerintetek nem?

Életképek 24.

Ciao tutti, avagy üdvözlet a napsütötte Olaszországból! Már harmadik napja vagyok itt, és jelentem, minden mesés. Még ha azt nem is mondhatom, hogy nyugaton a helyzet változatlan, mert történik itt egy s más.
Már az első nap tapasztaltam, hogy a helyiek nagyon is kedvelik az esti bulizást. (Bár az olaszoktól ez nem meglepő, a camping-ben, ahol vagyunk, viszont, országhatárok ide vagy oda, jelentős kisebbségben vannak.) Viszont aznap már fáradt voltam, és akik rendszeresen olvassák a blogomat, azok tudják, hogy nem rajongok épp a bulikért, úgyhogy ezt kihagytam. Tegnap viszont történt valami, ami igencsak megváltoztatta a leányzó fekvését. (És nemm csak a szokásos átvitt értelemben.) Befutott ugyanis egy busz, egy rakatnyi némettel. Persze, most lehetne legyinteni, hogy pár száz kilós, lóképű szénbányász (olyan ronda, hogy ha lemegy a bányába, fel jön a szén) Berta és Hans sokat nem lendít a hangulaton, ők viszont nem a sztereotípen ocsmány németek voltak, hanem a magas, karcsú, szőke szupermodell alkatok. Talán valami szépségverseny döntéseinek is lehetett a jutalom, vagy tudom is én mi az utazás, mert pár elvárhatóan ronda fiúra és két-három vasorrú bába kísérőre jutott vagy húsz-harminc 18-22 év körüli bombázó. És még a sofőrjük is, bár mattfekete hajával, középmagas termetével és szeplős arcával nem volt épp az a német überfrau, igencsak csinos, 25 körüli lány volt.  Az pedig már pár óra elteltével is látszott rajtuk, hogy ők is bizony nagyon szívesen szétrugnák a medence körüli tér nem létező falát. Ha pedig ezek a szépségek megjelennek ott bikiniben, bulival szembeni ellenérzéseim ide vagy oda, nekem bizony ott a helyem.
Azért vártam kicsit, amíg beindul az élet, elvégre, a bulinak mindig az eleje a legunalmasabb, na meg, ha a jó mädchenek már kicsit felöntöttek a garatra, talán kevésbé veszik észre vizslató pillanatásaimat és bontránkoznak meg rajta.
Emiatt azonban a legkevésbé sem kellett aggódnom, vagy az is lehet, hogy a jó mädchenek már annyira az üveg fenekére néztek, hogy mindegy is volt nekik. Azonnal jóféle német sörrel kínáltak, ami gyorsan meg is tette a hatását, és hamarosan, leküzdve a tánccal szembeni ellenérzéseimet, már én is a medence mellett roptam, nem utolsósorban a szép német lányok egy igencsak reprezentatív képviselőjének köszönhetően. Magas termet kipipálva (bár nem volt olyan magas, mint én), karcsú alkat úgyszintén, és a szőkeség is tejfelszőke gombafrizurájával. Úgy rángatott táncba és dörgölőzött hozzám, hogy annak egyszerűen nem lehetett ellenállni. Viszont félrészegen dülöngélve igencsak vonzó célpontot nyújthattunk, ugyanis hamarosan ott termett mellettünk pár barátja, hogy minket is magukkal sodorva vessék magukat a medencébe. Bennem persze ekkor fellépett a kapcsolódás ösztöne, hogy aztán a lehető legkevésbé stabil pontot találjam meg vele. Őt. Viszont annyira megörültem, hogy a karjaimban tartharom, hogy még a jókedvű nevetés övezte birkózás közepette sem engedtem el, egészen addig, amíg csak úgy sikerült kikászálódnia a medencéből, hogy bikinialsóját hátrahagyta, a kezemben. Ez azonban egy pillanatra sem akadályozta meg abban, hogy alul semmiben folytassa tovább a táncot. A buli pedig folyt tovább, olyan hévvel, hogy végül a bugyijával a kezemben keveredtem ágyba, hogy másnap, ma igyekezzem felkutatni gazdáját, aki azonban mosolyogva csak annyit mondott, tartsam meg emlékbe, és végül még gyengéden meg is csókolt, ennek a szép estének kései befejezéseként. Ezt persze már az olasz bambinák sem hagyhatták szó nélkül. Ma ugyanis napközben benn voltunk Velencében, úgyhogy nem nyílt lehetőségünk visszajönni a camping-be ebédelni, ezért végül beültünk egy helyi pizzériába, ahol, mit ad Isten, pont egy csinos, korombeli, barna bőrű, fénylő fekete hajú, csillogó szemű olasz lány szolgált ki minket. A hangsúly pedig a csillogó szemeken van. Azt látni kellett volna, hogy flörtölt velem, pusztán csak a tekintetével. Biztos voltam benne, ha nem a szüleimmel vagyok, talál rá módot, hogy becsábítson a hátsó raktárhelyiségbe. Így viszont csak bánatos tekintettel tudta végignézni, ahogy távozunk, az én semmivel nem kisebb sajnálatomra. De hát, holnap is lesz nap. (És, mielőtt megijednétek, attól függetlenül, hogy én nyaralni vagyok, a posztok ugyanolyan gyakorisággal érkeznek a blogra. ;) )

Életképek 23.

Jelentem, gőzerővel tombol a nyár. Na nem a naptári nyárra gondolok. Annak megállapítására elég csak megnézni a kalendáriumot. És nem is a meteorológiaira. Ahhoz meg a hőmérőt kell megnézni, vagy csak kimenni az utcára. 

Itt viszont már a nyári életérzés is javában tombol. Voltam ma lenn a Balatonnál és... hát... khm. Legyen elég annyi, hogy a csajok már teljes "harci díszbe" öltöztek. (Vagy inkább vetkőztek?) Nem vagyok a bikini híve. Jobb, ha az öltözék megmutat valamit, persze, de azért eleget takar is. De a mai csajok mintha csak nekem akartak volna kedvezni. Volt itt minden. És hódított nagy kedvencem is a női viseletben, a pilóta-napszemüveg. 

De a legjobb történet nem is ehhez kapcsolódik. Délidőben család persze hűsöl a házban, és kit küldenek el kajáért? Hát persze, hogy engem. Mert miért is ne? Puffogtam is rendesen, egészen addig, amíg el nem értem a büféig, ahol egy csinos kiszolgáló lány fogadott. Úgy velem egyidős lehetett, lófarokba fogott barna haj, kék szemek és bomba jó alak, amit ráadásul csak egy falatnyi sort és egy szűk top takart.

Kedves volt és udvarias. Mondjuk kicsit zavart, hogy végig magázott, de az a széles mosoly és a kitűnő kiszolgálás, ahogy a villámgyorsan elkészült rendelést mosolyogva hozta oda nekem, mindenért kárpótolt. De ez csak természetes, gondoltam. Viszont rá kellett jönnöm, tévedtem, ahogy figyeltem, amint a többi vendéghez fordul. A mosoly továbbra is ott volt azarcán, de messze nem volt olyan ttermészetes. Velük már sokkal feledékenyebb volt, nem jegyezte meg, ki mit rendelt, és a többieket simán letegezte. Még a nálam idősebbeket is, akik viszont,  szemmel láthatóan,  épp olyan nyaralók voltak, mint én, szóval még a nem létező koromnak se szólhatott.

Volt ott valami a levegőben. Abban a kedvességben, abban a szép mosolyban, azokban a csillogó szemekben... Vagy csak én magyarázok bele minden marhaságot? 

Életképek 22.

Az elmúlt időszakban sajnos nem nagyon volt időm olyan úri cifraságokra, mint például élménybeszámolót tartani. Sok minden egyéb szarság fontos dolog foglalt le. Mostanában viszont kezd felszabadulni az agyam, úgyhogy igyekszem megint lendületbe jönni. Bár, nyakunkon a vizsgaidőszak, így nem tudom, mennyi élmény lesz, ha az idő 90%-át könyvek felett görnyedve töltöm, de majdcsak lesz valahogy.

Élményből persze nincs éppen hiány. Bár az elmúlt hetekben már a Gyönyörök Járatán is a tananyagot bújtam nézelődés hejett (fújj, micsoda pazarlás!), de azért láttam ezt meg azt. A tavasz egyetlen előnye (számomra), hogy előbújnak a lenge ruhába öltözött csini lányok. És nekem extrán öröm, mivel, jobb bepillantás ide vagy oda, én kevésbé szeretem a bikini-strandpapucs párosítást egy csinos csajon, mint egy sokat takaró, de mégis sokat láttató, vagy legalább sejtető tavaszi szerelést. Ebből pedig mostanában nincs hiány (már ha az embernek van ideje odafigyelni). És mintha még a csajok is szebbek lennének. Vajon a jó bőrök téli álmot alszanak, vagy hogy lehet ez?

És persze nem csak szépek, de virgoncak is. Néha talán túlságosan is. Egyik nap épp a McDonald's-ban falatoztam (Jó, tudom, nem épp egészséges kaja, de néha csak erre van időm.), amikor felfigyeltem az egyik asztalnál két lánykára. Csinos tini lányok, de amúgy semmi extra. Egy srác társaságában burkoltak ők is. Nevetgéltek, ugratták, löködték, csikizték egymást. Aztán, amikor épp az egyikük vetette rá magát a másikra, hogy ujjai mozgásával harsány nevetést csaljon elő belőle, keze lassan lefelé indult, eltűnt az asztal pereme alatt és... Pár pillanat múlva barátnője abbahagyta a nevetést. Szája nyitva maradt, de szemei is elnyíltak és nevetéshez hasonló, de egyértelműen felismerhetően más hangok jöttek ki a torkán.

Hát igen, ez a mai fiatalság! (Mondom én, a vén banya.^^) Csodálkozom, hogy csak én vettem észre. Vagy más is csak kushadt?

Azért remélem, akkor is lesznek majd ilyen szemet gyönyörködtető látnivalók, ha nem kell már folyton a könyveimet bújnom.

Addig is kitartást nektek is!

Életképek 21.

Gondolom mindenki, aki ma Magyarországon, főleg Budapesten tartózkodik, ne adj Isten, ha hozzám hasonlóan a boldog egyetembe járók sorát erősíti, egyet ért, hogy nem élünk épp jó napokat. Hideg van, fúj a szél, lóg a havazás lába, mindez tavasszal, és eközben zajlik a félév, jönnek a leadandók… brrr. Már a hideg is kiráz, ha rá gondolok.

De azért megvannak az apró örömök is az életben. A borzalmas hétvégém után pedig ez, mintha csak egy „nesze, vidulj fel!”-ajándék lett volna, már reggel arcul csapott, ahogy kiléptem a házból. Épp unottan sétáltam le azt a száz-százötven méteres távolságot, ami a villamosmegállótól elválaszt, amikor az egyik sarkon befordult elém ez a… „ajándék”. Méghozzá egy eszméletlenül vonzó fiatal lány képében. Első blikkre úgy velem egykorúnak saccoltam. Talán egy-két évvel fiatalabb. Az alakja pedig… ha lenne „szép nő szabvány”, akkor pont megfelelt volna neki. Derékig érő mogyoróbarna haja gyönyörűen omlott le sötétbarna bőrkabátba bújtatott felsőtestére, lábai pedig csodásan simultak bele a szűk farmerbe és vászoncipőbe. Amikor pedig néha hátra pillantott… Az az arc! És ahogy a feneke mozgott gyaloglás közben, azt öröm volt nézni.

Egy pillanatot sem akartam elmulasztani, hogy, burkoltan bár, de legeltessem rajta a szemem. Többnyire ilyenkor sietek. Mindig sietek valahova. Már tökélyre fejlesztettem a gyors gyaloglást, legalábbis a legtöbb ismerősöm szerint. Ha lenne az olimpián 100-200 méteres táv gyaloglásban, tuti megnyerném, vagy legalábbis a dobogón végeznék. Emellett viszont alig tudtam úgy lépést tartani vele, hogy ne érezzem úgy, túl ordenárén feltűnő vagyok.

Ő viszont nem látszott észrevenni. Vagy lehet, ő is élvezte, hogy enyhén rázza a fenekét előttem, előre haladva a célunk felé.

Csak sajnos a cél nem volt azonos. Amikor ugyanis elértünk a villamosmegállóhoz, ő haladt tovább… egyenesen a közeli gimi felé. Na basszus, gondoltam, ha ilyenek a mai tizenhét-tizennyolc évesek, akkor, sok más mellett, már ezért is visszasírom a középiskolát.

Életképek 20.

Tisztára Szibériában érzem magam.

Kellett nekem emlegetni tegnap a csendes, kihalt falut, ahol csak a szomszéd néni köszön, ha egyáltalán. Úgy tűnik, Budapest meghallotta a panaszaimat, és megmutatta, ő is tud ilyet.

Ha már tegnap nem tudtam elutazni, ma reggel kimentünk a pályaudvarra. Dermesztő hideg, erős szél, hófúvás és kilométerenként kb. egy autó a legforgalmasabb utakon is. A tömegközlekedésen azért vannak emberek, de ott is töredéke annyian, mint általában szoktak. Igaz, ünnepnap, de akkor is.

És persze a magyar közlekedési infrastruktúra sem hazudtolta meg önmagát. Útlezárások, tömeges balesetek, felsővezeték-szakadás miatt törölt vonatok. Hurrá! A városban is szinte csak a mentők szirénáit hallani.

Ez a helyzet ma, 2013. március 15-én a kies „szibériai” Budapesten.