A pincérnő

                Halálra untam magam. El sem tudtam képzelni, hogy egy fogadás ilyen unalmas is lehet. De hát mit vár az ember, ha egy rakás hatvanon fölüli szmokingos tudóst zsúfolnak össze egy helyre? A szerkesztőm viszont ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjek. Azt mondta, még a legkőszívűbb férfiak is ellágyulnak, ha egy csinos fiatal hölgy teszi fel nekik a kérdéseket és még azt is megbocsájtják, ha az illető riporter egyáltalán nem jártas a témában. Ha pedig a főnök valamit a fejébe vesz, annak úgy is kell lennie.

                Mentségére legyen mondva, igaza lett. Mindenki kedves volt, előzékeny és, ha szükség volt rá, szíves-örömest lebutította a mondanivalóját, akár még egy óvodás szintjére is, hogy utána láthassa a megértés fényét csillogni a szememben.

                Bár ez nyílván sokkal inkább szólt fiatalos bájamnak, hosszú szőke hajamnak, csillogó kék szemeimnek, ragyogó mosolyomnak és mélyen kivágott, a vállamat szabadon hagyó és térd felett végződő vérvörös ruhámnak, mint a vonzó külső mögött rejtőző riporternek.

                De ezt persze én nem bántam. Rátermett munkaerőként ezer örömmel kihasználtam természet adta előnyömet, bezsebeltem a riportalanyok elismerő pillantásait és megvigyorogtam férfikollégáim irigységét.

                A munka részével még nem is volt baj. Talán egy kicsit még élveztem is a dolgot. Egy világméretű konferencián vehetek részt, a város egyik legnagyobb és legpuccosabb szállodáján, ahol megjelenik a tudós társadalom színe-virága. Mindezt pedig a szerkesztőség számlájára.

                A problémák ott kezdődtek, amikor már mindent összeszedtem a cikk megírásához. Persze nem sétálhattam ki csak úgy, mint aki jól végezte dolgát. Akadálya nem volt, de azért mégis csak, nem hagyhattam kihasználatlanul az alkalmat, hogy gyakorlatilag ingyen töltsek el néhány éjszakát egy ilyen méregdrága hotelben, és, elvégre nem vetkőzhetem le a hírhajhász újságíró énemet sem, nem tudhattam, nem történik-e valami érdekes még a konferencia hátralévő részében.

                Hát nem történt. Csak egy rakás öregember véget nem érő előadásai, amik már egy idő után kezdtek unalmassá válni. És ami a legrosszabb, az előadások szünetében, illetve esténként rendezett fogadásokon sem voltak képesek másról beszélni, csak a legújabb felfedezésekről.

                Még ha akadt volna egy-két sármos pályakezdő nagyágyú, talán még cukinak is találtam volna, hogy a tudásával villog. az is fel tudja dobni a dolgot, ha a partnered az ágyban is játssza a tudóst, miközben tövig nyomja a szádba a szerszámát. De nem. Mind egy szálig korosodó, kissé már elhízott, kopaszodó, ősz hajú szobatudós.

                Néha már úgy éreztem magam, mintha egyetlen huszonévesként tévedtem volna be egy hatvan éven felülieknek rendezett zártkörű partira. Próbáltam jó képet vágni a dologhoz, de ezzel csak feltüzeltem őket, és amikor már a beszélgetőpartnereim teljesen elmerültek szakterületük legmélyebb bugyraiban, amiről a fejtegetésnek a felét nem értettem (azon belül minden harmadik szót önmagában sem), gyorsan kimentettem magam és arrébb mentem, reménykedve, hogy a következő társaság valami izgalmasabb témát veséz ki. De nem. Mindenki ugyanarról beszélt. Vagy legalábbis, amennyit én értettem belőle, majdnem ugyanarról. Hevesen lóbálták a kezükben a pezsgőspoharat és olyan kacifántos szakkifejezéseket halmoztak egymásra, hogy szinte már úgy hatott, egy teljesen más nyelven beszélnek.

                Aznap este már a negyedik pohár pezsgőmet vettem el a pincér tálcájáról. ő volt az egyetlen férfi a teremben, aki legalább egy kicsit is felkeltette a fantáziámat, de ő persze dolgozott. A bájcsevej pedig az istenért sem akart a végéhez közeledni, így hát az egyetlen valamire való férfinak is ott kellett hagynia egyedül. Pedig én arra számítottam, hogy majd elcsavarhatom egy jóképű tudóspalánta fejét és összegyűrhetjük a lepedőt a nagy professzorok háta mögött valamelyikünk lakosztályában. De, úgy tűnt, erről le kell, hogy mondjak. De csak úgy tűnt. A következő pillanatban ugyanis észrevettem őt.

                Több tucatnyi fős személyzet rohangált fel-alá a szálloda monumentális előcsarnokában, melynek legalább harminc méter magasan húzódó üvegtetején már betűzött a holdfény. Több tucat. Főpincérek, felszolgálók, az igazgató és még ki tudja ki mindenki. De nekem pont rajta akadt meg a szemem és egy pillanat alatt kirántott unott búskomorságomból, holott az előző pillanatban még úgy gondoltam volna, hogy az ő fajtája lesz az utolsó, akire életemben rámozdulok. Mondjuk úgy, akire valaha is ráfanyalodok. De hát, az élet útjai kifürkészhetetlenek.

                Nem is gondoltam volna előre, de végül mégis csak ott álltam, tátott szájjal, kezemben tartva a teljesen elfeledett pezsgőspoharat és bámultam azt a jelenséget, aki az előcsarnok fala mellett haladva, észrevétlenül megbújva mindenki tekintete elől rejtve, tolt egy zsúrkocsit a lift felé.

 

                Egyszerűen gyönyörű volt. Karcsú test, bronzbarna bőr, hosszú, hullámos, hollófekete haj, amelynek két tincse rakoncátlanul a homlokába lógott, telt ajkak, patyolat tiszta, feszes, kissé fodros ing, halványszínű selyemsál, szürke, visszafogott kosztümkabát, fekete miniszoknya és ugyanolyan színű magas sarkú.

                Igen. Egy nő. Egy szobalány. De ez a kifejezés akkor olyan lealacsonyítónak tűnt. Hiszen az a lány akkor, ott, a hotel előterében, a rengeteg kivénhedt szobatudós mellett, egy valóságos istennőnek tűnt. Ahogy hosszú lábait rakta egymás elé, olyan volt, mint egy büszke szarvas, amint az erdőben lépdel. Karcsú teste, a tartása, a kisugárzása, egész lénye magával ragadott. Csak egy pillanat volt. Egyetlen pillanat, amit ha valaki akár csak egy perccel előbb is megjósol, kiröhögöm. Csupán egyetlen pillanat műve volt, de mégis megkívántam.

                Igen. Akartam őt. Érezni akartam érintését. Teste melegét, a csókjait. Minden porcikáját. Akartam őt, abban a pillanatban jobban, mint bármi mást.

                Ekkor, mintha megérezte volna, hogy figyelem, egy lassú, kimért mozdulattal (Istenem, mennyire kecses és természetes) felém fordította tekintetét. Azok a csillogó mogyoróbarna szemek! Az arcán pedig egy apró mosoly jelent meg.

                Csak én akarom bemagyarázni magamnak? Vagy ez a szobalány tényleg flörtöl velem? Talán csak én akartam, de az a mosoly olyan volt, mint a legegyértelműbb üzenet, amit csak küldhet arra, amire én is vágyom.

                Nem akartam elhinni. Nem. Ez csak félreértés lehet. Biztos csak udvarias akar lenni. Mindig is büszke voltam a külsőmre, de akkor nem akartam elhinni, hogy egy ilyen mennyei csoda megkívánhat egy magamfajta lányt, akit sokan, a külsőm alapján, leginkább a cicababa jelzővel illethettek volna. De aztán megint megtörtént. Betolta a zsúrkocsit a liftbe, majd visszafordult és megint rám nézett.

                Megint ugyanaz a kacér, hívogató pillantás. De most nem elégedett meg ennyivel. Egy kecses mozdulattal az egyik tálcához nyúlt, lassan leemelt róla egy kövér szem epret és egy szívfájdítóan lassú mozdulattal a szájába tette. Közben pedig végig engem nézett.

                Lassan forgatta a szájában a gyümölcsöt, olyan mozdulatokkal, amiket egyszerűen nem lehetett félreérteni.

                Nem bírtam tovább. Úgy, érintetlenül, ahogy volt visszatettem a pezsgőspoharat az egyik arra járó pincér tálcájára és rohanni kezdtem a lift felé. Nem érdekelt, hogy a körülöttem lévő előkelő tudós férfiak észrevesznek-e. Az sem érdekelt, ha meglátják, hogy egy nő után futok. Most csak ő érdekelt és hogy odaérjek, mielőtt a lift ajtaja bezáródik és elillan a remény.

                Ahogy az a mesékben szokott történni, épp csak az utolsó pillanatban csusszantam át a két fém ajtaja között. Lihegve dőltem neki a tág fülke falának és igyekeztem minél gyorsabban kifújni magam. Ő pedig csak nézett és mosolygott rám. Istenem, az az arc! Azok a gyönyörű szemek! Azok az érzékien telt ajkak!

                Nem bírtam tovább. egy hirtelen mozdulattal megragadtam a tarkóját és magamhoz rántottam.

                Az ajkaink érzéki csókban forrtak össze. Mintha mindig is erre a pillanatra vártunk volna. Akartam őt. Vágytam rá. Le akartam tépni róla a ruhát és érezni akartam bőrét az enyémen.

                Szétfeszítettem az ajkait és át akartam tolni a nyelvem a szájába, de ő gyorsabb volt. Megelőzött és átlökött a számba egy nagy kerek valamit. Az eper. Teljesen el is felejtkeztem róla. Az a gyümölcs azonban akkor még kéjesebb, érzékibb és erotikusabb volt, ahogy átgördült az ő szájából az enyémbe, mint bármilyen vad nyelves csók. Éreztem, hogy a bugyim már teljesen átázott.

                Átlökte az epret a számba, aztán becsukta a száját és elhúzódott tőlem. Épp csak egy szívdobbanásnyi idővel azelőtt, hogy az ajtó kinyílt volna, ő pedig lassan elkezdte kitolni a zsúrkocsit.

                Ennyi lett volna? Csak egy titokban lopott csók a liftben, aztán már megy is tovább. Ide-oda lököttem a számban az epret a nyelvemmel, miközben fejemben kergetőztek a gondolatok. Nem akartam, hogy vége legyen. Nem akartam, hogy csak ennyi legyen.

                Egy gyors elhatározástól vezérelve lenyeltem az epret, aztán, nem törődve azzal, hogy ki lát meg, kinyúltam a liftből, megragadtam a karját és visszarántottam őt a liftbe.

                Egy meggondolatlan mozdulat volt és máris a karjaimban pihent. De nem vette zokon. Csak nézett rám és mosolygott. Ahogy pedig a liftajtó becsukódott, ajkaink ismét összeforrtak és nyelvem végre átcsúszhatott a szájába.

                Vad csókcsatát vívtunk. Kezeink fel-alá mozogtak egymás hátán. Ő beletúrt a hajamba, én pedig megmarkoltam formás fenekét. Vágytam rá. Még annál jobban is, mint pár másodperccel ezelőtt. Ahogy a teste az enyémnek feszült és éreztem puha melleinek érintését a ruhánkon át, már mindenem lüktetett a vágytól.

                A lift ajtaja kinyílt. Azon a szinten voltunk, ahol az én lakosztályom is volt. Nem tudom, hogy kerültünk oda. Nem emlékszem, hogy mikor nyomtam be a megfelelő gombot a liftben. Vagy ő nyomta volna be? De hát honnan tudná, melyik emeleten lakom? Vagy az egészet előre eltervezte?

                A legutolsó gondolat csak mégjobban felizgatott. Nem bírtam már tovább. Ismét megragadtam a karját és gyorsan kirángattam a liftből, egyenesen a szobám felé.

                Belöktem az ajtót, egy gyors mozdulattal behúztam a szobába, majd csattanva belöktem az ajtót és hallgattam, ahogy a zár kattan.

                Végre itt voltunk. Csak mi ketten és a hatalmas franciaágy. És láttam a szemén, hogy az ő fejében is ez jár, amikor, eddigi szendesége után, ő is aktivizálta magát.

                Most ő karolt át hevesen és tapasztotta a számra telt ajkait, hogy ismét elvesszünk a forró csókban. Megfordított és egy heves mozdulattal az ágyra lökött.

                Élveztem a játékot. Élveztem, hogy kemény velem. Nem úgy, mint egy férfi, de talán még jobb is volt annál. A meglepetés azonban csak ekkor jött.

                Lassan leoldotta uniformisának selyemsálát és kacéran mosolyogva elindult felém. Rögtön tudtam, mi következik. A puha anyagot a fejem köré tekerte, majd hátul megcsomózta. Nem láttam semmit. Azt hittem, ez csak egy díszítő elem, és még ha többszörösen áttekeri is a fejem körül, akkor is épp csak el tudja homályosítani a látásomat. De, mint már olyannyi mindenben azon az estén, ebben is tévedtem. De, ahogy az összes eddigi tévedésem, ez sem zavart.

                Sőt. Így csak mégizgatóbb volt, ahogy ajkai ismét az enyémekre tapadtak és nyelve átcsusszant a számba, hogy vad táncot járjon az én nyelvemmel. Közben kezei végigcsúsztak az oldalamon. Éreztem meleg érintését, ahogy egyre lejjebb hatol, míg végül megragadja a ruhám alsó szegélyét és egy gyors mozdulattal lerántja rólam az egészet.

                Halkan felsikkantottam, ő pedig ajkaival elindult lefelé. Először a nyakamat csókolta végig. Forró ajkai égető nyomokat hagytak, amitől minden egyes alkalommal egy nagyot dobbant a szívem és szeméremajkaim lüktettek.

                Aztán a keresztcsontomat csókolta végig, majd mégtovább haladt lefelé, kioldva melltartómat, rátévedve apró domborulataimra.

                Mindig is úgy gondoltam, hogy kicsi cicim van. A barátnőimnek mind nagyobb van és a pasik csak úgy falják a tekintetükkel. Ő azonban, ezzel egy cseppet sem törődve, úgy gyömöszkélte és csókolgatta őket, mintha azok lennének a legtökéletesebb mellek a világon.

                Végül aztán mégis elszakadt tőlük. De csak azért, hogy végighaladjon csókjaival a hasamon, majd betérdeljen a lábaim közé és már teljesen átnedvesedett bugyimon át kezelése vegye éhesen követelődző szeméremajkaimat.

                Halkan nyögtem, ahogy nyelve a vékony szöveten keresztül kényeztetett. Még úgy is, hogy direktbe még nem is ért lábam közéhez apró kis nyelvecskéje, jobban felizgatott, mint valaha is számítottam volna rá.

                Aztán egy gyors mozdulattal lerántotta a bugyimat és csókolni, harapdálni, szívogatni kezdte lüktetve tátogó szeméremajkaimat. Úgy csókolta őket, mint korábban a számat, teljesen felperzselve ezzel ereimben a vért.

                Végül ismét használatba vette a nyelvét is. Úgy nyalt, mint egy istennő. Bár, mint újságíró, a szavak embere, elgondolkoztam azon, hogy is nyalhat egy istennő. Elvégre még sosem volt szerencsém egy ilyen természetfeletti lényhez az ágyban. De a kifejezés találónak tűnt. Gondolkodni pedig már nem volt erőm tovább, mert agyamat elöntötte a kéjes gyönyör köde, testem pedig görcsbe rándult a mindent elsöprő orgazmustól.

                Hallottam, hogy ordítok. Sikítok a gyönyörtől. Nem jutott el az agyamig, hogy bármilyen hangot is kiadnék, de csak magamat hallhattam. Arcomon pedig csorogtak az öröm könnyei.

                Ő gyorsan felkúszott mellém az ágyra és forró ajkaival lecsókolta a könnyeimet, hogy aztán ismét egy heves nyelvcsatában találkozzon össze az én számmal.

                Átöleltem. Én már meztelen voltam, de bőröm csak az ingén keresztül érinthette puha tagjait. Ezen azonban könnyen lehetett segíteni. Szinte letéptem róla minden egyes ruhadarabot. Nem gondoltam bele, hogy esetleg baja származhat belőle, ha megsérül az egyenruhája, de úgy tűnt, ez most őt egy cseppet sem érdekelte.

                Meztelen lábszárát a combomhoz simította és ez az egyetlen érintés most mégjobban felizgatott, mint csókjai özöne.

                Arcomat a mellei közé fúrtam. Azok a mennyei apró kis cicik! Neki se volt nagy. Talán még kisebb is, mint az enyém, de nem bántam. Nem éreztem szükségét akkora dudáknak, amekkora bármelyik nőnek volt, akit csak ismertem. Én csak őt akartam. Mindennel együtt, amije van. Ő így volt tökéletes.

                Csókoltam, szívogattam, harapdáltam kemény mellbimbóit, ő pedig kéjesen nyögdécselt közben. Nem tudtam megállni, ismét rátapasztottam számat azokra a mézédes ajkakra, amik már annyi gyönyört okoztak nekem. Aztán ismét elszakadva tőlük, végigcsókoltam a nyakát, a vállát, futólag áthaladtam mellein, feszes hasfalán és most a lábai közé fúrtam az arcomat, vadul nyalogatva csupaszra borotvált szemérmét.

                Eddig még sosem nyaltam ki egy nőt sem. Bár, természetesen, fantáziálgattam arról, milyen lehet egy ugyanolyan testet magamhoz ölelni, mint a sajátom, de arra sosem gondoltam, hogy egyszer kipróbáljam. De ahogy halkan zihált a gyönyörűségtől és beletúrt a hajamba, vezetve fejemet egyre mélyebbre, tudtam, hogy jól csinálom. Ő legalábbis elégedett.

                Annyira élveztem, hogy örömet okozhatok neki és ez engem is annyira felizgatott, hogy amikor már éreztem, hogy egyre gyorsabban nyögdécsel, a teste pedig megfeszül, az én testemet is elöntötte a forróság.

                Fellöktem magam mellé az ágyra, magamhoz öleltem őt, nyelvemet a szájába dugtam, puncink pedig egymáshoz simult, amikor mindkettőnkön végigsöpört a gyönyör mámora.

                Nem akartuk elengedni egymást. Meztelenül simultunk egymáshoz, mintha csak egy test lennénk. Úgy éreztem, ajkainkat lángvágóval sem lehetne elválasztani egymástól. Abban a pillanatban egyek voltunk. Egyszerre éreztem az ő szíve dobogását és a sajátomat. Ugyanúgy éreztem a lába közötti lüktetést, mint a saját szeméremajkaim gyönyörét.

                Azt akartam, hogy ez az érzés örökké tartson. De sajnos, a pillanat elszállt, neki pedig mennie kellett.

– Baj lesz, ha észreveszik, hogy nem vagyok a helyemen – hadarta, miközben begombolta az ingét. Istenem, még a hangja is gyönyörű.

Felálltam az ágyról, magamhoz öleltem és ismét megcsókoltam.

– Ne! – támasztotta vállamhoz a kezét, próbálva kibontakozni az ölelésből. – Tényleg mennem kell.

– Nem akarod? – haraptam be az alsó ajkamat, ő pedig kedvesen rám mosolygott. Mint ahogy az anyuka mosolyog csemetéjére, ha az, tudatlanul is, valami nagy butaságot mondott, de az anyja emiatt is csak büszke rá.

– Nagyon is akarom – mondta. – De tényleg mennem kell.

Azzal kibontakozott az ölelésemből, gyorsan felkapta magára a szoknyáját és a kosztümkabátját, majd megigazította a haját, mielőtt megragadta volna a kilincset.

– Találkozunk még? – állítottam meg egy pillanatra. Átkoztam magam, mert hangom sokkal ijedtebbre sikerült, mint akartam. Ő visszanézett és ismét elmosolyodott.

– Remélem. – Csak ennyit mondott és aztán kilépett a folyosóra. Az ajtó becsukódott mögötte, eltakarva előlem tovasiető alakját, én pedig meztelenül elterültem a franciaágyon, ismét felidézve magamban a gyönyör perceit, amit szereztünk egymásnak, reménykedve, hogy nem is olyan sokára tényleg visszajön és akkor már egymás karjaiban alhatunk el.

Ui.: A videó csak illusztráció. Ez ihlette a történetet, a megvalósítás terén viszont többé-kevésbé eltértem tőle.