Fin

Írta: MSE Ramirez

************************************

Már régóta figyeltem őt. Az idejét sem tudom mióta. De még annyi idő után is, valahányszor csak megláttam, a szívem úgy kezdett verni, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Úgy éreztem, mintha minden egyes dobbanással centikre nyomná ki magát a mellkasomból és fülemben olyan erővel visszhangzott a dörömbölés, hogy azon csodálkoztam, senki sem veszi észre.
Nem tudtam mi ez az érzés, de valahányszor megláttam őt, mintha minden megváltozott volna. Akármilyen jókedvű és laza voltam, abban a pillanatban összeszorult a gyomrom, kiszáradt a szám, izzadni kezdett a tenyerem és minden tagom úgy remegett, mint a kocsonya.
Pontosan tudtam róla, hogy meleg. Mindenki tudta. Talán épp ez váltotta ki belőlem ezeket az érzéseket, de az is lehet, hogy egészen más.
A mai világban egy meleg srác örülhet, hogyha úgy kezelik, mint bárki mást és megbújhat a tömegben. De ő más volt. Őt mindenki szerette. Sőt! Bálványozta. Az a fajta tipikus macsó volt, akit az iskolában mindenki irigyel és a lányok már attól szétteszik a lábukat, hogy csak rájuk pillant. Neki viszont a fiúk hevertek a lábai előtt. Nem tudtam igazán eldönteni, hogy vajon azért ilyen népszerű, mert minden fiú szívét megdobogtatja, a lányok pedig féltékenyek rá, vagy épp fordítva, azért vonzódik hozzá annyira minden fiú, mert ennyire népszerű. Nem tudtom, de talán nem is számít.
Viszont az számított, hogy egyes napokon szinte csak azért mentem be az iskolába, hogy legalább egyszer lássam őt, hacsak egy pillanatra is.
Nem egy osztályba jártunk. Ő egy évvel idősebb volt nálam és sokszor abban is kételkedtem, hogy oda jár egyáltalán. Sosem láttam tanulni. Az a tipikus lázadó volt, aki magasról lenéz minden szabályt. Még az is lehet, hogy ez adta neki ezt a fene nagy népszerűséget.
Azt viszont be kell vallani, hogy egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogy az ember a melegeket elképzeli. Nem hordott rózsaszín pólókat, nem festette a haját, nem szedette ki a szemöldökét, nem borotválta simára minden testrészét és egyáltalán nem viselkedett lányosan. Nem is beszélt úgy, ahogy azt egy melegtől várná az ember. Bár, az igazat megvallva, nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna őt korábban beszélni. Ha ráköszöntek, egy mordulással válaszolt és néha elvakkantott egy-egy szót, de semmi több.
Sokkal inkább úgy nézett ki, ahogy a hozzá hasonló népszerűségnek örvendő „menők”. Többnyire szakadt farmert és a mellkasáig kigombolt fekete pólót hordott, amire hűvösebb időben rávett egy farmerdzsekit. Rövid, fekete haját felzselézte, de egyébként nem látszott rajta, hogy különösebb figyelmet fordított volna a szépségápolásra. Még a neve is olyan volt. Bár az igazi nevét nem tudtam, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy olyan egyszerű neve legyen, mint John, Bill, vagy Charlie. Talán ezért is nem használta soha az eredeti nevét. Vagy legalábbis közöttünk. Őt mindenki csak Finként emlegette. Fin. Rövid, de mégis egyedi. Már maga a neve is magával ragadott.
Nem tudom miért, de teljesen kivetkeztem önmagamból, amikor megláttam. És amikor rám nézet… Erősen kételkedtem abban, hogy valaha is észrevett volna, de amikor az a kékesszürke szempár felém fordult, úgy éreztem, menten szívrohamot kapok. A tekintete kifejezéstelen volt. Metsző és érzelmektől mentes. De talán épp ez volt az, ami annyira vonzott benne.
Nem voltam meleg. Sohasem néztem még úgy egy másik srácra, mint férfira. Csak rá. Egyedül ő volt az, aki teljesen megbabonázott. Nem tudom mi volt az, ami ennyire vonzott benne. Voltak más menő srácok is az iskolában, de engem csak ő érdekelt. Talán maga a tudat, hogy meleg. Az a tudat, hogy én sem lehetek számára mindenképp közömbös. Annak ellenére, hogy mégis mennyire nem voltunk egy szinten.
Nem volt ez szerelem. Voltam már szerelmes azelőtt. Volt több barátnőm is. De ez más volt. Ha hosszabb ideig rám nézett… vagy legalábbis felém nézett, éreztem, hogy az alsónadrágom kezd egyre szűkebb lenni és az agyam mélyéről is homályos ködként kúsztak elő az ősi ösztönök.
Nem volt ez szerelem. Nem éreztem azt a vibrálást, azt a szikrát… de kívántam őt. Tudtam, hogy teljesen reménytelen, de vele akartam lenni. Azt akartam, hogy rám figyeljen. A szemembe nézzen azzal a metsző, fakó kék pillantásával és… de inkább nem is álmodoztam. Tudtam, hogy egy olyan srácnak, mint én, semmi esélye nála.
Én sem voltam népszerűtlen. Sőt! Akár még közkedveltnek is mondhatnám magamat bizonyos körökben, de mindent egybe véve, hozzá képest igen csak középszerű voltam. Olyan, akiből tizenkettő egy tucat. Százával mászkáltak körülötte a hozzám hasonlók. Esélyem sem lehetett nála. De a testemnek nem tudtam parancsolni. Valahányszor megláttam, hatalmába kerített a vágy és nem érdekelt semmi, csak az, hogy közel kerüljek hozzá.
Bár nagyon titokzatos volt, mint az ilyen srácok általában, de mégis sokat tudtunk róla. Sok pletyka keringett róla. Valaki látta itt, valaki találkozott ott. Látták, hogy sajtburgert eszik a sarki McDonald’s-ban. Biztos szereti a gyorskajákat. Valaki látta, amikor beült az egyik legújabb horror filmre a moziban. Biztos szereti a horror filmeket. És sok más ehhez hasonló apróság.
Azt is tudtuk, hogy szereti az európai focit. Ő maga nem játszott, de gyakran kiment a pályára, amikor a csapat kint volt és végignézte az edzést. Azt is rebesgették, hogy tetszik neki valamelyik focista. Vagy esetleg több is. A legnépszerűbb pompon lányokra mondták néha megvetően, néha irigykedve, hogy az egész focicsapat végigment rajtuk. De Fin volt az, akiről azt rebesgették, hogy ő viszont az egész focicsapaton ment végig.
Általában nem adtam hitelt az ilyen pletykáknak, de ezt nem tudtam elengedni a fülem mellett. Pont az ő kedvéért léptem be a focicsapatba. Amúgy is szerettem focizni és jól is ment, de csak azért léptem be az iskola csapatába, hogy magamon érezzem a tekintetét és tudjam, hogy amikor megszerzem a labdát és viszem a kapu felé, akkor biztosan rám figyel. Legalább akkor egész biztosan.
Így történt ez azon a napon is. Akkor is kijött a pályára, leült a szokott helyén az üres lelátón, aminek csak az első soraiban gyűlt össze néhány lány, hogy sóhajtozva csodálja a focistákat, és szótlanul nézett. Minket nézett. És reméltem, hogy engem is néz.
Mutatni akartam neki valamit. Fel akartam kelteni a figyelmét. Azt akartam, hogy csak rám figyeljen, és hogy végre felkelthessem a figyelmét. Hogy végre elgondolkozzon azon, ki is ez a srác és miért nem vettem észre eddig.
Hiú ábránd volt, tudom, de meg kellett próbálnom. Elvégre nem volt mit vesztenem.
Egy gyors támadással megszereztem a labdát és már rohantam is a kapu felé. Úgy száguldottam, mint a szélvész. Meg sem akartam állni. Nem akartam lepasszolni a labdát. Nem. Ezt én lövöm be. Most megmutatom neki.
Minden érzékemmel a labdára koncentráltam. Kikerültem a védőket. Talán ők is érezték, hogy mennyire komolyan veszem, ezért ők is komolyan vették. Elállták az utamat, próbáltak szerelni. Próbálták elvenni a labdát. És ha mindez nem ment, próbáltak fellökni. Kibillenteni az egyensúlyomból. De én nem hagytam magam.
Hirtelen észrevettem egy rést a falon. Egy rést a védelmükön. Csak egy pillanat volt, amíg senki nem állt előttem és a kapus sem figyelt arra. Csak egy pillanat volt, de én kihasználtam. Belerúgtam a labdába, megcsavartam és egy másodperccel később az már ott táncolt a hálóban.
Madarat lehetett volna velem fogatni. Annyira örültem, hogy majd kibújtam a bőrömből. A többiek gratuláltak és azon sopánkodtak, hogy miért nem léptem be előbb. De engem nem ők érdekeltek. Engem csak Fin érdekelt, aki rezzenéstelen arccal ült a lelátón, aztán egy hosszú pillanat múlva felállt és elsétált. Vége volt az edzésnek.
Kicsit csalódott voltam, hogy most sem mutatta semmi jelét annak, hogy észrevett volna, de úgy döntöttem, ez nem rontja el a kedvem.
Edzés után kitárgyaltunk mindent a fiúkkal az öltözőben. Hogy milyen jók voltunk, hogy biztosan megnyerjük a következő meccset. Aztán persze szóba kerültek a lányok is. A többiek azt firtatták egymás közt, hogy melyik pompon lányt húznák meg szívesen, de én csak hallgattam. Engem csak Fin érdekelt. Nem értettem. Ők nem is vették észre, hogy ott van? Hogy tud bárki is a lányokra gondolni, amikor ott van Fin is. Bár néha magamat sem értettem, hogy miért csak Finnre gondolok, amikor ott van annyi sok, csinos lány, és ha hihetek a csapattársaimnak, bármelyiküket megkaphatnám. De engem csak Ő érdekelt.
Tovább maradtam az öltözőben. Én voltam az utolsó, aki kiment zuhanyozni, így amikor már arra készültem, hogy beálljak a csobogó víz alá, senki más nem volt az öltözőben. Legalábbis én azt hittem.
Már levettem a mezemet és arra készültem, hogy a nadrágomat is letoljam, amikor lépteket hallottam magam mögül. Megfordultam és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ő volt az. Ott állt előttem, teljes valójában. Ott állt tőlem karnyújtásnyira és engem nézett. Most biztosan engem nézett. Metsző, fakó kék tekintete az enyémbe fúródott. Úgy éreztem, a szívem mindjárt szétrobban a mellkasomban.
- Te hogy… - nyögtem. Alig jött ki hang a torkomon. Nem értettem, hogy kerül oda. Hogy jöhetett be az öltözőbe? Ide elvileg csak a csapattagok és az edző jöhet be ilyenkor.
Bár nem tudom min csodálkoztam. Elvégre ő Fin. Előtte nincs akadály. Talán pont a fiúk engedték be. Ha igaz, amit pletykálnak és tényleg végigment az egész focicsapaton, akkor egyáltalán nem elképzelhetetlen. Sőt! Semmi meglepő sincs abban, hogy őt itt látom.
- Hello! – mosolygott rám.
Rám mosolygott. Azt hittem, ott helyben elájulok. Még sosem láttam mosolyogni. És az, hogy pont rám mosolyogjon, még a legvadabb álmaimnál is elképzelhetetlenebb volt. De mire észbe kaptam volna, az arca ismét kisimult és rezzenéstelen, kifejezéstelen maszkká hidegült.
- Jó voltál ma. – mondta érzelemmentes hangon, de mégis érződött benne valami lágy remegés. Vagy csak én képzeltem bele? Csak én akartam, hogy benne legyen?
- K-köszönöm. – hebegtem. Még ezt az egy szót is alig bírtam kinyögni. A szám teljesen kiszáradt. Az agyam kiürült. Nem tudtam semmire sem gondolni. Az egész elmémet betöltötte az a kép, hogy Fin ott áll előttem és hozzám beszél.
Nem szólt semmit, csak lassan felemelte a kezét. Annyira zsibbadt voltam és annyira irreális volt ez az egész, hogy eszembe sem jutott elhajolni, amikor az arcomhoz ért.
Úgy éreztem az ereimben felforr a vér. Hozzám ért. Megérintette az arcomat. Ez már önmagában felért egy csodával. De a kellemes érzést azonnal szúró fájdalom követte.
- Nem fáj? – kérdezte.
Most tisztult csak ki a fejem annyira, hogy egyáltalán felfogjam, mi is történt velem az edzésen. Annyira bizonyítani akartam, annyira elfeledkeztem mindenről, hogy észre sem vettem, amikor valaki belekönyökölt az arcomba. Arra már nem emlékeztem, hogy ki volt, de a könyöke egy hosszú horzsolást hagyott maga után a halántékomon, amely Fin érintésére égni kezdett, de egy pillanat múlva, amikor ismét belenéztem fürkésző szemeibe, azonnal el is múlt.
- Nem. – válaszoltam. Én is csodálkoztam milyen tiszta és könnyed volt a hangom. – Egyáltalán nem.
Fin nem szólt semmit, de nem is vette el a kezét az arcomról, ami a tenyerében nyugodott. A szája sarkában viszont ismét megjelent egy apró mosoly.
Őrülten kívántam őt. Alig bírtam uralkodni magamon. Éreztem, hogy végigfuttatja a tekintetét meztelen felsőtestemen és izmos lábaimon. Éreztem, hogy a vérem forr és heves áramlatként tódul a lábaim közé. Éreztem, hogy a nadrágom kidudorodik. Ő is észrevette. Biztosan észrevette, de nem szólt semmit. Hüvelykujjával megsimogatta az arcomat, aztán visszahúzta a kezét.
- Viszlát! – mondta. – És további sok sikert.
Mire észbe kaptam, és ki bírtam volna nyögni bármit is, ő kilépett az ajtón.
Aznap a zuhany alatt elégítettem ki magam. A csobogó víz alatt húzogattam a kezem a farkamon, lehunytam a szememet és rá gondoltam. Most már megtörtént a lehetetlen. Beszélt hozzám. Csak hozzám beszélt. És csak azért jött be ide, hogy velem beszéljen, és… és mert érdekelte, hogy nem esett-e bajom.
Már a tekintetének puszta emlékére is elélveztem. Olyan volt ez, mintha a világ legszebb lányát ölelném, miközben ajkaink egymásba fonódnak és a férfiasságom az ő testébe hatol. Ugyanolyan felemelő volt. Vagy talán még inkább.
Bele sem mertem gondolni, hogy mi jöhet ez után. Egész éjszaka nem bírtam aludni. Szinte percenként pillantottam az órára. Nem győztem kivárni a reggelt. És amikor végre eljött, újult erővel ugrottam ki az ágyból és lázasan kezdtem kutatni a ruháim között. Az öcsém azt hitte megőrültem. És a szüleim is. Azt hitték valami bajom van, hogy ilyen hévvel válogatom, hogy mit vegyek fel. Ha tudták volna… De nem akartam elmondani nekik. Nem is tudtam volna. Még én sem tudtam ésszel felfogni, hogy mit érzek Fin iránt, nem hogy szavakba is öntsem.
Meleg tavaszi nap volt, ezért egy vékony szövetnadrágot és egy rövid ujjú atlétatrikót vettem föl. Alig vártam már, hogy ismét találkozzak Finnel. Most minden más lesz. Most már tudtam, hogy észrevett és hogy én is érdeklem őt. Szinte a fellegekben járva lebegtem az iskoláig, hogy aztán ott hideg zuhanyként érjen a felismerés, semmi sem változott.
Fin ugyanolyan hideg volt és távolságtartó, mint azelőtt. Mint mindig. Mintha észre sem vett volna, amikor gyors léptekkel közeledtem felé a folyosón. Ettől elbizonytalanodtam és megálltam. Csak néztem őt. Néztem és néztem, óráknak tűnő perceken keresztül, míg ő végül felállt és elsétált, úgy hogy közben felém sem nézett.
Nem értettem mi történt. Teljes melankóliába zuhantam. Csak ültem a helyemen és bámultam magam elé. Nem értettem az egészet. Tegnap még egészen más volt. Tegnap még úgy viselkedet… úgy viselkedett, mintha érdekelném.
Semmit sem fogtam fel a nap hátralevő részéből. Mintha csak a testem lett volna jelen, az elmém pedig… valahol egész máshol. Úgy ültem ott, mint egy zombi és végeztem a mindennapi rutint, amit az órák monoton egymásutánja megkövetelt.
Amikor vége lett, már csak arra vágytam, hogy hazamehessek, bezárkózhassak a szobámba és valami depressziós zenét hallgatva elterüljek az ágyon.
Ezekkel a tervekkel a fejemben léptem ki az iskola kapuján, ám ott valami olyat láttam, amitől földbe gyökerezett a lábam. Fin ott állt, pár méterre a kaputól, egy fának támaszkodva, és várt. Valakit várt. Talán épp engem? Nem! Az lehetetlen. Ilyesmi inkább az eszembe se jusson.
Arra gondoltam, hogy egyszerűen elmegyek mellette. Ugyanúgy, ahogy mindig is tettem és ő észre sem vett. De most nem voltam rá képes. Nem tudtam elfelejteni a tegnapi napot. A tekintetét, forró tenyerének érintését az arcomon. Ezt muszáj lesz tisztáznom vele.
- Fin! – léptem oda hozzá.
Ő felém fordult és rám vetette érzelemmentes, fakókék tekintetét. A szívem ismét hevesen verni kezdett, a szám pedig kiszáradt. Pont a legrosszabbkor.
- Fin! – hebegtem. – Én…
De nem tudtam folytatni. A hangom elhalt és nem találtam a szavakat. Csak hebegtem-habogtam. Nem tudtam, mit is mondhatnék neki. Aztán feladtam és elpirulva szegtem le a fejem. Fekete sportcipőjének az orrát bámultam. Nem mertem a szemébe nézni. Legszívesebben elrohantam volna, de a testem nem engedelmeskedett. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? – gondoltam és legszívesebben a falba vertem volna a fejem.
Ám Fin ekkor felemelte a kezét és az állam alá csúsztatta. Lassan felemelte a fejem és arra kényszerített, hogy a szembe nézzek. Tekintete jobban perzselt, mint a tűző nap. Egyszerre éreztem félelmet és szűnni nem akaró vágyat. A szívem megint úgy dübörgött, hogy már azt hittem, valaki ki fog ordítani az iskola valamelyik ablakán, hogy hallgattassák el ezt a dörömbölést.
De nem történt semmi. Fin se tűnt úgy, mintha hallaná. Csak hallgatott. A kezével az államat támasztotta és tekintetét az enyémbe fúrta. Egyikünk sem szólt semmit.
Percek telhettek el így. Vagy órák. De az is lehet, hogy csak néhány másodperc. Aztán Fin közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Olyan energia áramlott a testembe a számon keresztül, hogy úgy éreztem, menten szétrobbanok.
Az agyamat elöntötte a rózsaszín köd. Mindent elfelejtettem és csak Fin ajkait éreztem az enyémeken. Más volt, mint egy lány csókja. Összehasonlíthatatlan. Az eddigi barátnőim csókja lágy volt és puha, Finné viszont ugyanolyan merev és követelődző, mint ő maga. Vagy mindezt csak én képzeltem bele?
Nem érdekelt már semmi más, csak az itt és most. Visszacsókoltam és az ajkaink egymásba fonódtak. Nyelve vad csődörként száguldozott a számban és az enyém is az övében. A farkam már úgy feszítette szét a nadrágomat, mint a túl sok levegő a hőlégballont. Éreztem, hogy a vékony nadrágon keresztül kidudorodva hozzáér a combja belsejéhez, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy tudja. Azt akartam, hogy érezze, mennyire kívánom. És ő tudta.
Ajkai nem engedték el az enyémet, miközben a kezével elengedte az államat. Ujjai végigszaladtak a mellkasomon, izzó barázdákat hagyva maguk után, és utat találtak maguknak bő nadrágom alá. A keze ráfonódott a farkamra, amitől abban még hevesebben kezdett lüktetni a vér.
Ezzel együtt, szinte egy pillanatban, a csókja még intenzívebb lett. Szinte már felfalt. Úgy éreztem belehalok, ha most nem lehetek az övé.
Amikor végül elengedte a számat és a kezét kihúzta a nadrágomból, elszántam magam, elmondok neki mindent. Elmondom, mennyire kívánom. Elmondom, hogy vele akarok lenni. Az övé akarok lenni. Elmondom, hogy vágyom a csókjára. Az érintésére. A forró tenyerét akarom érezni az arcomon. Ajkait a számon és érezni akarom, hogy a farka a combomnak feszül, ahogy most az enyém, a nadrágon keresztül, az ő combjának.
Mindent el akartam mondani, de ő már nem figyelt rám. Még mindig olyan közel álltam hozzá és éreztem, hogy ő akarja, hogy ott legyek, de már nem rám nézett, hanem az iskola kapuja felé.
Egy fiú állt ott. Nálam valamivel fiatalabb lehetett. Talán néhány évvel. Ott állt és minket nézett. És Fin visszanézett rá. Egy pillanatra belém hasított egy érzés. Féltékenység? Nem. Mire lennék féltékeny? Fin nem az enyém. Még az is átfutott az agyamon, hogy csak játszadozik velem. Harag? Düh? Kétségbeesés? Félelem? Talán.
Fin ellépett tőlem és a fiú felé indult. Ennyi volt. – gondoltam. - Egy csók és semmi több. Érezhettem a kezét a nadrágomban, de semmi több. Viszont úgy tűnt, félreértettem a helyzetet. Fin odalépett a fiúhoz és rezzenéstelen arccal nézett rá.
- Gyere, öcsi! Menjünk! – mondta.
Az öccse? Finnek van egy öccse? És ide jár? Ugyanabba az iskolába, mint mi?
Meg akartam nézni jól magamnak azt a fiút, de ők addigra már elindultak és csak egy pillanatra láthattam, amikor befordult a sarkon.
Fin még egyszer rám nézett. A tekintetében volt valami, ami erővel töltött el. Valami, ami azt sugallta, lesz még folytatás. Egy pillanat volt az egész, aztán ő is eltűnt a sarkon. Úgy éreztem, ismét van értelme az életemnek. Most már biztos voltam benne. Biztosan tudtam, hogy most már nyitva az út.
Másnap ebéd után, amikor épp a következő órámra mentem volna, Fin odalépett hozzám. A szívem a torkomban dobogott. Csak így, nyíltan odalép hozzám, ilyen közel. Talán azzal sem tette volna nyilvánvalóbbá a helyzetet mindenki előtt, ha ott helyben megcsókol. De ő nem tett ilyet, csak halkan megszólalt.
- Akarod még? – a hangjától még hevesebben vert a szívem.
- Hogyne akarnám?! – vágtam rá, mire ő elmosolyodott.
- Akkor gyere!
- Most? – csodálkoztam és a tanterem felé néztem.
- Ha neked nem olyan fontos… - vonta meg a vállát és már fordult is volna el, de én megállítottam.
- Nem. – vágtam rá gyorsan. – Nem. Mehetünk.
Fin elmosolyodott és mélyen a szemembe nézett.
- Ezt akartam hallani.
Legszívesebben megcsókoltam volna, de ott, mindenki előtt nem mertem.
- Megvárlak tanítás után. – mondta és már el is ment.
Alig bírtam egyhelyben ülni. Még három órám volt aznap, de egy örökké valóságnak tűnt. Már attól féltem, hogy Fin nem vár meg. Pillanatok alatt bejárta az osztályt keresztbe-kasul, hogy én és Fin. Mindenki erről beszélt, de engem nem érdekelt.
Amikor az utolsó órának is vége lett, mintha puskából lőttek volna ki, úgy száguldottam ki az épületből. Fin ott volt. Ugyanott állt, ahol előző nap és rám várt. Most biztosan tudtam, hogy rám várt. Tegnap csak véletlenül találkoztunk össze, miközben az öccsét várta, de most nem volt senki más. Oda léptem hozzá és szó nélkül megcsókoltam. Nem érdekelt, hogy ki látja.
Nem tiltakozott. Magához ölelt és visszacsókolt. Éreztem, hogy a nadrágon keresztül kidudorodó farka a combomnak feszül.
- Menjünk fel hozzám! – mondta.
Meg sem tudtam szólalni. Úgy követtem, mint engedelmes kiskutya a gazdáját.
Egy közeli társas házba mentünk, aminek a legfelső emeletén Fin egy aprócska lakásba vezetett be. Alig volt benne több egy nagy ágynál, egy kis konyhánál és egy apró fürdőszobánál.
Nyilvánvaló volt, hogy nem itt lakik, de ha valóban igaz, amit róla és a focicsapatról beszélnek, akkor biztos, hogy az itt történt.
Fin bezárta az ajtót, magához húzott és ismét megcsókolt. Nyelve követelődzően hatolt le a torkomon. Testem az övéhez simult és kezei a fenekemet markolták.
Nem tudtam parancsolni magamnak. Úgy csókoltam, mintha előre meg lenne szabva az időnk és én minden másodpercét ki akarnám használni. De most már senki sem zavarhatott minket. Csak ketten voltunk. Fin bezárta az ajtót és most ott álltunk, egymást csókolva.
Nem tudtam betelni vele. Végigcsókoltam a nyakát, aztán széthúztam a pólója gallérját és a mellkasát csókolgattam. Ő lehúzta magáról a pólóját és engedte, hogy bebarangoljam izmos hasfalát. Úgy remegett a kezem, hogy alig tudtam szétnyitni az övének csatját, de amikor sikerült, azt hittem a mennybe kerültem, ahogy előbuggyant hatalmas farka.
Óvatosan vettem a számba, mint egy hímes tojást. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy fiút fogok leszopni, de most őrülten kívántam. Annyira, hogy ha most megint félbeszakítanak, bárkit képes lennék megölni azért, hogy az enyém lehessen.
Fin felnyögött, ahogy tövig toltam a férfiasságát a számba. A tarkómra tette a kezét és gyengéden irányított. Föl-le, föl-le. Ki és be. Olyan volt, mintha világéletemben ezt csináltam volna.
Eddig úgy éreztem, mintha az idő lassabban telne, mint normálisan, most viszont szinte rohant. Nem tudom meddig szophattam őt, de csak pár pillanatnak éreztem az időt, ami után megragadta a vállaimat és felállított. Ajkaink ismét egymásra találtak és a farka a lábaim közé feszült, miközben vadállatokként csókolóztunk.
Úgy tépte le rólam a ruhákat, mintha csak papírból lettek volna, és amikor már teljesen meztelen voltam, a hátamra fektetett az ágyon. A fenekem az ágy peremén volt és széttettem a lábaimat. Ő közéjük térdelt és a szájába vette a farkamat. Úgy szopott, ahogy egy lány sem, akivel eddig találkoztam. Mintha nem is ember lett volna, hanem…
Nem tudtam befejezni a gondolatot, mert ekkor az ujjai végigfutottak a fenekemen és behatoltak a két farpofa közötti repedésbe. Hangosan felsikoltottam, amikor ujjai becsúsztak az ánuszomba. Először csak egy, utána kettő.
Még sosem éreztem ilyet. Megmarkoltam a lepedőt a két oldalamon és beharaptam a számat, hogy ne ordítsak, mint a fába szorult féreg.
Fin egy pillanatnak tűnő idő után abbahagyta és felcsúszott hozzám. Csókja olyan forró volt, mint még soha. Éreztem előnedvem cseppjeit a száján.
Egy mozdulattal megfordított és miközben a nyakamat csókolgatta, egy határozott mozdulattal belém lökte a farkát.
Hiába próbáltam visszafogni magam, most már üvöltöttem a gyönyörtől. Egy pillanat sem telt bele és a testem alá préselődött farkam tűzhányóként tört ki és lövellte a hasam alá a ragacsos nedvet.
Pár pillanat múlva Fin is felnyögött és a farka mintha kilukadt volna. A feszes rúd most hirtelen kissé lazább lett és végéből úgy áramlott elő a nedv, mint a víz a slagból.
Amikor az élvezet csúcspontja alábbhagyott, kihúzta belőlem a farkát és térdre rogyott. A hátamra fordított és gyors mozdulatokkal lenyalta a hasamról a ráragadt nedvet.
Nem tudom meddig szeretkezhettünk. Volt, amikor úgy éreztem, órák teltek el, mióta beléptünk az ajtón, volt, amikor úgy éreztem, csak tíz perc.
Most egymás karjaiban feküdtünk az ágyon és halkan pihegtünk. Azt szerettem volna, ha ez a pillanat sohasem ér véget. Ott szerettem volna maradni Finnel az ágyban az idők végezetéig. Már nem érdekelt semmi, csak annak a forró testnek az érintése.
Még mindig nem tudtam, hogy a népszerűsége miatt kívánja mindenki annyira, vagy azért olyan népszerű, mert mindenki a karjai közt akar lenni, de azt már biztosan tudtam, hogy az utóbbi alapján mindenképpen az egekig nőhet a népszerűsége és ez a kis lakás még rengeteg más fiút láthat. De reméltem, hogy a legtöbbször engem, újra és újra, Fin karjaiban.

********************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik gay történetet is a blogról!

A vágyak beteljesülése

Hármasban

Írta: MSE Ramirez

************************************

Fáradtan lögyböltem az italomat a pohárban és figyeltem, ahogy az okkersárga folyadék komótosan vánszorog fel az üvegre, majd vissza. Tényleg ilyen sűrű lett volna, vagy csak én ittam már annyit, hogy eltompultak az érzékeim? Nem tudtam eldönteni, de nem is volt fontos. Talán mindkettő igaz volt, talán egyik sem. Lehet, hogy részeg voltam, de ha igen, akkor is biztos, hogy nem eléggé.

Még mindig elég tiszta volt a fejem ahhoz, hogy tudjak gondolkodni. Alaposan meghúztam a kezemben szorongatott poharat és halk koppanás kíséretében visszaeresztettem a pultra. Nem akartam emlékezni, de a gyűrű a jobb kezemen, amelynek aranyos fénye meg az alkoholtól homályos tekintetemen keresztül is jelzőfényként világított, folyamatosan emlékeztetett borús helyzetemre.

Nem is tudom miért volt még mindig rajtam az a gyűrű. Elvégre már semmi jelentősége nem volt. A feleségem elhagyott. Összecsomagolta a holmiját és elment. Már a válókeresetet is beadta. Épeszű férfinak az lett volna az első gondolata, hogy megszabaduljon mindentől, ami egyáltalán az eszébe juttatja azt a nőt, aki most már többé nem az övé.

De én nem akartam. Nem akartam levenni azt a gyűrűt. Talán tudat alatt emlékeztetni akartam magam arra, hogy mi is történt. Hogy mekkora egy barom voltam. Bár nem tudom miért magamat hibáztattam. Elvégre ő hagyott el. Igaz, nem ok nélkül. De a kapcsolatunk már rég nem működött.

Talán sohasem működött igazán. Így jár az, aki gyerekfejjel érettségi után elveszi azt a lányt, akit az igaz szerelmének hisz. És merem állítani, hogy így jár az a lány is, aki érettségi után hozzámegy ahhoz a fiúhoz, akibe azt hiszi, hogy bele van zúgva.

Nem panaszkodhatom. Tíz évet lehúztunk egymás mellett szerelemben és merem állítani, hogy javarészt boldogságban. Már ha ezek a fogalmak léteznek egyáltalán. Lehetünk igazán boldogok? Vagy feltehetem magamnak azt a kérdést is, létezik egyáltalán szerelem?

Már megint túl sokat gondolkozom. Inkább nyitott számba öntöttem a maradék piát is és ismét rendeltem. Ez már a negyedik pohár volt. Vagy az ötödik? Kit érdekel? Pénzem van elég, hogy kifizessem, de ha nem lett volna, az se érdekelne. Ezek után már nem érdekelt semmi. Már az élettől is elment a kedvem. Eleinte tartottam tőle, hogy kiújul az alkoholizmusom, amiről az ő kedvéért szoktam le. De aztán csak megvontam a vállamat. Kit érdekel? Hiszen elhagyott.

Valószínűleg ha ő nem hagy el, akkor előbb-utóbb én hagyom el őt. De így legalább enyém lett a lakás. A lakás? Hmm. Mégis mit érek vele? Még egy dolog, ami őrá emlékeztet.

Alighogy megkaptam az újabb pohár italomat, rögtön kiittam a felét. Nem törődtem a pultos figyelmeztetésével. Mit jön ő ahhoz, hogy megmondja, mit tehetek és mit nem?

Amúgy nem voltam ilyen, de jelen pillanatban mindenki inkább jobban tette, ha békén hagy. Nem akartam semmit, csak ülni ott a pult mellett, hallgatni a halkan szóló melankolikus zenét, inni a piát és nem törődni semmi mással. Ahogy a ’90-es évekről íródott rövid kis szösszenet is mondja. „Zene bekapcs, világ leszar.” Na, pont ebben a hangulatban voltam. Nem érdekelt semmi, csak a pohár, amit a kezemben szorongattam.

Már nem is emlékszem, hogy miért néztem fel, végül mégis, amikor a nyíló ajtó megszólaltatta a mögé függesztett csengőt. Percenként nyílt az ajtó a kocsmában. Hol jött valaki, hol kiment. Számomra teljesen mindegy volt. Úgysem ismertem itt senkit. Amikor Andi összepakolta a cuccát és kisétált az ajtón, én azonnal bevetettem magam a kocsiba és céltalanul kezdtem száguldozni. Aztán megálltam az első kocsmánál, ami az utamba került, oda sétáltam a pulthoz, lecsaptam a pénzt és rendeltem. Arra nem is gondoltam, hogyan fogok haza jutni. Abszolút nem érdekelt. Na de az ajtó!

Nem tudom miért néztem fel. Talán a sors akarata volt. Talán csak egyszerű véletlen. Ki tudja? A lényeg, hogy az a pillanat változtatott meg mindent. Ha akkor nem emelem fel a fejem, talán egész másképp alakultak volna a dolgok és pár óra, de az is lehet, hogy csak pár perc múlva egy árokban végzem a ronccsá zúzott kocsimban, vagy, ami még rosszabb, belerohanok valami épületbe és másokat is magammal rántok. De én felemeltem a fejem és ez mindent megváltoztatott. Ha ezt akkor még nem is tudhattam.

Az ajtón egy fiatal pár jött be. Velem egyidősek lehettek. Talán néhány évvel fiatalabb. A lány egészen biztosan. Csinos teremtés volt. Bár nem volt szándékomban összeszedni senkit, mégsem tudtam parancsolni magamnak. Ezért is mentünk szét Andival. Bár ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. Ha jól működött volna a kapcsolatunk, akkor eszembe se jutott volna más lányokra kacsintgatni. De neki sem. Elvégre ő is megcsalt. De ha jól működött volna a kapcsolatunk, akkor ez sem jelentett volna semmi problémát. Jól elvoltunk az ágyban és ezt mindketten tudtuk. Tudtuk, hogy nem azért keres a másik mást, mert nem elégítjük ki egymást… de akkor is.

Na, tessék! Már megint Andira gondolok. Pedig pont őt akarom elfelejteni. Ez a lány is őt juttatja eszembe, pedig még csak nem is hasonlít rá. Olyanfajta lány volt, amilyet minden pasi kíván magának. Legalábbis így, első ránézésre. Az a tipikus bombázó, akivel az ember eldicsekszik a haveroknak. Karcsú, sportos alkat, hosszú, izmos combok, formás fenék, amely úgy kidomborodik a feszes farmernadrágban, mintha nem is lenne rajta semmi, gömbölyű mellek, melyek épp úgy kirajzolódnak a feszes toppban, sima, bársonyos fényű arc, csillogó, telt ajkak, nagy, kék szemek, hihetetlenül világos szőke, már-már fehér haj… Egyszerűen gyönyörű volt. Ha nem lettem volna ilyen állapotban, az elfogyasztott alkoholmennyiség után biztos fütyülni kezdtem volna.

Ezt teszi az emberrel az alkohol. Kihozza belőle az állatot. De inkább nem tettem. Uralkodtam magamon és amúgy is! Semmi kedvem nem volt hozzá. A vele kézen fogva sétáló gorilla sem vette volna jó néven. Gorilla? Érdekes, hogy ez a szó jutott eszembe. Hiszen a férfi egyáltalán nem volt az az izompacsirta alkat. Nem volt nyeszlet sem, de nem is feszült rajta a póló a sok felfújt izomtól. A maga módján egész megnyerő volt. Széles vállak, vékony, alig látható borosta, egy vékony csík kis szakáll az állkapcsa alsó élén, metsző, fürkésző kék szemek, rövidre vágott fekete haj. Egész jóképű volt.

Na, ne! Azért ennyire még nem lehetek részeg. El sem hiszem, hogy egy férfit stírölök. Inkább gyorsan elfordultam és beleittam a zavaros sárga lébe. De ezzel nem ért véget a dolog. Mintha valami láthatatlan szál kötött volna össze minket, attól a pillanattól kezdve, hogy beléptek a helyiségbe.

Bár nem néztem oda, de a fülem mintha pontosan arra lett volna kihegyezve, hogy ők mit csinálnak. Nem láttam, de éreztem, hogy elsétálnak mögöttem és leülnek az egyik asztalhoz, alig pár méterre. A férfi rendelt. A hangja is olyan fura volt. Olyan furcsán közeli. Mintha egyenesen hozzám szólt volna.

Ezt most kell abbahagynom! – torkoltam le magam és megráztam a fejem.Aztán a lány is megszólalt. Hangja édes volt és csilingelő. Most már nem tudtam megállni, hogy odanézzek. Valóban ott ültek mögöttem, alig néhány lépésnyire, és… engem néztek.

Gyorsan visszafordultam. Talán csak rosszul láttam. Biztosan az alkohol teszi. Amikor ismét arra néztem, ők teljesen normálisan viselkedtek. Egymás felé fordulva beszélgettek és nevetgéltek. Biztos csak rosszul láttam. Biztos csak az alkohol.

Megint elhelyezkedtem abban a pózban, ahogy az elmúlt talán több órában ültem. A poharamat bámultam és időről időre ittam belőle egy keveset.

Már el is feledkeztem mindenről. A fejem végre kitisztult. Most már nem gondoltam semmire. Mintha az alkohol minden agysejtemet taccsra vágta volna. Már egy gondolatom sem volt. Ekkor valaki mellém lépett és egy kellemes hang szólított meg.

- Hello! – felnéztem. Ők voltak azok.

A metsző kék tekintetű férfi tornyosult előttem, jobb karjával átölelve a barátnőjét, aki gyöngéden bújt hozzá és rám mosolygott.

- Minden rendben? – kérdezte a férfi.

- Persze – válaszoltam. – Miért ne lenne?

Ismét a poharam felé fordultam, jelezve, hogy részemről vége a beszélgetésnek, de ők nem mentek el.

- Nem akarsz odaülni hozzánk? – szólalt meg most a csilingelő hang.

Éreztem, hogy a szívem nagyot dobban. Elkerekedett szemekkel néztem a csinos szőke lányra. Mintha azon lennék meglepődve, hogy tud egyáltalán beszélni. Még magamat sem értettem. Ő azonban ebből mintha semmit sem vett volna észre. Mélyen a szemembe nézett és mosolygott. Különös érzés volt. Mintha végigmérne. Ki akarna kezdeni velem. Egy másik férfi karjaiban volt és ő is átkarolta a barátját, de közben engem bámult úgy, akár egy szerelmes kamaszlány.

Nem bírtam sokáig állni a tekintetét. Inkább lesütöttem a szemem. Először arra gondoltam, hogy megkocogtatom a poharamat a gyűrűmmel, jelezve hogy nős vagyok, de aztán meggondoltam magam. Elvégre a házasságom gyakorlatilag már nem is létezik. És miért most mondanék le egy csinos lány társaságáról, ha már egyszer szabadon megtehetem? Még azzal sem védekezhetek, hogy a barátjával van, elvégre ő hívott és a barátja is szemmel láthatóan egyet ért vele.

Megadóan bólintottam, és lassan felemelkedtem a székemről. Magam is meglepődtem, hogy még normálisan tudok járni ennyi pia után.

Odasétáltunk az asztalukhoz és leültünk. A csevegés egyszerű volt és felületes. Javarészt én beszéltem. Be nem állt a szám. Csak azt tudtam szajkózni, amit pont, hogy el akartam felejteni. Andi, Andi. Mindig csak Andi. Elmondtam őt mindennek, de persze elmondtam magamat is. Hiszen az én bűnöm is, hogy ide jutottunk.

Talán egy fél órába is beletelt, mire rájöttem, hogy rólam már mindent tudnak, de én róluk szinte semmit. Nagyon titokzatosak voltak. Csak annyit tudtam meg, hogy a lányt Krisztának hívják, a fiút pedig Márkónak. Jól saccoltam meg a korukat. Egy-két évvel voltak csak nálam fiatalabbak. Fiatalok és szerelmesek. De ők nem estek abba a hibába, amibe mi Andival. Bár azzal nem értettem egyet, hogy nem hisznek házasságban, de örültem, hogy legalább vannak, akik nem sietik el.

- Szóval elhagyott – summázta röviden és tömören Márkó.

Bólintottam.

- Akkor ne búsulj! – fogta meg a kezemet Kriszta. – Az élet megy tovább.

Az érintésétől valami furcsa érzés öntött el, amit szűnni nem akaró mosolya csak tetézett. Kezdtem zavarban érezni magam a társaságukban. Nem tudom megmagyarázni mit éreztem, de az határozottan összezavart.

- Mennem kell – mondtam, és felálltam a székről.

Egy pillanatra megszédültem. Nem értettem a dolgot. Az a pár korty ital vágott volna így fejbe, amit azóta megittam, hogy oda invitáltak az asztalhoz?

- Hova akarsz menni? – nézett rám kérdőn Kriszta és az arcáról végre eltűnt a mosoly.

- Haza – vágtam rá rögtön, bár ebben magam sem voltam biztos. Nem tudtam hova akarok menni, csak el innen. El ebből a fojtó levegőből.

- Ugye nem akarsz ilyen állapotban kocsiba ülni? – állt fel Márkó is.

Hangjában tiszta aggódást éreztem. Különös volt. Alig ismertem ezt a két embert és igazából ők is alig ismertek engem, de mintha ez alatt a rövid idő alatt régi jó barátokká váltunk volna. Vagy talán valami még többé.

Mondani akartam valamit, de nem jött ki hang a számon. Ellöktem magam a szék támlájától, de alig álltam a lábamon. Majdnem hanyatt estem. Márkó és Kriszta egyszerre léptek oda hozzám és elkaptak.

- Így nem mehetsz sehová – jelentette ki szigorúan, de mégis aggodalmas hangon Márkó.

- Igen – helyeselt Kriszta. – Gyere fel hozzánk! Itt lakunk néhány tömbbel arrébb. Nálunk lefürödhetsz és kipihenheted magad.

Fejemben megszólalt a vészcsengő. Tiltakozni akartam, de a testem nem engedelmeskedett. Nem tudtam mit akarhat tőlem ez a két ember. Valahogy biztonságban éreztem magam, de az agyam mélyén végig ott motoszkált a gondolat, hogy valami itt nincs rendben.

A lábaim mintha maguktól mozogtak volna. Csak apró emlékfoszlányokra emlékszem abból, ahogy kilépünk az ajtón és az arcomba csap a hideg levegő. Végigsétáltunk az utcán és nem sokkal később bementünk egy másik épületbe. Aztán már egy lakás ajtajában voltunk. Nem volt nagy, de két embernek bőven elég. A berendezés elég gyér volt. Spártai, de mégis ízléses.

Megpróbáltam a lábamra állni, de nem sikerült. A csontjaim mintha képlékennyé váltak volna és összebicsaklottak alattam. Ismét két kísérőm vállába kellett kapaszkodnom, hogy ne essek össze.

- Hohó! Csak nyugodtan! – támasztott meg Márkó. – Nem vagy túl jó állapotban.

- Vettem észre – jegyeztem meg félig gúnyosan, de a férfi nem vette magára.

- Kriszta! – fordult a barátnőjéhez. - Kísérd be a fürdőbe és segíts neki a kádban! – A hangjában valami furcsa él csengett, de én nem igazán tudtam megállapítani, mi is az. Talán valami rejtett üzenet? – Én addig főzök egy erős kávét. Az majd kitisztítja a fejed. Gondolom amúgy sem terveztél ma éjszaka aludni.

Megráztam a fejem és nem tiltakoztam. Márkó kibújt a karom alól, és én igyekeztem megállni, hogy ne nehezedjek teljes súlyommal Krisztára. Talán össze is nyomtam volna.

Lassan betámolyogtunk a fürdőszobába. A viszonylag tágas helyiséget teljes egészben uralta a hatalmas sarokkád minden beépített extrával. Kissé furán éreztem magam, amikor a lány megengedte a vizet és elkezdte rólam lefejteni a ruhát.

- Fura! – ugrott ki a számon, szinte magától.

- Micsoda? – nézet rám értetlenül Kriszta.

- Eddig még sosem fordult elő, hogy ilyen gyorsan eljussunk odáig, hogy egy csinos lány levetkőztessen.

- Előbb mutassalak be a szüleimnek? – viccelődött Kriszta, mire mindketten nevetni kezdtünk.

Furcsa érzés öntött el. A mosolya és a tekintete felvillanyozott, de ugyanakkor még sűrűbb lett a köd az agyamban. Apró kezei érintése szinte égetett. Ahogy lassan, de biztos mozdulatokkal kigombolta az ingem gombjait, éreztem, hogy az alsónadrágom kezd egyre szűkösebb lenni.

Megrémültem. Mi lesz, hogyha leveszi a nadrágomat is, és észreveszi izgatott állapotomat? De végül is mi történne? Kidobnak? Végül is ők hoztak fel. Nem én ragaszkodtam hozzá. Sőt! Nem is kértem. Talán Márkó nekem esik, hogy rámozdultam a barátnőjére? És kit érdekel? Úgysincs már sok értelme az életemnek. Mit számít, hogy részegen vesztem-e életemet egy közlekedési balesetben, vagy egy féltékeny férfi ver halálra?

Félelmeim azonban nem igazolódtak. Amikor Kriszta lehúzta a nadrágomat és meglátta már jócskán meredező szerszámomat, ismét elmosolyodott. Mintha még tetszett is volna neki a dolog.

Megkapaszkodtam a falra erősített kapaszkodóban, másik kezemmel Kriszta vállára támaszkodtam és lassan beleereszkedtem a forró vízbe. Úgy éreztem teljesen elolvadok. Az agyam teljesen kitisztult. Vagy most homályosodott el végleg? Nem tudom. A fejemet hátra vetettem, felsóhajtottam és kényelmesen elterpeszkedtem.

Szinte elektromos ütésként ért, amikor egy apró kéz hozzáért meztelen mellkasomhoz és lassan simogatni kezdett.

- Mit csinálsz? – néztem fel Krisztára, aki a kád szélén ülve hajolt fölém, egyik kezében egy tusfürdős tégelyt tartva, a másikkal pedig a mellkasomat simogatta.

- Miért? Nem tetszik? – mosolygott rám azzal az elragadó vigyorral.

Keze lassan lefelé indult. Átsiklott a felsőtestemen, könyékig eltűnt a víz alatt és végül hosszú ujjai ráfonódtak lüktető hímtagomra.

Összerezzentem, és arrébb húzódtam. Ezzel viszont csak azt értem el, hogy ő elvesztette az egyensúlyát és ruhástul bezuhant mellém a kádba, egyenesen az ölembe. Ijedten kezdtem fészkelődni, de ő csak nevetett. Átkarolta a nyakamat, másik kezét a mellkasomnak támasztotta és halkan csitítgatott. A farkam a combjának feszült, de az ő arcán ettől csak még szélesebb lett a vigyor.

Kezem önállósította magát, és rátapadt a combjára, majd elindult lassan fölfelé, míg végül el nem értem vizes felsője alatt domborodó lankás melleit és meredező mellbimbóit. Ő nem szólt semmit, csak mélyen a szemembe nézett. A tengerkék szemek tengerében szinte teljesen elvesztem. Már meg sem lepődtem, hogy nem tudok parancsolni a testemnek, amikor közelebb hajoltunk egymáshoz és az ajkaink összeértek.

Lassan csókoltuk egymást. Kimért mozdulataink olyanok voltak, mint egy vontatott keringő. Mindketten lehunytuk a szemünket és élveztük a pillanatot, amit azonban egy mély hang szakított félbe.

- Kész a kávé! – lépett be Márkó a fürdőszobába.

Az izmai összerándultak. Most végem. Bármennyire értéktelennek éreztem az életemet, természetes ösztönömtől hajtva menekültem a halál elől. Ijedten néztem Márkóra és próbáltam magyarázkodni, de ő kicsit sem tűnt dühösnek. Sőt! Az arcán mosoly terült szét és metsző kék szemei most barátságos fényt árasztottak. Hirtelen ismét elöntött az az érzés, ami odalent a kocsmában. Még mindig nem értettem, de most már valahogy nem volt annyira idegen és zavaró. Furcsán megnyugtatónak találtam Márkó jelenlétét és nem tudtam, hogy vajon attól kezd-e még hevesebben lüktetni a kis fickó a lábaim között, hogy Kriszta feneke az ágyékomnak feszül, vagy attól, hogy ez a jóképű férfi fölém tornyosul.

Kriszta halkan felkacagott, és kikászálódott a kádból. Odalépett Márkóhoz, kivette a kezéből a gőzölgő bögre kávét, letette egy szekrényre és ajkait az övéire tapasztotta. Nem tudtam levenni róluk a szememet, ahogy ott csókolóznak előttem, olyan vadul és hevesen, ahogy egykor mi is Andival a legszebb napjainkban.

A lány gyors mozdulatokkal hámozta le az inget barátjáról, így feltárva előttem annak izmos és teljesen szőrtelen felsőtestét. Nem volt egy olyan izompacsirta, mint azok a monstrumok, akik a szórakozóhelyek előtt strázsálnak és nem volt olyan se, mint a filmekben mutogatott kigyúrt macsó színészek, de kockás hasa és széles melle így is hihetetlenül férfias külsőt kölcsönzött neki. Próbáltam elhitetni magammal, hogy egyre fokozódó izgalmam oka az, hogy Kriszta közben kigombolja barátja nadrágját is és benyúlva alá megmarkolja annak férfiasságát, de ebben már én magam sem hittem. És átfutott az agyamon az a kérdés is, hogy vajon mitől izgulhatott fel ennyire Márkó.

A férfi kibontakozott barátnője csókjából, és felém fordult. A tekintete megnyugtató volt és barátságosan hívogató. Testem ismét önálló életre kelt. Kiemelkedtem a kádból és úgy, ahogy voltam, anyaszült meztelenül odaléptem Márkóhoz és megcsókoltam.

Az agyam visított a tiltakozástól. Egy részem undorodott attól, amit teszek, de egy másik részem nagyon is élvezte. És ez a részem győzött.

Márkó a felém eső karját a derekam köré fonta és kezét gyengéden ráfektette a fenekemre. Ajkai gyorsan mozogtak az enyémeken. Furcsa volt a csókja. Nem tudom mi zavart igazán. Az, hogy ajkai keményebbek voltak, mint azt megszoktam több tucat nő után? A vad lendület, amivel a számhoz tapadt? A furcsán szúró érzés, hogy borostás arca az enyémhez dörzsölődött? Izmos felsőtestének melege, ami sugárzott felém és nadrágja alatt domborodó férfiassága, amely a combomnak feszült? Vagy a puszta tudat, hogy egy férfival csókolózom? Nem tudtam igazán eldönteni és még abban sem voltam biztos, hogy tényleg zavar. Más volt. Igen. De minden ember csókja más. Kinek ilyen, kinek olyan, de mindenkié egyaránt izgató. Miért lenne ez alól pont egy férfi kivétel?

Egyre inkább elcsendesedett az agyamban az a tiltakozó hang, amely eddig visszafogott és átadta a helyét egy másik, biztató hangnak. Szerszámom már úgy meredezett, mint egy acélrúd és éreztem, ahogy lüktet benne a vér, ahogy az ágyékomnak feszült.

Márkó csókja egyre finomabbnak tűnt számomra. Nem éreztem azt az édes ízt, amit a nők rúzsa ad, de a szájvizének mentolos íze ugyanúgy felizgatott, ahogy betöltötte a számat és az is mély érzéseket ébresztett fel bennem, ahogy kölnijének és arcszeszének illata utat talált az orromba.

A keze megmarkolta a fenekemet és én ettől összerezzentem, de nem riadtam vissza. Sőt, még közelebb húzódtam hozzá. Lassan simogatni kezdte a farpofáimat, majd a hátamat és egyre feljebb haladt. Már a lapockámon éreztem a kezét, amikor a nyelve is lassan átcsusszant a számba. Hevesebb volt és akaratosabb, mint bármelyik nő, akivel valaha csókolóztam, de tetszett a dolog. Úgy kutatott a számban, mintha csak keresne valamit. Bekukkantatott fogaim közé, minden apró nyílásba, körbekalandozta a szájüregemet és végül rátalált a nyelvemre.

Szinte kézen fogva vezette át a saját szájába és úgy engedte át nekem a főszerepet. Nyelvemet szinte a torkáig dugtam le. Szokatlan íze még jobban betöltött, de már élveztem. Keze már a vállamon és a nyakamon járt, én pedig már teljesen nekifeszültem és bal kezemet a combján nyugtattam. Hüvelykujjammal benyúltam szétnyitott farmerébe és bokszerén keresztül éreztem férfiasságának lüktetését.

Szinte fizikai fájdalmat okozott, amikor a tarkómra tette a kezét és gyengéden eltolt magától. Csillogó kék szemébe néztem és nem láttam benne mást, csak a féktelen vágyat. Aztán Kriszta felé fordult és én követtem a tekintetét.

A lány fülig érő mosollyal figyelt minket és biztatóan kacsintott rám. Márkó is mosolygott és ismét megcsókolta a barátnőjét. A lány végigsimította barátja mellkasát, aztán lejjebb hatolt, de az ő hímtagja helyett az enyémet találta meg.

Márkó az ő ajkait is elengedte és ismét felém fordult. Hihetetlenül gyengéden simogatta az arcomat és egy olyan érzéki csókot lehelt a számra, hogy azt hittem, ott helyben elájulok. Most már át tudtam érezni, hogy miért vonzódnak annyira a nők az ilyen pasikhoz. Márkó azonban nem vetette bele magát ismét a heves nyelvcsatába, hanem elengedte az ajkaimat és lejjebb hajolt.

Egy pillanatra úrrá lett rajtam az ijedtség, de Kriszta az arcomra tette a kezét, gyengéden megsimogatott és légiesen könnyű csókjával űzte el minden kétségemet. Lehunytam a szemem és élveztem azt a habkönnyű érintést, amely Márkó erős ajkai után olyan volt, mintha lenge szellő simogatna. Közben azok az erős ajkak a mellkasomon haladtak lefelé, míg végül megtalálták a férfiasságomat és a dörzspapír szerű borostát most már a combjaimon és az ágyékomon éreztem, ahogy lüktető szerszámom eltűnt a férfi szájában.

Felnyögtem, de ő olyan szakképzetten vette kezelésbe legbecsesebb testrészemet, mintha egy hímes tojás lenne. Ujjaimmal beletúrtam sűrű, rövidre nyírt hajába és gyengéden irányítottam a fejét. Közben a másik karommal átöleltem Kriszta derekát és magamhoz húztam őt. Nedves ruhába burkolt teste az enyémnek feszült és ajkai vad táncot jártak az enyémeken. Számban kalandozó nyelve olyannak tűnt Márkó húsos nyelve után, mint egy törékeny virágszál.

Márkó néhány perc után abbahagyta szerszámom kezelését. Bár lehet, hogy sokkal több idő telt el, csak én éreztem, hogy ilyen gyorsan múlnak a percek. Ismét felegyenesedett és rám mosolygott.

- Vesd le azokat a ruhákat! – mosolygott Krisztára. – Én addig elszórakoztatom a vendégünket.

Kriszta egyetértően bólintott, aztán rám kacsintott és elfordult tőlünk.

Kissé elbizonytalanodtam, amikor Márkó ismét átkarolta a derekamat és átkísért a szomszéd helyiségbe, ahol egy hatalmas franciaágy várt ránk. Minden tagom remegett és talán a tiltakozó hang is visszatért egy pillanatra az agyam legmélyén.

- Ne! Ne csináld! Megvesztél? – kiáltozta. Furcsán ismerősnek tűnt a hangja. Olyan volt, mint Andié. Mintha a feleségem akarna visszafogni, hogy elkövessek valami hülyeséget. De tényleg hülyeség lenne?

- Várj! – torpantam meg.

- Mi a baj? – nézett rám Márkó. – Ne félj! Jó lesz.

Én nem válaszoltam, csak lepillantottam jobb kezemre, amelyen még mindig ott volt a karikagyűrű. Egy pillanatra elgondolkoztam, aztán lehúztam az ujjamról és letettem az egyik szekrényre. Ismét Márkó felé fordultam és elmosolyodtam. Mintha azt mondanám, most már mehetünk.

Márkó odavezetett az ágyhoz, és leültetett a szélére. Hátradőltem és a könyökeimre támaszkodtam. Ő feltette az egyik térdét a combom mellé és fölém hajolt. Ajkai ismét az enyémekhez értek és újból elöntött a lüktető hév. Dagadó férfiassága utat talált magának kifelé a bokszeralsójából, és most a hasamnak feszült. Éreztem lüktetését és a benne áramló vért. Végén apró cseppekben jelent meg az előnedv és átragadt az én bőrömre is.

Az én kis barátom is akaratosan ágaskodott és betolakodott Márkó combjai közé, alulról nekifeszülve lábai közének. Márkó végigsimította kezével a mellkasomat és a combjaimat. Éreztem, hogy teljesen libabőrös leszek. Aztán a keze elemelkedett a testemtől, és letolta magáról a nadrágot.

Ránéztem, és teljes meztelen valójában láttam őt magam előtt. Szívem hevesen dobogott. Kívántam őt, de nem tudtam, akarom-e.

Márkó szemében csintalan tűz villogott és mintha hívogatott volna a tekintetévek. Mintha azt mondta volna, most te jössz.

Bizonytalanul hajoltam előre, és megfogtam méretes dákóját, lassan a számba tolva. Soha életemben nem jutott volna eszembe, hogy egyszer majd egy másik férfi szerszámát fogom a számban tartani, de most kifejezetten jó érzés volt. Nyelvemmel óvatosan köröztem rajta, mintha attól félnék, hogy összetöröm. Biztos voltam benne, hogy egy ilyen keménykötésű fickó, mint Márkó, kibírja a megpróbáltatást, sőt, még élvezné is, ha kicsit keményebben bánnék vele a kelleténél, de nem vitt rá a lélek.

Lassan szívtam és szoptam a síkosan lüktető szerszámot, és közben hallottam tulajdonosának mély sóhajait. Márkó leheveredett mellém az ágyra és kényelmesen elfeküdt, én viszont közben egy pillanatra sem engedtem el a férfiasságát. Már-már élveztem a helyzetet. Élveztem, hogy visszaadhatom neki azt a sok jót, amit tőlem kapott. Aztán, mintha már ezer éve csinálnám ezt, felemelkedtem a férfi lábai közül, a hasára fordítottam és betérdeltem a combjai közé.

Különös érzés volt, ahogy szétfeszítettem a fenekét és érdeklődve előre meredező farkamat az ánuszába vezettem. Márkó hangosan felnyögött és összeszorította a fogait. Lassan kezdtem mozogni fel-alá. Ágyékomat hol teljesen a fenekének feszítettem, hol annyira eltávolodtam tőle, hogy a szerszámomnak már csak a legvége volt a testében.

- Látom élvezitek egymást. – hasított a levegőbe egy kissé cinikusnak tűnő női hang. Összerezzentem és kirántottam a farkamat Márkó fenekéből. Tudat alatt egy pillanatra azt hittem, hogy Andi lépett be a szobába, amikor azonban megfordultam, Krisztát láttam meg a fürdőszoba ajtajában.

Elállt a lélegzetem, olyan gyönyörű látvány tárult elém. Mintha nem is ember, hanem egy földre szállt angyal állna előttem. Teste olyan karcsú és lágyan ívelt volt, hogy úgy éreztem, ha hozzáérnék, darabokra törném. Bársonyosan fehér bőrén apró vízcseppek csillogtak. Gömbölyű mellei kissé összehúzódtak. Talán a víz hatására. Lábai között vékony, rövidre nyírt háromszögben pelyhedzett némi szőkés barna szőr, eltakarva szemem elől gyönyörbarlangjának bejáratát.

- Meseszép, ugye? – kérdezte mögöttem Márkó.

Amikor hátranéztem, láttam, hogy ő már felült és egyik lábát talpra húzva nyugtatta a karját a térdén, közben rám mosolygott.

Nekem földbe gyökeredzett a lábam. Korábban azonnal Krisztára vetettemmagam, és a pokolba kívántam volna Márkót az összes buzeráns vonzalmával együtt. Most azonban nem tudtam dönteni. Csak álltam ott és néztem, hol az egyiket, hol a másikat.

Márkó elnevette magát és feltápászkodott az ágyról. Kissé furcsán mozgott, miközben odasétált Krisztához, átkarolta és megcsókolta. Kezét becsúsztatta a lány lábai közé és megmarkolta a pihés szőrrel takart kis foltot. Kriszta felnyögött és hátra hajtotta a fejét. Csak néztem, ahogy Márkó végigcsókolja ennek a földöntúli lénynek a nyakát, majd a melleit. Közben mutatóujját betolta barátnője szeméremajkai közé, aki erre halkan felsikoltott.

Ahogy Márkó ujja ki-be járt a nyílásban, Kriszta nedve apró cseppekben fröcsögött szét. Erős volt a gyanúm, hogy egy ideje már figyelt minket, ahogy kényeztetjük egymást Márkóval és ez alaposan felizgatta.

Márkó most leguggolt és meredező férfiasságát alulról bevezette Kriszta nyílásába. A lány felsikoltott, és ahogy Márkó felegyenesedett, a lábai elemelkedtek a földről és combjait a férfi dereka köré szorítva összekulcsolta őket a háta mögött. Márkó megmarkolta a lány fenekét és lassú léptekkel elindult vele az ágy felé. Közben viszont végig engem nézett.

Én meg csak figyeltem, ahogy az izmos férfi lefekteti Krisztát az ágyra és lassú mozdulatokkal elkezd mozogni benne. Kriszta hangosan nyögött, miközben az izmos szerszám ki-be mozgott a testében és Márkó két hatalmas tenyere a melleit masszírozza. A férfit azonban már kellőképpen igénybe vette az, amiben én részesítettem, ezért nem bírta túl sokáig.

Néhány pillanat múlva felállította Krisztát, felém fordította és a fenekébe vezette a férfiasságát. Így én szemből figyelhettem, ahogy a lány arca eltorzul, miközben Márkó hangosan felnyög és Kriszta fenekéből szivárogni kezd a fehér nedv.

Márkó arcvonásai kisimultak és Kriszta válla fölött mosolygott rám. Kezeit a lány derekára tette és gyengéden, ám mégis határozottan tolta felém a lányt. „A tiéd.” – mondta a pillantásával, de egy szót sem szólt.

Én odaléptem Krisztához, és átöleltem. Az ajkaink ismét egymásra találtak, és a szemem sarkából láttam, hogy Márkó lerogy egy székre a fal mellett, és a hímtagját dörzsölve figyel minket. Nem sokat foglalkoztam vele, mert a karjaimban fekvő lány minden figyelmemet lefoglalta. A csókja még édesebb volt, mint valaha, és ahogy mellei az én mellkasomnak feszültek, ágyéka pedig a combomhoz simult, úgy éreztem, hogy a mennyben járok. Lüktető férfiasságom a combjának feszült és már alig tudtam türtőztetni magam.

Odavezettem az ágyhoz, és végigfektettem rajta. Kriszta halkan zihált, miközben fölé hajoltam, és megcsókoltam. Gyengéden csókolgattam végig a nyakát és a vállait. Forró bőrének minden egyes érintése egy-egy villámcsapással volt egyenértékű. Aztán csókjaimmal úgy másztam meg a melleit, mint két lankás dombot, melynek csúcsán világítótoronyként meredeztek kemény mellbimbói. Egy ideig szopogattam őket, aztán tovább haladtam lefelé. Végigcsókoltam izmos hasfalát, majd a combjait és lassan körözni kezdtem a szőrpihék között megbúvó barlang bejárata körül.

Kriszta hangosakat nyögött, és a hajamat markolászta, miközben én őt kényeztettem. Nyelvem át-átsiklott lüktető szeméremajkain, minden egyes alkalommal egy kicsit mélyebbre hatolva. Míg végül megállapodtam a kellős közepén és nyelvemmel szétfeszítve a hívogató ajkakat, behatoltam közéjük. Kriszta hangosan felsikoltott, teste megfeszült és sugárban pumpálta a számba a nedvet.

Éreztem, hogy fa kis fickó a lábaim között még jobban megfeszül, ezért felegyenesedtem és bevezettem őt az előttem fekvő lány lüktető nyílásába.

Kriszta halkan zihált, ahogy ki-be mozogtam benne, míg végül teste ismét megmerevedett és vaginája ráfeszült a férfiasságomra. Nem tudom, hogy én izgattam-e fel ennyire, Márkó, vagy a látvány, ahogy a két férfi egymást kényezteti. De az biztos, hogy ez a lány már másodszor jutott el a csúcsra az én kezeim között.

Amikor kissé enyhült testében a feszültség, kihúztam belőle a szerszámomat, megfordítottam és most az ő fenekébe toltam a dákómat, úgy, ahogy nem sokkal korábban Márkóéba tettem.

Összehasonlíthatatlan volt a két érzés. Kriszta szűk ánusza szinte teljesen ráfeszült a farkamra, míg Márkóéban szabadon mozoghattam. De a látvány is teljesen megváltoztatta az egészet. Márkó rövidre vágott, gyapjas hajjal borított üstöke és széles háta helyett most egy törékeny, lágyan ívelt hátat láttam, mely fölött rövid, de még mindig nőies, fakó szőke hajkorona terült szét.

Épp a különbözőségen gondolkodtam, amikor éreztem, hogy valaki mögém lép, és átkarolja a derekam. Szorítása erős volt, de mégis gyengéd. Egy izmos mellkas feszült a hátamnak és egy lüktető fallosz a combomnak.

- Készen állsz? – súgta a fülembe Márkó. – Mert ez a kis fickó csak rád vár.

Nem tudtam, mit válaszolhatnék, de Márkó nem is várt választ, csak kissé eltávolodott tőlem és lassan a fenekembe vezette szerszámát.

Kellemetlenül feszítő érzést éreztem, és ez kihathatott az én teljesítményemre is, mert Kriszta összeszorított szájjal felsikoltott. Éreztem, hogy ismét megfeszül alattam a teste, és az én farkam is egyre feszesebb volt már.

Sosem éreztem még olyat, mint amilyen az az érzés volt, ahogy Márkó szerszáma ki-be mozog a fenekemben. Különös érzés volt, de határozottan élveztem. Olyan volt, mint amikor az ember először szív bele egy cigarettába. Kellemetlen érzés és utána sokáig köhög az illető, de később mégis megint kívánja, amíg teljesen rá nem szokik. Na így voltam én is ezzel.

Márkó szerszáma egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott bennem, minek hatására én is gyorsítottam a tempón, és Kriszta már lihegve vonaglott alattam. Éreztem Márkó forró ajkainak érintését a nyakamon és csókjai alatt szinte teljesen elaléltam.

Aztán egy utolsó lökés, és mintha Márkó férfiassága léket kapott volna, elkezdett spriccelni belőle a nedv, és éreztem, ahogy az kifolyik a fenekemből, végig a lábaimon. Én sem bírtam már tovább, és egy hangos nyögés kíséretében beleeresztettem megkönnyebbülésem nedvét Krisztába, aki egy sóhaj kíséretében elterült az ágyon.

Amikor Márkó kihúzta belőlem a szerszámát, erőtlenül rogytam le az ágyra és a hátamra feküdtem Kriszta mellett. Hevesen ziháltam és férfiasságom már alaposan elernyedt. Kiadott magából mindent. Márkó is zihálva rogyott le mellénk és mosolyogva kacsintott rám. Sejtettem, hogy ők ezt már előre megtervezték, abban a pillanatban, ahogy beléptek a bárba és megláttak engem. Akkor fogant meg bennük az ötlet, amikor megláttak, vagy már eleve egy szerencsétlen - vagy szerencsés? – áldozatra vadásztak? Ezt talán sohasem fogom megtudni. De az biztos, hogy én élveztem, és ha újrakezdhetném, megint így tennék. Most már nem érdekelt, hogy Andi elhagyott. Elvégre talán sosem szerettem valójában. De az életem csak most kezdődött el igazán.

*************************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet, ahol azonban a "gyengébbik nem" képviselői vannak többen!

Valentin-nap

Szerelmem, Anna

Írta: MSE Ramirez

************************************

A lift csigalassúsággal vánszorgott. Egy örökké valóságnak tűnt, amíg az egyik emeletet elhagyva elérte a következőt. A halk, duruzsoló zene és a még azon is átszűrődő durva nyikorgás szinte már az őrületbe kergetett.

A szívem a torkomban dobogott. Az ajkaim kiszáradtak, a tenyerem viszont úgy izzadt, mintha legalább ötven fok lenne. A lábaim reszkettek, mint a kocsonya. Nem tudtam magamnak parancsolni. Pedig én nem voltam ilyen. Anna már ezer éve a legjobb barátnőm volt. Mindent tudott rólam és én is

róla. Azt is tudta, hogy leszbikus vagyok. Mindig is tudta. Talán már régebben is, mint ahogy én magam rájöttem. Mindezek ellenére sosem volt elutasító. Sosem nézett rám undorodva. Még csak másképp sem. A legjobb barátnője voltam és ő is az enyém. Sosem tekintett rám úgy, mint nőre és én sem őrá… Legalábbis mostanáig.

Belenéztem a lift egyik falát betöltő tükörbe. A karcos üveget elcsúfító tucatnyi falfirka közül egy falfehér arc nézett vissza rám. A számat feszesen összeszorítottam, ahogy tudattalanul mindig, amikor ideges vagyok. Ezt gyorsan abba kell hagynom. Még a végén elárulom magam Anna előtt. Ahogy belenéztem a saját zöld szemeimbe a tükörben, egyáltalán nem voltam elégedett azzal, amit látok. Ha valaki ilyen ijedt és tanácstalan képet vágna, én lennék az első, aki barátilag leordítja a fejét, hogy szedje már össze magát, és ha kell, még fel is pofozom, hogy észhez térjen. Most viszont maximálisan meg tudtam érteni ezeket a barátaimat.

Pedig nekem még könnyű dolgom volt. Már ha ez egyáltalán lehet könnyű. Annával az óta ismertük egymást, mióta az eszünket tudjuk. Őt nem botránkoztathattam meg semmivel. Bár teljesen különböző személyiségek voltunk, mégis tökéletes összhangban, szinte tökéletesen kiegészítettük egymást. Egymás mellett nézve minket én magas voltam, nagydarab (a még egészséges karcsú testalkatom mellett is) és midig azt mondták, hogy a megjelenésem, az arckifejezésem, a tekintetem magabiztosságot, öntudatosságot sugároz. Anna viszont alacsony volt, vékony és kissé félénk, de nagyon kedves és magával ragadó. Már az első pillanattól beleszerettem, ahogy megláttam. Bár ez talán egy leszbikus szájából kicsit más értelmet kap.

Nem. Akkor még nem voltam belé szerelmes. MÉG nem. De már az első pillanattól kezdve megvolt köztünk az a láthatatlan kötelék, amit egyszerűen nem lehet szavakkal leírni. Annak ellenére, hogy teljesen mások voltunk. Én mindig is nagyszájú voltam és szókimondó. Nem szerettem az olyan embereket, akik nem képesek dönteni, nem képesek lépni. Emiatt sokszor haragos tekintetek kereszttüzébe kerültem, de Anna midig megvédett. Ő nem volt ilyen. Ő alapvetően csendes volt és visszahúzódó. Nem volt sosem az a tipikus zárkózott lány. Talán azt mondhatnám, hogy sosem beszélt feleslegesen. Inkább csak megbújt a többiek között és figyelt. Kerülte a konfliktusokat, de ha a barátairól volt szó, akkor mindig teljes erőbedobással állt ki mellettük és mindig mindenkit meggyőzött.

Talán ezért szerettem bele. De lehet, hogy ez csak egy újabb csepp volt abban a pohárban, ami abban a pillanatban kezdett el telítődni a szívemben, amikor megláttam őt és először rám mosolygott, és most csordult ki végleg.

Teljesen mások voltunk. Ez nem vitás. Én szerettem feltűnősködni. Szemben úsztam az árral. A szüleim majdnem a frászt kapták, amikor először hazaállítottam raszta frizurával, de aztán ehhez is hozzászoktak. Fiús lány voltam. Nem nevezném magam erőszakosnak, de a kelleténél többször használtam az öklömet. Egy lányhoz képest túl sokszor is. Mindent kipróbáltam, amit csak lehetett. Egy ideig volt egy saját rock bandánk is néhány haverommal, de nem értünk el nagy sikert. Viszont legalább egy ember volt, akiről elmondhattuk, hogy az igazi rajongónk. Pontosabban talán csak az én igazi rajongóm. Anna mindig ott volt és hallgatott minket. A szemében csillogott az érdeklődés és a büszkeség. Újabb csepp a pohárban.

A lift fülsértő zenéjén keresztül halk pittyenés hallatszott. Már csak két emelet. Gyorsan össze kell szednem magamat. Nem állhatok így elé.

Enyhén megütögettem az arcomat. hogy magamhoz térjek és lesimítottam a ruhámat. Alaposan kiöltöztem. Talán a kelleténél jobban is. De végtére is az Ő születésnapja van. Ő mindent megérdemel.

Lenéztem a kezemben szorongatott kis dobozkára és összeszorult a szívem. Vajon mit fog hozzá szólni? Egy vagyonba került, de én nem sajnáltam rá a pénzt. Mindent az én egyetlen szerelmemnek.

Nem reméltem semmit. Nem vártam, hogy majd a nyakamba ugrik és megcsókol. Eszembe sem jutott, hogy ezt kihasználva az ágyba csábítsam. Nem akartam tőle semmit. Legalábbis tudatosan nem. Csak azt akartam, hogy boldog legyen. Hogy örüljön.

Már régóta féltékenyen néztem azokra a pasikra, akik abban a kegyben részesülhettek, hogy Annát a barátnőjüknek nevezhetik. Nem érdemelték meg őt. De vajon én megérdemlem? … Nem. Nem is akartam megtudni. Akármennyire vert a szívem, amikor csak rá gondoltam, akármennyire kiszáradt a szám és izzadt a tenyerem, nem akartam, hogy több legyen köztünk, mint barátok között. Vagy legalábbis ezt magyaráztam be magamnak. Azzal mindent elrontanánk. De… de én akkor is szeretem. a szívem legmélyéből szeretem.

A lift csengője ismét megszólalt és a rozoga szerkezet egy nagy rántással megállt. Az ajtó kinyílt, én egy nagy levegőt vettem és kiléptem. Megálltam az ajtaja előtt és megnyomtam a csengőt.

Azt hittem ott helyben belehalok a látványba, amikor kinyílt az ajtó és ott állt előttem Ő. Már készülődött a bulira, amit a barátaink szerveztek neki. Válogatta a ruhákat, amelyek hatalmas halomban álltak az ágyán, aminek a sarkát megpillantottam az háta mögött.

Meglehetősen hiányos öltözetben volt, ami még fájdalmasabbá tette a látványát. Nem mintha nem láttam volna már kismilliószor meztelenül, de ez most más volt. Alabástromfehér bőre úgy ragyogott, mintha nem is e világból származott volna. Kék szemei csak úgy csillogtak. Az az apró anyajegy pedig a bal szeme külső sarka alatt, talán még gyönyörűbbé tette. Kedvem támadt volna felemelni a kezem, végigsimítani az arcát, a vállát, a derekát, odahajolni hozzá és… De nem! Nem tehetem. Nem

csókolhatom meg. Teljesen elment az eszem?

Ő szerencsére mindebből semmit nem vett észre. Vagy talán mégis? Hiszen olyan jól ismert. Jobban, mint én önmagamat. De ő csak kedvesen rám nézett és mosolygott.

- Szia, Rita! – szólalt meg végül csilingelő hangon. – Gyere csak be! Még nem vagyok készen.

- Azt látom – válaszoltam és próbáltam nemtörődömséget erőltetni a hangomba, de nem sikerült.

Nem tudtam elviselni kék szemeinek szívfájdító pillantását, ezért inkább egy jelentőségteljes pillantást vetettem az ágyára.

- Hát igen – dörzsölte meg a tarkóját zavartan. – Nem tudom eldönteni, mit vegyek fel.

Mielőtt elgondolkodhattam volna, már mozdultam is, odaléptem az ágyhoz, és turkálni kezdtem a nagy halomban. Nem mintha nem ismertem volna az összes ruháját. Együtt vettük mindet, ahogy az enyémeket is és én minden egyes darabra emlékeztem.

– Vedd fel ezt! – emeltem fel egy vékony, fehér ruhát, melynek a dekoltázsa olyan mélyen ki volt vágva, hogy az nem is lett volna ember, aki ennek láttán ne fordult volna meg Anna után.

Ő nem válaszolt, csak mosolygott.

- Ezt nem vehetem fel – mondta halkan.

- Miért nem? – néztem a ruhára, de pontosan tudtam a választ. Nem is tudom mit képzeltem. Egy ilyen ruhát az ember akkor vesz fel, hogyha tetszeni akar valakinek és el akarja őt csábítani. Nem pedig egy buliba, ahol az összes barátja ott lesz és leisszuk magunkat a sárga földig.

- Ez jó lesz – mondta, és felemelt egy számomra nem kevésbé kihívó fekete ruhát.

Én nem szóltam semmit, csak bólintottam, mire ő elmosolyodott és már kapcsolta is ki a melltartóját, hogy felvehesse azt a szem kápráztató fekete ruhát.

Gyorsan elfordultam. Nem akartam látni. Nem és nem. Talán furcsállotta is egy kicsit a zavaromat, de én nem akartam látni őt meztelenül. Most nem. Nem bírtam volna ki.

- Kész. – mondta végül, és amikor visszafordultam, azt hittem azonnal lehidalok. Gyönyörű volt. Talán még gyönyörűbb, mint amilyen abban a ruhában lett volna, amit én ajánlottam. Alig bírtam megszólalni.

- Gyönyörű vagy. – mondtam végül. Mennyire sablonos. El sem hiszem, hogy ezt pont én mondtam. Igyekeztem elterelni a szót. – És ő ott lesz?

Anna mosolyába keserűség vegyült és elfordította a tekintetét.

- Nem – bökte ki végül. – Szakítottunk.

A szívem nagyot dobbant. Anna lassan már egy éve járt együtt ezzel a fiúval. Nagyon szerették egymást. Nem tudom mit evett ez a gyönyörű és okos lány azon a bamba hústornyon, de szíve mélyéből szerette őt. És most szakítottak. Akaratlanul is az jutott eszembe, hogy most szabad előttem a pálya.

- Ne búslakodj! – mondtam végül, csak hogy eltereljem a gondolataimat. – Találni fogsz nála sokkal jobbat.

- Úgy gondolod? – nézett rám azokkal a boci szemeivel, amiktől szinte teljesen elolvadtam.

Úgy viselkedett, mintha… mintha tudná. Mintha tudná, mit érzek. Hogy kívánom őt. Minden porcikámmal kívánom. Meg akarom érinteni az arcát. Végigsimítani a bőrét, gyengéden megfogni a tarkóját, magamhoz húzni és egy forró csókkal megvigasztalni.

Már mozdult is a kezem, de aztán visszafogtam magam. Nem tehetem. Ezt nem tehetem meg vele. Ő nem olyan, mint én. Talán félreértené. De nem. Ő pontosan tudta milyen vagyok. Még akkor sem lett volna velem goromba és akkor sem taszított volna el magától, hogyha megteszem és ő visszautasít. De utána nem bírtam volna a szemébe nézni. Egyszerűen nem tudtam volna elviselni a közelségét egy ilyen baklövés után. Inkább nem is próbálkoztam.

- Mi az? – törte meg végül a csendet.

Amikor kinyitottam eddig szorosra zárt szemem, láttam, hogy a kis fekete dobozt nézi, amit a kezemben szorongatok. Most már nincs vissza út. Oda kell adnom neki. Egy pillanatra meglepődtem magamon, hiszen pontosan azért vettem, hogy odaadjam neki, de most mégis haboztam.

- Ez… ez a tied – mondtam, és bizonytalanul felé nyújtottam a dobozt. – Boldog születésnapot!

Megfogta a kis fekete bársonydobozt, végigsimította vékony ujjaival, aztán lassan kinyitotta. A szemei tágra nyíltak és tátva maradt a szája. Az egyik kezével belenyúlt a dobozba és kiemelte belőle az arany bevonatú nyakláncot, melynek végén egy öt centi átmérőjű medál volt, a közepén egy kis gyémánttal.

- Szeretném, ha ezt vennéd fel – mondtam, mielőtt még reagálhatott volna.

Ő nem szólt semmit, de a szeme sarkában könnyek jelentek meg.

- Én… ezt nem fogadhatom el – mondta, és visszaeresztette az ékszert a dobozba. – Ezt barátként nem hordhatom.

Felém nyújtotta a dobozt, de én nem mozdultam, csak könnyektől csillogó szemébe néztem.

- Akkor ne barátként hord!

El sem hiszem, hogy kimondtam. Hová tettem az eszem. Hiszen elhatároztam, hogy nem fogok rámozdulni. Elhatároztam, hogy nem… De nem tehettem mást. Egyszerűen nem voltam rá képes. A kocka most már el volt vetve. Már csak az volt a kérdés, hogy mit válaszol. De ő most sem szólt semmit, csak könnyes szemeit az enyémekbe mélyesztette.

Végül én mozdultam meg először. Közelebb léptem hozzá, kivettem a nyakláncot a dobozból és gyengéden feltettem a nyakára. Puha bőrének érintése szinte égette az ujjaimat és édes parfümjének illata, amely betöltötte az orromat, mámorítóbb volt, mint bármennyi alkohol, amit az éjszakafolyamán megihatok.

Nem szólt semmit. Nem is tiltakozott. Csak állt előttem, kissé hátradöntött fejjel és mélyen a szemembe nézett. A tekintete olyan volt, mint egy rémült őzgidáé. Most már biztosan tudta. Biztosan értette. De már korábban is tudnia kellett. Lehetetlen, hogy ne vette volna észre. Más valószínűleg nem jött volna rá, de ő… ő igen. Vagy lehet, hogy csak annyit érzékelt, hogy szerelmes vagyok és csak most döbbent rá, hogy ő múlhatatlan szerelmem tárgya? Akárhogy is, most ott állt előttem, tengerkék szemei sarkában könnycseppek csillogtak, az ajkai remegtek és tekintete mélyen az enyémbe fúródott.

Nem is emlékszem arra a pillanatra, amikor közelebb hajoltam hozzá. A következő emlékem, hogy az ajkaink összeérnek, és lassú táncot járnak egymáson. Bizonytalanul csókolt vissza, de puha ajkainak érintése így is mámorítóbb volt, mint a legvadabb csókpárbaj, amiben eddig részem volt.

Ajkaink együtt mozogtak. Minden mozdulatomat követte. Mintha minden gondolatomat kitalálta volna. Éreztem, hogy a bugyim már kezd átnedvesedni. Nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. Először fordult elő velem, hogy féltem a jövőtől. Féltem, hogyha elengedem az ajkait, akkor ő rám néz, tekintete eltorzul, összeszorítja a száját, aztán pofon vág, letépi a nyakából az ajándék medált, hozzám vágja és ordítva elkerget. De ő nem volt ilyen. Tudtam, hogy ő nem ilyen. De akkor is féltem, hogyan fog reagálni.

De a pillanatnak véget kellett érnie. Egy utolsó apró csókkal elengedtem az ajkait és kissé eltávolodtam az arcától. Csukott szemei lassan felnyíltak és ismét úgy nézett rám, mint egy ijedt kölyökkutya. Továbbra sem szólt egy szót sem, csak nézett rám. Csak nézett és várt.

- Szeretlek. – nyögtem ki végül rekedt hangon. – A szívem legmélyéből szeretlek. Én…

- Cssss! – tette mutatóujját a számra. – Ne beszélj!

A szemeim elkerekedtek és azt hittem, ott azonnal a szívbajt kapom, amikor a keze hátrasiklott a tarkómra, magához húzott és megcsókolt.

A távolból mindig figyeltem, ahogy csókolózik a pasijaival. Lassú volt és gyengéd. Azok a vadállatok pedig… de talán ő ezt élvezte. Az ő csókja viszont olyan volt, mint egy lágy tavaszi szellő. Egy fuvallat, amely minden tagomat átjárja, a testem minden porcikáját átmelegíti és megtölti bizsergéssel. Úgy éreztem, darabjaimra fogok hullani a gyönyörtől. Feloldódom abban a végtelen extázisban, ami mindenemet elöntötte.

Én is visszacsókoltam őt és puha ajkai szinte követelték a heves energiát, amivel belevetettem magam. Átkaroltam a derekát és magamhoz húztam. Nyelvemet átcsúsztattam az ő szájába, és lassan végigzongoráztam a fogain. Aztán mégbeljebb hatoltam. Végigsimítottam szájürege minden négyzetcentiméterét, amíg nyelvem nem találkozott az övével.

Ismét szétváltunk, és tekintetünk ismét egymásba fonódott. Felemeltem a kezemet. Végre végigsimíthattam puha arcbőrét, ujjbegyeimmel végigszánthattam hosszú nyakát, cirógathattam gömbölyű vállait, melyek meztelenül lógtak ki a vadító fekete ruhából, és végül a mellein nyugtattam a tenyeremet.

Ő elmosolyodott, és ismét megcsókolt. Kezem összeszorult, és lassan masszírozni kezdtem puha domborulatait a vékony ruhán keresztül, mely alatt már nem volt semmi, és éreztem, hogy kemény mellbimbója nekifeszül a tenyeremnek.

Az ő keze is vándorútra indult az én testemen. Végigsimította az oldalamat, a combomat, és végül becsusszant a lábaim közé. Felnyögtem, ahogy gyengéden cirógatni kezdett ott lent, és mintha elektromos ütésként ért volna, amikor fél kézzel szétpattintotta a nadrágom gombját, és betolta a kezét a bugyimba.

Odabent már minden olyan forró volt és nedves, mint egy szaunában. Ő azonban meg sem állt, amíg apó keze lüktető nyílásomhoz nem ért. Hangtalanul felsikoltottam, ahogy lassan masszírozni kezdte vadul könyörgő szeméremajkaimat. Az én kezeim is összeszorultak a mellén és éreztem a számban ziháló leheletét.

Még hevesebben csókoltam. Olyan vad táncot jártak ajkaink egymáson, hogy szinte felfaltuk egymást. Keze egy ritmusra mozgott a nadrágomban, az ő szájában táncoló nyelvemmel.

Éreztem, ahogy mutatóujja kiemelkedik a többi közül, és lassan behatol elégedetlenkedő szeméremajkaim közé. Halkan felsikoltottam, és a vaginám már kezdett összeszorulni. De ő nem engedett. Lassan húzogatni kezdte ki-be vékony ujját, és közben a nedv szinte folyamként ömlött ki belőlem.

Aztán amikor a nyelve is behatolt a számba, és vele együtt ismét egy nagyot lökött rajtam az ujjával, nem bírtam tovább. Hangosan felnyögtem. A vaginám rászorult az ujjára, a lábaim összecsuklottak alattam, és miközben átéltem a gyönyörök gyönyörét, krumpliszsákként dőltem hátra, egyenesen Anna ágyára, besüppedve a halomba rakott ruhái közé.

Halkan ziháltam és néztem, ahogy mellém telepszik, mosolyogva figyeli az arcomat és nedves mutatóujjával a felsőm gombjaival játszik.

- Most én jövök – mondtam, és már emelkedtem is volna fel, de ő nekifeszítette ujjait a mellemnek, és visszatartott.

- Nem várakoztathatjuk meg a többieket – mondta, és a faliórára nézett.

Mindig elvesztem az időérzékemet ilyen pillanatokban, de most úgy tűnt, hogy az az óra, amit egymás kerülgetésével és izgatásával töltöttünk, egy pillanat alatt elszállt volna.

- A jó büdös… - bosszankodtam magamban. Pedig már alig vártam, hogy felemelhessen Anna habkönnyű ruháját, betoljam alá a kezemet, végigsimítsam átnedvesedett bugyiját, melyen át szeméremajkai hangosan hívogatnak. Aztán lefektessem az ágyra, lehúzzam róla a lucskos szövetet, és nyelvemet a barlangjába mélyesszem.

Mintha olvasott volna a gondolataimban, rám mosolygott, és megcirógatta az arcomat.

- Amint lehet, folytatjuk – ígérte, és kacsintott egyet. Éreztem, hogy lábaim közéből ismét szivárogni kezd a nedv. – Gyorsan vedd át a bugyidat és induljunk! – mondta és felállt az ágyról.

Fizikai fájdalom volt elszakadni tőle, de nem szóltam egy szót sem, csak engedelmeskedtem. Gyorsan lekaptam piszkos bugyimat és felhúztam egy másikat, amit Anna nyomott a kezembe. Ő is átvette a sajátját, és mindkettőnkét a szennyesbe dobta.

Pár pillanat múlva együtt léptünk ki a folyosóra. Szemünket nem tudtuk levenni egymásról. Tekintetünk összefonódott és kajánul vigyorogtunk. Úgy mosolyogtunk egymásra, ahogy a szerelmesek szoktak. Kétség sem férhetett hozzá. Ő is ugyanúgy szeretett engem, mint én őt. És én minden porcikámból kívántam őt.

Anna gyorsan bezárta az ajtót és a retiküljébe hajította a kulcsot. Ismét rám nézett és egy pillanatig nem szólt egy szót sem.

- Mehetünk? – kérdezte.

Én csak bólintottam. Tudtam, hogy ez az egy óra, amit nála töltöttem, teljesen megváltoztatott. Most már tudtam, hogy nekem ő az igazi és életem legnagyobb hibáját követtem volna el, hogyha hagyom őt elmenni.

A nyakában ott lógott a csillogó ékszer, amit tőlem kapott és ő büszkén viselte. Lassan elindultunk a lift felé, amit idefelé jövet mindennek elmondtam magamban, amiért ilyen lassan vánszorog, de most hálát adtam a sorsnak, hogy lesz időnk, amíg leérünk a földszintre, és addig talán kicsikarhatok Annából még egy heves csókot, mielőtt belevetjük magunkat a forró kora nyári éjszakába, hogy megünnepeljük az én örök szerelmem születésnapját.

Egész testem megremegett, amikor közelebb lépett hozzám és ujjait az enyémekbe fonta. Nem érdekelte, hogy az emberek mit gondolnak és engem sem érdekelt. Megszorítottam a kezét és gyengéden rámosolyogtam. Most már el sem tudtam képzelni az életemet nélküle. Alig vártam, hogy ismét kettesben lehessünk és én is eljuttathassam őt a csúcsra, ahogy ő tette velem. Őt, aki mindennél fontosabb számomra. Imádatom tárgya, múlhatatlan vágyaim célpontja, örök szerelmem, Anna.

****************************************************************

Ha tetszett, olvasd el egy másik romantikus egymásra találás történetét is!

Születésnap

A tenger gyermekei 4. rész

Előzmény: A tenger gyermekei 1. rész
Közvetlen előzmény: A tenger gyermekei 3. rész

Írta: MSE Ramirez

A sziget csöndjét ismét ütemes dongás űzte tova. A buli azonban most még hevesebben tombolt, mint bármikor. A Nap már lement. A tisztást csak körben égő fáklyák világították meg. Onyx és Rub egymás mellett ültek a tűznél és egymás mozdulatait figyelve verték az előttük heverő dobokat.

Kad, felszabadulva a helyhez kötött dob mellől, a tűz körül táncolt és egy másfél arasznyi átmérőjű fagyűrűre rögzített két bőrlapból készült hangszeren játszott, melynek bőrlapjai közé apró köveket raktak. A csörgő hang olyan volt, mint a bogarak ciripelése, csak sokkal hangosabb és a dobok üteméhez igazodott.

Dana sohasem látott még senkit úgy mozogni, mint Kadet. Mintha megszállta volna valami szellem. Vagy mintha egyáltalán nem lettek volna csontjai. Néha úgy mozgott, mint egy macska. Aztán mint egy kígyó, vagy az ágak között ugráló majom.

- Ez az kislány! – kiáltotta Blor és a levegőbe emelte a kezében tartott fél kókuszdiót, amelyből lassan már kifogyott a nedv.

Gen szó nélkül odalépett hozzá, és mosolyogva utántöltötte az italt. A lányok minden nap készítette valamennyit a nedűből, hogy legyen elegendő. Bár csak különleges alkalmakkor fogyasztottak belőle, Dana most látta, hogy sosem lehetnek eléggé felkészültek.

Ismét forgott körülötte a világ. Úgy érezte mintha egyszerre több helyen is ott lenne, de mintha mégis be lenne zárva a saját testébe. För is ott ült mellette és szürcsölgette a kissé keserű nedvet.

- Nézd! – mutatott egyszer csak a tűz felé.

Dana arra fordult és látta, hogy Onyx már csak fél kézzel dobol a hatalmas hangszeren, a másik kezét pedig Rub combján nyugtatja. Rub meg se mozdult, csak kacéran rámosolygott. Danának még arra sem volt ideje, hogy egy megfontoltabb gondolat végigfusson az agyán, amikor a vörös hajú lány felemelte az Onyxhoz közelebbi kezét a dobról és benyúlt a férfi ágyékkötője alá.

A fekete óriás arca egy pillanatra eltorzult, de aztán a végtelen öröm kifejezése ült ki rá. Rub keze fel-le mozgott, keze pedig csuklótól lefelé eltűnt a férfi ágyékkötője alatt.

– Ez az srácok! – kiabált Blor és egy határozott mozdulattal magához rántotta Gent.

Dana alig hitt a szemének. A férfi ajka egy pillanat alatt összefonódott a szőke lányéval és hevesen csókolózni kezdtek.

- Gyertek! – szakította ki a merengéséből Danát Kad, aki most odalépett hozzájuk és húzni kezdte az ő és Flör kezét. – Gyertek!

Bár Dana még sosem táncolt, de a teste most mintha új életre kelt volna. Észbe sem kapott, de máris a tűz körül táncolt.

Most vette csak észre, hogy a dobok hangja elhallgatott. Elfordította a fejét és legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy Rub a földön térdel, és rozsdavörös üstöke eltűnik Onyx lábai között. A férfi ágyékkötője már lekerült róla és a fekete óriás hátradőlve zihál.

För ekkor átkarolta a derekát.

- Gyere, kicsim! Táncoljunk!

Azzal magához szorította őt. Dana teste egy pillanatra megmerevedett és mindenét elöntötte a forróság. För érintése olyan volt, mintha tüzes vasat szorítottak volna a bőréhez, de ő nem húzódott el. A lány szemébe nézett és érezte, hogy körülötte ismét semmivé foszlik a világ. Ismét csak ők léteztek. Csak ők ketten. És az ajkaik ismét összeértek.

För olyan gyengéden csókolt, amilyenre Dana a legvadabb álmaiban sem számított. Testét minta keresztül-kasul apró villámok szelték volna át, amelyek mind az ajkaiból indultak ki és oda tértek vissza, ahol azok összeforrtak För ajkaival.

Érezte, hogy a teste a másik lányénak feszül. Érezte kemény mellbimbóinak érintését és lüktető puncijának nyomását a combján. Hirtelen mintha kicsúszott volna a lába alól a talaj, mindketten a

földre estek.

För felnevetett és maga alá gyűrte Danát. A lány egy percig tiltakozott, de aztán ernyedten feküdt végig a levelekkel borított talajon.

– Csss! – nyomta För a mutatóujját Dana szájára. – Csak engedd el magad, kicsim!

Azzal egy újabb csókot lehelt Dana szájára és elindult lefelé.

Mintha För ajkai égő nyomokat hagytak volna a testén. Dana érezte, hogy mindenét elárasztja a hő. Már csak homályosan látta azt ami körülötte történik. Onyx a tűz mellett térdelt. Rub előtte a földön és fenekét a férfi ágyékának feszítette. Blor kicsit arrébb ült egy rönkön és hevesen csókolózott Gennel, miközben Kad a lábai között térdelt és ki-be húzogatta a férfi merev hímtagját a szájából.

Dana lehunyta a szemét és élvezte, ahogy För ajkai egyre lejjebb hatolnak, mígnem a lány belefúrta arcát Dana lábai közé és nyelvét hozzá érintette a lány lüktető csiklójához. Dana felsikoltott és érezte, hogy testéből ragacsos nedv fröcsköl ki.

För feltérdelt és Dana fölé hajolt. A lány kinyitotta a szemét és látta, hogy barátnője arcáról valami ragacsos nedv csurog le. Önkéntelenül emelkedett fel a talajról és lassan elkezdte lenyalni a ragacsot a lány arcáról. Sós volt, de valahogy mégis zamatos. Ajkai hamar ismét För ajkaihoz vándoroltak és hevesen csókolózni kezdtek.

Most Dana került felülre és a földre terítette barátnőjét. Följebb emelte a fejét és végignézett az előtte heverő lányon. A kacér birkózás közben mindkettőjük testéről lefeslett a ruha így most úgy látta Fört,

ahogy a természet megteremtette.

- Egyszerűen gyönyörű vagy – suttogta.

För elmosolyodott és magához húzta Danát. Ajkaik ismét összeforrtak és Dana azt kívánta bár soha szét se válnának.

Úgy tűnt, hogy órákig feküdtek így, de lehet, hogy csak percek telte el. Dana érezte, hogy För nyelve vad táncot jár az ő szájában, majd visszacsúszva a helyére magával rántja az ő nyelvét is.

Végül szinte kínszenvedés volt elszakítani az ajkait För ajkaitól, de az a tudat vigasztalta, hogy hamarosan egy másik szájba mélyesztheti a nyelvét.

Lassan haladt lefelé För testén. Apró csókokat lehelt a lány bőrére, aki mindegyiket halk sóhajtással jutalmazta.

Végigcsókolta a másik lány keresztcsontját, majd, mint egy hegyet, megmászta lankás melleit és gyengéden nyalogatni kezdte feszes mellbimbóit. Aztán mégtovább ment. Egyre lejjebb és lejjebb.

Végigcsókolta För feszes hasfalát, majd a combjait és…

Az a látvány, ami elé tárult a világ minden kincsénél többet ért. Ennél talán csak a lány arca, vagy egész testének látványa volt gyönyörűbb. A formás és íves combok között a lágy pihével borított apró száj lassan lüktetett. Kinyílt és bezárult. Kinyílt és bezárult. Amint meglátta, Dana tudta, hogy nem akar mást.

Oda hajolt és hozzá érintette ajkait För szeméremajkaihoz. A lány felsikított, ahogy Dana nyelve behatolt a puncijába, és a szőke lány érezte, hogy arcára ragacsos nedv spriccel. De nem hagyta abba. Mélyen beletolta nyelvét barátnője nyílásába és nyalta és nyalta.

Amikor fáradtan elterültek egymás mellett, úgy érezték, hogy övék a világ. Mindketten halkan lihegtek, miközben egymás arcát nézték.

Dana nem tudott betelni a látvánnyal. Úgy érezte, hogy egy életen át tudna itt feküdni és csak nézni ezt az arcot. Csak nézni és nézni. Az sem érdekelte, hogy ez az arc később már elveszíti üdeségét és ráncos lett. Az sem érdekelte, hogy a haja idővel elveszíti fekete fényét és megőszül. Ott akart lenni, hogy mindezt lássa. Ott akart lenni, hogy vele legyen. Vele legyen minden jóban és rosszban. És hogy vele legyen akkor is, amikor a szeme végleg lecsukódik, és mindkettőjük testét örökre elnyeli a tenger.

För, mintha csak tudta volna, hogy mire gondol, elmosolyodott, és szótlanul ránevetett. Olyan volt, ahogy ott feküdt mellette a földön, mint egy angyal. Egy földre szállt angyal.

- Akarod? – kérdezte csilingelő hangon.

Danának nem kellett visszakérdeznie. Tudta, hogy För pontosan arra gondol, amire ő. Már sokkal inkább egy test és egy lélek voltak, mint kettő.

Emlékezett, hogy a szülei azt mondták neki, hogy egyszer majd megtalálja azt az embert, akihez oda húzza a szíve. Megtalálja azt az embert, aki olyan, mint ő. Aki szavak nélkül is megérti őt, és akit ő is szavak nélkül megért. És akkor, megtalálja azt, ami a legfontosabb a világon. Megtalálja magát egy másik személyben. Megtalálja a lelke másik felét. Megtalálja a szerelmet.

- Igen – mondta végül halkan. – Igen.

***

A Nap fényesen sütött le a szigetre. Mintha maga a természet is ünnepelne. És miért ne ünnepelt volna? Minden oka meg volt rá.

A parton három csónak feküdt. Mind a három szépen feldíszítve virágokkal. Az első kettő már napok óta ott hevert, a harmadikon viszont látszott, hogy csak sebtében készítették el. Nem volt a legtökéletesebb,de a célnak tökéletesen megfelelt.

A csónakok mellett hét ember állt. Minden egyes csónaknál ketten-ketten. Az elsőnél egy nagydarab fekete férfi ölelt magához egy nagyjából fele olyan magas, rikító vörös hajú lányt. Arcuk sugárzott az örömtől és a boldogságtól. A másodiknál egy szőke, fehér bőrű férfi ölelt magához egy hasonlóan szőke lányt és az ajkaik csókban forrtak össze.

A harmadik csónaknál két lány állt. Mindkettőjük hajába egy-egy virág volt fűzve. Az arcukon mosoly ült és egyszerűen nem tudták levenni a szemüket egymásról.

Csak egy lány állt magányosan, tőlük néhány lépésre. Kad egy fehér szövetet szorongatott a kezében, amelyet valamelyikük egyik régi ruhájából tépett le. Nem nézett a többiekre. Tudta, hogy örülnie kéne, hogy boldogok, de valahogy mégis szomorú volt.

Nem nézett oda, de érezte, hogy valaki mellé lép. Felemelte a fejét és látta, hogy Dana az. Az arca derűs volt, de látszott, hogy igyekszik visszafojtani az örömét.

- Ne szomorkodj, Kad! – mondta és végigsimította a lány arcát. – Te is meg fogod találni az igazit.

- Igen – mosolyodott el a fekete lány. – Meg fogom.

Dana elmosolyodott. Közelebb hajolt Kadhez és megcsókolta.

- Ég veled! – mondta. – És légy boldog!

- Az leszek – válaszolta Kad, és ő is mosolygott.

A három csónak könnyedén siklott ki a kis öbölből. Dana még hátra nézett és látta, hogy Kad még mindig ott áll a parton és lengeti a kendőt. Bár a lány ilyen messziről már csak egy kis pontnak látszott, de Dana tudta, hogy mosolyog.

Nem nézhette sokáig, mert az öböl partját hamarosan eltakarta az azt a tengertől elválasztó földnyelv.

Dana visszaroskadt a csónakba. Tudta, hogy boldognak kéne lennie, és az is volt. De mindamellett Kadet is sajnálta. Ahogy felemelte a tekintetét, Fört látta maga előtt, ahogy a vállas felett őt figyeli. Egyszerűen nem tudott betelni gyönyörű arcának látványával. Nem bánt meg semmit. Tudta, hogy jól döntött. Úgy érezte, soha többé nem akar elválni Förtől. Tudta, hogy vele nem élhet olyan életet, mint amilyet egy férfi mellett élhetne. De nem érdekelte. Ő csak Fört szerette. Csakis őt. Tudta, hogyha vele akarja leélni az életét, akkor nem lehet gyereke, de ezt nem is bánta. Házasok voltak, attól a pillanattól kezdve, amikor igen mondott neki azon az éjszakán, a földön fekve. Igent mondott, és

nem bánta meg.

Tudta jól, hogy Flör mit gondol és egyet értett vele. És tudta, hogy ezt Flör is tudja. A lány megfordult, ismét felemelte az evezőt és tovább hajtotta a csónakot.

Kettejük közül Flör volt az erősebb. A tapasztaltabb. A bölcsebb. Ezért valahogy helyén valónak tűnt, hogy ő vezesse a csónakot. Dana az ő kezébe helyezte a sorsát. Flörre bízta, hogy vigye el egy olyan helyre, ahol majd kettesben leélhetik az életüket. Egy olyan helyre, ahol csak ők ketten vannak és senki más. Ahol elfelejthetik, hogy más is létezik a világon.

El akarta mondani Flörnek, hogy akár ezer évig is képes lenne élni vele együtt, egyedül egy szigeten, de erre nem volt szükség. Hiszen Flör úgyis tudta. Az óta az igen óta egy szót se szóltak egymáshoz. Már nem volt szükség közöttük szavakra. Már tényleg egyek voltak. Egyek, két testben. Csak kívánni tudta, hogy ezt Kad is megtapasztalja egyszer.

- Nézd! - zökkentette ki För hangja a merengéséből.

Felemelte a fejét és arra nézett, amerre a másik lány mutatott.

Egy csónak ringatózott előttük a vízen. Nem lehetett túl messze, de nem is túl közel. Csak azt látták, hogy ketten ülnek benne. Elől egy kissé már megereszkedett, de még mindig tiszteletet parancsoló tartású alak, mögötte pedig egy lehorgasztott fejű lány.

Pont az ellenkező irányba tartottak, mint ők. A sziget felé, ahonnan ők eljöttek. Az ő útjuk hamarosan véget ér, amikor partot érnek egy szigeten, de ezé a lányé csak most kezdődik. Az élet megy tovább. Az élet örök körforgása. És talán Kad is megtalálja a társát. De addig sem lesz egyedül. Dana pedig boldog lehet Förrel. Boldog azzal a nővel, akit a szeret, és akivel le fogja élni az életét. A feleségével. Igen. Erre csak most gondolt először. Most mondta ki először ezt a szót, még ha csak gondolatban is. Igen. För a felesége és ő szereti őt.

És az élet megy tovább.

Vége

******************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ami (legalábbis részben) szintén egy trópusi szigeten játszódik, két nővel a főszerepben és az "ágyban"!

Laura csábítása