Találkozás egy olvasóval 4.

Íme! Hosszabb kimaradás után elérkezett hozzánk a Találkozás egy olvasóval 4. része is.

Természetesen, mint az eddigi részeknél is megszokhattuk, a történet nem folytatása az előző háromnak. Azokra nem tartalmaz utalásokat. Épp úgy lehetne ez is a sorozat első része, mint a második vagy a harmadik is. Utalásokat legfeljebb a Találkozás egy olvasóval 3. óta eltelt idő eseményeire tartalmaz, de a történet akkor is tökéletesen érthető és élvezhető, ha ez az egyik első mű, amit olvasol tőlem.

A hosszú kihagyásra való tekintettel azonban beiktattam egy kis csavart a történetbe. Ezúttal nem egy első találkozás történetét mesélem el egy olvasómmal, hanem annak folytatását, egy tulajdonképpen meg nem írt 2015. évi történet "folytatását". Viszont, annak megfelelően, természetesen, hogy az előbb említett történet nem létezik, így egyértelmű nem ismerete sem jelent semmi hátrányt. Amit tudni kell, az a történetben magában mind benne van.

Kellemes szórakozást!

****************************************************************************

A szívem a torkomban dobogott, miközben ólomsúlyú léptekkel haladtam végig a fényesre suvickolt járólapok borította folyosón. Az emberek túlnyomó többsége élete első évében megtanul járni, még ha akkor egyelőre csak nagyon bizonytalanul és dülöngélve, három évesen pedig már úgy szalad, mint Usain Bolt, ha el kell oltani a haver házát, amit felgyújtott az elejtett jó kis hazai spangli. Egyesek viszont, amikor hozzám hasonló helyzetbe kerülnek, hirtelen mintha jócskán elfelejtenék, hogy is kell gyakorolni ezt a képességet. Vagy csak én vagyok ennyire ügyetlen?

Pedig még csak nem is először sétáltam végig ezen a folyosón. Na jó, pontosítok. Nem először voltam ebben a konkrét helyzetben és nem először jártam a város ezen plázájának ebben a csücskében. De pusztán csak az, hogy a kettő most lépett elő először együtt, nem indokolta volna, hogy lábaim úgy elnehezedjenek, mintha néhány pillanat alatt a duplájukra híztak volna, talpamon pedig akkora párna nőtt volna, amin egyszerűen nem vagyok képes normálisan megállni. Kész csoda volt, hogy ennek ellenére kívülről látszó hatása nem volt idegességemnek.

Pedig nem először tartottam Vöröskével közös találkánkra. Bár az elmúlt bő évem sok tekintetben nem épp a tervek szerint alakult, más tekintetben meg pont az írás ellen hatott, azt a találkozót így is megejtettük, most pedig, hiába nem lett volna amúgy szükség apropóra egy újrázáshoz, a történet bepótlásához miért ne?

Viszont még így is gombóc nőtt a torkomban, amikor megpillantottam a keresett üzlet bejáratát, felette a neves cégtáblával. Kicsit paradox helyzet, hogy ritkább vendég vagyok itt, mint a fehér holló, tekintve, hogy ez a bolt a környék egyik legnagyobb divatos ruha-, cipő- és bármiféle öltözködési kiegészítőellátója, vagyis bizonyos időközönként az összes jó csaj megfordul itt a közelből (ha pedig elég nagyra vesszük azt az időközt, akár még a fél városból is). De mégiscsak ruhabolt. A ruhák és én pedig nem vagyunk épp jó barátságban. Nem mintha jobban preferálnám a meztelenkedést, mert az egy dolog, amikor a saját öltözékemet állítom össze reggelente, vagy amikor egy csinos és divatos egyén küllemét gusztálom. De a ruhaválogatás, próbálgatás, vásárlás olyan nekem, mintha Supermant belöknék, egy kriptonit szobrokból álló végeláthatatlan kiállításra, hogy "Nesze, haver, nézz végig mindent alaposan!" A második találkozó okán egyébként már némiképp okafogyott aggodalmaim pedig ezen a legkevésbé sem segítettek.

Mindennek ellenére nyeltem egy nagyot, vettem egy mély levegőt, hátravetettem fekete fürtjeimet a vállam mögé és ráparancsoltam sportcipőbe bújtatott ólomsúlyú lábaimra, hogy itt az idő. Mehet a menet.

Céltudatosan utat vágtam magamnak a zárás előtti tumultusban összeverődött tömegen, mint sem törődve a csini kis rucikkal meg a "hú de megéri"-leárazásokkal. Sőt, ami tőlem még meglepőbb is, a formás fenekekkel, szűk toppok alól kidomborodó mellekkel, rövid nadrágok alól kilátszó hosszú combokkal és csinos arcokkal sem. Úgy furakodtam előre, mint egy külön erre programozott robot, a Rushmore-hegy elnökszobrait megszégyenítően merev arcvonásokkal.

Az egész csak akkor változott meg, amikor végül kiverekedtem magam az embertenger túloldalán és megpillantottam azt, amit kerestem. Akkor viszont alaposan. Bár az nem feltétlenül a pozitív változások közé sorolandó, hogy eddig hevesen lüktető szívem egycsapásra mintha méretének töredékét adó kőgolyóvá préselődött volna. Az arcomon viszont mosoly terült szét, tagjaimban pedig a mázsás súly helyét akár még kellemesnek is nevezhető zsibbadás vette át, ahogy tekintetemet végigfuttattam a kassza előtt ácsorgó barátnőmön.

Vöröske háttal állt nekem és tekintetével az üzlethelyiség másik felében kavargó tömeget pásztázta, ellenőrizve, hogy minden rendben zajlik-e és hogy nincs-e szükség esetleg valahol az ő segítségére. Én pedig közben némán megbújva az ő tagjait vettem számba. Nem mintha akárcsak felmerült volna, hogy bármilye is hiányzik, azonban ezt a pillanatot nem lehetett kihagyni. A világért se mulasztottam volna el, hogy végigmérjem karcsú, sportos alakját, százhatvan centijéhez képest ritkaságszámba menően hosszú combjait, melyek ki-kikandikáltak térdnadrágja alól... na és persze a végüknél elhelyezkedő egyszerűen tökéletes feneket. Emlékezetembe villant, hogy már az első alkalommal is mennyire szerettem markolászni. Bár arcát ebből a szögből eltakarta előlem Kleopátra-frizurára hajazó, bordóra festett vállig érő sörénye, melyről a becenevét is kapta, de így is olyan kristálytisztán felderengett előttem huncut mosolya és zöldes barna szemeinek csillogása, mintha csak ebben a pillanatban is magam előtt látnám.

Többek között azzal a nem titkolt szándékkal is álltam meg egy pillanatra, hogy összeszedjem magam és erőt gyűjtsek, a bámészkodás és a fantáziálás viszont ezen egy cseppet sem segített. Sőt, aggodalmam mellé még egy jó adag izgatottság is társult miatta. Úgyhogy inkább vettem egy mély levegőt, megacéloztam tagjaimat és lassú, puha macskaléptekkel elindultam barátnőm felé, miközben arcomon huncut gondolataim eredményeként széles mosoly virított. Aztán, amikor pár pillanat múlva már oda is értem, könnyed, nem elsietett, de mégis gyors mozdulatokkal átkaroltam a derekát. Nem akartam megijeszteni a semmiből jött "támadással", de azt sem akartam megkockáztatni, hogy meg tudjon fordulni, mielőtt gyengéden magamhoz szorítottam volna és, leküzdve a köztünk lévő jó arasznyi magasságkülönbséget, füléhez hajoltam volna, hogy belesuttogjak:

- Na ki van itt?

Inkább csak aféle hatodik érzékemmel éreztem, mint láttam, ahogy elmosolyodik. Teste egy pillanatra akaratlanul is megfeszült váratlan érintésemtől, de aztán, amikor már összeállt fejében a helyzet képe, könnyedén ölelésembe simult és kezét a csípőjén pihenő enyémre tette.

- Helló, Kiscica! - suttogta mély, de kellemesen érzelmes hangján, már régen kialakított becenevemet használva, amit még megismerkedésünk kezdete tájékán adott, arra a tulajdonságomra utalva, hogy mennyire vágyok a hozzám közel állók érintésére, ölelésére, vagy hogy mennyire szeretek hozzájuk bújni, csak hogy érezzem a szeretetüket. Akár egy bújós, hízelgő kiscica.

- Helló neked is - suttogtam ismét a fülébe, élvezve teste közelségét, majd gyengéden megcsókoltam a nyakát.

- Hé, hé, hé! - bontakozott ki az ölelésemből. - Ne itt!

Ahogy egy fél karnyújtásnyira eltávolodott tőlem és felém fordult, zöldes barna szemeiben láttam, hogy ő is pontosan ugyanarra vágyik, mint én, azonban könyörgő pillantásával próbált rávenni, hogy ne ingereljem addig, amíg végül már nem tudja türtőztetni magát.

- Oké. De ne várakoztass sokáig! - mosolyogtam rá sokatmondóan.

- Huncut - koppintott gyengéden az orromra szeretetteljes mosollyal az arcán.

- Az vagy te - nevettem fel és finoman összeborzoltam haját.

- Hé! - ugrott egyet hátra és elkezdte lesimogatni vékony hajszálait, melyek kezem nyomán úgy álltak szanaszét, mint egy frissel dauerolt pincsi mikrofon-frizurája. - Ezt most miért kellett? - nézett rám nagy szemekkel.

Nem válaszoltam, csak felnevettem kislányosan felfújt arcára nézve. Bár két évvel idősebb és sok szempontból sokkal komolyabb és sikeresebb is volt nálam, nagyon gyakran tudott úgy viselkedni, mint egy négyéves gyerek.

- Lassan ott tartunk, hogy még ha nem festenéd a hajad, akkor is találó lenne rád a Vöröske becenév - utaltam elvörösödő arcára.

Most rajta volt a sor, hogy ne mondjon semmit, csak rám öltötte a nyelvét, majd játékosan a vállamba bokszolt.

- Nem sokára végzek - váltott inkább témát. - Addig foglald el magad! Van itt bőven elég csaj, akit stírölhetsz - vigyorodott el, majd cinkosan rám kacsintott. - Gyakran megfordul itt egy leszbi párocska is, akik a próbafülkében szokták falni egymást.

Nem várta ki csipkelődő műsorajánlatára adandó válaszomat, inkább gyorsan elsietett, hogy mihamarabb végezhessen a munkájával és utána csak egymásra tudjunk figyelni. Én viszont addig is elhúztam a számat, ahogy ismét körbepillantottam a terebélyes üzlethelyiségben. Nem mintha nem nézegettem volna szívesen a vidáman elsiető csinos tiniket és húszas éveik pompájában tündöklő hölgyeményeket, a környezet viszont továbbra is úgy feszélyezett, mint az egyetem folyosója a professzor szobája előtt a vizsgáztatás kezdetekor. Akkor se nagyon van kedve az egyszeri hallgatónak a többieket gusztálni, hiába ejtik meg az évi három-négy alkalom egyikét akkor sokan, hogy alaposan kirittyentsék magukat. Ami meg a próbafülkebeli show-t illeti, nem mintha nem figyeltem volna a szemem sarkából bármikor szívesen, ha két fiatal lányt látok valahol egymásba feledkezve, a kukkoláshoz azonban mindig is túl ideges típus voltam. Ráadásul ekkora tömegben észrevétlen maradni...

Inkább a barátnőjüket, párjukat, feleségüket a legfrissebb kollekciót árusító üzletekbe elkísérő férfiak szerepét vettem fel. A neten úgyis terjednek ilyentájt képek, amin például ugyanabból az üzlethelyiségből az egyik oldalon a csilivili ruhákat emelik ki, a másik oldalon pedig a középen helyet kapó kényelmesen kipárnázott ülőalkalmatosságot, a nők, illetve a férfiak preferenciáit szemléltetve. Vagy az olyan képek, amik az "A divathét névtelen hőseinek!"-felirattal mutatja a ruhaboltban unottan ücsörögve várakozó férfiakat. A legautentikusabb az lenne, ha az installációba engem is bephotoshoppolva "A férfiak és B" címet adnák az ilyen képeknek.

Nem telhetett el tíz percnél sokkal több, amíg Vöröske visszatért, de negyed óránál biztosan kevesebb. Én viszont már ennyi idő után is olyan unottan ücsörögtem az egyik, sortársaim kedvéért kihelyezett, székféleségen, hogy arra már szavak sincsenek. Ha valamivel bevállalósabb és sokkal parasztabb lettem volna, talán még sós mogyorót is szerzek valahonnan, hogy néhány mélyen dekoltált ruhát viselő bögyös vásárló mellei közé dobjak célba vele. De mivel sem bevállalós, sem paraszt nem vagyok (az utóbbit legalábbis remélem), mindez eszembe se jutott. Amikor viszont végül a munkából frissen szabadult barátnőm végül visszaérkezett, jobban örültem neki, mint a lakásban egész napra otthon hagyott kutya, amikor a gazdi hazaér. Ha lenne farkam, azt is olyan hevesen csóváltam volna, hogy ha dinamót kötünk rá, az egész plázát ellátná egynapi árammal.

Valószínűleg Vöröske is egyből felfigyelt hangulatváltozásomra és hangosan felnevetett, amikor megállt előttem.

- Azért ilyen látványosan nem kellene unatkoznod.

- Mit mondhatnék? Nem volt semmi, ami elszórakoztasson - vontam vállat levakarhatatlan vigyorral az arcomon.

- Ne mondd már! Ilyen látvány mellett? - nézett körbe a lassan már a boltból kifelé szállingózó hölgyeken.

- Ilyen látvány mellett? - ismételtem meg szavait jelentőségteljesen, miközben felálltam és végig a szemébe bámultam.

Ő ismét elvörösödött, majd, leplezni igyekezve zavarát, megint a vállamba bokszolt.

- Na, gyere, Brigi, mielőtt még megint zavarba hozol itt nekem!

***

Már a kocsijában ültünk és a még biztonságos legnagyobb elánnal döcögtünk ki a mélygarázsból, amikor a szeme sarkából rám pillantott, ismét felhozva a korábbi témát:

- Szóval, azt mondja a nagy íróasszony, hogy egy ilyen forgalmas helyen, ennyi csinos lánnyal, nem talált semmi ihletet, amit megírhat?

- Először is nem vagyok íróasszony - kacagtam fel. - Én örülnék a legjobban, ha ezzel tarthatnám el magam, de sajnos több lenne vele a macera, mint amennyit élveznék belőle, plusz ahhoz még a testemet is el kellene adnom, hogy akár a minimálbért biztosítsam belőle...

- Na azt én szívesen megvenném - kacsintott rám huncutul.

Éreztem, ahogy ezúttal nekem tolult az arcomba a vér és inkább hangosan krákogtam egyet-kettőt, igyekezve leküzdeni zavaromat és visszatérni az előbbi gondolatmenetemhez.

- Khm... Másodszor pedig - nyomtam meg a szavakat a hatás kedvéért -, az elmúlt időkben amúgy sem igen volt érkezésem írni.

- Azt észre is vettem. De hogyhogy? - váltott ő is komolyabb hangnemre. - Végül az első találkozásunk történetét sem írtad meg.

- Nos, ez az elmúlt bő egy-másfél év nem épp a terveim szerint alakult. Ami bizonyos szempontból pozitívum, bizonyos szempontból meg eléggé negatív.

- Értem. És ennek most már vége?

- Remélhetőleg - méláztam el. - Ami pozitív változás volt, de valamennyire akadályozta az alkotást, az elmúlt, bár ez gondolhatod, nem igazán örömteli, ami meg negatív volt, az is remélhetőleg most már a nagyon közeli jövőben megoldódik.

- Szorítok neked - mosolygott rám bátorítóan egy pillanatra, mielőtt visszakapta volna a tekintetét az útra. - És ezeknek mennyi köze van az exedhez?

- Erről nem szeretnék beszélni - szorult össze a gyomrom és komoran kipillantottam az anyósülés ablakán.

- Rendben. Ne haragudj...! - szabadkozott.

Inkább nem válaszoltam neki semmit, csak hangosan felsóhajtottam és megráztam a fejem.

- Szóval ezek miatt az elmúlt időkben nem nagyon ment az alkotás. De remélhetőleg ez most már a nagyon közeli jövőben is változni fog.

- Igazán? - vigyorodott el. - Vannak ötleteid? Mesélsz róluk? Van köze hozzájuk annak is, ami most a boltban történet?

- Meglehet, hogy van köze hozzá - vigyorodtam el és óvatosan végigsimítottam barátnőm felém eső combján, vigyázva, nehogy megzavarjam a vezetésben.

Ő erre nem válaszolt semmit, csak ismét hangosan felnevetett.

***

Alig tíz-tizenöt percnyi kocsiútra lakott a plázától, így mire észbe kaptam, már be is soroltunk egy viszonylag szűk belvárosi utcában a szorosan a padka mellett parkoló kocsik közé és a motor zúgása is pillanatokon belül abbamaradt.

Nem mintha különösebben bántam volna ezt a tényt, lévén az utazás utolsó pár percében a beszélgetésünket eluraló témák miatt már nehezen tudtam nyugodtan megülni a fémkasztniban. Az pedig a legkevésbé sem segített, amikor Vöröske kiszállt a járgányból, az utolsó pillanatban még enyhén meg is riszálva feszes nadrágjába bújtatott hátsóját.

Na ez a csaj aztán tudja, hogy feledtesse el az ember lányával annak minden gondját s baját, mormoltam magamban, miközben a létező leggyorsabb iramban kihámoztam magam én is a biztonsági övből.

Maratoni futókat megszégyenítő sebességgel galoppoztunk fel a lépcsőn. Szinte nem is éreztem azt a hatást, amit a több emeletnyi kanyargás gyakorolt az izmaimra. Amit pedig mégis, azt letudtam annyival, hogy a lépcsőzés úgyis jót tesz az ember combjainak. Szép formásak lesznek tőle. Ha meg már formás combokról van szó, pontosan elég motiváló erő volt az előttem felfele baktató tökéletes ívű popó, mely úgy vonzott maga után, mint kutyát a hátára rögzített pecabottal elé lógatott csirkefarhát. De én legalább előbb-utóbb utól fogom érni. Ha pedig ez bekövetkezik...

Nem is kellett rá sokat várnom. Amint bekanyarodtunk a megfelelő emelet folyosóján és Vöröske előbányászta táskájából a kulcsot, hogy elfordíthassa a zárban, elég volt csak belépni az ajtón és én máris megragadtam őt, hogy a becsukódó falemeznek lökjem.

Azonnal a nyakam köré fonta a karjait és hozzám simult, miközben hangosan nyögött a számba.

- Mmm! Ez nagyon finom, bébi - vigyorgott, amikor egy korty levegőhöz jutott, majd ezúttal ő rántott engem egy szenvedélyes csókba és ismét úgy morgott, mint valaki, aki épp most kóstolta a világ legfinomabb ételét.

Kezeim sebesen bebarangolták testét, besiklottak pólója alá, végigsimítva háta selymes bőrén, míg végül megtalálták az utat eszményi fenekéhez. Ahogy megmarkoltam a kézbeillő farpofákat és annál fogva vontam magamhoz őt, barátnőm lendült egyet és a nyakamba ugorva derekam köré fonta a lábait.

- Megvagy! - nevetett diadalmasan. - Nem eresztelek.

- Én se téged - vigyorogtam, mint a macska, amelyik épp most nyelte le a kanárit, és kellő határozottsággal, de megfelelő gyengédséggel markoltam a fenekét, hogy a helyén tartsam őt körém font combjaival, miközben a hálószoba felé cipeltem.

Egyszer jártam csak itt eddig, de a kis lakásban így se volt nehéz kiismerni magam. Így hát lábammal könnyedén belöktem a megfelelő ajtót és már az ágyra is döntöttem őt. Ő egy pillanatra sem engedett fogásából, még akkor sem, amikor háta már a vetetlen fekvőalkalmatosság plédjéhez simult. Combjai határozottan ölelték derekamat, miközben ujjai fürtjeim közé siklottak, fogaival pedig gyengéden beharapta alsó ajkam.

Én se tétlenkedtem egy másodpercig sem. Végigfuttattam kezeimet feszes combjain, majd utat kerestem magamnak felsője alá, hogy végül megmarkoljam apró, de így is hihetetlenül érzéki melleit.

- Huncut - nyögte a számba, miközben egyik keze a tarkómra simult, másik pedig behatolt pólóm alá és végigsiklott a hátamon, hogy aztán kipattintsa melltartóm csatját.

- Még te beszélsz? - kacagtam fel.

- Én bizony - vágta rá és nagy lendületet véve a hátamra tepert, hogy aztán egy gyors mozdulattal lerántsa rólam a pólómat, majd a melltartómtól is megszabadítva egyik bimbóm köré fonja ajkait.

Most rajtam volt a sor, hogy hangosan felnyögjek és gyengéden megmarkoltam a haját. Szemeim lecsukódtak és élveztem, ahogy éhes kisgyerekként szívogatja mellem, miközben szövetnadrágomon keresztül simogatni kezdte szeméremdombomat.

- Teljesen elveszed az eszem - suttogta.

- Még hogy én ? - kacagtam fel.

- Te bizony - válaszolta ellentmondást nem tűrően és azonnal átpártolt másik mellbimbómra, miközben egyik kezével az eddig a szájában élvezkedő, most már mereven ácsorgó pöcköt kezdte morzsolgatni, a másikkal pedig kipattintotta nadrágom gombját, hogy utat találjon magának közé és a bugyim közé.

Bizonyára ő is megérezte, mennyire benedvesedtem már ténykedése hatására. Éreztem, ahogy bimbómmal a szájában elmosolyodik. Izgatásomat viszont ettől még egy pillanatra se hagyta abba. Sőt, csak fokozta a tempót.

Én sem bírtam már sokáig magammal. Kibontottam a nadrágját és bugyijával együtt combközépig letornáztam rajta, hogy ismét megmarkolhassam immáron meztelen fenekét.

Ő csak tovább mosolygott és ismét átváltott arra a mellbimbómra, amivel kezdte az izgatásomat, hogy ezúttal a másikat vegye ujjai kezelésébe. Közben pedig gyengéden simogatta szeméremdombom, átnedvesedő bugyimon keresztül. De én se voltam rest. Miközben egyik kezem a felé eső farpofáját gyúrogatta, másikkal besimítottam enyhén széttárt combjai közé, és ekkor én is megéreztem a vágata környékén felgyűlt nedvességet.

Hangosan felnyögött, ahogy végigsimítottam bejáratán, ujjam hegyével megérintve csiklóját is, amire válaszul csak még hevesebben kezdte szopogatni mellemet és gyengéden rámarkolt ágyékomra.

Halkan felsikkantottam és a testem enyhén megfeszült. Ez pedig Vöröske figyelmét se kerülte el. Egy pillanatra felemelkedett, amíg megszabadult felsőjétől és melltartójától, majd rólam is lerángatta a nadrágomat és a bugyimat, hogy combjaim közé fúrhassa az arcát.

Hangosan felnyögtem és, hogy én se tétlenkedjek, két oldalról megragadtam csípőjét és magam fölé vontam őt, hogy miközben arca elvész combjaim között, én is belenyalinthassak vágatába.

Ő is megborzongott izgatásomtól, de forró nyelve mozgása egy pillanatra sem maradt abba barlangomban, mire én viszonzásul csiklója köré fontam ajkaimat és két kézre markoltam fenekét, miközben szopogatni kezdtem.

Teste egyre jobban rázkódott, miközben bennem is gyűlt a feszültség.

Szemeim előtt kezdett elhomályosulni a világ és végül testünk egyszerre feszült meg, hogy néma sikolyok kíséretében átlendüljünk a csúcson.

Mire feleszméltem a mámorból, már egymás karjaiban hevertünk meztelenül az összegyűrt pléden és fülemet megtöltötte nyöszörgése, ahogy elveszett szenvedélyes csókunkban.

- Mennyei vagy - zihálta végül.

- Én? - nevettem fel. - Hiszen te vetted el az eszem már az első pillanattól kezdve.

- Kuss és csókolj! - morogta, én pedig engedelmeskedtem. Kezeim közé fogtam arcát és szó nélkül a szájába dugtam a nyelvem.

- Mmm! El se akarlak engedni - morogta.

- Nem is kell - válaszoltam. - Hiszen előttünk az egész este, aztán meg az éjszaka.

Azzal, ki se várva válaszát, ajkaimmal betapasztottam száját és ismét a combjai közé nyúltam.

*****************************************************************

Ha tetszett a történet, olvasd el (a Találkozás egy olvasóval 1., a Találkozás egy olvasóval 2. és a Találkozás egy olvasóval 3. mellett) a Kocsmai szépségek című történetemet is!