Találkozás egy olvasóval 5.

Meglepetés!

Arra való tekintettel, hogy a Találkozás egy olvasóval 3. és a Találkozás egy olvasóval 4. között több mint két év maradt ki, most felpörgetjük egy kicsikét a dolgokat és a negyedik történet után pár hónappal kaptok még egy ilyen sztorit. Illetve azért is írtam meg ezt már most, mert akadt pár új ötletem, amit így szeretnék elétek tárni.

Természetesen, ahogy azt már megszokhattuk, a történet nem épül az eddigi négy Találkozás egy olvasóval egyikére sem. Azoktól teljesen függetlenül olvasható. Sok utalást tartalmaz azonban a Gazella című történetemre, melynek elolvasása jelen történet előtt erősen ajánlott. (Persze ha egyszer régen már olvastad, akkor nem kell feltétlenül újraolvasni. Annyira mélyrehatóan nem épül rá.)

Így most már nem maradt más hátra, mint hogy kellemes olvasást kívánjak.

*************************************************************************

Különös érzés volt ismét azon a környéken járni. Annyi idő elteltével ismét ugyanazt a toldozott-foldozott, csupa piszok aszfaltkígyót koptatni, amit járdának csúfolnak, ugyanazok között a kormos falú épületek között, és talán pontosan ugyanazokat az embereket is kerülgetve.

Mintha visszarepültem volna az időben pár évet. Ezt persze értékelje mindenki úgy, ahogy akarja. Sokan szeretik a nosztalgiát, nekem azonban mindig is eléggé ambivalens volt a viszonyom az elmúlt időkhöz. A régmúlt mindig is izgatott. Szívesen olvasok történelmi regényeket, tanulmányokat, kukkantok ki egy-egy hagyományőrző eseményre vagy hasonlóra. Ha viszont az elmúlt évtizedekről, különösen a saját múltamról van szó, akkor már egész más a helyzet.

Sokakra mondjak, hogy a múltban élnek. Megragadnak az idő egy pontján és görcsösen nem akarják azt elengedni. Azt akarják, hogy minden úgy legyen, mint ahogy akkor volt. Mintha én minden áron azt akarnám, hogy ismét egyetemre járhassak. Én viszont, ezzel ellentétben, általában rövid úton lezárok magamban egy korszakot és utána, bár el nem felejtem, de az olyan helyszíneket, olyan eseményeket, amik ezt idézik fel, inkább kerülöm.

Talán ez is egyfajta múltban élés. Csak én nem minden áron az egyetemista éveim emlékeibe akartam visszasüppedni, hanem pont hogy az eltelt időt, a jelen élethelyzetemet, megoldandó feladataimat, a jelenben engem foglalkoztató "problémákat" tudatosítani magamban, miközben felcaplattam azon a lépcsőn, amit anno hat éven keresztül koptattam.

Különös volt most pont ezért visszatérni a jó öreg alma materba. Anno eszembe se jutott, hogy azok közül, akik velem együtt bóklásznak a két-három embernyi belmagasságú folyosókon, akár többen is olvassák a történeteimet. Néhányan talán még serényebben is, mint ahogy én feltöltöm őket. Pedig már akkor is alkottam őket szép számmal és a blogom is bőven megvolt. Amikor a blog az első (és remélhetőleg messze nem az utolsó) fénykorát élte, még a távolban se látszott a lediplomázás megtörténte. Most pedig mélyről jövő borzongás fogott el, amikor belegondoltam, hogy bőven lehettek Petrához hasonló lányok akkoriban is, akik mellett úgy mentem el, talán napi rendszerességgel is a folyosókon, hogy egyikünk se tudott a másikról. Sőt, talán már ő is ült akkor ugyanazokban a padokban, amikben (más órákon, persze) én is.

Ebben a borzongásban egyszerre volt benne az izgatottság, a felfedezés izgalma, amikor az ember visszatekintve felfedez valamit, ami annak idején eszébe sem jutott, de a várakozás, az aggodalom és a jövő kiszámíthatatlanságából fakadó gyomorgörcs is. Egyszerre akartam toporogva siettetni az időt, hogy végre kilépjen ez a nem várt rajongó az épület ajtaján, a lépcső tetején találkozási helyként megbeszélt, pihenőre, és belül sikítva elmenekülni, hogy inkább hagyjuk ezt az egészet és ne engedjük kilépni az ismeretlenség és a misztikus kétség homályából a múlt ilyen meglepő morzsáit.

Végül aztán csak lecövekeltem az ajtószárnyak mellett és meredten figyeltem a kilépőket, tekintetemmel szinte bescannelve minden porcikájukat, összehasonlítva a képekről megismert lánnyal. Petra tulajdonképpen rengeteg dologban hasonlított rám. Magas, bár nálam így is valamivel alacsonyabb, hosszú, egyenes, hollófekete haj, hosszúkás, sima arc, barna szemek, karcsú testalkat... bár az én szememben talán egy pár évvel fiatalabb és jóval karcsúbb változatomnak tűnt, külső szemlélők talán másképp látnák ezt. Nem mintha kövérnek tartanám magam, de azért mégis... Ennek a lánynak a vékony, de mégis sportos testalkata olyan volt, amiről, úgy gondoltam, én csak álmodhatok.

Egy pillanatra elméláztam, megborzongva, ahogy az őszi szellő végigsimított a hátamon. Amikor pedig ismét magamhoz tértem, pont abban a pillanatban találkozott a tekintetünk az ajtón kilépő barna szempárral és villant fel mindkettőnk arcán a mosoly. Az övén talán teljesen őszintén, az enyémen, a felismerés örömén túl, talán kissé kényszeredetten. Nem mintha nem örültem volna neki, de a korábbi érzéseimből most a leginkább a bizonytalanságból fakadó félelem emelkedett ki. Azonban már nem volt visszaút.

Petra, az előbb említetteken kívül tulajdonképpen egyáltalán nem hasonlított rám. Csak annyira, amennyire két magas, hosszú fekete hajú, barna szemű, karcsú huszonéves lány hasonlíthat. Viszont még innentől kezdve is szinte végtelen a lehetőségek tárháza, amit a Föld a hátán hordhat.

Nem lenne igazán nagy túlzás, hogy ez kattogott az agyamban egyedül, miközben végigpillantottam mosolyra húzódó lágy vonásain, örömtől csillogó szemein, a bal szemöldöke folytatásában, attól alig pár centire elhelyezkedő anyajegyen és millió más apró ismertetőjegyén.

- Brigi? - törte meg végül a csendet, inkább kijelentve, mint kérdezve.

Lágy hangja sűrű szálú seprűként seperte ki agyamból minden gondolatomat és vidám arckifejezésem talán pár fokkal őszintébbé vált.

- Helló, Petra! - válaszoltam, ő pedig már hajolt is, hogy lábujjhegyre állva két puszit adjon az arcomra.

Ismét enyhén megborzongtam, miközben a zavartság és az a megfoghatatlan enyhén jóleső érzés lett úrrá rajtam, ahogy teste mozdulatai közben enyhén az enyémhez simult.

- Nocsak! - nevetett fel. - Milyen hevesen ver a szíved!

- Egy ilyen szép lány közelében csodálkozol?

Basszus, Brigi, gondolkozhatnál egy kicsit, mielőtt reflexből rávágsz ilyeneket, róttam meg magam gondolatban, és igyekeztem nem elvörösödni zavaromban.

- Csak nem flörtöl velem az íróasszony? - csilingelte tovább Petra.

- Nem... Nem vagyok én íróasszony - tettem hozzá, bizonytalanságban hagyva, mire is értettem az első szót. Petrának azonban, úgy tűnt, ez az enyhe rejtélyesség tökéletesen megfelel.

- Akkor mit szólnál, ha sétálnánk egyet a parkban és közben elmagyaráznád, hogy akkor mi is vagy te? - intett a közeli tágas zöld placc felé, én pedig enyhén bólintottam.

Egy ideig csak némán róttuk a téglákkal kirakott sétálóutat, miközben én a szemem sarkából, amilyen lopva csak lehet, végig őt szemléltem. Figyeltem könnyed lépteit, ahogy kezeit lazán bőrkabátja zsebébe süllyeszti, és a széltől óvó ruhadarab kibontott szárnyai között rejtett kincsein enyhén kidomborodó fekete ingét.

- Szóval - szakította félbe ismét lágy hangja a gondolataimat. - Akkor minek szólísam az íróasszonyt, aki nem is íróasszony?

- Tényleg nem vagyok az - nevettem fel. Távol állok én attól, hogy író legyek. Inkább csak hobbiból írogatok, aztán ha ezzel másoknak is örömet szerzek, az csak jó.

- Ahhoz képest viszont nagyon is jól csinálod.

- Köszönöm - jöttem enyhén zavarba.

- Nem gondolkoztál még azon, hogy kiadd a műveidet? - vonta fel az egyik szemöldökét.

- Á! Messze vagyok én attól, hogy ezt komolyan meggondoljam. Jó lenne, persze, a boltok polcain viszontlátni az irományaimat, de sokkal több gond lenne belőle, mint haszon.

- Hogyhogy? Mi olyan nehéz abban?

- Hát, először is nem kis pénz egy kötetet piacra dobni. Már alapból egy elég nagy példányszámot produkálni kell, mielőtt bárki megvett volna egyet is, ki kell fizetni a könyv fizikai alapanyagait, a borítótervet... és így tovább, és így tovább. Aztán meg még azért reklámozni sem árt, hogy minél többen szerezzenek tudomást róla. Ezt pedig azért nem túl gyakori az olyan ember, aki saját zsebből kifizetné. A kiadók meg szintén nem dúskálnak annyira a pénzben, hogy ne fontolják meg nagyon alaposan, hogy mibe fektetnek be. Jó, ha ötven jelentkezőből egy-két szerzővel komolyan foglalkoznak. És még az is csak a kezdet.

- Ó! Nem is tudtam, hogy ez ilyen nehézkes procedúra - húzta el a száját. - Szóval akkor alaposan be kell nyalnod magad, ha akarsz valamit.

- Valahogy úgy - nevettem örömtelenül. - És ez még csak az eleje. Még ha bizalmat is szavaznak neked, onnantól az első kéziraton millió meg egy változtatást kell eszközölni, mert annak a karakternek jobb lenne, ha más lenne a neve, az a jelenet jobb lenne, ha rövidebb lenne, amaz jobb lenne, ha hosszabb lenne, ezt a fejezetet ki kellene vágni, a többit meg átdolgozni úgy, hogy ne hiányozzon közülük... Én meg nem vagyok az a típus, aki szívesen pepecselne ilyesmivel, vagy akárcsak nyúlna hozzá egy már késznek tekintett művéhez.

- Tényleg nem lehet kellemes még utána többször átdolgozni... De utána meg csak belejössz már, hogy olyat írj, ami nekik is tetszik.

- Itt jön a következő probléma - csóváltam a fejem. - Gyakran szoktam mondani, hogy én nem tudok megrendelésre írni. Még a saját "megrendelésemre" sem, nem hogy akkor, amikor egy kiadó, aki kis túlzással csak abban érdekelt, hogy jó időben kész legyen egy jó könyv.

- A saját megrendelésedre? - kérdezte, én pedig lassan bólintottam.

- Tudod, vannak néha ötleteim, amik csak úgy, megállás nélkül cikáznak a fejemben, és azt érzem, hogy most le tudnék ülni és órákig megállás nélkül csak ezt írni. De sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt bármikor megtegyem. Hogy bármikor jön az ötlet, akkor órákig ne egyek, ne igyak, csak mert írok, vagy este tízkor üljek le írni és hajnali kettőig meg se álljak, mert reggel meg utána korán fel kell kelnem.

- Ha sokáig halogatod, az meg, gondolom, nemigen használ neki...

- Pontosan itt van a kutya elásva...

- Szegény kutya - vigyorodott el, igyekezve elütni a kissé komor hangulatot, őszinte kuncogást csalva elő belőlem.

- Szóval a lényeg, hogy ilyenkor nagyon belelovalom magam, hogy én ezt meg szeretném írni, másnap meg talán már nem lesz meg annyira az ihlet. Én viszont makacs vagyok és akkor is meg akarom írni, amiből nem mindig sül ki jó, dolog.

- Makacs vagy? Szóval megszerzed, amit akarsz? - kacsintott rám csintalanul.

- Na és most ki is flörtöl kivel? - kacagtam fel.

- Rám ne nézz! - emelte fel védekezően a kezeit. - Én ártatlan vagyok.

- Akkor kire nézzek, ha egyszer te vagy itt a legszebb? - mosolyogtam rá.

- Megint ezzel jössz? - válaszolta, de az arca teljesen mást árult el, ahogy a vonásai ellágyultak, barna szemei pedig ismét csillogni kezdtek. Én pedig csak vigyorogva vállat vontam.

- Amúgy én nem vettem észre, hogy bármikor is nehezedre esett volna írni - tért vissza az előző témához. - Ha olyan színvonalú történeteket tudsz hozni, mint korábban is, szerintem nem lehet senkinek semmi panasza.

- Köszönöm - válaszoltam megint kicsit zavartan.

- Nekem, személy szerint a Gazella volt a kedvencem. Olyan történeteket bármeddig el tudnék olvasni.

- Ezzel nem vagy egyedül - nevettem fel. - Az a nagy közönség-kedvenc. Már ami a saját történeteimet illeti.

- És szerintem nem is ok nélkül. Nem tudom, milyen múzsa szállt meg akkor, de az nagyon jól sikerült.

- Én se. Meg igazából szívesen megismételném, csak magam se tudom, mi volt benne ennyire sikeres.

- Szerintem a szereplők - gondolkozott el. - Mondtad már, hogy a főszereplőidet magadról mintázod. És ha egy ilyen vadmacska mászna rám és így flörtölne velem, azt én se utasítanám vissza - nevetett fel.

- De... - Éreztem, hogy pír önti el az arcomat. - Abban a történetben a mesélő volt az alteregóm, nem Gazella.

- Tudom én azt - tette a kezét gyengéden a vállamra, amitől egy pillanatra minden porcikám megborzongott. - De a mesélőnek is voltak olyan megnyilvánulásai... Amikor például a férfi és a női testről beszélt, én szabályosan beleszerettem.

- Bele... beleszerettél? - Most már égett a zavartól az arcom, ő azonban ezt nem látszott észrevenni, csak mosolyogva bólintott.

- Na és, mit szólna az íróasszony, aki nem íróasszony, ha meghívnám magamhoz egy sörre? Itt van az albérletem pár saroknyira. Megünnepelhetnénk a sikeres történetet és a... khm... találkozást.

- Benne vagyok - vágtam rá, kicsit talán túl gyorsan is, élvezve továbbra is vállamon pihenő kezét.

Petra továbbra is csak mosolygott, majd keze végigsiklott a karomon, míg végül csuklóm köré fonta ujjait és sietős léptekkel lakása feltételezhető irányába vezetett.

Miközben a szűk utcákban kanyarogtunk, majd az egyik társasház kapujában megállapodtunk és bepötyögte a kódját, hogy elindulhassunk a lift felé, igyekeztem leküzdeni a zavaromat és tovább gördíteni a témát.

- De akkor sem igazán tudom, hogy mi tette annyira sikeressé azt a történetet. Máskor is írtam ilyenekről, mint az a jelenet, ahol B a férfi és a női testről beszél.

- Igen - dőlt Petra a lift falához erősített kapaszkodóhoz. - Azt észrevettem, hogy B szeret elmélázni. Csak ez néha talán... túl sok, már ha meg nem sértődsz.

- Túl sok? - lepődtem meg. - De nem hiszem, hogy több lenne, mint a Gazellában.

- Igen, de ott több volt a párbeszéd. Meg hosszabb.

- Szóval... jobb, amikor B ki is mondja a dolgokat, nem csak mereng rajta?

Mielőtt válaszolhatott volna, a lift egy nagy zökkenéssel megállt és az ajtó nyikorogva nyílni kezdett.

Petra csak mosolygott és tovább vezetett a folyosón a megfelelő ajtó felé. Azonban még be sem illesztette a kulcsot a zárba, amikor az már kattant és az ajtó feltárult.

Egy pillanatra megszédültem az elém táruló látványtól. Petra sima, egyszerre kislányos és vonzóan nőies arca, fénykő barna szemei és mosolyra húzódó szája már az első pillanattól mintha egyfajta transzban tartottak volna. Amikor azonban szembetaláltam magam az ajtókeret túl oldaláról érkező smaragdzöld tekintettel, a szívem hirtelen nagyot dobbant. Az átható pillantás egyszerre volt hidegen kutakodóm és őszintén, a világra bizakodva tekintően kíváncsi. A hozzá tartozó fehér arc, vékony ajkak, váll alattig érő aranyló hajkorona és topmodellhez illően karcsú alkat szinte megbabonázott.

- Helló! - szólalt meg kissé bizonytalan hangon.

- Hali, Kincső! - előzött meg Petra, mielőtt bármit is mondhattam volna. - Mégy valahová?

- Igen - bólintott, úgy szakítva el tőlem a tekintetét, mintha csak most ébredt volna ő is valamiféle éber transzból. - El kell ugranom a könyvtárba. Valószínűleg sokára jövök.

- Rendben - válaszolta Petra. - Apropó, ő itt Brigi! - tette a felkaromra a kezét, amitől ismét borzongás futott végig a bőrömön, még a pólómon keresztül is.

- Az a Brigi? - vetette rám ismét átható tekintetét Petra szobatársa, én pedig nem tudtam eldönteni, mit látok benne inkább. Gyanakvást, bizalmatlanságot, vagy színtiszta érdeklődést. - Petra már sokat mesélt rólad meg a történeteidről - billentette vékony mosolya az utóbbi felé a mérleget.

- Tényleg? - pillantottam a fekete lányra.

- Aha - bólogatott az. - Próbálom meggyőzni Kincsőt, hogy olvasson el egyet-kettőt, de egyelőre nem sok sikerrel.

- Talán most már tényleg nem sokára - pillantott rám a szőke lány jelentőségteljesen, amit egy pillanatra nem tudtam hova tenni. Mire azonban észbe kaptam volna, már el is lépett az utunkból, kifordulva a folyosóra. - Nekem viszont most tényleg mennem kell. Majd találkozunk.

Nem tudtam eldönteni, hogy mosolyát nekem szánta-e, vagy Petrának, de nem is bizonyosodhattam meg róla, mivel a következő pillanatban már csukódott is az ajtó, vendéglátóm pedig elsietett a kis lakás bejáratától alig pár lépésre lévő konyhába a látogatás célját, illetve, egyre inkább úgy tűnt, alibijét szolgáltató sörért.

- Kérdésedre válaszolva - oszlatta el a még mindig Kincső körül keringő gondolataimat, kezembe nyomva a Sopronis dobozt, majd felpattintva a sajátját - szerintem sokkal személyesebb, amellett pedig pörgősebb és átérezhetőbb volt úgy, ahogy a Gazellában csináltad.

- Úgy gondolod?

Petra ismét bólintott, miközben belekortyolt a sörébe.

- Üde szín volt benne ahogy éreztem a szereplők kölcsönös flörtölését. - Leültetett a parányi nappali kanapéjára és tovább folytatta: - Tudod, kevés történet tud nagyon megfogni. Sok olyat találtam már a neten, amit egyszer el lehet olvasni. Vannak olyanok is, amiket időről-időre újraolvasok, mint például a fordításaid közül A wilmingtoni hasfelmetsző meg A gyilkosnak két arca van - intett felém a sörös dobozával, én pedig csak bólogattam, miközben tovább kortyolgattam a saját italomat. Talán az alkohol tette, talán valami más, de a következő percekben szóhoz sem jutottam, csak bólogattam és hallgattam Petra szavait: - Azokat is évente egyszer-kétszer újraolvasom. De a Gazella abba a négy-öt történetbe tartozik, amire első olvasás után azt mondtam, hogy ez igen - búgta, én pedig csak bólogattam.

- Nem az számított szerintem, hogy mennyire mélázós gondolatokat szőttél bele, hanem hogy ennek volt egy olyan erotikus kerete, ami nagyon meg tudja ragadni az olvasót. - A sör egyre csak fogyott a dobozunkban, miközben ő egyre közelebb kúszott hozzám a kanapén és a hangja ezzel párhuzamosan egyre halkabb lett.

- Értem - krákogtam, miközben letettem kiürült sörömet a dohányzó asztalra, inkább igyekezve erőt venni kezem remegésén, minthogy most már teljesen combomhoz simuló combjára figyeljek. - Akkor a jövőben megpróbálok erre jobban odafigyelni a történeteimnél.

- Oké. - Már inkább csak lehelte, mint suttogta, én pedig csak akkor éreztem meg kezét, amikor már az állam alá siklott, hogy maga felé fordítsa fejemet. A következő pillanatban pedig ajkai már mohón az enyémekre tapadtak.

Korábbi bizonytalanságom ellenére most olyan hevesen csókoltam, mintha fel akarnám falni. Nyelve tapogatózva csúszott át a számba, kezeink pedig egyszerre fedezték fel egymás testét, mielőtt az övéi megragadták volna pólóm peremét.

- Hé, hé! - ziháltam, alig préselve ki magamból hangot. - Ne itt...!

- Miért? - lehelte Petra. - Az ajtó zárva van. Kincső pedig még órákig nem jön haza. Ha pedig mégis, nem lesz féltékeny.

Ajkain huncut mosoly játszott, szemeiben pedig meghatározhatatlan csillogás lett úrrá. Ezen azonban nem merenghettem sokáig, mert a következő pillanatban már teljesen átadtam magam csókjának és engedtem, hogy leráncigálja pólómat és melltartómat. Amikor a szájába vette a mellbimbómat, szemeim lecsukódtak és egész testemet elöntötte a vágyakozás. Onnantól már nem érdekelt semmi, csak az a gyönyör, ami ránk várt.

*****************************************************************

Ha tetszett, és eddig még nem tetted volna, olvasd el a Gazella című történetemet is!

De természetesen találhatsz hasonló élményeket a Találkozás egy olvasóval-sorozatom többi részében is.

Találkozás egy olvasóval 4.

Íme! Hosszabb kimaradás után elérkezett hozzánk a Találkozás egy olvasóval 4. része is.

Természetesen, mint az eddigi részeknél is megszokhattuk, a történet nem folytatása az előző háromnak. Azokra nem tartalmaz utalásokat. Épp úgy lehetne ez is a sorozat első része, mint a második vagy a harmadik is. Utalásokat legfeljebb a Találkozás egy olvasóval 3. óta eltelt idő eseményeire tartalmaz, de a történet akkor is tökéletesen érthető és élvezhető, ha ez az egyik első mű, amit olvasol tőlem.

A hosszú kihagyásra való tekintettel azonban beiktattam egy kis csavart a történetbe. Ezúttal nem egy első találkozás történetét mesélem el egy olvasómmal, hanem annak folytatását, egy tulajdonképpen meg nem írt 2015. évi történet "folytatását". Viszont, annak megfelelően, természetesen, hogy az előbb említett történet nem létezik, így egyértelmű nem ismerete sem jelent semmi hátrányt. Amit tudni kell, az a történetben magában mind benne van.

Kellemes szórakozást!

****************************************************************************

A szívem a torkomban dobogott, miközben ólomsúlyú léptekkel haladtam végig a fényesre suvickolt járólapok borította folyosón. Az emberek túlnyomó többsége élete első évében megtanul járni, még ha akkor egyelőre csak nagyon bizonytalanul és dülöngélve, három évesen pedig már úgy szalad, mint Usain Bolt, ha el kell oltani a haver házát, amit felgyújtott az elejtett jó kis hazai spangli. Egyesek viszont, amikor hozzám hasonló helyzetbe kerülnek, hirtelen mintha jócskán elfelejtenék, hogy is kell gyakorolni ezt a képességet. Vagy csak én vagyok ennyire ügyetlen?

Pedig még csak nem is először sétáltam végig ezen a folyosón. Na jó, pontosítok. Nem először voltam ebben a konkrét helyzetben és nem először jártam a város ezen plázájának ebben a csücskében. De pusztán csak az, hogy a kettő most lépett elő először együtt, nem indokolta volna, hogy lábaim úgy elnehezedjenek, mintha néhány pillanat alatt a duplájukra híztak volna, talpamon pedig akkora párna nőtt volna, amin egyszerűen nem vagyok képes normálisan megállni. Kész csoda volt, hogy ennek ellenére kívülről látszó hatása nem volt idegességemnek.

Pedig nem először tartottam Vöröskével közös találkánkra. Bár az elmúlt bő évem sok tekintetben nem épp a tervek szerint alakult, más tekintetben meg pont az írás ellen hatott, azt a találkozót így is megejtettük, most pedig, hiába nem lett volna amúgy szükség apropóra egy újrázáshoz, a történet bepótlásához miért ne?

Viszont még így is gombóc nőtt a torkomban, amikor megpillantottam a keresett üzlet bejáratát, felette a neves cégtáblával. Kicsit paradox helyzet, hogy ritkább vendég vagyok itt, mint a fehér holló, tekintve, hogy ez a bolt a környék egyik legnagyobb divatos ruha-, cipő- és bármiféle öltözködési kiegészítőellátója, vagyis bizonyos időközönként az összes jó csaj megfordul itt a közelből (ha pedig elég nagyra vesszük azt az időközt, akár még a fél városból is). De mégiscsak ruhabolt. A ruhák és én pedig nem vagyunk épp jó barátságban. Nem mintha jobban preferálnám a meztelenkedést, mert az egy dolog, amikor a saját öltözékemet állítom össze reggelente, vagy amikor egy csinos és divatos egyén küllemét gusztálom. De a ruhaválogatás, próbálgatás, vásárlás olyan nekem, mintha Supermant belöknék, egy kriptonit szobrokból álló végeláthatatlan kiállításra, hogy "Nesze, haver, nézz végig mindent alaposan!" A második találkozó okán egyébként már némiképp okafogyott aggodalmaim pedig ezen a legkevésbé sem segítettek.

Mindennek ellenére nyeltem egy nagyot, vettem egy mély levegőt, hátravetettem fekete fürtjeimet a vállam mögé és ráparancsoltam sportcipőbe bújtatott ólomsúlyú lábaimra, hogy itt az idő. Mehet a menet.

Céltudatosan utat vágtam magamnak a zárás előtti tumultusban összeverődött tömegen, mint sem törődve a csini kis rucikkal meg a "hú de megéri"-leárazásokkal. Sőt, ami tőlem még meglepőbb is, a formás fenekekkel, szűk toppok alól kidomborodó mellekkel, rövid nadrágok alól kilátszó hosszú combokkal és csinos arcokkal sem. Úgy furakodtam előre, mint egy külön erre programozott robot, a Rushmore-hegy elnökszobrait megszégyenítően merev arcvonásokkal.

Az egész csak akkor változott meg, amikor végül kiverekedtem magam az embertenger túloldalán és megpillantottam azt, amit kerestem. Akkor viszont alaposan. Bár az nem feltétlenül a pozitív változások közé sorolandó, hogy eddig hevesen lüktető szívem egycsapásra mintha méretének töredékét adó kőgolyóvá préselődött volna. Az arcomon viszont mosoly terült szét, tagjaimban pedig a mázsás súly helyét akár még kellemesnek is nevezhető zsibbadás vette át, ahogy tekintetemet végigfuttattam a kassza előtt ácsorgó barátnőmön.

Vöröske háttal állt nekem és tekintetével az üzlethelyiség másik felében kavargó tömeget pásztázta, ellenőrizve, hogy minden rendben zajlik-e és hogy nincs-e szükség esetleg valahol az ő segítségére. Én pedig közben némán megbújva az ő tagjait vettem számba. Nem mintha akárcsak felmerült volna, hogy bármilye is hiányzik, azonban ezt a pillanatot nem lehetett kihagyni. A világért se mulasztottam volna el, hogy végigmérjem karcsú, sportos alakját, százhatvan centijéhez képest ritkaságszámba menően hosszú combjait, melyek ki-kikandikáltak térdnadrágja alól... na és persze a végüknél elhelyezkedő egyszerűen tökéletes feneket. Emlékezetembe villant, hogy már az első alkalommal is mennyire szerettem markolászni. Bár arcát ebből a szögből eltakarta előlem Kleopátra-frizurára hajazó, bordóra festett vállig érő sörénye, melyről a becenevét is kapta, de így is olyan kristálytisztán felderengett előttem huncut mosolya és zöldes barna szemeinek csillogása, mintha csak ebben a pillanatban is magam előtt látnám.

Többek között azzal a nem titkolt szándékkal is álltam meg egy pillanatra, hogy összeszedjem magam és erőt gyűjtsek, a bámészkodás és a fantáziálás viszont ezen egy cseppet sem segített. Sőt, aggodalmam mellé még egy jó adag izgatottság is társult miatta. Úgyhogy inkább vettem egy mély levegőt, megacéloztam tagjaimat és lassú, puha macskaléptekkel elindultam barátnőm felé, miközben arcomon huncut gondolataim eredményeként széles mosoly virított. Aztán, amikor pár pillanat múlva már oda is értem, könnyed, nem elsietett, de mégis gyors mozdulatokkal átkaroltam a derekát. Nem akartam megijeszteni a semmiből jött "támadással", de azt sem akartam megkockáztatni, hogy meg tudjon fordulni, mielőtt gyengéden magamhoz szorítottam volna és, leküzdve a köztünk lévő jó arasznyi magasságkülönbséget, füléhez hajoltam volna, hogy belesuttogjak:

- Na ki van itt?

Inkább csak aféle hatodik érzékemmel éreztem, mint láttam, ahogy elmosolyodik. Teste egy pillanatra akaratlanul is megfeszült váratlan érintésemtől, de aztán, amikor már összeállt fejében a helyzet képe, könnyedén ölelésembe simult és kezét a csípőjén pihenő enyémre tette.

- Helló, Kiscica! - suttogta mély, de kellemesen érzelmes hangján, már régen kialakított becenevemet használva, amit még megismerkedésünk kezdete tájékán adott, arra a tulajdonságomra utalva, hogy mennyire vágyok a hozzám közel állók érintésére, ölelésére, vagy hogy mennyire szeretek hozzájuk bújni, csak hogy érezzem a szeretetüket. Akár egy bújós, hízelgő kiscica.

- Helló neked is - suttogtam ismét a fülébe, élvezve teste közelségét, majd gyengéden megcsókoltam a nyakát.

- Hé, hé, hé! - bontakozott ki az ölelésemből. - Ne itt!

Ahogy egy fél karnyújtásnyira eltávolodott tőlem és felém fordult, zöldes barna szemeiben láttam, hogy ő is pontosan ugyanarra vágyik, mint én, azonban könyörgő pillantásával próbált rávenni, hogy ne ingereljem addig, amíg végül már nem tudja türtőztetni magát.

- Oké. De ne várakoztass sokáig! - mosolyogtam rá sokatmondóan.

- Huncut - koppintott gyengéden az orromra szeretetteljes mosollyal az arcán.

- Az vagy te - nevettem fel és finoman összeborzoltam haját.

- Hé! - ugrott egyet hátra és elkezdte lesimogatni vékony hajszálait, melyek kezem nyomán úgy álltak szanaszét, mint egy frissel dauerolt pincsi mikrofon-frizurája. - Ezt most miért kellett? - nézett rám nagy szemekkel.

Nem válaszoltam, csak felnevettem kislányosan felfújt arcára nézve. Bár két évvel idősebb és sok szempontból sokkal komolyabb és sikeresebb is volt nálam, nagyon gyakran tudott úgy viselkedni, mint egy négyéves gyerek.

- Lassan ott tartunk, hogy még ha nem festenéd a hajad, akkor is találó lenne rád a Vöröske becenév - utaltam elvörösödő arcára.

Most rajta volt a sor, hogy ne mondjon semmit, csak rám öltötte a nyelvét, majd játékosan a vállamba bokszolt.

- Nem sokára végzek - váltott inkább témát. - Addig foglald el magad! Van itt bőven elég csaj, akit stírölhetsz - vigyorodott el, majd cinkosan rám kacsintott. - Gyakran megfordul itt egy leszbi párocska is, akik a próbafülkében szokták falni egymást.

Nem várta ki csipkelődő műsorajánlatára adandó válaszomat, inkább gyorsan elsietett, hogy mihamarabb végezhessen a munkájával és utána csak egymásra tudjunk figyelni. Én viszont addig is elhúztam a számat, ahogy ismét körbepillantottam a terebélyes üzlethelyiségben. Nem mintha nem nézegettem volna szívesen a vidáman elsiető csinos tiniket és húszas éveik pompájában tündöklő hölgyeményeket, a környezet viszont továbbra is úgy feszélyezett, mint az egyetem folyosója a professzor szobája előtt a vizsgáztatás kezdetekor. Akkor se nagyon van kedve az egyszeri hallgatónak a többieket gusztálni, hiába ejtik meg az évi három-négy alkalom egyikét akkor sokan, hogy alaposan kirittyentsék magukat. Ami meg a próbafülkebeli show-t illeti, nem mintha nem figyeltem volna a szemem sarkából bármikor szívesen, ha két fiatal lányt látok valahol egymásba feledkezve, a kukkoláshoz azonban mindig is túl ideges típus voltam. Ráadásul ekkora tömegben észrevétlen maradni...

Inkább a barátnőjüket, párjukat, feleségüket a legfrissebb kollekciót árusító üzletekbe elkísérő férfiak szerepét vettem fel. A neten úgyis terjednek ilyentájt képek, amin például ugyanabból az üzlethelyiségből az egyik oldalon a csilivili ruhákat emelik ki, a másik oldalon pedig a középen helyet kapó kényelmesen kipárnázott ülőalkalmatosságot, a nők, illetve a férfiak preferenciáit szemléltetve. Vagy az olyan képek, amik az "A divathét névtelen hőseinek!"-felirattal mutatja a ruhaboltban unottan ücsörögve várakozó férfiakat. A legautentikusabb az lenne, ha az installációba engem is bephotoshoppolva "A férfiak és B" címet adnák az ilyen képeknek.

Nem telhetett el tíz percnél sokkal több, amíg Vöröske visszatért, de negyed óránál biztosan kevesebb. Én viszont már ennyi idő után is olyan unottan ücsörögtem az egyik, sortársaim kedvéért kihelyezett, székféleségen, hogy arra már szavak sincsenek. Ha valamivel bevállalósabb és sokkal parasztabb lettem volna, talán még sós mogyorót is szerzek valahonnan, hogy néhány mélyen dekoltált ruhát viselő bögyös vásárló mellei közé dobjak célba vele. De mivel sem bevállalós, sem paraszt nem vagyok (az utóbbit legalábbis remélem), mindez eszembe se jutott. Amikor viszont végül a munkából frissen szabadult barátnőm végül visszaérkezett, jobban örültem neki, mint a lakásban egész napra otthon hagyott kutya, amikor a gazdi hazaér. Ha lenne farkam, azt is olyan hevesen csóváltam volna, hogy ha dinamót kötünk rá, az egész plázát ellátná egynapi árammal.

Valószínűleg Vöröske is egyből felfigyelt hangulatváltozásomra és hangosan felnevetett, amikor megállt előttem.

- Azért ilyen látványosan nem kellene unatkoznod.

- Mit mondhatnék? Nem volt semmi, ami elszórakoztasson - vontam vállat levakarhatatlan vigyorral az arcomon.

- Ne mondd már! Ilyen látvány mellett? - nézett körbe a lassan már a boltból kifelé szállingózó hölgyeken.

- Ilyen látvány mellett? - ismételtem meg szavait jelentőségteljesen, miközben felálltam és végig a szemébe bámultam.

Ő ismét elvörösödött, majd, leplezni igyekezve zavarát, megint a vállamba bokszolt.

- Na, gyere, Brigi, mielőtt még megint zavarba hozol itt nekem!

***

Már a kocsijában ültünk és a még biztonságos legnagyobb elánnal döcögtünk ki a mélygarázsból, amikor a szeme sarkából rám pillantott, ismét felhozva a korábbi témát:

- Szóval, azt mondja a nagy íróasszony, hogy egy ilyen forgalmas helyen, ennyi csinos lánnyal, nem talált semmi ihletet, amit megírhat?

- Először is nem vagyok íróasszony - kacagtam fel. - Én örülnék a legjobban, ha ezzel tarthatnám el magam, de sajnos több lenne vele a macera, mint amennyit élveznék belőle, plusz ahhoz még a testemet is el kellene adnom, hogy akár a minimálbért biztosítsam belőle...

- Na azt én szívesen megvenném - kacsintott rám huncutul.

Éreztem, ahogy ezúttal nekem tolult az arcomba a vér és inkább hangosan krákogtam egyet-kettőt, igyekezve leküzdeni zavaromat és visszatérni az előbbi gondolatmenetemhez.

- Khm... Másodszor pedig - nyomtam meg a szavakat a hatás kedvéért -, az elmúlt időkben amúgy sem igen volt érkezésem írni.

- Azt észre is vettem. De hogyhogy? - váltott ő is komolyabb hangnemre. - Végül az első találkozásunk történetét sem írtad meg.

- Nos, ez az elmúlt bő egy-másfél év nem épp a terveim szerint alakult. Ami bizonyos szempontból pozitívum, bizonyos szempontból meg eléggé negatív.

- Értem. És ennek most már vége?

- Remélhetőleg - méláztam el. - Ami pozitív változás volt, de valamennyire akadályozta az alkotást, az elmúlt, bár ez gondolhatod, nem igazán örömteli, ami meg negatív volt, az is remélhetőleg most már a nagyon közeli jövőben megoldódik.

- Szorítok neked - mosolygott rám bátorítóan egy pillanatra, mielőtt visszakapta volna a tekintetét az útra. - És ezeknek mennyi köze van az exedhez?

- Erről nem szeretnék beszélni - szorult össze a gyomrom és komoran kipillantottam az anyósülés ablakán.

- Rendben. Ne haragudj...! - szabadkozott.

Inkább nem válaszoltam neki semmit, csak hangosan felsóhajtottam és megráztam a fejem.

- Szóval ezek miatt az elmúlt időkben nem nagyon ment az alkotás. De remélhetőleg ez most már a nagyon közeli jövőben is változni fog.

- Igazán? - vigyorodott el. - Vannak ötleteid? Mesélsz róluk? Van köze hozzájuk annak is, ami most a boltban történet?

- Meglehet, hogy van köze hozzá - vigyorodtam el és óvatosan végigsimítottam barátnőm felém eső combján, vigyázva, nehogy megzavarjam a vezetésben.

Ő erre nem válaszolt semmit, csak ismét hangosan felnevetett.

***

Alig tíz-tizenöt percnyi kocsiútra lakott a plázától, így mire észbe kaptam, már be is soroltunk egy viszonylag szűk belvárosi utcában a szorosan a padka mellett parkoló kocsik közé és a motor zúgása is pillanatokon belül abbamaradt.

Nem mintha különösebben bántam volna ezt a tényt, lévén az utazás utolsó pár percében a beszélgetésünket eluraló témák miatt már nehezen tudtam nyugodtan megülni a fémkasztniban. Az pedig a legkevésbé sem segített, amikor Vöröske kiszállt a járgányból, az utolsó pillanatban még enyhén meg is riszálva feszes nadrágjába bújtatott hátsóját.

Na ez a csaj aztán tudja, hogy feledtesse el az ember lányával annak minden gondját s baját, mormoltam magamban, miközben a létező leggyorsabb iramban kihámoztam magam én is a biztonsági övből.

Maratoni futókat megszégyenítő sebességgel galoppoztunk fel a lépcsőn. Szinte nem is éreztem azt a hatást, amit a több emeletnyi kanyargás gyakorolt az izmaimra. Amit pedig mégis, azt letudtam annyival, hogy a lépcsőzés úgyis jót tesz az ember combjainak. Szép formásak lesznek tőle. Ha meg már formás combokról van szó, pontosan elég motiváló erő volt az előttem felfele baktató tökéletes ívű popó, mely úgy vonzott maga után, mint kutyát a hátára rögzített pecabottal elé lógatott csirkefarhát. De én legalább előbb-utóbb utól fogom érni. Ha pedig ez bekövetkezik...

Nem is kellett rá sokat várnom. Amint bekanyarodtunk a megfelelő emelet folyosóján és Vöröske előbányászta táskájából a kulcsot, hogy elfordíthassa a zárban, elég volt csak belépni az ajtón és én máris megragadtam őt, hogy a becsukódó falemeznek lökjem.

Azonnal a nyakam köré fonta a karjait és hozzám simult, miközben hangosan nyögött a számba.

- Mmm! Ez nagyon finom, bébi - vigyorgott, amikor egy korty levegőhöz jutott, majd ezúttal ő rántott engem egy szenvedélyes csókba és ismét úgy morgott, mint valaki, aki épp most kóstolta a világ legfinomabb ételét.

Kezeim sebesen bebarangolták testét, besiklottak pólója alá, végigsimítva háta selymes bőrén, míg végül megtalálták az utat eszményi fenekéhez. Ahogy megmarkoltam a kézbeillő farpofákat és annál fogva vontam magamhoz őt, barátnőm lendült egyet és a nyakamba ugorva derekam köré fonta a lábait.

- Megvagy! - nevetett diadalmasan. - Nem eresztelek.

- Én se téged - vigyorogtam, mint a macska, amelyik épp most nyelte le a kanárit, és kellő határozottsággal, de megfelelő gyengédséggel markoltam a fenekét, hogy a helyén tartsam őt körém font combjaival, miközben a hálószoba felé cipeltem.

Egyszer jártam csak itt eddig, de a kis lakásban így se volt nehéz kiismerni magam. Így hát lábammal könnyedén belöktem a megfelelő ajtót és már az ágyra is döntöttem őt. Ő egy pillanatra sem engedett fogásából, még akkor sem, amikor háta már a vetetlen fekvőalkalmatosság plédjéhez simult. Combjai határozottan ölelték derekamat, miközben ujjai fürtjeim közé siklottak, fogaival pedig gyengéden beharapta alsó ajkam.

Én se tétlenkedtem egy másodpercig sem. Végigfuttattam kezeimet feszes combjain, majd utat kerestem magamnak felsője alá, hogy végül megmarkoljam apró, de így is hihetetlenül érzéki melleit.

- Huncut - nyögte a számba, miközben egyik keze a tarkómra simult, másik pedig behatolt pólóm alá és végigsiklott a hátamon, hogy aztán kipattintsa melltartóm csatját.

- Még te beszélsz? - kacagtam fel.

- Én bizony - vágta rá és nagy lendületet véve a hátamra tepert, hogy aztán egy gyors mozdulattal lerántsa rólam a pólómat, majd a melltartómtól is megszabadítva egyik bimbóm köré fonja ajkait.

Most rajtam volt a sor, hogy hangosan felnyögjek és gyengéden megmarkoltam a haját. Szemeim lecsukódtak és élveztem, ahogy éhes kisgyerekként szívogatja mellem, miközben szövetnadrágomon keresztül simogatni kezdte szeméremdombomat.

- Teljesen elveszed az eszem - suttogta.

- Még hogy én ? - kacagtam fel.

- Te bizony - válaszolta ellentmondást nem tűrően és azonnal átpártolt másik mellbimbómra, miközben egyik kezével az eddig a szájában élvezkedő, most már mereven ácsorgó pöcköt kezdte morzsolgatni, a másikkal pedig kipattintotta nadrágom gombját, hogy utat találjon magának közé és a bugyim közé.

Bizonyára ő is megérezte, mennyire benedvesedtem már ténykedése hatására. Éreztem, ahogy bimbómmal a szájában elmosolyodik. Izgatásomat viszont ettől még egy pillanatra se hagyta abba. Sőt, csak fokozta a tempót.

Én sem bírtam már sokáig magammal. Kibontottam a nadrágját és bugyijával együtt combközépig letornáztam rajta, hogy ismét megmarkolhassam immáron meztelen fenekét.

Ő csak tovább mosolygott és ismét átváltott arra a mellbimbómra, amivel kezdte az izgatásomat, hogy ezúttal a másikat vegye ujjai kezelésébe. Közben pedig gyengéden simogatta szeméremdombom, átnedvesedő bugyimon keresztül. De én se voltam rest. Miközben egyik kezem a felé eső farpofáját gyúrogatta, másikkal besimítottam enyhén széttárt combjai közé, és ekkor én is megéreztem a vágata környékén felgyűlt nedvességet.

Hangosan felnyögött, ahogy végigsimítottam bejáratán, ujjam hegyével megérintve csiklóját is, amire válaszul csak még hevesebben kezdte szopogatni mellemet és gyengéden rámarkolt ágyékomra.

Halkan felsikkantottam és a testem enyhén megfeszült. Ez pedig Vöröske figyelmét se kerülte el. Egy pillanatra felemelkedett, amíg megszabadult felsőjétől és melltartójától, majd rólam is lerángatta a nadrágomat és a bugyimat, hogy combjaim közé fúrhassa az arcát.

Hangosan felnyögtem és, hogy én se tétlenkedjek, két oldalról megragadtam csípőjét és magam fölé vontam őt, hogy miközben arca elvész combjaim között, én is belenyalinthassak vágatába.

Ő is megborzongott izgatásomtól, de forró nyelve mozgása egy pillanatra sem maradt abba barlangomban, mire én viszonzásul csiklója köré fontam ajkaimat és két kézre markoltam fenekét, miközben szopogatni kezdtem.

Teste egyre jobban rázkódott, miközben bennem is gyűlt a feszültség.

Szemeim előtt kezdett elhomályosulni a világ és végül testünk egyszerre feszült meg, hogy néma sikolyok kíséretében átlendüljünk a csúcson.

Mire feleszméltem a mámorból, már egymás karjaiban hevertünk meztelenül az összegyűrt pléden és fülemet megtöltötte nyöszörgése, ahogy elveszett szenvedélyes csókunkban.

- Mennyei vagy - zihálta végül.

- Én? - nevettem fel. - Hiszen te vetted el az eszem már az első pillanattól kezdve.

- Kuss és csókolj! - morogta, én pedig engedelmeskedtem. Kezeim közé fogtam arcát és szó nélkül a szájába dugtam a nyelvem.

- Mmm! El se akarlak engedni - morogta.

- Nem is kell - válaszoltam. - Hiszen előttünk az egész este, aztán meg az éjszaka.

Azzal, ki se várva válaszát, ajkaimmal betapasztottam száját és ismét a combjai közé nyúltam.

*****************************************************************

Ha tetszett a történet, olvasd el (a Találkozás egy olvasóval 1., a Találkozás egy olvasóval 2. és a Találkozás egy olvasóval 3. mellett) a Kocsmai szépségek című történetemet is!

Találkozás egy olvasóval 3.

Éééés... fanfárt kérek, elérkezett a 300. történetem. (But this is not Sparta.) Szóval fogadjátok szeretettel a Találkozás egy olvasóval 3. részét!

FIGYELEM! A történet nem folytatása a Találkozás egy olvasóval-sorozat előző két részének. A koncepció, az alapszituáció azonos, de bármilyen sorrendben, bármelyik kihagyásával olvasható, értelmezhető és élvezhető. Minimális utalást tartalmaz egyéb eddigi történeteimre, de azok ismeretének hiánya sem von le szinte semmit az élvezhetőségből.

*********************************************************************

A villamos hangos nyikorgással zakatolt keresztül a széles pesti úton. Bár a kissé hűvös tavaszi nap egyiket se indokolta, de egyszerre remegtem és izzadtam, mint egy ló. Általában jobb szerettem leülni ezeken az állandó gyorsítások és satufékek miatt rendszeresen rángató járműveken, ilyen izgatott lelki állapotban azonban egy percre sem tudtam volna a szebbik felemre ereszkedve maradni. Mivel a nap ezen szakában szokásos tömegben a fel-alá mászkálás nem nagyon ment, inkább csak a súlyomat helyezgettem át egyik lábamról a másikra, miközben feszülten bámultam ki az ablakon, figyelve az egymást sorban követő megállókat, nehogy véletlenül elszalasszam úti célom.

Hiába csináltam ezt már harmadjára, még most is úgy paráztam, mintha legalábbis az életem múlna ennek a találkának a kimenetelétől. Nem tudom megmagyarázni miért, de valahányszor akárcsak szóba kerül a találkozás egy olvasómmal, leblokkolok, minden tagom egyszerre remeg és merevedik meg és egyszerűen nem tudok tisztán gondolkodni.

És még ha egy ilyen csinos lányról is van szó, gondoltam, miközben előhorgásztam kabátom zsebéből a rongyosra nézegetett, és a helyére gyűrés következtében ugyanolyanra salátálódott fényképet. Bár már lassan két éve ismertük egymást és beszélgettünk, még mindig inamba szállt a bátorságom, amikor akárcsak fényképen keresztül is belenéztem azokba a semmivel össze nem hasonlítható, sárgás udvarral keretezett mélykék szemekbe. Nem is beszélve az azt körülölelő, fekete hajjal keretezett kislányosan szelíd és ártatlan arcról és hasonszőrű mosolyáról.

Már szinte így ismertem, mint egy gyerekkori jó barátnőt. Rengeteg közös volt bennünk. Mindketten szeretünk olvasni, imádjuk a gyerekeket és ennek ellenpólusaként irtózunk a megszokott, hétköznapi nevektől. Főleg a sajátunktól. Viszont nagyon szeretjük a becézéseket. Ennek persze volt egy olyan furcsa következménye is, hogy bár úgy éreztem, mintha mindig is ismertem volna, a szüleitől kapott neve mégiscsak idegenen csengett. Én igazán csak a becenevén ismertem. Rosabella.

Eleinte persze szokatlan volt egy ízig-vérig magyar lányt egy ilyen spanyolos néven szólítani, még ha a latinos temperamentum meg is volt benne. Aztán amikor szóvá tettem, csak nevetett és elmagyarázta, a nagymamája már azóta élt-halt a szappanoperákért, mióta azokat egyáltalán vetítik kis hazánkban és, bár soha eszébe nem jutott volna ilyen nevet adni a kisunokájának, azért mégis gyakran becézte az aktuális kedvenc karakter nevével. És mit ad Isten, ez a név az esetek kilencvenkilenc százalékában Rosával kezdődött. Rosalinda, Rosaura, Rosakotyomfityisz. Aztán a Rosabella végül valahogy megragadt, és ma már sokkal inkább ezt használja keresztnévként, mint az eredetit. Elmosolyodtam, ahogy néztem a képet. Legalább eredeti név. És annak sem éppen utolsó.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy, minden óvatoskodásom ellenére, majdnem elszalasztottam a megbeszélt megállót. Azonban a legendásan barátságos és segítőkész BKV nem mulasztotta volna el, hogy a segítségemre siessen. A villamos ugyanis egy akkora rándulással állt meg, hogy már azon csodálkoztam, hogy nem hogy nem estem el, de legalább egy tripla hátra szaltót kellett volna dobnom a lendülettől, hogy aztán egy fájdalmasan méretes seggest dobjak a mocskos padlóra.

Talán csak a gyakorlat mentett meg. Ezen azonban nem volt már időm gondolkozni. A másodperc tized része alatt konstatáltam a helyzetet, és miközben ismét minden tagom remegni és izzadni kezdett az izgatottságtól, szinte mechanikusan siettem le a jármű lépcsőjén, hogy sebesen körülpásztázzam az utcán várakozó tömeget.

Tekintetünk szinte egyszerre talált egymásra. Egy pillanatig csak néztem azt a most már élőben is előttem szikrázó kékes-sárgás szempárt úgy hat méter távolságból, mielőtt megjelent volna a kedves arcon a képről már ismert vidám mosoly és már szaladt is felém. Igen, sok mindenben hasonlítottunk, azonban legalább annyi mindenben különböztünk is. A szemszínünk már megénekelt különbözőségén kívül a legszembetűnőbben a magasságunkban és a testfelépítésünkben. Na utóbbi alatt nem azt értem, mintha bármelyikünk is kicsit is dagi lett volna, azonban nála az élete szerves részét alkotó sport alaposan megtette a hatását. Bár jó fejjel volt alacsonyabb és legalább ahhoz arányosan könnyebb is nálam, ahogy leküzdötte a köztünk lévő pár méteres távolságot, lendületből úgy karolta át a derekamat, emelt a levegőbe és forgatott meg a tengelye körül, ahogy én még egy a testsúlyom tizedét kitevő táskát se tudnék. Nem hiába a mondás. Kicsi a bors, de erős.

- Hé, hé, hé, hé! - kacagtam fel. - Hacsak nem akarod az arcodon viszont látni az ebédemet, szíveskedjél letenni, de gyorsan!

- Ó! Ezer bocsánat, hölgyem! - játszotta a megszeppentet, miközben ismét visszahelyezett a lábamra, de szája sarkában továbbra is ott bujkált a huncut mosoly.

- Amúgy én is örülök neked - mosolyogtam és kitártam felé a karjaimat.

Ő szó nélkül ismét rám vetette magát és átölelt, ezúttal azonban inkább ő távolodott el röptében a talajtól, mint én.

- El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy - szaladt fülig a szája, miközben csillogó szemekkel nézett fel rám.

Én csak nevettem, majd miután letudtuk az üdvözlő puszit is, ismét csodás szemeibe néztem.

- Na és, hova menne a kedves hölgy? - ugrattam, lassan gyülemlő önbizalmammal előbányászva az eddigi majd két évben a távolból csevegés során felvett stílusunkat.

- Nem is tudom... - mosolygott csintalanul. - Szívesen meginnék egy kávét kiskegyeddel. Esetleg ismer a kedves Bloggerina valami e-célra megfelelő helyet?

- Hát... ööö... izé - dörgöltem a halántékom. - Ha hiszed, ha nem, hiába vagyok pesti, biztos vagyok benne, hogy még te is jobban ismered a várost nálam.

- Azt kétlem - kacagott. - Négy hónap után? Előtte meg jó ha mutatóba feljutottam a nagyvárosba.

- Négy hónap után bizony - nevettem kényszeredetten. - Hiába vagyok jó földrajzból, a betondzsungelben valahogy az útvonalak megjegyzése sose ment... De... - emelte fel kezem -, azt hiszem, van itt egy hangulatos kis kávézó... - lassan vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, hogy kinyújtott mutatóujjam pont az ellenkező irányba mutasson, mint eddig. - Arra.

Rosabella hangosan felnevetett és egy váratlan mozdulattal összeborzolta a hajam.

- Hé! - játszottam meg a sértődöttet. - Ezt most miért kaptam?

- Csak - eresztett meg egy gyöngyöző kacajt. - Mert vicces vagy.

Erre már nem volt reakcióm, de még ha lett volna se juthattam szóhoz, mert a következő pillanatban barátnőm már meg is ragadta a kezem és vidáman lóbálva indult meg szökdécselő léptekkel a mutatott irányba, mintha csak ő tudná, merre van az az arra. Bár tényleg meg merném kockáztatni, hogy valóban jobban tudta, mint én.

A kávézó csak öt perc sétányira volt. Miután kikértük a fekete élénkítőnket, úgy döntöttünk, kiülünk a teraszra elfogyasztani.

- Á! - zuttyantam le egy elégedett sóhaj kíséretében a székre és hátra dőltem. - Végre egy kellemes tavaszi nap egy kis felhővel!

- Mert, mi a bajod azzal, ha süt a napocska? - kérdezte Rosabella, kávéscsészéje mögé rejtve huncut mosolyát.

- Azzal semmi bajom, ha süt. Csak ne rám! - magyaráztam. - Amellett meg, ilyenkor kevésbé van kedve a madaraknak csivitelni, meg az embereknek hangoskodni az utcán, én meg legalább nyugodtan elfoglalhatom magam.

Barátnőm erre már nem válaszolt semmit, csak hangosan felnevetett.

- Imádlak - csilingelte vidáman.

- De... de... Most miért? - Éreztem, ahogy felforrósodik az arcom.

- Például azért, ahogy most zavarba jössz - nevetett, amitől csak még jobban elpirultam. - Amúgy meg kedves vagy, humoros, vicces és intelligens. Lehet téged nem szeretni?

- Hát... ööö, izé. Erre én inkább nem válaszolok - takartam el én is az arcom a kávéscsésze szűk rejtekével.

- Én viszont igen. Mert szerintem nem lehet - kacsintott. - Ez már az írásaidból is kilátszott. Az volt az első, amiből megszerettelek.

- Tényleg? - lepődtem meg.

- Aha. Egyszerűen imádom B történeteit. Valahogy egyből magával ragadott a csinos kis pofija.

- Hát igen. B sok mindenkit magával ragad - nevettem. - Kár, hogy nekem nincs ekkora mázlim.

- Pedig lehetne - szegezte rám csillogó szemeit Rosabella.

- Ugyan! - fordítottam el kissé a tekintetem.  Éreztem, hogy nem tudnám pirulás nélkül állni azoknak a mélykék szemeknek a pillantását. Volt benne valami megfoghatatlan kisugárzás. Valami erő, ami tulajdonképpen az egész lány lényéből sugárzott, amitől egy pillanat alatt a hatása alá kerültem. Bár hogy mi ez a hatás, azt magam se tudnám megmondani. Energikus személyiség volt, akin rengeteget lehet mosolyogni, vagy nevetni, és sokszor kifejezetten öröm vele lenni. Talán ez fogott meg benne annyira és ezért is tartottam ennyire ettől a találkozástól. - Akármennyire is szeretném, én nem vagyok B - igyekeztem nyugalmat erőltetni a hangomba.

- Pedig az alteregód, nem? - mosolygott továbbra is Rosabella.

- De, persze - vágtam rá. - De attól még nem száz százalékban olyan, mint én. És nem csak az élethelyzetei miatt.

- Tudom. B-t én mindig is egy flegma nőcsábásznak tartottam - magyarázta Rosabella.

- Hát ha te akkor a flegma nőcsábászokra buksz - kacagtam fel.

- Nem, lüke! - nevetett ő is és gyengéden a vállamba bokszolt. - Nem azért kedveltem meg. Sokkal inkább amiatt, ami belőled benne van.

- Belőlem? - értetlenkedtem.

- Aha. Szerintem mindketten több szeretetre vágytok. Csak míg B ezt megkapná, egy bizonyos határon túl bezárkózik és nem enged közelebb magához senkit. Téged viszont meg lehet ismerni, csak kitartás és türelem kell hozzá.

- Vagy csak B-nek piszok nagy mázija van - nevettem ismét.

- Lehet - hangzott fel ismét a csilingelő kacaj.

- Amúgy, lehet benne valami - gondolkoztam el, ahogy ismét kissé hatalmába kerített a zavar. - B inkább csak egy részem. Vagyis egy olyan alteregóm, akiben a visszahúzódó, elzárkózó énem erősebb.

- Akkor inkább vagy M? - nézett rám érdeklődve.

- Még csak az kellene - kacagtam fel önfeledten.

- Pedig ő is benned van, nem? - mosolygott Rosabella.

- Hát... ja. Valahol mélyen - gondolkodtam el. - Ha B az az énem, akiben kidomborodik a zárkózottságom, akkor M az, akiben ez abszolút nincs meg. Na nem egy pszichopata, vagy mindenfajta gátlás nélküli illető, csak  egy olyan én, aki képes leküzdeni a félelmeit és képes szembenézni azokkal a helyzetekkel, amikkel én sosem tudnék.

- De akkor is benned van - vigyorgott barátnőm. - Sokrétű személyiség vagy. Ezért is vagyok oda érted.

Már ez is épp elég lett volna, hogy teljesen belém fojtsa a szót, de amikor kezét az asztalon pihenő enyémre tette, éreztem, hogy azonnal végigfut a bizsergés a gerincem mentén. Próbáltam kierőszakolni magamból valami reakciót, de mintha dugót nyomtak volna a torkomba. Ez a lány szinte megbabonázott.

-  Mmm! Ez finom volt - tette le végül a csészéjét. - Gyorsan elszaladok a mosdóba, de mit szólnál, ha utána elmennénk még valahova?

Ki se várta a válaszom, talán érezve, hogy úgyse jön, csak felpattant és a kávézó mellékhelysége felé indult

- Várj! - ugrottam hirtelen utána és megragadtam a kezét, hogy visszahúzzam. Magam se tudom, mi lelt. Mire észbe kaptam, már a karjaimban is volt, arca az enyémtől alig egy arasznyira, ahonnan premier plánban csodálhattam azokat az igéző kék szemeket.

Meg se tudtam szólalni. A világ megszűnni látszott körülöttünk, ahogy a sablonos romantikus maszlagokban, míg végül meg nem éreztem számon az ő mézédes ajkait. Mintha bomba robbant volna bennem, úgy árasztotta el egész testem a bizsergés. Nem tudom, meddig csókolózhattunk ott. Ugyanúgy lehetett csak egy röpke másodperc, mint egy bő óra.

De aztán végül Rosabella elszakította ajakit az enyémektől ismét rám emelte megunhatatlan tekintetét.

- Mit szólnál, ha a lakásomra mennénk? - suttogta. Egy pillanatig erőlködtem, de amikor ismét nem jutottam szóhoz, csak bólintottam. - Oui, Madam! - duruzsoltam végül.

- Remek. Csak magyarul, ha kérhetem! Még az angol középfokkal is megszenvedtem a diplomához - kacagott vidáman.

- Oui, Madam! - vigyorogtam tovább, mire csak nevetett.

- Gyorsan megmosom a kezem és már mehetünk is - kacsintott.

Alig fél óra múlva már a társasház lépcsőjén baktattunk felfelé, a várakozás miatt viszont mintha egy emberöltő telt volna el. Ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok tényleg M, mert akkor azonnal követtem volna a mosdóba, hogy magunkra zárjam az ajtót. Azonban talán meg is érte inkább várni, amikor végül kinyílt egy másik ajtó, ezúttal az ódon, polgári pesti lakásé.

- Még jó, hogy a lakótársaim épp haza utaztak - igyekezett zavarát folyamatos magyarázással leplezni. - Most az egész lakás a mienk - zárta be az ajtót, félreismerhetetlen mosollyal az arcán. - Szóval... érezd csak otthon magad!

- Mi casa su casa? - vigyorogtam rá én is csintalanul.

- Én lenni kicsi indiána, nem beszélni idegen nyelv - kacagott Rosabella vidáman.

- Idiána? - húztam magamhoz mosolyogva és karjaimba zártam.

- Az - csillingelte. Volt már időm megszokni, hogy barátnőm amit sak lehet, nőiesítve mond, ezt a lehetőséget azonban mégse hagyhattam ki.

- Úgy, mint a Jones? - csaltam elő belőle egy hangos kacagást.

- Úgy-úgy.

- De... - bontottam ki az övét és bugyistól kihúztam a nadrágját, hogy benézzek rejtekébe. - Akkor innen valami hiányzik.

- Kényelmetlen azt mindig magammal hordani - fuldokolt a nevetéstől. - Benn tartom a szekrényben - kacsintott rám.

Erre csak hangosan nevettem, majd ajkaimat mohón az övére tapasztottam, lopva egy gyors, de szenvedélyes csókot, hogy aztán ismét belenézzek csintalanul csillogó szemeibe és huncut mosolyába.

- Várj! - bizonytalanodtam el. - Az előbb nem vicceltél?

- Még az is lehet - nevetett és gyengéden megmarkolta a fenekem.

- Tényleg van egy felcsatolhatód? - kacagtam.

- Ezt csak egy módon tudhatod meg. De akkor ki is kell próbálni - kacagott, miközben ő is kigombolta a nadrágomat.

- Állok elébe! - Alapvetően nem vagyok híve a szexuális segédeszközöknek, abban a pillanatban azonban annyira magával ragadott a hév, hogy már a gondolattól is, ahogy Rosabella előttem áll egy műszerszámmal a lábai között, pezsegni kezdett ereimben a vér.

Barátnőm hangosan felnevetett, aztán mohón megcsókolt.

- Akkor ettől szabaduljunk is meg! - tolta le a nadrágomat és a bugyimat, hogy aztán végigsimítson már jócskán nedves ágyékomon.

Aztán ismét mohón megcsókolt, hogy az ajkaim közé suttogjon utána: - Mindjárt jövök. Addig készülj fel!

Huncutul rám kacsintott, mielőtt elsietett volna.

Magam is meglepődtem, amilyen sebességgel dobáltam le magamról a ruháimat. Nem tudom, mit csinált velem ez a lány, de az egész testem beleremegett, ahogy az előbb előttem felvillanó képre gondoltam. Különösen derék alatt gyengültem el. Csak bámultam az előttem nyújtózó két személyes ágyat rajta a testemet meztelenül hagyó, szétdobált ruháimmal. Teljesen elvesztettem az időérzékem, míg végül egy duruzsoló hang térített magamhoz a hátam mögül.

- Felkészült, kedves hölgyem?

Egyszerűen elállt a lélegzetem, amikor megfordultam és megláttam az enyhe terpeszben, csípőre tett kezekkel előttem álló lányt. Ő is meztelen volt. Rövid fekete haja sima vállait súrolta, ahonnan kulcscsontja lágy íve szinte vezette tekintetem gömbölyded melleire, majd feszes hasfalára, míg végül szemeim megállapodtak a lábai között lógó, bőrszínű övvel testéhez rögzített müdákón. A méretes szerszám szinte már természetellenes merevséggel ágaskodott előre, felszínén pedig ott csillogott a gondosan rákent síkosító.

- Tetszik? - vigyorgott.

- Te jobban - válaszoltam, majd oda léptem hozzá, kezem a tarkójára simítottam és magamhoz húztam, hogy mohón megcsókoljam.

Éreztem, ahogy közben a szinte már a valódit idéző módon síkos műtag belső combomhoz simul és egész testem beleremegett.

- Felkészültél? - suttogta a számba és keze ismét combjaim közé siklott.

Halk nyögés volt csak a válasz részemről, ahogy végighúzta ujját szeméremajkaim nedves közén.

- Úgy látom, igen - mosolygott, de én már nem tudtam válaszolni. Egyetlen reakcióm egy hangos nyögés volt, amikor mutatóujja megtalálta bejáratomat.

Óvatosan mozgott bennem, először csak ujja hegyét belém tolva és gyengéden izgatva egyre jobban lüktető járatomat. Ahogy pedig lassan beljebb hatolt, testem egyre jobban remegni kezdett és már be kellett harapnom alsó ajkam, hogy nehogy összecsődítsem az egész házat a nyögéseimmel.

Már mámoros ködben úsztam, amikor az ágyhoz vezetett és leültetett a szélére, hogy utána széttárt combjaim közé ereszkedjen és arca eltűnjön lábaim között.

Ujjaim hajába fúródtak, amikor megéreztem magamban forró nyelvét. Fejem hátra engedtem és fogaim erősen összezáródtak alsó ajkam körül, ahogy összeszorított szemmel igyekeztem visszatartani gyönyöröm hangjait.

Combjaim egyre jobban remegtek és már a karjaimra is egyre kevésbé tudtam támaszkodni, ahogy nyelve motollaként mozgott bennem. Aztán, mintha csak megérezte volna, hogy már közel a vég, egy szempillantás alatt kicsusszant belőlem, hogy amikor kinyitom a szemeim, ismét szembe találjam magam szikrázó szemeivel.

- Akkor jöhet a menet? - kérdezte, miközben bejáratomhoz illesztette szerszámát.

Halk sikkantásomat ajkai mohó csókja nyomta el, miközben finoman mozgott bennem, mindig épp csak egy leheletnyit beljebb haladva.

Szemeim előtt szikrák táncoltak, és mire észbe kaptam, már éreztem, ahogy combjai az enyémekhez simulnak, miközben tövig belém mártja szerszámát. Elég volt már csak egy-két lökés, mire szemeim elkerekedtek, testem megfeszült, a sikoly pedig már a torkomra fagyott, ahogy mindenem ívbe feszült.

- Tetszett? - csókolgatta arcom, miközben lassan múlni kezdett gyönyöröm azt követően, hogy kihúzta belőlem gyönyörrúdját.

- Aha - krákogtam, majd hirtelen, minden erőmet összeszedve, megragadtam vállait és átfordítottam magunkat, hogy felülről tekintsek le az ágyon meglepetten heverő barátnőm arcára. - De most én jövök. - Azzal mohón ajkaira tapadtam.

Kezeim bejárták kemény izmain feszülő selymes bőrét, gömbölyded vállaitól le egészen feszes combaljig. Majd kicsit feljebb vettem az irányt, hogy megérintsem szerszáma peremét. Talán azt is elcsenem majd, hogy én is belemártsam. Elvégre, hosszú még a délután, és előtte miénk még az egész éjszaka is, aminek minden pillanatát ki szeretném élvezni.

Találkozás egy olvasóval 2.

Megjegyzés: És... elérkezett a 200. történetem ideje a történetek.hu oldalon. Ennek örömére íme egy újabb Találkozás egy olvasóval. Remélem, tetszeni fog.
FIGYELEM! A történet nem a Találkozás egy olvasóval 1. folytatása. A koncepció azonos és természetesen némi visszautalás is történik az első novellára, de a történet funkciója, hogy az eddigi történeteimre visszatekintve egy kicsit a "kulisszák mögé" engedjek bepillantani. Bár most talán ez kevésbé valósul meg a történeti szál mellett, mint az első résznél. Emiatt jelen történetnek talán sokkal inkább előzménye a Nyaralás és a Gazella című novellám, mint a Találkozás egy olvasóval 1. Utóbbi épp csak annyira, mint bármelyik másik általam írt vagy fordított történet.
Jó szórakozást!

************************************************************************

Ahogy kiléptem a kellemesen légkondicionált vonatból, azonnal megcsapott a nyári forróság. Körbenéztem, de csak a perzselő napfényben fürdő peron ürességét láttam magam körül, a távolban egy málló épülettel, ami valaha vasútállomás lehetett. Közel s távol semmi más.

Feljebb toltam az orromon napszemüvegemet, majd térdnadrágom zsebében kezdtem turkálni annak a lánynak a képéért, akiért idáig utaztam.

Egy kedves arc nézett vissza rám a fekete-fehér tablóképről, visszafogott mosollyal, de átható tekintettel pillantva vissza rám a válla felett. Nyoma sem volt benne annak a vidám és humoros lánynak, akit a beszélgetéseinkből megismertem, ugyanakkor a hosszú sötét fürtök keretezte ovális arcban tökéletesen megvolt másik, komoly, merengő, de ugynkkor két lábbal a földön járó énje. Csak remélni tudtam, hogy ez a kicsit szemcsés, bár nyilvánvalóan művészi okokból annak szánt kép elég lesz ahhoz, hogy felismerjem. Nem jó kilátások, ha itt találkozunk először.

Hihetetlen, hogy mennyire elszaladt az idő, és már el is értem a kétszázadik történetemhez. Őszintén, már vártam, hogy ismét megismerhessem egy érdeklődő olvasómat, ő pedig szinte már kiugrott a bőréből a lelkesedéstől, hogy őt kértem meg, és azonnal fel is ajánlotta, hog ebben a nyári melegben inkább én látogassammmeg őt.

Most viszont kissé felhorgadt bennem szokásos kishitűségem. Vajon jó vonatra szálltam fel? És jó helyen szálltam le? Tudtam, hogy egy isten háta mögötti kis kuszli vasútállomásra jövök, mivel ez volt a legközelebb a faluhoz, amiben, sőt, annak is a szélén egy farmon éltek. Romantikusan hangzott, de ahogy körbe néztem, közel s távol senki az ég adta világon, kezdtem gyanakodni, hogy valamit eltévesztettem. Vagy ő felejtette el? Esetleg nem is akar eljönni? Elvégre, ki vagyok én? Csak egy perverz történeteket írogató hülye, akit még csak nem is látott élőben soha. Miért is hívna meg egyből az otthonába? De nem. Ő nem ilyen. Gyorsan elhesegettem a gondolatot magamtól. Biztos minden rendben. Csak késik egy kicsit.

És ekkor, mintha csak a gondolataimra akart volna válaszolni, kifordult a romos állomásépület mögül egy a napfényben fényesen csillogó kék kis autó, hogy lassítva, szinte precízen kimért mozdulatokkal beálljon az egyébként teljesen üres parkoló legközelebbi helyére. Arcomra széles mosoly ült ki, ahogy a nyíló ajtó mögül előtűnt az ismerős arc. Azonnal felismertem, és nem csak azért, mert más épeszű ember rajtunk kívül nem jár ilyen dögmelegben idekint. Bár hátközépig érő barna haja most egyenesen omlott le vállaira, szemben a tablókép göndörítettjével, szemit méretes napszemüveg takarta, arcát pedig a komoly kifejezés helyett széles mosoly uralta, egyszerűen nem lehetett eltéveszteni azt a csinos, hosszúkás arcot és azt a kisugárzást, ami még a fényképen keresztül is akar belőle, most pedig csak még erősebb volt. Alacsony, sportosan karcsú testét most az elegáns ruha helyett feszes, rövid sort és pántos trikó takarta.

Ő is egyből megismert, bár, a körülményekből fakadóan, nem nagyon lehetett volna eltéveszteni. Valószínűleg már a kocsiból észrevett, mert alighogy kiszállt, rögtön felém vette sietős lépteit, hogy aztán kitárt karjaimba vesse magát. Már ismeretségünk elején megmondta, hogy picike lány, még százhatvan centi sincs, de az ilyesmit mindigis nehéz volt felmérnem, így kissé meglepetésként ért, ahogy hozzám bújva épp csak melleimre tudta hajtani a fejét.

- Nagyon örülök, hogy itt vagy - ölelte át a derekamat.

- Én is örülök neked, Pöttöm - simogattam a haját, élvezve érintését.

- Na és, könnyen megismertél? - mosolygott fel rám.

- Naná! El lehet téveszteni egy ilyen apróságot? - viccelődtem.

- Hé! - nevetett fel és gyengéden a vállamba bokszolt. - Amúgy, téged se volt nehéz felismerni.

- Ja. Egy ekkora melákot, mi? Meg más hülye nem ácsorog itt ilyenkor - néztem körbe.

- De ahogy itt ácsorogtál, akkor is olyan voltál, mint egy cuki kis süni.

- Most... most miért? - Éreztem, hogy arcomat elönti a pír. Még ennyi idő után se tudtam teljesen megszokni ezt a becenevet, pedig ismeretségünk kezdete óta szinte már így szólított.

- Még attól is, hogy most elpirulsz - nevetett. - De egyébként is, ahogy itt ácsorogtál, kicsit elhagyottan és nézegettél körbe, mint egy veszélyre leső kis süni. Nagyon cuki vagy. - Megtámaszkodott mellkasomon és lábujjhegyre emelkedett, hogy megpuszilja az arcom.

- Khm... de amúgy is könnyű volt megismerni. Más vagy, mint a képen, de mégis eltéveszthetetlen. Pláne az alapján, amennyire még ismerlek.

- Ez kedves tőled - mosolygott rám, majd rövid szünet után folytatta: - Na de induljunk! Még a végén megsülünk itt a napon.

Követem őt és mamíg kinyitotta a vezetőoldali ajtót, végigmértem a makulátlanul tiszta és fényes kis kék járgányt.

- Szép a kocsid - jegyeztem meg.

- Jaja. Apuméktól kaptam ajándékba, hogy elsőre meglett a forgalmi vizsgám.

- Tényleg. Utólag is gratulálok.

- Köszi - villantotta rám ismét sziporkázó mosolyát.

- Szóval akkor már biztonságosan beülhetek melléd - hangomban volt egy enyhe kérdező él, ahogy huncutul rá vigyorogtam.

- Aha. Feltéve hogy kilátok a kormány mögül, minden okés - nevetett, miközben mindketten beültünk és bekötöttük a biztonsági övet indulás előtt.

Valóban nagyon jól vezetett, bár, talán ha nem ismerném, akkor is tudnám, hogy nem rég kezdte. Nem mintha bármi hibát vétett volna. Mindent előírásosan betartott. Talán túl előírásosan is. Nem volt meg benne a gyakorlott sofőrök könnyedsége. De az majd idővel kialakul, és addig is biztonságban éreztem magam mellette.

- Nyugalmas egy környék ez - bámultam ki az ablakon az út szélére, ahol békésen terültek el a szántók és a madárcsicsergést csak itt-ott törte meg a traktorok zúgása, vagy a néhol feltűnő mezőkön legeltető pásztorok fütyörészése.

- Aha. Erre ritkán történik valami - válaszolta Pöttöm. - Általában csend van és nyugalom.

- Mázlista. Bezzeg nálunk mindig van valami zaj. Nekem meg csendben sokkal jobban megy az írás.

- Máskor is lejöhetsz ám hozzánk, Süni - mosolygott rám, pár pillanatra levéve tekintetét az egyenes útszakaszról. - Itt bőven lehet pihengetni meg írogatni.

- Feltéve, hogy itt nem vonja el más a figyelmem - kacsintottam rá, mire ismét szélesen elvigyorodott.

- Tényleg, ha már itt tartunk, honnan jött ez az írás dolog? - kérdezte, miközben ismét az útirány felé fordult.

- Nem tudom - vontam vállat. - Valahogy mindig is bennem volt. Már mióta megtanultam írni-olvasni, firkálgatok ezt-azt.

- De gondolom akkor még nem erotikus novellákat írtál.

- Á, dehogy. Még csak az kellett volna - kacagtam fel. - Annyira én se vagyok perverz.

- Akkor, miket írogattál?

- Eleinte a meséket másoltam kicsit fantáziátlanul, amiket olvastam, meg a rajzfilmeket. Aztán kísérleteztem ezzel-azzal. Gondolom, nem lep meg, hogy történelmi témájú szösszenetekkel foglalkoztam leginkább.

- Jaja. Mondtad is, hogy ilyeneket olvasol - vetett rám egy pillantást, majd az utunkon következő kanyart figyelte.

- De nem sokat fejeztemmbe - vontam ismét vállat.

- És honnan jöttek az erotikus novellák?

- Ne viccelj! Szerintem nincs olyan kiskamasz, aki lopva ne nézegetné a magazinokat, vagy, ma már a neten ezt-azt. Kár lenne tagadnom, hogy én is. És ha már irogatok...

- Gondoltad, te is kipróbálod? - mosolygott ismét rám.

- Aha. Aztán meg ittragadtam.

- Aminek az olvasóid biztos nagyon örülnek.

- Főleg egy bizonyos olvasó, mi? - kacsintottam rá, mire ő kuncogni kezdett.

- Igen. Imádom B történeteit.

- Tényleg? És miért? - néztem rá érdeklődve.

- Nagyon izgik. Persze a fordításaid is azok, de a B-történeteknél még a valóságíz is benn van.

- Naja. Még ha nem is minden szava igaz.

- Mert mi igaz belőlük? - villantotta rám ismét jellegzetes kislányos mosolyát

- Ezt így általánosságbn nem lehet megmondani - kacagtam fel. - Nos, B élete jóval izgalmasabb, mint az enyém. Ilyen kalandokról én csak álmodhatok.

- Ne mondj ilyeneket, Süni! Neked is biztos érdekes életed van. Ha már ilyen történeteket össze tudsz rakni belőle.

- Na jó! De sokat szívesen elhagynék belőle. Például az a térdfájás a Nyaralásból nem hiányozna.

- Mert az igaz?

- A háttértörténet igen - bólintottam. - Tényleg voltam pár éve egy ilyen hajóúton és szinte végig, meg utána még vagy egy hónapig nagyon fájt a térdem.

- Húgom viszont igazából nincs, Cappucino meg Szveti pedig maximálisan kitalált karakterek.

- Ehhez képest nagyon jól megírtad - válaszolta Pöttöm.

- Azt mondod?

- Aha. Szerintem nagyon jól felépíted őket. Szépen össze vannak rakva. Nekem a Gazella a kedvencem. Az szerintem nagyon jó lett.

- Tényleg?

- Jaja. Bár lehet, csak azért, mert azt olvastam először tőled.

- Pedig az a ritka esetek egyike, aminek tulajdonképpen semmi valóságalapja nincs - nevetem.

- Nem baj. Nekem attól még tetszik - mosolygott, miközben áthaladtunk az utolsó kanyaron és feltűnt előttünk a farm.

Öszintén, amikor először említette, hol él, lelki szemeim előtt egy omladozó, fából összetákolt kajiba, vagy legalábbis egy szűkös tanyépület jelent meg. Ami most elénk tárult, az viszont sokkal inkább hasonlított egy amerikai típusú farmra, a közepén egy terebélyes, emeletes házzal, ami akár a nagyvárosban is megállta volna a helyét, körülötte pedig mindenfelé udvarok és karámok. Na de nem azt a falusi zűrzavart kell elképzelni, mami a városi gyerek fejében él. Mindenfelé takaros tisztaság, a kerítések mögött bírkák legeltek, néha lökdösődve kicsit egy-egy finomabb fűcsomóért, máshol a disznók röfögtek halkan, közte néhol a kismalacok visongatásaival. Tökéletes tanyasi idill.

Pöttöm mutatta nekem az utat és kinyitotta az egyik kertkapút, hogy előre engedjen a ház felé. Hátra néztem, hogy szélesen rá mosolyogjak, ő viszont elém kapta a tekintetét.

- Vigyázz! - hadarta, én pedig egyből előre kaptam a tekintetem, de már így is elkéstem. Minden, amit láttam, csak egy felém közeledő fehér fej volt, mielőtt a hozzá tartozó, megfelelően terebélyes test ledöntött a lábamról.

Mire észbe kaptam, már a földön hevertem, és egy hatalmas kutyapofa lihegett fölöttem, barátságosan szemlélve, mintha csak az új játéka lennék.

- Gombóc! Ide! - hallottam Pöttöm határozott hangját, mire a melák jószág felé kapta a fejét és azonnal faképnél hagyott, hogy a gazdájához siessen.

Mókás látvány volt, ahogy a jól megtermett komondor két hátsó lábára emelkedik, hogy mellső mancsait gazdija vállára tegye és emberfejnyi méretű nyelvével az állától a halántékáig képen nyalja őt. Pöttöm viszont állta a sarat és vidáman magához ölelte kutyáját.

- Süni, ő itt Gombóc - mutatta be, amikor a jószág ismét négy lábra ereszkedett és most már nyugton tűrte, hogy megsimogassam a fejét.

- Gombóc? - mosolyogtam Pöttömre.

- Aha. Amikor hozzánk került, olyan volt, mint egy kis szőrgombóc. Elfért még az ölemben. Nagyon cuki volt.

A kutya ide-oda kapkodta fejét a neve hallatán, de most már csak békésen lihegve nyugtázta jelenlétünket.

- Szép állat - simogattam meg ismét a busa fejet.

- Szereted az állatokat? - nézett minket mosolyogva Pöttöm.

- Aha.

- Akkor gyere csak! - fogta meg a kezem, hogy csillogó szemekkel maga után húzzon. Pár hete születtek kiscicák. Nagyon édik.

Gombóc továbbra is lihegve bámult utánunk, majd amikor megértette, nem számíthat több simogatásra, lustán elterült az árnyékban.

A farm csak úgy hemzsegett a kis állatoktól. Pöttöm kézen fogva vezetett körbe-körbe, ide-oda, hogy megmutassa először a bolyhos kiscicákat, akik nagy szemekkel félénken méregették, mi ez a monstra dög, ami betévedt hozzájuk, aztán a barnás kismalacokat, akik érdeklődve röfögtek, miközben a nekik kihelyezett szénahalmot túrták. Utána vendéglátóm ismét kézen fogott és már vezetett is a bárányóvoda felé. Úgy tűnt, élvezi bőröm érintését, és amíg én megcsodáltam a helyes kis apróságokat, ő levakarhatatlan mosollyal az arcán figyelt minket, hogy aztán a végén megjegyezze, kilyen cuki vagyok velük és egy cuppanós puszit adjon az arcomra.

Végül, amikor már vagy ötödjére kerültük meg a házat és kellőképp kimelegedtünk, leroskadtunk az árnyékba.

- Kérsz valami hűsítőt? - mosolygott rám ismét barátnőm.

- Aha. Az most jól esne - rángattam meg átizzadt pólómat. Lassan már megsülök ebben a hacukában.

- Most épp nincs itthon senki, úgyhogy bent akár le is veheted - jegyezte meg.

- Szeretnéd, mi? Hogy aztán kukkolhass - viccelődtem, erre azonban már csak kuncogás volt a válasz.

Már meg sem lepődtem, amikor Pöttöm kézen fogott, hogy bevezessen a tágas konyhába, és persze a világért nem szalasztotta volna el a lehetőséget, hogy kezemhez érjen, amikor átadta a jéghideg limonádéval töltött poharat.

- Hú, ez de jól esett! - csettintettem a nyelvemmel, miután fenékig kiittam a hűsítő nedűt, ami kellemes hideget hagyott maga után, ahogy lefolyt nyelőcsövemen.

- Ízlett?

- Aha. De még mindig melegem van - töröltem le az izzadtsádot kézfejemmel a homlokomról.

- Akkor ettől meg is lehet szabadulni - gyűrögette pólóm alsó szegélyét kislányos mosollyal az arcán.

- Nagyon szeretnél te anélkül látni, ki? - viszonoztam a mosolyt, mire ő lehunyta a szemét és szája még szélesebbre húzódott. Mint a macska, ami épp lenyelte a kanárit.

Szinte észrevétlenül simult hozzám, miközben apró keze ruhám alá bújva derekam bőrét simogatta. Mereven néztem nagy barna szemeibe, miközben arcunk egyre közelebb került egymáshoz, hogy végül megízlelhessem puha ajkait.

Fürgén megszabadított felsőmtől, hogy aztán hundut mosollyal az arcán simogasson derekamtól melltartóm alsó pereméig.

- Te aztán nem vesztegeted az időt - vigyorogtam. - Itt akarsz nekem esni a konyha közepén?

Erre megint csak egy széles mosoly volt a válasz, majd hosszan megpuszilta a szám, hogy ismét kézen fogjon és bevezessen a ház belsejébe. Nem is figyeltem, kerre megyünk, egészen addig, míg végül csukódott mögöttem az ajtó és Pöttöm az ágyra lökött, hogy aztán rám vesse magát, mohón megcsókolva és kezeit a mellemre tapasztotta.

Még észbe sem kaptam, már lekerült rólam a melltartó, hogy kezei most már meztelen halmaimat érintsék. Ettől már én is felbátorodtam és végigsimítottam combjain, hogy végül kezeim a fenekén állapodjanak meg.

Száját hamarosan elszakította az enyémtől, hogy lefelé induljon és végigcsókolja nyakam, meztelen vállaimat, kulcscsontomat, majd rátérjen melleimre. Felnyögtem, ahogy gyengéden beszippantotta egyik bimbómat a szájába, majd kis szopogatás után áttért a másikra. Valami isteni ajkai voltak. Úgy éreztem, már ettől el tudnék alélhi, hát még amikor keze a nadrágom alá bújt és bugyimon keresztül megérintette ágyékom.

Erre egész testem megrándult és lelöktem magamról, hogy fölé kerekedjek és hevesen megcsókoltam. Mohón felgyűrtem trikóját és elvigyorodtam, amikor nem találtam alatta melltartót. Még egy csókot leheltem a szájára, majd most én vettem a számba az ő mellét.

Halkan nyöszörgött, ahogy szopogattam megkeményedett bimbóit és remegő kezekkel hátam simogatta. Aztán, hogy visszaszerezze a kezdeményezést, ő lökött le magáról és ajkait az enyémekre tapasztotta, miközben keze a bugyimba siklott. Hangosan ziháltam, ahogy vékony ujjai szeméremajkaimmal kezdtek játszani és hüvelykujja megtalálta csiklómat.

Mintha részeg lennék, szemem előtt összefolyt a világ, ahogy még a mostani meleghez képest is elképesztő forróság öntött el és fülemet megütötte egy hangos sikoly zaja. Gyönyöröm sikolyáé.

Miközben hevesen zihálva igyekeztem visszaszerezni a kontrollt testem felett, ő mellét siklott és gyengéden csókolgatta arcom. Amikor a világ kezdte már visszanyerni hétköznapi formáját, felé fordultam és ajkaink ismét találkoztak. Hevesen csókolóztunk, miközben megszabadítottam őt sortjától és bugyijától is, hogy gyönyörű, meztelen testét magam alá gyűrjem. Ismét számba vettem mellbimbójt és gyengéden szopogattam őket. Fülemet betöltötte hangos zihálása, miközben ujjai hajamba túrtak, én pedig mint a csecsemő csüngtem mellein.

Végül csak tovább indultam lefelé, hogy ujjai munkáját a nyelvemével háláljam meg és arcom combjai közé fúrtam.

Hangosan nyökdécselt, ahogy finoman nyalogattam bejáratát, nyelvemmel gyengéden csikkójára csapva, miközben fenekét simogattam.

Türelmetldnül tolta arcomba ágyékát, amitől nyelvem egyre mélyebben belé csúszott, de neki még ez sem volt elég a gyönyörhöz. Finoman szétnyitotgam farpofáit, hogy mutatóujjammal ánuszát kezdjem izgatni. Ahogy felsandítottam rá, láttam, hogy szemei erre elkerekednek, majd amikor záróigmai szorítása már kissé enyhült, lassan belé toltam az ujjamat.

Hangosan zihálva élvezte, ahogy nyelvem barlangjában, mutatóujjam pedig fenekében mozog, míg végül teste görcsbe rándult az élvezettől.

Zihálva nyúlt el ő is az ágyon és mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, miközben szemei a plafonra szegeződtek. Akikor végül lassan magához tért, finoman megcsókoltam.

- Kifárasztott ez a meleg, Apróság - pislogtam nagyokat, miközben mellkasára hajtottam a fejem és domborulatait simogattam.

- Szeretnél egy kicsit aluszkálni, Süni? - simogatta a hajamat.

- Ühüm, jó lenne - puszilgattam a mellkasát. - De ezeket a melleket nem tudom eléggé kiélvezni.

- Szopogathatod nyugodtan, amíg el nem alszol - vigaorgott.

- Az nagyon jó lenne - mosolyodtam el én is , mire gyengéden megpuszilta a számat és a hajamat simogatta, miközben beszívtam egyik bimbóját és lassan szopogattam, miközben lecsukódott a szemem.

- Aludj jól, Süni! - csókolta meg a homlokomat, én pedig elernyedtem ölelésében.

Fejemben lomhán vonultak el a gondolatok erről a csodás napról. Ha csak száz történetet kell összehozni ahhoz, hogy egy ilyen kedves és gyönyörű lány karjaiban alhassak el, akkor meg sem állok a háromszázadikig, hogy aztán még sok száz másikkal folytassam.