Tízemeletes ház 12. rész - Túl a tizediken

Előzmény: Tízemeletes ház 1. rész
Közvetlen előzmény: Tízemeletes ház 11. rész

Írta: Marokfegyver

***********************************************************

Reggel úgy ébredtem, amely állapotot a népnyelv találóan „mosott szarnak” nevez.

Óvatosan bekukkantottam a lányok résnyire behajtott szobáiba, a fürdőbe és a konyhába. Sehol senki. Ha minden éjjel ilyen sokáig maradnak fenn, akkor jól bírják – állapítottam meg. Legalább egyikük még mosott is kora reggel, sok-sok ruhadarab volt kiteregetve.

Visszatért az előzőnapi érzés: Siettem volna, mint akinek sürgős dolga támadt, miközben nem tudtam, merre menjek. Eszembe jutott a tuti csajnak tűnő, fészbukos ismerős, ám azt a lehetőséget még inkább tartalékoltam. Öltözködés közben beugrott az aluljáróban megismert kis prosti képe – végső soron nála is elveszíthetem a szüzességemet –, de félretettem az ötletet.

Még nem telt egy teljes nap, és máris mekkora választék! Gyűjtök még hozzá…

– Csilla! – kiáltottam fel önkéntelenül. Azt súgta a szimatom, hogy megérné megismerkedni a zivatar idején alaposan megbámult csajjal. Azoknak a srácoknak lehetett némi előnye hozzám képest, de mintha közülük sem ismert volna mindenkit egyformán, mégis együtt mentek fel… Valamelyikük lakásába? Izgatott ez a titokzatosság: zavartalanul nézegették a cicijét – talán meg is fogták, amikor nem néztem arra –, és milyen könnyen rávették sugdolózva, hogy menjen fel velük…

Mire mindezt végiggondoltam, farkam sürgősen jelezte az egyetértését.

Reggelizni persze elfelejtettem – bár arra nem is tért ki Fruzsi, hogy arról is ő gondoskodik-e –, nem okozott gondot, vidáman csaptam be magam után az ajtót.

Balgaságnak bizonyult feltételezni, hogy Csillát meg lehet találni egy kétmilliós városban, netán a kedvemért ott ülne a lépcsőn… de nem törtem le. Gondtalanul bandukoltam, és hevenyészett statisztikám szerint minden ötödik nővel kiegyeznék, tehát kis túlzással 400.000 csaj vár rám. Féktelen jókedvem támadt!

Vettem egy kiszacskónyi pogácsát, és egy csikkekkel körbedobált padról folytattam a szemlélődést. Ez volt a szerencsém!

Ha akárcsak egy perccel később keltem volna fel, ha reggeli után kutatok a hűtőben, ha nem ülök le a padra… és még sorolhatnám, akkor talán sosem látom viszont Csillát. Két srác társaságában haladt el karnyújtásnyira tőlem. Dobozos tejet, és apróságokat lóbált egy szatyorban, és pukkadozva hallgatta a srácok szövegelését, akik közül az egyik még tegnapról ismerősnek tűnt: A kukucskálós!

Mégsem annyira nagyváros! Nagyapán szokta mondogatni, aki évekig tanult és élt Pesten, hogy egy-egy emeletes ház olyan, mint egy falu, egy-egy háztömb meg akár egy kisváros, csak míg a faluban mindenki ismer mindenkit, itt nem. No, én ehhez képest még a csaj nevét is tudom! Néztem utánuk, és amikor 10 lépésre elhaladtak, felálltam és követtem őket. Hogy miért? Nem tudom.

A lány megállt egy közeli lépcsőház bejárata előtt, de a srácok megfogták a karját, és röhögve húzták tovább, így még kettővel arrébb haladt a csapat. Közelebb kerültem hozzájuk, nehogy becsapódjon az orrom előtt az ajtó, de az ki volt támasztva.

Viháncolva, ám körbetekingetve szálltak be a liftbe. Velem nem foglalkoztak, még annyira sem, hogy megvártak volna. Úgy tűnt, hogy erre a napra is befejeződött Csillával való távoli kapcsolatom, immár a másodi alkalom is, de legalább láttam, és megtudtam, hogy melyik lépcsőházban lakik – ahová be akart menni –, és megerősödött a véleményem a csajról: Megérné nála próbálkozni!

Szórakozottan néztem a lift kijelzőjét: Meg sem állt a 10. emeletig.

Megnyomta a gombot. Mit veszíthetek, ha végigsétálok a 10. szinten? Nem számítottam rá, hogy valahonnan nyögéseket fogok hallani, de szinte biztos voltam benne, hogy ki tudom választani azt a lakást, ahová a két srác Csillát vitte. Hogy ez mire jó? Nem kérdeztem meg magamtól.

Végtelen lassúsággal ereszkedett le a lift, felfelé meg még szorongatóbban haladt.

…8…9…Na, végre!

Sok mindenre számíthattam volna, ám egyáltalán nem vártam semmit. Azt főleg nem, hogy közvetlenül a liftajtóval szemben, egy leselejtezett éjjeliszekrény tetején terpeszkedik az egyik srác.

Zavartan el akartam indulni az egyik irányba, de masszív vasrács állta el az utat. Megtapogattam a zsebem, mintha kulcsot keresnek, majd a csengők feliratait tanulmányoztam. A srácnak nem tűnt fel a bizonytalankodásom, rendületlenül ült a falba karcolt hatalmas punci alatt, ujjai között egy szál cigit egyensúlyozva, mint aki alig várja, hogy kimenjek a képből.

– Hol lehet a csaj és a másik srác? Dugnak! – hasított belém a felismerés.

Nem tudtam eldönteni, mit csináljak: Visszaereszkedjek a földszintre? Valami nem eresztett, ami erősebb, mint a vasrács.

A liftnek a 10. a végállomása, de a lépcső tovább is vezet – figyeltem fel rá, és hirtelen ötlettel a lépcsőhöz indultam, nem lefelé, hanem fel…

– Várjál már egy kicsit! – szólt rám a srác a kopott éjjeliszekrény tetejéről.

Értetlenül néztem rá.

– Be van zárva – magyarázta.

Zavaromban megint a zsebemhez nyúltam, mintha nálam mindenféle kulcs előfordulna.

– Akkor is várj egy kicsit! – figyelmeztetett a srác.

Bambán, de szándékom szerint megértően mosolyogtam, mire ő a feje felett díszelgő, méretes faldísz-puncira mutatott.

Minden világossá vált: Csilla és a másik srác ott vannak, ahová egyébként már nem jár senki. A tetőn? Vagy csak a lépcső tetején?

Látszólag higgadtan megvontam a vállam. Olyan mozgásba kezdtem, mint a show-műsorvezetők, és billegés közben centiről centire haladtam a lépcső felé. A srác ugyanúgy nem akadt ki a ravaszkodásomon sem, ahogy azt is természetesnek tartotta, hogy éppen a tetőn támadt sürgős dolgom.

Sikerült haszonnak haladni annyit, hogy a szemem sarkából árnyékok mozgására figyeltem fel.

– Nincsenek messze – állapítottam meg, miközben ártatlan képet sugároztam, és folytattam a célirányos táncolást.

Sajnos hibába kerítettem be a teljes széltében és hosszába a lépcső rövid, egyenes szakaszát, a kanyaron túlra nem tudtam belesni. Amerről az izgő-mozgó árnyékok vetültek, ott egy üvegajtó lehet, méghozzá nagyon közel – mértem fel a helyzetet –, és annak a belső oldalán zajlik az esemény.

– Ott? – kérdeztem annyira egykedvűen, mintha igazán nem is érdekelne, csak nem akarnék csendben várakozni.

Nem hittem volna, hogy a közömbösséget is lehet fokozni:

– Ja.

– Régóta?

Ez a bonyolultabb kérdés mintha kibillentette volna a srácot a fél-kómából. Összekaparta magát, lekászálódott az éjjeliszekrényről, felment négy fokot a lépcsőn, kicsit bedőlve a kanyaron túlra nézett, majd visszaült a helyére:

– Ja. – Elgondolkodott, majd hozzátette: – Várj egy kicsit!

Vártam én örömmel, csak közben kipróbálásra csábított a módszer: a negyedik lépcsőfokról meglesni, amit lehet. Tényleg: Mit láthatott a srác? Mi az, ami ennyire nem zökkenti ki az érzéketlenségéből? – dohogtam. – Halvérű!

Tudtam, hogy itt az idő, vagy megint véglegesen lemaradok valamiről.

Ugyanúgy, ahogy az imént a sráctól láttam – ez ellen nem lehet kifogása –, csak hozzátéve még egy fokot, és valamivel fürgébb mozgással, két szökkenéssel felugrottam az ötödik lépcsőre, és már útközben jobbra csavartam a fejem.

A csaj – Csilla – egyik karjával és félig a vállával a rücskös üvegajtónak támaszkodott, másik karját pihenésképpen lefelé lógatta. Haját a füle mögé akasztotta, tekintete unottan merült a koszos falra…

De mindezt csak fél perccel később vettem észre. A legelső pillantásom a hófehér fenekére esett – amit lazán hátratolt, hogy a srác farka hátulról könnyen hozzáférjen –, aztán figyeltem fel az egyik bokájánál megrekedt bugyira, s végül a derekán összegyűrt, kifordított szoknyájára.

A srác rugózását csak homályosan érzékeltem, arckifejezése meg egy cseppet sem érdekelt… úgy számoltam, hogy ideje visszatérni a 10. szintre, mielőtt a társaság valamelyik tagja megsokallná a kíváncsiskodásomat. Nem mintha túl sok idő állt volna rendelkezésemre mindent megfigyelni, s alig égett fel szemhéjamra a gömbölyű fehérség, hogy majd éjjelente előjöjjön kísérteni.

A szekrénykén ücsörgőt a legkevésbé sem zavarta indokolatlan hosszúságú távollétem, ahogy az is hidegen hagyta, hogy nem a falra karcolt puncit dugja a haverja, hanem egy igazi, élő változatot, alig pár lépésnyire.

– Most kéne még beállni a sorba…! – vélekedtem. – Vagy egyszerűen felmenni ezen a néhány lépcsőn, és átvenni a csajt…

Nem volt ugyan időm megfigyelni, hogy használnak-e gumit, de nem tartottam valószínűnek.

Mire eddig eljutottam, megváltoztak a zajok: A srác nyögései betöltötték a lépcsőházat, Csilla pedig alig hallhatóan kuncogott. A következő pillanatban – ruhát rángatva és gombolva – együtt kerültek elő, és a srác az éjjeliszekrény díszévé vált haverja felé lökte a csajt:

– Nesze!

Emez nem reagált semmit, de én ösztönösen odanyúltam, és elkaptam a megtántorodó Csilla karját.

– Kurva izomlázam lett – mentegetőzött a lány a szorításomban.

– Na, mire vársz? – sürgette az egyik srác a másikat, nyilván el akarta foglalni a helyét a szekrényke tetején.

– Mondtam, hogy nekem sietnem kell! – nyafogott a csaj, s mivel mégsem mozdult, komoly esélyt láttam arra, hogy akár én is lehetnék a következő. Nem engedtem el a karját, így hozzám beszélt: – Neked még nem mondtam, hogy sietnem kell.

– Két perc? – próbálkoztam. Alig ismertem fel saját hangomat.

– Hidd el, hogy most lehetetlenség!...– erősített rá, ám egy szikrányi jelet sem mutatott az indulásra.

Közben legalább a fele eltelt már annak a 2 percnek, amit én a saját teljesítményem kibontakoztatására szántam.

Fogtam a karját, valamivel könyék felett – dehogy eresztettem volna el –, ezért szinte cipelt magával, megnyomta a lift hívógombját.

Újabb 1 perc múlva mindannyian az épület előtti járdán találtuk magunkat. Hosszan bámultam Csilla után, és észre sem vettem, hogy a srácok is eltűntek.

Folytatása következik!