A Léna pillérei

B és Szibéria mélyén természeti és emberi gyöngyszemei

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történet B és Irina eddigi közös történeteinek (Trópusi szilveszter és A szerelem szigete) szerves folytatása. Előzetes elolvasásuk erősen ajánlott, viszont ez a történet nélkülük is lehet érthető és élvezhető. 

****************************************************************************

Gondosan felhúztam kabátom zipzárját és eligazgattam a nyakamnál, ahogy kiléptem a tetőfedélzetre. Bár a fagyos levegő már halálosan megunt és az ágyból minden áron kirúgni kívánt szerető nyirkos érintésével simított végig arcomon, még ezt is milliószor szívesebben vállaltam, mint az odalentről még mindig felszűrődő dübörgést.

Betűrtem a hajamat kabátom gallérja alá, hogy a lehető legkevésbé kaphasson bele a vidéken végig süvöltő szél, majd becsuktam magam mögött az ajtót, igyekezve minél inkább megszabadulni a nyálkás meztelencsigaként a fülem felé kúszó zenétől.

Bár az ég egy adta világon semmi problémám nincs a techno zenével, vagy az ajtó nyílásain még mindig néha átszűrődő diszkószámokkal, de az kétségtelen, hogy messze nem az én világomat képviselik. Ahogy, kezdjük ott, már egyáltalán a hangosan bömböltetett bármilyen zene, amire egy helyre összezsúfolódott embertömeg rázza magát.

Orosz barátaim viszont, úgy tűnt, ebben lelik talán egyik legnagyobb örömüket. Én viszont csak fújtam egyet és elléptem az ajtótól, próbálva minél inkább kizárni a fejemből a lüktető dallamot. Jobban vágytam a csendre és arra a látványra, ami odakint fogadott, ahogy elemeltem a tekintetem a lassan imbolygó fedélzetről.

Szibéria úgy él az emberek képzeletében, mint a végtelen fagymezők és a látóhatárig nyúló fenyőerdők egyhangú rengetege. A vidék, ahol nincs semmi, csak hó és fagy, fenyőfák, na meg medvék és régi szovjet munkatáborok, a közepén átszelve a transzszibériai vasútvonallal. Ezzel szemben a látvány, ami elém tárult, olyannak hatott, mintha csak egy másik világból, a ma már gyakorlatilag nem létező ismert világ határán túlról, a tizenkilencedik századi frontier-vidékről származott volna.

Még valószínűleg Irina és barátai sem sejtették, milyen csodákat tartogat a saját hazájuk. Bár, persze, a világ legnagyobb, tizenhétmillió négyzetkilométeres, kontinensnyi országáról van szó, barátnőm viszont, amikor legutóbb láttam, most is úgy vedelte a vodkát a sötétítőkkel lefüggönyözött hajóbelső bárpultjánál, mintha egy moszkvai, londoni, párizsi, vagy a világ bármely más részén lévő szórakozóhelyen lenne. Távolságok ide vagy oda, valószínűleg fogalmuk sem volt arról, milyen látvány tárulna eléjük, ha csak felmásznának a bulihelyiség egyik végében lévő pár fokos lépcsőn a tetőfedélzetre és engednék, hogy a pár tucat négyzetméteres helyiségen túl kitáruljon előttük a világ.

Gazdag és befolyásos ismerőseim rögtönzött bulihajója lassan siklott tova a végtelen víztömegen, amely mintha egy jégkorszaki körülmények közé teleportált Nílus vagy Amazonas lett volna. Talán az Amerika belsejét feltáró utazók érezhették így magukat, ahogy végigtekintettek a Mississippi felső folyása, vagy az elsőként belé hömpölygő nagyobb mellékfolyók vízén, mint én, az elém táruló Léna víztömegén.

A kelet-szibériai folyóóriás úgy sodorta tova kicsinek nem éppen nevezhető, de a környezetben mégis porszemként eltűnő hajónkat, mintha egyáltalán nem is létezne. Közben pedig úgy bújt meg a nyugati, sőt, a jelek szerint még az orosz felső körök köztudatának határain túl is, mintha egy anakondát rejtenénk el valahogy egy pesti garzonlakásban.

- Vannak még ismeretlen helyek – motyogtam magam elé, ahogy magamba szívtam a látványt. A hatalmas folyamot és az azt körülvevő vidéket. A nagy többség számára tényleg mintha akárcsak egy másik bolygón jártunk volna, a part mentén emelkedő hatalmas sziklafalakkal, a peremükön égbe szökő sziklatornyokkal és a környezetüket benövő erdőkkel. Akárha a Cameron-féle Avatár film bolygójának, a Pandorának a kissé kevésbé extrém, viszont annál hidegebb, de így is legalább annyira látványos unokatestvére terülne el körülöttünk.

- Több is, mint az ember gondolná – szakította félbe hirtelen merengésemet egy hang.

Egy pillanatra megmerevedtem és csak pár szívdobbanásnyi idővel később mozdult a testem, hogy körbe nézzek az eleddig üresnek vélt fedélzeten.

Az odalenn tomboló buliból kiszakadva olyannyira magával ragadott a kitáruló világ és a végtelennek ható üresség, a zabolázatlannak ható vadon látványa, hogy meg is feledkeztem arról, hogy társaságom is lehet. Végül azonban mégis megpillantottam a tőlem alig két lépésnyire, a feljárót rejtő kis emelvény oldalának támaszkodva üldögélő alakot.

Beletelt pár pillanatba, amíg felismertem Irina egyik barátját. A kis St. Bart’s-i szilveszteri kalandunk után, aminek java részét barátnőm ottani családi jachtjának hálófülkéjében töltöttük, töviről-hegyire bemutatta nekem a társaságot, akik közül nem egynek sikerült azóta az éjszakai nyugvóhelyét is közelebbről megismernem. Ez a halvány arc és az azt keretező hullámos vörös hajkorona azonban csak nehezen keveredett a felszínre. Valószínűleg a mosolya miatt, mivel a szürke (vagy inkább vörös?) kisegérnek ható lányt többnyire csak zárkózott tekintettel láttam ácsorogni a társaság szélén. Bár néhány lassan felszínre törő emlék alapján őt se kellett félteni, ha a szórakozásból kellett kivennie a részét, mégse tűnt annyira beleolvadni a gyertyát legalább három végén égető moszkvai elit ifjúság életörömébe.

- Több dolgok vannak földön és égen, kedves Horatio, semmint bölcs elmetek álmodni képes – tette még hozzá.

- Ha a többieket nézzük odalenn, meglehet – nevettem fel egyrészről felszabadultan, másrészről pedig meglepetten, nem számítva arra, hogy a bulizó szupergazdagok közül a szibériai vadonba kiszabadulva ezt a Shakespeare-idézetet fogom hallani. – Azt hittem, csak én vagyok olyan hülye, hogy kijöjjek erre a hidegre.

- A jelek szerint már ketten vagyunk – vont vállat, miközben az ölében pihenő táblára feszített lapra pillantott, húzott pár gyorsnak tűnő, de mégis végtelenül határozott vonalat, majd ismét rám mosolygott. – És téged mi hozott ide, Horatio?

- Szólíts csak nyugodtan B-nek! – viszonoztam mosolyát. – Mindenki így hív.

- Tudom – bólintott. – Irina szeret eldicsekedni a trófeáival… Ne haragudj! – bizonytalanodott el egy pillanatra. – Nem akartalak megbántani ezzel.

- Semmi gond – vontam vállat én is. – Az alapján, amilyen környezettel és emberekkel körülveszi magát, nagyon másra nem számítottam… Emiatt viszont te ne haragudj!

- Szó se róla – válaszolta könnyedén, miközben pár pillanatra ismét a munkája felé fordult. – Hiszen az esetek túlnyomó részében úgyis ez az igazság… Egyébként Yulia vagyok – mosolygott fel rám ismét a jobbját nyújtva.

- Nagyon örülök – szorítottam meg a csípős szibériai időben meglehetősen forrónak ható kezet.

- Szóval, mi járatban itt, ahol a madár se jár? – érdeklődött az orosz vöröske, tovább mozgatva ceruzáját a maga elé kifeszített lapon.

- Úgy látom, hasonló indokok, mint téged – fordítottam kissé oldalt a fejem és hajoltam előre, hogy elpillantsak a válla felett. A felhúzott combjain pihenő táblára feszített lapot már szinte teljesen betöltötte a mellettünk lassan tovahaladó folyópartot szegélyező hatalmas sziklaoszlopok szinte tökéletes mása. – A természet szépségei… Gyönyörű munka.

- Köszönöm – mosolygott rám ismét.

- Szabad? – intettem mellette a tetőfedélzetre, majd miután bólintott, én is letelepedtem, hogy a feljáró falának támasszam a hátam és fél szemmel a készülő rajzot, a másikkal pedig az alapjául szolgáló tájat figyeljem.

- A többieknek szerintem fogalmuk sincs, milyen élményt hagynak ki – jegyeztem meg. – Csak az alapján, amennyit kiélveznek belőle, akár valamelyikük otthoni lakására is mehettek volna.

- Ők már csak ilyenek – jegyezte meg színtelen hangon Yulia, néhány mozdulat közben erősen összepréselve ajkait. – Hozzá tartozik az élményhez, hogy elmondhassák, itt is voltak… Na meg azért mégse ugyanolyan egy moszkvai vagy egy pétervári lakásban bulizni, mint a Karib-tengeren, Cipruson…

- Vagy épp egy hajón a Lénán – fejeztem be helyettem.

- Pontosan – villantotta rám ismét vidám sárgásbarna szemeit. – Én viszont nagyon is örülök neki, hogy ilyen helyeket is bejárunk – fordult vissza a munkája felé. – Amellett, hogy jó a buli, sok minden szépet is láthat az ember.

- Ízlések és pofonok – horkantottam. – De az utóbbiban egyetértünk.

- Az előbbinek is vannak szépségei – válaszolta. – Ha más nem is, jó csajok legalább vannak bőven – vigyorgott rám.

- Hát igen – nevettem fel. – Az kétségtelen.

Lelki szemeim előtt megjelent a kép orosz barátaimnak a ciprusi naplementében végrehajtott féktelen bulijáról. Bár a tömeg és a tolongás nem vonzott, megjegyeztem magamnak, hogy kisebb adagokban érdemes lenne az ott látottakat reprodukálni…

- És mindig van valami újdonság – éreztem meg, ahogy Yulia szabad keze a felé eső combomra siklik. Ismét ráemeltem tekintetem és a vidám csillogás mellett sárga szemeiben most már valami mást is felfedeztem, ahogy csintalanul rám pillantott.

Nem bírtam ki nevetés nélkül, ő azonban nem látszott zokon venni. Inkább csak ismét visszafordult a mellettünk elhaladó tájhoz és újabb vonalakat húzott a rajzára. Keze azonban továbbra is a combomon pihent.

- Én viszont szeretek emellett a tájban is gyönyörködni – jegyezte meg, egyre jobban kidolgozva művét. – Mindig lát valami újat, valami ismeretlent és csodálatosat az ember, ami egyszerűen csak papírra kívánkozik.

- Egyszerűbb lenne csak fényképezőgépet ragadni – válaszoltam enyhe szarkazmussal.

- Az biztos – válaszolta Yulia inkább vidáman. – De az mégse ugyanaz… Csak egy kattintás és kész. Mégy tovább, egy pillanatnál többet nem szentelve az egészre. Így viszont… - hallgatott el egy pillanatra, alaposan megfontolva néhány mozdulatot a rajzlapon – mintha te magad is elmélyednél abban, amit megörökítesz. Kicsit te is a részévé válsz. Mintha… újra alkotnád az egészet. Csak másolod a valóságot, de mégis, mintha elemeiből újra alkotnád a másolatát a lapon és ezzel minden apró részletét megismernéd.

- Szép elképzelés – válaszoltam elismerően, ezúttal kicsit jobban odakoncentrálva a kezei között készülő munkára.

Mindig is nagyra becsültem azokat, akik ilyen csodás munkák megalkotására képesek. Bennem is megvolt az igény, hogy ilyesformán magamévá tegyem… vagy ahogy Yulia mondta, újra alkossam azt, amit a szemem ugyan egy pillanatra be tudott fogadni, de az agyam mégis mintha az erőfeszítés hiábavalóságának tudatában igyekezett volna hosszútávra eltárolni. Azonban van olyan pechem, hogy ha én rajzolóeszközt ragadok, abból pálcikaemberkéknél jelentősen több sosem sül el.

Ez azonban a legkevésbé sem akadályoz meg abban, hogy bármikor csodálattal szemléljem, ahogy valakinek a kezei között egy fehér lapra újabb csoda születik.

- Annyi minden van még, amit nem tudunk – jegyezte meg Yulia. – Amit még nem ismerünk. Például ezek a tornyok… - tekintett fel rajzából a folyóparti tájra. – Láttam már hasonlókat, de csak délen… Dél-Amerikában, Dél-Kínában…

- Mert többnyire csak ott is vannak – erősítettem meg. – Illetve gyakorlatilag csak ott.

Látva értetlenségét, folytattam: - Ez az egész vidék körülöttünk – intettem körbe –, a Prilenszkoje-plató, javarészt mészkőből áll. A mészkő pedig megfelelő körülmények között karsztosodásnak indul. Barlangok keletkeznek benne, különböző járatok, a természetes okokból meglévő repedésekbe beszivárog a víz, kioldja onnan az anyagot és felszabdalja a tájat. Nem ritkán ilyen tornyokat létrehozva – böktem fejemmel a Lénát szegélyező hatalmas, pilléreknek nevezett emelvényekre.

- De az ilyesmi mégis csak meleg területeken megy végbe – válaszolta Yulia.

- Igen, mert a megfelelő körülményeknek része a minél magasabb hőmérséklet és a sok csapadék.

- Amelyek közül ez a vidék egyikben se bővelkedik.

- Ma nem – erősítettem meg. – De pár millió éve errefelé még szavanna volt elég csapadékkal és elég magas hőmérséklettel, hogy az ilyen karsztformák kialakuljanak.

- Az éghajlat viszont utána megváltozott – bólintott Yulia.

- Pontosan. Az idő telt, az éghajlat hűvösebb lett, a pilléreket pedig az évmilliók kőzettörmeléke betemette… Utána pedig megjelent ez a kedves hölgy – intettem végig a körülöttünk hömpölygő Lénán – és belevágódott a kialakult platóba.

És valóban, körülöttünk úgy emelkedett mindkét irányba a táj, mintha csak a Léna vájta volna ki magának azt a mély árkot, melynek fenekén tovazúgott a Jeges-tenger felé. Talán mert éppen így is történt. Az évszázadok alatt elhordta a laza mészkő anyagát, mély medret ásva magának. A réges-régen létrejött és kellőképpen összecementálódott pillérek viszont itt maradtak.

- A pillérek pedig így felszínre kerültek – fejezte be félig kimondott, félig kimondatlan gondolatmenetemet Yulia – szemmel láthatóan már az utolsó simításokat végezve a rajzán, mintha csak az én szavaim kellettek volna ahhoz, hogy végleg magáévá tegye, végleg újraalkossa a látottakat.

- Pontosan – bólintottam.

Ebben a pillanatban, mintha csak rendezői végszóra tenné, a feljárati ajtó hirtelen kicsapódott. Egy karcsú alak tűnt fel a fedélzeten, hogy a legendás, bár most igazi erejét éppen tartalékoló szibériai hidegtől megborzongva körbe kémleljen, majd szemüvegét felénk fordítva megkönnyebbülten felsóhajtson.

- Á! Szóval itt vagytok – mondta Irina (és feltételezhetően Yulia) egyik barátnője. Halványan fel is derengett a képe még a forró ciprusi estéről, ahogy a kanapén elterpeszkedve élvezi barátnői kényeztetését. – Még a végén lemaradtok a buli javáról.

Úgy mondta, mintha csak ez lenne a világ legfontosabb dolga… Bár talán neki az is volt. Kinek a pap, kinek a papné… Kinek meg a paplan. Bár, miközben az a kép a ciprusi éjszakáról a fenének se akart eltűnni a fejemből, bennem is megmozdított valamit a gondolat, én jól éreztem magam itt is, Yuliával, a Léna pilléreit szemlélve.

Vörös barátnőm viszont barátságosan felmosolygott a másik lányra.

- Egy perc és megyünk.

- Oké – hagyta az annyiban és, talán csak a hideg elől menekülve, visszasietett a lépcsőn. – De siessetek! – mondta még, mielőtt becsukta az ajtót.

- Sietünk bizony – motyogtam magam elé, talán egy kicsit túlságosan is szarkasztikusan. Amikor azonban visszafordultam, Yulia széles mosolyával találtam szemben magam.

Yulia Yaroshenko alias Yulia

- Jó lesz, majd meglátod – szorította meg gyengéden a combomat. – Néha kicsit korlátoltak tudnak lenni – utalt a barátaira – de van, amihez nagyon is értenek – kacsintott rám. Miközben pedig keze elindult felfelé a combomon, körülöttem pár pillanat alatt összeszűkült a világ, a végtelen homályba űzve vissza a Lénát és környékét. Gondolataimat már csak azok a remények járták át, amiket a közelgő éjszaka ígért a számomra… és azok a vörös hullámok szegélyezte arcról rám csillogó huncut sárga szemek.

**************************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik hajókázós kalandot is B-vel itt!