A Léna pillérei

B és Szibéria mélyén természeti és emberi gyöngyszemei

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történet B és Irina eddigi közös történeteinek (Trópusi szilveszter és A szerelem szigete) szerves folytatása. Előzetes elolvasásuk erősen ajánlott, viszont ez a történet nélkülük is lehet érthető és élvezhető. 

****************************************************************************

Gondosan felhúztam kabátom zipzárját és eligazgattam a nyakamnál, ahogy kiléptem a tetőfedélzetre. Bár a fagyos levegő már halálosan megunt és az ágyból minden áron kirúgni kívánt szerető nyirkos érintésével simított végig arcomon, még ezt is milliószor szívesebben vállaltam, mint az odalentről még mindig felszűrődő dübörgést.

Betűrtem a hajamat kabátom gallérja alá, hogy a lehető legkevésbé kaphasson bele a vidéken végig süvöltő szél, majd becsuktam magam mögött az ajtót, igyekezve minél inkább megszabadulni a nyálkás meztelencsigaként a fülem felé kúszó zenétől.

Bár az ég egy adta világon semmi problémám nincs a techno zenével, vagy az ajtó nyílásain még mindig néha átszűrődő diszkószámokkal, de az kétségtelen, hogy messze nem az én világomat képviselik. Ahogy, kezdjük ott, már egyáltalán a hangosan bömböltetett bármilyen zene, amire egy helyre összezsúfolódott embertömeg rázza magát.

Orosz barátaim viszont, úgy tűnt, ebben lelik talán egyik legnagyobb örömüket. Én viszont csak fújtam egyet és elléptem az ajtótól, próbálva minél inkább kizárni a fejemből a lüktető dallamot. Jobban vágytam a csendre és arra a látványra, ami odakint fogadott, ahogy elemeltem a tekintetem a lassan imbolygó fedélzetről.

Szibéria úgy él az emberek képzeletében, mint a végtelen fagymezők és a látóhatárig nyúló fenyőerdők egyhangú rengetege. A vidék, ahol nincs semmi, csak hó és fagy, fenyőfák, na meg medvék és régi szovjet munkatáborok, a közepén átszelve a transzszibériai vasútvonallal. Ezzel szemben a látvány, ami elém tárult, olyannak hatott, mintha csak egy másik világból, a ma már gyakorlatilag nem létező ismert világ határán túlról, a tizenkilencedik századi frontier-vidékről származott volna.

Még valószínűleg Irina és barátai sem sejtették, milyen csodákat tartogat a saját hazájuk. Bár, persze, a világ legnagyobb, tizenhétmillió négyzetkilométeres, kontinensnyi országáról van szó, barátnőm viszont, amikor legutóbb láttam, most is úgy vedelte a vodkát a sötétítőkkel lefüggönyözött hajóbelső bárpultjánál, mintha egy moszkvai, londoni, párizsi, vagy a világ bármely más részén lévő szórakozóhelyen lenne. Távolságok ide vagy oda, valószínűleg fogalmuk sem volt arról, milyen látvány tárulna eléjük, ha csak felmásznának a bulihelyiség egyik végében lévő pár fokos lépcsőn a tetőfedélzetre és engednék, hogy a pár tucat négyzetméteres helyiségen túl kitáruljon előttük a világ.

Gazdag és befolyásos ismerőseim rögtönzött bulihajója lassan siklott tova a végtelen víztömegen, amely mintha egy jégkorszaki körülmények közé teleportált Nílus vagy Amazonas lett volna. Talán az Amerika belsejét feltáró utazók érezhették így magukat, ahogy végigtekintettek a Mississippi felső folyása, vagy az elsőként belé hömpölygő nagyobb mellékfolyók vízén, mint én, az elém táruló Léna víztömegén.

A kelet-szibériai folyóóriás úgy sodorta tova kicsinek nem éppen nevezhető, de a környezetben mégis porszemként eltűnő hajónkat, mintha egyáltalán nem is létezne. Közben pedig úgy bújt meg a nyugati, sőt, a jelek szerint még az orosz felső körök köztudatának határain túl is, mintha egy anakondát rejtenénk el valahogy egy pesti garzonlakásban.

- Vannak még ismeretlen helyek – motyogtam magam elé, ahogy magamba szívtam a látványt. A hatalmas folyamot és az azt körülvevő vidéket. A nagy többség számára tényleg mintha akárcsak egy másik bolygón jártunk volna, a part mentén emelkedő hatalmas sziklafalakkal, a peremükön égbe szökő sziklatornyokkal és a környezetüket benövő erdőkkel. Akárha a Cameron-féle Avatár film bolygójának, a Pandorának a kissé kevésbé extrém, viszont annál hidegebb, de így is legalább annyira látványos unokatestvére terülne el körülöttünk.

- Több is, mint az ember gondolná – szakította félbe hirtelen merengésemet egy hang.

Egy pillanatra megmerevedtem és csak pár szívdobbanásnyi idővel később mozdult a testem, hogy körbe nézzek az eleddig üresnek vélt fedélzeten.

Az odalenn tomboló buliból kiszakadva olyannyira magával ragadott a kitáruló világ és a végtelennek ható üresség, a zabolázatlannak ható vadon látványa, hogy meg is feledkeztem arról, hogy társaságom is lehet. Végül azonban mégis megpillantottam a tőlem alig két lépésnyire, a feljárót rejtő kis emelvény oldalának támaszkodva üldögélő alakot.

Beletelt pár pillanatba, amíg felismertem Irina egyik barátját. A kis St. Bart’s-i szilveszteri kalandunk után, aminek java részét barátnőm ottani családi jachtjának hálófülkéjében töltöttük, töviről-hegyire bemutatta nekem a társaságot, akik közül nem egynek sikerült azóta az éjszakai nyugvóhelyét is közelebbről megismernem. Ez a halvány arc és az azt keretező hullámos vörös hajkorona azonban csak nehezen keveredett a felszínre. Valószínűleg a mosolya miatt, mivel a szürke (vagy inkább vörös?) kisegérnek ható lányt többnyire csak zárkózott tekintettel láttam ácsorogni a társaság szélén. Bár néhány lassan felszínre törő emlék alapján őt se kellett félteni, ha a szórakozásból kellett kivennie a részét, mégse tűnt annyira beleolvadni a gyertyát legalább három végén égető moszkvai elit ifjúság életörömébe.

- Több dolgok vannak földön és égen, kedves Horatio, semmint bölcs elmetek álmodni képes – tette még hozzá.

- Ha a többieket nézzük odalenn, meglehet – nevettem fel egyrészről felszabadultan, másrészről pedig meglepetten, nem számítva arra, hogy a bulizó szupergazdagok közül a szibériai vadonba kiszabadulva ezt a Shakespeare-idézetet fogom hallani. – Azt hittem, csak én vagyok olyan hülye, hogy kijöjjek erre a hidegre.

- A jelek szerint már ketten vagyunk – vont vállat, miközben az ölében pihenő táblára feszített lapra pillantott, húzott pár gyorsnak tűnő, de mégis végtelenül határozott vonalat, majd ismét rám mosolygott. – És téged mi hozott ide, Horatio?

- Szólíts csak nyugodtan B-nek! – viszonoztam mosolyát. – Mindenki így hív.

- Tudom – bólintott. – Irina szeret eldicsekedni a trófeáival… Ne haragudj! – bizonytalanodott el egy pillanatra. – Nem akartalak megbántani ezzel.

- Semmi gond – vontam vállat én is. – Az alapján, amilyen környezettel és emberekkel körülveszi magát, nagyon másra nem számítottam… Emiatt viszont te ne haragudj!

- Szó se róla – válaszolta könnyedén, miközben pár pillanatra ismét a munkája felé fordult. – Hiszen az esetek túlnyomó részében úgyis ez az igazság… Egyébként Yulia vagyok – mosolygott fel rám ismét a jobbját nyújtva.

- Nagyon örülök – szorítottam meg a csípős szibériai időben meglehetősen forrónak ható kezet.

- Szóval, mi járatban itt, ahol a madár se jár? – érdeklődött az orosz vöröske, tovább mozgatva ceruzáját a maga elé kifeszített lapon.

- Úgy látom, hasonló indokok, mint téged – fordítottam kissé oldalt a fejem és hajoltam előre, hogy elpillantsak a válla felett. A felhúzott combjain pihenő táblára feszített lapot már szinte teljesen betöltötte a mellettünk lassan tovahaladó folyópartot szegélyező hatalmas sziklaoszlopok szinte tökéletes mása. – A természet szépségei… Gyönyörű munka.

- Köszönöm – mosolygott rám ismét.

- Szabad? – intettem mellette a tetőfedélzetre, majd miután bólintott, én is letelepedtem, hogy a feljáró falának támasszam a hátam és fél szemmel a készülő rajzot, a másikkal pedig az alapjául szolgáló tájat figyeljem.

- A többieknek szerintem fogalmuk sincs, milyen élményt hagynak ki – jegyeztem meg. – Csak az alapján, amennyit kiélveznek belőle, akár valamelyikük otthoni lakására is mehettek volna.

- Ők már csak ilyenek – jegyezte meg színtelen hangon Yulia, néhány mozdulat közben erősen összepréselve ajkait. – Hozzá tartozik az élményhez, hogy elmondhassák, itt is voltak… Na meg azért mégse ugyanolyan egy moszkvai vagy egy pétervári lakásban bulizni, mint a Karib-tengeren, Cipruson…

- Vagy épp egy hajón a Lénán – fejeztem be helyettem.

- Pontosan – villantotta rám ismét vidám sárgásbarna szemeit. – Én viszont nagyon is örülök neki, hogy ilyen helyeket is bejárunk – fordult vissza a munkája felé. – Amellett, hogy jó a buli, sok minden szépet is láthat az ember.

- Ízlések és pofonok – horkantottam. – De az utóbbiban egyetértünk.

- Az előbbinek is vannak szépségei – válaszolta. – Ha más nem is, jó csajok legalább vannak bőven – vigyorgott rám.

- Hát igen – nevettem fel. – Az kétségtelen.

Lelki szemeim előtt megjelent a kép orosz barátaimnak a ciprusi naplementében végrehajtott féktelen bulijáról. Bár a tömeg és a tolongás nem vonzott, megjegyeztem magamnak, hogy kisebb adagokban érdemes lenne az ott látottakat reprodukálni…

- És mindig van valami újdonság – éreztem meg, ahogy Yulia szabad keze a felé eső combomra siklik. Ismét ráemeltem tekintetem és a vidám csillogás mellett sárga szemeiben most már valami mást is felfedeztem, ahogy csintalanul rám pillantott.

Nem bírtam ki nevetés nélkül, ő azonban nem látszott zokon venni. Inkább csak ismét visszafordult a mellettünk elhaladó tájhoz és újabb vonalakat húzott a rajzára. Keze azonban továbbra is a combomon pihent.

- Én viszont szeretek emellett a tájban is gyönyörködni – jegyezte meg, egyre jobban kidolgozva művét. – Mindig lát valami újat, valami ismeretlent és csodálatosat az ember, ami egyszerűen csak papírra kívánkozik.

- Egyszerűbb lenne csak fényképezőgépet ragadni – válaszoltam enyhe szarkazmussal.

- Az biztos – válaszolta Yulia inkább vidáman. – De az mégse ugyanaz… Csak egy kattintás és kész. Mégy tovább, egy pillanatnál többet nem szentelve az egészre. Így viszont… - hallgatott el egy pillanatra, alaposan megfontolva néhány mozdulatot a rajzlapon – mintha te magad is elmélyednél abban, amit megörökítesz. Kicsit te is a részévé válsz. Mintha… újra alkotnád az egészet. Csak másolod a valóságot, de mégis, mintha elemeiből újra alkotnád a másolatát a lapon és ezzel minden apró részletét megismernéd.

- Szép elképzelés – válaszoltam elismerően, ezúttal kicsit jobban odakoncentrálva a kezei között készülő munkára.

Mindig is nagyra becsültem azokat, akik ilyen csodás munkák megalkotására képesek. Bennem is megvolt az igény, hogy ilyesformán magamévá tegyem… vagy ahogy Yulia mondta, újra alkossam azt, amit a szemem ugyan egy pillanatra be tudott fogadni, de az agyam mégis mintha az erőfeszítés hiábavalóságának tudatában igyekezett volna hosszútávra eltárolni. Azonban van olyan pechem, hogy ha én rajzolóeszközt ragadok, abból pálcikaemberkéknél jelentősen több sosem sül el.

Ez azonban a legkevésbé sem akadályoz meg abban, hogy bármikor csodálattal szemléljem, ahogy valakinek a kezei között egy fehér lapra újabb csoda születik.

- Annyi minden van még, amit nem tudunk – jegyezte meg Yulia. – Amit még nem ismerünk. Például ezek a tornyok… - tekintett fel rajzából a folyóparti tájra. – Láttam már hasonlókat, de csak délen… Dél-Amerikában, Dél-Kínában…

- Mert többnyire csak ott is vannak – erősítettem meg. – Illetve gyakorlatilag csak ott.

Látva értetlenségét, folytattam: - Ez az egész vidék körülöttünk – intettem körbe –, a Prilenszkoje-plató, javarészt mészkőből áll. A mészkő pedig megfelelő körülmények között karsztosodásnak indul. Barlangok keletkeznek benne, különböző járatok, a természetes okokból meglévő repedésekbe beszivárog a víz, kioldja onnan az anyagot és felszabdalja a tájat. Nem ritkán ilyen tornyokat létrehozva – böktem fejemmel a Lénát szegélyező hatalmas, pilléreknek nevezett emelvényekre.

- De az ilyesmi mégis csak meleg területeken megy végbe – válaszolta Yulia.

- Igen, mert a megfelelő körülményeknek része a minél magasabb hőmérséklet és a sok csapadék.

- Amelyek közül ez a vidék egyikben se bővelkedik.

- Ma nem – erősítettem meg. – De pár millió éve errefelé még szavanna volt elég csapadékkal és elég magas hőmérséklettel, hogy az ilyen karsztformák kialakuljanak.

- Az éghajlat viszont utána megváltozott – bólintott Yulia.

- Pontosan. Az idő telt, az éghajlat hűvösebb lett, a pilléreket pedig az évmilliók kőzettörmeléke betemette… Utána pedig megjelent ez a kedves hölgy – intettem végig a körülöttünk hömpölygő Lénán – és belevágódott a kialakult platóba.

És valóban, körülöttünk úgy emelkedett mindkét irányba a táj, mintha csak a Léna vájta volna ki magának azt a mély árkot, melynek fenekén tovazúgott a Jeges-tenger felé. Talán mert éppen így is történt. Az évszázadok alatt elhordta a laza mészkő anyagát, mély medret ásva magának. A réges-régen létrejött és kellőképpen összecementálódott pillérek viszont itt maradtak.

- A pillérek pedig így felszínre kerültek – fejezte be félig kimondott, félig kimondatlan gondolatmenetemet Yulia – szemmel láthatóan már az utolsó simításokat végezve a rajzán, mintha csak az én szavaim kellettek volna ahhoz, hogy végleg magáévá tegye, végleg újraalkossa a látottakat.

- Pontosan – bólintottam.

Ebben a pillanatban, mintha csak rendezői végszóra tenné, a feljárati ajtó hirtelen kicsapódott. Egy karcsú alak tűnt fel a fedélzeten, hogy a legendás, bár most igazi erejét éppen tartalékoló szibériai hidegtől megborzongva körbe kémleljen, majd szemüvegét felénk fordítva megkönnyebbülten felsóhajtson.

- Á! Szóval itt vagytok – mondta Irina (és feltételezhetően Yulia) egyik barátnője. Halványan fel is derengett a képe még a forró ciprusi estéről, ahogy a kanapén elterpeszkedve élvezi barátnői kényeztetését. – Még a végén lemaradtok a buli javáról.

Úgy mondta, mintha csak ez lenne a világ legfontosabb dolga… Bár talán neki az is volt. Kinek a pap, kinek a papné… Kinek meg a paplan. Bár, miközben az a kép a ciprusi éjszakáról a fenének se akart eltűnni a fejemből, bennem is megmozdított valamit a gondolat, én jól éreztem magam itt is, Yuliával, a Léna pilléreit szemlélve.

Vörös barátnőm viszont barátságosan felmosolygott a másik lányra.

- Egy perc és megyünk.

- Oké – hagyta az annyiban és, talán csak a hideg elől menekülve, visszasietett a lépcsőn. – De siessetek! – mondta még, mielőtt becsukta az ajtót.

- Sietünk bizony – motyogtam magam elé, talán egy kicsit túlságosan is szarkasztikusan. Amikor azonban visszafordultam, Yulia széles mosolyával találtam szemben magam.

Yulia Yaroshenko alias Yulia

- Jó lesz, majd meglátod – szorította meg gyengéden a combomat. – Néha kicsit korlátoltak tudnak lenni – utalt a barátaira – de van, amihez nagyon is értenek – kacsintott rám. Miközben pedig keze elindult felfelé a combomon, körülöttem pár pillanat alatt összeszűkült a világ, a végtelen homályba űzve vissza a Lénát és környékét. Gondolataimat már csak azok a remények járták át, amiket a közelgő éjszaka ígért a számomra… és azok a vörös hullámok szegélyezte arcról rám csillogó huncut sárga szemek.

**************************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik hajókázós kalandot is B-vel itt!

Emlékezet

Százéves emlékek nyomában Szicíliában

B-vel a föld körül

A mediterrán térségben valahogy sokkal élettel telibben ragyognak a napsugarak. Ez jutott eszembe, ahogy megigazítottam a napszemüvegem az orrnyergemen és kissé megemeltem a fejem, hogy süttessem az arcbőröm.

No persze, nyáron Magyarországon is tud olyan forrón perzselni a gyilok az égből, hogy az ember kipörkölődik a bőréből, de mégis… Errefelé valahogy minden más. Valahogy máshogy ragyog a fény, máshogy csicseregnek a madarak. Egyszerűen csak jóleső érzés és nyugalom árasztja el az embert, ami után kedve van csak pihenni, jól érezni magát, élvezni az apró örömöket… és megfektetni párat a forróvérű olasz bambinák közül.

Hiába van Olaszország csak egy köpésre kis hazánktól, itt délen, Szicíliában, mégis teljesen más az élet. No persze erről maguk az olaszok is tehetnek, hiszen ha összeengednek egy nem ritkán százhetven-száznyolcvan centis, német precizitással és munkamorállal, drága öltönyben dolgozó torinoi bankárt egy százhatvan centis, örökké vigyorgó, pezsgőn gesztikuláló szicíliaival… Mintha nem is egy népbe tartoznának.

De a lényegen ez mit sem változtatott, ahogy ott álltam azon a lüktető déli szigeten és úgy élveztem a napsütést, ahogy hasonló körülmények között odahaza eszembe se jutna.

Egyáltalán nem éreztem azt a nyomott, lehangoló érzésáradatot, amit otthon a temetők árasztanak. Ha az ember betéved egy sírkertbe, legyen tél vagy nyár, tavasz vagy ősz, Magyarországon mindig csak a gyász, a veszteség és az üresség kongó és egyben szorító érzése üli meg. Itt viszont…

Nyilván az olaszok is másképp élik meg, ha egy hatalmas áldozatokkal járó háború haditemetőjében járnak, azonban Vittoriában teljesen más volt a helyzet. A Kaposvárnál valamivel kisebb dél-szicíliai városka, itt, a déli végeken, még különösen akárha egy másik világból csöppent volna ide. Mintha egybeolvadt volna az itáliai hagyomány és egy távoli, tengerentúli spanyol gyarmat életérzése, ahol ugyan az élet kemény, megpróbáltatásokkal teli és elszigetelt, de mindezzel együtt, vagy pont ezért, nyugodtabb és boldogabb is.

Bizonyosan Vittoriának is megvoltak a maga veszteségei, a maga tragédiái, de mégis a temető maga is, mintha csak az életvidám talján néplelket tükrözte volna, inkább hatott a vidám emlékezés helyének, mint a búskomor elsiratásénak. Bár összképében inkább hasonlított bármelyik másik európai templomkerthez, mint a mexikói hagyományok temetőjéhez, ahol a hátramaradottak időről időre lakomát rendeznek elhunyt szerettük sírjánál, mintha ő is velük falatozhatna, a lelkület viszont valahogy mégis ugyanaz volt.

Mélyen magamba szívtam a friss koranyári levegőt és átadtam magam a friss, megnyugtató érzésnek. Nem sietni sehova. Nem aggódni az élet apró-cseprő dolgai miatt. Csak élvezni a pillanatot.

- Hé! Avanti! Avanti! – térített magamhoz egy vidáman csivitelő hang. – Gyerünk! Tovább! Előre!

Ahogy kinyitottam a szemem és ismét előre pillantottam, egy másodpercre meg is láttam a vigyorgó arcot, hogy aztán az ismét eltűnjön a szemem elől egy sírbolt mögött. Mintha csak valami a helyhez illő vidám kóbor lélek, vagy sokkal inkább egy pajkos kedvű angyalka lett volna, aki lenge nyári ruhájában a szél szárnyán röppen tova.

Elmosolyodtam a gondolatra, de aztán ismét megütötte fülemet kísérőm lágy könnyedséggel sürgető hangja.

- Avanti, B! – Szinte már kacarászta. – Andara per esso!

Mosolyogva csóváltam a fejem, ahogy a lány után indultam. Bár az olaszokra jellemzően nem igazán beszélt semmilyen más nyelvet az anyanyelvén kívül, sőt, az olasz csizmán dél felé növekvő tendencia alapján igazán nem beszélt semmi mást, a legkevésbé sem tűnt zavartatni magát amiatt, hogy én viszont olaszul nem beszélek gyakorlatilag egy szót sem. Ugyanazzal a vehemenciával és lelkesedéssel magyarázott azon a dallamosan csengő, de számomra majdhogynem teljesen értelmetlen nyelven. Tanultam ugyan latint és a relatíve távoli szomszédság alapján azért az emberben megragad pár olasz szó, ráadásul a helyzetek is segítettek ezt-azt kitalálnom, de többnyire csak a sötétben tapogatóztunk. Bár a kis fruska cserfesen ontotta magából a szóáradatot, leginkább csak kézzel-lábbal kommunikáltunk.

Ezt viszont még én is megértettem:

- Avanti, B! Avanti!

Levakarhatatlan mosollyal az arcomon követtem a hangját és magam elé képzeltem, ahogy játékosan szökdécsel az üde zöld növényzettel benőtt környezetű utakon.

Odahaza a búskomor lelkületű magyarok valószínűleg megbotránkozva teremtették volna le a gyerekkorból épp csak kinőtt lányt, hogy így szaladgál és nevetgél egy temetőben (Egy TEMETŐBEN… Ki hallott ilyet?!), itt viszont valahogy ez is természetesnek hatott. Elvégre a vidámság nem akadályoz meg abban, hogy tisztelettel emlékezzünk eltávozott szeretteinkre.

Gyorsan megráztam a fejem, hogy tovaűzzem a rám telepedő sötét gondolatokat. Nem akartam elmerülni a bensőmben kavargó fekete árnyakban. Inkább arra a lendületre koncentráltam, ami őszinte mosolyt csalt az arcomra és követtem az előttem szaladó olasz lányt, aki a következő sarok után ismét feltűnt a szemem előtt. Mintha tényleg valamiféle őrangyal lenne, aki igyekszik rejtve maradni a hétköznapi halandók szemei elől, de a megfelelő pillanatokban mégis megmutatja magát, hogy útra vezessen.

A következő kanyar után azonban már nem kellett tovább üldöznöm tovatűnő alakját. Ahogy kiértem a kis térre, ő már ott állt, szandálos lábát megvetve a kövezeten. Vékony, térdig érő nyári ruháját enyhén lebegtette a koranyári szellő, ő pedig a kezében egy szál vágott virágot szorongatva a válla felett rám mosolygott.

Viszonoztam tekintetét, majd lassan magunk elé pillantottam a zsebkendőnyi teret uraló apró kis épület felé. A római stílusú fehér fülke könnyedén megbújt a környezetében, azonban a timpanonjába vésett felirat számomra mégis egy másodperc alatt kiemelte nem csak a körülöttünk lévő többi emelvény közül, de egész Szicíliából, sőt, akár egész Olaszországból is.

„SOLDATI UNGHERESI DEPUNTI IN SICILIA” A Szicíliába deportált magyar katonák. Fölötte pedig a hányattatott sorsú kis kelet-közép-európai nemzetem címere.

Egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam. A magyar kisebbrendűségi érzés valahogy mindig furcsa megrökönyödést csal elő az emberből, amikor a hazájától távol, túl a történelmi határokon, akárcsak egy apró rá utaló morzsát is talál. Egy kimondott, vagy valahol valami miatt leírt magyar szót, egy piros-fehér-zöld felfestést, vagy valami egyértelműen magyar mementót. Még arra is felkapjuk a fejünket, ha egy külföldi filmben vagy regényben megemlítik Budapestet. Most pedig itt állt előttem egy magyar férfiak emlékére emelt kápolna, a távoli Szicíliában.

Persze a történet messze profánabb volt, ahogy a naívan meglepődő „kis magyar” először érzékeli, bár talán semmivel sem kevésbé romantikus.

Felsejlett előttem a lassan évszázados história, amikor honfitársaink a taljánokkal még egymást lőtték a Keleti-Alpok lábainál, mindkét oldalon számtalan foglyot ejtve. Az pedig már csak a józan ész logikája szerint is egyértelmű, hogy a hadifoglyokat érdemes a frontvonaltól, sőt, akár bármiféle határtól is, minél távolabb vinni, csökkentve a racionális alapon megfontolt szökésük kockázatát, emiatt pedig mérsékelve az őrzésükre fordítandó energiát.

Olaszországban pedig hol lehettek volna távolabb a magyar hadifoglyok a fronttól, mint a távoli Vittoriában? Ráadásul Szicília szigetéről egyáltalán akárhova is nagyon nehéz lett volna elszökni. Legfeljebb vissza az olasz csizmára, de azzal meg semmivel sincsenek előrébb. Így hát az itáliai kollégák nem is fordítottak túl nagy figyelmet a fogolytáborok őrzésére. A raboskodó magyarok ott laktak, azonban napközben szabadon kijárhattak és munkát is vállalhattak a környező földeken. A szicíliai gazdák pedig, bizonyára a szintén a fronton szolgáló apáik, fivéreik, férjeik, fiaik távollétében, örültek is a dolgos kezeknek.

A kemény munkáért cserébe távolra szakadt hazánk fiai ellátást és fizetést is kaptak. A helyiek emberségesen bántak velük, barátságok, szerelmek is szövődtek az évek során.

Ismerve az ilyen történeteket, egy pillanatra elmerengtem azon, vajon nem lehet-e, hogy ez a tizennyolc éves lányka, aki most őszinte teatralitással a kis magyar kápolna lépcsőjére helyezte a virágját, titokban hordoz némi magyar vért az ereiben? A háború után ugyan a magyar hadifoglyokat haza engedték, az olasz katonák pedig haza tértek, arra viszont mindig van egy-két példa, amikor a boldog apa nem számol utána, hogy gyermeke születése előtt ő csak hét-nyolc hónappal tért haza a háborúból, ahol több hónapig, akár évig is szolgált.

Bármi megeshet. Na meg bárminek az ellenkezője is. És talán abban az esetben még szívmelengetőbb is a helyzet, ha feltételezzük, hogy végül a hazájukba hazatérő hadifoglyoknak nem maradt genetikai nyoma a vidéken, a helyiek viszont, az után, hogy évekig emberségesen ellátták őket és munkát adtak nekik, még kilencven évvel később is őrzik az emléküket.

Sajnos viszont nem térhetett mindenki haza az első nagy világégés után. A háborút közvetlenül követően tomboló spanyolnáthajárvány, na meg számtalan egyéb fertőzés több tucat katonát elvitt még Szicíliában. Őket itt temették el Vittoria sírkertjében. Ezt a kis kápolnát a magyar állam emelte nekik a két háború között, a lelkes helyiek pedig azóta is folyamatosan friss virággal őrzik az emléküket.

Épp úgy, ahogy most a kísérőm is elhelyezte saját rózsaszálját a lépcsőn, majd könnyed léptekkel mellém lebbent.

Tekintetem még mindig a kápolnára szegeződött, amikor megéreztem, hogy a vékony ujjak az enyémek közé csusszannak.

Oldalra pillantottam, hogy tekintetem a napszemüveg sötétjén keresztül is azonnal találkozzon az egyenesen belefúródó csillogó kék szempáréval és a rám ragyogó vidám mosollyal. Mindezt pedig ráadásként még egy enyhe szorítás is kísérte az ujjaimon.

Egy pillanat alatt jelentőségét vesztette körülöttem a temetővel együtt a Magyar Kápolna épülete is. Szívet melengető tudat, hogy itt, a távoli Szicíliában, közúton még Londonnál vagy Moszkvánál is távolabb, máig őrzik az egy évszázada itt ragadt magyarok emlékét és ápolják a kilencven éve nekik emelt emlékművet. Ugyanakkor az én gondolataimat most már jóval profánabb dolgok foglalták el, ahogy azokba a virgonc kék szemekbe pillantottam.

Annyi bizonyos, hogy ha a régi hazánkfiai nem hagytak genetikai nyomot maguk után ezen a vidéken, én ha akarnám se tudnám ezt most pótolni. Ez azonban egy pillanatra se jelenthet akadályt számunkra, hogy megismételjük azt, amit ükapáink anno véghezvittek a vittoriai hálószobákban… vagy épp megtegyük, amit ők elmulasztottak.

A szerelem szigete

Gyönyörök az oroszokkal Cipruson

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Irina (első felbukkanás: Trópusi szilveszter) is.

****************************************************************************

Némán támaszkodtam a terasz korlátjára és figyeltem a lassan a horizont alá bunkó Napot. Megmagyarázhatatlanul megnyugtató érzés öntött el. A türkizkék tenger csak úgy csillogott a rávetülő sugaraktól, a sziklás part pedig mintha csak egy festményről termett volna itt.

Egyszerűen idilli volt minden. Egy pillanatra még azon se lepődtem volna meg, ha hirtelen megjelenik delfinháton a görög mondák Afroditéje, hogy a mítosznak megfelelően partra szálljon a születését követően. Ezen a nyárestén azonban még delfineknek se volt semmi nyoma, nem hogy a hátukon lovagló istennőnek. Csak a tenger hullámzott lomhán és látszólag élettelenül. A part is üres volt. A lassan beálló éjszaka előszeleként mindenki visszavonult már a víztől. Nem mintha a meleg enyhült volna, az embertömeg viszont most már más szórakozási lehetőséget keresett. Csak egy drón repült át váratlanul, berregve az égen, sebesen haladva észak felé. A gyerekdal jutott róla eszembe. „Hangtalan suhan egy kismadár, látod ő is haza repül.” Bár ez nem volt se hangtalan, se kismadár, de a „Berregve suhan a kis drón, látod ő is hazarepül” valószínűleg nem jött volna ki a ritmusra.

Nem hiába, különös hely ez a Ciprus. Ahogy lassan körbe hordoztam a tekintetem, hirtelen minden nagyzoló jelzőnek igazat tudtam adni. A nyugalom szigete, a gyönyör szigete... még a szerelem szigetének is könnyedén tudtam volna aposztrofálni, bár annak nem a látottak alapján. Ez a Csongrád és Békés megye együttes területénél úgy egy Budapestnyivel kisebb sziget olyan volt, mint egy igazi trópusi paradicsom. Olyan szikrázóan tiszta tenger, amit az ember könnyedén hihetne számítógépes utómunkálatok eredményének, ha mozgóképen látná, olyan sziklák a part mentén, melyeket ha filmen meglát az ember, azonnal habzó szájjal kiált CGI-t, hűsítően lengedező szellő a langymeleg nyárestén... Már tényleg csak a kagylóhéjból előbukkanó szépségistennő hiányzott a mesebeli összképhez.

A másik oldalról viszont Ciprus távolról sem idilli hely. Ahogy eltekintettem a távolba, nehezen tudtam elképzelni, hogy a lebukó napfényben pompázó tengeren túl, alig pár órányi hajóútra, épp hideg számítással kifundált politikai leszámolások és egy autoriter rendszer kiépítése zajlik. Ha pedig kelet felé tekintek el, a „nagy víz” túlpartján arrafelé már ennyire se finomkodnak. Ott konkrétan, épp az idilli sziget szomszédságában, már öt éve véres polgárháború zajlik.

Azonban nem csak Törökország és Szíria közelsége ellensúlyozta a fenn említett mesébe illő képet. Még itt is, a sós víznek ezen az oldalán is, az a drón nem véletlenül húzott el a fejem felett. Ugyanis azt a kis fickót történetesen nem szórakozni vágyó hobbifilmesek vagy hivatásos kameramanok röptették. Nem ám. Ha a technológia megengedné, az a repülő masinéria valószínűleg még egy rakat fegyvert is cipelt volna magával. Ráadásul rendeltetésszerűen. Ezen a festményre illő tájon ugyanis a jelen pillanatban is háború zajlott. Nem csak a szomszédos kontinentális területeken, hanem itt, ezen a kilencezer-ötszáz négyzetkilométeres kis szigeten is. Ráadásul nem is a jelen felbojdulásaként, hanem immáron negyven éve.

Abszurdnak tűnt a kontraszt a szigetet közepén kettészelő demarkációs vonal, a délre visszaszorult, de a fennálló helyzetet el nem ismerő, az egész szigetet magának visszakövetelő görög hatalom és az északon megalakult, a török hadsereg által védett szeparatista török köztársaság, valamint az elém táruló, álomba illő kép között. Mintha csak két párhuzamos valóság lett volna az egymásnak feszülő görög és török politikusok és hadseregek helyzete, akiket csak egy pár kilométernyi ENSZ-ellenőrzésű zóna választ el egymástól és a festői tengerparton pihenő és bulizó turisták világa. Akárha a kilencvenes évek kultikus sorozatába, a Sliders-be csöppentem volna. Az egyik dimenzióban homokzsákokkal és földsáncokkal kirakott, elaknásított frontvonalak két oldaláról lövik egymást a cacikizabálók és a kecsketöcskölő muzulmánok, szétbombázva mindent, ami él és mozog... na meg azt is, ami nem, a másik dimenzióban pedig hűsítően fújdogál a szél a szépen kiépített parton és bikinis nők meg kockás hasú férfiak sétálgatnak fel s alá.

A különbség csak annyi, hogy ez igazából nem két külön párhuzamos valóság, hanem egy és ugyanaz. Azt leszámítva, hogy tényleges lövés már kb. negyven éve nem dördült el a felek között. A törökök jöttek, megszálltak, aztán a hadi események hetvenes évekbeli félbeszakadása óta a de jure frontvonalon egymást vizslató katonák és a papíron meglévő hadiállapot maradt. Azon kívül viszont semmi más.

Így hát álltam ott, csöndesen támaszkodva a korlátra, egy turistaparadicsom kellős közepén, tulajdonképpen alig csak egy kőhajításnyira a frontvonaltól és élveztem a turisták nyaraló idilljét.

A fülemet megtöltötte a hátam mögül érkező dübörgő zene. Őszintén, sosem volt az én világom a folyamatosan ismétlődő dallamú, gyakorlatilag nulla szövegbeli komplexitással rendelkező bulimuzsika, de ebben az édeni környezetben valahogy az is elviselhetőbb volt. Így hát csak belekortyoltam a kezemben szorongatott, jól behűtött sörömbe és derékból félig hátra fordultam a mögöttem terpeszkedő klub felé.

Az odabenn, a tenger felé félig nyitott épületben zajló események mintha azt az idilli, terülj-terülj-asztalkámat és a földre szállt paradicsomot idéző dimenziót testesítették volna meg. Egy olyan világot, amiről még a hozzám hasonló földi halandók is nehezen tudják elképzelni, hogy nem csak Hollywood valóságtól elrugaszkodott fantazmagóriáiban létezik. Pedig én még, bármennyire is nem érzem magam annak, a világ gazdagabb harmadába, talán még negyedébe-ötödébe is tartozom. Ha a világ teljes lakossága úgy élne csak, mint a magyar átlag, akkor is több Földre lenne szükségünk az eltartásukhoz. Egyetlenegy a mi bolygónkból közel sem lenne elég nekik. Ami viszont itt zajlott mögöttem, ebben a ciprusi bárban...

- Ezek az oroszok aztán tudnak élni. – Csak ennyit fűztem hozzá fejcsóválva magamban és ismét beleittam a sörömbe.

A St. Bart’s-i fülledt szilveszteri éjszaka és az alaposan összegyűrt lepedő után Irina valamiért annyira megkedvelte személyemben ezt a noname posztkommunista kelet-közép-európai lánykát, hogy gyakorlatilag el sem akart engedni. Én meg persze hülye lettem volna nem kapva kapni az alkalmon, amikor elhívott erre a ciprusi nyaralásra.

De most, hogy itt voltam...

- Ezek az oroszok...! – Vagy inkább Boney M-esen „Oh, those russians!” Csak ez járt a fejemben, ahogy figyeltem a szórakozó tömeget.

Ha valaki végig járja Rodinát, Oroszország Anyácskát, tízezerből kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc esetben pontosan azt a sztereotíp képet fogja találni, amit Kelet-Európáról gondoknak az emberek. Lekoszlott, elmaradott falvakat még a jobb esetben is csak huszadik század közepi technológiával, köpcös fejkendős, otthonkás bábuskákat, cserzett bőrű fogatlan parasztembereket, részeges vodkagőzben tomboló soviniszta fiatalokat és végtelen kilátástalanságot, ami még a végtelenül becsülendő paraszti önbecsülés alátámasztására sem elég távolról sem.

A tízezer emberből fennmaradó egy viszont mintha már nem is ugyanabban a valóságban élne. Némelyikük egyszemélyben gazdagabb, mint nem egy európai ország, hatalmas palotákban lakik, az új évet St. Bart’s-on köszönti, nyárra meg csak úgy kiruccan Ciprusra bulizni.

Itt pedig mintha összeért volna a két valóság. A negyven éve háborúba merülő, de majdnem annyi ideje egy másodpercnyi tényleges katonai konfliktust sem átélő szigeten ugyanis a magukat halálra unó török katonák ugyanis nem azért röptetik az imént az égen tovaberregő drónokat, hogy felderítést végezzenek. Hanem hogy stíröljék az ide érkező orosz milliárdos bandát, akiknek már csak a szépségük is státuszszimbólum. A harcot soha nem látott oszmán kopaszoknak pedig így legalább lesz mire este összepiszkolni a lepedőt.

Én viszont csak némán álltam ott, a sörömet kortyolgatva, és figyeltem ezt a másik Oroszországot. A kemény munka által kikezdett kelet-európai paraszt és munkás mellett ugyanúgy, bár jóval kisebb számban, de az előbbiekét hatványozottan felülmúló vagyonnal létező szláv übermensch-eket. A magas, jóvágású, ízlésesen kigyúrt és kisportolt férfiakat és a hosszúcombú, tökéletes testű, erdei nimfákat idéző arcú tipikus szláv szépségeket megtestesítő nőket.

Tényleg ez a Ciprus mintha egy másik valóság lett volna. Úgy folyt itt az ereszd-el-a-hajam, mintha nem is lenne semmi gond az egész világon. Mert nekik tényleg nem is volt semmi.

Vagy inkább azt mondhatnám, hogy az ereszd-el-a-farkam zajlott. Sőt, még inkább a ne-ereszd-el-a-farkam. Hanem inkább kapd be és kényeztesd!

Mozdulatlan csendben figyeltem a véget nem érő szexpartiban tobzódó ruszki milliárdos fiatalokat. Irina talán azért hozott ide, hogy megossza azokat a gyönyöröket, amiket szereztünk egymásnak, a barátaival is? Elvégre nekik ez a szórakozás. Ez az élet. Egy végtelen buli.

Én valahogy nem éreztem jól magam ebben a felfordulásban. Bár, szó se róla, amúgy a fél karomat is odaadtam volna azért, hogy egymás után nyalhassam ki ezeket az orosz szépségeket és juttassam fel őket a csúcsra, de... ez a helyzet valahogy mégis más volt. Így hát ráhagytam az én szerepemet is Irinára és csak figyeltem.

Tekintetem végigpásztázta az egybegyűlt pár tucatnyi olümposzi magasságokba emelkedően szemkápráztató küllemű megjelentet, míg végül meg nem pillantottam az ébenszínbe merülően barnás fekete üstököt, amint épp elmerült a fenn említett munkájában. A helyiség egyik végében térdelt egy kanapé előtt. Három másik hasonló szépség társaságában.

Barátnőm arca épp elmerült egy szőke istennő felgyűrt nyári ruhája alatt, a lány combjai között, miközben az egy szemüveges gesztenyebarna leányzó ajkait falta. Utóbbi előtt pedig egy kontyba fogott hajú, párductestű démon térdelt, száját a szemüveges hölgyemény kibontott blúza alól előbuggyanó formás mellének bimbója köré fonva.

Hasonló életkép játszódott le mindenhol a helyiségben. Lányok bólogattak férfi társaik előtt térdelve, máshol a srácok arca tűnt el a széttárt női combok között, megint odébb más testrészüket mélyesztették a hölgyek barlangjába. Újból arrébb pedig több lány állt sorban, kutyapózban, egymás előtt, vonatban nyalva egymást.

Némiképp furcsán éreztem magam, hogy nem akarok részt venni a partiban. De én akkor is inkább csak támaszkodtam ott, kortyolgattam az italomat és élveztem a látványt. Közben pedig azt fontolgattam, hogy ha már úgyis még napokig itt leszünk, talán majd sorban elkapom egy-egy éjszakára a kiszemelt szépségeket és magánszámban megmutatom nekik, hogy én mire vagyok képes. 

A tűz mezői

B Európa elfeledett szupervulkánjában

B-vel a föld körül

Megjegyzés: Ez a történet a B és a modellek című alsorozat újabb eleme (első rész: Calima, de érdemes elolvasni a Jéghegy című novellát is).

*******************************************************************************************

A talaj hangosan ropogott a lábaim alatt, ahogy lassú, megfontolt léptekkel haladtam előre. Akárha egy hatalmas, legömbölyített folyami hordalékkal teli kavicságyban sétáltam volna, azt leszámítva, ahogy a földdarabok ahelyett, hogy csak csúszósan kigördültek volna túrabakancsom redőzött talpa alól, ropogva darabjaikra hullottak és megindultak lefelé az enyhe lejtőn.

Csak kevés választott el attól, hogy sziszifuszi munkának tűnjön az előrehaladás. Miden lépésemnél megindult alattam a porózus kőzetanyag az ellenkező irányba, azonban ennek ellenére is csak sikerült felfelé küzdenem magam. Nem mintha odafenn sokkal jobb várt volna. Pontosan tudtam, hogy ha a dombtetőről körbe tekintek, épp ugyanazt fogom látni, mint innen. Mintha csak valamiféle apokaliptikus tájon haladnék keresztül. Mindenfelé omladozó szürkésfekete törmelék, helyenként kiemelkedő barnás sziklákkal. Na meg a mindent elárasztó csípős gázfelhő, mely mintha a föld pórusaiból szivárgott volna elő. Mindehhez pedig jött még a fullasztó nyári hőség is...

Nehéz volt elhinni, hogy mindezzel együtt Európában járunk. Ráadásul annak is a civilizáltabb felén. Első látásra az ember előbb párosítaná ennek a vidéknek a képét valami Isten háta mögötti banánköztársaságéval. Indonéziában sok a vulkán, nem igaz? – hangozhatna el a porózus tufa és a felszínre gőzölgő gázok láttán. Délkelet-Ázsia, forróság, dzsungel, ágyékkötős félbarbár emberek, akiknek a nagyszülei még egymást ették. Na meg vulkánok. Összeállna a kép.

De lehetne ez az egész Dél-Afrikában is, a fekete kontinens ölén, ahol kb. minden megtörténhet. Az ilyesmi táj miért lenne kivétel? De még akár Japán se lepne meg igazán senkit a millió furcsa szokásával és a nyugati szemlélő számára érthetetlen jelenségeivel. Miért pont ez lenne kivétel? De még akár a végtelen szibériai pusztaság is szóba jöhetne. Elvégre ott minden van. Egyedül a meleg nem illene a képbe, de hát az oroszoktól sosem lehet biztos benne az ember, hogy mit várhat.

Na de Olaszországban...? Sok hely felé tekintene az ember, ha ilyen helyet keres, de hogy az itáliai csizmára, na az nehezen elképzelhető.

Pedig most itt voltunk. Nápolytól alig egy kőhajításnyira, Európa utolsó, és az egyetlen a mai napig fellelhető szupervulkánjánál.

- Szupervulkán Európában? – kacagott fel Monique, amikor vázoltam neki a következő úticél-ötletemet.

- Mi olyan meglepő ebben? – túloztam el akkor a flegma értetlenségemet. – Vezúv... Etna... Sztromboli? – soroltam a híresebbnél híresebb olasz tűzhányókat.

- Na jó, de azt a pöfékelést én nem nevezném szupervulkánnak – reagált munkaadóm hasonlóan nemtörődöm horkantással.

- Én azért annál a pöfékelésnél se lennék jelen, ha nem haragszol – kacagtam fel. – Még meg szeretném fektetni pár modelledet, mielőtt élve elégek.

- Ott a pont – horkantott félig rosszallóan, félig vidoran beszélgetőtársam. – A modelleimet viszont ha valaha is bántanád...

- Még hogy én? – kacagtam fel a rögtönzött fenyegetés hallatán. Bár túl hirtelen jött, hogy igazán komolyan vegyem, a mindig zord és morcos Monique-nál sose lehetett biztosra menni. – Én tehetek róla, hogy a lánykáid bolondulnak a fiatal szakértőhölgyedért?

- Igaz, ami igaz, jobban lázba hozza őket a helyzet, mintha egy pocakos hetvenes akadémikus professzor hajkurászná őket – nevetett fel most már Monique is.

- Nem mellesleg a gatya tartalma se mellékes – kacsintottam cinkosan. – Gondolj arra, hogy én teherbe legalább úgyse fogok ejteni senkit!

- Ami pedig a szupervulkánt illeti – váltottam vissza egy szívdobbanásnyi szünet után az eredeti témára, véletlenül sem akarva komolyabb beszélgetést kiprovokálni az előbbi témáról –, miért pont Európa lenne más, mint a többi kontinens? Felsőbbrendű kultursznobériánkban szeretjük azt hinni, hogy különlegesek vagyunk, de a természetet ez a legkevésbé sem érdekli.

- No igen... – vakarta meg az állát kedvenc fotósom.

- Tőlünk délre ugyanúgy közeledik egymáshoz az eurázsiai és az afrikai kőzetlemez, mint Indonéziánál az eurázsiai és az indoausztráliai, vagy Japánnál az előbbi és a csendes-óceáni. Miért pont nálunk játszódnának le más folyamatok?

- Oké, de ott sincsenek olyan hű de nagy vulkánkitörések – vágta rá Monique, szétterülő mosolyomat látva viszont azonnal el is bizonytalanodott.

- Manapság valóban nem – válaszoltam. – Viszont a Krakatau 1883-as kitöréséről biztos hallottál már... A szintén indonéz Tambora pedig 1815-ben annyi port és hamut lökött a légkörbe, hogy a következő évben az északi félgömb nagy részén blokkolta a napsugárzás jelentős részét, ami miatt gyakorlatilag elmaradt a nyár... Japán térségében pedig a koreai-kínai határon lévő Paektu az elmúlt kétezer év legnagyobb kitörésével csak azért nem okozta ezt, mert a földrajzi elhelyezkedése miatt a szelek nem terítették szét a kilökött kőzetanyagot... A megintcsak indonéz Toba pedig hetvenötezer éve azóta se látott méretű kitörést produkált, aminek a következményei az emberiség túlnyomó részét elpusztították. Minden mai ember az akkori több tízezerből életben maradt pár száz egyén leszármazottja.

Monique csak elkerekedett szemekkel hümmögött válaszként.

- A Flegrei-félsziget térségében negyvenezer éve történt kitörés persze ennél jóval kisebb volt – vontam vállat. – De még ha a Vezúv és az Etna jelenkori tevékenysége tényleg csak pöfögés is lenne, egy ennyivel nagyobb kitörés akkor is az lenne a minimum, hogy egész Nápolyt elpusztítaná.

Ez a beszélgetés járt a fejemben, ahogy most tényleg ott sétáltunk az olasz szupervulkán területén. A Campi Flegrei, a Tűz Mezői tényleg mintha egy nemrégiben itt végigsöprő lángvihar nyomait őrizné. Ahogy a fekete vulkáni törmelékdombocska tetejére érve körbetekintettem a vidéken, csak a távolban láttam csillogni a Pozzuoli-öböl vizét. Nehéz volt elképzelni, hogy olyan messze volt valaha a gigászi kitörés centruma, ami létre hozta  kalderát, melynek központja ma az öböl medrét képezi.

- Pff! Meg lehet dögleni ebben a hőségben – vonta magára hirtelen figyelmemet a mellettem elmormogott szitkozódás.

Kelly Gale alias Kelly

Ahogy oda pillantottam, akaratlanul is végig futtattam tekintetemet a mellettem álldogáló lányon. Kelly még így, kifulladva és a hosszú gyaloglástól fújtatva is gyönyörű volt. Bőr bakancsában, alig combtő alattig érő sortjában és testhez simuló atlétájában úgy nézett ki, mint a keményterepi túrázás istennője. De persze épp ez is volt a cél. Így mutat majd jól a fotókon. Ez a barnabőrű szépség, hosszú hollófekete hajával és igéző tekintetével, ahogy pózol a félelmetes múlt nyomait őrző olasz táj előtt.

- Érdekes, tegnap este nem panaszkodtál a  lábaim között – nevettem fel válaszként. – Pedig ott is forró volt aztán a helyzet.

- Nagyon vicces, Miss B! – horkantott, arcára viszont most már egyre jobban kikívánkozott a mosoly. – De azt a forróságot bármikor ezer örömmel vállalnám... Különben is, mit keresünk itt tulajdonképpen? – hervadt le arcáról ismét a vigyor és morcosan kifújt egy kósza tincset az arcából. – Mi olyan különleges van itt?

Beletelt néhány másodpercbe, amíg eléggé magamhoz térjek, hogy beszélni tudjak. Egek, ez a nő még úgy is lenyűgöző szépség volt, amikor úgy dúlt-fúlt, mint egy hárpia.

- Itt van az eredeti Szolfatára – mondtam. – Az a hely, amiről a jelenség a nevét kapta.

Kelly értetlen tekintetét látva folytattam: - A régi rómaiak az itteni forróság és a feltörő mérges gázok meg a néha hozzájuk társuló lángok miatt úgy hitték, itt van Vulcanus, a tűz és a kovácsmesterség istenének műhelye.

- Aha... – válaszolta még mindig értetlenül.

- Az egyik kúpot pedig, amit a környékén feltörő gázok sárgásra festettek, Szolfatárának nevezték el – folytattam.

- Sárgásra? – vonta fel Kelly a szemöldökét.

- Kén – magyaráztam. – A vulkáni működés utóhatásaként kénes gázok törnek a felszínre, amiből a kén lerakódik a kövekre, sárgásra festve azokat.

- És ez nem csak itteni jelenség?

- Nem – ráztam a fejem. – Igazából minden megfelelő vulkánkitörés után megtörténik. De itt figyelték meg először. Ezért mindenhol máshol is szolfatárának nevezik az ilyen kénkitöréseket.

- Értem... – válaszolta Kelly, majd rövid töprengés után hozzátette: - Én is szívesen lövelnék ezt-azt az arcodba. Annak biztos jobban örülnél, mint a kénnek – vigyorgott rám huncutul, én pedig éreztem, hogy az ágyékom lüktetni kezd a gondolatra.

Egy pillanatig megszólalni sem tudtam. Lelki szemeim előtt ott lebegett Kelly napbarnított színű teste, ahogy meztelenül hever alattam a lepedőn és zilált hajjal, szeretkezésünktől pihegve mosolyog fel rám. Ajkaimon éreztem az ízét. Az ajkaiét, a bőréét és...

Csak Monique hangja rántott vissza a válságba és mentett meg a benedvesedéstől. Egy pillanatig kutatnom is kellett, amíg észre nem vettem őt a szomszédos törmelékhalom tetején.

- Hé! Jöttök már? – kiabálta. – Nem érünk rá egész nap.

Nem szóltam semmit, csak bólintottam. Az járt a fejemben, hogy végezzünk ezzel minél gyorsabban, aztán, ha visszaértünk a szállodába, reggelig ki sem engedem Kelly-t az ágyból... és a karjaimból.

Már épp indulni készültem, amikor halk morajlás ütötte meg a fülemet és mintha a talaj is megmozdult volna a lábam alatt. A fekete kis rögök halk kopogással gördültek le a domboldalon. Eszembe jutottak azok a mérések, amik 2017 elején lassan fokozódó aktivitást mutattak a Campi Flegrei alatt.

Rémisztő volt belegondolni, mi történik, ha ez a vulkáni mező ismét működésbe lép. Igaz, kisebb kitörései a történelmi időkben is voltak és a környék még mindig egyben van, de akkor is... Jobb félni, mint megijedni.

A következő pillanatban inkább megráztam a fejem és tovaűztem a gondolatot. Már a morajlás és a halvány remegés is megszűnt. Egyelőre úgy döntöttem, inkább nem foglalkozok vele. Ehelyett gyorsan a Monique hangja felé siető Kelly után indultam és mosolyogva gondoltam arra, mi vár rám az este a szobánkban.

*******************************************************************

Ha tetszett, olvass B látogatásáról a Tamboránál is!

Hegyeken át

B a világvégi úttalan, de nem is annyira járatlan utakon

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kapnak a Sivatagi tengerfenék című történetben megismert német egyetemista lányok is.

*********************************************************************

Nagyot ásítottam és kinyújtóztattam tagjaimat, miközben kikászálódtam a sátorból. Egyik kezem ujjait másik könyököm köré fontam, hogy aztán enyhén oldalra dőlve mindegy vállamból kitépni igyekezvén ráncigáljam ki a görcsöt tagjaimból. Az oldalam íjként feszült meg, hogy aztán pozíciót váltva, előbb a másikat cibáló karomat nyújtsam ki és fonjam köré megnyújtóztatott végtagom ujjait és most a másik irányba dőlve húzzam ki izmaimat.

Az enyhe, finom kis tűszúrásnyi fájdalom nyomán frissesség költözött tagjaimba, ahogy megráztam magam mellé ejtett kezeimet és egy újabb ásítás kíséretében toporogtam a csípős reggeli levegőn. A későtavaszi hajnal ellenére erősen olyan érzésem volt, mintha az otthoni langymelegből a kezdődő, vagy már épp lezáródó, de még mindig erőteljesen ható télbe teleportáltam volna.

Halkan horkantottam, ahogy végig néztem a sziklás talajon sorakozó sátrakon. Dr. Schmidt vagy mazochista, vagy a Trónok harca jégzombijainak egyike, aki a fokozódó meleg elől, a messzi észak híján, a magas hegyekbe menekül… Vagy csak egyszerűen érdekli ez a vidék és most nyílt alkalma kis csapatunkkal felkeresni. Természetesen ez utóbbi volt a helyes megfejtés, csak némiképp nehéznek bizonyult megemészteni, hogy a végre hosszabbodó nappalok, egyre erőteljesebben kisütő nap és kellemes meleg helyett mi még rá is teszünk a dologra és oda utazunk, ahol Tél tábornok még mindig böködhet minket fagyos szuronyával.

Persze ennél jobb errefelé nemigen lesz, gondoltam, ahogy szándékosan merevre nyújtott lábaimmal lassan előre lépkedtem, keresztültapicskolva egy-két méteres hófolton, hogy aztán behajlítsam térdemet és bokámat megragadva addig húzzam azt fel, amíg csontjaim és izmaim engedik. A világnak ebben a távoli szegletében még nyáron is alig olvad el rövid időre az összes hó. Télen meg aztán…

Ahogy beszívtam a metszően hideg levegőt, kissé már felfrissülve tekintettem végig a tájon. A völgy úgy húzódott végig a vidéken, mintha csak egy gigantikus óriáscsemete húzott volna botjával csíkot homok helyett a sziklás vidékbe. Avagy mint az első Indiana Jones-filmben a legördülő sziklagolyó vájata.

Simán el tudtam volna képzelni, hogy valaha itt valami kolosszális természeti katasztrófa robogott végig, felszántva a vidéket. Na meg azt is, hogy a helyi indiánok meséiben valami ilyen magyarázza az égbeszökő hegyláncot átvágó járat születését. Már amennyi őslakos élt errefelé valaha is. Igaz, errefelé, a mai Kanada nyugati végein húzódott az Amerikát benépesítő első emberek útvonala a mára már elsüllyedt Beringia felől a szárazföld belsejébe, ez a zord hegyi vidék sosem volt sűrűn lakott terület. Akkora vidéken, mint az Egyesült Államok Alaszka után legnagyobb öt-hat állama együttvéve, még ma is alig él pár millió ember. Annak ellenére, hogy közben a fent említett államok, köztük a perzselő sivatagokkal tarkított Kalifornia és Texas összlakossága felülmúlja a százmilliót is.

De nem hiába, ezt a távoli vidéket a mai napig nemigen érte még el a civilizáció. A már korábban is fejlett, de nem épp expanzív Kínát, Indiát és a nagy távolságokra inkább csak vallási értelemben terjeszkedő arab világot leszámítva a modernnek nevezett kultúrát mindenhova az európaiak vitték el. Méghozzá koncentrikusan távolodva az óhazától. Nem véletlen, hogy ma is azok a világ legfejlettebb részei, a fent említettek mellett, de még talán azokat is beleértve, amelyek könnyen megközelíthetőek Európából. Az Egyesült Államok törzsterületén is megfigyelhető, hogy ahogy távolodunk az Európához legközelebbi északkeleti államoktól, dél felé úgy nő a tagállamok területe és csökken a népsűrűsége. Nyugat felé haladva pedig ez hatványozottabban igaz. Ugyanúgy, ahogy Kanadában a délkeleti központi területek, a keleti Québec tartomány és a nyugati régiók viszonylatában.

Ide pedig, Brit Kolumbia kanadai tartomány és Alaszka határára, már olyan későn és olyan kevesen jutottak csak el a gyarmatosítók, hogy ez a vidék mind a mai napig javarészt megőrizte a hamisítatlan amerikai határvidék jellegét. Még távolabb északnyugatra, Alaszka területén még ma is van olyan régió, amit csak „megszervezetlen körzetként” tartanak számon, mivel ugyan az Egyesült Államok egyik legfiatalabb államát se ma hozták létre, odáig még mindig nem jutottak el, hogy minden egyes négyzetkilométerét felparcellázzák.

Errefelé pedig, fenn a zord hegyekben, még annyira se kúszott magasra a civilizáció. Ahogy teleszívtam tüdőmet a friss hegyi levegővel, kicsit úgy éreztem magam, mint egy ismeretlen vidéket feltörő pionír. Vagy még inkább úgy, mint egy kőkorszaki bunkóbotos fickó, aki a szarvas- és mamutcsordákat követve vág át a nagy ismeretlenen.

Na ezutóbbiak tényleg azt hihették, hogy valami gigantomán erő tépett barázdált sebet a hegyekbe, átszakítva a Csendes-óceán partvidékével párhuzamosan futó hegyláncot. Bár talán akkoriban ezt a hágót még az az erő tartotta markában, ami ténylegesen kialakította. Nevezetesen a kétezer méter fölé is nyúló ormokról, északi fekvése okán mindenhonnan a tenger felé aláfutó kolosszális gleccserek.

Bár a hatalmas jégfolyamok mára már gyakorlatilag eltűntek erről a vidékről, az olyan átjárókat, mint a körülöttem húzódó Chilkoot-hágó is, télen még a mai napig több méter magas hótorlasz zárja el. Ugyan az utóbbi nyárra manapság már felenged, de még mindig ott hagyja maga után a legömbölyített völgyet pettyező fehér foltokat.

Belemélyesztettem kezeimet a hóba, reménykedve, hogy a szúrós hideg összehúzódásra bírja ereimet, felgyorsítva vérkeringésem és némi életet verve tagjaimba. Azután, amikor a hó már kellőképp ráolvadt bőrömre, az arcomat is bedörgöltem az alig olvadáspont fölé melegedett vízzel.

A Chilkoot-hágó az alaszkai-kanadai határon

Tényleg mintha pionírokként törtünk volna előre. Apró, pár sátorból álló táborunk egy pillanatra valóban a civilizáció előre tolt őrállásának tűnt, mely egyre csak araszol előre az ismeretlenbe. Annak ellenére, hogy az égbeszökő hegyek mindkét oldalát már jó ideje benépesítette az ember, ráadásul az európai ember is. A hátunk mögött hagyott délnyugat-alaszkai partvidéket épp úgy, mint a hegyek túloldalán nyújtózó Yukon-folyó völgyét. Mégis úgy éreztem magam, ahogy immár kellőképpen ellazult tagokkal lépkedtem a tábor körül, mintha eddig meghódítatlan vidéken járnék.

Egészen addig, amíg bele nem botlottam a földből félig kiálló fatákolmányba.

Bár már előző nap felfedeztük, amikor tábort vertünk, még mindig meglepetésként ért a jelenléte. A tüchtig német diáklányok, a hosszú hegymászást követve elcsigázottan úgy játszadoztak az elhagyatott szerkezettel, mint a kisgyerekek. Én viszont most, még mindig félig-meddig elmacskásodott tagjaimmal, épp csak meglöktem túrabakancsom orrával a kettétört tengely végén a földtől fél méterre meredező kereket, ami enyhe nyikorgással fordult körbe.

Ráadásul nem volt egyedül. Bár párja a tengely túlvégéről már réges-régen elveszett, a kétezer métert közelítő hegyek közé bevágódó, de még mindig ezer méter fölé nyúló hágó szűkös útvonalában nyílegyenes vonalban elszórva úton-útfélen hevertek a különféle használati tárgyak. Mintha csak jelzőfényként hagyták volna itt. Útjelzőként, hogy „Hahó! Itt jártunk.”

Nem mintha a bő száz éve erre caplató hordának ez valaha is eszébe jutott volna. A Chilkoot-hágó ugyanis a huszadik század hajnalán, elhagyatottsága és vadsága ellenére, igencsak forgalmas hely volt. A hegyek óceánnal átellenes oldalán ugyanis ott hömpölyög az a Yukon-folyó, melynek egyik északabbra elhelyezkedő mellékfolyójában, a Klondike-ban, a megelőző évszázad utolsó éveiben aranyat találtak.

Az akkor még pláne mindentől távol eső vidéket legkönnyebben a Yukonon felhajózva lehetett elérni, ami viszont csak akkor volt abszolválható, amikor az Alaszka nyugati partvidékén lévő torkolatvidéken elolvadt a téli jég. Ami odafenn északon nem épp március első napjaiban történik. Így a türelmetlen szerencsevadászok inkább fogták magukat és nekivágtak a szárazföldi útnak, ami a legkönnyebben úgy volt abszolválható, ha eljutnak valahogy Alaszka délkeleti csücskébe, ahol vezet néhány hágó keresztül az errefelé még magyar szemmel sem épp égbekiáltóan magas, de északi fekvése miatt igencsak fagyos Parti-hegységen. Pár száz kilométert caplatva pedig elérhették a Yukont, amin már le lehetett hajózni a Klondike torkolatáig.

Na de amíg az ember oda eljutott…

Még most is megborzongtam, ahogy visszaemlékeztem, hogyan küzdöttük fel magunkat kínkeservvel egy-két napja a hegyvonulat nyugati oldalán. Ugyan, ismételten, a hegyek errefelé nem olyan égbeszökően magasak, hogy embert próbáló teljesítmény lenne feljutni rajtuk. Emellé viszont olyan meredekek…

Aranyásók az "Arany-lépcsőn"

Annak idején, a századelőn, az aranyra éhes szerencselovagok természetesen még a tél végét se tudták kivárni. Amint egyáltalán járható volt az út, neki indultak. Az első úttörők szabályos lépcsőt vájtak a jeges hegyoldalba, amin aztán az utánuk jövők libasorban felcammogtak. Mindig az úticélt szem előtt tartva nevezték el ezt a feljárót Arany-lépcsőnek. Nekem pedig még attól is libabőrős lett a hátam, ahogy visszaemlékeztem rá, hogyan vánszorogtunk fel biztosítókötelek tucatjaival, hátunkra pakolva a létező legjobban megkurtított túrafelszerelésünket. Közben pedig végig azon aggódtunk, mikor csúszik le valaki és kell a többieknek visszarángatnia a hegymászó kötelek segítségével.

A régiek pedig mindezt biztosítókötelek nélkül tették, ráadásul, a kanadai kormányzat biztonsági intézkedései nyomán, mivel ők is a hátuk közepére kívánták, hogy az igyekvő aranyásók itt tömegesen potyogjanak le és törjék ki a nyakukat, vagy fagyjanak halálra a Yukon mentén, több mint négy tonnányi felszerelést cipelve magukkal. Ha nem volt pénzük hordárokat felbérelni, akkor mindezt több menetben, oda-vissza rohangálva a Chilkoot-átjáróban, mint a mérgezett egér. Ezek után könnyedén el tudtam képzelni, mi játszódott le azoknak a fejében, akik végül hagyták a fenébe az egészet, és egy tengelytörés után itt hagyták az ellátmányszállító szekerüket a hóban, hogy visszaforduljanak és haza térjenek.

Tekintetbe véve ráadásul, hogy az út végén, a Klondike mentén épült Dawson City-ben is olyan keserves volt az élet, mint a Vadnyugaton soha. Nem is csoda, hogy pár év után betelt a hócipő és amikor a Yukon torkolatvdékénél fekvő alaszkai Nome közelében is aranyat találtak, reménykedve, hogy a nagy folyóból több sárga fémet tudnak kilögybölni, mint a Klondike napi pár centje, áttették a székhelyüket oda.

Mindez viszont nem változtat a tényen, hogy mennyien vágtak neki a Chilkoot-hágónak, hogy utat találjanak maguknak a Klondike felé, amíg még az aranyláz tartott. Bár kétségtelenül hívogatóak voltak a kilátások, én még mai szemmel nézve is előbb próbáltam volna meg az itteni gleccserek vízéből tokaji aszút facsarni, minthogy nekivágjak ennek az útnak aranyásó-felszereléssel felpakolva. Attól pedig már egyenesen méteres taréjba állt égnek a hajam tövétől a hátam közepét verdeső végéig, amikor elképzeltem, milyenek lehettek a viszonyok a Fehér-ösvényen, ami ugyan délebbre volt a Chilkoot-hágóbeli párjánál, rövidebb is volt, de sokkal meredekebb.

A korabeli szóbeszéd úgy írta le őket, mint a legendás Skyllát és Karübdiszt. Bármelyiket választja az ember, hamarosan azért kezd rimánkodni, bárcsak megváltoztathatná a döntését és mehetne a másikon.

Én ugyan nem bántam meg, hogy neki vágtam, ugyanis már csak ez a mostani hajnali látvány és a csípősen hűvös, tiszta levegő is kárpótolt az erőfeszítésekért, de az aranyásás reményében megveszekedett félkegyelmű lettem volna nekirugaszkodni.

- Hé! – hasított bele a késsel vághatóan sűrű levegőbe egy ismerős hang. – Hova lettél?

Ahogy vissza pillantottam, azonnal meg is pillantottam Giselle kócos szőke üstökét a sátor ajtajában.

- Kijöttem egy kis reggeli nyújtózásra – válaszoltam.

- Ne mondd, hogy máris indulni akarsz! – fújtatott, majd megdörgölte a szemét.

- Előbb reggeliznék sünt egészben – nevettem fel.

- Helyes. Akkor gyere vissza kicsit melegedni még!

- Bizony. Várunk – hallottam meg Ingét is a sátor mélyéről és hanghordozásától egy pillanat alatt ösztönösen összerándultak a combjaim.

Arcomra akaratlanul is huncut mosoly ült ki, ahogy ösztönösen mozdultak a lábaim vissza a sátor felé. A két lány ugyan az észak-német partvidéki otthonukban hozzászokhattak már a hideghez, mégis jó alaposan bebugyolálták magukat az itteni fagyos éjszakákra. De persze nem amiatt, mert annyira fagyoskodtak volna, hanem annak okán, hogy derék alatt ne kelljen viselniük semmit.

Nekem pedig már fülig ért a szám annak a puszta gondolatától is, ahogy befurakszom közéjük és magam mellé simítva a karjaimat két forrón nedves barlangba mélyesztem ujjaimat arra a röpke kis időre, amíg Dr. Schmidt magához tér és ismét megkezdődik a menet.

*********************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B egy másik távoli helyen fagyoskodik az egyetemista lányokkal!

Zord zóna