Gyönyörök szigete XV. rész - Tisztelet 2. fejezet

Előzmény: Gyönyörök szigete I. rész 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Gyönyörök szigete XV. rész 1. fejezet

Írta: Jeremydcp
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. július 6.

*********************************************************************

- Szeretnék táncolni neked egyet, Jeremy.

- Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? – kérdeztem Pamelától valamivel később aznap reggel. – Szeretnél adni nekem még egy öltáncot?

Pamela felnevetett.

- Persze, hogy szeretnék neked táncolni, Jeremy. – Szőke barátnőmnek sejtése se volt róla, hogy már vagy fél órája igyekeztem a karrierjére terelni a témát. Miután megnéztem a portfólióját a sztriptíz klub weboldalán, egyre jobban érdekelt ezzel kapcsolatban minden. Leginkább az izgatott, hogy egy ilyen gyönyörű és intelligens nő, mint Pamela, miért kötelezi el magát a egzotikus táncosi karrier mellett. Sokkal több volt ő, mint amennyi negatív sztereotípia társult a sztriptízesekhez. Az én szememben egy igazi angyal volt.

Miközben kinn pihentünk a lakrészemhez tartozó teraszon, Pamelára mosolyogtam.

- Túl sok lenne, ha azt kérném tőled, amit a vendégeid kapnak?

- Mire gondolsz?

- Szeretném, ha úgy kezelnél, mint egy ügyfeledet – magyaráztam. – Mintha épp csak betévedtem volna a klubotokba. Sose voltam még sztriptíz klubban, úgyhogy nem tudom, milyen lehet. Bár… ötleteim azért vannak – bólintottam lassan. – Gondolom érted, mire gondolok.

Szélesen elvigyorodott.

- Mint egy vendéggel, mi? Azt is szeretnéd, ha zsebre tenném a pénzedet?

- Teljes mértékben kezelj úgy, mint egy vendéget! – erősítettem meg. – Tedd el a pénzemet, beszélj velem úgy, mintha nem is ismernél és így tovább! Mintha csak egy dollárjel lennék. – Pamela összevonta a szemöldökét, miközben folytattam: - Te mondtad, hogy így szoktál tekinteni a vendégeidre a klubban. Ők csak a pénzt képviselik, amit szeretnél megszerezni.

- Nem mindegyikükre nézek úgy – vallotta be Pamela. – Néhány fickó kifejezetten rendes. Még ha egy srác nem is különösebben jóképű, de kedves és barátságos, úgy viselkedik, mint egy úriember, én is próbálom a lehető legnagyobb kedvességgel viszonozni azt neki. Megölelem az öltánc után, vagy engedem, hogy ő öleljen meg… ilyesmik. Néha egy puszit is kapnak az arcukra. De azok a fickók sosem érdemelnek ki ilyet, akik undokak, tiszteletlenek velem, vagy azok a tipikus macsók.

- Csak a kevésbé vonzó srácoknak engeded meg, hogy ölelgessenek öltánc után? Érdekes.

- Úgy vettem észre, ők azért jönnek be a klubba, mert magányosak. Néhányukról egyértelműen meg lehet mondani. Ők visszahúzódók és félnek felvenni a szemkontaktust. Hiszed vagy sem, de ki tudom szúrni akár egy mérföldről is azokat, akik harminc évesen még szüzek. Táncoltam már sok ilyen srácnak. Próbálok kedves lenni hozzájuk. Sokuknak valószínűleg én vagyok az első nő, akit meztelenül látnak. Ez… egy életre megmarad nekik. Az emlék. Nem szeretném, ha rossz emlékeik lennének róla. Én se szeretném, ha tíz év múlva úgy emlékeznék vissza, hogy az első nő, akit meztelenül láttam, egy nemtörődöm, anyagias sztriptízes volt. Jobban szeretném azt mondani, hogy igen, sztriptízes volt, de egy nagyon rendes és figyelmes valaki és egész életemben mosolyogva fogok visszagondolni rá. Én is ilyen szeretnék lenni. Legalábbis azoknak a fickóknak.

- De így is a pénzük miatt csinálod.

- Igen. Pontosan – bólintott. – Húsz dolcsi az asztalon táncolásért, huszonöt a kanapén és harmincöt a privát szobáért, ahol legtöbb a lehetőség a kontaktusra. Mindegyik tánc egy teljes zeneszámig tart és félóránként mindig van egy „egyet fizet, kettőt kap”-akció.

- Biztos jó sokat keresel.

- Nem annyit, mint hinnéd. Minden táncért, attól függetlenül, hogy húsz, huszonöt vagy harmincöt dolláros volt, tíz dollárt be kell fizetnem a klubnak. Emellett beszedik a bérletidíjat is, ami hetven dollár. – Összevonta a szemöldökét. – Egyes napokon, amikor kicsi a forgalom, a végén még én tartozok a helynek.

Elkerekedtek a szemeim.

- Az hogy lehet?

Pamela megvonta a vállát.

- A bérleti díj mindig hetven dodó. Akkor is, ha nem keresek hetvenet egész éjszaka, ki kell fizetnem az egészet. Három harmincöt dolcsis táncot kell lenyomnom minimum minden éjszaka, hogy bármi profitot elkönyvelhessek. Az százöt dollár, amiből lejön hetven a bérleti költségre és mindegyik táncért kap még tízet a klub. A végén nekem ennyi után csak öt dollár marad. Utána persze már jóval nagyobb a bevételem minden tánc után. De meg se tudom számolni, hányszor nyomtam le kilenc-tíz órákat úgy, hogy semmi nem jött be. Kimerülésig dolgozol és a végén még te tartozol a munkáltatódnak. Valahányszor nekivágok egy munkanapnak, mindig hetven dollár ledolgozandó adóssággal kezdek.

- Ez nem hangzik helyesnek.

Pamela bólintott.

- Nem is az. De a mi szakmánkban így mennek a dolgok. Az érem másik oldala viszont az, hogy van olyan éjszaka is, amikor ezer-ezerötszáz dollárt viszek haza. Még az átlagos napokon is öt-hatszázat. Ez bőven kárpótol a veszteséges éjszakákért. A munkaidőm nagy részében csak ücsörgök ott és beszélgetek a vendégekkel. Muszáj beszélgetnünk velük és nagyon kedvesnek kell lennünk, ha hozzá akarunk jutni a tárcájukhoz. Ó… és amikor a színpadon táncolunk, örülhetek, ha két-három dolcsi borravalót kapok. Általában csak egy-két fickó jön oda borravalót adni. Ha szerencsém van, az az egy még egy privát műsorra is elhív.

- Azt mondtad, ez egy elég előkelő hely, nem?

- Ó, igen. Nagyon is az. Máskülönben egy percig sem maradnék ott. Minden alkalmazott nagyon szakszerű a menedzsertől a helyi madamon át a kidobókig és a pincérnőkig. Sose volt semmi problémám, bár nekem nem kell a többi táncossal foglalkoznom. De nem számít, milyen klubban dolgozol. Mindenhol lesznek irigy és önző emberek, akiket csak a rivalizálás érdekel. Állandó versenyben vagyunk a vendégek figyelméért. Vannak, akik ezt barátságos keretek között rendezik le, mások nem. Csak úgy kereshetsz pénzt, ha te szerzed meg az ügyfelet. A verseny pedig néha nagyon kemény is tud lenni.

- Miről szoktatok beszélgetni a vendégekkel? – érdeklődtem. – Azt mondtad, nagyon kedvesnek kell lenned velük.

- Házi szabály. Senkivel szemben nem lehetünk negatívak, nem számít, mit mondanak vagy tesznek. Ha megsértik a szabályokat, a kidobók közbelépnek és gondoskodnak róla. Megvan a sztenderd kérdéseim listája, amit minden vendégnek feltehetek. Név, volt-e már ilyen klubban korábban, hol él és mivel foglalkozik… Egy ideig el lehet ezekről diskurálni, utána pedig, szerencsés esetben, kér egy privát táncot.

- Vannak visszatérő vendégeid? Srácok, akiknek te vagy a kedvence és mindig téged keresnek?

Elmosolyodott.

- Akad. Van egy srác… Ericnek hívják. Hetente egyszer jön és leperkál nekem háromszázörven dollárt tíz táncért egy privát szobában, ami végül tizenkettő vagy tizenhárom lesz, figyelembe véve a fél órás bónuszokat. Persze minden három-négy szám után le kell ülnöm pihenni pár percre, de Eric nem szokta bánni. Addig csak ücsörgünk ott és beszélgetünk.

Egy pillanatra elhallgatott, elveszve a gondolataiban.

- Ő a kedvencem. Nem azért, mert annyit fizet, hanem mert egy elég magányos és depressziós alkat. Ugyanakkor viszont nagyon rendes fickó. Ő is azoknak a harminc éves szüzeknek az egyike. Jó érzés egy kis napfényt csempészni a heteibe. Én vagyok az egyetlen táncos, aki érdekli őt. Mindig előre felhívja a klubot, hogy dolgozok-e épp. Ha nem, nem is jön. Ha beszélgetések és táncok kedvéért sokszor három órát is marad. Szeretek vele lenni.

- Gondoltál már valaha arra, hogy munkán kívül is találkozz vele?

- Nem. Ez az én saját szabályom. Ne keverd a munkát a szórakozással! Plusz ha a klub rájönne, hogy egy vendéggel randizok, azonnal kirúgnának. Vannak klubok, amik bátorítják ezt, mások nem. Ez nem. – Egy pillanatra habozott, majd hozzátette: - Viszont egyszer megszegtem a szabályt. Volt egy nagyon dögös lány, akinek egyszer táncoltam. Még engem is felizgatott. Pedig ez nagyon ritkán történik meg. Két-három évente egyszer ha ráizgulok egy vendégre. Akárhogy is, munka után találkoztam ezzel a lánnyal, Renee-vel, egy hotelszobában. Igazán… vad éjszaka volt. De akkor még fiatal voltak és sokkal befolyásolhatóbb, mint most.

Egy pillanatra lesütötte a szemét.

- Ha valaha is megszegném a saját szabályomat azzal kapcsolatban, hogy találkozzak egy vendéggel munkaidőn kívül, az csak Eric miatt lehetne. Időről időre elgondolkoztam a lehetőségen, de végül nem éreztem jól magam az ötlet miatt, hogy randizzak valakivel, akivel meló közben találkoztam. – Megrázta a fejét, majd hozzátette: - Nem tűnne helyesnek.

- Nem is tűnik ez a klub annyira rossz helynek – állapítottam meg. – Biztonságos, megfelelő előírásokkal és szokásokkal. És a menedzsmentet is nagyon dícséred.

- Megvannak az árnyoldalai is – válaszolta. – Ahogy már mondtam, nagyon magasra teszik a lécet és professzionálisan kezelnek mindent. Ennek megvannak a következményei is.

- Következmények? Mire gondolsz?

Pamela összevonta a szemöldökét.

- Nagyon súlyos büntetéseket tudnak kiróni.

- Büntetéseket?

Lassan bólintott.

- Igen. Például ha tíz percet késel munkából, rögtön ötven dollárt kell fizetned. – A szemeim elkerekedtek, ahogy folytatta. – Utána minden egyes további percért két-két dollárt. Egyszer negyvenöt percet késtem és emiatt százhúsz dollárt kellett fizetnem. Az sem érdekelte őket, hogy dugóba kerültem. A madam csak annyit válaszolt, hogy figyeljem a forgalmi híreket a rádióban legközelebb.

- Váó…! – rökönyödtem meg. – Csak mert egyszer elkéstél?

Bólintott.

- Igen. Csak mert egyszer elkéstem. És amikor rád kerül a sor a színpadon, oda kell érned, mire a szám kezdődik. Ha nem, az száz dollár büntetéssel jár. Még ha egy vendéggel beszélgetek, amikor a D.J. bemondja a nevemet, le kell zárnom a beszélgetést, hogy odaérjek a színpadhoz. Hatvan másodperc időm van rá. Viszont a zene olyan hangos, hogy néha nehéz meghallani, amikor hívnak. Külön oda kell figyelni rá.

- Nem csoda, hogy a klubtulajdonosoknak annyi pénze van – csóváltam a fejem. – Már azért legombolnak hetven dollárt, hogy egyáltalán dolgozol. Plusz tíz dollárt minden egyes táncos minden egyes privát táncáért, ráadásképp pedig még a büntetések is… Nem épp egy alkalmazottbarát felállás.

- Van százötven dolláros büntetés is – tette hozzá Pamela. – Bár azt még sikerült elkerülnöm.

- Azt miért?

- A táncosok dohányozhatnak a klubban, de csak a pultnál, vagy egy asztalnál. Ha bárkit is elkapnak cigivel máshol, az automatikusan százötven dollár büntetéssel jár. Magunknál tarthatjuk a cigisdobozunkat, de nem vehetjük elő. Én persze nem dohányzom, így még a lehetőség sem merült fel.

- Az jó – bólintottam. – A dohányzás káros az egészségre. A bátyám gyerekkorunkban passzív dohányzás miatt kapott tüdőrákot. Édesanyám világéletében dohányzott. Csak remélni tudom, hogy én nem leszek egyszer rákos emiatt. Nem az ő szenvedélye miatt lett elsősorban rákos a bátyám, de az orvos szerint növelte a kockázatot.

Pamela összevonta a szemöldökét.

- És a bátyád… most jól van?

- Dan? Remekül – bólintottam. – Legyőzte a rákot.

- Jó hallani – lélegzett fel Pamela.

A következő kérdést már korábban is feltettem neki, így tudtam rá a választ, de akkor is meg akartam kérdezni megint.

- Tényleg szeretsz sztriptíztáncos lenni?

A szőkeség habozott egy pillanatig, majd elhúzta a száját.

- Erre mindig igent szoktam mondani, de az igazság az, hogy gyűlölöm. A fizetség viszont mesés. Ezért csinálom. Tavaly összesen kétszázezer dollárt kerestem. Ráadásul ez adómentes is.

- Nem jelented be a jövedelmedet?

- Kizárt – vágta rá. – A sztriptíz független vállalkozásnak minősül. Nem kell számlát adnunk és készpénzben kapjuk a fizetést. Be kéne jelentenünk a bevételünket, persze, de én nem akarok még az adókra is költeni minden évben. Ha utána néznél, azt találnád, hogy tizenegy éve munkanélküli vagyok.

- Azóta vagy táncos.

- Pontosan – bólintott Pamela. – A kormány nem tudja, hogy sztriptízelek. Munkanélküliként vagyok nyilvántartva. Akkor meg miért fizetnék adót?

- Remélhetőleg sosem buksz le… De azt értem, mi tart ott. Kétszázezer dollár évente… az négyezret jelent hetente. Adómentesen az szép summa.

- Rengeteg ócsárlást kapok közben – jelentette ki. – Sok vendég már részegen érkezik és ordítozik. De a legrosszabbak a pénteki és a szombati éjszakák. Akkor lehet a legnagyobb pénzt kaszálni, de én gyűlölök akkor dolgozni. Nagyon sok akkor a tizennyolc-tizenkilenc éves srác. Ők vadak és zabolátlanok. Azt hiszik, mindent megengedhetnek maguknak. Gyűlölöm ezt.

Összevontam a szemöldököm.

- A többségüknek, biztosra veszem, fogalma sincs róla, hogy kellene egy igazi nő előtt viselkedniük.

Pamela mordult egyet, mielőtt folytatta.

- Azóta, hogy ott dolgozok, megváltozott a véleményem az emberekről. Mindenki a klubban, de még a bevásárlóközpontban is tárgyként néz rám. Elvesztettem a hitemet az emberiségben. – Lebiggyesztette az alsó ajkát, miközben folytatta: - Te vagy az első férfi, Jeremy, akiben meg tudtam bízni az elmúlt hat-hét évben.

- Én? – fészkelődtem. – De miért?

- Azért, ahogy bánsz velem – válaszolta. – Boldogan üldögélsz itt velem és beszélgetsz. Akár három-négy óráig is beszélgethetek veled bármiről anélkül, hogy rám mozdulnál. Többször is szexeltünk már, de még mindig szeretnél beszélgetni velem. Jobban megismerni engem. Nem szoktam hozzá ehhez. Ahhoz, hogy érdekellek és hogy törődsz velem. Hogy őszintén törődsz velem. Látom a szemeidben. Érzem.

Hangosan felnevettem.

- Bárki érdekesnek találna egy sztriptíztáncost, aki szeret az egyiptomi műkincsekről és a Nílusmenti mítoszokról olvasni. – Egy kérdés ötlött fel a fejemben, ami régóta izgatott, és ha bárki tudhat rá válaszolni, az Pamela. – Miért folyik a Nílus délről északra és nem fordítva?

- Az afrikai magashegységekből folyik le – válaszolta. – Nagyon kevés folyó halad délről északra a világon, de a Nílus igen. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nagyon jó lenne egyszer végighajózni rajta.

Hirtelen felötlött bennem egy kérdés, amivel talán meg tudom fogni.

- Na és miért kék az ég?

- A tiszta, felhőtlen nappali égbolt azért kék, mert a levegő molekulái jobban szétszórják a kék fényt, mint a vöröset, vagy bármilyen mást, ami a Napból jön – magyarázta, én pedig lenyűgözve hallgattam. – Napnyugtakor viszont azért vörös, vagy narancssárga, mert akkor a kék fény a látöterünkön kívülre szóródik. Azt hiszem, ezt hívják Tyndall-hatásnak. Igen… egy tudós után.

Vajon van bármi is, amire Pamela ne tudná a választ? Mégis milyen más kérdést tehetnék még fel? Tényleg lenyűgöző teremtés volt.

- Túl okos és művelt nő vagy ahhoz, hogy tizenegy évig sztriptízelj – mondtam végül és gyengéden megcsókoltam a kézfejét. – Egynap, remélhetőleg minél hamarabb, elvégzed az egyetemet és tanár lehetsz. Ez a neked való. Lindsay is tanár szeretne lenni, tudtad? – mosolyodtam el. – Le merném fogadni, hogy legalább 4.0-s a tanulmányi átlagod az egyetemen.

- 3.8 – vágta rá, én pedig csak mosolyogtam.

Folytatása következik!