Lopott pillanatok Jennával 10. fejezet

Írta:  secretsxywriter

Fordította: Sinara

Az eredeti megjelenésének időpontja: 2018. május 30.

******************************************************************************************

Nagyjából tizenkét órával később történt, hogy a saját anyámnak éreztem magam.

Nem ismertem fel a számát, az ismeretlen hívásokat pedig többnyire a hangpostára hagyom. Valami okból kifolyólag azonban lenyomtam a zöld gombot és beleszóltam.

- Halló!

Fojtott, összefüggéstelen szavakat hallottam a túloldalról valakinek a zokogásán keresztül. A szívem a torkomban dobogott, amikor egyszer csak kihallottam a saját nevemet a katyvaszból. Majd Danny-t. Egy kórház nevét.

- Kat, nyugodj meg! – Félelemmel teli borzongás futott végig a gerincem mentén. Ötletem sem volt, hogy bírtam ki anélkül, hogy én is sírva fakadjak. – Már úton is vagyok. Csak maradj ott, oké?

Az orrnyergemet masszíroztam, miközben válaszra vártam, amikor pedig meghallottam az „oké” visszhangját, azonnal letettem a telefont és már rohantam is le az utcára. A jobb oldalamon azonnal megpillantottam a kocsimat, nagyjából ötven lábnyira, bár a távolság legalább egy mérföldnyinek tűnt. A bal oldalamon viszont épp egy taxi fordult be az utcába.

Kit akartam átverni? Nem voltam abban az állapotban, hogy vezessek.

Alig vágtam be magam mögött a taxi ajtaját és máris a kórház nevét köptem. Aztán megmarkoltam az ülés fejtámláját, miközben gyorsítottunk. Figyelmen kívül hagytam a sofőr rám vetet pillantásait, ő pedig csak annyit mondott, hogy kapaszkodjak, mielőtt beletaposott volna a gázba.

Istenem, add, hogy minden rendben legyen! – motyogtam magamban. – Add, hogy minden rendben legyen!

Tíz perccel később már a sürgősségi osztály ajtaján siettem át és kiszúrtam azt az elfüggönyözött részt, amiről az információs pultnál beszéltek nekem. Ott találtam meg Katet, egy hordágy szélén ücsörögve. Lábaival kalimpált, feje pedig előre-hátra ringatózott.

Amikor azonban végre rám emelte kivörösödött szemeit, jobb kezét pedig felém nyújtotta, mint egy gyerek, azonnal elszállt minden erőm, amivel addig meg tudtam őrizni a nyugalmamat.

- Minden rendben? – A cipőm talpa nyikorgott a linóleumon, ahogy megtorpantam. Nem vártam válaszra, hanem azonnal magamhoz vontam és a karjaimba zártam őt. Végre ott volt. A karjaimban. Bár nem úgy történt, ahogy megálmodtam, de mégis ott volt.

A fejéhez nyomtam ajkaimat és gyengéden tartottam tarkóját. Úgy éreztem, menten elájulok, de nem érdekelt. Kat ott volt. És élt. Ráadásul épp egy kórházban voltunk, ha bármi is történne.

- Látnod kellene a másik fickót – csuklott, miközben kézfejével megtörölte a szemeit és az orrát.

Vonakodva, de lassan elengedtem őt, aminek következtében végre alaposan végig mérhettem őt. Összevontam a szemöldököm, látva, ahogy a karja csak úgy lóg előtte, kézfeje pedig elmerül az ölében pihenő törölközőben.

- Milyen súlyos?

Kat elfintorodott és a törölköző felé intett állával.

- Eltörött.

Egy nővér tűnt fel a függöny másik oldalán és felírt valamit Kat kartonjára.

- Tiszta törés. A doktor hamarosan visszajön, hogy felírjon önnek némi fájdalomcsillapítót. Addig üljön nyugodtan, rendben?

- Persze – motyogta Kat, majd felsóhajtott.

Én is sóhajtottam, amikor a mellkasomnak döntötte a fejét. Szorosan köré fontam a karjaimat és a hajába fúrtam az arcomat. Lehunytam a szemeimet és próbáltam úrrá lenni a légzésemen, azonban mindez hiábavaló erőfeszítés volt.

Az érzések kavarogtak bennem. Zaklatott voltam és szomorú, miután Kat felhívott. Haragudtam, hogy a találkája Danny-vel végül a sürgősségire juttatta őt… Őt és nem a fickót. De mindent egybe véve egyre inkább rám telepedett a nyugalom, ahogy ott tartottam Katet a karjaimban és a vágy a közelségétől. Úgy tűnt, még egy kissé hozzám is simul. De talán csak az adrenalin tette, ami végig száguldott a testünkön… Vagy csak annyira vágytam rá, hogy már el is hittem.

Végig futtattam a kezem a haján, hátra söpörve azt homlokából, hogy Anya is tette Merrel, Nathannel és velem, amikor szomorúak voltunk. Hallottam, ahogy Katre hirtelen ismét rátör a sírás. Éreztem, ahogy remeg a válla. Szegény szerencsétlen! Kemény két napon volt túl.

Pár pillanatig szipogott, megmarkolva a karomat, miközben ringattam őt. Amikor a zokogása alábbhagyott, elengedett és vett egy mély levegőt. Megsimogattam a hátát és ismét megcsókoltam a fejét.

Hirtelen kitört belőlem a nevetés, amikor eszembe jutott az egyik szó abból a kevésből, amit ki tudtam hámozni a zagyválásából a telefonban.

- Szóval képen törölted őt?

Bólintott a mellkasomnak dőlve.

- Jól betörtem az orrát… Azt hiszem. Felhívott odafelé menet. Megkérdezte, hogy el tudnék-e menni, amíg összepakol. Azt mondtam, legyen férfi és nézzen szembe velem! Plusz nem akartam, hogy ellopjon bármit is.

Egy pillanatig zihált, mielőtt folytatta volna.

- Amikor végre felbukkant, kinyitottam az ajtót és elkértem tőle a kulcsát. Amikor átadta, kitettem a dobozait a folyosóra, majd képen töröltem. Aztán rávágtam az ajtót. Akkor tört rám a fájdalom. Csak üvölteni tudtam és az ajtót rúgni. Elfelejtettem, hogy nincs rajtam cipő, úgyhogy a lábujjamat is eltörtem.

- Egek! – Nem tudtam megállni, hogy felnevessek. A rázkódásomtól ő is rázkódni kezdett, mivel még mindig magamhoz szorítottam őt. – Aztán mi történt?

- Megkérdezte, jól vagyok-e. Én azt válaszoltam, hogy menjen a pokolba. Miután láttam, hogy elment, fogtam a táskámat és megkértem a szomszédomat, hogy hozzon be a kórházba. Ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjon, de meggyőztem, hogy minden rendben lesz.

- Ó, Kat! – Két ujjammal felemeltem az állát. El akartam mondani neki, milyen büszke vagyok rá, de még mindig a megfelelő szavakat keresgéltem, miközben ő rám pislogott. A szemei még mindig fénylettek a könnytől. Annyira közel volt hozzám! Éreztem a lehelete melegét az arcomon.

Egy pillanatig csak ő létezett és én. Én pedig ki akartam mutatni neki, mennyire sokat jelent a számomra, annak ellenére is, hogy megígértem magamnak, gátat szabok a vágyaimnak.

Aztán a szavak bennem szorultak, amikor a doktor félre húzta a függönyt és begurított egy kis asztalt magas lábakon. Rám mosolygott, majd Katre, miközben leült egy székre a hordágy mellett és felhúzott egy pár kesztyűt.

- Rakjuk ezt össze, hogy haza mehessen és kipihenhesse magát, oké?

Nem is érthettem volna jobban egyet ezzel.

***

A taxiban eléggé egyoldalú volt a beszélgetés, miközben Kat szakadatlanul köszöngette nekem, hogy bementem hozzá a kórházba. Hogy ott voltam neki. Mind ma, mind tegnap, nem is említve az azt megelőző estét. De nem akart túlságosan lekötni. Ha segítek neki felmenni az emeletre, utána már minden rendben lesz-

Amint beléptünk a lakásába, megmakacsoltam magam.

- Maradok, és erről nem nyitok vitát.

- Oké, de sosem voltam jó beteg. Hajlamos vagyok ilyenkor bipolárissá válni.

Kihallottam némi bosszankodást a hangjából, de nem tudtam biztosan, hogy ez nekem szól-e. Összepréselte az ajkait egy pillanatra, ami alatt azt kívántam, bárcsak a fejébe látnék, majd megpillantottam egy halvány mosolyt a szája sarkában, ami lassan széles vigyorrá terebélyesedett.

Megjegyeztem magamnak, hogy lehetőség szerint kerüljem el a rossz oldalát.

- Nem kell félteni. Tudom kezelni a helyzetet.

Megrázta a fejét és hevesen pislogott, mintha csak most venné észre, hogy még mindig ott vagyok. Ez legalább meggyőzött arról, hogy a mini hangulatingadozását nem valami elszólásom okozta.

Most rajtam volt a sor, hogy összepréseljem az ajkaimat, majd felvontam a szemöldökömet.

- Jobb lesz, ha lepihensz. Én addig haza szaladok és hozok váltás ruhát. Ugye tudod, mekkora szerencséd, hogy amúgy is kivetted ezt a hetet!

- Micsoda öröm! Épp így akartam tölteni a vakációmat.

Nem láttam az arcát, de el tudtam képzelni, hogy forgatja a szemeit. Nem tudtam megállni, hogy felnevessek.

- Mindig ilyen szarkasztikus vagy, vagy csak a gyógyszerek beszélnek belőled?

- Ki tudja? Kérdezd Danny-t!

Én a gyógyszerekre voksoltam. Vagy legalábbis mindkettőre együtt.

- Ezt meg se hallottam.

Erősködött, hogy le tud feküdni magától is, miközben én elrendeztem a kanapét. Egy kissé darabos volt a hangja, én pedig éreztem, hogy nem most jött el a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy bármit is erőltessek.

Azonban kezemet mégis meleg arcára simítottam és rá mosolyogtam. Hallottam, ahogy élesen beszívja a levegőt és éreztem, ahogy bőre érintésétől az élvezet áramlatai indulnak útjukra a kezemből. Azonban ezt megint csak félre toltam. Majd, minden további szó nélkül ott hagytam őt és becsuktam magam után az ajtót.

Odakint, a folyosón, a négyes számmal jelölt ajtónak támasztottam a homlokomat és lehunytam a szemem, próbálva visszaszorítani hirtelen kiszökni kívánkozó könnyeimet. Az ajtókerethez nyomtam öklömet, majd megfordultam és lecsúsztam a padlóra. Az államhoz vontam térdeimet és a lábaim köré fontam karjaimat. Engedtem, hogy a frusztrációm úrrá legyen rajtam.

Nem érdekelt, ha bárki is meghallja a sírásomat, amíg az illető nem Katrina Jenkins volt.

***

A tény, hogy elloptam Kat kulcsait, csak egy pillanatig zavart. Jószándékkal tettem. Azért, mert ez volt az egyetlen módja, hogy megbizonyosodjak róla, később képes leszek visszamenni, miután elmentem a boltba és haza szaladtam egy kis táskányi holmiért az éjszakára. Ahogy átgondoltam a dolgokat, magamhoz vettem a laptopomat és a telefontöltőmet is, hogy aztán ismét átvágjak a városon.

A lakás hátborzongatóan csendes volt. Percekig álltam a konyhában, tenyeremet a konyhasziget hűvös márványfelszínéhez nyomva, az elmúlt éveken merengve, ami a Maggie’s-ben történt találkozásunkat megelőzte.

Az iskolában leginkább csak annyit tudtam róla, hogy öltözködik (szofisztikáltan, de sosem a már klisésbe hajlóan), hogy viselkedett másokkal (kiállt a bántalmazottak mellett, amilyen én is voltam) és hogyan állt a tanuláshoz (mindig is az osztályunk élmezőnyében volt).

Pénteken megtudtam, hogy egyke volt. A szülei mindketten tanárok. Anyukája általános iskolában, az apukája pedig egy helyi főiskolán. Úgy döntött, ő nem ezt a pályát választja, hanem üzleti diplomát szerez. Két év után maradt ki, hogy segítsen az anyukájának, amikor Mr. Jenkinsnél Alzheimer-kórt diagnosztizáltak, ő pedig gyorsan leépült. Másfél éve hunyt el. Bár az anyukája azóta egy idősek otthonában él, Kat azóta sem folytatta a tanulmányait. Szerencsére addig eljutott, hogy szerezhessen egy alacsonyabb szintű diplomát,[1] amivel személyi ügyintézőként dolgozhatott egy takarékszövetkezetnél. Ott találkozott Danny-vel is, aki visszatérő ügyfél volt.

Most már egy sokkal személyesebb képet láttam. Hogy mennyire szereti az egyszerű vonalakat, ha a dizájnról volt szó, mennyire vonzódott a funkcionalitáshoz és a minimalista dekorációhoz. Mindennek megvolt nála a maga helye. A szobája pedig rendezett és kényelmes volt.

Egy olyan lány, aki igazán közel állt a szívemhez.

Egy sóhaj kíséretében kinyitottam a bevásárlószatyromat immáron harmadszor két nap alatt és olyan kevés zajjal, amennyivel csak tudtam, nekiálltam némi csirke és hozzá illő rizsleves elkészítésének. Otthagytam a fazekat kicsit rotyogni és felnyitottam a laptopomat a kis ebédlőasztalon, amit csak két szék határolt az egyik fal mentén. A leves melegedhet ott, amíg Kat felébred, azalatt pedig talán haladhatok valamennyit a munkámmal is… arra az esetre, ha Katnek ismét szüksége lenne rám a héten.

Legalább három órába telt elvégezni a kutatást, amiről tudtam, hogy kikerülhetetlen lesz a Bentley-ügyben, amit Tim olyan hosszan ecsetelt tegnap a rögtönzött találkozónkon. Leginkább viszont amiatt, mert eközben folyamatosan fel-alá járkáltam a nappaliban és a konyhasziget körül, miközben a Kat iránti érzelmeimmel küzdöttem. A kezeim már fájtak a folyamatos ökölbe szorítástól.

Talán már az is rossz ötlet volt, hogy tegnap reggel ide jöttem. Majd ismét felbukkantam este. Talán csak kit kellett volna tennem péntek este és vissza se nézni.

De akkor mégis ki lett volna ott neki a kórházban? Ki hozta volna haza? A jelenete Danny-vel az én részvételem nélkül is megtörtént volna.

Tudtam, hogy még rosszabbul éreztem volna magam, ha felszívódok azután, hogy találkoztunk a bárban, pláne hogy most már tudtam, se közeli barátja, se családja nincs, akikre támaszkodhatna. Danny volt a világa, ami aztán egy szimpla telefonhívással tovatűnt. Micsoda patetikus módja a szakításnak azzal a lánnyal, akivel le akarta élni az életét! Azt mondogattam magamnak, nem véletlen volt, hogy végül a Maggie’s-ben kötött ki. Pláne azon az estén, amin én is épp ott voltam.

Egek! Annyira fájt mellette lenni, miközben nem mutathattam ki, hogy érzek valójában. Mégis sokkal inkább törődtem vele annál, hogy egyedül hagyjam.

Feladtam a munkát, miután négyszer próbáltam elolvasni egy cikket, de az mindig összefolyt a szemem előtt. Lustán kavargattam a csirkét és a rizst. A hűtőbe kell majd tennem a levest, ha Kat nem ébred fel hamarosan.

Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, vagy talán csak megérezte az étel illatát, hallottam a csoszogó hangját, ahogy sérült lábát csúsztatja a fa padlón.

- Ó! Fenn vagy? Helyes. Hogy van a kezed, Sugárkám?

Kat halkan felhorkantott.

- Nagyon vicces.

Némán elmosolyodtam és felemeltem a fazéknyi levest a főzőlapról. Láttam, ahogy megnyalja az ajkait, amit jó jelnek vettem, miközben megterítettem neki.

Kinyitott egy magas szekrényt, amit kamrának gondoltam, vagy esetleg seprű vagy porszívó-tárolónak. Ezúttal rajtam volt a meglepődés sora, ahogy kihúzta az egyik rekeszt a számtalan közül, amiket fém lapok választottak el egymástól. Az egyikben konzervdobozok voltak, a többiben pedig befőttek. Kivett egy csomag kekszet és leült a konyhaszigethez… ugyanoda, ahova tegnap is.

Azon gondolkodtam, hogy vajon mindig ott étkezik-e. Vagy Danny-vel annál a kis asztalnál vacsoráztak, amit most rögtönzött irodának használtam? Talán egy gyertya is égett közöttük, hogy még romantikusabbá tegye az estét? Kiráztam a fejemből a gondolatot és kiszedtem a levest Katnek.

Ő már evett, amikor ismét visszafordultam hozzá a saját étkészletemmel. Lehunyta a szemeit és néha-néha felmordult.

A lábaim megremegtek egy pillanatra, ahogy a testem reagált az élvezetére, még ha azt az étel váltotta is ki. Mennyivel többet váltana ki belőlem, ha az ujjaim okoznak ezt neki… vagy a nyelvem?

A fenébe is! Uralkodnod kell magadon, Jenna!

Leültem mellé, ahelyett, hogy állva ettem volna, mint előző nap.

- Ezt úgy veszem, hogy jobban érzed magad.

- Ja. Tudod, meg tudnám szokni ezt a kiszolgálást.

Ahogy én is, drágám. Csak kérned kellene…

Elmosolyodtam és gondolkodás nélkül a számba kanalaztam egy kevés levest. Alaposan meg is égettem a nyelvemet és felugrottam egy pohár tejért. Neki is hoztam egyet és visszaültem a székre.

- Kissé zavarba ejtő, hogy máris többet használtad a konyhámat, mint én valaha is – közölte.

- Szóval nem azért vagy zavarban, mert rossz vendéglátó vagy, hanem mert a konyhádat használom? – Nehéz volt nem hangosan felkacagni.

Kat összevonta a szemöldökét.

- Nem ezt mondtam. Sajnálom, hogy olyan undok voltam korábban.

Gyengéden oldalba böktem a könyökömmel.

- Nyugi! Nehéz időszakon mentél keresztül.

Nem szólt semmit, csak tovább kanalazta az ételét.

Folytatása következik!

---

[1] Az eredeti szöveg az „Associates Degree”-kifejezést használja. Nem vagyok igazán otthon az amerikai oktatási rendszerben, így nem tudom, hogy ezt pontosan hogy lehetne lefordítani.