Amikor rövidülnek a nappalok 2. rész

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Amikor rövidülnek a nappalok 1. rész

**********************************************************************

A lány úgy meglepődött, hogy biciklijével elfelejtette átugratni a második gödröt. Nagyot szökkent a nyeregben, s visszahuppant, majd fékezve, kormányt elfordítva megállt, és visszanézett az egyébként jól ismert kátyúra.

– Jól megüthette a kis pináját… – súgta Lőrinc biztatóan az ijedten pislogó Miska vállára téve a kezét, majd a lányhoz sietett.

A következő pillanatban már a biciklit forgatta, vizsgálgatta, feltette az ott veszteglő szekéren a tökök tetejére, majd a lány erőtlen tiltakozása ellenére őt nézegette és tapogatta:

– Ha tudtam volna, hogy ilyen óriási galibát okozok, akkor semennyiért sem integettem volna, pedig egy ilyen tüneménynek álmomból is felébrednék… – Dőltek belőle a szavak, miközben szorosan átkarolva, a lányt befelé támogatta, mintha legalábbis csontja tört volna. –… egy ilyen értékes, finom testecske megsérült miattam, ez megbocsáthatatlan…

Miska már azt várta, hogy végül a lány kér elnézést, de az csak kedvesen mosolygott Lőrincre, és igyekezett valamelyik lélegzetvételnyi szünetben megszólalni, sikertelenül.

A figyelmetlenül kátyúba biciklizést követő 2. perc közepére a lány a gangon ült, és nevetve húzódozott Lőrinc szakszerű és buzgó ápolása ellen – a férfi mindenáron fel akarta póckolni a lábait –, s végül inkább némán tűrte, hogy Lőrinc alaposan végigtapogassa, mintsem erőszakkal felfektesse az asztalra. Egy pohár bort is elfogadott az ijedtségre, és mindhárman koccintottak.

– Ha szabad ilyet mondani, duplán szerencsés esés volt, hiszen nincs semmilyen látható sérülés… – Lőrincnek be nem állt a szája, és hosszasan ecsetelte, micsoda kivételes véletlennek tartja, hogy megismerhette a lányt. – Teljesen azért mégsem vagyok megnyugodva, mert belső sérülések is előfordulhatnak, amik még alattomosabbak, mint a láthatóak, és akkor lélegezhetnénk csak fel igazán, ha nem történt valami zúzódás-nyomódás- horzsolás… – A lány hiába rázta tagadóan, kacagva a fejét, ő csak folytatta: – Megütötted a pici puncikádat – ejtette ki gügyögve a szót –, de tudom, hogy első napi ismeretség után nem kérhetem, hogy mutasd meg…

Miska döbbenten látta, hogy a lány ezen is csak nevet, miközben Lőrinc keze még mindig zavartalanul tapogatja a derekát ás a csípőjét, majd a vállát, és lassacskán bejárja a teljes női testet.

–… csak a megnyugvás kedvéért, mert régen láttam már finom puncikát, de megnyugodna a lelkiismeretem, ha nem történt volna semmi a pici finomsággal. – Lőrinc keze eddigre célba ért, legalábbis a fehér nadrágon keresztül éppen az emlegetett testrészt simogatta. – Fordulj már el egy percre! – szólt rá Miskára, s mikor az gépiesen engedelmeskedett, elhallgatott egy rövid időre.

Furcsa volt a hirtelen támadt csend, s Miskát észhez térítette: „Hohó! Nehogy már a pináját fogdossa!” Visszafordult, és a másik férfi éppen akkor húzta ki a kezét a nevető lány fehér nadrágja mélyéről, és az orrához emelve az ujjait, hosszan beszippantva az illatot, újra rázendített megállíthatatlan szövegére:

– Micsoda helyi gyógykezelést lehetne alkalmazni, nyalogatnám és kenegetném a végtelenségig a kis finomságot, neked csak annyit kell tenned, hogy lehunyod a szemed,.. – Az idétlen gügyögés ellenére annyira természetesen adta elő, hogy nem lehetett rá megharagudni, szinte ellentmondással sem illett megzavarni. A lány részéről csakis egyetlen válasz passzolt volna: „Nosza!” A férfi egy csajozó-kommunikációs bravúrral ezt a szót is kimondta: – Nosza, aranyozd be a rövidülő napot…!

Lőrinc megint váratlanul állt le. Mintha eddig nem is történt volna semmi, leült a székre, meglötykölte a bort a pohár alján, majd felhajtotta. Aztán látványosan megigazgatta a falloszát – bár Miska úgy gyanította, hogy annak a hosszú gyűrődésnek, ami a nadrágon kialakult, a fele üres lehet, az alsó felében van csak valami –, és a lányra kacsintott, akinek az arcáról elhalt a nevetés, inkább értetlenül mosolygott.

Már-már úgy tűnt, hogy a Lőrinc által nagyvonalúan „első napiként” meghatározott – valójában 10 perces – ismeretség az utolsókat rúgja. Kifulladt, kínos csend. A ház előtt mind hosszabban nyújtózkodtak az árnyékok, távolban egy kutya ugatott. A szekér elé fogott ló rakományostól előrébb baktatott, és érdeklődéssel szagolgatta a legközelebbi akácfa lehajló lombját.

Miska nem értett semmit. Nézett egyikről a másikra, majd tekintete megállapodott a „Miska leve” feliraton, és töltött a poharakba. „Mi lelte ezeket? – töprengett. – Az előbb még a pináját is megfogta, most meg rá sem néz? Rádöbbent talán, hogy mégsem kellene az első 10 percben megdugni a kislányt? – Lőrincet ismerve, ezt a verziót hamar elvetette. Gúnyosan elmosolyodott, és majdnem felkiáltott: – Nem megy már neki, csak a szeme kívánja?”

Ezt tartotta legvalószínűbb magyarázatnak. Hiába, az idő…! Egyre rövidebb marad belőle, mint a nappalokból, és Lőrinc már túlhaladta az ötvenediket.

A lány némán megfogta a poharát, és egyetlen hajtásra kiitta a kamra-hideg bort, majd felállt:

– További szép napot!

Lőrinc is felemelkedett, kezet nyújtott Miskának, és – anélkül, hogy a lányra nézett volna – a két vendég együtt indult el.

Miska tekintete követte őket, és nem tudta mire vélni, hogy Lőrinc titokban, a dereka mögül visszainteget. Dúlt-fúlt: „Még van kedve bolondozni, amikor elrontotta az egész napot?” Nézte, ahogy felülnek a szekérre. Mintha a lány valamit mondott volna halkan, amire a férfi csak megvonta a vállát, és elindult a szekér, hátul a tekintélyes méretű tökökkel és a lány biciklijével.

Gyorsan eltakarta őket az akácos, ám Miska még mindig megbabonázva nézett utánuk. Két perc is eltelt, talán több is, amikor meghallotta a ló hangját. „Visszajönnek?”

Sietett ki a homokos, földes dűlőúthoz, megkérdezni, hogy mit felejtettek itt, vagy innának-e még egy kis Miska Levét.

A kocsi ott vesztegelt 10 méternyire, az elinduláshoz képest éppen csak arrébb állt egy kicsit. – „Nem akartak ezek elmenni… legalábbis nem szekérrel!” – ismerte fel a helyzetet.

Lőrinc hátradőlve ült a bakon, és a fehér rövidnadrágot simogatva, be-benyúlt alá. A lány, akiről már lekerült a felső, a férfi ölébe hajolva, ütemesen mozgott.

A helyzet egyértelmű volt:

– Szopik – jelentette ki Miska a bágyadt koraestének, halkabban az akáclombok susogásánál.

Durcásan belerúgott a porba, és hátat akart fordítani a gyalázatos párnak. Miért nem sikerült? Még a szemét sem tudta levenni a fehér nadrágról és a meztelen, barna hát süllyedéséről-emelkedéséről. Miért nem sikerült megvetően otthagyni őket? Ne is tudják meg, hogy ő mindent látott!

– Nem láttam mindent! – Ez béklyózta meg a lábát, ezért kellett maradnia. Úgy érezte, némi elégtételt szerez azzal, ha meglesi, hogyan dugja meg Lőrinc a lányt. Mert, hogy megdugja, abban biztos volt. – Legközelebb, ha erre biciklizik a kis ribanc, majd mondom neki, hogy jön egy komplett menettel a hallgatásomért – gondolta elégedetten.

Időközben Lőrinc lefejtette a fehér nadrágot – ehhez a lány segített kigombolni, majd megemelte a fenekét –, és dölyfösen húzogatta a bugyi vékony pántját, pontosan úgy, ahogy Döbrögi játszadozhatott a parasztlányok alsóneműjével.

– Azt a pöffeszkedő mindenedet! – dörmögte Miska, talán a kelleténél hangosabban, mert a másik férfi odafordult:

– Hoznál nekünk egy korty bort? – vigyorgott.

Felnézett a lány is:

– Csókolom!

A kedves hangtól Miska megenyhült, és szeretettel morgott a lányra:

– Mondtam már párszor, hogy ne csókólomozz, mert…!

– Nem akarod elfenekelni? – vágott közbe Lőrinc. – Ne félj, többé nem felejti el az illemet! – Rácsapott a lány meztelen fenekére. – No meg, ha megcsókolod, merni fog visszategezni…

– Csak finoman! – figyelmeztette a lány, és visszaereszkedett Lőrinc falloszára.

Miska kábultan felkapaszkodott a szekér oldalán, és alig mert hozzáérni a hamvas popsihoz. Óvatosan megsimogatta, aztán odahajolt, és apró puszikat szórt a bugyi környékére. Szinte beleszédült az érintkezésbe. Félrehúzta a bugyi anyagát, s mivel a lány fészkelődve segített, levetette ezt az utolsó ruhadarabot. Arcát odanyomta a selymes bőrhöz, beszívta az illatát, és nyalta, szívta, csókolta mindenütt, ahol hozzáfért.

Nyelvét bedugva a réseken, hangosan cuppogva kóstolgatta a lányt, aki lemerevedett, abbahagyta Lőrinc farkának kényeztetését, szaggatottan lélegezve élvezte a játékot.

– Mint a méz! – morogta Miska, és megörült, hogy a lány – fejét Lőrinc ölében hagyva – a hátára fordult a keskeny ülésen, és széttárta a lábát. Egy pillanatra látta a kismaroknyi melleket, amiket a másik férfi elkezdett gyúrni-gyömöszölni.

A lány hangosan élvezett, a szekérbe fogott ló kíváncsian toporzékolni kezdett. A hangoktól Miska begyorsult, és a nyálától fénylett már a lány puncija és combjainak belső fele.

– Ááállj, mert szétesek! – nyöszörgött a lány. – Gyertek, basszatok meg! – Letámolygott a szekérről, lefeküdt a fűbe, és punciját eltakarva várta, hogy valamelyik férfi a lába közé térdeljen. – Te meg ide! – szólt rá Miskára, és most az ő falloszát eresztette a szájába.

A két férfi összenézett, és egyenletesen mozogtak, ki-ki abban a résben, ami jutott neki.

Később visszamentek a gangra, és Miska Leve kortyolgatása közben a lány hol az egyikük ölében, hol a másikéban lovagolt, majd a hűs kövön négykézlábra állva engedte, hogy alaposan megvizsgálják, és végre megnyugodjanak: nem ütötte meg magát sehol sem.

Az este mind korábban köszöntött be, mintha – ahogy Miska szemléletesen megfogalmazta – valaki minden nappalnak mindkét végén leharapdálna egy-egy darabkát.

Vége

Amikor rövidülnek a nappalok 1. rész

Írta: Marokfegyver

– Leharapja a végét mindennap.

– Ki?

Miska csak legyintett, mintha a legyek seregeit ijesztgetné.

– Dörzsöltek ám ezek – váltott témát –, tesznek egy kört a levegőben, és visszaszállnak ugyanoda.

– Ha kinn hagyod a lompost, le is szopnak.

– A legyek?

– A nyavalya sem tud már követni, hogy miket hordasz össze – morgott Lőrinc, és az üres poharát forgatta. – Ha nem adsz inni, megyek tovább.

Másfélórája ücsörögtek már Miska oszlopos, fehérre meszelt tornácán. Időnként egyikük hangosan is kimondott egy gondolatot, a másik válaszolt rá valamit, ám több volt a csend, mint a hang. Egyedül a legyek bírták szusszal a későnyári, bágyadt délutánt, bár néha egy váratlanul bevágó légáramlat legalább zavarba hozta a megtermett és elpimaszodott példányokat.

– Egyre rövidülnek a nappalok – jegyezte meg Lőrinc, és sürgetően koppantott a pohárral a kopott asztallapon.

– Gyorsabban kell élni. Kevesebb idő marad rá.

– És inni.

– Valaki mindennap leharap a két végéből.

– Ezt már mondtad, de akkor sem volt értelme.

Miska bizonytalan léptekkel, kétszer megtorpanva, füle tövét vakargatva elindult a nyitott tornác végében nyíló kamra felé, hogy az ott tárolt sajáttermésű borból még egy üvegnyit feláldozzon a barátság asztalán.

Két éve vásárolt egy könnyen kezelhető palackozó szerkezetet, üvegeket és dugókat, aztán címkéket gyárttatott a palackokra, és azóta nem kancsóból, hanem üvegből kínálja a ritka vendégeket. „Mégis elegánsabb, mint hordóból fejtegetni, és megvan a maga varázsa a dugóhúzásnak!” – szokta mondogatni, amikor esténként kiül ide, és nézi a pusztaság végtelen csendjét.

– Nehogy szomjan halj már! – tért vissza a pincehidegnek titulált nedűvel.

Úgy tette le az üveget, hogy Lőrinc felé virítson a szőlőindákkal díszített, gondosan felragasztott cédula:

Miska Leve

asztali- és barátságbor

eszmei értéke: megfizethetetlen

Elővette a vakablak-szerű mélyedésben tartott dugóhúzót – amit időhúzás céljából mindig visszatett ugyanoda –, majd töltött mindkét pohárba a hígított aranyként csillogó italból.

– Az nem szomjas? – intett a fejével az akácfa árnyékában veszteglő, megrakott szekér elé fogott, farkával legyező ló felé.

– Szólna.

Lőrinc 400 méterrel beljebb lakott. Általában egy másik utat használt, és autóval közlekedett a tanyája és a város között, csak olyankor haladt át Miska birtokán, amikor a termést a földjéről kellett hazafuvarozni. Ezen a napon éppen 20-25 gigantikus méretű tökkel rakta meg az egylovas járművét, s majd piacolni fog a terméssel.

– A kukoricád milyen? – kérdezte Miska.

– Mint a tied.

Miska nem firtatta tovább, hiszen láthatta ő mindennap, amikor kiballagott az országút melletti postaládához.

Felhorkant a legyeket hajkurászó ló.

– Jön valaki… – jegyezte meg Lőrinc. – Jobb házőrző, mint a 3 kutya együttvéve – tette hozzá a gazda büszkeségével.

Ekkor egy bicikli surrant a szürkés homokon, nyergében egy vékony, alacsony, feketehajú lánnyal. Egy pillanatra felemelkedett az ülésről, úgy ugratott át egy kátyú felett.

– Félti a kis micsodáját… – morogta ámulva Lőrinc.

Amikor a biciklis a tornáccal egyvonalban járt, mosolyogva integetett Miskának:

– Csókolom! – Aztán megint előre nézett, mint aki jól ismeri a nevezetesebb gödröket, s megint felemelkedett a nyeregből.

Mindkét férfi addig követte a tekintetével, míg el nem takarták a fák és a bozót, még kicsit azon túl is, képzeletben.

– Te meg milyen barna kincset rejtegetsz? – húzott egy jókorát Lőrinc a borából.

– Láthattad. Amarra laknak – mutatott Miska hátrafelé.

– Csak úgy biciklizget?

– Azt is szokott. Most kimegy a postaládához.

– Vissza is errefelé jön?

– Csak innen tud elkanyarodni, amott beszántották az utat.

– Meg kéne itatni – mutatott Lőrinc a borra, de a szavai úgy hangzottak, mintha egészen másra gondolna.

– Nem szereti.

– Honnan tudod?

– Kóstolta. De kislány az még, ne tervezz semmit!

– Annyira kislány, mint én… – A nyomaték kedvéért nadrágon át megmarkolta a csomagját.

Miska jóízűen hahotázott:

– A helyedben nem hencegnék!

– Mi bajod van? Dugogatod?

– Hadd nőjön még!

– Ez nem válasz. Ki akarod sajátítani? Nem tudod ám mindig dugva tartani, és akkor dugogatja más…

– Nem dugtam még meg.

– De szeretnéd, mi?

– Jó úton haladunk.

– Ne gondolkozz sokat, én azt mondom, hogy ezek a lányok nem szeretik, ha valaki gyámoltalan kisfiú vagy teszetosza trotty. Ezeknek megvan a természetes igényük, és ha nem iparkodsz, megcsinálja helyetted más. – Lőrinc előrehajolt az izgalomtól. – Hány éves?

– Az idén érettségizett.

– No, akkor felbontották már előtted.

Miska elgondolkozott:

– Nem olyan biztos az…

– Csak megjátsszák magukat, de ebben a korba túl vannak már mindenen. Mit gondolsz, minek biciklizik majdnem pucéran?

– Van rajta ruha…

Lőrinc nem is vette figyelembe a közbevetést, folytatta:

– Szeretik, ha megkívánják őket! Csak látnád a piacon: ha jobban megnézel egy fiatalasszonyt, esetleg még rá is kacsintasz, az biztos, hogy még kétszer végigjön azon a soron. Örül, hogy tetszik valakinek, és megérzi, hogy meg akarja dugni valaki. Na persze, ott nem nagyon van lehetőség, a piac az más… De itt a prérin…! Itt senki sem veszi észre, ha megdurrantom a fűben, nincsenek gátlások, hogy mit szól ez, meg mit szól amaz, aki megláthatja, itt aztán nyöghet kedvére.

Miska nem válaszolt, így Lőrinc szükségesnek ítélte folytatni a kioktatást:

– Az a lényeg, hogy tudasd vele, hogy meg akarod dugni. Jelezd, hogy készen állsz! Akkor felméri a körülményeket, látja jól, hogy nem zavarja senki, és enged az ösztöneinek…

– Te mikor dugtál utoljára? – fordult oldalvást Miska. – Csak, mert elméletben ekkora professzora vagy a témának, a gyakorlat meg csak rozsdásodik, mint a félretett fűrész a sufniban.

– Én annyit fűrészelek, ami csak belefér. Néha hazajön az asszony, mert hiába vágyott a városba az ifjú bikájával, azért a minőségét mégiscsak tőlem kapja. Meg aztán átjárok… kicsit odébb… ha el akarok kenni egy pinát.

– Izabellához?

– Aha.

– Furcsa…

– Hát nem egy szépségkirálynő, de jó az még.

– Tudom, régebben én is átmentem… egyszer-kétszer…

– Jól van, nem szégyen az! Egészségedre váljék a testmozgás! Jobb az, mintha magadnak rázogatod. Kicsit megnőtt a hasa, mindenki megkérdezi tőle, hogy mikorra várja a babát, de annyira közel van. Testközelben. Te mikor voltál utoljára?

– Egy éve?

– Akkor elkerültük egymást. De tudod, mit? Osztozkodhatunk, mint férfi a férfival. Járhatunk felváltva, vagy akár egyszerre is, majd aki utóbb jött, kivárja azt, aki előbb ért célba. Jut belőle mind a kettőnknek!

– Jól van, úgyis gondoltam rá, hogy meg kéne látogatni.

– Ebben megegyeztünk! Ha te mész előbb, mondd neki, hogy megbeszéltük, nehogy izguljon ám, hogy én is be akarok menni, mert akkor egy zabszem sem fér be! Még akkor is folyton az ablakot nézte közben, amikor arattak a közelben, hiába mondtam én, hogy azok nem jönnek be gépestől az udvarba, vagy ha bejönnek is, gyalog, majd észreveszik, hogy feleslegesek.

– Szerinted belemegy?

– Mibe? Hogy ketten dugogatjuk? Hát volt már olyan, csak nem tudtunk róla. Persze, hogy belemegy, csak az szokta zavarni őket, hogy a másik koma meg ne tudja. Mert mit szól, meg minek fogja őt tartani? De mivel mi már tudunk egymásról, és egyikünket se zavarja, mehet minden…

Levegőben maradt a mondat folytatása, mert visszafelé kerekezett az iménti lány. Fekete copfja ringatózott… Átugratott egy kátyút, majd intett:

– Csókolom!

Lőrinc, mintha csak erre várt volna, abban a pillanatban visszaintegetett.

Folytatása következik!