Amikor rövidülnek a nappalok 1. rész

Írta: Marokfegyver

– Leharapja a végét mindennap.

– Ki?

Miska csak legyintett, mintha a legyek seregeit ijesztgetné.

– Dörzsöltek ám ezek – váltott témát –, tesznek egy kört a levegőben, és visszaszállnak ugyanoda.

– Ha kinn hagyod a lompost, le is szopnak.

– A legyek?

– A nyavalya sem tud már követni, hogy miket hordasz össze – morgott Lőrinc, és az üres poharát forgatta. – Ha nem adsz inni, megyek tovább.

Másfélórája ücsörögtek már Miska oszlopos, fehérre meszelt tornácán. Időnként egyikük hangosan is kimondott egy gondolatot, a másik válaszolt rá valamit, ám több volt a csend, mint a hang. Egyedül a legyek bírták szusszal a későnyári, bágyadt délutánt, bár néha egy váratlanul bevágó légáramlat legalább zavarba hozta a megtermett és elpimaszodott példányokat.

– Egyre rövidülnek a nappalok – jegyezte meg Lőrinc, és sürgetően koppantott a pohárral a kopott asztallapon.

– Gyorsabban kell élni. Kevesebb idő marad rá.

– És inni.

– Valaki mindennap leharap a két végéből.

– Ezt már mondtad, de akkor sem volt értelme.

Miska bizonytalan léptekkel, kétszer megtorpanva, füle tövét vakargatva elindult a nyitott tornác végében nyíló kamra felé, hogy az ott tárolt sajáttermésű borból még egy üvegnyit feláldozzon a barátság asztalán.

Két éve vásárolt egy könnyen kezelhető palackozó szerkezetet, üvegeket és dugókat, aztán címkéket gyárttatott a palackokra, és azóta nem kancsóból, hanem üvegből kínálja a ritka vendégeket. „Mégis elegánsabb, mint hordóból fejtegetni, és megvan a maga varázsa a dugóhúzásnak!” – szokta mondogatni, amikor esténként kiül ide, és nézi a pusztaság végtelen csendjét.

– Nehogy szomjan halj már! – tért vissza a pincehidegnek titulált nedűvel.

Úgy tette le az üveget, hogy Lőrinc felé virítson a szőlőindákkal díszített, gondosan felragasztott cédula:

Miska Leve

asztali- és barátságbor

eszmei értéke: megfizethetetlen

Elővette a vakablak-szerű mélyedésben tartott dugóhúzót – amit időhúzás céljából mindig visszatett ugyanoda –, majd töltött mindkét pohárba a hígított aranyként csillogó italból.

– Az nem szomjas? – intett a fejével az akácfa árnyékában veszteglő, megrakott szekér elé fogott, farkával legyező ló felé.

– Szólna.

Lőrinc 400 méterrel beljebb lakott. Általában egy másik utat használt, és autóval közlekedett a tanyája és a város között, csak olyankor haladt át Miska birtokán, amikor a termést a földjéről kellett hazafuvarozni. Ezen a napon éppen 20-25 gigantikus méretű tökkel rakta meg az egylovas járművét, s majd piacolni fog a terméssel.

– A kukoricád milyen? – kérdezte Miska.

– Mint a tied.

Miska nem firtatta tovább, hiszen láthatta ő mindennap, amikor kiballagott az országút melletti postaládához.

Felhorkant a legyeket hajkurászó ló.

– Jön valaki… – jegyezte meg Lőrinc. – Jobb házőrző, mint a 3 kutya együttvéve – tette hozzá a gazda büszkeségével.

Ekkor egy bicikli surrant a szürkés homokon, nyergében egy vékony, alacsony, feketehajú lánnyal. Egy pillanatra felemelkedett az ülésről, úgy ugratott át egy kátyú felett.

– Félti a kis micsodáját… – morogta ámulva Lőrinc.

Amikor a biciklis a tornáccal egyvonalban járt, mosolyogva integetett Miskának:

– Csókolom! – Aztán megint előre nézett, mint aki jól ismeri a nevezetesebb gödröket, s megint felemelkedett a nyeregből.

Mindkét férfi addig követte a tekintetével, míg el nem takarták a fák és a bozót, még kicsit azon túl is, képzeletben.

– Te meg milyen barna kincset rejtegetsz? – húzott egy jókorát Lőrinc a borából.

– Láthattad. Amarra laknak – mutatott Miska hátrafelé.

– Csak úgy biciklizget?

– Azt is szokott. Most kimegy a postaládához.

– Vissza is errefelé jön?

– Csak innen tud elkanyarodni, amott beszántották az utat.

– Meg kéne itatni – mutatott Lőrinc a borra, de a szavai úgy hangzottak, mintha egészen másra gondolna.

– Nem szereti.

– Honnan tudod?

– Kóstolta. De kislány az még, ne tervezz semmit!

– Annyira kislány, mint én… – A nyomaték kedvéért nadrágon át megmarkolta a csomagját.

Miska jóízűen hahotázott:

– A helyedben nem hencegnék!

– Mi bajod van? Dugogatod?

– Hadd nőjön még!

– Ez nem válasz. Ki akarod sajátítani? Nem tudod ám mindig dugva tartani, és akkor dugogatja más…

– Nem dugtam még meg.

– De szeretnéd, mi?

– Jó úton haladunk.

– Ne gondolkozz sokat, én azt mondom, hogy ezek a lányok nem szeretik, ha valaki gyámoltalan kisfiú vagy teszetosza trotty. Ezeknek megvan a természetes igényük, és ha nem iparkodsz, megcsinálja helyetted más. – Lőrinc előrehajolt az izgalomtól. – Hány éves?

– Az idén érettségizett.

– No, akkor felbontották már előtted.

Miska elgondolkozott:

– Nem olyan biztos az…

– Csak megjátsszák magukat, de ebben a korba túl vannak már mindenen. Mit gondolsz, minek biciklizik majdnem pucéran?

– Van rajta ruha…

Lőrinc nem is vette figyelembe a közbevetést, folytatta:

– Szeretik, ha megkívánják őket! Csak látnád a piacon: ha jobban megnézel egy fiatalasszonyt, esetleg még rá is kacsintasz, az biztos, hogy még kétszer végigjön azon a soron. Örül, hogy tetszik valakinek, és megérzi, hogy meg akarja dugni valaki. Na persze, ott nem nagyon van lehetőség, a piac az más… De itt a prérin…! Itt senki sem veszi észre, ha megdurrantom a fűben, nincsenek gátlások, hogy mit szól ez, meg mit szól amaz, aki megláthatja, itt aztán nyöghet kedvére.

Miska nem válaszolt, így Lőrinc szükségesnek ítélte folytatni a kioktatást:

– Az a lényeg, hogy tudasd vele, hogy meg akarod dugni. Jelezd, hogy készen állsz! Akkor felméri a körülményeket, látja jól, hogy nem zavarja senki, és enged az ösztöneinek…

– Te mikor dugtál utoljára? – fordult oldalvást Miska. – Csak, mert elméletben ekkora professzora vagy a témának, a gyakorlat meg csak rozsdásodik, mint a félretett fűrész a sufniban.

– Én annyit fűrészelek, ami csak belefér. Néha hazajön az asszony, mert hiába vágyott a városba az ifjú bikájával, azért a minőségét mégiscsak tőlem kapja. Meg aztán átjárok… kicsit odébb… ha el akarok kenni egy pinát.

– Izabellához?

– Aha.

– Furcsa…

– Hát nem egy szépségkirálynő, de jó az még.

– Tudom, régebben én is átmentem… egyszer-kétszer…

– Jól van, nem szégyen az! Egészségedre váljék a testmozgás! Jobb az, mintha magadnak rázogatod. Kicsit megnőtt a hasa, mindenki megkérdezi tőle, hogy mikorra várja a babát, de annyira közel van. Testközelben. Te mikor voltál utoljára?

– Egy éve?

– Akkor elkerültük egymást. De tudod, mit? Osztozkodhatunk, mint férfi a férfival. Járhatunk felváltva, vagy akár egyszerre is, majd aki utóbb jött, kivárja azt, aki előbb ért célba. Jut belőle mind a kettőnknek!

– Jól van, úgyis gondoltam rá, hogy meg kéne látogatni.

– Ebben megegyeztünk! Ha te mész előbb, mondd neki, hogy megbeszéltük, nehogy izguljon ám, hogy én is be akarok menni, mert akkor egy zabszem sem fér be! Még akkor is folyton az ablakot nézte közben, amikor arattak a közelben, hiába mondtam én, hogy azok nem jönnek be gépestől az udvarba, vagy ha bejönnek is, gyalog, majd észreveszik, hogy feleslegesek.

– Szerinted belemegy?

– Mibe? Hogy ketten dugogatjuk? Hát volt már olyan, csak nem tudtunk róla. Persze, hogy belemegy, csak az szokta zavarni őket, hogy a másik koma meg ne tudja. Mert mit szól, meg minek fogja őt tartani? De mivel mi már tudunk egymásról, és egyikünket se zavarja, mehet minden…

Levegőben maradt a mondat folytatása, mert visszafelé kerekezett az iménti lány. Fekete copfja ringatózott… Átugratott egy kátyút, majd intett:

– Csókolom!

Lőrinc, mintha csak erre várt volna, abban a pillanatban visszaintegetett.

Folytatása következik!