Panzió 2096 2. rész - Hátsó bejárat

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Panzió 2096 1. rész

***************************************************************

Alig tűntek el a lányok, az ellenkező irányból, az épületet védő kupola résénél látogató jelezte belépési szándékát. Emery alig győzte kivárni, hogy eltűnjön a nyílást át- és átszövő láthatatlan sugarak jelenlétére figyelmeztető vörös fénysorompó, és a gyerekkori barátja végigsétáljon a geometriai alakzatok mentén ültetett virágágyások között.

– Nem mentek még el – súgta a jövevénynek.

– Várunk? Vagy…?

– Mi az alternatíva? Várunk.

– Arra gondoltam, hogy nem kellene reszkírozni.

– Nincs kockázat. Bízhatsz bennem – jelentette ki Emery fölényesen.

Jován félrehajtotta a fejét, akár gyerekkorában, és gyanakodva nézett a haverjára.

– Messze van?

– Nincs. De jól eldugva, és a viharban senki sem fog észrevenni.

– Bemérnek…

– Minek? Ki kíváncsi rá, hogy merre jársz?

– Nem tudhatjuk… – Jován mutatóujjával jelezte, hogy fontos mondanivalója támadt. – Kezdjünk a B tervvel!

– Mégpedig?

– Megismerkedünk a kutatópartneremmel! – válaszolt fölényesen.

Végigmentek az elhúzott üvegfalak mellett, futólag benéztek Cecíliára és Zafirára – akik annyira belefeledkeztek egymásba, hogy észre sem vették a tőlük 5 méterre elhaladó férfiakat –, majd, ahogy a gyerekek szokták, lebegve, a vákuumos liften át elhagyták az épületet.

A 2096-os esztendő számos új intézkedést hozott az emberek életébe. Amit ezek közül a legnehezebben viseltek el, az a térítés nélküli, kötelező munka volt. Hiszen – vélekedtek legtöbben – ha az ellátások ás szolgáltatások teljes skálája alanyi jogon jár mindenkinek, akkor mi értelme van még dolgozni is? Szerencsére a rendelet alkotói nem sok időt szántak a részletek kimunkálására, és csupán két munkaterületet határoztak meg választási lehetőségként azok számára, akik – a korábbi években nem tartották elengedhetetlenül fontosnak a munkát, de most – egyik alternatívaként beülhettek valamelyik szolgáltató központ vezérlőjébe, napi 2 órán át bámulni a rendszerek zavartalan működését jelző fényeket, vagy bekapcsolódhattak egy kutatási programba. Ez utóbbi lehetőség bizonyult a népszerűbbnek, és nem csak a meglévő kutatások résztvevői szaporodtak meg, hanem teljesen új központok is szerveződtek egy-egy témaköré. „Szabad a gazda!” – sugallta a rendelet, és az emberek bátran elengedhették a fantáziájukat.
– Hol tartasz? – kérdezte Emery, ahogy minden találkozásuk alkalommal tette. Ha már a haverjának kutatópartnere is akadt, talán tartozik hozzá különleges feladat is.
– Még mindig nem találtunk olyan területet, amit nem vizsgált volna előttünk valaki - válaszolta Jorán.
Nem látszott rajta csalódottság, hiszen nem az eredmény a fontos, hanem a szándék, és már azt is elfogadják munkavégzésnek, ha valaki próbálkozik. Emery inkább némi titokzatosságot fedezett fel az arcán.
Nem vették igénybe a mindenütt várakozó városi járműveket, amiket egyszerűen csak csészéknek nevezett mindenki. Körbekerülték a sok lakásból álló, szomszédos épületkomplexumot, és megálltak az egyik hátsó szervizbejárónál.
– Mit kell tudni róla? – nézett körbe óvatosan Emery.

A környék kihalt volt, csak a közelgő vihar miatt megnyíló sárga-fekete víznyelők szelektív szűrői duruzsoltak békésen, már jó előre.

– Kell? – nevetett visszafogottan  Jorán, mintha ő sem lenne biztos a dolgában. – Talán inkább: mit érdemes tudni róla?

– Mondjad már!

– Olyan, mint mi...
Ennél biztatóbb jellemzést egy ismeretlennel való találkozás előtt Emery el sem tudott képzelni. Sürgetően érintette meg cinkosan vigyorgó haverja könyökét, és beléptek az eldugott kapun.

Világítottak a falak, és a padlón mindenféle jelzőfények igyekeztek kapcsolatot teremteni a belépőkkel. Érzékelők százai próbálták őket azonosítani, hogy aztán a megfelelő útvonalat nyissák meg számukra. A szenzorok Joránt ismerték fel – hiszen beszélt már a ház egyik lakójával –, és miközben értesítették a lakót a látogatóról, jelezték az utat.
Jorán így határozottan lépkedett elől, pedig korábban nem járt még itt. Emery izgatottan követte.

Felvillant néhány belépést tiltó fény is, ahányszor elágazott az út, de a két férfi nem is akart letérni a kijelölt sávról. Ahová ők tartottak, oda szabad volt a bejárás, és Jorán erősen bizakodott benne, hogy egyéb bejáratokat illetően sem éri őket csalódás.

Úgy értek fel a lakáshoz, hogy senkivel sem találkoztak útközben, ami nem is csoda, mert a látogatóknak nem szokás a szervizutat használni. Minden fal felhúzva és szétnyitva, s a háziak a reggeli rutint végezve spermát csapoltak: két nő felváltva szopott egy férfit.

A nők fekete haja egyformán derékig ért, és mindketten csupán bugyit viseltek – olyan ruhadarabot, amit évtizedek óta senki sem hordott, és már régen nem is gyártanak efféle haszontalan holmit –, guggoltak a férfi előtt, és egymás szájából kapkodták ki a falloszt. A mereven álló fallosz be és ki és be, ki és bejárt!

Emery nem akart hinni a szemének: „Van ilyen is?”

Ő a legrafináltabb trükkökkel sem tudja elérni, hogy mozgathassa a falloszát a párja vagy Zafira ajkai között, itt meg – hihetetlen! – csak egykedvűen áll a férfi, és fel sem fogja, hogy mit jelent, amikor két száj felváltva csúszkál rajta, és nyeli el pillanatonként…

Emery titokban benyúlt a rövid ruhája alá és megsimogatta saját, bizsergő falloszát.

Jorán valami ilyesmire számított – hiszen a két egyforma nő közül az egyikkel folytatott beszélgetések mindig a hagyományos technikák szeretetéről szóltak –, ám élőben és közelről látni mindezt…! Ettől kezdve biztos volt benne, amiben eddig csak reménykedett: Ez a nő valóban nem veti meg a régi, igazi szexet.

Folytatása következik!