Sivatagi vihar

Emlékezés és felejtés a világ végén.

B-vel a föld körül

Figyelem: A történet a Magány című B-vel a föld körül-történet egyfajta folytatása. Bár elképzelhető, hogy megérthető az előbbi ismerete nélkül is. Annak előzetes olvasása így is erősen ajánlott.

***************************************************************

Az erőteljes morajlás hangjára úgy dugtam ki a fejem a sátorból, mintha legalábbis ágyúdörgés vert volna fel. Akkora hévvel kászálódtam ki és téptem le magamról a karomra tekeredő ponyvát és emeltem tekintetem a kinti, feltételezett csatatérre, fel egészen a magasba. Csak egy pillanatra suhant át az agyamon, hogy sokaknak milyen megmosolyogtató képzet lehet, ahogy az eszemet vesztve sietek elő rejtekemből, az égi háború legapróbb jeleit kutatva. De engem a legkevésbé sem érdekelt, hogy mások mit gondolnak. Többé már nem. Vagy legalábbis egy jó időre inkább megkeményítettem a szívem és elbarikádoztam magam mindentől, ami kicsit is összefügg a számottevő emberi kapcsolatokkal.

Elvégre, mi közük is nekik ehhez? Hadd mosolyogjanak csak, ha úgy tartja kedvük, a tudatlanság és talán legbelül a nemtörődömség nyugalmában is. Én tudtam, mi az, ami megmozgat, és ez elég volt. Én tudtam, mi vár, amikor kidugom a fejem a sátorponyva résén.

Azon a résen, ami sok tekintetben akár egy dimenziókapu is lehetett volna. Első dolgom az volt, hogy a napszemüvegem után nyúljak, mielőtt végighordozom tekintetem az odakint elterülő szikkadt vidéken, a fakó égbolt felé menet. Akárha egy raklapnyi atombombát dobtak volna le, amíg én odabenn, a sátor viszonylagos kényelmében ejtőztem, hogy aztán azoknak a robbanásai lökéshullámukkal az élet mellett még a színt is kisöpörjék a vidékből. A színt és sok minden mást is, gondoltam, miközben nehézkesen próbáltam levegőt venni az oxigénszegény környezetben.

No igen, az ember keresve se nagyon találhatott volna idegenebb, földönkívülibb vidéket ezen a planétán. Ahogy körbetekintettem, mindenhol csak a szürkés okker porhalmok fogadtak, keresztül-kasul szelve az errefele elbaktató terepjárók keréknyomaival. Na meg néhol magukkal a kerekekkel is. Vagy legalábbis a gumijaikkal. A mostoha környezeti viszonyok fogyó eszközzé tették a nekik nem igazán megfelelő kerékborításokat, melyeket gyors elhasználódásuk után a helyiek nem cipeltek tovább, inkább csak ott hagytak a kifakult útszéleken. Olyan volt az egész, mint egy pár évtizedes katasztrófafilm egy jelenete, ahol az élettelen posztapokaliptikus táj pusztaság voltát azzal érzékeltették, hogy még a színek kontúrját is lejjebb tekerték.

És ez volt érvényes az égre is. Ha a János vitéz hegymászó logikáját követném, mondhatnám, hogy ilyen magasan az elvékonyodó légkörnek még a színe is elhalványult. Bár persze az a pár ezer méter, ami a tengerszinttől elválasztott, ilyen tekintetben nem jelentett igazán sokat, de legyen így! A környező viszonyok amúgy is az ilyen abszurditásokat erősítették. Hiszen hiába voltam a világ egyik legmagasabb hegységében, a több ezer méter magasan elnyújtózó fennsíkok egyikén, a maró zimankón és az oxigénhiányos levegőn kívül sok minden épp az ellenkezőjét bizonyíthatta volna.

Például az is, amikor az ismét megszólaló hangos morajlásra kíváncsi rókamangusztaként felkaptam a fejem és a mozdulatlanul és töretlenül kék eget fürkésztem a vihar közeledtét kutatva.

- Nem túl biztató jelek. - A nagyon is ismerős hang mintha közvetlenül mögülem érkezett volna. Ahhoz azonban már túlságosan is belesüppedtem a helyzetbe és megkérgesedett a szívem, hogy hátrakapjam a tekintetem.

Inkább lehunytam a szemem és sóhajtottam egy nagyot.

Elmúlt - mondtam magamnak szigorúan, keményen megfeddve még kicsit is érző énemet, mert ő volt már csak az, aki ezzel együtt reménykedett is.

De hiába hagytam Őt hátra, hiába törődtem bele, hogy többé már nem kellek neki és hiába tudtam, hogy most is több ezer kilométerre tőlem éli a saját életét úgy, hogy közben én talán már eszébe se jutok, tisztán átjárt az érzés, mintha tényleg ott állna mögöttem.

Tekintetemet lopva a közelben letámasztott motorom felé kaptam. A gépbestia irányába, ami már kissé ütötten-kopottan pihent a több ezer kilométeres út és a környező sivatag rárakódott pora alatt, visszavonhatatlan mementójául menekülésemnek, az Újvilág kontinensének nyugati peremén végigfutó pánamerikai út mentén.

Ennek ellenére még mindig éreztem, ahogy a múltam fantomja, az, aki korábban nyolc hónapig a világot jelentette nekem, mellém lép és ő is a kék égi sivatag felé emeli tekintetét.

- Ezen a vidéken nem szokványos, hogy ennyire készülődjön a vihar, nem? - szólalt meg ismét a hang valójában csak a fejemben, pontosan tudtam. Mégis, bármennyire is felejteni akartam, bármennyire is el akartam felejteni Őt, mégis menekülésem közben Ő volt az, aki végig elkísért. Egyedül akartam lenni, távol a megszokott vidéktől. Új földeket látni és nem kötődni érzelmileg senkihez igazán. Mégis Ő volt az, akivel, más körülmények között, egy ilyen utat szívesen végigjártam volna. Az, aki tökéletes társam lett volna a megtett kilométereken és aki, ha a dolgok másképp alakulnak, most tényleg itt állt volna mellettem, hogy velem együtt bámulja az eget.

Ismét sóhajtottam egy nagyot, megadva és átengedve magam elmém kegyetlen játékának.

- Igen - mormogtam magam elé még saját magam számára is alig hallhatóan. Egy fejemben élő álomkép azonban miért ne hallhatná meg akár ezt is. - Legalábbis az elmúlt pár ezer évben nem sűrűn fordult elő itt az ilyesmi. Bár előfordul azért.

- Tényleg? - rántotta keserű görcsbe a szívem elképzelt válasza. - Azt hittem, ez a lakott világ legszárazabb területe. Ezt mondtad, nem?

Nem néztem oda. Pontosan tudtam, hogy nincs mellettem senki és csak egyedül állok a sátor bejáratánál. Paradox módon pedig, amellett hogy nem akartam hülyét csinálni magamból a reménykedésemmel, épp azért nem fordítottam arra a tekintetem, mert mélyen belül nem akartam, hogy szertefoszoljon az álomkép. Szerettem volna ismét belenézni azokba a gyönyörű zöld szemekbe a szépségesen kerekded arc közepén. Ennek reményét viszont csak úgy őrizhettem meg, ha legalább egy parányi részem átadja magát a reménykedésnek és nem adom meg magamnak a lehetőséget, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg egyedül vagyok. Így hát nem néztem oda, de anélkül is éreztem, ahogy rám néz. Már ahogy érezni lehet azt, ahogy egy valójában ott sem lévő alak az emberre néz.

Inkább ismét az eget kezdtem fürkészni, miközben magam elé mormogva válaszoltam.

- Így van. Úgy is nevezik ezt a vidéket, hogy az Andesi Száraz Átló. Ez a viszonylag keskeny, de észak-déli irányban hosszan elnyúló földsáv, beszorulva a Csendes-óceán partvidéke és az Andok hatezer méter fölé is emelkedő láncai közé, nemigen kapnak csapadékot sehonnan. Így van, hogy évekig is teljes a szárazság és nem esik gyakorlatilag semmi csapadék.

- Az Andokat még értem. De ha egyszer nyugaton ott van a Csendes-óceán, onnan miért nem jön csapadék?

- Tudod mi az a hőmérsékleti inverzió? - kérdeztem vissza színtelen hangon.

- Persze - csilingelt fülemben az a szívfájdítóan gyönyörű hang. - Amikor az óceánban, a partközeli területeken, egy hideg áramlás alakul ki, ami lehűti maga felett a levegőt, az pedig emiatt nem tud felemelkedni, mert nehezebbé válik a felette melegebben maradó levegőnél. Az a kevés nedvesség pedig, ami belé tud oldódni, emiatt vagy nem is hullik ki, vagy közvetlenül ott, helyben hullik ki. Nem vándorol át a szárazföld fölé.

- Pontosan - vágtam rá és szinte reflexszerűen el is mosolyodtam, csak hogy utána ismét leszidjam magam. Hiszen ez a hang csak a fejemben létezett. Azt mondta ki, amit szerettem volna hallani, nem mást. Mégis, így is megmelengette a szívemet, hogy az Ő hangjával hallom ezt, amit én mondtam, kvázi én tanítottam neki. Hallom azt, hogy emlékszik rá.

- Persze, hogy emlékszem - válaszolta még kimondatlan szavaimra is. - Figyelek rád.

Szavaiból kihallatszott a szeretetteljes mosoly, amely annyira jólesően és egyszerre fájdalmasan szorította össze a lelkemet, hogy a könnyem is majdnem kicsordult már.

- Igen - válaszoltam inkább krákogva, nem törődve azzal, hogy magamban beszélek. - Emiatt az óceán felől se jön semmilyen légtömeg, nem hogy olyan, ami nedvességet is hozna. Vagyis hiába vagyunk most itt, Dél-Amerika nyugati szegélyén, földrajzi viszonylatban a Csendes-óceán szomszédságában, ráadásul még a nyugati szelek övében is, azon sávok egyikén a földfelszínen, ahol a nyugati széljárás az uralkodó, tehát többnyire nyugatról fúj a szél, a tengerpart mentén itt végigfutó hideg Humboldt-áramlat megakadályozza, hogy csapadék érkezzen a szárazföld fölé. Keleten pedig ott van a Föld második legmagasabb hegységének, az Andoknak a legmagasabb vonulata, amely elzárja ezt a területet az Atlanti-óceán felől érkező légtömegektől.

- Emiatt van az, hogy hiába vagyunk ilyen magasan, ahol az ide érkező légtömegekből ki kellene csapódnia minden nedvességnek, mégse csapódik ki, mert gyakorlatilag nincs légmozgás, szóval nem jön ide nedvesség, ami kicsapódjon - vonta le a konklúziót.

- Pontosan - bólintottam. - Emiatt van, hogy ez a vidék, a part menti Atacama-sivatag, itt pedig, fenn a hegyek között, a Salar de Atacama fennsíkja, a lakott világ legszárazabb területe, és az egész földgolyón is talán csak pár jeges pusztaság előzi meg az Antarktisz belsejében, ahol ami nedvesség van, az rögtön meg is fagy.

- Akkor mégis mi ez az égzengés? - utalt az egyre sűrűsödő dörgésekre.

- Nagyon ritkán, de néha mégis előfordul, hogy átjön némi nedves légtömeg az Andok vonulatain, vagy, a Humboldt-áramlatot kicselezve, nyugatról bejön ide. Akkor pedig, mintha csak be akarná pótolni az elmaradását, egyszerre zúdul le rengeteg csapadék, akár nagy árvizeket is okozva.

Most, hogy megkapta a válaszát, nem is reagált többet. Bármennyire is szabadulni akartam jelenlétének érzésétől, hiszen tudtam, többé már nem lesz velem, most kellemetlen érzéssel töltött el valójában nem is létező beszélgetőpartnerem hallgatása. Minden izmom tiltakozott, de végül csak oldalra néztem, hogy a szívem fájdalmasan összeszoruljon, látva azt, amit eddig is pontosan tudtam, a nagy ürességet magam mellett és a magányomat.

Mielőtt azonban ebbe még túlságosan is belemerülhettem volna, hirtelen fellebbent a sátorponyva és, bármennyire is tudatában voltam a szerény kis lakon velem osztozó nagyon is valós személy közelségével, most meglepetésként ért a kissé gyűrött, barna bőrű, kócos szénfekete hajkorona övezte arc felbukkanása, amely virgoncan rám mosolygott.

- Hé, B! - dorombolta, mint egy jóllakott macska. Bár ő igazából nem úgy lakott jól, mint ami a négylábú jószágnak megelégedést okozna, örömén azonban mit sem változtatott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a mozdulat, amivel szavait nyomatékosította és végigsimított combomon, ujjai hegyével szeméremdombom peremét cirógatva a sebtében felhúzott nadrágon keresztül.

- Én... - hebegtem, majd megköszörültem a torkom, miközben összeszedtem magam. - Zajt hallottam. Morajlást. És, úgy látom, nem is voltam egyedül vele.

Tekintetem a kiszikkadt vidéken botorkáló nagyon is ismerős alakokra tévedt.

Eléggé szürreális látvány volt ezen a földöntúli, planétánk átellenes pontján fekvő vidéken ezeket az eltéveszthetetlen barna bőrű alakokat figyelni, amint koszos mackónadrágban és atlétatrikóban botorkálnak a színes sátrak között. Valójában azonban mégse volt annyira irreális a jelenet. Elvégre az Atacama vidékét felügyelő Chile hihetetlenül sokszínű ország, ha az etnikumokról van szó. A délebbi, a Déli-sarkvidékhez közelebbi, így hűvösebb vidékeken, az Andok zöld lankáin vannak olyan területek, amiket a német bevándorlók amolyan déli Ausztriává vagy Svájccá változtattak. Ezen a vidéken pedig, ahova most az utam sodort, a '90-es években a délszláv harcok elől elmenekült balkáni emberek, és köztük is különösen az ottani romák találták meg a számításaikat. Elvégre ez a száraz és kopár vidék se teljesen hasznavehetetlen. Ami a felszínen nincs meg, azt az alatta lévők bőségesen pótolják.

Ezek a férfiak, akik most hozzám hasonlóan a készülődő vihart kémlelték, máskor hevesen tülekednek, hogy lemehessenek a közeli bányákba. Bár a munka nehéz és veszélyes a sebtében összetákolt, a biztonsági előírásokra fittyet hányva kimélyített tárnákban, a fizetség bőven megéri. Márpedig van itt az aszott rögök alatt olyasmi, amit a közösség férfi tagjainak egy jelentős része most is kitartóan hajkurászott odalenn.

Lítium. Ez a különleges elem jó vezető tulajdonságai miatt az utóbbi időben az elektronika fontos alapanyaga lett. Fellelni azonban nem egyszerű. A föld kevés táján található meg, olyan száraz vidékeken, ahol a valaha hullámzó vizek kiszáradt medreiben rengeteg só gyűlik fel. A legnagyobb kiterjedésben ilyen terület pedig pont errefelé, Argentína, Bolívia és Chile határvidékén, az úgynevezett "Lítium-háromszögben" található. A délszláv harcok elől menekülő romák és leszármazottaik, származásukra való büszkeségük ellenére sem bánták meg, hogy végül itt kötöttek ki.

- Hé, Jorge! - rántott ki merengésemből a mellettem álló lány, sebtében magár rántott takaróját igazgatva keblein, ahogy odakiáltott a közelben tébláboló, immáron spanyol nevet viselő, de a helyi nyelvet is jellegzetes akcentussal beszélő fivérének. - Vihar közeleg?

- Igen - bólintott a srác, aki egy nappal se lehetett idősebb nálam, de közösségükben így is az egyik legtekintélyesebb férfinak számitott. - Hamarosan ide fog érni.

- Jól hallottam? Vihar? - jelent meg a másik oldalamon egy másik torzonborz üstök, melynek viselője feltűnően hasonlított az előbb előbukkanó lányhoz. Hiába voltam tudatában, hogy ő is ott lapul a mögöttem megbúvó terebélyes ágyon, egy pillanatra kihagyott a szívem hirtelen megjelenésétől.

Jorge viszont nem zavartatta magát. Amikor meglátta másik húgát, csak harsányan felnevetett.

- Ne aggódj, Mirijam! - nyugtatta. - Elég magasan vagyunk. Itt nem fog elérni minket az ár.

Az itt letelepedett roma közösségek azért is tudtak jól megélni a völgyekben ásott bányák környékén, mert felélesztett régi, nomád szokásaikat követve könnyedén vándorolhattak mindig ahhoz a bányász társasághoz, amelynél a legtöbb kínálkozó munka volt. Ha pedig nagy néha jött az égszakadás, összeszedelőzködtek és magasabb térszínekre húzódtak, amíg az ár elvonult.

Mirjam viszont most megnyugodva engedhette le megfeszült vállait. Ez a vihar, bármilyen kemény lesz is, minket ezúttal nem veszélyeztethet.

- Csinos leányka, azt meg kell vallani. Csak kissé ijedős - vigyorgott ezúttal rám Jorge. Szemeiben láttam a mohó csillogást, ahogy végigmérte gyűrött, összeizzadt ruhámat. Mérget mernék venni rá, hogy ő is szívesen bemászott volna velem a mögöttünk álló sátorban megbújó ágyba. Másik húga, Inez viszont gyorsabb volt. Egy pillanatra meg is borzongtam, amikor megmarkolta fenekemet, miközben másik keze tovább simogatta szeméremdombomat.

- Akkor nincs ok az aggodalomra - mondta. - Vissza is bújhatunk az ágyba még egy kicsit pihenni... igaz? - A végét már Jorgénak szánta egy fürkész pillantás kíséretében.

- Persze - visszakozott a férfi. - Korán van még. A többiek csak órák múlva érkeznek meg a feldolgozni valóval.

- Helyes - bólintott Inez. A dolgozó férfiak minden adódó alkalommal összegyűjtötték a bányák környéken termelődő fémhulladékot, ami aztán az egész családnak munkát adott, hogy használati- esetleg dísztárgyakat készítsenek belőlük, amit aztán eladhatnak. Amíg azonban nincs alapanyag, nincs munka sem. És amíg nincs munka...

- Addig szórakozhatunk még egy kicsit - vonta magára a figyelmemet ezúttal Mirjam, miközben felmosolygott rám és megmarkolta nővérével ellentétes oldalon lévő farpofámat.

Nem szóltam egy szót se, csak engedtem, hogy a két lány vidáman kacarászva visszarángasson a sátorba. Amikor pedig a ponyva visszahanyatlott, eltakarva minket a kíváncsi tekintetek, elsősorban Jorge elől, már le is hullottak takaróik alattuk meztelen, napszítta barna testükről.

Halványan elmosolyodtam és engedtem, hogy magukkal rántsanak a lepedőre és kezelésbe vegyenek.

Bár, velük ellentétben, az egyértelmű testi vonzalmon kívül nem éreztem semmit, elvégre kit ne mozgatna meg két ilyen fiatal, hamvas lány, önként vetettem magam karjaikba és vesztem el csókjaikban meg lábaik köze nedvességeben, mivel ez volt azon kevés pillanatok egyike, amikor az Ő jelenlétének kínzó érzése elhalványult és visszahúzódott több ezer kilométer távolságba, ahol most már a helye volt, távol tőlem, amihez nekem már semmi közöm.

**********************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, amiben B Dél-Amerika sós sivatagaiba látogat!

Sótükör