Gyönyörök szigete XII. rész - Cicoma 3. fejezet

Előzmény: Gyönyörök szigete I. rész 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Gyönyörök szigete XII. rész 2. fejezet

Írta: Jeremydcp
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. június 27.

*********************************************************************

Lindsay hirtelen körbepillantott a helyiségben, majd hirtelen kiszúrt valamit. – Ó…! Nézd! – Kibontakozott az ölelésemből és odamászott a kanapéhoz, hogy egy kis rózsaszín könyvecskével térjen vissza. Nem tudom, hogy kerülhetett oda. Az biztos, hogy nem én hagytam ott. Lindsay az ölembe tette és boldogan elmosolyodott. – Ez egy kis fotóalbum, amit magammal hoztam – magyarázta. – Bizonyára itt felejtettem tegnap. Vannak benne képek az egész családomról és pár barátról is.

- Ó! – válaszoltam kíváncsian.

- Szeretnéd végig nézni velem?

- Ugye most csak viccelsz? – válaszoltam. – Hát persze, hogy igen. Nagyon szeretném.

- Lehoztam tegnap, hogy Trish és Devon megnézhessék – magyarázta, miközben kinyitotta az első oldalon. – Élvezték, hogy együtt nézegetjük. Érdekelte őket a családom.

- Le mertem volna fogadni – bólintottam és félrebillentettem a fejem, hogy jobban megnézhessem az első képet. Egy tökéletes portré volt Lindsay-ről, ahogy enyhén félre fordítja a fejét és gyönyörű szemei együtt mosolyognak ajkaival.

- Ez az iskolai tablóképem – magyarázta. – Tetszik? Ez az egyik legjobb kép rólam. Múlt októberben készült. Tizenhét voltam akkor… Kicsit kevesebb, mint két hónappal a tizennyolcadik születésnapom előtt.

- Imádom – válaszoltam. – Kinek ne tetszene egy ilyen gyönyörű arc? – Lindsay elpirult és rám mosolygott. – Le merném fogadni, hogy te voltál a bálkirálynő a szalagavatón… nem igaz? Nagy összeget tennék rá, hogy toronymagasan nyerted a szavazást.

Lindsay ismét elpirult és elfordította a tekintetét, majd válasz helyett csak lapozott egyet.

- Ezen a képen a három testvérem van. Gina, Jennifer és Alison.

- Egyértelműen Alison a legszebb a csapatból, ha engem kérdezel. Persze ő hasonlít a legjobban rád is, szóval nem meglepetés. – Lindsay csak mosolyogva csóválta a fejét. – Mennyi idős is most?

- Tizenhat. Ő a kisbaba a családban. Jennifer huszonhárom, Gina pedig húsz. Jennifernek már van egy kisbabája is. Viszont nem rég haza költözött, miután egy éve szétmentek a férjével. Pont azelőtt, hogy Apu meghalt.

- Szóval a kis Lindsay már nagynéni? – nevettem fel. – Hogy hívják a gyereket? Kisfiú vagy kislány?

- Lány… Katherine… Tizenegy hónapos.

- Gondolom sokat vagy vele.

- Ó igen! – bólogatott Lindsay. Odakinn ismét lecsapott egy villám, ő azonban csak tovább beszélt: - Igazából Alisonnal folyamatosan azon harcolunk, hogy ki lehessen többet a babával – kuncogott. – Mindketten folyton vigyázni szeretnénk rá, amikor Jenn épp dolgozik. Imádok vele játszani… De Alison is.

Felnevettem, ahogy elképzeltem, amint a két lány tépi egymást a baba miatt. Ebben a tekintetben bizonyára Alison nagyon boldog volt, hogy Lindsay eltűnt otthonról hat hétre. Így ő maradt egyedül a bébiszitteri szerepre.

- Azt mesélted, hogy a másik nővéred, Gina, Coloradóban élt, amikor apukád meghalt. Ő is hazajött Ohióba azóta?

Lindsay bólintott.

Gara Arias alias Lindsay

- A Coloradói Állami Egyetemen tanult. Nagyon szerette, de úgy érezte, nagyobb szükség van most rá otthon. Most ő segít be a ház körül. Most együtt lakunk mind az öten Anyuval. Egy csapat vagyunk.

Ismét lapozott egyet az albumban és elmosolyodott, ahogy a következő sor fényképre pillantott. Mindegyik őt ábrázolta egy középkorú férfi társaságában.

- Ez mind rólam és Apuról készült – magyarázta, majd összevonta a szemöldökét egy pillanatra, mielőtt rábökött volna az egyik képre. – Ez volt az utolsó közös képünk…

Halkan felmordultam és megráztam a fejem, ahogy a boldog apa-lánya párosra pillantottam, amint felhőtlenül néznek a kamerába, mint akiknek semmi gondjuk nincs a világon.

- Nagyon sajnálom, kicsim… Apukád nagyon boldognak tűnik… Energikusnak. Élettel telinek. Nagyon sajnálom. Hatalmas tragédia lehetett ilyen fiatalon elveszíteni.

- Negyvenhat éves volt… - motyogta Lindsay kifejezéstelen hangon. – Sosem fogom megérteni, miért kellett ilyen hirtelen meghalnia. Mindig is azt hittem, örökké fog élni. Egyik nap még viccelődtünk a reggelinél suli előtt… nem volt semmi gond, minden átlagos volt. Azt mondtam neki, hogy szeretem, aztán elmentem iskolába. Későn értem haza délután és… és Apu akkor… akkor már… már nem élt… Ott feküdt a kanapén és…

Úgy tűnt, mint aki mindjárt elsírja magát, de végül visszatartotta a könnyeit. Szorosan magamhoz öleltem őt és a mellkasomba fúrta az arcát. A napnál is világosabb volt, mennyire isteníti az apját és mennyire hiányzik neki. Még mindig sokként érte, hogy nincs többé.

- Van itt pár kép a szüleimről is együtt – folytatta végül szipogva, visszafordulva az albumhoz. – Anyu pár hónapja töltötte be a negyvenhatot. Nagyon korán házasodtak össze. Anyu huszonhárom volt, amikor Jennifer született. Az esküvőn még csak tizennyolc volt. Pont mint én most.

- Az édesanyád nagyon vonzó jelenség – jegyeztem meg. – Pontosan látszik, honnan örökölted a külsődet. – Lindsay még mindig levertnek tűnt, úgyhogy igyekeztem felvidítani egy homlokára adott csókkal. – Bárcsak ott lehettem volna, amikor apukád elment! Megtettem volna mindent, hogy jobban érezd magad. Ugye tudod?

Lindsay halkan szipogott.

- Bárcsak soha ne is ment volna el! Én ezt kívánom.

- Nos… igen – bólintottam. – Az lenne a legjobb. De biztos vagyok benne, hogy még mindig veled van. A lelke vigyáz rád. Biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke arra a gyönyörű ifjú hölgyre, akivé váltál. Biztosan most is néz téged odafentről.

- Úgy… úgy gondolod?

- Tudom, édesem. Tudom. Nagyon kedves vagy, rendes és aranyos. Egy cseppnyi rosszindulat sincs benned. Ha az én lányom lennél, én nagyon büszke lennék rád. Tudom, hogy apukád is az.

Lindsay halványan rám mosolygott.

- Köszönöm, Jeremy. Szeretném hinni, hogy Apu mindig velem lesz. Néha úgy gondolok rá, mint az őrangyalomra… aki figyel engem… és gondoskodik róla, hogy biztonságban legyek.

- Veled is van – biztosítottam.

- De azt kívánom, bárcsak még mindig élne…

- Tudom, kicsim. Tudom. Én is…

- Ha Apu még mindig élne, most nem lennék itt… - jelentette ki. – Egyáltalán nem jöttem volna el a szigetre, mert nem lenne szükségem a pénzre, hogy kisegítsem a családomat. Soha még csak meg se fontoltam volna, hogy ide jöjjek. Akkor sosem találkoztunk volna egymással, Jeremy.

Megráztam a fejem.

- Nem érdekel. Bár nyilvánvalóan nagyon örülök, hogy itt vagy, szívesen feláldoznám az együtt töltött időt azért, ha apukád még mindig élhetne. Ez nem is lehet kérdés. Egyáltalán nem vagyok önző. És Trish is, bármennyire vágyik rád az életébe, teljesen biztos vagyok benne, hogy ugyanígy érez. Pontosan azért, mert nagyon sokat jelentesz neki. Az, hogy az apukád itt lehessen és gondoskodhasson rólad, anyukádról és a testvéreidről, sokkal több, mint amit én valaha is nyújthatok neked.

Lindsay összeszorította az ajkait és megvonta a vállát, majd újra lapozott az albumban.

- Itt vagyok én Magannel.

Elmosolyodtam a kép láttán, ami Lindsay-t ábrázolta egy fiatal barna lánnyal, aki ugyanolyan bolti egyenruhát viselt, mint ő, és mindketten szélesen mosolyogtak a kamerába.

- Együtt dolgoztok Megannel?

- Ühüm – bólintott Lindsay, gyorsan tovább lapozva. A szemeim majd kiugrottak a helyükről a következő kép láttán. – Ez az egyetemi pomponlányos képes. – Alig kaptam levegőt és úgy bámultam a képre, akár egy idióta. Abban a falatnyi dresszben Lindsay csak még vonzóbb volt. – Mindig is szerettem a pompon-csapatban lenni. Talán azért is jelentkeztem pont erre az egyetemre, mert ott megint pomponlány lehettem – mosolygott rám zavartan. – Minden rendben, Jeremy?

Megköszörültem a torkomat, majd megráztam a fejem, igyekezve magamhoz térni. Olyan érzés volt, mintha elvakított volna egy iskolabusz. – Sajnálom, Lindsay. Csak magam elé képzeltelek… a pomponlány-ruhádban… Ennyi az egész.

Zavartan összevonta a szemöldökét.

- Hogy érted?

- A pomponlányok mindig is nagy hatással voltak rám – magyaráztam, továbbra is a képet bámulva. Egek… mit meg nem tettem volna, hogy beugorhassak abba a képbe és leteperhessem Lindsay-t a pomponlány-ruhájában!

- Szereted a pomponlányokat, Jeremy?

Alig tudtam elszakítani a tekintetem a képtől, hogy Lindsay szemébe nézzek.

- Igen. Nagyon. Szerintem minden normális férfi rajong az ötletért, hogy egyszer egy csinos kis pomponlánnyal lehessen. Szokványos fantázia. Mióta az eszemet tudom, álmodozok erről. De sose volt lehetőségem valóra váltani.

Lindsay merengve nézett rá.

- Abból a sok pénzből, amid van, akár vehettél is volna magadnak egy pomponlányt.

- Abban mi a móka? – ráztam a fejem. – Úgy a jó, ha igazi. Nem valami művi, összebarkácsolt. Valaki olyasvalakit szeretnék, akit ismerek és törődök vele. Az teszi különlegessé-

Lindsay kisimított néhány tincset az arcából és rám nézett.

- Eláruljak egy titkot? Tudod, magammal hoztam a régi pomponlány-ruhámat a szigetre. – Az állam szinte a padlóig zuhant ezen szavak hallatán. – Talán fölvehetném… ha szeretnéd…

Mondanom se kell, hogy a szívem majd kiugrott a mellkasomból az izgatottságtól.

- Te… te elhoztad… a ruhádat… magaddal a… szigetre? – hebegtem. Próbáltam összeszedni magamat, de nehezen ment. – Nem kellett volna… Nem kellett volna azt vissza… visszaadnod, amikor elvégezted az iskolát?

- De – kuncogott Lindsay. – Kellett volna. De olyan sokat jelentett nekem, hogy megegyeztem az edzőnkkel, hogy megvehessem az iskolától. Nem tudtam csak úgy egyszerűen visszaadni.

Lenyűgözötten bámultam Lindsay-re, ahogy ő csábosan kuncogott. Próbáltam elképzelni, hogy tudnék ellenállni, ha meglátnám őt az egyenruhájában.

Ő pedig csak ismét felnevetett.

- Felmehetek érte a szobába és talán előadhatnék neked néhány mutatványt is. Szeretnéd?

Képtelen voltam megszólalni, úgyhogy csak lassan bólintottam.

- Akkor csak várj itt! – nevetett. – Vihar vagy nem vihar, pár perc és itt leszek. Te csak ülj itt addig! Előadok neked egy táncot, hogy valóra válhasson az álmod.

Folytatása következik!