B-vel a föld körül
Megjegyzés: A történetben szerepet kap Irina (első felbukkanás: Trópusi szilveszter) is.
****************************************************************************
Némán
támaszkodtam a terasz korlátjára és figyeltem a lassan a horizont alá bunkó
Napot. Megmagyarázhatatlanul megnyugtató érzés öntött el. A türkizkék tenger
csak úgy csillogott a rávetülő sugaraktól, a sziklás part pedig mintha csak egy
festményről termett volna itt.
Egyszerűen
idilli volt minden. Egy pillanatra még azon se lepődtem volna meg, ha hirtelen
megjelenik delfinháton a görög mondák Afroditéje, hogy a mítosznak megfelelően
partra szálljon a születését követően. Ezen a nyárestén azonban még delfineknek
se volt semmi nyoma, nem hogy a hátukon lovagló istennőnek. Csak a tenger
hullámzott lomhán és látszólag élettelenül. A part is üres volt. A lassan
beálló éjszaka előszeleként mindenki visszavonult már a víztől. Nem mintha a meleg
enyhült volna, az embertömeg viszont most már más szórakozási lehetőséget
keresett. Csak egy drón repült át váratlanul, berregve az égen, sebesen haladva
észak felé. A gyerekdal jutott róla eszembe. „Hangtalan suhan egy kismadár,
látod ő is haza repül.” Bár ez nem volt se hangtalan, se kismadár, de a
„Berregve suhan a kis drón, látod ő is hazarepül” valószínűleg nem jött volna
ki a ritmusra.
Nem
hiába, különös hely ez a Ciprus. Ahogy lassan körbe hordoztam a tekintetem,
hirtelen minden nagyzoló jelzőnek igazat tudtam adni. A nyugalom szigete, a
gyönyör szigete... még a szerelem szigetének is könnyedén tudtam volna
aposztrofálni, bár annak nem a látottak alapján. Ez a Csongrád és Békés megye
együttes területénél úgy egy Budapestnyivel kisebb sziget olyan volt, mint egy
igazi trópusi paradicsom. Olyan szikrázóan tiszta tenger, amit az ember
könnyedén hihetne számítógépes utómunkálatok eredményének, ha mozgóképen látná,
olyan sziklák a part mentén, melyeket ha filmen meglát az ember, azonnal habzó
szájjal kiált CGI-t, hűsítően lengedező szellő a langymeleg nyárestén... Már
tényleg csak a kagylóhéjból előbukkanó szépségistennő hiányzott a mesebeli
összképhez.
A
másik oldalról viszont Ciprus távolról sem idilli hely. Ahogy eltekintettem a
távolba, nehezen tudtam elképzelni, hogy a lebukó napfényben pompázó tengeren
túl, alig pár órányi hajóútra, épp hideg számítással kifundált politikai
leszámolások és egy autoriter rendszer kiépítése zajlik. Ha pedig kelet felé
tekintek el, a „nagy víz” túlpartján arrafelé már ennyire se finomkodnak. Ott
konkrétan, épp az idilli sziget szomszédságában, már öt éve véres polgárháború
zajlik.
Azonban
nem csak Törökország és Szíria közelsége ellensúlyozta a fenn említett mesébe illő
képet. Még itt is, a sós víznek ezen az oldalán is, az a drón nem véletlenül
húzott el a fejem felett. Ugyanis azt a kis fickót történetesen nem szórakozni
vágyó hobbifilmesek vagy hivatásos kameramanok röptették. Nem ám. Ha a
technológia megengedné, az a repülő masinéria valószínűleg még egy rakat
fegyvert is cipelt volna magával. Ráadásul rendeltetésszerűen. Ezen a
festményre illő tájon ugyanis a jelen pillanatban is háború zajlott. Nem csak a
szomszédos kontinentális területeken, hanem itt, ezen a kilencezer-ötszáz
négyzetkilométeres kis szigeten is. Ráadásul nem is a jelen felbojdulásaként,
hanem immáron negyven éve.
Abszurdnak
tűnt a kontraszt a szigetet közepén kettészelő demarkációs vonal, a délre
visszaszorult, de a fennálló helyzetet el nem ismerő, az egész szigetet magának
visszakövetelő görög hatalom és az északon megalakult, a török hadsereg által
védett szeparatista török köztársaság, valamint az elém táruló, álomba illő kép
között. Mintha csak két párhuzamos valóság lett volna az egymásnak feszülő görög
és török politikusok és hadseregek helyzete, akiket csak egy pár kilométernyi
ENSZ-ellenőrzésű zóna választ el egymástól és a festői tengerparton pihenő és
bulizó turisták világa. Akárha a kilencvenes évek kultikus sorozatába, a
Sliders-be csöppentem volna. Az egyik dimenzióban homokzsákokkal és
földsáncokkal kirakott, elaknásított frontvonalak két oldaláról lövik egymást a
cacikizabálók és a kecsketöcskölő muzulmánok, szétbombázva mindent, ami él és
mozog... na meg azt is, ami nem, a másik dimenzióban pedig hűsítően fújdogál a
szél a szépen kiépített parton és bikinis nők meg kockás hasú férfiak
sétálgatnak fel s alá.
A
különbség csak annyi, hogy ez igazából nem két külön párhuzamos valóság, hanem
egy és ugyanaz. Azt leszámítva, hogy tényleges lövés már kb. negyven éve nem
dördült el a felek között. A törökök jöttek, megszálltak, aztán a hadi
események hetvenes évekbeli félbeszakadása óta a de jure frontvonalon egymást
vizslató katonák és a papíron meglévő hadiállapot maradt. Azon kívül viszont
semmi más.
Így
hát álltam ott, csöndesen támaszkodva a korlátra, egy turistaparadicsom kellős
közepén, tulajdonképpen alig csak egy kőhajításnyira a frontvonaltól és
élveztem a turisták nyaraló idilljét.
A fülemet
megtöltötte a hátam mögül érkező dübörgő zene. Őszintén, sosem volt az én
világom a folyamatosan ismétlődő dallamú, gyakorlatilag nulla szövegbeli
komplexitással rendelkező bulimuzsika, de ebben az édeni környezetben valahogy az
is elviselhetőbb volt. Így hát csak belekortyoltam a kezemben szorongatott, jól
behűtött sörömbe és derékból félig hátra fordultam a mögöttem terpeszkedő klub
felé.
Az
odabenn, a tenger felé félig nyitott épületben zajló események mintha azt az
idilli, terülj-terülj-asztalkámat és a földre szállt paradicsomot idéző
dimenziót testesítették volna meg. Egy olyan világot, amiről még a hozzám hasonló
földi halandók is nehezen tudják elképzelni, hogy nem csak Hollywood valóságtól
elrugaszkodott fantazmagóriáiban létezik. Pedig én még, bármennyire is nem
érzem magam annak, a világ gazdagabb harmadába, talán még negyedébe-ötödébe is
tartozom. Ha a világ teljes lakossága úgy élne csak, mint a magyar átlag, akkor
is több Földre lenne szükségünk az eltartásukhoz. Egyetlenegy a mi bolygónkból
közel sem lenne elég nekik. Ami viszont itt zajlott mögöttem, ebben a ciprusi
bárban...
-
Ezek az oroszok aztán tudnak élni. – Csak ennyit fűztem hozzá fejcsóválva
magamban és ismét beleittam a sörömbe.
A
St. Bart’s-i fülledt szilveszteri éjszaka és az alaposan összegyűrt lepedő után
Irina valamiért annyira megkedvelte személyemben ezt a noname posztkommunista kelet-közép-európai
lánykát, hogy gyakorlatilag el sem akart engedni. Én meg persze hülye lettem
volna nem kapva kapni az alkalmon, amikor elhívott erre a ciprusi nyaralásra.
De
most, hogy itt voltam...
-
Ezek az oroszok...! – Vagy inkább Boney M-esen „Oh, those russians!” Csak ez
járt a fejemben, ahogy figyeltem a szórakozó tömeget.
Ha
valaki végig járja Rodinát, Oroszország Anyácskát, tízezerből kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc
esetben pontosan azt a sztereotíp képet fogja találni, amit Kelet-Európáról gondoknak
az emberek. Lekoszlott, elmaradott falvakat még a jobb esetben is csak huszadik
század közepi technológiával, köpcös fejkendős, otthonkás bábuskákat, cserzett
bőrű fogatlan parasztembereket, részeges vodkagőzben tomboló soviniszta
fiatalokat és végtelen kilátástalanságot, ami még a végtelenül becsülendő
paraszti önbecsülés alátámasztására sem elég távolról sem.
A
tízezer emberből fennmaradó egy viszont mintha már nem is ugyanabban a
valóságban élne. Némelyikük egyszemélyben gazdagabb, mint nem egy európai
ország, hatalmas palotákban lakik, az új évet St. Bart’s-on köszönti, nyárra
meg csak úgy kiruccan Ciprusra bulizni.
Itt
pedig mintha összeért volna a két valóság. A negyven éve háborúba merülő, de
majdnem annyi ideje egy másodpercnyi tényleges katonai konfliktust sem átélő
szigeten ugyanis a magukat halálra unó török katonák ugyanis nem azért röptetik
az imént az égen tovaberregő drónokat, hogy felderítést végezzenek. Hanem hogy
stíröljék az ide érkező orosz milliárdos bandát, akiknek már csak a szépségük
is státuszszimbólum. A harcot soha nem látott oszmán kopaszoknak pedig így
legalább lesz mire este összepiszkolni a lepedőt.
Én
viszont csak némán álltam ott, a sörömet kortyolgatva, és figyeltem ezt a másik
Oroszországot. A kemény munka által kikezdett kelet-európai paraszt és munkás
mellett ugyanúgy, bár jóval kisebb számban, de az előbbiekét hatványozottan
felülmúló vagyonnal létező szláv übermensch-eket. A magas, jóvágású, ízlésesen
kigyúrt és kisportolt férfiakat és a hosszúcombú, tökéletes testű, erdei
nimfákat idéző arcú tipikus szláv szépségeket megtestesítő nőket.
Tényleg
ez a Ciprus mintha egy másik valóság lett volna. Úgy folyt itt az
ereszd-el-a-hajam, mintha nem is lenne semmi gond az egész világon. Mert nekik
tényleg nem is volt semmi.
Vagy
inkább azt mondhatnám, hogy az ereszd-el-a-farkam zajlott. Sőt, még inkább a
ne-ereszd-el-a-farkam. Hanem inkább kapd be és kényeztesd!
Mozdulatlan
csendben figyeltem a véget nem érő szexpartiban tobzódó ruszki milliárdos
fiatalokat. Irina talán azért hozott ide, hogy megossza azokat a gyönyöröket,
amiket szereztünk egymásnak, a barátaival is? Elvégre nekik ez a szórakozás. Ez
az élet. Egy végtelen buli.
Én
valahogy nem éreztem jól magam ebben a felfordulásban. Bár, szó se róla, amúgy
a fél karomat is odaadtam volna azért, hogy egymás után nyalhassam ki ezeket az
orosz szépségeket és juttassam fel őket a csúcsra, de... ez a helyzet valahogy
mégis más volt. Így hát ráhagytam az én szerepemet is Irinára és csak
figyeltem.
Tekintetem
végigpásztázta az egybegyűlt pár tucatnyi olümposzi magasságokba emelkedően
szemkápráztató küllemű megjelentet, míg végül meg nem pillantottam az
ébenszínbe merülően barnás fekete üstököt, amint épp elmerült a fenn említett munkájában.
A helyiség egyik végében térdelt egy kanapé előtt. Három másik hasonló szépség
társaságában.
Barátnőm
arca épp elmerült egy szőke istennő felgyűrt nyári ruhája alatt, a lány combjai
között, miközben az egy szemüveges gesztenyebarna leányzó ajkait falta. Utóbbi
előtt pedig egy kontyba fogott hajú, párductestű démon térdelt, száját a
szemüveges hölgyemény kibontott blúza alól előbuggyanó formás mellének bimbója
köré fonva.
Hasonló
életkép játszódott le mindenhol a helyiségben. Lányok bólogattak férfi társaik
előtt térdelve, máshol a srácok arca tűnt el a széttárt női combok között, megint
odébb más testrészüket mélyesztették a hölgyek barlangjába. Újból arrébb pedig
több lány állt sorban, kutyapózban, egymás előtt, vonatban nyalva egymást.
Némiképp
furcsán éreztem magam, hogy nem akarok részt venni a partiban. De én akkor is
inkább csak támaszkodtam ott, kortyolgattam az italomat és élveztem a látványt.
Közben pedig azt fontolgattam, hogy ha már úgyis még napokig itt leszünk, talán
majd sorban elkapom egy-egy éjszakára a kiszemelt szépségeket és magánszámban
megmutatom nekik, hogy én mire vagyok képes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése