A következő címkéjű bejegyzések mutatása: B Európában. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: B Európában. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. június 17., vasárnap

Emlékezet

Százéves emlékek nyomában Szicíliában

B-vel a föld körül

A mediterrán térségben valahogy sokkal élettel telibben ragyognak a napsugarak. Ez jutott eszembe, ahogy megigazítottam a napszemüvegem az orrnyergemen és kissé megemeltem a fejem, hogy süttessem az arcbőröm.
No persze, nyáron Magyarországon is tud olyan forrón perzselni a gyilok az égből, hogy az ember kipörkölődik a bőréből, de mégis… Errefelé valahogy minden más. Valahogy máshogy ragyog a fény, máshogy csicseregnek a madarak. Egyszerűen csak jóleső érzés és nyugalom árasztja el az embert, ami után kedve van csak pihenni, jól érezni magát, élvezni az apró örömöket… és megfektetni párat a forróvérű olasz bambinák közül.
Hiába van Olaszország csak egy köpésre kis hazánktól, itt délen, Szicíliában, mégis teljesen más az élet. No persze erről maguk az olaszok is tehetnek, hiszen ha összeengednek egy nem ritkán százhetven-száznyolcvan centis, német precizitással és munkamorállal, drága öltönyben dolgozó torinoi bankárt egy százhatvan centis, örökké vigyorgó, pezsgőn gesztikuláló szicíliaival… Mintha nem is egy népbe tartoznának.
De a lényegen ez mit sem változtatott, ahogy ott álltam azon a lüktető déli szigeten és úgy élveztem a napsütést, ahogy hasonló körülmények között odahaza eszembe se jutna.
Egyáltalán nem éreztem azt a nyomott, lehangoló érzésáradatot, amit otthon a temetők árasztanak. Ha az ember betéved egy sírkertbe, legyen tél vagy nyár, tavasz vagy ősz, Magyarországon mindig csak a gyász, a veszteség és az üresség kongó és egyben szorító érzése üli meg. Itt viszont…
Nyilván az olaszok is másképp élik meg, ha egy hatalmas áldozatokkal járó háború haditemetőjében járnak, azonban Vittoriában teljesen más volt a helyzet. A Kaposvárnál valamivel kisebb dél-szicíliai városka, itt, a déli végeken, még különösen akárha egy másik világból csöppent volna ide. Mintha egybeolvadt volna az itáliai hagyomány és egy távoli, tengerentúli spanyol gyarmat életérzése, ahol ugyan az élet kemény, megpróbáltatásokkal teli és elszigetelt, de mindezzel együtt, vagy pont ezért, nyugodtabb és boldogabb is.
Bizonyosan Vittoriának is megvoltak a maga veszteségei, a maga tragédiái, de mégis a temető maga is, mintha csak az életvidám talján néplelket tükrözte volna, inkább hatott a vidám emlékezés helyének, mint a búskomor elsiratásénak. Bár összképében inkább hasonlított bármelyik másik európai templomkerthez, mint a mexikói hagyományok temetőjéhez, ahol a hátramaradottak időről időre lakomát rendeznek elhunyt szerettük sírjánál, mintha ő is velük falatozhatna, a lelkület viszont valahogy mégis ugyanaz volt.
Mélyen magamba szívtam a friss koranyári levegőt és átadtam magam a friss, megnyugtató érzésnek. Nem sietni sehova. Nem aggódni az élet apró-cseprő dolgai miatt. Csak élvezni a pillanatot.
- Hé! Avanti! Avanti! – térített magamhoz egy vidáman csivitelő hang. – Gyerünk! Tovább! Előre!
Ahogy kinyitottam a szemem és ismét előre pillantottam, egy másodpercre meg is láttam a vigyorgó arcot, hogy aztán az ismét eltűnjön a szemem elől egy sírbolt mögött. Mintha csak valami a helyhez illő vidám kóbor lélek, vagy sokkal inkább egy pajkos kedvű angyalka lett volna, aki lenge nyári ruhájában a szél szárnyán röppen tova.
Elmosolyodtam a gondolatra, de aztán ismét megütötte fülemet kísérőm lágy könnyedséggel sürgető hangja.
- Avanti, B! – Szinte már kacarászta. – Andara per esso!
Mosolyogva csóváltam a fejem, ahogy a lány után indultam. Bár az olaszokra jellemzően nem igazán beszélt semmilyen más nyelvet az anyanyelvén kívül, sőt, az olasz csizmán dél felé növekvő tendencia alapján igazán nem beszélt semmi mást, a legkevésbé sem tűnt zavartatni magát amiatt, hogy én viszont olaszul nem beszélek gyakorlatilag egy szót sem. Ugyanazzal a vehemenciával és lelkesedéssel magyarázott azon a dallamosan csengő, de számomra majdhogynem teljesen értelmetlen nyelven. Tanultam ugyan latint és a relatíve távoli szomszédság alapján azért az emberben megragad pár olasz szó, ráadásul a helyzetek is segítettek ezt-azt kitalálnom, de többnyire csak a sötétben tapogatóztunk. Bár a kis fruska cserfesen ontotta magából a szóáradatot, leginkább csak kézzel-lábbal kommunikáltunk.
Ezt viszont még én is megértettem:
- Avanti, B! Avanti!
Levakarhatatlan mosollyal az arcomon követtem a hangját és magam elé képzeltem, ahogy játékosan szökdécsel az üde zöld növényzettel benőtt környezetű utakon.
Odahaza a búskomor lelkületű magyarok valószínűleg megbotránkozva teremtették volna le a gyerekkorból épp csak kinőtt lányt, hogy így szaladgál és nevetgél egy temetőben (Egy TEMETŐBEN… Ki hallott ilyet?!), itt viszont valahogy ez is természetesnek hatott. Elvégre a vidámság nem akadályoz meg abban, hogy tisztelettel emlékezzünk eltávozott szeretteinkre.
Gyorsan megráztam a fejem, hogy tovaűzzem a rám telepedő sötét gondolatokat. Nem akartam elmerülni a bensőmben kavargó fekete árnyakban. Inkább arra a lendületre koncentráltam, ami őszinte mosolyt csalt az arcomra és követtem az előttem szaladó olasz lányt, aki a következő sarok után ismét feltűnt a szemem előtt. Mintha tényleg valamiféle őrangyal lenne, aki igyekszik rejtve maradni a hétköznapi halandók szemei elől, de a megfelelő pillanatokban mégis megmutatja magát, hogy útra vezessen.
A következő kanyar után azonban már nem kellett tovább üldöznöm tovatűnő alakját. Ahogy kiértem a kis térre, ő már ott állt, szandálos lábát megvetve a kövezeten. Vékony, térdig érő nyári ruháját enyhén lebegtette a koranyári szellő, ő pedig a kezében egy szál vágott virágot szorongatva a válla felett rám mosolygott.
Viszonoztam tekintetét, majd lassan magunk elé pillantottam a zsebkendőnyi teret uraló apró kis épület felé. A római stílusú fehér fülke könnyedén megbújt a környezetében, azonban a timpanonjába vésett felirat számomra mégis egy másodperc alatt kiemelte nem csak a körülöttünk lévő többi emelvény közül, de egész Szicíliából, sőt, akár egész Olaszországból is.
„SOLDATI UNGHERESI DEPUNTI IN SICILIA” A Szicíliába deportált magyar katonák. Fölötte pedig a hányattatott sorsú kis kelet-közép-európai nemzetem címere.
Egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam. A magyar kisebbrendűségi érzés valahogy mindig furcsa megrökönyödést csal elő az emberből, amikor a hazájától távol, túl a történelmi határokon, akárcsak egy apró rá utaló morzsát is talál. Egy kimondott, vagy valahol valami miatt leírt magyar szót, egy piros-fehér-zöld felfestést, vagy valami egyértelműen magyar mementót. Még arra is felkapjuk a fejünket, ha egy külföldi filmben vagy regényben megemlítik Budapestet. Most pedig itt állt előttem egy magyar férfiak emlékére emelt kápolna, a távoli Szicíliában.
Persze a történet messze profánabb volt, ahogy a naívan meglepődő „kis magyar” először érzékeli, bár talán semmivel sem kevésbé romantikus.
Felsejlett előttem a lassan évszázados história, amikor honfitársaink a taljánokkal még egymást lőtték a Keleti-Alpok lábainál, mindkét oldalon számtalan foglyot ejtve. Az pedig már csak a józan ész logikája szerint is egyértelmű, hogy a hadifoglyokat érdemes a frontvonaltól, sőt, akár bármiféle határtól is, minél távolabb vinni, csökkentve a racionális alapon megfontolt szökésük kockázatát, emiatt pedig mérsékelve az őrzésükre fordítandó energiát.
Olaszországban pedig hol lehettek volna távolabb a magyar hadifoglyok a fronttól, mint a távoli Vittoriában? Ráadásul Szicília szigetéről egyáltalán akárhova is nagyon nehéz lett volna elszökni. Legfeljebb vissza az olasz csizmára, de azzal meg semmivel sincsenek előrébb. Így hát az itáliai kollégák nem is fordítottak túl nagy figyelmet a fogolytáborok őrzésére. A raboskodó magyarok ott laktak, azonban napközben szabadon kijárhattak és munkát is vállalhattak a környező földeken. A szicíliai gazdák pedig, bizonyára a szintén a fronton szolgáló apáik, fivéreik, férjeik, fiaik távollétében, örültek is a dolgos kezeknek.
A kemény munkáért cserébe távolra szakadt hazánk fiai ellátást és fizetést is kaptak. A helyiek emberségesen bántak velük, barátságok, szerelmek is szövődtek az évek során.
Ismerve az ilyen történeteket, egy pillanatra elmerengtem azon, vajon nem lehet-e, hogy ez a tizennyolc éves lányka, aki most őszinte teatralitással a kis magyar kápolna lépcsőjére helyezte a virágját, titokban hordoz némi magyar vért az ereiben? A háború után ugyan a magyar hadifoglyokat haza engedték, az olasz katonák pedig haza tértek, arra viszont mindig van egy-két példa, amikor a boldog apa nem számol utána, hogy gyermeke születése előtt ő csak hét-nyolc hónappal tért haza a háborúból, ahol több hónapig, akár évig is szolgált.
Bármi megeshet. Na meg bárminek az ellenkezője is. És talán abban az esetben még szívmelengetőbb is a helyzet, ha feltételezzük, hogy végül a hazájukba hazatérő hadifoglyoknak nem maradt genetikai nyoma a vidéken, a helyiek viszont, az után, hogy évekig emberségesen ellátták őket és munkát adtak nekik, még kilencven évvel később is őrzik az emléküket.
Sajnos viszont nem térhetett mindenki haza az első nagy világégés után. A háborút közvetlenül követően tomboló spanyolnáthajárvány, na meg számtalan egyéb fertőzés több tucat katonát elvitt még Szicíliában. Őket itt temették el Vittoria sírkertjében. Ezt a kis kápolnát a magyar állam emelte nekik a két háború között, a lelkes helyiek pedig azóta is folyamatosan friss virággal őrzik az emléküket.
Épp úgy, ahogy most a kísérőm is elhelyezte saját rózsaszálját a lépcsőn, majd könnyed léptekkel mellém lebbent.
Tekintetem még mindig a kápolnára szegeződött, amikor megéreztem, hogy a vékony ujjak az enyémek közé csusszannak.
Oldalra pillantottam, hogy tekintetem a napszemüveg sötétjén keresztül is azonnal találkozzon az egyenesen belefúródó csillogó kék szempáréval és a rám ragyogó vidám mosollyal. Mindezt pedig ráadásként még egy enyhe szorítás is kísérte az ujjaimon.
Egy pillanat alatt jelentőségét vesztette körülöttem a temetővel együtt a Magyar Kápolna épülete is. Szívet melengető tudat, hogy itt, a távoli Szicíliában, közúton még Londonnál vagy Moszkvánál is távolabb, máig őrzik az egy évszázada itt ragadt magyarok emlékét és ápolják a kilencven éve nekik emelt emlékművet. Ugyanakkor az én gondolataimat most már jóval profánabb dolgok foglalták el, ahogy azokba a virgonc kék szemekbe pillantottam.

Annyi bizonyos, hogy ha a régi hazánkfiai nem hagytak genetikai nyomot maguk után ezen a vidéken, én ha akarnám se tudnám ezt most pótolni. Ez azonban egy pillanatra se jelenthet akadályt számunkra, hogy megismételjük azt, amit ükapáink anno véghezvittek a vittoriai hálószobákban… vagy épp megtegyük, amit ők elmulasztottak.

2018. május 9., szerda

A szerelem szigete

Gyönyörök az oroszokkal Cipruson

B-vel a föld körül


Megjegyzés: A történetben szerepet kap Irina (első felbukkanás: Trópusi szilveszter) is.

****************************************************************************

Némán támaszkodtam a terasz korlátjára és figyeltem a lassan a horizont alá bunkó Napot. Megmagyarázhatatlanul megnyugtató érzés öntött el. A türkizkék tenger csak úgy csillogott a rávetülő sugaraktól, a sziklás part pedig mintha csak egy festményről termett volna itt.
Egyszerűen idilli volt minden. Egy pillanatra még azon se lepődtem volna meg, ha hirtelen megjelenik delfinháton a görög mondák Afroditéje, hogy a mítosznak megfelelően partra szálljon a születését követően. Ezen a nyárestén azonban még delfineknek se volt semmi nyoma, nem hogy a hátukon lovagló istennőnek. Csak a tenger hullámzott lomhán és látszólag élettelenül. A part is üres volt. A lassan beálló éjszaka előszeleként mindenki visszavonult már a víztől. Nem mintha a meleg enyhült volna, az embertömeg viszont most már más szórakozási lehetőséget keresett. Csak egy drón repült át váratlanul, berregve az égen, sebesen haladva észak felé. A gyerekdal jutott róla eszembe. „Hangtalan suhan egy kismadár, látod ő is haza repül.” Bár ez nem volt se hangtalan, se kismadár, de a „Berregve suhan a kis drón, látod ő is hazarepül” valószínűleg nem jött volna ki a ritmusra.
Nem hiába, különös hely ez a Ciprus. Ahogy lassan körbe hordoztam a tekintetem, hirtelen minden nagyzoló jelzőnek igazat tudtam adni. A nyugalom szigete, a gyönyör szigete... még a szerelem szigetének is könnyedén tudtam volna aposztrofálni, bár annak nem a látottak alapján. Ez a Csongrád és Békés megye együttes területénél úgy egy Budapestnyivel kisebb sziget olyan volt, mint egy igazi trópusi paradicsom. Olyan szikrázóan tiszta tenger, amit az ember könnyedén hihetne számítógépes utómunkálatok eredményének, ha mozgóképen látná, olyan sziklák a part mentén, melyeket ha filmen meglát az ember, azonnal habzó szájjal kiált CGI-t, hűsítően lengedező szellő a langymeleg nyárestén... Már tényleg csak a kagylóhéjból előbukkanó szépségistennő hiányzott a mesebeli összképhez.
A másik oldalról viszont Ciprus távolról sem idilli hely. Ahogy eltekintettem a távolba, nehezen tudtam elképzelni, hogy a lebukó napfényben pompázó tengeren túl, alig pár órányi hajóútra, épp hideg számítással kifundált politikai leszámolások és egy autoriter rendszer kiépítése zajlik. Ha pedig kelet felé tekintek el, a „nagy víz” túlpartján arrafelé már ennyire se finomkodnak. Ott konkrétan, épp az idilli sziget szomszédságában, már öt éve véres polgárháború zajlik.
Azonban nem csak Törökország és Szíria közelsége ellensúlyozta a fenn említett mesébe illő képet. Még itt is, a sós víznek ezen az oldalán is, az a drón nem véletlenül húzott el a fejem felett. Ugyanis azt a kis fickót történetesen nem szórakozni vágyó hobbifilmesek vagy hivatásos kameramanok röptették. Nem ám. Ha a technológia megengedné, az a repülő masinéria valószínűleg még egy rakat fegyvert is cipelt volna magával. Ráadásul rendeltetésszerűen. Ezen a festményre illő tájon ugyanis a jelen pillanatban is háború zajlott. Nem csak a szomszédos kontinentális területeken, hanem itt, ezen a kilencezer-ötszáz négyzetkilométeres kis szigeten is. Ráadásul nem is a jelen felbojdulásaként, hanem immáron negyven éve.
Abszurdnak tűnt a kontraszt a szigetet közepén kettészelő demarkációs vonal, a délre visszaszorult, de a fennálló helyzetet el nem ismerő, az egész szigetet magának visszakövetelő görög hatalom és az északon megalakult, a török hadsereg által védett szeparatista török köztársaság, valamint az elém táruló, álomba illő kép között. Mintha csak két párhuzamos valóság lett volna az egymásnak feszülő görög és török politikusok és hadseregek helyzete, akiket csak egy pár kilométernyi ENSZ-ellenőrzésű zóna választ el egymástól és a festői tengerparton pihenő és bulizó turisták világa. Akárha a kilencvenes évek kultikus sorozatába, a Sliders-be csöppentem volna. Az egyik dimenzióban homokzsákokkal és földsáncokkal kirakott, elaknásított frontvonalak két oldaláról lövik egymást a cacikizabálók és a kecsketöcskölő muzulmánok, szétbombázva mindent, ami él és mozog... na meg azt is, ami nem, a másik dimenzióban pedig hűsítően fújdogál a szél a szépen kiépített parton és bikinis nők meg kockás hasú férfiak sétálgatnak fel s alá.
A különbség csak annyi, hogy ez igazából nem két külön párhuzamos valóság, hanem egy és ugyanaz. Azt leszámítva, hogy tényleges lövés már kb. negyven éve nem dördült el a felek között. A törökök jöttek, megszálltak, aztán a hadi események hetvenes évekbeli félbeszakadása óta a de jure frontvonalon egymást vizslató katonák és a papíron meglévő hadiállapot maradt. Azon kívül viszont semmi más.
Így hát álltam ott, csöndesen támaszkodva a korlátra, egy turistaparadicsom kellős közepén, tulajdonképpen alig csak egy kőhajításnyira a frontvonaltól és élveztem a turisták nyaraló idilljét.
A fülemet megtöltötte a hátam mögül érkező dübörgő zene. Őszintén, sosem volt az én világom a folyamatosan ismétlődő dallamú, gyakorlatilag nulla szövegbeli komplexitással rendelkező bulimuzsika, de ebben az édeni környezetben valahogy az is elviselhetőbb volt. Így hát csak belekortyoltam a kezemben szorongatott, jól behűtött sörömbe és derékból félig hátra fordultam a mögöttem terpeszkedő klub felé.
Az odabenn, a tenger felé félig nyitott épületben zajló események mintha azt az idilli, terülj-terülj-asztalkámat és a földre szállt paradicsomot idéző dimenziót testesítették volna meg. Egy olyan világot, amiről még a hozzám hasonló földi halandók is nehezen tudják elképzelni, hogy nem csak Hollywood valóságtól elrugaszkodott fantazmagóriáiban létezik. Pedig én még, bármennyire is nem érzem magam annak, a világ gazdagabb harmadába, talán még negyedébe-ötödébe is tartozom. Ha a világ teljes lakossága úgy élne csak, mint a magyar átlag, akkor is több Földre lenne szükségünk az eltartásukhoz. Egyetlenegy a mi bolygónkból közel sem lenne elég nekik. Ami viszont itt zajlott mögöttem, ebben a ciprusi bárban...
- Ezek az oroszok aztán tudnak élni. – Csak ennyit fűztem hozzá fejcsóválva magamban és ismét beleittam a sörömbe.
A St. Bart’s-i fülledt szilveszteri éjszaka és az alaposan összegyűrt lepedő után Irina valamiért annyira megkedvelte személyemben ezt a noname posztkommunista kelet-közép-európai lánykát, hogy gyakorlatilag el sem akart engedni. Én meg persze hülye lettem volna nem kapva kapni az alkalmon, amikor elhívott erre a ciprusi nyaralásra.
De most, hogy itt voltam...
- Ezek az oroszok...! – Vagy inkább Boney M-esen „Oh, those russians!” Csak ez járt a fejemben, ahogy figyeltem a szórakozó tömeget.
Ha valaki végig járja Rodinát, Oroszország Anyácskát, tízezerből kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc esetben pontosan azt a sztereotíp képet fogja találni, amit Kelet-Európáról gondoknak az emberek. Lekoszlott, elmaradott falvakat még a jobb esetben is csak huszadik század közepi technológiával, köpcös fejkendős, otthonkás bábuskákat, cserzett bőrű fogatlan parasztembereket, részeges vodkagőzben tomboló soviniszta fiatalokat és végtelen kilátástalanságot, ami még a végtelenül becsülendő paraszti önbecsülés alátámasztására sem elég távolról sem.
A tízezer emberből fennmaradó egy viszont mintha már nem is ugyanabban a valóságban élne. Némelyikük egyszemélyben gazdagabb, mint nem egy európai ország, hatalmas palotákban lakik, az új évet St. Bart’s-on köszönti, nyárra meg csak úgy kiruccan Ciprusra bulizni.
Itt pedig mintha összeért volna a két valóság. A negyven éve háborúba merülő, de majdnem annyi ideje egy másodpercnyi tényleges katonai konfliktust sem átélő szigeten ugyanis a magukat halálra unó török katonák ugyanis nem azért röptetik az imént az égen tovaberregő drónokat, hogy felderítést végezzenek. Hanem hogy stíröljék az ide érkező orosz milliárdos bandát, akiknek már csak a szépségük is státuszszimbólum. A harcot soha nem látott oszmán kopaszoknak pedig így legalább lesz mire este összepiszkolni a lepedőt.

Én viszont csak némán álltam ott, a sörömet kortyolgatva, és figyeltem ezt a másik Oroszországot. A kemény munka által kikezdett kelet-európai paraszt és munkás mellett ugyanúgy, bár jóval kisebb számban, de az előbbiekét hatványozottan felülmúló vagyonnal létező szláv übermensch-eket. A magas, jóvágású, ízlésesen kigyúrt és kisportolt férfiakat és a hosszúcombú, tökéletes testű, erdei nimfákat idéző arcú tipikus szláv szépségeket megtestesítő nőket.
Tényleg ez a Ciprus mintha egy másik valóság lett volna. Úgy folyt itt az ereszd-el-a-hajam, mintha nem is lenne semmi gond az egész világon. Mert nekik tényleg nem is volt semmi.
Vagy inkább azt mondhatnám, hogy az ereszd-el-a-farkam zajlott. Sőt, még inkább a ne-ereszd-el-a-farkam. Hanem inkább kapd be és kényeztesd!
Mozdulatlan csendben figyeltem a véget nem érő szexpartiban tobzódó ruszki milliárdos fiatalokat. Irina talán azért hozott ide, hogy megossza azokat a gyönyöröket, amiket szereztünk egymásnak, a barátaival is? Elvégre nekik ez a szórakozás. Ez az élet. Egy végtelen buli.
Én valahogy nem éreztem jól magam ebben a felfordulásban. Bár, szó se róla, amúgy a fél karomat is odaadtam volna azért, hogy egymás után nyalhassam ki ezeket az orosz szépségeket és juttassam fel őket a csúcsra, de... ez a helyzet valahogy mégis más volt. Így hát ráhagytam az én szerepemet is Irinára és csak figyeltem.
Tekintetem végigpásztázta az egybegyűlt pár tucatnyi olümposzi magasságokba emelkedően szemkápráztató küllemű megjelentet, míg végül meg nem pillantottam az ébenszínbe merülően barnás fekete üstököt, amint épp elmerült a fenn említett munkájában. A helyiség egyik végében térdelt egy kanapé előtt. Három másik hasonló szépség társaságában.
Barátnőm arca épp elmerült egy szőke istennő felgyűrt nyári ruhája alatt, a lány combjai között, miközben az egy szemüveges gesztenyebarna leányzó ajkait falta. Utóbbi előtt pedig egy kontyba fogott hajú, párductestű démon térdelt, száját a szemüveges hölgyemény kibontott blúza alól előbuggyanó formás mellének bimbója köré fonva.
Hasonló életkép játszódott le mindenhol a helyiségben. Lányok bólogattak férfi társaik előtt térdelve, máshol a srácok arca tűnt el a széttárt női combok között, megint odébb más testrészüket mélyesztették a hölgyek barlangjába. Újból arrébb pedig több lány állt sorban, kutyapózban, egymás előtt, vonatban nyalva egymást.

Némiképp furcsán éreztem magam, hogy nem akarok részt venni a partiban. De én akkor is inkább csak támaszkodtam ott, kortyolgattam az italomat és élveztem a látványt. Közben pedig azt fontolgattam, hogy ha már úgyis még napokig itt leszünk, talán majd sorban elkapom egy-egy éjszakára a kiszemelt szépségeket és magánszámban megmutatom nekik, hogy én mire vagyok képes. 

2018. április 11., szerda

A tűz mezői

B Európa elfeledett szupervulkánjában

B-vel a föld körül

Megjegyzés: Ez a történet a B és a modellek című alsorozat újabb eleme (első rész: Calima, de érdemes elolvasni a Jéghegy című novellát is).

*******************************************************************************************


A talaj hangosan ropogott a lábaim alatt, ahogy lassú, megfontolt léptekkel haladtam előre. Akárha egy hatalmas, legömbölyített folyami hordalékkal teli kavicságyban sétáltam volna, azt leszámítva, ahogy a földdarabok ahelyett, hogy csak csúszósan kigördültek volna túrabakancsom redőzött talpa alól, ropogva darabjaikra hullottak és megindultak lefelé az enyhe lejtőn.
Csak kevés választott el attól, hogy sziszifuszi munkának tűnjön az előrehaladás. Miden lépésemnél megindult alattam a porózus kőzetanyag az ellenkező irányba, azonban ennek ellenére is csak sikerült felfelé küzdenem magam. Nem mintha odafenn sokkal jobb várt volna. Pontosan tudtam, hogy ha a dombtetőről körbe tekintek, épp ugyanazt fogom látni, mint innen. Mintha csak valamiféle apokaliptikus tájon haladnék keresztül. Mindenfelé omladozó szürkésfekete törmelék, helyenként kiemelkedő barnás sziklákkal. Na meg a mindent elárasztó csípős gázfelhő, mely mintha a föld pórusaiból szivárgott volna elő. Mindehhez pedig jött még a fullasztó nyári hőség is...
Nehéz volt elhinni, hogy mindezzel együtt Európában járunk. Ráadásul annak is a civilizáltabb felén. Első látásra az ember előbb párosítaná ennek a vidéknek a képét valami Isten háta mögötti banánköztársaságéval. Indonéziában sok a vulkán, nem igaz? – hangozhatna el a porózus tufa és a felszínre gőzölgő gázok láttán. Délkelet-Ázsia, forróság, dzsungel, ágyékkötős félbarbár emberek, akiknek a nagyszülei még egymást ették. Na meg vulkánok. Összeállna a kép.
De lehetne ez az egész Dél-Afrikában is, a fekete kontinens ölén, ahol kb. minden megtörténhet. Az ilyesmi táj miért lenne kivétel? De még akár Japán se lepne meg igazán senkit a millió furcsa szokásával és a nyugati szemlélő számára érthetetlen jelenségeivel. Miért pont ez lenne kivétel? De még akár a végtelen szibériai pusztaság is szóba jöhetne. Elvégre ott minden van. Egyedül a meleg nem illene a képbe, de hát az oroszoktól sosem lehet biztos benne az ember, hogy mit várhat.
Na de Olaszországban...? Sok hely felé tekintene az ember, ha ilyen helyet keres, de hogy az itáliai csizmára, na az nehezen elképzelhető.
Pedig most itt voltunk. Nápolytól alig egy kőhajításnyira, Európa utolsó, és az egyetlen a mai napig fellelhető szupervulkánjánál.
- Szupervulkán Európában? – kacagott fel Monique, amikor vázoltam neki a következő úticél-ötletemet.
- Mi olyan meglepő ebben? – túloztam el akkor a flegma értetlenségemet. – Vezúv... Etna... Sztromboli? – soroltam a híresebbnél híresebb olasz tűzhányókat.
- Na jó, de azt a pöfékelést én nem nevezném szupervulkánnak – reagált munkaadóm hasonlóan nemtörődöm horkantással.
- Én azért annál a pöfékelésnél se lennék jelen, ha nem haragszol – kacagtam fel. – Még meg szeretném fektetni pár modelledet, mielőtt élve elégek.
- Ott a pont – horkantott félig rosszallóan, félig vidoran beszélgetőtársam. – A modelleimet viszont ha valaha is bántanád...
- Még hogy én? – kacagtam fel a rögtönzött fenyegetés hallatán. Bár túl hirtelen jött, hogy igazán komolyan vegyem, a mindig zord és morcos Monique-nál sose lehetett biztosra menni. – Én tehetek róla, hogy a lánykáid bolondulnak a fiatal szakértőhölgyedért?
- Igaz, ami igaz, jobban lázba hozza őket a helyzet, mintha egy pocakos hetvenes akadémikus professzor hajkurászná őket – nevetett fel most már Monique is.
- Nem mellesleg a gatya tartalma se mellékes – kacsintottam cinkosan. – Gondolj arra, hogy én teherbe legalább úgyse fogok ejteni senkit!
- Ami pedig a szupervulkánt illeti – váltottam vissza egy szívdobbanásnyi szünet után az eredeti témára, véletlenül sem akarva komolyabb beszélgetést kiprovokálni az előbbi témáról –, miért pont Európa lenne más, mint a többi kontinens? Felsőbbrendű kultursznobériánkban szeretjük azt hinni, hogy különlegesek vagyunk, de a természetet ez a legkevésbé sem érdekli.
- No igen... – vakarta meg az állát kedvenc fotósom.
- Tőlünk délre ugyanúgy közeledik egymáshoz az eurázsiai és az afrikai kőzetlemez, mint Indonéziánál az eurázsiai és az indoausztráliai, vagy Japánnál az előbbi és a csendes-óceáni. Miért pont nálunk játszódnának le más folyamatok?
- Oké, de ott sincsenek olyan hű de nagy vulkánkitörések – vágta rá Monique, szétterülő mosolyomat látva viszont azonnal el is bizonytalanodott.
- Manapság valóban nem – válaszoltam. – Viszont a Krakatau 1883-as kitöréséről biztos hallottál már... A szintén indonéz Tambora pedig 1815-ben annyi port és hamut lökött a légkörbe, hogy a következő évben az északi félgömb nagy részén blokkolta a napsugárzás jelentős részét, ami miatt gyakorlatilag elmaradt a nyár... Japán térségében pedig a koreai-kínai határon lévő Paektu az elmúlt kétezer év legnagyobb kitörésével csak azért nem okozta ezt, mert a földrajzi elhelyezkedése miatt a szelek nem terítették szét a kilökött kőzetanyagot... A megintcsak indonéz Toba pedig hetvenötezer éve azóta se látott méretű kitörést produkált, aminek a következményei az emberiség túlnyomó részét elpusztították. Minden mai ember az akkori több tízezerből életben maradt pár száz egyén leszármazottja.
Monique csak elkerekedett szemekkel hümmögött válaszként.
- A Flegrei-félsziget térségében negyvenezer éve történt kitörés persze ennél jóval kisebb volt – vontam vállat. – De még ha a Vezúv és az Etna jelenkori tevékenysége tényleg csak pöfögés is lenne, egy ennyivel nagyobb kitörés akkor is az lenne a minimum, hogy egész Nápolyt elpusztítaná.
Ez a beszélgetés járt a fejemben, ahogy most tényleg ott sétáltunk az olasz szupervulkán területén. A Campi Flegrei, a Tűz Mezői tényleg mintha egy nemrégiben itt végigsöprő lángvihar nyomait őrizné. Ahogy a fekete vulkáni törmelékdombocska tetejére érve körbetekintettem a vidéken, csak a távolban láttam csillogni a Pozzuoli-öböl vizét. Nehéz volt elképzelni, hogy olyan messze volt valaha a gigászi kitörés centruma, ami létre hozta  kalderát, melynek központja ma az öböl medrét képezi.
- Pff! Meg lehet dögleni ebben a hőségben – vonta magára hirtelen figyelmemet a mellettem elmormogott szitkozódás.
Kelly Gale alias Kelly
Ahogy oda pillantottam, akaratlanul is végig futtattam tekintetemet a mellettem álldogáló lányon. Kelly még így, kifulladva és a hosszú gyaloglástól fújtatva is gyönyörű volt. Bőr bakancsában, alig combtő alattig érő sortjában és testhez simuló atlétájában úgy nézett ki, mint a keményterepi túrázás istennője. De persze épp ez is volt a cél. Így mutat majd jól a fotókon. Ez a barnabőrű szépség, hosszú hollófekete hajával és igéző tekintetével, ahogy pózol a félelmetes múlt nyomait őrző olasz táj előtt.
- Érdekes, tegnap este nem panaszkodtál a  lábaim között – nevettem fel válaszként. – Pedig ott is forró volt aztán a helyzet.
- Nagyon vicces, Miss B! – horkantott, arcára viszont most már egyre jobban kikívánkozott a mosoly. – De azt a forróságot bármikor ezer örömmel vállalnám... Különben is, mit keresünk itt tulajdonképpen? – hervadt le arcáról ismét a vigyor és morcosan kifújt egy kósza tincset az arcából. – Mi olyan különleges van itt?
Beletelt néhány másodpercbe, amíg eléggé magamhoz térjek, hogy beszélni tudjak. Egek, ez a nő még úgy is lenyűgöző szépség volt, amikor úgy dúlt-fúlt, mint egy hárpia.
- Itt van az eredeti Szolfatára – mondtam. – Az a hely, amiről a jelenség a nevét kapta.
Kelly értetlen tekintetét látva folytattam: - A régi rómaiak az itteni forróság és a feltörő mérges gázok meg a néha hozzájuk társuló lángok miatt úgy hitték, itt van Vulcanus, a tűz és a kovácsmesterség istenének műhelye.
- Aha... – válaszolta még mindig értetlenül.
- Az egyik kúpot pedig, amit a környékén feltörő gázok sárgásra festettek, Szolfatárának nevezték el – folytattam.
- Sárgásra? – vonta fel Kelly a szemöldökét.
- Kén – magyaráztam. – A vulkáni működés utóhatásaként kénes gázok törnek a felszínre, amiből a kén lerakódik a kövekre, sárgásra festve azokat.
- És ez nem csak itteni jelenség?
- Nem – ráztam a fejem. – Igazából minden megfelelő vulkánkitörés után megtörténik. De itt figyelték meg először. Ezért mindenhol máshol is szolfatárának nevezik az ilyen kénkitöréseket.
- Értem... – válaszolta Kelly, majd rövid töprengés után hozzátette: - Én is szívesen lövelnék ezt-azt az arcodba. Annak biztos jobban örülnél, mint a kénnek – vigyorgott rám huncutul, én pedig éreztem, hogy az ágyékom lüktetni kezd a gondolatra.
Egy pillanatig megszólalni sem tudtam. Lelki szemeim előtt ott lebegett Kelly napbarnított színű teste, ahogy meztelenül hever alattam a lepedőn és zilált hajjal, szeretkezésünktől pihegve mosolyog fel rám. Ajkaimon éreztem az ízét. Az ajkaiét, a bőréét és...
Csak Monique hangja rántott vissza a válságba és mentett meg a benedvesedéstől. Egy pillanatig kutatnom is kellett, amíg észre nem vettem őt a szomszédos törmelékhalom tetején.
- Hé! Jöttök már? – kiabálta. – Nem érünk rá egész nap.
Nem szóltam semmit, csak bólintottam. Az járt a fejemben, hogy végezzünk ezzel minél gyorsabban, aztán, ha visszaértünk a szállodába, reggelig ki sem engedem Kelly-t az ágyból... és a karjaimból.
Már épp indulni készültem, amikor halk morajlás ütötte meg a fülemet és mintha a talaj is megmozdult volna a lábam alatt. A fekete kis rögök halk kopogással gördültek le a domboldalon. Eszembe jutottak azok a mérések, amik 2017 elején lassan fokozódó aktivitást mutattak a Campi Flegrei alatt.
Rémisztő volt belegondolni, mi történik, ha ez a vulkáni mező ismét működésbe lép. Igaz, kisebb kitörései a történelmi időkben is voltak és a környék még mindig egyben van, de akkor is... Jobb félni, mint megijedni.

A következő pillanatban inkább megráztam a fejem és tovaűztem a gondolatot. Már a morajlás és a halvány remegés is megszűnt. Egyelőre úgy döntöttem, inkább nem foglalkozok vele. Ehelyett gyorsan a Monique hangja felé siető Kelly után indultam és mosolyogva gondoltam arra, mi vár rám az este a szobánkban.

*******************************************************************

Ha tetszett, olvass B látogatásáról a Tamboránál is!

2017. augusztus 9., szerda

Calima

Viharba ragadva is teljes az élvezet

B-vel a föld körül


Zsebre dugott kézzel álltam a hatalmas üvegajtó előtt és mozdulatlanul bámultam kifelé. A szállodai szobában semmi sem rezdült. Csak a ventilátor halk zúgása búgott a csendbe, ahogy az apró motor serényen forgatta az állott levegőt felkavaró lapátokat. Nem mintha túl sok haszna lett volna. Így is úgy ölelt körül a forróság, mint egy soha nem kívánt szerető, akit viszont az ember az istenért sem tud levakarni magáról soha.
De nem lehetett mit tenni. Csak álltam ott, bő térdnadrágom zsebeibe süllyesztve kezeimet, igyekezve tudomást sem venni a hátamon néha lecsorduló egy-egy izzadtságcseppről, és bámultam kifelé.
Nem mintha odakinn túl sok látnivaló lett volna. Bár persze ízlések és pofonok. A Mad Max-filmek rajongói, vagy hasonló sorstársaik valószínűleg találtak volna benne kellő mennyiségű izgalmat. Én azonban csak közönyös nemtörődömséggel figyeltem a sárgásbarna ködbe burkolódzó, az élet semmi nyomát nem mutató, posztapokaliptikusnak ható világot.
- Hát ennyit a Kanári-szigetekről! – sóhajtottam fel magamban.
Bár sosem voltam épp munkamániás és a kihívások, az elvégzendő feladatok sem hoztak soha lázba annyira, hogy bárminemű aprócska kis lelki törést is okozzon a meghiúsulásuk, valahogy mégsem úgy képzeltem az apró atlanti-óceáni spanyol szigetcsoportra tett látogatásomat, hogy azt napokig egy szállodai szobába szorulva fogom tölteni. Ennél még a környező utcák és tengerpartok bejárása is jobb lett volna. Feltéve, hogy biztosítanak elég vizet, mind a fejemnek, hogy lehűtse a perzselő napsugarak után, mind a gyomromnak, hogy pótolja az elpárolgott mennyiséget, valamint árnyékot, elvégre legnagyobb ellenségeim közül mindig is a fejemre tűző napfény volt az egyik.
De nem volt mit tenni. Elvégre a Calima nagy úr. Így hát nem tehettem mást, mint hogy benn maradok a szállodámban, és az ablakon keresztül figyelem, ahogy a kisasszony odakinn tombol.
Érdekes kérdés, hogy miért adnak a hurrikánoknak, viharoknak, más természeti csapásoknak többnyire női nevet. Persze akár a dolog lehet a véletlen műve is, hiszen hallottunk már Ike, vagy épp Hugo névre hallgató hurrikánról is. (Bár persze elég abszurd kép lenne elképzelni, ahogy valaki odafüttyent egy széltölcsérnek, hogy „Hé, Hugó, gyere ide!”, az meg jön.) Azonban, kissé szexista hozzáállással, némi logika mégiscsak van benne. Elvégre csak egy fúriaként tomboló nő lehet képes arra, hogy felkapja a Szahara homokját és áthajítsa a nagy kék vízen, beterítve vele az odaát élő embereket.
A dolog persze messze nem ennyire egyszerű. Az ember idelentről csak annyi lát, hogy egyszerű „női” szeszélyétől fogva a kisasszony felkapja az észak-afrikai sivatagok porát és megindul vele nyugat felé, hogy okkersárgás lepellel terítsen be mindent. A Föld azonban ennél sokkal összetettebb és rendezettebb szisztéma. Egy olyan egység, amiben a maga módján és szintjén mindennek megvan a helye, célja, oka és iránya.
A Calima se csak egy egyszerű szeszélyből ide-oda csapkodó buggyant nőszemély, hanem Gaia hatalmas légrendszerének egy vérere. Igaz, leginkább csak egy hajszálere, de akkor is, úgy lüktet, ahogy azt az egész rendszer igényli és megköveteli. A Föld forgása és a felszínt szabályszerűen változva érő napsugarak hője ugyanis predesztinálja, hogy hol lesz melegebb és hol hűvösebb. Amikor egy pontot a földfelszínen több napsugárzás ér, ott a levegő részecskéi örülnek a jó melegnek, magasabb rezgésszámot produkálnak és eltávolodnak egymástól. Adott méretű térrészben így kevesebb lesz a levegő, vagyis így az adott méretű térrész súlya is kisebb lesz. Kisebb nyomást fejt ki, vagyis alacsonyabb lesz a légnyomás, valamint kisebb súlya miatt még fel is emelkedik. A Föld felszínén azonban véges a tér, úgyhogy az egymástól távolodó részecskéknek valahol közeledniük is kell. Ott viszont ugyanakkora térrészben nagyobb lesz a részecskék száma, magasabb lesz a légnyomás és nagyobb a levegő tömege.
Ezeknek a részecskéknek azonban van egy olyan tulajdonsága, hogy ha nem muszáj, nem szeretnek egymás közelében lenni. Illetve Természetanya is mindig az egyensúlyra törekszik. Ezért, ha van rá lehetőség, a kis légnyomású területekről hiányzó részecskéket a hozzá közel lévő nagy légnyomású területekről pótolja.
Ez azonban nem annyira ad hoc folyamat, mint elsőre látszik. Bár születhetnek magas és alacsony légnyomású gócpontok bárhol a földfelszínen, van pár nagy méretű, amiknek a helyzete nagyjából állandó. Például az Egyenlítőre érkező folyamatosan sok napsugárzás ott alacsony nyomású zónát hoz létre. Az onnan szétáradó levegőrészecskék pedig végül a Ráktérítő és a Baktérítő környékén gyülekeznek, mindig magasnyomású zónát teremtve, ahonnan aztán a földfelszín közelében visszaáramlik a levegő az Egyenlítőhöz. Ez a passzát-szélrendszer. Igen ám, csakhogy időről időre a Kanári-szigetek térségében is kialakul az óceán felett egy alacsony nyomású légtömeg. Ekkor pedig a passzát szélről leválik egy kis ág és ahelyett, hogy délre vinné vissza az elkóborolt részecskéket, a Szaharából vissza a közép-afrikai dzsungelekbe, nyugat-északnyugat felé indul meg. A levegőrészecskék azonban nem jönnek egyedül, ugyanis nagy tolakodásukban magukkal sodornak nem kevés homokszemet is, amit a felszínről kapnak fel.
Mindennek pedig az az eredménye, hogy évente négyszer-ötször, amikor kialakul az az alacsony nyomású zóna ebben a térségben, a Kanári-szigetek lakói egyszerre kapnak a nyakukba tikkasztó szaharai forróságot és rengeteg homokot, ami lepelként borítja be a vidéket. Rengeteg homokot. Olyannyira, hogy a főszigeten, Gran Canarián, még egy pár tucat négyzetkilométeres sivatagot is kialakított az évezredek alatt ide áramló homok.

Mindez persze egyik oldalról jó a szigeteknek. Ezt tanúsíthatnám én is, hiszen többek között emiatt lehettem most magam is itt. Elvégre az ilyen látványosságok mindig vonzzák a turistákat, na meg azokat is, akik például a végtelen homokdűnék látványával akarnak pénzt keresni, mindennek kedvéért azonban nem kockáztatnának olyan országok zavaros politikai és biztonsági állapotai között, mint Mali, Csád, Szudán vagy Algéria, és nem elégszenek meg az olyan unásig látott vidékekkel sem, mint mondjuk Arizona.
Ugyanakkor itt van a Kanári-szigetek, ami egyrészről ízig-vérig Afrika, hiszen alig kétszázötven kilométerre vagyunk Marokkó partjaitól, ráadásul pedig még a homok is közös ugye, ugyanakkor viszont Spanyolország szerves része, annak minden előnyével és európaiságával együtt. Így hát ha egy ügynökség egy csinos lányt akar fényképezgetni az egzotikus hatást keltő, de mégse teljesen Isten háta mögötti, és ennek megfelelően teljes mértékben biztonságos helyen lévő, homokdűnék között, Gran Canariánál keresve sem találhatna jobb helyet.
Hacsak nem csap le épp a Calima. Hiszen a kislány hiába az az erő, ami történetesen megteremtette a szóban forgó körülményeket, amikor épp tombol, abban a munka szempontjából egyáltalán nincs köszönet.
De ha már a dűnék közt fényképezendő csinos lányokról van szó…
Mintha csak a vonzás mágikus törvénye érvényesült volna. Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott a fejemben, szinte másodpecek múlva mozgást is érzékeltem a hátam mögül. Érzékeltem… ez a jó szó. Nem igazán hallottam, és az ablakon kibámulva, miközben a sárgásbarnán örvénylő szelet figyeltem, igazából nem is láttam. Ugyanakkor mégis eljutott a tudatomig a fészkelődés a széles franciaágyon, arcomon pedig ennek hatására azonnal mosoly terült szét.
Lassan megfordultam, hogy tekintetemet elszakítva az odakinn tomboló hölgyeménytől, egy másik hölgyre összpontosítsam a figyelmem.
A vékony fehér takaró alól torzonborz fekete hajzuhatag tűnt fel, hogy aztán lágy ívű, csokoládébarna vonalak kövessék. Arcomról levakarhatatlan volt a mosoly, ahogy figyeltem az érzéki lapockákon lassan hullámzó izmokat, a takaró alól pár pillanatra kinyújtózó hosszú, vékony lábat, és a hozzá kapcsolódó kerek, feszes feneket.
Emlékezetemben felsejlettek az éjszaka emlékei. Feszes munkatempónk volt ugyan… akárcsak a most előttem ringatózó popsi... elvégre itt tartózkodásunk minden pillanatát ki kellett használni. Fényképek ezreit készíteni mindenfelé, ahol csak lehet. Nekem pedig, mint amolyan humanoid GPS-nek, az volt a feladatom, hogy tanácsokat adjak. Mit, hol, merre, miért. Ugyan nem épp a tudományosság volt a cél… Hiszen ritka az olyan utazási magazin, vagy tudományos lap, ami csinos, zsenge, alul-öltözött leányzók képeivel illusztrálja mondandóját… sajnos, mégis a mai világban a legfelületesebb, a legelemibb ingerekre építő kiadványoknak sem hátrány, ha megfelelő mennyiségű tudományosságot visznek a maguk tartalma mögé.
Így hát én voltam a csendestárs. A kolléga, akinek a jelenlétéről valószínűleg az emberek kilencvenkilenc százaléka nem is tud. Aki csendben meghúzódik a háttérben és csak javaslatokat tesz, hogy mely helyszíneket lenne jó felkeresni, miért, és mit kellene ott a kompozíció középpontjába állítani. Közben pedig én voltam az is, aki, ha lecsap a Calima, és váratlanul esélyünk sincs folytatni a munkát, ágyba viszi a kompozíciók másik középpontját.
Maria Martelo Perez alias Maria
Halk morgás hallatszott, majd a lágy metszésű arc lassan felém fordult, pont még mielőtt a fényes barna szemek felnyíltak volna.
- Mmm…! Buenos días!
- Buenos días a ti también! – mosolyogtam rá lágyan. – Jó reggelt neked is.
A csokoládészín arcon a még mindig ott bujkáló félálom lágy mosolya terült szét. Épp olyan volt, ötlött emlékezetembe, mint az éjszaka közepén, a harmadik menet után a gyönyör, ami a vonásain látszott, miután immáron harmadszor emelte ki fejét combjaim közül, alaposan bebarangolva barlangomat nyelvével, én pedig harmadszor simogattam végig övét ujjaimmal.
Bár amúgy is kiadós forróság telepedett a helyiségre, úgy éreztem, hirtelen még nagyobb hőhullám csapott le rám. Ez azonban nem a Calima műve volt, hanem egy egészen másik, sokkal emberibb leányzóé.
Mintha zsinegek kapaszkodtak volna belém, hogy visszarántsanak az ágyba egy újabb menetre. Nekem pedig eszem ágában sem volt ellenkezni.
Ebben a pillanatban azonban heves kopogtatás hallatszott az ajtó felől.
Mindketten arra kaptuk a fejünket, azonban még mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna, váratlan látogatónk már be is viharzott a szobába. Már persze amennyire főnökasszonyunk, úrnőnk és parancsolónk érkezése váratlan lehet.
- Mi folyik itt! – reccsent fel. – Ti még mindig ágyban vagytok?
Az egyébként igencsak szemrevaló vágású, ízlésesen éles íveket követő arc megmerevedett, ahogy végignézett rajtunk. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy még ilyen morcosan is milyen vonzó, azonban egy kis lazítás talán mégis sokkal jobban állt volna neki.
- Vámos, vámos! – intett a kezeivel. – Kapjátok össze magatokat! Indulás!
- Hová? – rökönyödött meg az ágyban heverő barátnőnk, hamvas mellei elé szorítva takaróját, miközben félig felült.
- Mégis hová? – fintorgott első számú fotósunk. – Hát dolgozni. Gyerünk, Maria, kapd össze magad! Nem érünk rá egész nap.
Maria nem válaszolt semmit, csak vetett egy néma pillantást az ablak felé.
- Nem vagyok biztos, hogy ez túl jó ötlet, Monique – jegyeztem meg halkan.
- Igen? – vonta fel a szemöldökét a nő. – Mit nekünk egy kis szél? Már két napja idebenn rostokolunk. Most már csak eláll.
- Lehet – bólintottam lassan. – De én inkább nem kockáztatnék.
- Erről szólhattál volna előbb is – zsörtölődött. – Ha tudjuk, hogy ez vár, máskor jöttünk volna.
- A Calima kiszámíthatatlan – csóváltam a fejem. – Évente háromszor, de akár négyszer-ötször is jöhet. Van amikor csak pár óráig tart, de elhúzódhat napokig is. Ha az alacsony nyomás nem túl intenzív, vagy a légmozgás elég magasra emelkedik, a forróságon kívül nem sokat érzékelni belőle…
- Viszont…? – nézett rám metszőn Monique, érzékelve az élt a hangomban és szavak nélkül is megkövetelve, hogy dolgozzak meg a pénzemért.
- Viszont megfelelő körülmények között akár nagy erővel, a felszínközelben is végig söpörhet az egész óceánon. Volt már, hogy a karibi szigeteket is elérte, de Grönlandon is rakódik le időről időre szaharai homok nagy mennyiségben.
- Értem – morogta főnökünk. – De ha esetleg…
- Kimehetünk, ha akarod – vontam vállat. – De szerintem nem sok fog látszani a képeken. Plusz nem lennék annak a helyében, akinek utána ki kell pucolnia a sok homokot a… fényképezőgépből.
Lopva Mariára pillantottam, aki valószínűleg megértette a pillanatnyi elhallgatásom mögötti jelentést és halkan felkuncogott.
- Jól van, jól van! – emelte fel fotósunk megadóan a kezét. – Akkor várunk még… Hátha eláll. Addig… folytassátok – pillantott ránk. A világért nem mondta volna ki, de a napnál is világosabb volt, hogy pontosan tudja, mi zajlott a csukott ajtó mögött az éjszaka.
Amikor eltűnt a folyosón, Maria felém fordult és szélesen rám mosolygott.
- Én nem bánnám, ha te pucolnád ki a homokot… A nyelveddel.
- De most nincs is ott homok – incselkedtem. – Ellenőriztem.
- Akkor ellenőrizd újra! – kacsintott rám.

Mosolyom még szélesebb lett és a következő pillanatban már másztam is vissza az ágyba. Nem kellett kétszer kérnie.

*******************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B az időjárás fogságába esik itt.

2017. április 15., szombat

Land's End - A világ vége

Albion köde és a kelta világ végső szeglete

B-vel a föld körül

Végül, a bejelzettel ellentétben, most mégis hozzácsapok még egy elemet a B magánya című alsorozathoz. Előfordulhat ilyen még később is, de nem ígérek semmit.
A történet sok utalást tartalmaz a Magány című novellára. Azt érdemes előzetesben elolvasni.

*****************************************************************************


A köd szinte már a csontjaimig ivódott volna. A nyolcvankét százaléknyi páratartalom, ami körülvett, megspékelve a csendes nyugalommal, de szakadatlan kitartással hulló esővel, olyan hatást keltett, mintha a tenger fenekén sétálnék és habkönnyű, láthatatlan oxigénpalackkal. Még a dzsekimről is úgy folyt a víz, mintha valóban most csobbantam volna elő az óceán habjai közül. Az is csak az isteni csodának volt köszönhető, hogy betöltötte funkcióját és nem ázott át, szárazon hagyva alatta a ruhámat.
Én azonban mindezt nem bántam. Nem érdekelt, hogy a mélyen a fejembe húzott kapucnitól tulajdonképpen az ég egy adta világon semmit nem látok, különösen, hogy a köd miatt amúgy sem láttam volna. Nem érdekelt a bakancsom talpa alatt cuppogó sár, amiben több centi mélyen elmerültem minden egyes lépésnél. Nem érdekelt a metsző őszies, kora tavaszias hideg. Mindez pont így volt jó, távol mindentől, távol a világ zajától.
Jelen állapotomban nem igazán tudtam volna elviselni embereket magam körül. Vidám embereket, vagy olyanokat, akik egyszerűen csak különösebb gond nélkül élik a hétköznapjaikat, pláne nem. Itt viszont… még azon se lepődtem volna meg, ha csak egy ork kocsmárossal találkozok a valahol a köd rejtekében megbúvó gondűzőjében.
A kihalt, nedves, mindentől elhagyatott vidék üdítően hatott rám. Megjárva a végtelen keleti sztyeppéket, ahol Ukrajnán, a Kubán vidékén és Kazahsztánon áthaladva a civilizációval (legalábbis annak nyugati értelmezésével) együtt mintha a szín és az európai szemlélő számára megszokott élet is eltűnt a világból, újabb célként lebeghetett a szemem előtt a világ másik vége.
Persze ismét csak eszmei, misztikus alapon, de ez most nekem pont megfelelt így is. Ha pedig már egy gömb alakú bolygónak bárhol is lehetett két vége, az nem is lehetett máshol, mint a közép-ázsiai sztyeppéhez hasonló pusztaságban (esetleg non plus ultraként a Rab-el-Háli homokdűnéi között), ellenpólusként pedig itt, az európai kontinens túlfelén.
Ahogy lábaim cuppogását hallgattam a sárban, arra gondoltam, hogy a világnak ez a szeglete ennél nem is hasonlíthatna kevésbé az előbb említettre. Csak magában a kihaltságában és csendjében, amit viszont én egyáltalán nem bántam. Olyan volt, mint a Tatooine után a Dagobah-ra utazni. A száraz, végtelennek tetsző pusztaság után a ködös, nedves, nem módfelett túlburjánzó, de mégis túláradóan zöld Albionba. Annak is a legtávolabbi szegletébe.
A köd lassan oszlani kezdett, és mintha a föld is követni akarta volna. A sziklák úgy omlottak előttem a tengerbe, akárha egy befejezetlen munka félbehagyott szélei lennének. Mintha az istenek gondosan kidolgozták volna az életteret az embereknek, megtöltötték volna minden színnel és élettel, aztán attól elfelé haladva egyre kevesebb energiát szántak volna (még?) a részleteknek, míg végül az egész film meg nem szakad.
Nekem viszont pont ez tetszett. Pont ez vonzott engem. Kilépni a mindennapokból. Kilépni a nyüzsgésből, onnan, ahol az élet zajlik tovább. Kilépni ennek minden fájdalmából és elmenni messzire. Elmenni oda, ahol a világ is épp úgy széthullik, ahogy az én bensőm tette.
Még jobban a fejembe húztam a kapucnimat, majd visszadugtam kezeimet a kabátom zsebébe, kissé megmozgatva a hidegtől elgémberedett ujjaimat. Szemeim pedig előre szegeződtek. Előre, túl a merő hirtelenséggel leszakadó sziklákon, a háborogva fodrozódó tengerre.
Még anno, évszázadokkal ezelőtt, amikor a kelták belakták a Brit-szigeteket, és különösen annak ezt a távoli délnyugatra eső vidékét, a mai Devonban, és eljutottak oda, aminél az Ír-szigeten kívül, már semmi nem volt az egész szigetvilágban, joggal érezhették, hogy eljutottak a világ végére. Ahogy itt álltam, a Devon-félsziget legvégében és bámultam a háborgó Atlanti-óceánt, átéreztem a nyomasztó végtelenséget, ami rájuk nehezedett. Derűs időben még kis szerencsével felderenghetnének előttem a Scilly-szigetek szétszórt sziklái, azon kívül viszont, ahogy eltekintek a távolba, egy középkori ember számára tényleg úgy tűnhetett, nincs ott már semmi más, csak a háborgó hullámok a végtelenségig. Még ha hajóra szállnék, a Scilly-szigetek után jó háromezer kilométert kellene eveznem, hogy elérjem a következő szárazföldet, az óceán túloldalán, Észak-Amerikában. Bár szólnak mítoszok arról, hogy egy-egy kalandor, vagy walesi szerzetes ezt megtette, de a gyakorlatban ez a távolság akkoriban azt jelentette, mintha nem is létezne több szárazföld ezen túl.
Ezért is nevezik az angolok ezt a vidéket „Land’s End”-nek, amit a legkézenfekvőbb „a világ végének” fordítani, valójában viszont „a föld vége” pontosabb és találóbb.
Nekem pedig pont így felelt meg. A háborgó szél, ami nem túl erősen, de épp csak egy dühös ember vehemenciájával rángatta kabátomat, a húsomba maró hideg, a csontig hatoló nedvesség, és a végtelennek tűnő magány.
Elfogott az érzés, mintha Ő is ott állna mellettem. Bár nem néztem arra, lelki szemeim előtt viszont így is láttam, ahogy karjaival szorosan átöleli magát és vacog. Sose bírta a hideget. Neki valószínűleg olyan lenne ez a hely, mint az északi mitológia fagyos pokla. De talán engem épp ez vonzott ide. Bár az igazi téli hideget én is elkerülöm, ha lehet, a hűvös, esős őszt kifejezetten szeretem. Ráadásul képzeletembe bevéshettem azt az illúziót is, hogy ez az a hely, ami olyannyira elüt Tőle, hogy még az emlékét is kiűzi belőlem.
Mondanom se kell, hogy téedtem. A szívem tompán sajgott, ahogy a szél jeges karmai körbe ölelték. A rajta ejtett szimbolikus vágások, a hosszú, mély barázdák úgy sajogtak, mint újkorukban.
Éreztem a jelnlétét. Mintha tényleg ott állna mellettem. Ezen a vidéken, ahol az se lepett volna meg, ha a ködből egy kelta hajó bontakozik ki a hullámzó tengeren, vagy a sötét középkor pásztorai trappolnak át a szemem előtt nyájaikkal, esetleg druidákat látok valami ősi imát kántálni, még itt is hallottam ziháló leheletét. Éreztem, ahogy emlékképe közelebb lép hozzám és az oldalamhoz bújik.
Lehunytam a szemem és sóhajtottam egy mélyet.
Az álomkép tovatűnt. Ott álltam egyedül. Egyedül, a világ végén. Azon a ponton, ahol a kelták tudása szerint már nincs semmi más, csak a végtelen tenger, és mi is úgy tudjuk, hogy ha eltekintünk a közelben megbúvó pár sziklasziget mellett, nagyjából háromezer kilométeren belül nem látunk ténylegesen semmi mást.

Csak álltam ott, igyekezve kiüresíteni az elmémet és a szívemet. Nyalogattam sebeimet és próbáltam elkergetni az emlékeket a messzeségbe, hogy magamba fogadhassam az ürességet. A magány fájdalmát.

***********************************************************

Ha tetszett, olvasd el a Sivatagi vihar, a Homokfeszt és a Magasban című történeteket is!

2017. március 18., szombat

Nőknek tilos

Üres folt a nők térképén.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Dannie (első megjelenés: Magasban) is.

***************************************************************************************


Kevés nehezebb kérdést lehet feltenni nekem, mint hogy mi a kedvencem valamiből… legyen szó bármiről is. Tulajdonképpen minden más mellett ez a helyzet az évszakokkal is. Pesszimistább hangulatomban mondhatnám, hogy mindegyiket utálom, mert mindegyik valami problémát hoz magával, ha azonban az optimizmusra törekszem, mindegyikben találok valami szépet is. A tél hidege és sötétsége mellé társul az a kellemes érzés, amikor az ember végül haza ér az otthon melegébe és megihat egy forró teát meg bebújhat a pihe-puha ágyába. A nyár tikkasztó hősége, az állandó zenebona és kurjongatás mellett ott van a szabadság és a gondtalanság érzete is, na meg a sok alúlöltözött, csinos lány. Az ősz kezdődő hűvösét és a hétköznapok szürke munkájába való visszazökkenést kárpótolja az a semmivel össze nem hasonlítható hangulat, amit az elsárgultan lehulló falevelek nyújtanak. Na meg én a lassan, fokozatosan egyre jobban beöltöző lányokban is szeretek gyönyörködni. A tavaszt pedig különösen egyetemista koromban rühelltem. Az az időszak ugyanis, amikor igazán kezd már kellemes meleg lenni, süt a nap, csiripelnek a madarak, az emberek, annak örömére, hogy már lehet, hirtelen nagyon sok időt töltenek az utcákon, közterületeken, egybeesett a félévközepi zh-időszakkal, amikor pedig nekem gőzerővel tanulnom kellett. A fiatal B-nek pedig az mindig nehezen ment, hogyha közben millió zaj duruzsolt a fülébe.
Emellett pedig én az a típus vagyok, aki nem szereti a napsütést. Az persze kevéssé zavar, ha a terasz hűsítő árnyékában ücsörgök és figyelem, ahogy a környéket beragyogja a napfény, ha azonban az az égi energia közvetlenül engem ér…
Talán pont emiatt vált a kedvenc időszakommá, pláne mióta lediplomáztam és a hajtósabb időszakok kevéssé konkrét időintervallumhoz kötötté váltak, a késő ősz és a kora tavasz. Azok az időszakok, amikor még vagy már meg lehet lenni odakinn egy vastagabb pulóverben, vagy egy széldzsekiben, viszont a Nap már nem tűz annyira, vagy egyenesen felhők mögé bújik. Ráadásul azok közé is tartozom, akik szeretik hallgatni, ahogy az enyhén szitáló eső kopog a tetőn vagy az ablakon.
Éppen ezért esett most is olyan jól ott sétálni az elhagyatott fövenyen. Széldzsekim kizipzárazott szárnyaiba könnyedén belekapott az enyhén lengedező légáramlat, nem hagyva ki hátam közepéig aláhulló hajamat sem.
Kellemes érzés volt az otthoni késő télből kiszakadni a Mediterráneum lassan kezdődő tavaszába. A kellemesen enyhe hőmérsékletbe, a néha már ki-ki sütő napba és a megfelelően enyhe időjárásba.
Elmélázva figyeltem, részben tekintetemmel, részben egyéb érzékeimmel, ahogy lábam minden egyes lépésnél apró roppanással belesüpped a hajnali eső nyomán még mindig nedves tengerparti homokba, ahogy zsebredugott kézzel lassan átporoszkálok rajta.
A tengerpart teljesen kihalt volt. Nehéz elképzelni, hogy már csak pár hónap, és a nyári előszezon beköszöntével is tülekedni fognak már itt a turisták mindenfelől a nyugati világból, és még annak kulturális szomszédságából is, élvezve a napsütést és a meleg tengervizet. Bár a történelmi emlékek miatt ide látogatók inkább délebbre veszik az útjukat, Athénba, vagy a Peloponészosz-félsziget északi részére, utána pedig a tengerparton ejtőzni a közeli Kiklidák szigeteire, főleg Naxoszra, Paroszra, vagy Szantorinire vonulnak el, emellett legalább annyian jönnek ide, az ókori emlékekben nem igazán bővelkedő, de tengerparti ejtőzésre épp annyira megfelelő északi területekre is.
Ahogy felemeltem a fejem és körbe pillantottam, sok szempontból nehéz volt elhinni, hogy ez is az a Görögország, mint a klasszikus ókori gyökérzeten kinőtt párja. Bár a mediterrán éghajlat nyomait ugyanúgy magán viseli a Thesszaloniki mellett háromujjú kézként az Égei-tengerbe nyúló Khalkidiké-félsziget is, a sűrűbb növényzet, magasabbra szökő hegyvidékek és a közelmúlt mellett inkább a középkor, mint az ókor hatásait magán viselő civilizáció inkább a balkáni szomszédokkal rokonítja a tájat.
Felpillantottam a lankás hegyekre, melyek Szinthonia félszigetének is a gerincét alkották, épp úgy, mint a két szomszédjáét, a nyugatabbra lévő Kasszandráét és a keleti Athoszét.
Ahogy a harmadik név eszembe ötlött, azonnal megtorpantam és szinte gépiesen fordultam kelet felé, hogy látóteremet betöltse a fövenytől alig csak néhány kilométerre húzódó hegysor.
Az egész olyan volt, mint egy gigantikus méretű bálna. A kontinens felől viszonylag alacsonyan előre nyúló nyél, mely aztán fokozatosan felmagasodik a képzeletbeli bálna hátát és feje búbját alkotó Athosz-hegybe. A látvány egyszerre volt teljesen hétköznapi és valahogy mégis misztikus. Szinte a homokba gyökeredzett a lábam, ahogy, még mindig zsebre dugott kézzel, teljes mozdulatlanságban bámultam a tengerszoros túloldalát. Azt a vidéket, ami számomra bizonyos szempontból mintha nem is létezne.
Ismertem egy fickót, aki előszeretettel emlegette, hogy tulajdonképpen bárminek az ég egy adta világon lehet földrajzi vonatkozása az alkoholfogyasztástól kezdve a piros lámpás negyedeken keresztül a metálzenéig. Ha pedig valamit összekapcsolunk a geográfiával, arról már térképet is lehet készíteni. Nem tudom, eszébe jutott-e már valakinek, de ha már ekörül a téma körül forgunk, simán készíthetnénk a Föld felszínéről térképet a férfiak és a nők szemszögéből.
Első ránézésre a két térkép valószínűleg az égvilágon semmiben nem különbözne. Viszont ha kiemelnénk a Balkánt, azon belül is Görögország északi részét és a Khalkidiké-félszigetet, azon a férfiak három kisebb szigetnyúlványt látnának, Kasszandrát, Szithoniát és Athoszt. A nők viszont csak az előbbi kettőt. Athoszt pedig akár le is lehetne hagyni a lapról, mintha annak a helyén csak a nyílt tenger hömpölyögne. Hiszen azon humanoid entitások, akik nem viselnek semmi lelógót a lábaik között, annál jobban leginkább csak hajón közelíthetnék meg az Athosz-hegyet, mint ahol én most állok. És úgy se sokkal jobban. Ez a háromszázharmincöt négyzetkilométeres félsziget ugyanis talán az egyetlen földdarab a világon, ahova a gyengébbik nem képviselői nem tehetik be a lábukat.
Lassan pislogtam, ahogy a nem is oly távol, de mégis gyakorlatilag számomra elérhetetlen messzeségben nyújtózott előttem a lankás hegyfok a borult koratavaszi ég alatt. A félsziget, amely megannyi szempontból ott is van, meg nincs is. Én is látom, de sosem érhetem el, a saját, személyes térképemen rajta van, de nincs is. Épp úgy, ahogy magáén Görögországén is.
Hellász, mint ország, a tizenkilencedik század előtt gyakorlatilag nem létezett. Viszont az ókorban a görög kultúra kiterjedt ide is, ahol ugyanúgy hellén nyelvet beszélő lakosság élt, mint Athénban, Spártában vagy Korinthoszban. Emiatt amikor az újkorban az európai kontinens legdélkeletebbi csücskében élő nép egyesíteni akarta képviselőit egy független országban, ezt a vidéket is megkaparintották a Török Birodalomtól.
Időközben azonban sok dolog megváltozott. A kereszténység kezdeti időszakában ugyanis, amikor azok, akik a végletekig el akartak merülni Isten közelségében, úgy gondolták, úgy tehetik ezt meg, ha Jézushoz hasonlóan kivonulnak a pusztába, távol a világ zajától, és ott remete életet élnek. Tették ezt sokan az egyiptomi és a szíriai sivatagban, de tették a Balkán hegyes, erdős vidékein is. Akkoriban pedig még nem volt divat a turizmus, így a Khalkidiké-félszigetnek a kontinenshez közeli strandjai senkit nem hoztak lázba, úgyhogy az Athosz-félsziget a néhány tengerparti halászfalut leszámítva gyakorlati néptelenségével ideális választásnak tűnt. Különösen a félsziget végében emelkedő Athosz-hegy. A vidék ráadásul pedig még a gyakorlatban is elvált a külvilágtól, mióta a perzsa uralkodó, Xerxész, Hellász ellen vonulva a Krisztus előtti ötödik században átvágatta a félsziget tövét, elkerülendő, hogy ugyanolyan viharban pusztuljon el a flottája a földnyelv csúcsánál, mint elődjéé, Dareioszé, röpke tíz évvel korábban.
A szerzetesek pedig éltek ott viszonylagos háborítatlanságban. Nem macerálták őket a rómaiak, még kevésbé az immáron keresztény Bizánc, de még az oszmán törökök sem igazán. Amikor pedig a félsziget a megint csak ortodox keresztény görög állam uralma alá került, az megtartotta magának ugyan, viszont olyan széleskörű autonómiával látta el, hogy a papíron Athén igazgatása alá tartozó autonóm terület a gyakorlatban a világ egy kézen megszámlálható mennyiségű teokratikus köztársaságainak egyikévé vált.
Mind a mai napig a félszigeten élő szerzetesek nem feszegetik az állami hovatartozás kérdését, a görög hatalom pedig cserébe gyakorlatilag teljes önigazgatást enged nekik. Mintha a Görögország térképén mindig ott szereplő Athosz igazából nem is lenne ott. Maximum szomszédos országként. A szerzetesek pedig ki is használják a totális önkormányzatukat, saját törvényeket hozva, melyek mind saját életmódjuk fenntartását szolgálják. Bár az eredeti remete életmódot már réges-régen feladták, kolostoraikban máig bezárkózott csendességben élnek, elzárkózva a világtól, csöndesen elmélkedve és munkálkodva. Ahhoz pedig, hogy ez működjön, azt is meghatározták, évente hány idegen léphet be a köztársaságuk területére, lettlégyen az ténylegesen a világ de facto egyik legrégebbi ma is létező „államára” kíváncsi turista, vagy a lelki javak miatt érkező világi ortodox keresztény hívő. A szigorúan megszabott keretszámon belül azonban van még egy kikötés. Nem lehet az illetők között az egy nő sem.
Így hát én csak itt álldogálhattam, Sithonia tengerparti fövenyén, és a távolból nézhettem azt a földet, ahol a vén atyák, fiatal rendtársaikat féltve a kísértésektől, úgy határoztak, a vágyak okozóit megszabott távolságnál közelebbre nem engedik a félszigethez. ÉS ez vonatkozik a tengerre is, így hát azok a hajók, amik nem közvetlenül a félszigetre tartanak, és így eleve nem lehet a fedélzetükön nőnemű egyén, csak egy megszabott távolságon túl haladhatnak el a partok közelében.
Halkan horkantottam egyet. Nem tudtam, bosszankodva összehúzzam a szemöldököm, vagy inkább kuncogva megcsóváljam a fejem. Persze a mai nyugati világban az ilyesmit égbekiáltó diszkriminációnak tartanák, a másik oldalról viszont minden országnak megvannak a maga törvényei, amik nem mindig felelnek meg a legmagasabb etikai elvárásoknak. Az Egyesült Államokban is van olyan tagállam, ahol máig él helyi törvény arról, hogy a férj bizonyos időközönként megverheti a feleségét, vagy hogy egy nő nem vághatja le a haját a férje engedélye, vagy egyes helyeken akár állami beleegyezés nélkül. Felmerül persze, hogy mindezeket betartatják-e vagy sem, de a lényeg az, hogy léteznek. Így hát az vesse az első követ az athoszi szerzetesekre…
Emellett benne van a pakliban az is, hogy a jó testvéreket senki nem kötelezi arra, hogy életük végezetéig ott maradjanak a közösségben. Vannak bőven olyanok, akik pár évet eltöltenek a kolostorok csendjében, majd visszatérnek a nagyvilágba. És ezt senki nem helyteleníti. Ha pedig valaki esetleg pont a világi hívságok, vagy saját személyes, a női „csáberő” irányába való gyengesége miatt vonulna vissza ide, miért ne tarthatnák távol tőle ezeket a kísértéseket?
Nem tudom, az athoszi törvény-e a jó, vagy a liberálisabb ellentéte, az azonban mindenképp biztos, hogy a kérdés egyáltalán nem fekete-fehér.
Szóval én végeredményben belenyugodtam, hogy maradok itt, lecövekelve a szomszédos félsziget partján, zsebre dugott kézzel bámulva az előttem teljes valójában elnyújtózó vidéket, ahova viszont soha nem érhetek el.
- Á! Szóval itt vagy – rántott vissza hirtelen a valóságba egy vidám hang.
Én se tudtam elkerülni, hogy arcomra mosoly üljön ki, ahogy hátra fordultam és megpillantottam a közeli út felől a fövenyen át felém közelítő alakot.
Nem tudtam volna megmagyarázni, miért, de Dannie valahogy mindig ilyen hatással volt rám. Egy részem úgy érezte, inkább szörnyülködnöm kellene mindenen, amit barátnőm képviselt, végezetül azonban mindig csak azt érte el, hogy mosolyra, vagy egyenesen nevetésre derített és jó érzéssel töltött el a közelségével.
Hátrazselézett rövid hirtelenszőke hajjal koronázott arcán neki is széles vigyor ült, mint mindig, vakítóan kék szemei pedig szikrázóan csillogtak.
- Már el se tudtam képzelni, hová lettél – állapodott meg mellettem amerikai társam. – Kihagyod a legjobb részt.
- Ha te mondod – vontam meg a vállam.
Egy pillanatra hallgatott, majd, követve az irányt, amerre az imént még tekintetem fordult, ő is a víz túloldalán nyújtózó félszigetre nézett.
- Ne mondd, hogy a vén nőgyűlölő kecskék jobban érdekelnek, mint a buli odabenn – bökött a közeli falu felé a fejével, ahol megszálltunk.
- Nem nőgyűlölők – ellenkeztem. – Csak nekik is megvan a saját életmódjuk. Ahogy neked is.
- Ha te mondod – vont vállat most Dannie. – Az mindenesetre biztos, hogy a vendéglátóinknál már alaposan fogy a bor és az ouzo. Amikor eljöttem, hogy megkeresselek, Marijának már nem hiányzott sok, hogy letolja a bugyiját.
- Ha pedig te akkor jelen vagy, az apjának ahhoz nem fog hiányozni sok, hogy fogjon valami keményet és fejbe verjen vele – kacagtam fel, felidézve nagydarab, pocakos, de jó erőben lévő vendéglátónkat és a szemrevaló tizennyolc éves lányát. Rendes, barátságos, vendégszerető ember volt, azonban kissé vaskalapos. Tökéletesen el tudnám képzelni róla, hogy gondolkodás nélkül kifilézné azt aki foltot ejt a lánya jóhírén. Márpedig az az ilyen kis településeken, mint az itteni is, sokat számít.
- Nem, ha nem tudja meg – kacsintott Dannie, én pedig erre már nem tudtam mást csinálni, csak mosolyogva megcsóváltam a fejem. Jenki társam sosem fog megváltozni. Épp olyan nőcsábász, mint amilyen én is voltam valaha. Csak ő még ráadásul rá is játszik és kihasználja, hogy annyi lányt megfektethet, amennyi ideje csak van ágyban henteregni. Akkor se lennék meglepve, ha még évtizedek múlva is ezt csinálná tisztes ősz halántékkal… Már ha addig valaki féltékeny hozzátartozó nem csapja agyon.
- Na, nem jössz? – térített ismét magamhoz Dannie, ezúttal már megértő, barátságos arckifejezéssel ismét abba az irányba biccentve a fejét, amerről jöttünk.
- Köszi, de nem – ráztam meg a fejem. – Te menj csak! Én még maradok egy kicsit, olyan közel, amennyire a vén kecskék engednek.
- Te tudod – vont vállat barátnőm. – De aztán ne csodálkozz, ha egyedül bújsz ágyba, mert minden szóba jöhető pipi nálam köt ki!
- Nyugi! Nem fogok – mosolyogtam vissza rá nyugodtan.
Ő egy pillanatig csak nézett rám, majd egy sóhaj kíséretében legyintett és visszaindult a házhoz.
- Jössz te még hozzám csajokért! – szólt még hátra a válla felett.

- Ha te mondod – motyogtam ismét, miközben én pedig ismét visszafordultam az Athosz-hegy sziluettjéhez, ami lassan halványodott előttem a leszálló koratavaszi estében.

*************************************************************************

Ha tetszett, olvasd el B egyik másik kalandjának történetét is Görögország vallási életében itt!

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]