Közvetlen előzmény: Gyönyörök szigete XIV. rész 2. fejezet
Írta: Jeremydcp
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. július 4.
*********************************************************************
Amikor Devon nem válaszolt a kérdésemre,
úgy döntöttem, kicsit tovább puhítom a témát.
- Azt mondtad, hogy nem is láttad a
szüleidet a huszonhetedik születésnapod óta, ami… mikor is volt? Három hónapja?
Mindezt annak ellenére, hogy csak négy mérföldre laksz tőlük. Nem mentél el
hozzájuk tavaly hálaadáskor és karácsonykor sem, mert úgy érezted, nem látnak
szívesen. Inkább kihagytad a nagyobb ünnepeket is, minthogy a szüleiddel
kelljen lenned. Ennyire rossz a helyzet?
Devon összevonta a szemöldökét.
- Az egyetlen ok, ami miatt a szüleim egyáltalán
eljöttek a születésnapomra, az a nővérem, Patricia volt, aki rávette őket. Egy
étteremben találkoztunk a városon kívül. Ott volt Patricia a férjével és a két
gyerekükkel, meg a két bátyám. Egyértelmű volt, hogy Anya és Apa nem akartak
ott lenni egyáltalán.
- Miért? – erősködtem. – Mondd el, Devon!
Én is nyílt és őszinte voltam veled. Őszintén remélem, hogy te is bízol bennem
annyira, hogy elmond, mi bánt. Mi a gond köztetek?
Devon sóhajtott egy mélyet és egy
pillanatra elfordította tőlem a tekintetét.
- Tizenegy éve történt… még a
középiskolában. Sosem fogják megbocsátani nekem…
- De mit?
Devon megrázta a fejét.
- Nem tudom, hol kezdjem egyáltalán.
- Kezd az elején! – javasoltam.
- Te a Victoriával tervezett esküvőd
dátumával kezdted, szóval én is egy dátummal indítok, amikor az egész lejtmenet
elkezdődött. Janiár 19. volt 2002-ben. Tizenhat voltam akkor. Két hónappal a
tizenhetedik születésnapom előtt. – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt
folytatta volna. – Nem telik el nap, hogy ne emlékeznék vissza arra az időre.
Arra a borzalmas éjszakára…
- Kérlek, meséld el, mi történt…!
Devon kiegyenesedett és eltekintett a
távolba.
- Azt hiszem, úgy kezdődött, mint
bármelyik másik nap. Legalábbis úgy tűnt. Szombat volt. Elmentem síelni és jól
éreztem magam. De az egyáltalán nem volt egy normális nap, mert úgy terveztük
három barátommal, hogy este kipróbáljuk az extázit.
- Extázit? – rökönyödtem meg. – Ti…
drogozni akartatok?
Devon összepréselte az ajkait, majd
bólintott.
- Másoktól hallottunk róla a suliban. Rengeteget
beszéltek róla, mennyit használják, még házibulikban is. Azt mondták, jó móka,
nekünk pedig úgy tűnt, semmi bajunk nem lehet belőle. – Megint egy pillanatra
elhallgatott. – Még csak tizenhat voltam, Jeremy. Túl fiatal, hogy tudjam, mibe
vágok bele. Csak a barátaimat akartam követni.
- A közösség nyomása… - bólintottam. –
Kérlek, folytasd!
- Szóval aznap este találkoztam
Sandrával, Veronicával és Kaylee-val. Kaylee születésnapja volt. Az anyukája
bulit rendezett náluk sok barátunkkal.
- Fél hétkor érkeztem meg Kaylee-ékhoz
Sandrával és Veronicával együtt. Mi jöttünk először. Arról beszélgettünk, hogy
milyen izgatottak vagyunk, hogy végre kipróbálhatjuk. Ez volt az első alkalom
és kicsit rémisztő is volt. Fél tízkor akartuk bevenni a pirulákat, amikor
találkoztunk Kaylee szobájában. Aznap vettük az iskolában.
Fészkelődött egy kicsit, mielőtt
folytatta volna: - Lassan kezdett mindenki megérkezni a bulira. Néhányan
ajándékot hoztak, míg mások alkoholt. Fél tízkor már úgy éreztem, a fél iskola
ott van és sokan már teljesen részegek. Felmentem Veronicával az emeletre és
ott találtam a többieket Kaylee szobájába. Ő nem volt biztos benne, hogy be
akarja-e venni. Azt mondtam, az ő döntése, hogy akarja-e vagy sem. A végén azt
mondta, bevesz egy felet.
- Mind a négyen kimentünk a mosdóba és
bezártuk az ajtót magunk mögött. Elmondtunk egy imát és bevettük a piruláinkat,
hogy aztán visszamenjünk a buliba.
- Háromnegyed óra múlva furcsán kezdtem
érezni magam. Homályosan láttam és a zene bántotta a fülemet. A szívem
hevesebben vert mint bármikor korábban. Szomjasnak éreztem magam és az
állkapcsom megállíthatatlanul remegett. Táncoltam a zenére és mindent
megtettem, hogy jól érezzem magam. De nem tartott sokáig.
- Fél tizenkettőkor észrevettem, hogy
mindenki furán viselkedik. Veronicával a földszinten voltunk néhány
ismerősünkkel, Kaylee-t és Sandrát viszont sehol sem találtuk. Észrevettem,
hogy emberek rohangálnak vizes palackokért, majd mennek fel megint az emeletre
és becsukják maguk mögött a mosdó ajtaját.
- Eleinte elhessegettem a rossz érzést,
de éjfél után megint felmentünk az emeletre Veronicával és végre megértettük,
mi történt. Kaylee és Sandra két másik lánnyal, Kate-tel és Tarával volt a
mosdóban. Amikor benéztem, rögtön megláttam Kaylee-t. A padlón ült és zavartan
pislogott körbe mindenkire. Úgy tűnt, senkit nem ismer fel. Falfehér volt,
aztán hirtelen befordultak a szemei és elterült. Már egy órája ilyen állapotban
volt, de senki sem tudta, mit tegyen. Vizet adtak neki, de ő mindig kihányta.
Mire rájöttem, mi történik, már mindenki pánikba esett, ahogy Kaylee teste
remegni kezdett.
- Mindenki sikoltozott. Valaki azt
mondta, hívjuk a 911-et, de mások azt mondták, az nem lenne jó ötlet. Egyikük
se akart lebukni hogy ittak. Sokan otthagyták a bulit. Kate, Kaylee egyik
legjobb barátja, szólt nekem, hogy mennie kell. Annyira sírt, hogy egyre jobban
kezdtem rájönni, mekkora a baj.
- Kaylee bátyja, Dave, azt mondta nekünk
Sandrával, Veronicával és még öt másik emberrel, hogy bújjunk el a pincében,
amíg kihívja a mentőket. Mi csak ültünk ott és hallgattuk a rendőröket és az
orvosokat. Kezdtem nagyon megijedni. Sandra sírt én pedig próbáltam
megnyugtatni, de semmi sem látszott működni. Akkor mondta el, hogy Kaylee
bevette a pirula másik felét is. Egyre jobban megrémültem.
- Háromnegyed órával később Sandrával és
Veronicával felmentünk a földszintre. A rendőrök addigra már elmentek
Kaylee-val együtt. Tara és még néhányan a konyhában ültek. Nagyon zaklatottnak
tűntek. Mindenki haza akart menni. Hamarosan már csak mi maradtunk a házban és
azok, akik részegen kuporogtak a pincében. Azt javasoltam, próbáljunk egy
kicsit aludni. Hajnali négy körül csörgött a telefon. Janet volt az, Kaylee
anyukája. Megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, de ő azt mondta, Kaylee
kómában van és létfenntartó rendszerekre kapcsolták.
Könny csorgott le Devon arcán.
- A padlóra roskadtam és sírni kezdtem.
Megkértem, hogy hívjon fel, ha bármi új történik, ő pedig megígérte. Amikor
letettem a telefont, észrevettem, hogy Sandra és Veronica engem figyelnek.
Elmondtam nekik, amit Janettől hallottam. Sandra nem tudta feldolgozni és sírni
kezdett. Azt mondtam, minden rendben lesz. Kaylee magához fog térni és minden
újra a régi lesz. De én is tudtam, hogy ez nem igaz.
- Visszamentünk aludni, de két órával később
ismét csörgött a telefon. Kaylee mostohaapja volt az. Azt mondta, néhány zsaru
jön a házhoz, hogy megnézze, minden rendben van-e. Azt kérte, engedjük be őket
és mondjunk el nekik mindent.
- Amikor a zsaruk megérkeztek, ajtót
nyitottunk. Orvosok is voltak velük. Az egyik rendőr kiabálni kezdett velünk.
Olyanokat mondott, hogy reméli, jól szórakoztunk és megérte, hogy az egyik
barátunk most kómában van. Nagyon megrémültem. Sandra és Veronica csak ültek a
lépcsőn és ellenállás nélkül elmondtak mindent. Megtalálták a többieket is a
pincében és belőlük is kiszedtek mindent.
- Azt mondták, bevisznek minket a
kórházba, hogy megbizonyosodjanak róla, mi nem reagálunk úgy az extázira, mint
Kaylee. Akkor borultam ki. Azt mondtam, nem megyek a kórházba a szüleim nélkül.
A rendőrök azt válaszolták, hogy most már túl késő és minden csak rajtuk múlik.
Veronicával és néhány részeg lánnyal egy kórházba vittek minket, a többieket
pedig egy másikba. Őket abba, ahol Kaylee is volt.
- A kórházban bejött hozzám egy
rendőrtiszt és elmondta, hogy értesítették anyukámat és amikor oda ér, a
rendőrök ki fognak kérdezni. Amikor megérkezett, már az arcán is láttam, hogy
egyáltalán nem örül. Nem tudta, mi történt, úgyhogy elmondtam neki. Aztán a
rendőr kérdezősködni kezdett. Tudni akarta, honnan szereztük a pirulákat.
Behoztak egy évkönyvet és megkértek, hogy mutassam meg, kitől kaptuk. Elmondtam
mindent és ők azt mondták, ez segíthet Kaylee-n.
- Aznap meglátogattuk Kaylee-t a
kórházban anyukámmal. Minden barátunk ott volt a szüleivel. Először két srácot
láttam meg, akik a folyosón sírtak. Egyből tudtam, hogy baj van. Majdnem
elájultam, amikor beengedtek Kaylee-hoz.
- Veronicával együtt mentünk be. Kaylee
csak feküdt ott és csövek álltak ki a szájából. Csak ültünk ott és beszéltünk
hozzá. Azt ismételgettük, hogy minden rendben lesz. Olyan rémisztő volt! Úgy
nézett ki, mintha csak aludna. Még mindig látom magam előtt, ahogy ott fekszik…
Mintha csak tegnap történt volna.
- A következő négy nap borzalmas volt.
Hétfőn vissza kellett mennem az iskolába és válaszolni száz meg száz kérdésre
arról, hogy mi történt. Mindenki hallotta a híreket Kaylee-ról. Aztán a
rendőrök értesítettek, hogy le fognak tartóztatni minket. Apukám keresett egy
ügyvédet. Kaylee ez alatt végig kómában volt.
- Következő pénteken a szüleimmel
bementünk a rendőrségre. Tizenhat éves voltam és halálra voltam rémülve. Sandra
és Veronica is ott volt, a két lány, akiktől a pirulákat szereztük meg egy
srác, aki szintén kapcsolatban volt az üggyel. Felvették az adataimat, aztán megkérdezték,
tudom-e, hogy van Kaylee. Azt mondtam, nem hallottam róla már egy ideje.
Miközben a szüleim kifizették értem az óvadékot, a rendőr rám nézett és
elmondta azt, amitől egészen addig féltem.
- Kaylee aznap éjszaka meghalt.
- A földre roskadtam és csak zokogtam. A
rendőr elmondta, hogy a szülei lekapcsoltatták őt a létfenntartó rendszerekről.
Sosem fogom megérteni, miért tették. Annyira megrázott, hogy nem is érdekelt,
velem mi történik. Miután haza mentünk, ki se tudtam jönni a szobámból. Csak ültem
a tévé előtt és vártam a híreket. Valamiért erősen ragaszkodtam ahhoz, ami a
médiában megjelent az ügyről. Kivágtam minden újságcikket és gondosan elraktam.
Még most is megvannak… Még a szigetre is magammal hoztam őket, hogy
biztonságban tudjam.
- A hírek után rögtön tudtam, hogy hiba
volt megnézni. Megmutattak mindenkit, akit letartóztattak és azt mondták, hogy
a hétvégét a börtönben töltjük, ami egyértelmű hazugság volt. Igyekeztek
elkerülni a látszatot, hogy lelketlen bűnözők lennénk, akik megölték egy
barátjukat, de én nem hittem nekik. Végig csak az járt a fejemben, hogy minden,
ami történt, az én hibám. Aznap nem aludtam egy percet sem. Csak arra tudtam
gondolni, hogy Kaylee nincs többé. Nem értettem, én miért maradtam életben. Én
is ugyanúgy bevettem az extázit. Ő most halott, én pedig élek. Semmi értelme
nem volt.
- Aztán rájöttem, hogy szerencsés vagyok.
Hogy szerencsém van, hogy még élek, ahogy Sandra és Veronica is. Fel akartam
hívni őket, de nem szabadott, mert ők is bűnrészesek voltak. Ha beszélek velük,
mindannyian börtönbe megyünk. A szüleim is mérgesek voltak rám… Annyira egyedül
éreztem magam!
- És mindez azok miatt a hülye pirulák
miatt! Három hónapig jártunk a bíróságra. Végül csak egy pontban találtak
minket bűnösnek. Egy év próbaidőre bocsátottak minket és száz nap közösségi
szolgálatra köteleztek. De legalább megint beszélhettünk egymással. Hamar
kiderült, hogy emberöléssel vádoltak minket, úgyhogy kivettek minket az
iskolából és magántanulók lettünk. A szüleim semmit nem engedtek meg nekem
addig, amíg be nem töltöttem a tizennyolcat. Az egyetlen ember, aki végig
mellettem állt, a barátom volt. Tim. De vele is csak nagyon kevés időt
tölthettem.
- A legrosszabb viszont az volt, hogy
elveszítettem egy barátot. Részt venni egy tizenhét éves lány temetésén annyira
szürreális! Nagyjából ötszázan voltak ott. Minden barátunk és sokan a
közösségből, akik még csak nem is ismerték Kaylee-t. Még tizenegy év után sem
tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Azóta is minden nap gondolok
Kaylee-ra.
Devon elhallgatott, én pedig meg se
tudtam szólalni. El se tudtam hinni azt, amit az előbb hallottam. Devont, aki
annyira érettnek és megfontoltnak látszott, letartóztatták droghasználatért?
Közben pedig elveszítette egy barátját is?
- Tizenhat voltam csak, Jeremy –
ismételgette. – Annyira fiatal voltam, hogy elképzelésem sem volt, mibe
keveredek. Még… még ma se hiszem el. Azóta egy ujjal se nyúltam drogokhoz és
nem is fogok. – Könnycseppek csordultak le az arcán. – Alkoholt sem akarok
többé látni. Igyekszem annyira tiszta maradni, amennyire csak lehet. Csak…
szeretném, ha tudnád ezt és megértenéd.
Rádöbbentem, hogy nem szabad teret
engednem semmi negatív gondolatnak ezzel a szituációval kapcsolatban.
Egyértelmű volt, hogy Devon nem függő. Elkövetett egy buta hibát, amikor még
nagyon fiatal volt és meg is fizetett érte. Szerencsére csak egyszer történt
meg. Sajnos viszont Kaylee-nak nem volt több lehetősége amiatt a borzalmas
éjszaka miatt. Világos, hogy Devont mennyire bántja ez még mindig.
- Ugye nem gyűlölsz emiatt…? Ugye nem,
Jeremy? – nyögte Devon. – Kevés embernek mondtam el ezt az évek alatt, de ők
soha többé nem akarták, hogy bármi közük is legyen hozzám. Kérlek, mondd, hogy
te nem gyűlölsz emiatt!
- Persze hogy nem – szólaltam meg végül.
- Sosem tudnálak gyűlölni téged – mosolyogtam rá halványan. – Te még mindig az
én hercegnőm vagy. Nem számít, mi történt tizenegy éve. Túl jó ember vagy
ahhoz, hogy másképp gondoljam. – Devon megkönnyebbülten felsóhajtott. – A
szüleid viszont még mindig ezt vágják a fejedhez?
- Ó, igen – törölgette a könnyeit. – A
média teljesen tönkretette a családunkat. Elmentek a szüleim munkahelyére és
napokig kérdésekkel bombázták őket. Beszéltek a munkatársaikkal is róluk és
rólam. A szüleim azt mondták, szégyent hoztam a családra. Ezt sosem fogják
megbocsátani nekem. Talán nem is kellene, de talán lehetnének egy kicsit
kedvesebbek is ennyi év után.
- Tizenegy év telt el és ők még mindig
annyira hidegek velem! Úgy érzem magam, mint egy számkivetett. A nővérem
törődik velem, azt hiszem, ahogy a bátyáim is. De ritkán látom őket, mert ők
még mindig otthon laknak a szüleinkkel. Tudod, milyen magányos vagyok
hálaadáskor és karácsonykor? Voltam a nagyszüleimnél, igen, de sokkal
szívesebben lettem volna a szüleimmel, Patriciával, Michaellel és Seth-tel. –
Devon megrázta a fejét és összevonta a szemöldökét. – Sosem fogom megérteni a
dühüket. Tizenegy éve történt. Azelőtt olyan jól kijöttünk egymással…!
- Gyere ide! – vontam Devont a karjaimba
és szorosan magamhoz öleltem őt. A vállamra hajtotta a fejét és halkan
szipogott, miközben én a homlokát csókolgattam. – Csss! Minden rendben lesz.
- Mindig is felelősnek éreztem magam
Kaylee halála miatt – motyogta Devon. – Annyi minden miatt élhetett volna még!
Ahogy az idő telt, egyre inkább úgy éreztem, nekem kellett volna inkább
meghalnom helyette.
- Hé! – fogtam a kezeim közé az arcát és
mélyen a szemébe néztem. – Ezt nem akarom még egyszer meghallani, Devon. Nem
akarom, hogy erre gondolj, megértetted?
- Tudom… - rázta meg a fejét. – Csak…
semmi nem a megfelelő úton halad az életemben. A szüleim semmit sem akarnak
tőlem. A szakmai életem egy katasztrófa. Nincs többé munkám se. És a volt
barátom, Barrett is szörnyen bánt velem. Hét évig voltunk együtt Tim után. Hét
elpocsékolt év. Az jár a fejemben, hogy Kaylee fordított esetben sokkal
tartalmasabb életet élt volna.
- Kapásból két embert is tudok, akik
nagyon is sokat akarnak tőled – mondtam megfontoltam. – Az egyikük épp itt is
van előtted. A másikat pedig Kristannának hívják. – Devon halványan elmosolyodott
a norvég lány említésétől. – Én egyáltalán nem tartalak rossz embernek amiatt,
ami Kaylee-val történt. Sosem fogok más szemmel nézni rád emiatt. Nem foglak
kevesebbnek tartani. Tizenhat voltál, te is jól tudod. Azóta csodálatos nő
lettél és hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettelek. Szerintem bennünk
kettőnkben nagyon sok közös van.
- Csak ígérd meg, hogy nem mondod el ezt
senki másnak! – kérlelt Devon. – Mindent meg akarok tenni, hogy ezt magam
mögött hagyhassam. Hogy elfelejthessem. Nem szeretném, ha a többiek erről
beszélnének a hátam mögött. Azt nem bírnám ki.
- A titkod biztonságban van nálam –
mondtam. – Nem fogom elmondani senki másnak.
Komolyan is gondoltam, bár valószínűleg
Kristanna így is kihallgatta a kukkoló szobából. Emiatt azonban nem kellett
aggódnom. Kristanna sosem adná ezt tovább senkinek.
Folytatása következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése