Beszélgetések Sinarával 3.

Megjegyzés: A koncepcióm szerint a Beszélgetések Sinarával történetek nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Ezekben a történetekben az olvasóimat érdeklő és érintő kérdésekkel foglalkozom, illetve esetenként egyéb történeteimről is szó esik. Viszont a Beszélgetések Sinarával 1. című történet ismerete ettől függetlenül fontos lehet a sorozat belső logikájának és felépítésének megértéséhez.

***************************************************************

Csendben ücsörögtem a pult mellett. Fülemet megtöltötte a hangszórókból áradó halk karácsonyi zene, miközben igyekeztem magam minél kisebbre összehúzni kabátom védelmében. A fenének kell ilyen sűrűn nyitogatni az ajtót! Ha meg már a tulajdonos nagy forgalomra számít, legalább ne a bejárat közvetlen közelébe tenné a pultot, ahol a bárszékeken gubbasztó vendégeket télen minden egyes újonnan érkező betoppanásakor megcsapja az odakinti hideg.

Csak részben vigasztalt a kezeim között pihenő bögre forró csoki, ami legalább a tenyereimet és fölé hajolva az arcomat is kissé felmelegítette.

Vannak előnyei a télnek. Szépen szállingózik a hó odakint (már amikor), miután túl vagyunk a hideg, a fagy és a havazás jelentette első sokkon, valahogy mindenki kicsit nyugodtabbá válik, vége a szorgalmi időszaknak az egyetemen és végre nyugodtan lehet otthon ülve készülni a vizsgákra, közeledik a karácsony, kellemes hangulat tölt be mindent. A másik oldalról viszont az a rohadt hideg egyáltalán nem kellemes, ha a lakást kell jó pénzért befűteni, vagy ha egy folyamatosan nyíló-csukódó ajtó közelében ül az ember. És a vastag hótakaró is csak addig szép, amíg az ablakon át nézzük. Ha már el kell menni valahová...

- Látom, nem tudsz szabadulni tőlem – nevetett fel mögöttem egy hang vidáman.

- Ó, elhiheted, ezer örömmel lennék inkább most otthon a meleg szobában – mosolyogtam fel örömtelenül mögöttem megállapodó társam szalmaszőke tincsekkel keretezett arcába.

- Ez valami utalás akar lenni, hogy vigyelek ágyba, Íróasszony?

- Már meg ne haragudjon, Riporterasszony, de azért nekem is van ízlésem! - húzódott mosolyra az én szám is, mire Nikó csak nevetett és letelepedett a mellettem üresen árválkodó bárszékre.

- Egy forralt bort! - intett a pultosnak, majd felém fordult. - Te is kérsz? Meghívjalak egyre?

Én csak lassan ráztam a fejemet és beszippantottam forró csokim kellemesen melengető kigőzölgéseit.

- Nem, köszönöm. Nem szeretem a forralt bort.

- Nocsak! Mit meg nem tud az ember a hőn szeretett Bloggerasszonyunkról? Van olyan alkohol, amit te nem szeretsz? - viccelődött barátnőm, miközben kiszolgálónk elkészítette az italát.

- Biztos van még sok minden, amit nem tudsz rólam. De nem hinném, hogy különösebben érdekelne bárkit is – vontam meg a vállam.

- Na, mesélj! - fordult felém, rögtön előtérbe engedve riporter-énjét, miközben ő is pohara köré fonta átfagyott kezeit.

- Mégis mit? - néztem rá ártatlan szemekkel, nemigen van mi érdekeset megosztanom.

- Ugyan már! Ne mondd, hogy nem huncutkodtál egy kicsit sem az elmúlt félévben! - küldött felém egy kacsintást.

- Hidd el, ha az utolsó egyetemi félév, szakdolgozat meg miegymás mellett lett volna időm, nem sok minden tartott volna vissza a huncutkodástól... Ó, de! Mondjuk az, hogy nem nagy akadt kivel.

- Akkor kezdjek félni, hogy szerencsés-szerencsétlen áldozatnak hívtál ide? - Tettetett rémülettel a szék másik szélére húzódott, hogy aztán felnevessen.

- Na kösz az önbizalom-növelést! - kacagtam én is és a számhoz emeltem italomat.

- De tényleg, komolyra fordítva a szót – helyezkedett el kényelmesen ültében -, akkor miért hívtál ide? Ha huncutkodni nem volt időd és amúgy is ennyire el voltál havazva, gondolom írás terén sem ment nagyon a szekér.

- Ez enyhe kifejezés – húztam el a számat, de közben igyekeztem az arcomra kényszeríteni egy barátságos mosolyt.

- Akkor mégis miért? Nem mintha bánnám, de alapból úgy volt, hogy évente egyszer találkozunk, május 25-én, a blog születésnapján. Ehhez képest az elmúlt hét hónapban már ez a harmadik alkalom. Miért hajt ennyire a tatár?

- Pont ez az, hogy nem akarom, hogy hajtson – tettem le a bögrém és felsóhajtottam.

- Ezt kifejtenéd részletesebben? - vonta össze a szemöldökét. - Azt akarod mondani, felhagyst a blog vezetésével?

- Jaj, dehogy! - tört fel belőlem őszintén, de örömtelenül a nevetés. - Oké, nem állítom, hogy nem jutott eszembe számtalanszor, de tulajdonképpen semmi okom rá. A blognak a puszta létéből semmi problémám nem származik.

- Hát akkor miből?

- Épp az imént fejtetted ki te magad – néztem rá jelentőségteljesen. - Az írás terén sem igen megy a szekér. Sőt, mondhatni egyáltalán nem. És nem azért, mert meguntam volna, nem lenne kedvem, vagy nem lennének ötletek, ihlet, egyszerűen csak krónikus idő és energia-hiányban szenvedek.

- Ami pedig nem új keletű – helyeselt.

- Pontosan. Már gyakorlatilag mióta a blog létezik, alig van olyan időszak, amikor semmi nem hátráltat az alkotásban. És ez nagyon frusztráló tud lenni akkor, ha az ember ragaszkodik ahhoz, hogy egyfajta szórakoztatást végezzen. Mert hát a blog az, nem?

- De... ha úgy vesszük. De nem azt mondtad, hogy elsősorban a magad szórakoztatására csinálod az egészet?

- Hát pontosan itt van a bökkenő – mélyesztettem tekintetem gőzölgő italomba. - Igen, elsődlegesen azért csinálom, mert én is élvezem. Másképp nem is lehetne. De azért kellemes dolog, ha úgy ülsz neki az egésznek, hogy amellett, hogy te is élvezed, sok-sok embernek is örömet szerzel vele.

- Az biztos – bólintott. - Csak ez többnyire nem igazán teljesül.

- Mi az hogy! - sóhajtottam fel. - Már lassan két éve siránkozok azon, hogy csökken a blogom látogatottsága és hogy kellene tenni valamit, hogy ez megváltozzon. De mostanra már eljutottam oda, hogy tulajdonképpen nem is érdekel.

- És itt jöhetne az, hogy akkor felhagysz az egésszel – vonta fel a szemöldökét.

- Igen. Ha csak a közönség kedvéért csinálnám, ha azért indítottam volna a blogot, hogy egyre több és több embert szórakoztassak, teljesen logikusan ez a döntés következne.

- De nem ezért csináltad.

- Pontosan. És magát a blogot fenntartani akkor se kerülne semmi plusz energiába, ha senki nem olvasná az ég egy adta világon. Szóval, ha már legalább egy hűséges olvasóm van, aki időről-időre feljár megnézni, mi új van, nekem nem kerül semmibe már csak az ő kedvéért is fenntartani az egészet, akkor is, ha nem tudok róla semmit és egy szót nem beszéltünk soha.

- Értem... De azért ez mégsem tökéletes még mindig – nézett rám, én pedig csak lassú bólogatással válaszoltam.

- Azoknak az olvasóimnak, akiknek a mennyiség mindenek előtt való, az. De másoknak, az élükön velem, nem.

- És ha már egyre kisebb a látogatottság, bármit teszel, és már egyre inkább kezded elveszíteni az érdeklődésed, legalább te élvezd, nem?

- Pontosan – bólogattam. - Van az olvasóim között nem egy jó ember, akik tényleg szeretik a történeteimet, úgy, ahogy vannak, és az ő kedvükért érdemes folytatni. Viszont ők megértik azt is, ha amellett, hogy persze érdekel az ő véleményük is, érdekel, hogy az ő meglátásuk szerint hogy fejlődhetnék tovább, hogy lehetnék még jobb, az első helyre toronymagasan azt helyezem, hogy én élvezzem, amit csinálok és csak azt és csak akkor csináljam, amit és amikor tudok, szeretek, kedvem van hozzá és élvezek.

- Ez teljesen világos – ivott bele ő is ismét a forralt borába. - És akkor most mi lesz? Teljesen figyelmen kívül hagyod, hogy hogy s mint fog alakulni a blog a jövőben és ha úgy alakul, csak évente egyszer töltesz fel, vagy úgy sem?

- Azt azért nem – mosolyodtam el. - Szeretek írni, szeretek fordítani is, illetve angol történeteket olvasni és róluk ismertetőket írni. Ha kedvem, időm, energiám és ihletem úgy hozza, szívesen csinálom, viszont ezen túl semmi mást nem fogok figyelembe venni. Örülök, ha az olvasóim támogatnak ebben és olvassák és véleményezik a történeteimet, igyekszem is majd a kedvükre tenni a továbbiakban is, de 100%-ig csak azon a kereten belül, ami nekem kényelmes. Eddig is szívesen fogadtam bármilyen kritikát, észrevételt, ötletet, amíg az építő jelleggel volt megfogalmazva, mindig meg is köszöntem őket és igyekeztem figyelembe venni, de ezután fokozottan is csak akkor fogom, ha én is maximálisan a magaménak érzem. Ez persze a legkevésbé sem a felvetést megfogalmazó ellen szól. A legkevésbé szimpatikus ember ötletét is csonk nélkül beemelhetem valamelyik történetembe, ha nekem az tetszik és a velem legjobb viszonyban levőét is egy az egyben szkippelhetem, ha az nekem nem tetszik.

- Világos. Elvégre ez a te blogod. Azért csinálod, hogy neked jó legyen.

- Igen. Senkit nem akarok megbántani ezzel és a továbbikban is igyekszem a kedvében járni mindenkinek, de csak addig, amíg az nekem nem jelent plusz terhelést. Nekem is egyre jobban sűrűsödik az életem. Egyre több a dolgom. Egy idő után valószínűleg már akkor se tudnám tartani a tempót, ha meggebednék. Ezért, csak annyit ígérhetek, hogy nem ígérek semmi biztosat.

- Vagyis?

- Vagyis lesznek továbbra is történetek. Ha lehetőségeim úgy engedik, akár még sűrűbben is, mint az elmúlt hónapokban, de ha épp úgy jön ki a lépés, azt sem zárom ki, hogy hetekig nem lesz semmi. És emiatt nem akarok lelkiismeret-furdalást érezni. Én szeretek írni, szeretek fordítani, ez a hobbim és csinálom is, amikor csak tehetem és jól esik, de amellett nekem is megvan az életem és ezek után már senki kedvéért nem szeretném a kellemes kereteken túl erőltetni.

- Teljesen megérthető.

- Remélem, mindenki más is így gondolja – haraptam be az alsó ajkam bizonytalanul.

- Szóval... - igyekezett terelni a témát -, akkor minden a régiben marad, csak mindenfajta rendszerességet veszel ki az egyenletből?

- Igen... és nem.

- A rendszerességet úgy ahogy van, feladom, igen. Lehet majd olyan időszak, amikor akár hónapokon keresztül is kirajzolódik valami rendszer a történetek készülésében, de mindig fenntartom magamnak a jogot, hogy ettől radikálisan eltérjek. Emellett viszont az elmúlt időben egyre inkább figyelembe vettem azt is az írás és a fordítás közben, hogy a lehető legjobban biztosítsam, hogy időre legyen elég történet. Emiatt inkább rövidebb történeteket írtam, vagy szétdaraboltam egy hosszabbat, hogy tovább kitartson. Na ezt szeretném elhagyni.

- Szóval a jövőben lehet, hogy ritkábban, de hosszabb történeteket kapunk?

- Ez se igaz így teljesen – ráztam a fejem. - Azt se zárom ki, hogy lesznek a jövőben is rövidebb történetek. Például a B-vel a föld körül-sorozat részei nem szándékosan olyan hosszúak, amilyenek. Nem azt mondom, hogy soha nem is lesz jelentősen hosszabb epizód abban a sorozatban, de ezek ilyen kis nyúlfarknyi sztorik. Ennyi van bennük, ennyit bírnak el, ha akarom, ha nem. És a többi történetemnél is lehet a jövőben olyan is, ami csak két oldalas, de lehet olyan is, ami húsz. Azt pedig, hogy ezeket hány részletben töltöm fel a blogra, abszolút az adott helyzet fogja eldönteni.

- Lehet olyan húsz oldalas történet, amit könnyedén szét lehet bontani öt darab négy oldalas fejezetre és lehet olyan is, ami úgy, húsz oldalasan kerek egész. És akkor az előbbit öt fejezetben, az utóbbit meg egyben töltöd fel.

- Látom, kapizsgálod – mosolyogtam rá.

- De egy húsz oldalas, egy lélegzetvételű történet megírása, gondolom, idő- és energiaigényesebb is, szóval ha egy olyat írsz, abban az időszakban, másra nem nagyon lehet majd számítani.

- Megeshet, de egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy mondjuk épp nyaralás és láblógatás közben kap el az ihlet és megírok egymás után sorozatban hat ilyen történetet és azok egy-két hét lefolyása alatt felkerülnek a blogra és lehet olyan is, hogy egy ilyen húsz oldalas „egybe”-történettel elszöszölök egy hétig, mire elkészülök, és annyira lefáraszt, hogy utána egy hétig meg semmit nem csinálok írás terén. És persze ezek között is bármiféle forgatókönyv lehetséges.

- És persze az se törvényszerű, gondolom, hogy ha sokáig nincs semmi, akkor valami nagy van készülőben a közeljövőben.

- Úgy van. Akár ez is előfordulhat, de az is, hogy egyszerűen csak nincs időm, és egy hónapnyi kihagyás után is csak egy két oldalas B-vel a föld körült posztolok ki, mert épp arra volt ötlet, kedv, ihlet, energia stb. Azt azért igyekszem elkerülni, hogy több hetes kihagyások legyenek. Mondjuk ha több történetet írok gyors egymásutánban, akkor csak lassanként töltöm fel őket, mondjuk hetente kettőt, hogy akkor is legyen valami, amikor már nincs időm írni, és reménykedünk, hogy mire elfogynak, megint lesz lehetőségem. De ha nem lesz, amellett persze, hogy igyekezni fogok, hogy legyen, egy fikarcnyit sem akarom rosszul érezni magam, ha végül nem jön össze.

- Ez teljesen megérthető... És akkor, minden egyéb tevékenység, egyéb fajta bejegyzés, promótálás is nuku ezen túl?

- Nézd! Ezekre is az érvényes, hogy ahogy éppen kedvem tartja. A Sinara történetei című blogomat nem akarom többé teleszemetelni mással. Itt csak történetek és erotikus történetek ajánlói, na meg az Életképek lesznek. A többi a Sinara világán, amikor épp valami. Ha van kedvem és ötletem meg időm hozzá, lesz, ha nem, nem. Azért pedig ezen túl nem akarom törni magam, hogy új olvasókat csábítsak a blogomra. Ha épp a kedvem úgy tartja, csinálok ezt-azt, ha meg épp nincs kedvem, akkor semmit.

- Gondolom, a tortenetek.hu-ra ez után is töltesz fel. Más példát tudsz mondani?

- Igen, töltök fel, de oda is csak akkor, amikor van kedvem és csak azt, amit érdemesnek tartok oda. Más példa pedig... Pár hónapja kedvet kaptam arra, hogy a két tumblr-ös csatornám mellé csináljak egy harmadikat is, ahova feltöltögetem a történetem részleteit, a blogon való elérhetőségük linkjével együtt. Akinek ez szimpatikus, az a sinara-tortenetei.tumblr.com címen elérheti, és ott tudja like-olni, vagy szívecskézni, vagy bárhogy nevezzem, illetve megosztani is, ha úgy tartja kedve. De erre is érvényes, hogy addig csinálom csak, amíg kedvem tartja. Lehet, még évekig meglesz, de lehet, hamarosan el is felejtem. De igyekszem azért fenntartani. Nem akarok teljesen kiszámíthatatlan se lenni és totálisan ad hoc-jelleggel feltöltögetni, de nem akarok semmi rendszert sem erőltetni többé.

- Hát, akkor legyen így! - emelte fel a poharát. - Erre igyunk!

- Igyunk! - koccintottam poharához a bögrémet és mindketten kiittuk nedűnk maradékát.

- Na és akkor, a következő hét hónapban legalább még egyszer három beszélgetés? - vigyorgott Nikó huncutul.

- Nem tudom – vontam meg a vállam. - Legkésőbb a legközelebbi blog-születésnapig, 2015. május 25-ig szeretném megejteni a következő alkalmat. De ez is attól függ, mikor lesz kedv, alkalom és mondanivaló.

- Akkor, reménykedjünk, hogy ez a három a legideálisabb időpontban jön majd össze!

- Úgy legyen! - mosolyogtam én is és ismét összekoccintottuk immáron üres ivóalkalmatosságainkat.

*************************************************************

Esetlegesen felmerülő kérdéseiteket szeretettel várom akár bármelyik történet alá kommentben, akár, ha privátban szeretnétek megtenni, a 19brigi89@gmail.com mail-címre. (Aki nem kérdést szeretne feltenni, csak privát üzenetet küldeni nekem, az írhat a brigi898@gmail.com címemre.) Az ilyen kérdésekre ott, helyben nem biztos, hogy fogok válaszolni. Sőt, nagyobb a valószínűsége, hogy nem, de amit fontosnak tartok, vagy sok mindenkit érdekel, az bekerül a következő Beszélgetések Sinarával-részbe.

Beszélgetések Sinarával 2.

Megjegyzés: A koncepcióm szerint a Beszélgetések Sinarával történetek nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Ezekben a történetekben az olvasóimat érdeklő és érintő kérdésekkel foglalkozom, illetve esetenként (mint ebben a történetben is) egyéb történeteimről is szó esik. Viszont a Beszélgetések Sinarával 1. című történet ismerete ettől függetlenül fontos lehet a sorozat belső logikájának és felépítésének megértéséhez.

***************************************************************

Kellemesen nyújtóztam egyet fektemben. Élveztem, ahogy a park füve cirógatja térdnadrágom alól kilógó lábszáramat és a rövid ujjú póló által nem takart karomat. Belekortyoltam sörömbe és jólesően csettintettem nyelvemmel, ahogy a hűs nedű végigsimogatta nyelőcsövem.

Egy pillanatra lehunytam a szemem és csak élveztem, ahogy a későnyári fuvallat végigsimít testemen, majd lassan ismét felemeltem pilláimat, hogy az égen lomhán tovaúszó bárányfelhőket figyeljem.

Nincs is jobb, mint egy kis semmittevés ilyenkor, késő délután.

- Ejnye! De jó valakinek! - csendült fel mellettem egy vidám nevetés.

Azonnal mosoly ült ki az arcomra, ahogy arra fordultam és megpillantottam a felém közeledő Nikót. Igyekezett rosszalló arcot vágni, de kék szemeiben így is ott csillogott a vidámság. Ugyanaz, ami néha-néha megrándította szája sarkát is, nem engedve, hogy teljesen eltűnjön róla a mosoly.

- Mit mondhatnék? Nem panaszkodhatok - nevettem. - Na de a riporterasszonynak se hinném, hogy oka lenne, hogy sírjon a szája. Ne mondd, hogy nem akadt a napokban néhány csinos modell, akivel lehetett flörtölni interjú címén!

- Jó is lett volna! - ért mellém. - De sajnos a tökig öltönybe bújt ötvenes vezérigazgatók szabadságra küldték őket, hogy kisajátítsanak - nevetett ő is. - Szóval őket inkább meghagytam neked.

- Akkor rossz címet adtál nekik, mert hozzám nem érkeztek meg - vágtam fancsali képet. - Szóval kénytelen leszek beérni veled.

- Ejha! Ennyire azért ne bókolj, hé! - rúgott gyengéden oldalba. - Pláne, hogy te hívtál ide.

- Igaz. Meg is akartalak kínálni... - lengettem meg az eddig mellettem pihenő tatalék behűtött sörös dobozt -, de ha rugdosódsz, meggondolom magam.

- Most én kérjek elnézést? - csatlakozott az incselkedéshez.

- Hát... - játszottam meg az elgondolkodást. - Inkább csak fogd be és ülj le! - dobtam oda neki az italt.

- Ezer örömmel. De ha befogom, mi hasznomat veszed? Azért kellek, hogy szóval tartsalak, nem?

Kuncogva csóváltam a fejem, miközben ő is leheveredett mellém, felszisszentette a sörét és belekortyolt, miközben fényes anyagból készült, szűk nadrágba bújtatott lábait keresztbe tette, szabad kezére támasztotta a fejét és velem együtt nézte a felhőket.

- Szóval, miért is hívtál? - pillantott rám a szeme sarkából. - Nem mintha nem örültem volna neki, meg úgyis ráérek és jó ötlet volt ide kifeküdni, de nem arról volt szó, hogy legközelebb jövő májusban?

- De, arról volt szó - bólintottam. - Az alapötlet az volt, hogy a blog születésnapjára csinálok ilyen interjúsdit majd minden évben. Viszont, ha kedvem szottyan, és van mit közölni, miért ne csinálhatnék gyakrabban is néha-néha?

- Jogos - ivott bele ismét a sörébe. - És van mit közölni?

- Erre már tudod a választ, nem? - mosolyogtam.

- Persze. Kíváncsiak az olvasók mindig - viszonozta ő is arckifejezésem. - És sok minden érdekli őket. Például a kedves bloggerasszony szexuális orientációja is.

- Ezt kifejtenéd bővebben? - fordítottam enyhén felé a fejem.

- Például van, aki értetlenül áll az előtt, hogy egy leszbikus nő ilyen nyíltan beszél a dolgairól és vállalja, hogy sokan nyilvánvalóan csak kiverni járnak fel a blogjára.

- Na ez egyből már három kérdés is - nevettem.

- Igen? Akkor vegyük sorba!

- Oké! Egy - emeltem fel a hüvelykujjam - leszbikus vagyok-e, gondolom ez a kérdés lényege. Kettő - egyenesítettem ki a mutatóujjam is - hogyhogy ennyire kitárulkozok. És három - társítottam középső ujjam is az előző kettőhöz -, miért csinálom, ha sokan nyilván csak kiverni járnak fel?

- Aha, valahogy így - bólintott Nikó. - Akkor vegyük az elsőt! Kedves bloggerasszony! Ön leszbikus?

- A probléma az, hogy én már az alapvetéssel gondba vagyok - nevettem.

- Merthogy?

- Az a baj - magyaráztam -, hogy az ember mindig mindent kategorizálni akar. Pedig szerintem max. azt lehet csoportokra osztani tökéletesen, amit az ember tudatosan alkot.

- Tudatosan alkot?

- Pontosan. Gondolj bele! A természet sosem csak fekete vagy fehér. Mindig közte van a szürke millió árnyalata. És hol húzod meg a határt?

- Jogos.

- De még az egyértelműen emberi konstrukcióknál is... Például ott van a történelem, mint olyan. Emberekről szól, emberek alakítják, emberek magyarázzák, írják le, foglalják össze. Mégis, mennyi a vita a korszakhatárokról?

- Azt hiszem, értelek. Csak azt tudod besorolni tökéletesen, amit eleve úgy alkotsz meg, hogy ebbe vagy abba a kategóriába tökéletesen beleilleszkedjen.

- Pontosan - bólintottam. - És én így látom ezt a szexuális orientáció kérdését is... Olyan ez, mint a nemi önmeghatározás.

- Mire gondolsz? - nézett rám érdeklődve.

- Tudod, egyáltalán nem kedvelem a pszichológiát, de vannak néha nagyon érdekes és szerintem maximálisan helytálló megállapításai is. Például amikor azt vizsgálják, hogy viszonyulsz a saját nemedhez. Ha felrajzolunk egy szakaszt, aminek az egyik végpontja a férfi, másik végpontja a nő és megkérjük a kísérleti alanyt, hogy helyezze el rajta magát, hogy érzi, hol van rajta, a férfiaknál egyszerű a kép. Ők azt mondják, az egyik végén van minden férfi, a szakasz legszélén, a másik legszélén meg minden nő és pont. Ha viszont a nőket kérdezzük, ők a két végpont között egyenletesen helyezik el az embereket és magukat. És itt még nem is szexualitásról beszélünk, csak önmeghatározásról.

- Érdekes - bólogatott Nikó.

- Aha. És szerintem az utóbbiban van tényleg nagyobb igazság. Mert nem kell feltétlenül, hogy száz százalékos nő legyél. Érezheted magad kicsit fiúsnak, sőt, akár még mondhatod azt is, hogy te inkább a pasikhoz érzed magad közel és inkább férfiasnak tartod magad, még úgy is, hogy közben az kérdésen felül áll számodra, hogy nő vagy és heteroszexuális és ezen eszed ágában sincs változtatni, még akkor se, ha lehetőséged van rá.

- És ez még mindig csak öndefiníció és nem szexuális orientáció.

- Pontosan - helyeseltem. - De szerintem az is hasonlóan működik. Csak ott nem férfi és nő a két végpont, hanem heteroszexuális és homoszexuális. Köztük viszont van millió fokozat és árnyalat... Ezt ráadásul még nem is szakaszként, hanem síkként ábrázolnám.

- Kifejted?

- Úgy értem, a két végpont között vannak fokozatok, hogy kicsit az egyik nemhez, nagyon a másikhoz, nagyon az egyikhez, kicsit a másikhoz, vagy épp ugyanannyira vonzódom. Meg még ezt is lehet cizellálni. És ezt a köznyelv mind beszuszakolja a biszexuális kategóriába, már ha elismeri, hogy van ilyen egyáltalán.

- Viszont az se mindegy, hogy melyik nemhez vonzódsz jobban.

- Így van. És ez még csak a szakasz. De az is kérdés, hogy tulajdonképpen mihez vonzódsz. Mert mondhatod azt, hogy nekem nő kell, de néha a pasik is bejönnek, vagy fordítva, de mondhatod azt is, hogy igazából teljesen mindegy, az a lényeg, hogy milyen ember.

- Ezt nevezik pánszexualitásnak, nem? - nézett rám, kérdőn.

- Na, látod, én viszont ezt már túlbonyolításnak tartom. Ez tipikusan az az eset, amikor görcsösen ragaszkodunk ahhoz, hogy felcímkézzünk valamit, hiába gyakorlatilag lehetetlen.

- Vagyis te nem szorítod ilyen kategóriákba magad - vonta le a végkövetkeztetést.

- Fején találtad a szöget. De, hogy ne bújjak ki a válaszolás alól se, ha megtenném, akkor se leszbikusként határoznám meg magam. Kilencvenkilenc százalékban leszbikus történeteket írok és a heterók már egy jó ideje tényleg csak akkor izgatnak, ha nagyon jók, ez igaz. De attól még a pasik ellen sincs semmi kifogásom. Ha megkérdeznéd, hol helyezem el magam ezen a homo-hetero szakaszon, nem tudnék válaszolni, de tuti, hogy még az egyik vagy másik végpont közelében sem. És amúgy, annak ellenére, hogy ezt sokan úgy értelmezik, hogy nem tudok dönteni, mit akarok tulajdonképpen, és pont az így gondolkozók vonják egyébként kétségbe a biszexuális kategória létét, én inkább úgy fogalmaznék, hogy nem skatulyázom be magam és nem zárok be semmilyen ajtót. Jöhet olyan pasi és olyan lány is, aki megfog. Én nem zárkózom el.

- Ez tetszik - mosolygott Nikó és ismét a szájához emelte a sört.

- Akkor, térjünk rá a második kérdésre? - néztem rá.

- Aha. Szóval, hogyhogy ennyire kitárulkozol?

- Ezt a kérdést pedig már igazán értelmezni se tudom - nevettem fel. - Gondolom, arra irányul, hogy ennyire kiteregetem a viselt dolgaimat, meg nyíltan leszbikus tartalmakat teszek ki a blogra.

- Feltételezem én is.

- Viszont az első fele már azért értelmetlen, mert azt feltételezi, hogy ami első személyben íródott, az úgy igaz és rám igaz. Ami pedig tévedés. Igen, B, a legtöbb történetem hőse, az alteregóm, aki majdnem teljesen ugyanolyan, mint én, és igen, van valóságalapja a történeteim döntő többségének, sok esetben nem is kevés, de ez még nem azt jelenti, hogy ezek így megtörténtek. Igyekszem úgy átalakítani a dolgokat, hogy bár megvan a valóságmagja, ami velem megtörtént, de a kész történetből még az se ismerje fel, aki amúgy engem, személyesen, úgy ismer, mint a tenyerét. Szóval ezekhez a történetekhez úgy kell hozzáállni, mint fikcióhoz.

- Értem.

- Viszont nem szeretem az olyan kérdéseket, hogy ez meg az az elem igaz-e, vagy mennyi igaz belőle. Egyrészről, nem ez a lényeg. Szerintem elvenné a történet varázsát, ha kizsigerelnénk, hogy ez az információmorzsa igaz, az meg hozzátoldás. Másrészt meg, például kérdezték már, hogy az Inferno bár létezik-e. Nem akarok belőle tényleg rendszert csinálni, de akkor most azt közlöm, hogy nem. Az Inferno mint hely, teljes egészében a képzelet szüleménye. De ha nem is így lenne, gondolom azért érdekel embereket, mert el akarnak menni oda. A címet viszont eszem ágában sem lenne csak úgy megadni, még akkor se, ha létezne. Legfeljebb nagyon alapos ismeretség után, ha már megbízom az illetőben, elhívnám oda. De már eleve ezt is nagyon nehéz elérni nálam, pláne, a valaki azzal a céllal kezdene levelezni velem, hogy bepillanthasson a kulisszák mögé. És pontosan azért, mert nem akarok kitárulkozni. Szerintem a neten egészséges dolog, ha meg akarod őrizni az inkognitódat. Belefűzök valós elemeket a történeteimbe, nem is keveset, persze. De már csak azt se szeretném elárulni, mik ezek a valós elemek. És nem csak azért, mert az, hogy nem tudhatod, még izgalmasabbá teszi a történetet, hanem azért is, mert nem akarom ország-világ és ismeretlen emberek elé tárni.

- Teljesen ésszerű - bólogatott Nikó.

Én is bólintottam és a számhoz emeltem a söröm, hogy megnedvesítsem a torkom.

- Akkor jöhet a harmadik kérdés? Nem zavar, hogy nyilván vannak sokan, akik csak kiverni járnak fel a bolgodra?

Elhúztam a szám és majdnem félre is nyeltem a söröm. Egy erőltetett mozdulattal leküldtem torkomon az adagot, majd ismét megnedvesítettem a szám.

- Nézd! Erre szokták mondani, hogy nagy az Isten állatkertje. Ha már erotikával foglalkozol, bármit teszel, lesznek, akik csak azért keresik az alkotásaidat, hogy elővehessék rá. Ez kikerülhetetlen. Szóval, nem, nem zavar, mert nem gondolok rá. Nem miattuk csinálom. Ha már valakiért, akkor azokért, akik azért értékelik, amiért én csinálom. Amit én beleteszek magamból. De sokkal inkább azért csinálom, mert élvezem. Ha másoknak ez még tetszik is, az már csak plusz.

- Amellett meg - folytattam -, gondolom a kérdező fő problémája az volt, amikor egy ideig pornó videókat is posztoltam. Ott tényleg esélyes, hogy ezen felbuzdulva megugrott a hokizók száma. De engem ez se érdekel. Nem miattuk tettem ki, hanem mert én néztem és akkor már meg is osztottam. Ha a csökkent értelmű, agyukat a lábuk között hordók azért jártak fel, mert itt ingyen pornó van és magukhoz lehet nyúlni, hát Istenem! Ez az ő szegénységi bizonyítványuk, nem az enyém. De egyébként is, ha nekik ezzel örömet szereztem, akkor mi a probléma? Jó, nyilván ha magamról töltenék fel házi pornót, az egészen más eset lenne, de gondolom az a kérdező fejében se fordult meg, hogy én szerepelnék a videókon.

- Reméljük nem. Bár - nevetett fel Nikó - meglepődnél, néha milyen együgyűek tudnak lenni az emberek. Még az is megeshet, hogy azért kérdezte az illető a kitárulkozást, mert azt hitte, magadról is töltöttél fel házipornót.

Erre nem válaszoltam, csak fintorogva kortyoltam ismét a sörömbe.

- Akkor, a következő kérdés - folytatta Nikó. - Van, aki arra kíváncsi, miért nem nőiesebb B.

- Jól összejöttek a kérdések - kuncogtam. - Mert ez kapcsolódik az elsőhöz.

- Definiáljuk, mi a nő! Feltételezem, erre gondolsz.

- Pontosan. B az alteregóm, statisztikai hibahatáron belül mondhatjuk, olyan, mint én. Én pedig nőnek tartom magam, de attól még nem vagyok plázacica. Nem hordok műkörmöt, nem is festem a körmöm, nem hidrogénezem a hajam, rühellem a szoknyát és a rózsaszín színt és mellesleg vásárolni meg nagyon pletykálni se szeretek és a sztereotípe nőies dolgok többségéért sem rajongok. Oké, lehet, ezek összessége miatt az emlegetett szakasznak már a férfi végpont felé eső felére esek át, de mi van akkor?

- Semmi, gondolom - vont vállat Nikó.

- Szerintem is. Azt nem mondtam soha, hogy egy teljesen átlagos lány kalandjairól fogok írni. Persze, én se szeretem az olyan leszbikus történeteket, ahol az egyik karakter annyira férfias, hogy tulajdonképpen már indokoltabb lenne, hogy férfi legyen, a történet meg hetero és úgy még kerekebb is lenne a sztori, de, merem remélni, ettől azért messze állunk. És nem csak a két végpont létezik, szóval attól, hogy B nő, nőnek tartja magát és úgy is él, szerintem egyáltalán nem kell szükségszerűen plázáznia és naphosszat ruhákról meg hasonló csajos dolgokról csipognia. Én se szoktam. Akkor miért írnék olyat?

- Jogos. Bár lehet, a kérdezőt az jobban érdekelné.

- Lehet - helyeseltem. - De az nem az én világom. Ha olyasmi érdekli, olvasson olyat, aki arról ír! Én se kérem számon egy fantasy-ra szakosodott írón, hogy miért nem marad a realitás talaján, vagy egy olyan írón, aki bevallottan a lehető leghétköznapibb és életközelibb történeteket veti papírra, hogy miért nem szerepeltet sárkányokat meg elfeket. Az egy más műfaj.

- Teljesen egyetértek.

A söröm utolsó előtti kortyát is a számba vettem és ízlelgettem egy ideig, mielőtt lenyeltem.

- Amúgy, ehhez kapcsolódóan én is tudok egy kérdéses dologról - mondtam. - Sokakat zavar, hogy már egy ideje követjük B ügyeit, de ez alatt tulajdonképpen semmi komoly nem történt vele.

- Jaja. Ezt én is észrevettem - nézett rám Nikó. - Kalandok jönnek-mennek, amivel nincs is semmi baj, de egy idő után már tényleg hiányzik egy kicsit több érzelem, egy komolyabb kapcsolat, valami.

- Igen. Ezzel a problémával én is szembesültem. Mármint nem az olvasók részéről. Nem csak tőlük, hanem belülről is.

- Tudod - sóhajtottam egyet -, a B-történetekből sosem akartam egy nagy, összefüggő, szappanopera-szerű történetfolyamot csinálni. De lehet, ahova eljutottunk, már azt igényelné. Úgy indult, hogy egy stabil főszereplővel tárom az olvasók elé az ötleteimet, hogy ne kelljen mindig azzal indítani, hogy akkor be kell mutatni a szereplőket. De igaz, a tizedik, huszadik, harmincadik, vagy már ki tudja hanyadik történet után ebben a műfajban már hiányzik a perspektíva. Hiányzik, hogy tartson valahova. Ezt én is érzem. Csak úgy szétfolyik a történet, mint egy tócsa, de látszólag céltalan.

- Igen, ez nekem is feltűnt - csepegtette Nikó a szájába, ami még a söréből maradt.

- Sokat gondolkoztam is ezen és fontos elhatározása jutottam.

- Nocsak! - nézett rám érdeklődve.

Lassan bólintottam és megnedvesítettem a torkomat, mielőtt folytattam volna.

- Ebben a helyzetben két választást látok magam előtt. Lehetne követni a történetet oda, ahova illene tartania és tényleg valami perspektívát adni B életének, ehhez viszont annyira nem füllik a fogam. Nem szeretnék szappanoperát írni, meg nagyon nincs is tehetségem hozzá szerintem. Máshogy viszont nem tudom, hogy kezelhetném B válságát, úgyhogy, azt hiszem, most egy időre pihenőpályára teszem.

- Nocsak! - vonta fel barátnőm a szemöldökét. - Könnyes búcsút veszünk B-től?

- Azt nem mondtam - nevettem fel. - Csak egy ideig kispadra ültetem, amíg kitalálom, hogy legyen. De lehet amúgy, jó eséllyel, hogy tényleg a könnyes búcsú lesz a vége.

- A rajongók ennek nem fognak örülni - jegyezte meg.

- Nézd! Nem kertelek. A blog látogatottsága megint csökken. Sőt, már alacsonyabb is, mint decemberben,, amikor az utolsó próbálkozást tettem, hogy valami megoldást találjak. Biztos vagyok benne, hogy van nem egy hűséges olvasóm és nagyon hálás is vagyok nekik. Remélem, továbbra is velem maradnak. De ha egyre kevesebb ember figyelmét tudom fenntartani, szerintem nem is érdemes az ő figyelmüket az első helyre tenni. És amúgy is, mint már mondtam, elsősorban azért csinálom a blogot, mert élvezem. Hadd legyen úgy, ahogy nekem jó! Ha az olvasottság meg így is csökken, vesztenivalóm nincs.

- Logikus érvelés.

- Úgyhogy úgy döntöttem, erre az alapra helyezném a blogot - közöltem. - És ez nem csak B-t érinti.

- Nocsak! - hegyezte a fülét Nikó érdeklődve.

- Annyit változatlanul ígérhetek, minden héten lesz több mint egy történet. Ezen kívül azonban nagy változások lesznek. Először is, B történetei helyett határozatlan ideig arról írok, ami eszembe jut és ahogy eszembe jut. Lehet, visszatér még B, de lehet, nem. Ahogy kijön. Az M-történeteket egy ideig még biztosan folytatom. Van egy-két ötletem, amit biztos megírok, aztán még elválik. És Sorinával is vannak terveim, de meglátjuk még, hogy alakul. Emellett pedig új történet-típusokra lehet számítani.

- Érdekesen hangzik.

- Emellett pedig, ezeknél arra se törekszem, hogy minél gyorsabban kikerüljenek. Olyan hosszúra írom, amennyit a történet igényel. Tehát könnyen lehetnek megint 7-10 oldalas történetek.

- Na! Ez örömteli hír - csillant fel Nikó szeme.

- Gondolom - mosolyodtam el. - Viszont ennek van egy hátulütője is. Az ilyen történeteket nem öt perc megírni. Nem biztos, hogy mindig lesz rá időm. Sőt, biztos nem. Meg ez azért sok energiát is elvesz. Nem mindig tudok majd rá szánni. Plusz, B annyi biztonságot is adott, hogy mindig volt valami ötlet, amit megírhattam. Vele ez is elvész. Bár most van rengeteg ötletem, nem tudok rendszerességet ígérni az ilyen történetekbe. Lehetnek olyan időszakok, amikor hetente jön új, de lehetnek olyanok is, amikor csak havonta.

- Akkor közte meg marad csak a fordítás?

- Na ehhez két mondanivalóm is van - mosolyogtam.

- Akkor kezdjük az egyikkel!

- Egyik: Attól, hogy nem lesz ilyen új, hosszabb történet, nem kell még szükségszerűen a saját alkotásaimat is hiányolni. B történeteit most hanyagolom és az M-történetekből is nagyon megfontolom, mit írok meg. Sorina-történetekre pedig amúgy sem lehet túl sűrűn számítani. A B-vel a föld körül és az M kalandjai című sorozataim viszont jól beváltak. Javarészt azok fognak futni két hosszabb történet között. Illetve, előfordulhatnak olyan ötletek is hébe-hóba, amik szintén csak egy egy-két-három oldalas történetet igényelnek. Azok is feltűnhetnek.

- Értem. És mi a másik?

- Másik: A fordítás. Szó se róla, élvezem. Én is olvasom a többi író erotikus történeteit, magyarul és angolul is. Ha pedig van valami jó, szívesen fordítom. Viszont ezzel egyre több probléma akad.

- Na, mesélj!

- Először is, alapvetően azzal indult az egész fordítás-dolog, hogy olvastam volna angolul, de csak olvasva nem állt össze a fejemben a történet. Arra pedig, hogy minden fontos szónak utána nézzek, mint jelent, úgy tudtam a legjobban rávenni magam, ha közben fordítottam a történetet. Viszont, most már fejlődött annyit az angolom, hogy azokon az oldalakon, amiket látogatok, a történetek kilencven százalékát fordítás nélkül olvasva is megértem.

- Másodszor - folytattam -, a fordítás sajnos nem úgy megy, hogy leülök és mondatról mondatra haladva előre fordítok le mindent. Ha valaki egy történetet ír, legalább vázlatosan megvan a fejében a történet. Hogy mit akar mondani, hova akar eljutni. Kis túlzással, minden szó utal valamennyire előre is. Ezt ő tudja és a történet előrehaladtával az olvasó is átlátja.

- Érdekes, ez eddig nekem fel se tűnt.

- Mert ha csak olvasunk, ennek vajmi kevés a jelentősége. Értjük, miről van szó, maximum félreértjük, de utólag ezt tudattalanul is korrigáljuk. Vagy épp az a történet csattanója, hogy kiderül, hogy ez mégse így van, hanem úgy. De ha olvasás közben fordítod is egy másik nyelvre, már egészen más a leányzó fekvése. A fordítónak minden szövegrészlethez meg kell találnia a megfelelő szövegalakot a másik nyelven. Ha pedig nem tudjuk egész pontosan, hova vezet a történet, egy-egy szót nagyon félrefordíthatunk. Illetve, nehezen találhatsz két olyan nyelvet a világon, ami csak megközelítőleg is hasonló sémára épül. Talán az olyan közeli rokon nyelvek, mint a szláv nyelvek ilyenek, de mivel azokból egyet se beszélek, nem tudom. De a lényeg, a fordító egyben értelmezi is a szöveget és mérlegeli, ezt hogy érdemes átültetni a másik nyelvre. Ha magyarra fordítunk, nem száz százalékban egy angol történetet fordítunk le magyarra, hanem az angol történetet elmeséljük magyarul. A magyar nyelv és agy logikájával. És hogy ez kijöjjön, az angol szövegből bizonyos szavakat, mondatokat, gondolatokat ki kell hagyni, másokat meg betoldani. Ez a történet lényegén nem feltétlenül kell hogy változtasson bármit is, de ahhoz, hogy magyarul ne hasson nagyon idegennek, elengedhetetlen.

- És hol itt a probléma?

- Ott, hogy honnan tudod előre, mit vehetsz ki? Belefutottam már olyanba, hogy egy szófordulatot egyszerűen kihagytam, vagy nem következetesen ugyanúgy fordítottam mindig, és csak sokkal de sokkal később derült ki, hogy kellett volna.

- Az ciki - húzta el a száját Nikó.

- Az. És ezt csak akkor tudod kiküszöbölni, ha fordítás előtt végigolvasod a történetet. Illetve, ez az egyszerűbb megoldás. A bonyolultabb, ha utólag javítgatod a fordítást, de az nagyon sziszifuszi munka. Viszont ha én eleve azért fordítok, hogy értsem, miről szól a történet, ez már önmagában paradoxon.

- De most már nem kell neked a fordítás közben, hogy értsd.

- Szerencsére nem - bólintottam. - Viszont az, hogy elolvasom, aztán fordítom, kétszer annyi idő. Minimum. És már így is néha bajba kerültem, hogy tartsam az iramot a posztolással, ami elég kellemetlen egy saját kedvtelésből fenntartott blognál.

- Hát ja. De, jól sejtem, hogy van megoldás-ötleted?

- Igen, van. Nevezetesen, mostantól elsősorban olvasom az angol történeteket is. Azokból, amik most futnak, a Versusra eléggé ráuntam én is és rájöttem, hogy nem nagyon tetszik, így valószínűleg nem folytatom. Az Egyiptom hercegét és a Cowboyokat viszont fordítom még, de csak olyan ütemben, ahogy lesz hozzá kedvem és lesz rá időm. Igyekszem nem nagyon sok időt hagyni két rész között, de hónapok simán előfordulhatnak. Új történeteknél viszont először olvasok, utána, ami tetszett és érdemes fordításra, azt elraktározom magamnak, és ha lesz időm, fordítom. Ez viszont az jelenti, hogy sokkal ritkábban lesz majd új fordítás.

- Vagyis kevesebb lesz a történet?

- Igen is meg nem is. Teljesen lefordított történet sokkal kevesebb lesz. Nem tudom mennyi és milyen sűrűn, ezt mindig az aktuális helyzet dönti majd el. Mennyi időm, energiám és kedvem lesz? Épp milyen a felhozatal, ilyenek. Viszont! Ha már olvasgatom az ilyen történeteket, és találok jókat, miért ne szólhatnék az olvasóimnak is? Tudom, nem ért mindenki ilyen jól angolul, sőt, lehetnek, akik egyáltalán nem. Az ő kedvükért a legjobbakat le fogom majd fordítani idővel. Azok kedvéért viszont, akik értenek elég jól angolul, azokhoz az elolvasott történetekhez, amiket érdemesnek tartok rá, írok ajánlót, és megadom a linket, hol lehet elolvasni. Aztán, lehet, az így ajánlott történetek némelyikét később le is fordítom és kiposztolom magyarul.

- Érdekes ötlet - gondolkozott el Nikó. - Egyébként, még az is lehet, hogy ha valaki egy szót se tud angolul, az is élvezni fogja ezeket az ismertetőidet. Elvégre, lehetnek olyan olvasóid, akik a stílusodat szeretik elsősorban. Nekik pedig az ilyen is élvezetes lehet.

- Merem remélni én is, hogy így van - mosolyogtam. - Viszont, azt leszögezem, elsők a saját történetek. Remélem, oda nem jutunk el, hogy időhiány miatt választanom kell, de ha mégis, előbb fogok saját történetet írni és csak aztán ismertetőt.

- Ennek pedig van egy olyan következménye, gondolom, hogy azt se tudod, ismertetők milyen sűrűn lesznek.

- Pontosan. És természetesen ez is függ a felhozataltól.

- Akkor mit tudsz biztosra ígérni?

- A biztos az az, hogy lesznek saját történetek, azon belül B-vel a föld körül, M kalandjai és hosszabb történetek változatos témákban biztosan, M-történetek és Sorina-történetek nagy valószínűség szerint, B-történetek pedig még kérdésesek. Lesznek fordítások és lesznek angol nyelvű történetekhez ismertetők-ajánlók. Illetve biztos az, hogy heti minimum egy, de szinte biztosan legalább kettő történet lesz a jövőben is. Ezekből egy, de inkább kettő szinte biztosan saját történet lesz. Azt viszont, hogy melyik történettípus milyen sűrűn jön, nem tudom megmondani előre, ahogy az ismertetők gyakoriságát se. Lesz mindegyik, nem túl ritkán, de a pontos gyakoriság mindig csak ad hoc jellegű. Illetve, még egy biztos, a heti ajánlat is marad, változatlan formában.

- Akkor nagy, de érdekes változások elé nézünk - mosolyodott el Nikó.

- Úgy tűnik - viszonoztam gesztusát.

- És - vett lendületet és felült - lehet ez a végszó is. Úgyis elfogyott az üzemanyag - rázogatta fejjel lefelé kiürült sörös dobozát.

- Azon könnyen segíthetünk - nevettem és a táskámért nyúltam, hogy elővegyek még két adagot. - Attól, hogy a témának a végére értünk, még ihatunk.

- Akkor, igyunk! - fogadta el a felé nyújtott dobozt és felém intett vele, majd visszaheveredett a fűbe. - És, már csak egy kérdés maradt.

- Ki vele!

- Mikor beszélgetünk legközelebb?

- Nem tudom még - vontam vállat. - Legkésőbb jövő májusban, a blog születésnapja alkalmából. De ha lesz valami apropó addig, akkor szólok és összefuthatunk.

- Jól hangzik.

- Addig gyűjtsd a kérdéseket is!

- Rajta leszek - kacsintott.

Hamarosan kellemes csend borult ránk és csak feküdtünk egymás mellett, a sört kortyolgatva, miközben figyeltük a lassan lemenő nap fényében tovaúszó felhőket.

*************************************************************

Esetlegesen felmerülő kérdéseiteket szeretettel várom akár bármelyik történet alá kommentben, akár, ha privátban szeretnétek megtenni, a 19brigi89@gmail.com mail-címre. (Aki nem kérdést szeretne feltenni, csak privát üzenetet küldeni nekem, az írhat a brigi898@gmail.com címemre.) Az ilyen kérdésekre ott, helyben nem biztos, hogy fogok válaszolni. Sőt, nagyobb a valószínűsége, hogy nem, de amit fontosnak tartok, vagy sok mindenkit érdekel, az bekerül a következő Beszélgetések Sinarával-részbe.

Beszélgetések Sinarával 1.

Megjegyzés: Íme, ismét eljött a blog születésnapja. Immáron a második. És ennek örömére szeretnék elindítani egy új "történettípust". Alapvetően a Találkozás egy olvasóval szerepe lett volna az is, hogy kicsit bemutassa, hogy készülnek a történetek és mi rejlik mögöttük. Viszont a sorozat előrehaladtával ez lassan kiszorulni látszik belőle, ezért úgy határoztam, a Találkozás egy olvasóval-sorozatot meghagyom ténylegesen a találkozások leírásának, és mellette elindítom a Beszélgetések Sinarával-sorozatot, ami egy amolyan történetbe bugyolált kérdezz-felelek a történeteimmel, a bloggal, velem, vagy akármi mással kapcsolatban felmerülő kérdésekre. Azonban, ebből fakadóan elképzelhető, hogy ezek a történetek csak azoknak lesznek élvezhetőek, akik figyelemmel kísérik a munkásságomat és, még ha nem is olvastak el mindent, de nagyjából tudják, mi merre meddig. Az aktuális történet éppen talán érthető és élvezhető akkor is, ha csak egy-két történetet olvasott eddig tőlem valaki, de ezt nem ígérhetem meg a későbbiekre is. Remélem, ez azért nem szegi kedvét senkinek sem.

Viszont, mielőtt ez bárkinek is kérdőjelekre adna okot, a történeti keret ebben az esetben 100%-ban fikció. Csak azért így valósítottam meg, hogy mégiscsak történet-formája legyen.

Remélem tetszeni fog.

Jó olvasást!

*****************************************************************************

Idegesen doboltam a térdemen, miközben feszülten bámultam magam elé. Mintha csak egy marcona professzorra várnék a félév leghúzósabb vizsgája előtt, amíg ő a szomszéd szobában feni a belezőkést. Bár az engem körülvevő... mit körülvevő, inkább szorító és fojtogató helyiség sokkal inkább emlékeztetett valami hollywoodi filmből szalajtott kihallgatószobára. De szerencsére rendőrséget még egyéb okból se láttam eddig belülről, így maradt az előbbi képzettársítás. Nem mintha az kecsegtetőbb lett volna.

Nadrágom szárába töröltem izzadt tenyeremet és végigmértem a barátian is csak alig több mint húsz négyzetméteres helyiséget, melynek beton-szürke, hangszigetelt falai között csak egy dupla-íróasztal méretű, de hasonló célú alkalmatosság foglalt helyet, természetesen szürke lappal, mellette pedig két oldalt egy-egy minden komfortot nélkülöző, minimalista szék. Utóbbiak egyikében fészkelődtem, igyekezve némiképp kényelembe helyezni magam a kemény és hideg fém-műanyag ülőalkalmatosságon, miközben csodálkoztam, hogy nem ázik át a nadrágom a rengeteg belé törölt izzadtságtól. Közben pedig folyamatosan a velem szemben nyíló, mily meglepő, szintén szürke ajtót bámultam, azon át várva kínzómat.

Nem mintha a fenti kép túlzottan megfelelt volna a valóságnak, de hiába voltam vele tisztában, mégis az idegesség borzongása futkározott fel-alá a gerincem mentén. Az se jelentett sok könnyebbséget, amikor végül nyílt az ajtó és egy kedves, mosolygó leányzó arca jelent meg előttem. Legfeljebb a mosolya ragadt át rám némiképp.

Ezek figyelembe vételével még meglepőbb, hogy én találtam ki, hogy jönnünk ide. Na nem helyileg pontosan ide, mert annak az ötletétől már az első pillanatban a sikítófrászt kaptam volna, amikor felmérem a terepet. Eleinte jó ötletnek tűnt, hogy a közelgő "írói születésnapom" alkalmából összehozzak egy kis kérdezz-feleleket, eloszlatandó pár félreértést és téves elgondolást rólam és a történeteimről, valamint feltárandó pár kulisszatitkot, ha már a Találkozás egy olvasóval-sorozatba ez egyre kevésbé fér bele. Azonban ha már történeteket írok, ezt is valami elbeszélőbb stílusban kellett megfogni, nem csak egyszerű "Kérdés: ... Válasz: ..."-formulában. És ekkor, mintegy deus ex machina jött a lehetőség egy olvasóm képében, akinek történetesen pont ez a szakmája. Na nem az olvasóság, hanem az, hogy kérdéseket tegyen fel és kifaggassa a hozzám hasonlókat. Már amennyire persze hasonlíthatom magam az ilyen interjúalanyokhoz. De ha az a jutalmuk, hogy egy ilyen csinos leányzó kérdezgeti őket, szívesen tartoznék közéjük.

Előttem álló kikérdezőm ugyanis bárkinek a kedvére való lett volna. Körülbelül velem egykorú, csinos, karcsú, de inkább sportos mint vékony testalkatú, homokszőke szépség, fénylő kék szemekkel. Persze nem az a modellalkat és számos, a klasszikus szépségre építő munkaadó bőven találna kivetni valót rajta, de ha valakitől ő kér interjút, annál már nem is kell több, amije már meg is van. Csak az "áldozatra" villant egy kedves mosolyt, és már kész is.

- Ne haragudj, hogy megvárattalak! - szabadkozott rögtön, miközben megigazította munkakosztümjét. - Itt se egy leányálom dolgozni. Még szerencse, hogy ezt a szobát meg tudtuk szerezni.

Viszonoztam barátságos mosolyát, a szerencsét illetően viszont nekem egész más volt a véleményem. Nyilván a hangszigetelés és egyéb apróságok miatt ez az egyik legideálisabb hely, pláne hogy jól tudta, mennyire tud zavarni engem a zaj gondolkodás közben. De más tekintetben...

- Akkor még egyszer köszönöm a lehetőséget, kedves Sinara bloggerasszony - nyújtotta felém a kezét.

- Ugyan - mosolyogtam feszengve, miközben felállva megszorítottam a jobbját. - Számomra az öröm, kedves Nikolett.

- Szólíts csak nyugodtan Nikónak! - kacsintott rám. El kell ismernem, igencsak sikeresen oldotta a feszültséget, de a gyomrom még így is folyamatosan kozáktáncot járt. - Akkor akár el is kezdhetjük, ha a bloggerasszony is úgy gondolja - intett a székek felé.

Erre már kevésbé ment nehezen az erőltetett nevetés, ahogy helyett foglaltunk és elrendezte a papírjait.

- Tényleg, amúgy ez a név honnan jött?... A Sinara - magyarázta, látva értetlen arckifejezésemet.

- Á! - nevettem kényszeredetten. - Ez az első kérdése, riporterasszony?

- Miért is ne? - tárta szét a karjait. - Az olvasók is biztos kíváncsiak rá.

- Nos, akkor csalódást kell okoznom, mert erre nem tudok válaszolni - töröltem ismét nadrágomba a tenyerem. - Amikor kezdtem, kerestem valami művésznevet, és ebbe akadtam bele. Annyit tudok, hogy egy spanyol keresztnév. De hogy én hol találtam, azt már tudja a fene.

- Értem - mosolygott ismét rám biztatóan. - Na és ez a kezdés hogy is volt? Honnan jött, hogy történeteket írj?

- Az már egy nagyon régi sztori - jelent meg egy csálé félmosoly a szám sarkában. - Már egész gyerekkorom óta írogatok. Majdhogynem mióta egyáltalán tudok írni. Aztán jött az ötlet, hogy ezt miért ne mutathatnám meg másoknak... Tárhatnám a világ elé... Már amennyire ez a megoldás a világot jelenti... Nem mintha a népszerűség lett volna a célom, de...

- Világos - bólintott megértően. - De azért mégis érzékenyen érintett, amikor csökkenni kezdett a blogod látogatottsága, nem?

- Naná!... Úgy értem... - vakargattam meg zavartan halántékom. - Nem a népszerűségért csinálom... Elsősorban nem azért... Valószínűleg, ha nem tölteném fel az internetre, akkor is írnék történeteket a fióknak... Még ha nem is ennyit. De... azért csak rossz érzés, ha egyszer csak egyre kevesebben és kevesebben kíváncsiak rád.

- Persze.

- Meg aztán az is érdekel... Figyelemmel szoktam kísérni a látogatottságot, és persze hogy zavart, hogy tavaly december közepén még 1200-1600 oldalletöltés volt naponta, egész decemberben 34000, aztán januárban már csak 800-1000, februárban még kevesebb és egész tavalyi évben így tovább, míg decemberre már napi 200-250-re ment le és egész decemberben csak 7400 volt.

- De azóta javult a helyzet, nem?

- Igen... Mióta elindítottam a Sinara világa blogot és itt csak a történeteket meg ajánlókat hagytam, lassan de biztosan nő megint a letöltésszám... Nem mintha ez lenne a legfontosabb... De azért mégis... Szóval érted...

Lassan bólintott és bátorítóan rám mosolygott.

- Zavarban vagy?

- Hogy? - kaptam fel a fejem, szembe találva magam Niko meleg kék szemeivel. - Ööö - vakargattam arcélem mutatóujjammal -, kicsit. Ez az egész hely... - néztem körbe.

- Nem túl otthonos, tudom - dőlt hátra a székében.

- De nehogy félreérts! - szabadkoztam. - Örülök, hogy meg tudtad szerezni és hálás vagyok, de...

- Semmi gond - mosolygott rám ismét bátorítóan. - Én is tudom, hogy nem ez a legjobb helyszín.

Félénken viszonoztam mosolyát.

- Valami barátságosabb helyen folytatnád ezt a beszélgetést szívesen?

- Mire gondolsz?

- Hmm... Van itt a közelben egy hangulatos kis kocsma - magyarázta. - Semmi extra. Viszonylag csöndes kis hely, de egy sör mellett jól el tudunk helyezkedni.

- Jól hangzik - mosolyogtam félénken.

- Szuper! - csillant fel a szeme. - Úgy egy óra múlva végzek. Addig, ha gondolod, öltözz át és ott találkozzunk! - firkantotta le a címet egy papírfecnire és mosolyogva felém nyújtotta.

***

A kocsmának titulált kis vendéglátó-ipari egység tényleg igen hangulatos kis hely volt. Utólag, akár még erről is mintázhattam volna a Búfelejtőt. Valóban, semmi extra. Semmi extravagancia, amivel sokszor feldobni igyekeznek a helyet, de végül inkább csak kényelmetlen érzést csalnak a vendégbe. Vagy legalábbis belém. Itt csak egy pult volt, asztalok, körülöttük leginkább MÁV-kupé stílusban, de annál jóval tisztábban és szemmel láthatóan is kényelmesebben kialakított ülőterek. A háttérben kellemes zene szólt. Pont jó, hogy megteremtse a hangulatot, de nem túl hangos, hogy elnyomja a beszélgetni vágyók hangját. Tömeg se volt nagy. Páran iszogattak, mások biliárdoztak, vagy nézték a pult fölötti tévében a focit.

Épp ideális, gondoltam, miközben leültem az egyik asztal mellé, a bejárat felől jól látható helyre, és igyekeztem elfoglalni magam valamivel.

Talán épp a tévét bámultam én is, mert nem vettem észre, amikor a szőkeség az asztalhoz lépett.

- Helló, idegen! - nevetett vidáman. Ingem helyett felvett pólóm alatt kövér izzadtságcsepp gördült le a gerincem mentén, ahogy felemeltem a fejem. Beletelt néhány másodpercbe, mire észbe kaptam.

- Váó! - nyögtem. - Hirtelen meg sem ismertelek.

- Miért? - nevetett. - Egy riporter csak kosztümben járhat? - intett végig magán és az elegáns viseletét felváltó fekete farmernadrágon, szürkés felsőn és rézszerű gombokkal díszített fekete kabátján.

- Én kérek elnézést - kacagtam most már felszabadultan.

- Na ez a beszéd - mosolyodott el.

Gyorsan rendeltünk két korsó sört, majd lehuppant velem szembe, keresztbe tette tornacipőbe bújtatott lábait és kortyolt egy nagyot az italából, majd csettintett a nyelvével.

- De attól még ki nem nézném most belőled, hogy riporter vagy - tettem hozzá.

- Miért? Mert farmerban, tornacipőben és pólóban járok és szeretem a sört? - kacagott. - De, ha már itt tartunk, én se néznélek téged írónak.

- Na, témánál vagyunk - nevettem.

- Hiszen azért vagyunk itt, nem?

- Dede - ittam bele én is a sörömbe. - De nem is baj, ha nem nézel írónak. Én sem tartom magam annak.

- Miért is nem? - csodálkozott.

- Mert, kellene? Nem vagyok én olyan nagy szám.

- Mert mi lenne a nagy szám? - mosolygott barátságosan. - Sokaknak tetszenek a történeteid. Igényesen megírtak és érdekesek.

- Ha te mondod... - emeltem számhoz a korsót, hogy eltakarjam készülő píromat.

- Én legalábbis így látom - tárta szét a karjait. - Szerintem is érdekesek a történeteid és egyáltalán nem szokványos, hogy ilyen sok jó ötleted van.

- A jót vitatnám - nevettem kényszeredetten.

- Akárhogy is, vagyunk páran, akiknek kissé hihetetlen, hogy jut eszedbe ennyi ötlet.

- Ez a következő kérdés, kedves Riporterasszony? - somolyogtam.

- Lehet - kacagott. - Szóval, kedves Sinara, honnan jön ez a rengeteg ötlet?

- Nos, kedves Riporterasszony, úgy tűnik, önnek meg ahhoz van tehetsége, hogy olyanokat kérdezzen, amire nem tudok válaszolni - nevettem. - Jönnek ezek maguktól... Csak úgy élem a hétköznapi életem, aztán egyszer csak bumm - bokszoltam a tenyerembe. - Valami kiváltja az ötletet. Van, hogy tiszta, miből jött, van, hogy csak úgy a semmiből. Épp akkor érett meg, hogy a fejemben összekeveredjenek a gondolatok és emlékek és kipattanjon belőlük valami. Aztán az még érlelődik egy ideig. Gondolkodom rajta, rárakódnak még dolgok, aztán megszületik egy kész történet váza.

- És mennyi idő, amíg egy ilyen elkészül?

- Attól függ, mire gondolsz? Egy történetet véglegesíteni és leírni az pár óra. Legfeljebb egy délután. Ha onnantól nézed, hogy megszületik az első ötlet... nagyon változó. Van, hogy egy nap, van, hogy egy hét, de olyan is volt már, hogy egy több hónapig, talán évig érlelődő ötletet aktualizáltam és írtam le.

- Húha! Az jó sok.

- Aha - ittam bele megint a sörömbe. - De amíg nem ülök le megírni, addig nem csak ez foglal le. Tudok mással is törődni. Sőt, néha több történet is fut párhuzamosan a fejemben. Meg az se kell, hogy ez a folyamat egyhuzamban játszódjon le. Van, hogy jön egy ötlet, valamennyire kidolgozom, aztán pihentetem addig, amíg el nem jutok addig, hogy na, akkor most ezt írom meg.

- Értem. Szóval ezek az ötletek többnyire a való életből jönne?

- Hellyel-közzel? Jöhetnek filmből, olvasmányélményből, mások történeteiből, beszélgetésekből... szinte bármiből.

- És akkor mennyi a valóságalapja az egyes történteknek?

- Most soroljam fel őket egyesével? - nevettem.

- Akár - kacagott fel.

- Amúgy abszolút változó - öblítettem le a torkom. - Nem szeretem az olyan kérdéseket, hogy ennek vagy annak mennyi a valóságalapja. Nem elég az, hogy van neki? Egyik részről nehéz kibogozni, mit honnan vettem, másrészről, mivel sokszor valós személyeket és valós, bizalmas eseményeket vettem alapul, nem is szeretném, harmadrészt meg, úgy van meg a dolog igazi varázsa, hogy tudjuk, hogy van valóságalapja, de a teljes, igazi sztorit nem ismerjük, nem? És az utóbbi az, szerintem, ami kevésbé is számít.

- Értem. De, gondolom, akkor a B-történteknek van a legtöbb valóságalapja.

- Mert? - tettem le a sörös korsót. - Csak azért, mert első személyben írtam őket és a mesélőt magamról mintáztam? Amúgy talán tényleg azoknak van a legtöbb valóságalapja, de a többségnek még így se túl sok. És B sem én vagyok, bármennyire csábító a lehetőség. Úgy néz ki, mint én, többnyire úgy is viselkedik, adott szituációkra úgy reagál. Ezért is könnyebb az ő főszereplésével történeteket írni, mint egy bármilyen teljesen fiktív karakterével... De attól még különbözünk. Különösen abban, hogy az ő élete egyáltalán nem az én életem. Szeretném, ha az lenne, szeretném, ha ilyen lenne, de nem az.

- Szóval nem a saját élményeidet írod meg?

- Dehogy - kacagtam. - Vannak, akik csodálkoznak, hogy hogyan tudok ilyen nyíltsággal beszélni a dolgaimról. Na most, én egyáltalán nem tartom magam nyíltnak. Legalábbis ilyen téren. És B dolgai egyáltalán nem az én dolgaim, még ha van némi minimális közös alap is. Semmiben nem más e-téren B kalandjairól írni, mint bármilyen más, tőlem teljesen független személyéiről. Írhatnék egy nagymenő, nőcsábász kamaszfiú főszereplésével, harmadik személyben is történeteket. Ő sem lenne sokkal kevésbé én, mint B.

- Értem. De akkor, ezek szerint, a mellékszereplőid inkább valóságosak.

- Én ezt nem mondanám... Fogalmazzunk úgy, hogy valóságos személyek ihlették őket! A kinézetük, a viselkedésük sokban hasonlít az ihlető személyéhez, de természetesen mindig figyelek arra, hogy ne legyenek felismerhetőek. A karaktereim túlnyomó többségét valódi személyek ihlették, ha nem is mindegyiket, de eltérő módon és mértékben felelnek meg ihletőjüknek.

- Vagyis nem rohangál odakint valahol egy Sorina, Pultoska, Szomszédlány, Szalma meg hasonlók.

- Meg lennék lepve - kacagtam fel. - De nem kizárt. Csak én nem tudok róla.

- De, gondolom, az olvasóid fejében gyakran megfordulnak az ágyadban az ihletőik is - somolygott.

- Jó is lenne - dőltem hátra. - De, mint mondtam, B kalandjai nem az én kalandjaim. Van olyan ihlető, akit még csak nem is ismerek. Csak láttam párszor a villamoson.

- Akkor ebben is különbözöl B-től.

- B, az én szememben, egy piszok nagy mázlista - húztam el a szám. Olyan mint én, úgy viselkedik, mint én, de... Látod például azt a lányt ott? - intettem fejemmel egy csinos, miniszoknyás barnára, aki vidáman kacagva biliárdozott a haverjaival, tőlünk alig pá méterre.

- Szép teremtés, annyi biztos - jegyezte meg Niko.

- Na, ha én B lennék - magyaráztam -, az a lány záros határidőn belül ide jönne hozzánk és leplezetlenül flörtölni kezdene velem, miközben hívna, hogy csatlakozzak hozzájuk.

- Örülnél neki, mi? - nevetett Niko.

Lassan bólintottam. - B-nek ez hétköznapi dolog. Ő az este végén talán még az ágyba is bevinné azt a lányt. Én viszont csak itt ülök, nem merek lépni, ő meg észre se vesz... Ennyit a köztem és B között lévő hasonlóságról - kortyoltam egy nagyot az italomból.

- Akkor, B-n keresztül éled ki a sikertelenségeidet?

- Valahogy úgy - vakartam meg ismét a halántékom zavaromban.

- És akkor, gondolom, kapunk majd még bőven B-kalandot a jövőben is.

- Nem tervezem abbahagyni... de azért némi változtatás is lesz.

- Nocsak! - vonta fel Niko a szemöldökét.

- Neked is, mint sokaknak, feltűnt, hogy B-nek nagyon sokszor van mázlija. Nagyon sokszor kerül ő a középpontba. Ezért gondoltam arra, hogy kicsit háttérbe szorítanám. Lennének továbbra is szereplései, meg a B-vel a föld körül ugyanúgy megmaradna, de a maradék teret mással tölteném ki.

- Például?

- Például, mint jeleztem is, lezárom a Sorina-sorozatot. Ennek oka az, hogy Sorinában láttam olyan karaktert, akire nagyobb hangsúlyt, figyelmet fektethetnék. Talán nem fog semmivel sem több történetet kapni arányaiban, mint eddig, viszont azokat a történeteket az ő szemszögéből fogom megírni. Természetesen harmadik személyben, mert az fura lenne, ha Sorina szemén át első személyben láttatnám B-t, de azokban a történetekben Sorina lesz a főszereplő, és ott épp neki lesz mázlija. És hasonló megoldásokra lehet még többre is számítani a jövőben.

- És ezek mikor jönnek majd? - érdeklődött Niko.

- Idővel - jelent meg egy apró mosoly a szám sarkában. - Írom majd őket, ahogy jönnek az ötletek és lesz rájuk idő. A többit meg majd még meglátjuk.

- Akkor erre igyunk! - emelte fel a korsóját.

- Igyunk! - tisztelegtem én is maradék sörömmel, majd mindketten felhajtottuk a maradékot.

- És boldog írói születésnapot!

****************************************************

Ui.: Ezt a történetet alapvetően születésnapi apropónak szántam. Így a Beszélgetések Sinarával 2. a tervek szerint a következő születésnapra, 2015. május 25-re várható. Ha azonban összejön annyi kérdés, hogy értelmét és szükségét látom, jöhet már előbb is.

Esetlegesen felmerülő kérdéseiteket szeretettel várom akár bármelyik történet alá kommentben, akár, ha privátban szeretnétek megtenni, a 19brigi89@gmail.com mail-címre. (Aki nem kérdést szeretne feltenni, csak privát üzenetet küldeni nekem, az írhat a brigi898@gmail.com címemre.) Az ilyen kérdésekre ott, helyben nem biztos, hogy fogok válaszolni. Sőt, nagyobb a valószínűsége, hogy nem, de amit fontosnak tartok, vagy sok mindenkit érdekel, az bekerül a következő Beszélgetések Sinarával-részbe.