Beszélgetések Sinarával 3.

Megjegyzés: A koncepcióm szerint a Beszélgetések Sinarával történetek nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Ezekben a történetekben az olvasóimat érdeklő és érintő kérdésekkel foglalkozom, illetve esetenként egyéb történeteimről is szó esik. Viszont a Beszélgetések Sinarával 1. című történet ismerete ettől függetlenül fontos lehet a sorozat belső logikájának és felépítésének megértéséhez.

***************************************************************

Csendben ücsörögtem a pult mellett. Fülemet megtöltötte a hangszórókból áradó halk karácsonyi zene, miközben igyekeztem magam minél kisebbre összehúzni kabátom védelmében. A fenének kell ilyen sűrűn nyitogatni az ajtót! Ha meg már a tulajdonos nagy forgalomra számít, legalább ne a bejárat közvetlen közelébe tenné a pultot, ahol a bárszékeken gubbasztó vendégeket télen minden egyes újonnan érkező betoppanásakor megcsapja az odakinti hideg.

Csak részben vigasztalt a kezeim között pihenő bögre forró csoki, ami legalább a tenyereimet és fölé hajolva az arcomat is kissé felmelegítette.

Vannak előnyei a télnek. Szépen szállingózik a hó odakint (már amikor), miután túl vagyunk a hideg, a fagy és a havazás jelentette első sokkon, valahogy mindenki kicsit nyugodtabbá válik, vége a szorgalmi időszaknak az egyetemen és végre nyugodtan lehet otthon ülve készülni a vizsgákra, közeledik a karácsony, kellemes hangulat tölt be mindent. A másik oldalról viszont az a rohadt hideg egyáltalán nem kellemes, ha a lakást kell jó pénzért befűteni, vagy ha egy folyamatosan nyíló-csukódó ajtó közelében ül az ember. És a vastag hótakaró is csak addig szép, amíg az ablakon át nézzük. Ha már el kell menni valahová...

- Látom, nem tudsz szabadulni tőlem – nevetett fel mögöttem egy hang vidáman.

- Ó, elhiheted, ezer örömmel lennék inkább most otthon a meleg szobában – mosolyogtam fel örömtelenül mögöttem megállapodó társam szalmaszőke tincsekkel keretezett arcába.

- Ez valami utalás akar lenni, hogy vigyelek ágyba, Íróasszony?

- Már meg ne haragudjon, Riporterasszony, de azért nekem is van ízlésem! - húzódott mosolyra az én szám is, mire Nikó csak nevetett és letelepedett a mellettem üresen árválkodó bárszékre.

- Egy forralt bort! - intett a pultosnak, majd felém fordult. - Te is kérsz? Meghívjalak egyre?

Én csak lassan ráztam a fejemet és beszippantottam forró csokim kellemesen melengető kigőzölgéseit.

- Nem, köszönöm. Nem szeretem a forralt bort.

- Nocsak! Mit meg nem tud az ember a hőn szeretett Bloggerasszonyunkról? Van olyan alkohol, amit te nem szeretsz? - viccelődött barátnőm, miközben kiszolgálónk elkészítette az italát.

- Biztos van még sok minden, amit nem tudsz rólam. De nem hinném, hogy különösebben érdekelne bárkit is – vontam meg a vállam.

- Na, mesélj! - fordult felém, rögtön előtérbe engedve riporter-énjét, miközben ő is pohara köré fonta átfagyott kezeit.

- Mégis mit? - néztem rá ártatlan szemekkel, nemigen van mi érdekeset megosztanom.

- Ugyan már! Ne mondd, hogy nem huncutkodtál egy kicsit sem az elmúlt félévben! - küldött felém egy kacsintást.

- Hidd el, ha az utolsó egyetemi félév, szakdolgozat meg miegymás mellett lett volna időm, nem sok minden tartott volna vissza a huncutkodástól... Ó, de! Mondjuk az, hogy nem nagy akadt kivel.

- Akkor kezdjek félni, hogy szerencsés-szerencsétlen áldozatnak hívtál ide? - Tettetett rémülettel a szék másik szélére húzódott, hogy aztán felnevessen.

- Na kösz az önbizalom-növelést! - kacagtam én is és a számhoz emeltem italomat.

- De tényleg, komolyra fordítva a szót – helyezkedett el kényelmesen ültében -, akkor miért hívtál ide? Ha huncutkodni nem volt időd és amúgy is ennyire el voltál havazva, gondolom írás terén sem ment nagyon a szekér.

- Ez enyhe kifejezés – húztam el a számat, de közben igyekeztem az arcomra kényszeríteni egy barátságos mosolyt.

- Akkor mégis miért? Nem mintha bánnám, de alapból úgy volt, hogy évente egyszer találkozunk, május 25-én, a blog születésnapján. Ehhez képest az elmúlt hét hónapban már ez a harmadik alkalom. Miért hajt ennyire a tatár?

- Pont ez az, hogy nem akarom, hogy hajtson – tettem le a bögrém és felsóhajtottam.

- Ezt kifejtenéd részletesebben? - vonta össze a szemöldökét. - Azt akarod mondani, felhagyst a blog vezetésével?

- Jaj, dehogy! - tört fel belőlem őszintén, de örömtelenül a nevetés. - Oké, nem állítom, hogy nem jutott eszembe számtalanszor, de tulajdonképpen semmi okom rá. A blognak a puszta létéből semmi problémám nem származik.

- Hát akkor miből?

- Épp az imént fejtetted ki te magad – néztem rá jelentőségteljesen. - Az írás terén sem igen megy a szekér. Sőt, mondhatni egyáltalán nem. És nem azért, mert meguntam volna, nem lenne kedvem, vagy nem lennének ötletek, ihlet, egyszerűen csak krónikus idő és energia-hiányban szenvedek.

- Ami pedig nem új keletű – helyeselt.

- Pontosan. Már gyakorlatilag mióta a blog létezik, alig van olyan időszak, amikor semmi nem hátráltat az alkotásban. És ez nagyon frusztráló tud lenni akkor, ha az ember ragaszkodik ahhoz, hogy egyfajta szórakoztatást végezzen. Mert hát a blog az, nem?

- De... ha úgy vesszük. De nem azt mondtad, hogy elsősorban a magad szórakoztatására csinálod az egészet?

- Hát pontosan itt van a bökkenő – mélyesztettem tekintetem gőzölgő italomba. - Igen, elsődlegesen azért csinálom, mert én is élvezem. Másképp nem is lehetne. De azért kellemes dolog, ha úgy ülsz neki az egésznek, hogy amellett, hogy te is élvezed, sok-sok embernek is örömet szerzel vele.

- Az biztos – bólintott. - Csak ez többnyire nem igazán teljesül.

- Mi az hogy! - sóhajtottam fel. - Már lassan két éve siránkozok azon, hogy csökken a blogom látogatottsága és hogy kellene tenni valamit, hogy ez megváltozzon. De mostanra már eljutottam oda, hogy tulajdonképpen nem is érdekel.

- És itt jöhetne az, hogy akkor felhagysz az egésszel – vonta fel a szemöldökét.

- Igen. Ha csak a közönség kedvéért csinálnám, ha azért indítottam volna a blogot, hogy egyre több és több embert szórakoztassak, teljesen logikusan ez a döntés következne.

- De nem ezért csináltad.

- Pontosan. És magát a blogot fenntartani akkor se kerülne semmi plusz energiába, ha senki nem olvasná az ég egy adta világon. Szóval, ha már legalább egy hűséges olvasóm van, aki időről-időre feljár megnézni, mi új van, nekem nem kerül semmibe már csak az ő kedvéért is fenntartani az egészet, akkor is, ha nem tudok róla semmit és egy szót nem beszéltünk soha.

- Értem... De azért ez mégsem tökéletes még mindig – nézett rám, én pedig csak lassú bólogatással válaszoltam.

- Azoknak az olvasóimnak, akiknek a mennyiség mindenek előtt való, az. De másoknak, az élükön velem, nem.

- És ha már egyre kisebb a látogatottság, bármit teszel, és már egyre inkább kezded elveszíteni az érdeklődésed, legalább te élvezd, nem?

- Pontosan – bólogattam. - Van az olvasóim között nem egy jó ember, akik tényleg szeretik a történeteimet, úgy, ahogy vannak, és az ő kedvükért érdemes folytatni. Viszont ők megértik azt is, ha amellett, hogy persze érdekel az ő véleményük is, érdekel, hogy az ő meglátásuk szerint hogy fejlődhetnék tovább, hogy lehetnék még jobb, az első helyre toronymagasan azt helyezem, hogy én élvezzem, amit csinálok és csak azt és csak akkor csináljam, amit és amikor tudok, szeretek, kedvem van hozzá és élvezek.

- Ez teljesen világos – ivott bele ő is ismét a forralt borába. - És akkor most mi lesz? Teljesen figyelmen kívül hagyod, hogy hogy s mint fog alakulni a blog a jövőben és ha úgy alakul, csak évente egyszer töltesz fel, vagy úgy sem?

- Azt azért nem – mosolyodtam el. - Szeretek írni, szeretek fordítani is, illetve angol történeteket olvasni és róluk ismertetőket írni. Ha kedvem, időm, energiám és ihletem úgy hozza, szívesen csinálom, viszont ezen túl semmi mást nem fogok figyelembe venni. Örülök, ha az olvasóim támogatnak ebben és olvassák és véleményezik a történeteimet, igyekszem is majd a kedvükre tenni a továbbiakban is, de 100%-ig csak azon a kereten belül, ami nekem kényelmes. Eddig is szívesen fogadtam bármilyen kritikát, észrevételt, ötletet, amíg az építő jelleggel volt megfogalmazva, mindig meg is köszöntem őket és igyekeztem figyelembe venni, de ezután fokozottan is csak akkor fogom, ha én is maximálisan a magaménak érzem. Ez persze a legkevésbé sem a felvetést megfogalmazó ellen szól. A legkevésbé szimpatikus ember ötletét is csonk nélkül beemelhetem valamelyik történetembe, ha nekem az tetszik és a velem legjobb viszonyban levőét is egy az egyben szkippelhetem, ha az nekem nem tetszik.

- Világos. Elvégre ez a te blogod. Azért csinálod, hogy neked jó legyen.

- Igen. Senkit nem akarok megbántani ezzel és a továbbikban is igyekszem a kedvében járni mindenkinek, de csak addig, amíg az nekem nem jelent plusz terhelést. Nekem is egyre jobban sűrűsödik az életem. Egyre több a dolgom. Egy idő után valószínűleg már akkor se tudnám tartani a tempót, ha meggebednék. Ezért, csak annyit ígérhetek, hogy nem ígérek semmi biztosat.

- Vagyis?

- Vagyis lesznek továbbra is történetek. Ha lehetőségeim úgy engedik, akár még sűrűbben is, mint az elmúlt hónapokban, de ha épp úgy jön ki a lépés, azt sem zárom ki, hogy hetekig nem lesz semmi. És emiatt nem akarok lelkiismeret-furdalást érezni. Én szeretek írni, szeretek fordítani, ez a hobbim és csinálom is, amikor csak tehetem és jól esik, de amellett nekem is megvan az életem és ezek után már senki kedvéért nem szeretném a kellemes kereteken túl erőltetni.

- Teljesen megérthető.

- Remélem, mindenki más is így gondolja – haraptam be az alsó ajkam bizonytalanul.

- Szóval... - igyekezett terelni a témát -, akkor minden a régiben marad, csak mindenfajta rendszerességet veszel ki az egyenletből?

- Igen... és nem.

- A rendszerességet úgy ahogy van, feladom, igen. Lehet majd olyan időszak, amikor akár hónapokon keresztül is kirajzolódik valami rendszer a történetek készülésében, de mindig fenntartom magamnak a jogot, hogy ettől radikálisan eltérjek. Emellett viszont az elmúlt időben egyre inkább figyelembe vettem azt is az írás és a fordítás közben, hogy a lehető legjobban biztosítsam, hogy időre legyen elég történet. Emiatt inkább rövidebb történeteket írtam, vagy szétdaraboltam egy hosszabbat, hogy tovább kitartson. Na ezt szeretném elhagyni.

- Szóval a jövőben lehet, hogy ritkábban, de hosszabb történeteket kapunk?

- Ez se igaz így teljesen – ráztam a fejem. - Azt se zárom ki, hogy lesznek a jövőben is rövidebb történetek. Például a B-vel a föld körül-sorozat részei nem szándékosan olyan hosszúak, amilyenek. Nem azt mondom, hogy soha nem is lesz jelentősen hosszabb epizód abban a sorozatban, de ezek ilyen kis nyúlfarknyi sztorik. Ennyi van bennük, ennyit bírnak el, ha akarom, ha nem. És a többi történetemnél is lehet a jövőben olyan is, ami csak két oldalas, de lehet olyan is, ami húsz. Azt pedig, hogy ezeket hány részletben töltöm fel a blogra, abszolút az adott helyzet fogja eldönteni.

- Lehet olyan húsz oldalas történet, amit könnyedén szét lehet bontani öt darab négy oldalas fejezetre és lehet olyan is, ami úgy, húsz oldalasan kerek egész. És akkor az előbbit öt fejezetben, az utóbbit meg egyben töltöd fel.

- Látom, kapizsgálod – mosolyogtam rá.

- De egy húsz oldalas, egy lélegzetvételű történet megírása, gondolom, idő- és energiaigényesebb is, szóval ha egy olyat írsz, abban az időszakban, másra nem nagyon lehet majd számítani.

- Megeshet, de egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy mondjuk épp nyaralás és láblógatás közben kap el az ihlet és megírok egymás után sorozatban hat ilyen történetet és azok egy-két hét lefolyása alatt felkerülnek a blogra és lehet olyan is, hogy egy ilyen húsz oldalas „egybe”-történettel elszöszölök egy hétig, mire elkészülök, és annyira lefáraszt, hogy utána egy hétig meg semmit nem csinálok írás terén. És persze ezek között is bármiféle forgatókönyv lehetséges.

- És persze az se törvényszerű, gondolom, hogy ha sokáig nincs semmi, akkor valami nagy van készülőben a közeljövőben.

- Úgy van. Akár ez is előfordulhat, de az is, hogy egyszerűen csak nincs időm, és egy hónapnyi kihagyás után is csak egy két oldalas B-vel a föld körült posztolok ki, mert épp arra volt ötlet, kedv, ihlet, energia stb. Azt azért igyekszem elkerülni, hogy több hetes kihagyások legyenek. Mondjuk ha több történetet írok gyors egymásutánban, akkor csak lassanként töltöm fel őket, mondjuk hetente kettőt, hogy akkor is legyen valami, amikor már nincs időm írni, és reménykedünk, hogy mire elfogynak, megint lesz lehetőségem. De ha nem lesz, amellett persze, hogy igyekezni fogok, hogy legyen, egy fikarcnyit sem akarom rosszul érezni magam, ha végül nem jön össze.

- Ez teljesen megérthető... És akkor, minden egyéb tevékenység, egyéb fajta bejegyzés, promótálás is nuku ezen túl?

- Nézd! Ezekre is az érvényes, hogy ahogy éppen kedvem tartja. A Sinara történetei című blogomat nem akarom többé teleszemetelni mással. Itt csak történetek és erotikus történetek ajánlói, na meg az Életképek lesznek. A többi a Sinara világán, amikor épp valami. Ha van kedvem és ötletem meg időm hozzá, lesz, ha nem, nem. Azért pedig ezen túl nem akarom törni magam, hogy új olvasókat csábítsak a blogomra. Ha épp a kedvem úgy tartja, csinálok ezt-azt, ha meg épp nincs kedvem, akkor semmit.

- Gondolom, a tortenetek.hu-ra ez után is töltesz fel. Más példát tudsz mondani?

- Igen, töltök fel, de oda is csak akkor, amikor van kedvem és csak azt, amit érdemesnek tartok oda. Más példa pedig... Pár hónapja kedvet kaptam arra, hogy a két tumblr-ös csatornám mellé csináljak egy harmadikat is, ahova feltöltögetem a történetem részleteit, a blogon való elérhetőségük linkjével együtt. Akinek ez szimpatikus, az a sinara-tortenetei.tumblr.com címen elérheti, és ott tudja like-olni, vagy szívecskézni, vagy bárhogy nevezzem, illetve megosztani is, ha úgy tartja kedve. De erre is érvényes, hogy addig csinálom csak, amíg kedvem tartja. Lehet, még évekig meglesz, de lehet, hamarosan el is felejtem. De igyekszem azért fenntartani. Nem akarok teljesen kiszámíthatatlan se lenni és totálisan ad hoc-jelleggel feltöltögetni, de nem akarok semmi rendszert sem erőltetni többé.

- Hát, akkor legyen így! - emelte fel a poharát. - Erre igyunk!

- Igyunk! - koccintottam poharához a bögrémet és mindketten kiittuk nedűnk maradékát.

- Na és akkor, a következő hét hónapban legalább még egyszer három beszélgetés? - vigyorgott Nikó huncutul.

- Nem tudom – vontam meg a vállam. - Legkésőbb a legközelebbi blog-születésnapig, 2015. május 25-ig szeretném megejteni a következő alkalmat. De ez is attól függ, mikor lesz kedv, alkalom és mondanivaló.

- Akkor, reménykedjünk, hogy ez a három a legideálisabb időpontban jön majd össze!

- Úgy legyen! - mosolyogtam én is és ismét összekoccintottuk immáron üres ivóalkalmatosságainkat.

*************************************************************

Esetlegesen felmerülő kérdéseiteket szeretettel várom akár bármelyik történet alá kommentben, akár, ha privátban szeretnétek megtenni, a 19brigi89@gmail.com mail-címre. (Aki nem kérdést szeretne feltenni, csak privát üzenetet küldeni nekem, az írhat a brigi898@gmail.com címemre.) Az ilyen kérdésekre ott, helyben nem biztos, hogy fogok válaszolni. Sőt, nagyobb a valószínűsége, hogy nem, de amit fontosnak tartok, vagy sok mindenkit érdekel, az bekerül a következő Beszélgetések Sinarával-részbe.