Beszélgetések Sinarával 1.

Megjegyzés: Íme, ismét eljött a blog születésnapja. Immáron a második. És ennek örömére szeretnék elindítani egy új "történettípust". Alapvetően a Találkozás egy olvasóval szerepe lett volna az is, hogy kicsit bemutassa, hogy készülnek a történetek és mi rejlik mögöttük. Viszont a sorozat előrehaladtával ez lassan kiszorulni látszik belőle, ezért úgy határoztam, a Találkozás egy olvasóval-sorozatot meghagyom ténylegesen a találkozások leírásának, és mellette elindítom a Beszélgetések Sinarával-sorozatot, ami egy amolyan történetbe bugyolált kérdezz-felelek a történeteimmel, a bloggal, velem, vagy akármi mással kapcsolatban felmerülő kérdésekre. Azonban, ebből fakadóan elképzelhető, hogy ezek a történetek csak azoknak lesznek élvezhetőek, akik figyelemmel kísérik a munkásságomat és, még ha nem is olvastak el mindent, de nagyjából tudják, mi merre meddig. Az aktuális történet éppen talán érthető és élvezhető akkor is, ha csak egy-két történetet olvasott eddig tőlem valaki, de ezt nem ígérhetem meg a későbbiekre is. Remélem, ez azért nem szegi kedvét senkinek sem.

Viszont, mielőtt ez bárkinek is kérdőjelekre adna okot, a történeti keret ebben az esetben 100%-ban fikció. Csak azért így valósítottam meg, hogy mégiscsak történet-formája legyen.

Remélem tetszeni fog.

Jó olvasást!

*****************************************************************************

Idegesen doboltam a térdemen, miközben feszülten bámultam magam elé. Mintha csak egy marcona professzorra várnék a félév leghúzósabb vizsgája előtt, amíg ő a szomszéd szobában feni a belezőkést. Bár az engem körülvevő... mit körülvevő, inkább szorító és fojtogató helyiség sokkal inkább emlékeztetett valami hollywoodi filmből szalajtott kihallgatószobára. De szerencsére rendőrséget még egyéb okból se láttam eddig belülről, így maradt az előbbi képzettársítás. Nem mintha az kecsegtetőbb lett volna.

Nadrágom szárába töröltem izzadt tenyeremet és végigmértem a barátian is csak alig több mint húsz négyzetméteres helyiséget, melynek beton-szürke, hangszigetelt falai között csak egy dupla-íróasztal méretű, de hasonló célú alkalmatosság foglalt helyet, természetesen szürke lappal, mellette pedig két oldalt egy-egy minden komfortot nélkülöző, minimalista szék. Utóbbiak egyikében fészkelődtem, igyekezve némiképp kényelembe helyezni magam a kemény és hideg fém-műanyag ülőalkalmatosságon, miközben csodálkoztam, hogy nem ázik át a nadrágom a rengeteg belé törölt izzadtságtól. Közben pedig folyamatosan a velem szemben nyíló, mily meglepő, szintén szürke ajtót bámultam, azon át várva kínzómat.

Nem mintha a fenti kép túlzottan megfelelt volna a valóságnak, de hiába voltam vele tisztában, mégis az idegesség borzongása futkározott fel-alá a gerincem mentén. Az se jelentett sok könnyebbséget, amikor végül nyílt az ajtó és egy kedves, mosolygó leányzó arca jelent meg előttem. Legfeljebb a mosolya ragadt át rám némiképp.

Ezek figyelembe vételével még meglepőbb, hogy én találtam ki, hogy jönnünk ide. Na nem helyileg pontosan ide, mert annak az ötletétől már az első pillanatban a sikítófrászt kaptam volna, amikor felmérem a terepet. Eleinte jó ötletnek tűnt, hogy a közelgő "írói születésnapom" alkalmából összehozzak egy kis kérdezz-feleleket, eloszlatandó pár félreértést és téves elgondolást rólam és a történeteimről, valamint feltárandó pár kulisszatitkot, ha már a Találkozás egy olvasóval-sorozatba ez egyre kevésbé fér bele. Azonban ha már történeteket írok, ezt is valami elbeszélőbb stílusban kellett megfogni, nem csak egyszerű "Kérdés: ... Válasz: ..."-formulában. És ekkor, mintegy deus ex machina jött a lehetőség egy olvasóm képében, akinek történetesen pont ez a szakmája. Na nem az olvasóság, hanem az, hogy kérdéseket tegyen fel és kifaggassa a hozzám hasonlókat. Már amennyire persze hasonlíthatom magam az ilyen interjúalanyokhoz. De ha az a jutalmuk, hogy egy ilyen csinos leányzó kérdezgeti őket, szívesen tartoznék közéjük.

Előttem álló kikérdezőm ugyanis bárkinek a kedvére való lett volna. Körülbelül velem egykorú, csinos, karcsú, de inkább sportos mint vékony testalkatú, homokszőke szépség, fénylő kék szemekkel. Persze nem az a modellalkat és számos, a klasszikus szépségre építő munkaadó bőven találna kivetni valót rajta, de ha valakitől ő kér interjút, annál már nem is kell több, amije már meg is van. Csak az "áldozatra" villant egy kedves mosolyt, és már kész is.

- Ne haragudj, hogy megvárattalak! - szabadkozott rögtön, miközben megigazította munkakosztümjét. - Itt se egy leányálom dolgozni. Még szerencse, hogy ezt a szobát meg tudtuk szerezni.

Viszonoztam barátságos mosolyát, a szerencsét illetően viszont nekem egész más volt a véleményem. Nyilván a hangszigetelés és egyéb apróságok miatt ez az egyik legideálisabb hely, pláne hogy jól tudta, mennyire tud zavarni engem a zaj gondolkodás közben. De más tekintetben...

- Akkor még egyszer köszönöm a lehetőséget, kedves Sinara bloggerasszony - nyújtotta felém a kezét.

- Ugyan - mosolyogtam feszengve, miközben felállva megszorítottam a jobbját. - Számomra az öröm, kedves Nikolett.

- Szólíts csak nyugodtan Nikónak! - kacsintott rám. El kell ismernem, igencsak sikeresen oldotta a feszültséget, de a gyomrom még így is folyamatosan kozáktáncot járt. - Akkor akár el is kezdhetjük, ha a bloggerasszony is úgy gondolja - intett a székek felé.

Erre már kevésbé ment nehezen az erőltetett nevetés, ahogy helyett foglaltunk és elrendezte a papírjait.

- Tényleg, amúgy ez a név honnan jött?... A Sinara - magyarázta, látva értetlen arckifejezésemet.

- Á! - nevettem kényszeredetten. - Ez az első kérdése, riporterasszony?

- Miért is ne? - tárta szét a karjait. - Az olvasók is biztos kíváncsiak rá.

- Nos, akkor csalódást kell okoznom, mert erre nem tudok válaszolni - töröltem ismét nadrágomba a tenyerem. - Amikor kezdtem, kerestem valami művésznevet, és ebbe akadtam bele. Annyit tudok, hogy egy spanyol keresztnév. De hogy én hol találtam, azt már tudja a fene.

- Értem - mosolygott ismét rám biztatóan. - Na és ez a kezdés hogy is volt? Honnan jött, hogy történeteket írj?

- Az már egy nagyon régi sztori - jelent meg egy csálé félmosoly a szám sarkában. - Már egész gyerekkorom óta írogatok. Majdhogynem mióta egyáltalán tudok írni. Aztán jött az ötlet, hogy ezt miért ne mutathatnám meg másoknak... Tárhatnám a világ elé... Már amennyire ez a megoldás a világot jelenti... Nem mintha a népszerűség lett volna a célom, de...

- Világos - bólintott megértően. - De azért mégis érzékenyen érintett, amikor csökkenni kezdett a blogod látogatottsága, nem?

- Naná!... Úgy értem... - vakargattam meg zavartan halántékom. - Nem a népszerűségért csinálom... Elsősorban nem azért... Valószínűleg, ha nem tölteném fel az internetre, akkor is írnék történeteket a fióknak... Még ha nem is ennyit. De... azért csak rossz érzés, ha egyszer csak egyre kevesebben és kevesebben kíváncsiak rád.

- Persze.

- Meg aztán az is érdekel... Figyelemmel szoktam kísérni a látogatottságot, és persze hogy zavart, hogy tavaly december közepén még 1200-1600 oldalletöltés volt naponta, egész decemberben 34000, aztán januárban már csak 800-1000, februárban még kevesebb és egész tavalyi évben így tovább, míg decemberre már napi 200-250-re ment le és egész decemberben csak 7400 volt.

- De azóta javult a helyzet, nem?

- Igen... Mióta elindítottam a Sinara világa blogot és itt csak a történeteket meg ajánlókat hagytam, lassan de biztosan nő megint a letöltésszám... Nem mintha ez lenne a legfontosabb... De azért mégis... Szóval érted...

Lassan bólintott és bátorítóan rám mosolygott.

- Zavarban vagy?

- Hogy? - kaptam fel a fejem, szembe találva magam Niko meleg kék szemeivel. - Ööö - vakargattam arcélem mutatóujjammal -, kicsit. Ez az egész hely... - néztem körbe.

- Nem túl otthonos, tudom - dőlt hátra a székében.

- De nehogy félreérts! - szabadkoztam. - Örülök, hogy meg tudtad szerezni és hálás vagyok, de...

- Semmi gond - mosolygott rám ismét bátorítóan. - Én is tudom, hogy nem ez a legjobb helyszín.

Félénken viszonoztam mosolyát.

- Valami barátságosabb helyen folytatnád ezt a beszélgetést szívesen?

- Mire gondolsz?

- Hmm... Van itt a közelben egy hangulatos kis kocsma - magyarázta. - Semmi extra. Viszonylag csöndes kis hely, de egy sör mellett jól el tudunk helyezkedni.

- Jól hangzik - mosolyogtam félénken.

- Szuper! - csillant fel a szeme. - Úgy egy óra múlva végzek. Addig, ha gondolod, öltözz át és ott találkozzunk! - firkantotta le a címet egy papírfecnire és mosolyogva felém nyújtotta.

***

A kocsmának titulált kis vendéglátó-ipari egység tényleg igen hangulatos kis hely volt. Utólag, akár még erről is mintázhattam volna a Búfelejtőt. Valóban, semmi extra. Semmi extravagancia, amivel sokszor feldobni igyekeznek a helyet, de végül inkább csak kényelmetlen érzést csalnak a vendégbe. Vagy legalábbis belém. Itt csak egy pult volt, asztalok, körülöttük leginkább MÁV-kupé stílusban, de annál jóval tisztábban és szemmel láthatóan is kényelmesebben kialakított ülőterek. A háttérben kellemes zene szólt. Pont jó, hogy megteremtse a hangulatot, de nem túl hangos, hogy elnyomja a beszélgetni vágyók hangját. Tömeg se volt nagy. Páran iszogattak, mások biliárdoztak, vagy nézték a pult fölötti tévében a focit.

Épp ideális, gondoltam, miközben leültem az egyik asztal mellé, a bejárat felől jól látható helyre, és igyekeztem elfoglalni magam valamivel.

Talán épp a tévét bámultam én is, mert nem vettem észre, amikor a szőkeség az asztalhoz lépett.

- Helló, idegen! - nevetett vidáman. Ingem helyett felvett pólóm alatt kövér izzadtságcsepp gördült le a gerincem mentén, ahogy felemeltem a fejem. Beletelt néhány másodpercbe, mire észbe kaptam.

- Váó! - nyögtem. - Hirtelen meg sem ismertelek.

- Miért? - nevetett. - Egy riporter csak kosztümben járhat? - intett végig magán és az elegáns viseletét felváltó fekete farmernadrágon, szürkés felsőn és rézszerű gombokkal díszített fekete kabátján.

- Én kérek elnézést - kacagtam most már felszabadultan.

- Na ez a beszéd - mosolyodott el.

Gyorsan rendeltünk két korsó sört, majd lehuppant velem szembe, keresztbe tette tornacipőbe bújtatott lábait és kortyolt egy nagyot az italából, majd csettintett a nyelvével.

- De attól még ki nem nézném most belőled, hogy riporter vagy - tettem hozzá.

- Miért? Mert farmerban, tornacipőben és pólóban járok és szeretem a sört? - kacagott. - De, ha már itt tartunk, én se néznélek téged írónak.

- Na, témánál vagyunk - nevettem.

- Hiszen azért vagyunk itt, nem?

- Dede - ittam bele én is a sörömbe. - De nem is baj, ha nem nézel írónak. Én sem tartom magam annak.

- Miért is nem? - csodálkozott.

- Mert, kellene? Nem vagyok én olyan nagy szám.

- Mert mi lenne a nagy szám? - mosolygott barátságosan. - Sokaknak tetszenek a történeteid. Igényesen megírtak és érdekesek.

- Ha te mondod... - emeltem számhoz a korsót, hogy eltakarjam készülő píromat.

- Én legalábbis így látom - tárta szét a karjait. - Szerintem is érdekesek a történeteid és egyáltalán nem szokványos, hogy ilyen sok jó ötleted van.

- A jót vitatnám - nevettem kényszeredetten.

- Akárhogy is, vagyunk páran, akiknek kissé hihetetlen, hogy jut eszedbe ennyi ötlet.

- Ez a következő kérdés, kedves Riporterasszony? - somolyogtam.

- Lehet - kacagott. - Szóval, kedves Sinara, honnan jön ez a rengeteg ötlet?

- Nos, kedves Riporterasszony, úgy tűnik, önnek meg ahhoz van tehetsége, hogy olyanokat kérdezzen, amire nem tudok válaszolni - nevettem. - Jönnek ezek maguktól... Csak úgy élem a hétköznapi életem, aztán egyszer csak bumm - bokszoltam a tenyerembe. - Valami kiváltja az ötletet. Van, hogy tiszta, miből jött, van, hogy csak úgy a semmiből. Épp akkor érett meg, hogy a fejemben összekeveredjenek a gondolatok és emlékek és kipattanjon belőlük valami. Aztán az még érlelődik egy ideig. Gondolkodom rajta, rárakódnak még dolgok, aztán megszületik egy kész történet váza.

- És mennyi idő, amíg egy ilyen elkészül?

- Attól függ, mire gondolsz? Egy történetet véglegesíteni és leírni az pár óra. Legfeljebb egy délután. Ha onnantól nézed, hogy megszületik az első ötlet... nagyon változó. Van, hogy egy nap, van, hogy egy hét, de olyan is volt már, hogy egy több hónapig, talán évig érlelődő ötletet aktualizáltam és írtam le.

- Húha! Az jó sok.

- Aha - ittam bele megint a sörömbe. - De amíg nem ülök le megírni, addig nem csak ez foglal le. Tudok mással is törődni. Sőt, néha több történet is fut párhuzamosan a fejemben. Meg az se kell, hogy ez a folyamat egyhuzamban játszódjon le. Van, hogy jön egy ötlet, valamennyire kidolgozom, aztán pihentetem addig, amíg el nem jutok addig, hogy na, akkor most ezt írom meg.

- Értem. Szóval ezek az ötletek többnyire a való életből jönne?

- Hellyel-közzel? Jöhetnek filmből, olvasmányélményből, mások történeteiből, beszélgetésekből... szinte bármiből.

- És akkor mennyi a valóságalapja az egyes történteknek?

- Most soroljam fel őket egyesével? - nevettem.

- Akár - kacagott fel.

- Amúgy abszolút változó - öblítettem le a torkom. - Nem szeretem az olyan kérdéseket, hogy ennek vagy annak mennyi a valóságalapja. Nem elég az, hogy van neki? Egyik részről nehéz kibogozni, mit honnan vettem, másrészről, mivel sokszor valós személyeket és valós, bizalmas eseményeket vettem alapul, nem is szeretném, harmadrészt meg, úgy van meg a dolog igazi varázsa, hogy tudjuk, hogy van valóságalapja, de a teljes, igazi sztorit nem ismerjük, nem? És az utóbbi az, szerintem, ami kevésbé is számít.

- Értem. De, gondolom, akkor a B-történteknek van a legtöbb valóságalapja.

- Mert? - tettem le a sörös korsót. - Csak azért, mert első személyben írtam őket és a mesélőt magamról mintáztam? Amúgy talán tényleg azoknak van a legtöbb valóságalapja, de a többségnek még így se túl sok. És B sem én vagyok, bármennyire csábító a lehetőség. Úgy néz ki, mint én, többnyire úgy is viselkedik, adott szituációkra úgy reagál. Ezért is könnyebb az ő főszereplésével történeteket írni, mint egy bármilyen teljesen fiktív karakterével... De attól még különbözünk. Különösen abban, hogy az ő élete egyáltalán nem az én életem. Szeretném, ha az lenne, szeretném, ha ilyen lenne, de nem az.

- Szóval nem a saját élményeidet írod meg?

- Dehogy - kacagtam. - Vannak, akik csodálkoznak, hogy hogyan tudok ilyen nyíltsággal beszélni a dolgaimról. Na most, én egyáltalán nem tartom magam nyíltnak. Legalábbis ilyen téren. És B dolgai egyáltalán nem az én dolgaim, még ha van némi minimális közös alap is. Semmiben nem más e-téren B kalandjairól írni, mint bármilyen más, tőlem teljesen független személyéiről. Írhatnék egy nagymenő, nőcsábász kamaszfiú főszereplésével, harmadik személyben is történeteket. Ő sem lenne sokkal kevésbé én, mint B.

- Értem. De akkor, ezek szerint, a mellékszereplőid inkább valóságosak.

- Én ezt nem mondanám... Fogalmazzunk úgy, hogy valóságos személyek ihlették őket! A kinézetük, a viselkedésük sokban hasonlít az ihlető személyéhez, de természetesen mindig figyelek arra, hogy ne legyenek felismerhetőek. A karaktereim túlnyomó többségét valódi személyek ihlették, ha nem is mindegyiket, de eltérő módon és mértékben felelnek meg ihletőjüknek.

- Vagyis nem rohangál odakint valahol egy Sorina, Pultoska, Szomszédlány, Szalma meg hasonlók.

- Meg lennék lepve - kacagtam fel. - De nem kizárt. Csak én nem tudok róla.

- De, gondolom, az olvasóid fejében gyakran megfordulnak az ágyadban az ihletőik is - somolygott.

- Jó is lenne - dőltem hátra. - De, mint mondtam, B kalandjai nem az én kalandjaim. Van olyan ihlető, akit még csak nem is ismerek. Csak láttam párszor a villamoson.

- Akkor ebben is különbözöl B-től.

- B, az én szememben, egy piszok nagy mázlista - húztam el a szám. Olyan mint én, úgy viselkedik, mint én, de... Látod például azt a lányt ott? - intettem fejemmel egy csinos, miniszoknyás barnára, aki vidáman kacagva biliárdozott a haverjaival, tőlünk alig pá méterre.

- Szép teremtés, annyi biztos - jegyezte meg Niko.

- Na, ha én B lennék - magyaráztam -, az a lány záros határidőn belül ide jönne hozzánk és leplezetlenül flörtölni kezdene velem, miközben hívna, hogy csatlakozzak hozzájuk.

- Örülnél neki, mi? - nevetett Niko.

Lassan bólintottam. - B-nek ez hétköznapi dolog. Ő az este végén talán még az ágyba is bevinné azt a lányt. Én viszont csak itt ülök, nem merek lépni, ő meg észre se vesz... Ennyit a köztem és B között lévő hasonlóságról - kortyoltam egy nagyot az italomból.

- Akkor, B-n keresztül éled ki a sikertelenségeidet?

- Valahogy úgy - vakartam meg ismét a halántékom zavaromban.

- És akkor, gondolom, kapunk majd még bőven B-kalandot a jövőben is.

- Nem tervezem abbahagyni... de azért némi változtatás is lesz.

- Nocsak! - vonta fel Niko a szemöldökét.

- Neked is, mint sokaknak, feltűnt, hogy B-nek nagyon sokszor van mázlija. Nagyon sokszor kerül ő a középpontba. Ezért gondoltam arra, hogy kicsit háttérbe szorítanám. Lennének továbbra is szereplései, meg a B-vel a föld körül ugyanúgy megmaradna, de a maradék teret mással tölteném ki.

- Például?

- Például, mint jeleztem is, lezárom a Sorina-sorozatot. Ennek oka az, hogy Sorinában láttam olyan karaktert, akire nagyobb hangsúlyt, figyelmet fektethetnék. Talán nem fog semmivel sem több történetet kapni arányaiban, mint eddig, viszont azokat a történeteket az ő szemszögéből fogom megírni. Természetesen harmadik személyben, mert az fura lenne, ha Sorina szemén át első személyben láttatnám B-t, de azokban a történetekben Sorina lesz a főszereplő, és ott épp neki lesz mázlija. És hasonló megoldásokra lehet még többre is számítani a jövőben.

- És ezek mikor jönnek majd? - érdeklődött Niko.

- Idővel - jelent meg egy apró mosoly a szám sarkában. - Írom majd őket, ahogy jönnek az ötletek és lesz rájuk idő. A többit meg majd még meglátjuk.

- Akkor erre igyunk! - emelte fel a korsóját.

- Igyunk! - tisztelegtem én is maradék sörömmel, majd mindketten felhajtottuk a maradékot.

- És boldog írói születésnapot!

****************************************************

Ui.: Ezt a történetet alapvetően születésnapi apropónak szántam. Így a Beszélgetések Sinarával 2. a tervek szerint a következő születésnapra, 2015. május 25-re várható. Ha azonban összejön annyi kérdés, hogy értelmét és szükségét látom, jöhet már előbb is.

Esetlegesen felmerülő kérdéseiteket szeretettel várom akár bármelyik történet alá kommentben, akár, ha privátban szeretnétek megtenni, a 19brigi89@gmail.com mail-címre. (Aki nem kérdést szeretne feltenni, csak privát üzenetet küldeni nekem, az írhat a brigi898@gmail.com címemre.) Az ilyen kérdésekre ott, helyben nem biztos, hogy fogok válaszolni. Sőt, nagyobb a valószínűsége, hogy nem, de amit fontosnak tartok, vagy sok mindenkit érdekel, az bekerül a következő Beszélgetések Sinarával-részbe.