Változás

Írta: Dina

Megjegyzés Sinarától: A történet a szerző Liliom című alkotásának folytatása. Tökéletesen megérthető anélkül is és az érzelmi töltete önmagában is átjön, én viszont, személy szerint, a két történet együtt olvasását javasolnám, mert úgy az igazi.

******************************************************************************

Valamivel éjfél után meguntam minden alvásra irányuló sikertelenségem, felöltöztem, majd útnak eredtem. Cél nélkül indultam neki az utcáknak arra, amerre a lábam vitt. S persze az utamba eső pontoknak lenne, lehetne jelentősége, ha képes lennék a ködfátyol alól bármit is érzékelni. Mint amikor az ősz közeledtével, napról napra sűrűbb köd várja reggelente az útnak indulókat, úgy –azóta a bizonyos nap óta,- én is napról napra jobban beburkolóztam a saját kis világomba. Eleinte még foglalkoztam a külvilág felém küldött ingereivel. Ha hívásom volt, az esetek nagyobb részében fogadtam, ha valamelyik közösségi oldalról kaptam egy értesítést, akkor kisvártatva, valamilyen választ adtam rá. Mostanra ez is megszűnt. Furcsák az emberek. Segíteni akarnak a számukra fontos személynek, de nem tudják hogyan, így ez frusztrálja őket, és egyre görcsösebb próbálkozásokba bocsátkoznak, hogy később az elvárt javulás hiányában, minden ebből adódó rossz érzésüket, az adott, mostanra már amúgy is eleget szenvedett alanyon töltsék ki. A másik véglet, aki megunja az erőlködést és lépésről lépésre felhagy minden kísérlettel. Igazából egyik nézőpontot se lehet hibáztatni. Hiszen mindnyájunkkal előfordult már, hogy annyira akartunk, próbáltunk valamit, hogy mire elértük volna, már undorodtunk a kapott eredménytől. S abban is biztos vagyok, hogy szinte mindenki életében megfordult vagy meg fog fordulni egy olyan, ember, aki bár egy ponton állomásozik nálunk, mégis képtelen jelét adni annak, hogy többek vagyunk számára egy egyszerű útszéli irányjelző bójánál, s ebből adódóan egy idő után megunva a szerepünket, tovább mutatunk magunkon és elengedjük ezt az illetőt. Ezért hát én sem vagyok meglepve, hogy ennyi idő után lassan mindenki feladja, hogy kirántson az önsajnálatból. Vagyis. valami ahhoz hasonlóból. Ugyan minden áldott nap iszom magam félrészegre egy kocsmában, hogy aztán elsírjam az életem történetet az egyik, szerencsétlen pultosnak, de úgy hiszem, ez nem csak ennyiből áll. 

Teszem a dolgom nap, mint nap, talán jobban is, mint ilyenkor elvárt. De ennyi. Hiába minden próbálkozás a beszürkült világomból nem tud senki sem kimozdítani. Nem haragszom én senkire sem. Főleg Ő rá nem! De nem tudok ugyanaz a naiv mosolyú és gyerekes arcú lány lenni, mint korábban, ha belenézek a tükörbe, egy teljesen másik ember néz rám vissza. Mintha minden érzelem csak egy-egy pillanatra állna meg nálam. Bármilyen nyálasan is hangzik, azt hiszem, erre gondolnak, ha azt mondják, ő volt a másik felem. Bár én inkább a részemnek nevezném. Nem érzem, hogy fél emberré váltam volna, de azt igen, hogy egy aprócska darab még hiányzik, a kép teljessé válásához. Vagyis jobban mondva, hogy újra teljes legyen a kép. Mintha hirtelen minden hozzám nem illő közhely értelmet nyerne, de ugyanakkor minden eddig átélt boldog emlék, ezer év távolságába került volna. 

Depresszió? Nem hinném. Csalódás? Annál jobban.

Én úgy éreztem, hogy sikerült kikevernem a tökéletes színkombinációt, pontosan eltaláltam az árnyékolást egy képnél, hogy soha sem tudnék jobb könyvet találni, hogy a csokis fagyiban, pont elég csoki darabka van … hogy úgy van jól minden, ahogy van. Most pedig, hiányzik egy árnyalat abból a kombinációból, s bár próbálkozom, de az árnyék vagy túl halvány, vagy már vészjóslóan sötét. hogy az éppen olvasott könyvben minden meg van, kivéve azt a bizonyos dolgot, amitől letehetetlenné válik, s bizony fagyit sem fogok enni, mert vagy megcsúszik az a bizonyos adagoló, vagy a készlet fogyatkozásával, jobban spórolnak az arányok kialakításakor, sőt még rossz is az a csoki. Pedig a csoki nehezen lehet rossz.

Sétám az újonnan felújított tóhoz vitt. Néhány pár, csapat és magányos ember lézengett a tavat körülölelő sétányon. Letelepedtem egy, az esti szürkülethez közelebb lévő padra, és csak néztem a vízfelszínt. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy most látom először az új külsejét, ennek a régen nyálkás, enyhén koszos tónak. Felidéződött bennem jó pár emlék. Hányszor sétáltunk át csapatostul azon a rozoga fahídon, ami keresztülívelt a már-már kacsa úsztatószerű képződményen. Hány fáradt, még alkohol mámorban gazdag sétát tettünk erre, egy-egy buliból hazafelé tartva. S bizony az a kép is, amikor a híd tövében kinőtt fa törzsére rámászva, piszkosul nagyot estünk a zavaros, békenyálas vízbe. De akkor nem bántuk, egy percig sem. Nevetve evickéltünk ki a partra, közben-közben elcsúszva nem is egyszer, hogy aztán hazáig tocsogó, vizes léptekkel, hagyjunk nyomott magunk után. Mennyire felszabadultan nevettünk hazáig. Vajon mennyi emlék kapcsolódhat ehhez a pár négyzetméterhez. Hány boldog, szerelmes, keserű vagy éppen magányos pillanat. Egyáltalán gondolt-e rá valaki, hogy mi mindent tudna mesélni annak a hídnak, egyetlen darabkája is. És vajon ez az új, tiszta, szinte még érintetlen betonképződmény megél-e közel annyi pillanatot, mint elődje?! 

Nem vagyok a változás ellen, főleg ha annak oka van és az eredménye magáért beszél. És bizony pontosan ez történt e város kicsin tavacskájával is. Mégis elszörnyülködtem a gondolatra, hogy olyan könnyen tud minden változni. Nekem miért nem megy? Felidéződtek bennem a kedves, nagypapahatás keltő, őszülő doki szavai: "Nem jó ez így hölgyem! Fiatal Ön még ahhoz, hogy belefáradjon az életbe. Vegyen ki egy pár napot, utazzon el, pihenjen. De legfőbbképpen ne szomorkodjon! Tudja, később bánni fogja, ha most nem változtat! "

Változtat?! Mintha az olyan könnyű lenne. Egyszer az olvastam, hogy mi magunk vagyunk saját éltetünk megrontói. Nos, ez tényleg igaz. Ha végig nézek az elmúlt pár hónapon, tisztán látszik, hogy én is napról napra beljebb és beljebb merészkedtem abba posványba, amiben éppen elmerülni készülök. Egyetlen intő jel sem érdekelt igazán. Pedig a filmekben ilyenkor felzengő hatáskeltő zene, már ott üvöltött a fülemben, mégis mintegy a világtól elzárt hajótörött sodródtam egyik naptól a másikig. Van-e ebből kút? Kellene, hogy legyen. Viszont az irányt, azt nem tudom. Egy nagy baj van az élettel, minden út csak előre visz. Pedig milyen jó lenne most, abba az irányba kievickélni, ahol minden intés ellenére, besüppedtem. De ezt nem tudom megtenni. 

Jobb kezemmel megszorítottam, felsőm zsebében lévő kis szalvéta darabot. Előhúztam, ránéztem, s ezzel együtt felidéztem, rengetek boldog és fájó pillanatot is. Majd aztán könnyes szemmel, a tő közepén evickélő képzeletbeli énem felé fordultam. Ha be tudtál menni, ki is tudsz jönni. Így aztán felvettem egy kavicsot, még utoljára ránéztem az általam rajzolt ábrát tartalmazó kis fecnire, hogy aztán minden fájdalmammal együtt rágyűrjem a kőre, majd mintegy kötelet odadobjam a saját énemnek. A szalvétába csomagolt kődarab alámerült. A kötél vége ott van, innen már meg van az irány. Hátat fordítottam és a sorsra bíztam minden mást. Az élet megy tovább.

Liliom

Írta: Dina

A nagy közhelyek egyike szerint valaminek a vége, egy másik dolognak a kezdete. Hogy ez milyen egyszerű, okos és kézenfekvő. Csak arról nem esik szó eme okosságban, hogy az a bizonyos valami, ami véget ér az rossz vagy jó, s hogy hasonlóképpen az újonnan kezdődő momentum, milyen jelzővel illethető. S persze mint minden, ez is nézőpont kérdése. Kinek mi a jó, és kinek mi a rossz. Bár annyi szent, szakítani vagy búcsúzni soha sem könnyű. Hát még ha ez a két dolog egyszerre következik be?! 

Valahol elveszve a gondolataim és külvilág ingerei között, álltam és csak bambán meredtem az ócskának és viseltesnek ható betűkre: "VASÚTÁLLOMÁS". Szóval így, pontosabban inkább itt, ér véget ez a félév. Csak hat hónap volt, de mégis nagyobb hatással volt rám, mint az ezt megelőző akár másik tizenkettő.

Egy gyengéd lökés térített magamhoz, körbe néztem, és egy sajnálkozó szempárral találtam szembe magam, aki sűrű bocsánatkérések közepette, sietett tovább hatalmas, bőröndnek már nehezen nevezhető, maga után vontatott csomagjával. Rápillantottam az órámra, még közel fél órám volt, amikor ideértem, s ebből sikerült nagyjából tíz percet elvesztegetnem, az öreg állomás küllemének vizsgálatával. Oldalról nézve szánalmas látványt nyújthattam kialvatlan fejjel, kisírt szemekkel, szanaszét ágaskodó hosszú fekete hajammal és egy szál fehér liliommal a kezemben. Vicces dolog liliomot vinni búcsúzásra. Habár sokan a halállal azonosítják, mivel a temetéseken tömegével látni, mégis a liliom egyik jelentése a remény. Hogy miben reménykedtem, azt magam sem tudom. Egy kapcsolatban, ami már akkor véget ért, amikor még el sem kezdődött. Vagy talán a barátságban, ami meg volt az előtt, hogy többet akartunk volna. Talán csak egyszerűen magában a reményben, hiszen hogy engeded el örökre és visszavonhatatlanul azt, aki a bajban a legjobb barátod, s a szerelemben pedig a társad volt.

Körbe néztem, vettem egy hatalmas levegőt és elindultam a bejárat felé. Habár nem is tudtam, hogy pontosan miért is vagyok itt, mégis be kellett mennem. Belöktem magam előtt a kopott, nehéz és már sok mindent megélt állomás ajtót. Unott, ideges és vidám szempárokkal találkoztam, amikor erősen fókuszálva végig pásztáztam az előteret. Voltak ott idősek és fiatalok, párok és egyedül álló emberek, kis és nagy csoportok is, csak Ő nem. Többször végig néztem a hűvös és sötét várón, de sehol sem találtam. Kétségbeesetten vizslattam indulásjelző táblát, reménykedve, hogy nem kevertem össze az időpontot. Egy pár másodpercre átfutott az agyamon, hogy már elkéstem és elment a vonata. Csak többszöri nekifutásra sikeredett elolvasni a tábla tartalmát. A vonat kilenc után két perccel indul, a négyes vágányról. Felnéztem az állomás órájára, szokás szerint nem működött. Kényszeredetten emeltem a mostanra egyre élettelenebb virágot, tartó kezem, hogy a saját órámról győződjek meg róla, van még pár percem. Nyolc óra negyvenkét perc. Remek- fújtattam. Szóval még nem ment el. Eltérően a nagy romantikus filmek utolsó pár percétől-, amikor főhősünk mindent félretéve rohan, hogy megállítsa a szeretett nőt vagy férfit, mielőtt még fel/beszállna, az őket végleg elválasztó közlekedési eszközre/be-, én lassan sétáltam. Nem lett volna erőm sem futni, sem könyörögni, hogy maradjon. A mi sztorink nem az a tipikus boldogan éltek, amíg meg nem haltak történet. Mi hosszú éveken át barátok voltunk, aztán többek és néhány hónapja ezt is el is ismerve, már szerelmesek. Persze az élet nem zökkenőmentes és valahogy mindig úgy érzi az ember, hogy túlkésőn jön rá bizonyos dolgokra. Így voltunk mi is az első pillanattól kezdve. Hiszen a kiváltó ok, miután átléptük a kényelmes barátzónánkat, egy, az ország másik végéről érkező munkalehetőség volt. A tudat, hogy nem lesz mellettem, mint eddig bármikor, sokkolóan hatott és felszínre hozott, addig minden elnyomott vágyat és érzelmet. Hosszas huzavona után elismerve a saját és másik érzelmeit is, több boldog hetet töltöttünk együtt, ha éppen nem arról vitatkoztunk, hogy mi lesz, ha eljön az indulás napja. Hiszen ez az Ő lehetősége, ezt neki kell végig csinálnia. Az én kis életem itt van megalapozva és bár nem szép, amit a józan ész diktál, de bizony ezt nem rúghatom fel, hogy szedve kockás pizsamanadrágom és a tedy macim, elinduljak az ország egy másik végébe. Görcsösen ragaszkodtam a stabil, eddig jól megszokott életemhez. Szóval az első naptól kezdve tudtuk jól, hogy Ő nem marad, én pedig nem megyek.

Időközben már sötét, csempézett aluljáróban sétáltam. Pár rideg és meggyötört arcú kolduson kívül, mindenki csak néhány pillanatig időzött itt. Furcsállottam, hogy bár nekem ez a hely a szomorúság fellegvára, azért még lennie kell valakinek, aki éppen boldog, mert befut vagy elindul egy vonat. Valaki, aki éppen a szeretett férfi vagy nő felé utazik, vagy valaki, akihez épen befut az a bizonyos szerelvény, közelről vagy messziről hozva azt vagy azokat a személyeket, akikért már órák óta ácsoroghat a váróban. De bárhogyan is néztem, nem láttam boldog arcokat sehol.

Felértem a lépcsőn, a szabad levegőn várakozó utasok közzé. Meglepően nagy tömeg volt. Végig vizsgáltam az arcokat, egyre kétségbeesetten, mire rátaláltam arra a szomorú szempárra, aminek látványa, apró könnycseppeket idézet az én szemembe is. Elindultam felé, közben átkozva magam, hogy a nagy elmélkedésem közepette egy értelmes mondatot sem raktam össze, és valószínűleg csak bambán fogok állni előtte, nem tudta mivel köszönhetnék el. Mit mond ilyenkor az ember? A "Legyen szép életed!" vagy a "Légy boldog!" stílusú mondatok, túl közhelyesen hangzottak volna, minket és a történetünket ismerve.

- Azt hittem, nem jössz - kezdte könnyek között, amikor meglátott.

- Időbe telt, amíg ideértem - mondtam dadogva.

- Liliom? - nézett mosolyogva a kezemre.

- A rózsa már túl közhelyes.

- Köszönöm - közben elvette és keserű mosollyal megforgatta.

- Lil, én nem tudom, mit mondjak - böktem ki végül.

- Inkább ölelj meg!

Nem kellett noszogatni magamhoz szorítottam, amire válaszképpen zokogással reagált. Itt már én sem bírtam tovább, ahelyett, hogy lelket öntöttem volna mindkettőnkbe-, ahogy az az én szerepem volt a kapcsolatunkban, mindig is-, úrrá lett rajtam is görcsös sírás. Erőtlenül szorítottam magamhoz. Olyan volt, mint egy törékeny porcelánbaba, akit ha erősebben megfogsz, rögtön darabjai hullik. 

A környezetünk egy ideig némán figyelt minket, majd betudva két túl érzelmes barátnő búcsújának, visszatértek a saját kis világukba. Életben nem szerettem volna ennyire még legalább egy napot, hogy azt vele tölthessem.

- Nem mondod, hogy maradjak? - kérdezte.

- Számítana?! Nem azért jöttem, hogy visszarángassalak.

- Akkor miért? 

- Hogy elköszönjek. Nem tudom, mit kell ilyenkor mondani. Vagyis, én mit mondhatnék.

- Tudom - válaszolt, miután kibontakozott az ölelésemből. - Én sajnálom! Szeretném, ha tudnád, hogy bár nem lett szépen vége...

- Ne! - szakítottam félbe. - Nem azért vagyok itt, hogy magyarázkodj, vagy egyre-másra bocsánatot kérjünk. Azt akarom mondani, hogy hiányozni fogsz!

- Te is! Fogunk még beszélni? 

- Valamikor biztosan.

- Úgy értem, hogy telefon, facebook vagy skype?

- Te is tudod, az nem nekünk való. Szemtől szemben is mindent félreértettünk- mosolyodtam el.

- Akkor csak ennyi? 

- Valahogy majd alakul.

Ezután némán néztünk a másikra. A szemem sarkából végig a vonatot figyeltem, talán a belüktető hangos géptől várva a végszót, de csak nem jött.

- Megérted, ha azt kérem, ne várd meg velem a vonatot?

- Természetesen meg.

- Megölelsz? - kérdezte.

- Nem lehet. Ha megteszem, akkor meg is csókollak, viszont aztán már én is felszállok veled.

- Tudom - mondta, közben igyekezve nyelni a könnyeit.

- Vigyázz magadra és mutasd meg nekik! - köszöntem el, közben hátat fordítva.

Még hallottam, ahogy hangosan felzokogott és azt, hogy valamit még mondani akart, de már nem álltam meg. Úgy éreztem, hogy volt erőm megkeresni és elköszönni, de ha visszafordulok, már nem lesz. Nem tudok újra belenézni abba fájdalmas kék szempárba. Szerettem volna még utoljára, kisimítani az arcából szőke tincseit, de már ezt sem tehettem meg. Keserű humorú az élet. Az együtt töltött idő alatt, soha fel sem ötlött bennem, mennyit jelentett egy ilyen apró mozdulat, gesztus, ám ennek hiánya is olyan kínzó, mint a tudat, hogy Ő sem lesz velem.

Kisétáltam az állomás mellett lévő parkolóba és kicsit fellélegezve a szívemhez kaptam, mintha az elmúlt percekben, valaki tövises kezekkel nyomta volna vissza a mellkasomba. Sírni már nem tudtam, nem is mérgelődtem, igazából úgy éreztem magam, mintha minden érzelem elhagyta volna a testem. Mintha ugyan a csomagolás meglenne, de a belső már hiányozna. Ránéztem az éppen befutó villamosra. Elsétálhattam volna a megállóig, hogy aztán egy röpke tíz perc alatt hazajussak, de undorodtam minden tömegközlekedési eszköztől. A vonatok zaja betöltötte a fülem, ami egyértelművé tette, hogy bizony valamelyiken Ő is éppen rajta van és kitudja, már merre jár. Mert, hogy már nem a peronon áll abban száz százalékig biztos voltam. Megálltam egy pillanatra és elgondolkodtam, hogy talán visszafordulhatnék megnézni az üres vágányt, csak hogy tényleg tudatosítsam magamban, elment. Aztán, mint már oly sokszor, győzött a józan ész.

A lehető leghosszabb utat választottam hazafelé. Amit bárki értelmes és normális ember meg tudna tenni maximum fél óra alatt, azt én közel két óra alatt oldottam meg. Minden a célomtól még távolabb vivő kis utcába betértem és szinte féltékeny gyűlölettel néztem az egymás kezét fogó, nevetgélve sétáló párokra. Nekik megadatott, nekünk nem. Csak hogy jobban kínozzam magam elsétáltam a lakása előtt, vagyis most már ki tudja, ki lakása előtt. Felderengett a kép, ahogy az eresz alatt álmosan szívja a cigijét, de amikor meglát, felderül az arca. A kép, amikor kócosan búcsúzkodtam tőle, hajnalban, hogy még haza érve össze szedjem a cuccaim és beérjek dolgozni. Sok mindent odaadtam volna most azért, hogy én legyek azon a vonaton, útban egy közel négy órára lévő váróba és ő maradjon itt, kószálva az emlékekkel tele lévő utcákon. Szerettem volna haragudni rá, hogy elment, de nem tudtam. 

Lassan haza vitt az utam, ahogy elsétáltam a postaládák mellett, valami erősen kikandikált az enyémből. Értetlenül fordultam felé. Kihúztam a nagy borítékot, egyből felismertem az írást. „Rena” firkantotta jobb felső sarokba. Hogy is gondoltam, elmegy anélkül, hogy elköszönne. Beszálltam a liftbe, közben a lehető legbénábban, reszkető kézzel szaggattam fel a csomagolást. Nem tudtam mire számítsak. Nem az ő stílusa lett volna írni, egy több oldalas ömlengő és sírós levelet, ennyire már ismertem. Ahogy küzdöttem a borítékkal, kiesett egy szalvéta darab belőle, rajta kettőnket ábrázoló ki vázlatrajzzal. Régi emlék volt már, még azokból az időkből, amikor boldogok voltunk. Egyik randinkon firkantottam le, miközben vártunk a vacsoránkra. Belenéztem a borítékba, kutatva valamiféle üzenet után. Egy kis papír cetlit találtam benne: "Nem bírtam megtartani, nem akarok emlékezni, mert akkor már holnap visszajönnék. Kérlek vigyázz magadra és találj valakit, akivel boldog leszel. Szeretlek L." Csak némán meredtem a kusza és néhol egyenetlen betűkre, lábam nem vitt előre és az agyamig csak most jutott el a tény, hogy elment.

Carpe diem 11. rész

Írta: Dina

Előzmény: Carpe diem 1 rész
Közvetlen előzmény: Carpe diem 10. rész

*******************************************************************************

- Innen, már nem lesz visszaút! – bökött vállon Anna. – Ha tudná, mi készül – nevetett.

- Szerinted van ennek értelme? 

- Hé-hé! Nyugi, eltervezted, és ha akarod, véghez is viszed, de ne tántorítson el a pesszimizmusod! – megfogta a kezem és megölelt. 

- Jó oké, menjünk. Ha meg akarom csinálni, akkor most kell. Két hét múlva mire haza jön, már pont begyógyul – elindultam a szalonba. 

Belépve még egyszer átgondoltam az egészet, aztán döntöttem. Ő más, nem olyan, mint Hanna. Különlegesen akarom csinálni és nem szokásos nyálas rózsás, szíves maszlaggal. 

- Sziasztok! Miben segíthetek? – kérdezte a recepciós.

- Szia! Tetováltatni szeretnék…

***

- Nah jó, lehet mégis kicsit eltúloztam – néztem idegesen végig a hálón. Annával kidekoráltuk az egészet. Mindenütt rózsaszirmok és gyertyák voltak. - Még, hogy nem akarom a szokásos, nyálas módon intézni - nevettem saját magamon.

- Ennyi kell – mosolygott Anna is. - Én most lépek, neked pedig sok sikert! Aztán holnap beszámolót akarok!

- Remélhetőleg holnap és nem ma lesz – néztem rá idegesen.

- Nyugi már! – megölelt. - Értékelni fogja. Pontosan arra vágyott, hogy bebizonyítsd neki, különlegesebb, mint Hanna. 

- Legyen igazad! 

Eltolt magától, adott két puszit és elindult haza. Remek, magamban maradtam. Összeszedtem a cuccaim, lezuhanyoztam, hajat szárítottam és felöltöztem. Felvettem egy fekete farmert, egy fehér toppal és blúzzal. Valahogy ebben a színpárosításban és szerelésben jobban éreztem magam. Felmentem az emeletre és meggyújtottam a gyertyákat. Közben imákat rebegtem, hogy ne gyújtsam fel az egész házat. Vártam és vártam. Körülbelül egy óra várakozás után elfújtam a gyertyákat. Lementem a földszintre. Kikerestem Scarlett számát és tárcsáztam. A harmadik csöngésre felvette.

- Szia! Ne haragudj, hogy nem hívtalak, de mégsem megyek ma haza. Szeretnék még egy pár napot maradni.

- Szia! Rendben van!

- Rendben van?

- Mégis mit mondjak rá? – váltott kicsit idegesebbre a hangom. - Ha gondolkodni szeretnél, akkor gondolkodj, nincs semmi gond.

- Akkor miért vagy ideges?

- Mert több órája ülök nálad és egy sms-t sem tudtál megereszteni.

- Te nálam vagy? 

- Igen. Olyan hihetetlen?

- Nem, csak nem értem miért vársz nálam? – kérdezte meglepetten.

- Mert szerettem volna veled beszélni. 

- Miről?

- Nem telefontéma, az ilyesmit az emberek személyesen intézik. Gondolkodj, és ha úgy gondolod, gyere haza, akkor majd beszélünk. Egy pár napig én sem nagyon leszek elérhető. Szeretnék egy kis időt tölteni Annával, nem tudom, mikor jön legközelebb látogatóba. Legvégső esetben nála elérsz.

- Annánál? Minden rendben Becca?

- Igen, persze.

- Soha nem tudtál jól hazudni.

- Ne menjünk bele. Vigyázz magadra Scarlett. Viszlát!

Ezzel letettem. Felvettem a dzsekim és átmentem Annához. Úgy éreztem ma már nincs kedvem rendbe tenni a hálót, inkább holnapra halasztottam.

***

Pár órával később Anna nappalijában ültünk és jó szokásunkhoz híven iszogattunk.

- Azért erre nem számítottam – jelente ki Anna.

- Mire?

- Valahogy azt hittem, hogy olyan lesz, mint a nyálas csöpögős filmekben. Hazaér, meglátja rózsákat, a gyertyákat, te elmondod neki, hogy szereted és boldogan éltek, amíg meg nem haltok.

- Hát, az élet nem mindig ilyen egyszerű – válaszoltam, aztán nagyot kortyoltam a kesernyés nedűből.

- Feladod? 

- Nem, de ő lehet. 

- Azért remélem, nem pont most akar meghátrálni.

- Nem tudom, de mi lenne, ha ezen holnap agyalnánk. Úgy érzem, ha még egy percnél többet gondolok rá, elsírom magam. Inkább alszom egyet. - közben már felálltam és vendégszoba felé vettem az irányt.

- Jó éjt Beatrice! – nevetett.

- Fulladj meg! – tört ki belőlem is a nevetés.

Beérve a szobába, ledobtam magam az ágyra és nyomban el is aludtam.

***

Hosszantartó csöngetésre és kopogtatásra ébredtem. Aztán kinyílt a bejárati ajtó, hallottam pár mondat foszlányt, majd Annát.

- Becca, téged keresnek! Told ki a segged, de azonnal! 

Kimásztam az ágyból. Ahogy voltam borzosan, álmosan kimentem a nappaliba. Ott pedig már várt a meglepetésem.

- Scarlett? Te hogy kerülsz ide? 

- Én is örülök, hogy látlak! – mondta zavartan. Idegesnek tűnt. 

- Magatokra hagylak titeket – mondta Anna.

- Ne – jelentette ki Scarlett. - Kurvára nem értem, mi folyik itt, és ha barátnőd nem lesz képes elmagyarázni értelmes emberek módjára, akkor te fogod! 

- Téged meg mi lelt? Fogd magad vissza! Attól, hogy ideges vagy nem üvöltheted le bárki fejét. Állítólag még napokig haza sem jössz. Nem csak nekem kell itt megmagyarázni dolgokat – néztem rá dühösen. Nagyon nem értettem, hogy mit keress itt és milyen jogon parancsolgat. 

- Tegnap, amikor beszéltünk megértettem, hogy szakítani akarsz velem. Ezért haza jöttem, az első géppel. Órák óta nem aludtam. Elmentem nálad, hogy beszéljünk, mert bár nagyon szétcsúsztak a dolgaink, nem akartam szakítani veled. Aztán eszembe jutott, hogy Annánál vagy. Haza ugrottam, hogy átöltözzem, mert bűzlöttem, az utazás után. Képzelheted a meglepetésem, amikor felmentem a hálóba. Szóval de, kurvára, neked kell itt megmagyarázni a dolgokat! Két hete, amikor elmentem még beszélni is alig beszéltünk. Erre ezzel vársz haza, de közben a telefonban meg úgy beszélsz, mint aki be akarja fejezni. Magyarázd el! 

Nem tudtam elhinni, hogy azt hitte, szakítani akarok vele. Ránéztem Annára, ő már előre mosolygott és szerintem belül hálás volt Scarlettnek, hogy maradhat és végig nézheti. 

- Oké! Szóval, igazad volt abban, hogy nem vettelek annyira komolyan, mint kellett volna és hogy miattam stagnált az egész kapcsolatunk. 

Erre meglepődve nézett rám. Szerintem nem hitte, hogy valaha ezt el fogom ismerni.

- De … - próbált megszólalni, ám Anna félbeszakította.

- Ne, várj! Lesz még jobb is – nevetett.

- Te, hallgass vagy mehetsz ki! – vetettem oda fenyegető hangnemben Annának.

- Szóval ? – nézett kérdőn Scarlett.

- Rendben. Megijedtem. Te voltál az első olyan ember, akibe igazán bele szerettem. És bár te most azt hiszed, hogy Hanna óta az első, de tévedsz. Az, amit iránta éreztem semmi nem volt, ahhoz képest, amit irántad érzek! – Ezen a ponton kifújtam a levegőt. – Szeretlek! Mindennél jobban. Ezért, hogy bebizonyítsam, amikor a vitánk után elmentél, mindent átgondoltam és sok mindenen változtattam. Nem tudom, hogy hogyan kell ezt csinálni, de megpróbálom nem elbénázni- közben odaléptem hozzá és megfogtam a kezét. - Eladtam a lakásom.

- Mi? – meglepődve nézett rám.

- Várj! Ne szakíts félbe, had mondjam el, amíg tudom.

- Oké! – mosolygott rám.

Hogy én mennyire szeretem ezt a mosolyt. Szedd magad össze! Fog ez menni. Már csak pár mondat. 

- Eladtam a lakásom azért, hogy veled kezdhessek új életet. Igazad volt abban, hogy nem akarom magam elkötelezni. Aztán csináltattam ezt – közben felemeltem a jobb gyűrűs újam és megmutattam a belsejébe tetovált nevet „Scarlett”. - Te különlegesebb vagy, mint bárki eddig. Nem akarok másat, csak téged. Tegnap akartam ezt elmondani. Annak a maradványait találtad a hálóban. Szóval, a te döntésed, hogy meg teszed-e ugyan ezt. Annyit ígérhetek, hogy ha azt választod, akkor közös életünk hátra lévő mindennapján, megpróbálom helyrehozni a hibám, hogy egy percig is azt gondolhattad, nem vagy különleges. Scarlett Elisabette Graham hozzám jössz feleségül? 

- Óh, te jó ég! – nézett rám döbbenten. Pár másodpercig nem szólt semmit, ami az igazat megvallva, nekem óráknak tűnt. Igen – mondta, majd nyakamba vetette magát. 

- Ez komoly? - kérdeztem két csók közötti lélegzetvételnyi időben.

- Igen! Mutasd a tetováló szalont, vagy hozz egy filctollat, hogy addig is rajtam legyen a neved! Akár most rögtön is mehetünk kipakolni a cuccaim. Nem érdekel, hogy hová és mikor költözünk. Veled akarok lenni. Szeretlek és igen, igen, ezerszer is IGEN! Hozzád megyek!

Közben egy vaku erős villanását éreztem jobbról.

- Anna! – szólaltunk meg egyszerre.

- Hé, ezért pár év múlva rohadtul hálásak lesztek – kacsintott aztán odajött gratulálni.

Miután Anna gratulált, átmentünk a konyába és koccintottunk. Időközben Scarlett végig mosolyogott rám. Ennek a nőnek egy apró mosolya is jobban megvadít, mint száz másik meztelenül. 

- Tudod Anna, hogy imádlak, de most haza vissza a menyasszonyom és az elkövetkező egy, nah jó, két napig ne is várj életjelet tőlünk – mondta jókedvűen.

Anna erre nevetve ingatta a fejét, adott egy puszit nekem, a szokásos én megmondtam nézésével nézett rám. Majd kisétált a konyhából. Volt egy olyan érzésem, hogy most megy elújságolni Willnek.

- Kitaláltok – szólalt meg félúton, vidáman hangon. – És védekezzetek, fő a biztonság!

Megráztam a fejem és nevetve léptem Scarletthez. A derekánál fogva közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam.

- Szóval haza viszed a menyasszonyod? Hm? – kérdeztem két csók között.

- Igen! – válaszolt, széles mosollyal az arcán.

- És miért nem fogunk a következő két napban életjelet adni? – kérdeztem játékos hangon.

- Ezt csak akkor tudod meg, ha végre hajlandó vagy felhúzni magadra valamit és elindulni.

- Miért így nem vagyok jó? – léptem el tőle és sértettséget színleltem.

- Több is, mint jó bébi! – jött utánam és húzott magához. Aztán a fülembe suttogta : Csak félek, hogy ha így maradsz, akkor hazáig sem bírom ki, hogy ne rángassam le rólad ez a két darab anyagot.

Hátravettem a fejem és nevetettem. 

- Tudod, hogy mennyire szeretlek? – kérdtem, amikor újra a szemébe néztem.

- Nem jobban, mint én – válaszolta nevetve. – De most már nyomás öltözni, vagy esküszöm, itt fogok rád mászni, a konyha pulton és annak Anna nem igazán örülne.

- Szerintem nem zavarná – kacsintottam rá, aztán elindultam a ruháimért.

***

Úton Scarlett háza felé észrevettem, hogy rossz irányba megyünk. 

- Szívem, nem akarok beleszólni, de nem rémlik, hogy erre laknál.

- Mert nem is nálam megyünk – válaszolt sokatmondó mosollyal.

- Akkor mégis hová?

- Pár pillanat és megtudod!

- De titokzatos valaki – mondtam nevetve.

- Nekem is lehetnek meglepetéseim.

Néhány perc múlva megérkeztünk a Le Meriden elé. 

- Szóval lusta vagy eltakarítani a rózsaszirmokat? – kérdeztem jó kedvűen.

- Az is, meg más is. 

- Hé, most már mond el!

- Pár perc, annyit még kibírsz – jól szórakozott a kíváncsiságomon.

Közben beléptünk a hotel várójába.

- Várj meg itt - mondta.

Elindult a porta felé, majd egy kártyával tért vissza.

- Mehetünk – a mosoly még mindig nem hervadt le az arcáról

Nem válaszoltam, csak a fejem ingatva követtem. Kétemeletnyi liftezés és pár pillanatnyi séta után megálltunk az egyik ajtó előtt. Kinyitotta, majd előre engedett. Belépve meglepődtem. A szállodai dolgozóknak határozottan jobban ment a rózsás díszítés, mint nekem és Annának.

- A te módszered kicsit jobb – kezdtem nevetve.

- Ez csak körítés – válaszolta, miután elengedte az ajtót és magához húzott.

- És mi a lényeg? 

- A lényeg, hogy elvártam tőled dolgokat, de nekem is van mit tennem. 

- Ezt nem értem?!

- Miután én voltam, aki kezdeményezett, aki kikezdett veled Barcelonában, aki utánad ment akkor éjjel, természetesnek vettem, hogy most neked kell engem elcsábítanod és éreztetned, hogy különleges vagyok. De ez nem igaz. Nem akarlak elveszíteni, ezért megígérhetem neked, hogy hátra lévő közös életünk minden napján megpróbállak magam bolondítani újra és újra.

- Az nehéz lesz.

- Miért? 

- Mert attól jobban már nem lehet szeretni, ahogy most szeretlek!

Már nem válaszolt, csak maga után volt a nászutas ágy felé. Némán követtem, közben arra gondolva, hogy mennyire kiszámíthatatlan az élet. 

Körülbelül egy évvel ezelőtt még nem tudtam volna elképzelni, hogy Trevor a sarkára áll a szüleivel szemben, Anna szerelmes lesz és visszaköltözik Londonba, azt meg még úgysem feltéteztem, legmerészebb álmaiban sem, hogy Will lesz számára a nagy Ő. És végül itt voltam én. Egy nővel, akit életem egyik legrosszabb és legszétesettebb időszakában ismertem meg, aki megmutatta, hogy újra tudok szeretni és bízni. 

Közben Scarlett megfordult és kissé meglepődve fogadta a mélázásom. Megeresztettem felé egy mosolyt, aztán közelebb húztam magamhoz. Már nem volt szükség szavakra, mindketten tudtuk, hogy mire gondol a másik. Boldog voltam, hogy vele élhetem le az életem. 

Vége

Carpe diem 10. rész

Írta: Dina

Előzmény: Carpe diem 1 rész
Közvetlen előzmény: Carpe diem 9. rész

*******************************************************************************

- Kérlek! Most komolyan! Nem hiszem el, hogy élveznéd az egész napos semmittevést!

- Könyörgöm Scarlett, ne kezdjük meg már megint! – mondtam unottan, nagyon elegem volt már a szokásos vitából. Megbeszéltük már vagy százszor, hogy nem én fogom irányítani a marketing csapatot. 

- Becca, csak egy okot mondj! 

- Hát ezt nem hiszem el! Miért lyukadunk ki mindig itt?! Olyan nehéz elfogadnod, hogy nem akarom. Nem megy! Nincsenek ötleteim és egyszerűen ez a ti vállalkozásotok, én egy percig sem mondtam, hogy akarom ezt az egészet!- válaszoltam most már egyre idegsebben.

- Mert nem tudom elfogadni, hogy ennyire ne vedd észre, mit is csinálsz valójában!

- Jó oké kezdődik, a Scarlett-féle, én jobban ismerlek, mint te magad.

- Cseszd meg! Akkora egy bunkó vagy!

- Tudod mit?! Nem azért jöttem át, hogy kis előadást tarts nekem, aztán meg sértegess.

- Az is csoda, hogy átjöttél! És nem nálad vagyunk, mint mindig.

- Hát ezt nem hiszem el – nyögtem, miközben idegesen felnevettem.

- Mégis mi olyan vicces? – kérdezte, most már könnyes szemmel.

- Az, hogy elegem van! Nehéz napod volt, vagy velem van bajod, nem tudom, de nem is akarom kitalálni! Haza megyek, te pedig nyugodj le!

Közben már felkaptam a cuccaim és elindultam ki hálóból. 

- Igen, az igazi Becca, lelépni azt tudsz! – kiabált utánam.

Válaszul már csak a bejárati ajtó csapódását kapta. Idegesen bevágtam a kocsiajtót, gyújtottam és mentem. Nem tudtam elhinni, hogy már megint veszekedtünk. Lassan három hónapja voltunk már együtt, bár ebből nálunk két hónap után véget értek az ú. n. „mézeshetek”. Az elmúlt hetekben  hónapban javarészt csak veszekedtünk. Eleinte csak apróbb szóváltásaink és kisebb vitáink voltak, aztán minél tovább, annál rosszabb lett a helyzet. Már egyre jobban kezdtem unni. Nah, nem Scarlettből lett elegem, hanem hogy mindig ugyan oda lyukadtunk ki. Minden balhénk ellenére, még mindig megőrültem érte, ha egy apró mosolyt megeresztett. A probléma az volt, hogy újabban elég kevésszer engedte meg magának, ezt a luxust.

***

Belépve a lakásba idegesen ledobáltam a cuccaim. Hiába kocsikáztam közel egy órát, semmivel sem lettem nyugodtabb. Tudtam, hogy nem jó úton haladunk, ha egy egyszerű filmezős, összebújós estéből is sikerült ekkora balhét kerekítenünk. 

Nyúzottan eldőltem a kanapén és közben folyamatosan azt mérlegeltem, hogy Scarlettnek vajon mennyire van igaza. Tényleg nem élveztem már a semmittevést, de bátorságom se volt ezen változtatni. Beleszoktam az új helyzetbe. Meg aztán akármennyire is oda voltam Scarlettért, nem akartam ezt meglépni. Tartottam tőle, hogy akkora gesztus lenne tőlem, ami már megint oda vezetne, ahol anno Hannával tartottunk. Nem szerettem volna senkinek sem alárendelni az életem. Szemben álló érvek sorozatát sorakoztattam fel magamban, nem tudva eldönteni, hogy mitévő legyek. Nem szerettem volna elveszíteni a nőt, aki ez alatt a három hónap alatt sokkal nagyobb hatással volt rám, mint Hanna óta bárki, de a kialakult helyzetért se voltam oda túlságosan. A szakítás gondolatát elvetettem, tudtam, hogy nem tudnám elhagyni. Viszont azzal tisztában voltam, hogy ez így nem mehet tovább.

A telefonom csörgése szakította meg belső vívódásom. Miközben előkotortam a telefonom, úgy sejtettem, hogy Scarlett hív, de aztán örömmel fogadtam, hogy nem kell folytatni a korábbi szóváltásunkat, Anna neve villogott a kijelzőn. Idestova már két hónapja visszaköltözött Londonba. Eleinte csak az ideje nagy részét töltötte ott, de aztán nem rég bejelentette, hogy visszaköltözik. Igazából egyikünket sem ért nagy meglepetés. Ha tippelnem kellett volna, akkor sokat teszek rá, hogy Will belátható időn belül megkéri az én drága barátnőm kezét. S talán ettől is többet tettem volna arra, hogy Anna mindenféle fenntartás nélkül igent mond. Őszintén örültem kettejük boldogságának.

- Igen! – szóltam bele.

- Hali! Remélem, nem zavartam meg éppen semmit! – kezdte nevetve.

- Jól reméled. Itthon vagyok.

- Értem. És mit csinálsz? 

- Semmit, a kanapén pihentem.

- Miért van olyan érzésem, hogy nem jó kedvedből ülsz otthon egyedül?

- Hogy te miért nem jós lettél. – mondtam kesergős jókedvvel.

- Összekaptatok megint?

- Pontosan.

- Akkor ezek, szerint nem sikerült tisztázni a helyzetet.

- Oh, dehogyis nem. Én elmondtam, hogy nem szeretnék újra dolgozni, Scarlett pedig ezt nem hajlandó elfogadni. Tiszta sor. 

- Hmmm…értem. Akkor már csak egy kérdésem van.

- Igen?

- Kinyitnád az ajtót? 

- Micsoda? – értetlenkedtem. De mostanra már bontotta a vonalat.

Felpattantam és az ajtó felé vettem az irányt, őszintén reméltem, hogy nem most támadt kedve szórakozni velem. Nem volt hangulatom az efféle tréfákhoz. Ám amikor kinyitottam az ajtót, a nyakamban találtam az Anna nevezetű bombát. Boldogan szorítottam magamhoz, erre az ölelésre volt most a legnagyobb szükségem. 

- Te mégis hogy kerülsz ide? Azt hittem, csak három hét múlva jössz.

- Én is örülök, hogy látlak. Hiányoztál, és különben is, ha nem jövök, még elcseszed életed egyik legjobb dolgát – válaszolt, miközben még magamhoz szorítottam.

- Életem egyik legjobb dolgát? – kérdeztem.

- Igen. Az egyik legjobbat, mert a legjobb én vagyok. 

- Idióta! Te soha nem változol – dorgáltam mosolyogva. - Nah, de gyere be. 

Útban a nappali felé, a tőle már jól megszokott módon, szétdobálta a cuccait, majd beérve levágódott a kanapéra. Úgy sejtettem, hogy most jön a „vallatás”. Hosszú este elé néztünk, ám teljesen megnyugtatott a jelenléte.

***

- Én, őszintén szólva, nem értem, miért fontos neki ennyire ez a dolgozzunk együtt kérdés – mondtam. Már lassan két órája csak Scarlettel való bajaimat tárgyaltuk.

- Tudod, néha tényleg nagyon vak vagy!

- Most miért? 

- Okés, akkor elmondom lassan, hogy te is megértsd! - válaszolt nevetve.

- Ha-ha.

- Valaki összetörte a szíved, ezért fogtad magad és felrúgva mindent, amit eddig elértél, szabadságot vettél ki a saját életedből.

- Ez azért így nem igaz.

- Dehogyis nem. Scarlett pedig csak azt szeretné, hogy ne Hanna árnyákban élj még mindig. Meg tudom érteni, mennyire idegesítő lehet, hogy Hanna miatt annyi mindent megtettél, aztán annyi mindent feladtál, Scarlett miatt pedig nem vagy hajlandó semmit sem tenni.

- Hogy-hogy nem tettem semmit?

- Becca, még felszedni is Scarlett szedett fel. Attól is menekültél, hogy egyáltalán esélyed legyen valakivel összejönni, és itt most nem a Giselles kalandodra gondolok.

- Mióta lettél te ilyen kapcsolat szakértő? – ugrattam.

- És tessék, már megint hárít. Nem tudom elhinni, hogy képes vagy szétverni azt, ami köztetek van, amiatt ahogyan az a ribanc átvert.

- Jó, és mégis mit csináljak? 

- Azt neked kell tudnod! 

- Nah, kösz. Sokat segítettél! 

- Van nálam valami, ami segíthet - közben elindult ki a nappaliból. Hallottam, hogy valamit kivesz a bőröndjéből és visszasétál. Tessék – mondta, átnyújtva azt a bizonyos ékszeres dobozt, aminek a létéről is elfelejtkeztem.

- Ez? De miért? 

- Én, anno elvettem, mert rá se bírtál nézni és nem álltál készen arra, hogy elengedd. Most már itt az ideje, hogy eldöntsd, hogy mit szeretnél. Nem azt mondom, hogy most rögtön kérd meg Scarlett kezét, de addig nem fogsz vele sehová sem haladni, amíg nem találod ki, hogy mi legyen ennek a gyűrűnek a sorsa.

Nem tudtam megszólalni, csak néztem az ékszertartót. Jól tudva, hogy mi lapul benne. Felidéződtek bennem a képek Hannáról, az együtt töltött időről és az érzés, amit akkor éreztem, amikor együtt találtam mással. Anna közben felállt és elindult kifelé. Úgy sejtettem, egyedül hagy, hogy tudjak gondolkodni. 

- Jah, és még valami – kezdte. - Tudod, én sem számítottam rá, hogy egyszer találok egy olyan embert, akit szeretni fogok, és akiben meg tudod bízni. Azt hittem, hogy nekem Trevort volt az a valaki, és még egyszer nem lesz rá lehetőségem. Főleg nem sejtettem, hogy a szakadt hippi haverunkba fogok beleszeretni. De ez nem lényeg. Az számít, hogy nem szégyen beismerni, tévedtem. És főleg nem gyengeség esélyt adni valakinek, hogy boldoggá tegyen.

Szerettem volna legalább egy köszönömöt kinyögni, de egy szó sem hagyta el a számát. Döbbent ültem bámulta a kezemben lévő kis dobozt, cikázó gondolatokkal. Emésztve, amit Anna éppen rám zúdított. 

***

Másnap, egy majdnem teljesen végig virrasztott éjszaka után, már legalább tudtam, hogy hogyan tovább. Anna fejmosása és egy jó pár órányi gondolkodás eredményeképpen, még ha fáradtan is, de egyben boldogan kezdtem a napom. Eldöntöttem, hogy változtatni fogok a mostani helyzeten. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de megpróbálom Scarlettet lépésenként közelebb engedni és megnyílni. Előkerestem a számát és tárcsáztam, remélve, hogy hajlandó lesz velem beszélni.

- Tessék! - kezdte, három csörgés után.

- Szia! Nem zavarlak?

- Miért zavarnál? A francba is a tegnap estével, nem akarok veszekedni! 

- Ezt örömmel hallom. Nem lenne kedved a tegnap estét ma bepótolni? 

- Hmmm – nevetett. - Mire gondolsz?

- Szeretném veled tényleg átbeszélni, hogy hogyan tovább, mert már kezdünk tényleg elszállni ezzel a sok balhéval. 

- Tudom.

- Mit szólnál, ha főznék valamit és te pedig munka után beugranál? Egy jó vacsora mellett könnyebb beszélgetni.

- Jól hangzik!

- Mikor végzel?

- Mikor végezzek?

- Áh, nem akarod, hogy én válaszoljam meg, mert akkor egy fél órán belül már itt kellene lenned. 

- De fél óra alatt nem tudnál összedobni egy vacsorát – kontrázott rám jó kedvvel.

- Ha csak ezen múlna – válaszoltam én is mosollyal az arcomon.

- Oké! Akkor keressünk egy kicsit későbbi időpontot. Fél kilenc?

- Mintha azt mondta volna, hogy kicsit későbbi időpontot – ugrattam.

- Tudom, de ma hosszú napom lesz, és még így is rögtön a munka után megyek nálad.

- Okés értem, akkor fél kilenc. Várlak!

- Rendben. Jó főzést!

- Legyen szép napot! Szia!

Sikerült valamennyire megnyugodnom a beszélgetésünket követően. Összeszedtem magam és elindultam bevásárolni, szerettem volna egy romantikus estét szervezni, hogy aztán közölhessem Scarlettel, mennyire fontos nekem és tisztázni tudjuk a mostani „háborús” helyzetet.

***

Lassan háromnegyed kilenc felé járhatott az idő. Egy csöppet sem volt meglepve. Tudtam, hogy mennyire nehéz napjai vannak Scarlettnek, s még ha késve is, de jönni fog. Elindultam a konyhába, hogy eloltsam az előre meggyújtott gyertyákat, de félúton megzavart a csengő. 

- Ne haragudj! – kezdte, majd aztán megcsókolt.

- Semmi gond! Gyere be!

Bekísértem a konyhába, aztán figyeltem az arcán megjelenő mosolyt. Néha úgy éreztem, hogy akár hegyeket is képes lennék megmozgatni, csak pár másodpercre láthassam ezt a gyönyörű nevetést.

- Wáó, ez hitetlen- mondta, ahogy végig nézett a sötétségbe burkolózott konyhán. Egyetlen fényforrás a megterített asztal közepén pislákoló két gyertya volt.

- Tetszik? 

- Nagyon! Tudod – közben kezeit a nyakam köré kulcsolta. - Elég lett volna egy pizza is. A lényeg, hogy együtt legyünk.

- Tudom, de ez így jobb. És egyébként is kijárt már nekünk egy kis romantikázás, annyi vita után.

- Ezzel nem vitatkozom - megcsókolt. - Most felszaladok, keresek nálad valami kényelmesebbet és aztán pedig egész este csak a tiéd vagyok – kacsintott, majd ellépett tőlem és elindult az emeletre.

Amíg egyedül maradtam, előkészítettem a vacsorát, aztán fejben próbáltam összerakni, hogy mit mondjak Scarlettnek. Kicsit több mint tíz perc telt el, amikorra megunva a várakozást, utána mentem az emeletre. A szekrény előtt állt, még mindig a korábbi ruhájában. Elmosolyodtam, hogy egy egyszerű kényelmes nadrág és felső kiválasztásából is mekkora ügyet kerekít. 

- Segítsek ruhát keresni? – kérdeztem nevetve.

De semmi válasz nem érkezett. Közelebb léptem. Most már láttam, hogy az ékszeres dobozt szorongatja.

- Fel akartam venni kedvenc szürke nadrágod, de ez volt a zsebében. Becca?! Ez az a gyűrű?

Jól tudta a történetet. Sokszor beszéltünk Hannáról az elmúlt három hónapban. Azzal is tisztában volt, hogy meg akartam kérni a kezét.

- Igen, az. 

- Azt mondtad, hogy Annának adtad. Mégis mit keress itt?

- Visszaadta tegnap – csak miután kimondtam, akkor hallottam, mennyire hangzott kifogásnak.

- Aha!? Nem tudom elhinni, hogy lehettem ekkora barom. Még mindig szereted! Mégis mire voltam jó, szórakozni? Akkora egy szemét vagy! Használod az embereket, aztán pedig eldobod őket. Legalább annyi becsület lett volna benned, hogy velem is közlöd, mint Gisellel az elején, hogy ne számítsak semmire.

- Micsoda? – csattantam fel. Bántott minden szava. - Cseszd meg! Anna tegnap éjjel jött át, miután veled összeugrottunk. Tanácsot adott és segített tisztázni, hogy mit érzek irántad. Azért adta vissza, hogy most már tudom, mit kell tennem a gyűrűvel.

- De ezek szerint marhára nem tudtad, mert még mindig itt van! – üvöltötte, az arcom elé tolva a gyűrűs doboz.

- Az első dolgom volt, hogy kettőnk bajait rendezzem. Ezt a rohadt gyűrűt később is el tudom vinni az ékszerészhez, hogy megszabaduljak tőle.

- Aha, ez szép és jó, de marhára nem igaz! Áltatod magad és közben engem is. Nem tudok olyan ember mellett lenni, aki még mindig az előző szerelme után kesereg.

- Oké, értem. Én sem tudok olyan ember mellett lenni, aki egyáltalán nem bízik bennem! – mondtam halkan. Nem üvöltöttem, mert ahhoz túlságosan is megviselt, amiket mondott.

- De akkor? – kérdezte meglepődve.

- Most menj el! Időre van szüksége mindkettőnknek.

- De Becca… - kezdte.

- Nem! Scarlett menj el! – válaszoltam, most már hangosabban.

- Rendben – fogadta el lemondóan, majd kisétált, de előtte még a kezembe tette a dobozkát és megcsókolt. 

Ledermedve álltam. Annyi idő eltelt, de Hanna még mindig tudja valamilyen módon befolyásolni az életem. Most már tudtam, hogy nem szeretem, azzal is tisztában voltam, hogy miért fájtak ennyire Scarlett szavai. Minden kettőnk boldogsága ellen irányuló törekvésem, minden kételyem ellenére is beleszerettem. S bár ő ezt nem tudta, de ebben a helyzetben nagyon fájt minden szava és gyanúsítgatása. Tanácstalanul álltam, nem tudva úrrá lenni a cikázó gondolataimon. A rezgő telefonom zökkentett ki a gondolataimból. Hezitálva ugyan, de megnyitottam, a Scarlettől kapott sms-t.

„ Ne haragudj! Nem tudom mi ütött belém. Az utóbbi időben csak veszekszünk és már nem tudtam kontrollálni magam. Haza utazom két hétre, hogy teret adjak magamnak és neked is. Kérlek, gondolkodj kettőnkön, és ha visszajövök, üljünk le megbeszélni! Már most hiányzol! Scarlett!” 

Utolsó rész következik!

Carpe diem 9. rész

Írta: Dina

Előzmény: Carpe diem 1 rész
Közvetlen előzmény: Carpe diem 8. rész

*******************************************************************************

Már javában szombat dél körül járhatott az idő, amikor felébredtem. Eleinte zavart voltam, nem tudtam hová tenni a tegnap esti eseményorkánt, főleg az elfogyasztott alkohol mennyiség miatt. Lüktetett a fejem. Felültem az ágyon, majd ránézve a mellettem fekvő női alakra, lassan tudatosítottam magamban, mi is történt. Kikászálódtam az ágyból, ügyelve arra, hogy a mélyen alvó Scarlettet ne ébresszem fel. Ismerős volt a kép. Kényelmesen, szanaszét ágaskodó hajjal, hason fekve, pihent. Néhány pillanatig csak néztem, próbálva emészteni az éjszaka történéseit. Másodpercenként át csapott rajtam egy-egy hangulat hullám, nem tudva eldönteni, hogy boldog, ideges, izgatott vagy esetleg ijedt legyek a történtek, s majd azok következményei miatt. Felkaptam fotel szélén levő pólóm és melegítő nadrágom, majd a lábujjhegyen lépkedve elindultam a földszintre. Célba vettem a lenti fürdőt, remélve, hogy egy forró zuhany segít kitisztítani a zúgó fejem. Lassan megeresztettem a vizet, később időről időre fokoztam az intenzitását, hogy a vízsugár egyre sűrűbben jövő vízcseppjei, a fejemtől a talpamig tartó utjaikon, magukkal vigyék minden zavaros, ködös és idegesítő gondolatom. 

Miután befejeztem, szinte már új embernek éreztem magam, ám nem élvezhettem túl sokáig ezt a „felhőtlen” állapotot. A nappaliban szinte belebotlottam Scarlett cipőjébe. Mosolyogva néztem végig, a most már üres csatatéren. Irracionális volt az előttem lévő kép, valamint a gondolat, hogy Scarlett békésen alszik az emeleten. Összekapkodtam az éjjel szanaszét dobált ruháinkat, aztán átmentem a konyhába, hogy főzzek egy jó erős kávét, bíztam benne, hogy ha már reggelizni nem is tudok - a görcsben álló gyomrom miatt -, de legalább egy korty fekete erősítőt sikerül leküszködnöm.

Éppen a kávéfőző víztartályát töltöttem fel a csapból, amikor meghallottam, hogy valaki lejön a lépcsőn. Sóhajtottam, és elzártam a vizet. Szánalmasnak éreztem magam, nem volt szokásom az a gyerekes pánik, ami mostanában úrrá lett rajtam, mindannyiszor csak kettesben maradtam vele. 

- Jó reggelt! 

- Szia! 

- Remélem, nem baj – mondta, közben a rajta lévő köntösömre mutatott.

- Oh – idegesen felnevettem-, semmi gond. 

Kedvesen visszamosolygott. Oldalról nézve, talán két ideges kamaszhoz hasonlíthattunk.

- Keresek neked valamit a szekrényben – nyögtem zavartan, majd elindultam a nappali felé.

- Becca! Várj!

Megtorpantam, a nevem hallatára és vontatottan visszafordultam. Tudtam, hogy most jött el, az a bizonyos beszélgetés. 

- Igen?

- Most már mindig meg kell veled itatnom legalább két sört, hogy egy légtérben maradj velem? – közben közelebb sétált hozzám.

- Ne haragudj! Egyszerűen csak rosszul kezelem ezt az egészet.

- Semmi gond. Azt látom, de nekem sem egyszerű, és elhiheted, hogy számomra is nagyon új az valami, ami kettőnk között van.

Erre akaratlanul is elnevettem magam. 

- Most mi az? 

- Semmi, csak tegnap éjjel nem úgy néztél ki, mint akinek annyira új lenne.

Mosolyogva megrázta a fejét, majd elém lépet és a kezeit a nyakam köré fonta. 

- Azt mondtam, hogy új, ami kettőnk között van. Nem azt, hogy soha ne feküdtem volna le egy nővel sem – közben egyre közelebb hajolt hozzám.

- Igen – megcsókoltam. Erre céloztam.

- Hm… nem emlékszem, hogy éjjel panaszkodtál volna.

- Arra én sem, de arra igen, hogy megharaptál.

- Bocsi, néha nem tudom türtőztetni magam – közben lehámozta rólam a pólóm és gyengében megcsókolta a vállamon halvány vörös körben látható kis foltot. Jobb?

- Sokkal – nyögtem, miközben a köntös alatt megsimogattam a fenekét.

Már nem tudtuk befejezni, amibe belekezdtünk, mert csöngettek. Zavartan felnéztem, jól tudva, hogy ki vagy jobban mondva kik lehetnek azok.

- A francba!

- Mi az? 

- Tegnap megbeszéltem Annával, hogy beugranak dumálni.

Erre csak nevetett. 

- Most mégis mi olyan vicces?

- Az egész elcseszett helyzet – válaszolt, még mindig mosolyogva.

Nekem kevésbé volt jó kedvem. A csengő egyre gyakrabban szólalt meg, jelezve, hogy Anna már eléggé türelmetlen. Tényleg egyre zavarosabb lett az egész szituáció.

- Megtennéd, hogy felmész? – néztem rá bocsánatkérően.

- Ez komoly? 

- Kérlek!

- Ezt nem hiszem el, mint a gimiben – mondta, majd elindult a lépcső felé.

Közben felkaptam a pólóm és a bejárati ajtó felé indultam, hogy beengedjem a mostanra már elviselhetetlen zajt okozó barátnőm.

- Azért nem kell rám törni az ajtót – dorgáltam, az egyedül lévő Annát. Nem olyan könnyű felkelni.

- Jó reggelt Drágaság! – nevetett. Beengedsz? 

- Bármit, csak ne legyél a csengő közelében.

- Ha-ha, de morcosan ébredt valaki – közben megakadt a szeme rajtam.

- Mi az?

- Semmi. Szóval, már ennyire nem akarsz találkozni velem, hogy átalszod?

- Hé, nem áll jól neked a sértődős szerep.

- Jó van, nah. 

- Kérsz valamit? 

- Egy pohár gyümölcslé megtenné – közben a tőle megszokott módon, lehuppant a kanapéra.

- Szerintem tudod, hol a konyha.

- Hogy te milyen szemét vagy mostanság. Most már nem is kérek- válaszolt nevetve.

- Én is így gondoltam, ez egy jó kör volt.

- Szemét. 

- Jól van – mondtam jó kedvűen. Szóval akkor hol kezdjük?

- Kezdjük, mondjuk ott, hogy megfordított a pólód.

Értetlenül végignéztem magamon, aztán pedig megállapítottam, hogy igaza van Annának, idegességemben, még a felsőm is kifordítva vettem vissza. 

- Bocsi, nehezen indul ez a reggel.

- Jah, azt elhiszem – válaszolt, feltűnően jó kedvvel a hangjában. Mi lenne, ha kicsit összeszednéd magad és inkább este találkoznánk. Még Will is szenvedi a tegnap estét.

- Az jó lenne. 

- Nyolckor az Americanban? 

- Tökéletes! 

- Oké. Akkor most megyek, este találkozunk! – közben már felkapta a kabátját és az ajtó felé sétált. 

Kicsit meglepett, hogy ilyen hirtelen lelép, mint akit megzavart valami.

- Jah, egyébként üdvözlöm Scarletett! 

- Okés, átadom – csúszott ki a számom. 

Miután rájöttem, hogy az imént sikerült megválaszolnom a burkolt „Scarlett itt aludt az éjjel?” kérdést, kínosan elmosolyodtam. Ő ezen tele torokból nevetett.

- Tudtam!

- Akkora egy szemét vagy! Mégis honnan?

- Szívem, te marhára nem tudsz hazudni – válaszolt miközben, még mindig jól szórakozott a zavaromon. Vizes, frissen mosott hajjal, kifordított pólóban nyitsz ajtót, és közben próbálod beadni, hogy most keltél!? És persze Scarlett kabátja a fogason is elég nyílván valóvá tette a helyzetet.

- Nem tudom eldönteni, hogy honnan van hozzád elég türelmem?!

- Én is szeretlek!

- Most már tűnés, mint azt olyan jól észrevetted, jelenésem van.

- Oké, de örülnék, ha ezt most nem szúrnád el.

- Hé? 

- Most mi az? Csak az igazat mondtam.

- Nah, tűnés!

- Okés. Jó légy! – közben megölelt és elindult a felhajtón álló kocsija felé.

- Szia Anna!

Már a kocsijától kiáltott vissza, mint általában, most is ugratással búcsúzott.

- Jah, és tudod, fő a biztonság. Védekezzetek! 

- Marhára nem vagy vicces! - válaszoltam, pedig őszintén mosolyogtam a gyerekes poénján.

Sóhajtva beléptem a házba, és elkönyveltem, hogy tökéletesen mindegy lett volna, ha Scarlett nyit ajtót. Semmi értelme nem volt felküldenem az emeletre. Idegesen lépkedtem a háló felé. Scarlettet az ágyon ülve találtam.

- Ez gyorsan ment.

- Kb. az első két percben észrevette, hogy mi a helyzet. Aztán lelépett.

- Értem. Tipikus Anna.

- Az.

Közben megütögette maga mellett a helyett, jelezve, hogy ne álljak az ajtóban.

- Szóval? Akkor mi is a helyzet? – kérdezte, amikor már sikerült leülnöm.

- Ez egy nagyon jó kérdés.

- Remek. Miért van az, hogy egymás ruháit könnyedén lerángatjuk, de nem tudunk két értelmes mondatot kinyögni arról, hogy mi ez az egész?

- Először is, mert a ruhalerángatás határozottan jobb tevékenység, mint a beszélgetés – válaszoltam jó kedvűen.

- Ez igaz – nevetett ő is. És másodszor?

- Mert, amíg csak úgy fogunk hivatkozni rá, hogy ez a valami, ez a helyzet és hasonlónk, addig kényelmetlen lesz róla beszélnünk.

- Még egy pont oda. Szóval?

- Tudod, feltűnően sokat használod ezt a „szóval”-t?!

- Vagy csak te szeretsz mellé beszélni?!

- Hé! – mondtam mosolyogva. Mindketten tudtuk, hogy mire akarunk kilyukadni, már csak a labdát dobáltuk, hogy ki mondja ki.

- Igen? – kérte sejtelmesen, bevetve a legcsábosabb mosolyát.

Sóhajtottam. Ezt a csatát elbuktam.

- Legyen. Látom, nekem kell kimondani. 

- Hallgatlak?!

- Oké! Te szeretnéd, ha ez nem csak egy kaland lenne! 

- Sunyi! – válaszolta, majd lenyomott az ágyra és megcsókolt. Te is szeretnéd, hogy együtt legyünk!

- Tudod, ilyen helyzetben, szinte bármit meg tudnál ígértetni velem.

Erre sértettséget színlelve felemelkedett, az utolsó pillanatban még sikerült visszarántanom magamra.

- Nem mintha bármi bajom lenne vele – megcsókoltam. Szeretném, ha tényleg több lenne, mint egy kaland!

- Én is! – válaszolt győztes mosollyal az arcán. 

Közben kibontottam a köntösét és derekánál fogva próbáltam felülkerekedni, de ezt észrevéve visszanyomott az ágyra.

- A-a – mondta nevetve.

Hosszú délután állt előttünk.

***

Néhány órával később, túl egy kiadós zuhanyon és egy jó kávén, az American bejáratában álltam. Felhőtlen jó kedvel léptem be. Anna és Will háttal ült a szokásos bokszunkban. Pár másodpercre megálltam és csak néztem őket. Látva, hogy mennyire kiegészítik egymást elszégyelltem magam, a londoni hisztim miatt.

- Üdv a gerlepárnak! – köszöntem, ahogy lehuppantam eléjük.

- De jó kedve van valakinek! 

- Tudod Morgó, jobban szeretem, amikor így mosolyogsz – köszöntött Will.

- Én is örülök, hogy túlélted a tegnap estét – ugrattam.

- Sanszos volt, hogy nem fogja – nevetett Anna. 

- Nah, azért annyira nem vagyok gyenge gyerek!

- Persze, Szívem! Csak te a teához vagy szokva – nyugtatta ironikusan Anna.

Én már nem tudtam hozzászólni, csak nevettem. Néhány pillanatig hallgattam, aztán belekezdtem a bocsánatkérésembe.

- Figyeljetek, tudom, hogy idiótán viselkedtem. Nem tudtam hová tenni a látottakat és túlreagáltam az egészet. Nagyon örülök nektek, de azt előre leszögezem, hogy nem vagyok hajlandó babarózsaszín koszorúslány ruhát felvenni az esküvőtökön. 

- Azt nem is, mivel te az én tanúm leszel! – nyugtatott Will.

- Szó sem lehet róla, Ő az én koszorús lányom, erről gyorsan tegyél le! – csattant fel Anna.

- És a nép engem akar – hecceltem őket.

Mosolyogva figyeltem a gyerekes szócsatájukat, arról, hogy kinek van több joga eldönteni, hogy tanú vagy koszorúslány legyek. S bár ők nem vették észre, egy szóval sem cáfolták az esküvő tényét, ami sokat elárult kettejük jövőképéről. Már most imádtam a gondolatot, hogy ők ketten akár egy egész életen át együtt lehetnek. 

Folytatása következik!

Carpe diem 8. rész

Írta: Dina

Előzmény: Carpe diem 1 rész
Közvetlen előzmény: Carpe diem 7. rész

*******************************************************************************

Már nem tudom megmondani, mióta sétálhattam és közben mire gondoltam, mintha az elmúlt pár órára kikapcsoltam volna minden érzékszervem. A lábaim öntudatlanul is hazavittek, s a mélázásom közben rám nehezedő ködfátyol, csak akkor oszlott szét, amikor egy ismerős alakra lettem figyelmes, a bejárati ajtó előtt ücsörögve. Mint egy a várakozástól durcás gyerek, úgy ült egyedül, Scarlett. Könyökeit a térdein nyugtatva, unott ábrázatú fejét az öklein támasztva, s közben jobb lábával mintákat karcolva a homokba. A szívem megdobbant és a mostanra már jól megszokott gombóc is megjelent a torkomban. Elég csak egy pillantást vetnem rá és máris úgy érzem magam, mint egy életében először szerelmes kamasz. „Szerelmes? Te jó ég! Mi van veled Becca?! „– gondoltam miközben egy gyengéd fejrázással próbáltam magam észhez téríteni.  Egy nap alatt kétszer, már nem futhatok el előle, bár ez lenne a könnyebb megoldás. Egyszerűen csak megfordulni és úgy tenni, mint aki nem járt itt. Egy pillanatig még mosolyogva figyeltem, aztán egy sóhajtás kíséretében erőt vettem magamon és elindultam felé. 

- Hello Idegen! – kezdte, amikor felfigyelt közeledésemre.

- Szia! – válaszoltam, s én is letáboroztam a lépcsőre. Régóta vársz?

- Egy ideje. Milyen volt a séta?

- Mint egy séta. 

- Értem – mondta, közben a cipője orrával tovább rugdalta az előttünk lévő apró kavicsokat.

Ezt követően egy pár perces néma csend telepedett ránk. Nem volt kínos, inkább az a fajta némaság, amire szüksége van az embernek, mielőtt még belevágna egy korán sem egyszerű beszélgetésbe.

- Megcsókoltál – kezdte.

- Meg – mondtam egy lassú bólintás kíséretében.

- Én pedig visszacsókoltam.

- Vissza.

- És most?

- Nem tudom.

- Akkor már ketten vagyunk – válaszolt idegesen felnevetve.

- Én, már nem értek semmit. 

- Hah, üdv a klubban.

- Scarlett, mi történt Barcelonában?

- Mire emlékszel?

- Sok piára – nyögtem ki enyhe mosollyal.

- Az volt bőven.

- Kicsit elszalad velünk a ló. Nem tudom hová tenni ezt az egészet. 

- Az nem kifejezés. Szóval, akkor betudjuk a sok alkoholnak és egy vad barcelonai bulinak?

Kicsit szíven ütött a kérdés. Nincs mit szépíteni rajta, nem tudtam, hogy mit akarok Scarlettől, de abban biztos voltam, hogy a semmitől többet, viszont barátságon kívül minden más, csak bonyolította volna, a már amúgy is kusza magánéletem.

- Talán az lenne a legjobb.

- Talán. Akkor barátok? – kérdezte, most már felém fordulva. 

- Barátok, akik alkohol társaságában kerülik egymást.

- Ebben van valami – közben megeresztett egy rá jellemző gyönyörű mosolyt. Most már indulnom kellene – mondta már álló helyzetből. 

Felálltam én is, hogy megöleljem, de az utolsó pillanatban zavartan meghátráltam. Most már tényleg kínos volt a helyzet. 

- Szerintem a barátok megölelhetik egymást – próbálta oldani a feszültséget. 

- Jogos.

Engedve a biztatásnak, közelebb léptem és vontatott mozdulatokkal átkaroltam. Szerettem volna egy kis távolságot tartani kettőnk között, de válaszképpen közelebb húzott magához. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben, hogy újra engedek a belső késztetésnek és megcsókolom, de nem volt hozzá elég bátorságom. Ellenben Scarlettel, aki néhány kínos ölelésben töltött másodperc után megragadta kezdeményezést. Egyik pillanatban még a vállaimon nyugtatta a kezeit, a következőben pedig már bizsergés futott végig a gerincem mentén, az érintését követően. Egyre szaggatottabban lélegeztem, próbáltam magam nyugtatni, de miután apró csókokkal cirógatta a nyakam, már nem bírtam tovább. Eltoltam magamtól annyira, hogy belenézhessek a szemeibe. Látni akartam a tekintetét, meggyőzni magam, hogy ő is annyira vágyik rám, mint ahogyan én epekedek utána. Először meglepettség, aztán vágy csillant a szemeiben. Semmit sem szerettem volna jobban, mint magamhoz húzni, megcsókolni, aztán berángatni az ágyamba, hogy addig szeretkezhessünk, amíg mindketten levegő után kapkodva, erőtlenül terülünk el, de előtte egy dolgot még meg kellett tennem.

- Mit csinálsz? Abba kell hagynunk!  

Ezt követően a kezei közé fogta az arcom és szinte már csak az ajkaimnak suttogott.

- Itt vagyok! Becca, itt vagyok! Már nem tudok többet tenni! Én nem akarom abbahagyni! Becca, nem akarsz engem? 

Nem válaszoltam, csak erősen magamhoz húztam, s eddig az övéitől pár milliméterre lévő ajkaimmal szinte már felfaltam. Még, hogy nem akarom?! Annyira vágytam rá, hogy az már fájt. Kívántam minden porcikáját, minden apró gesztusa beindított. Belehaltam volna, ha most el kellene engednem. De ahelyett, hogy alapot adott volna a félelmemnek, magával húzott a bejárati ajtó felé, közben egy pillanatra sem szakadt el az ajkaimtól.

Percek teltek el, s én félig legyűrt bőrdzsekivel és zilált fejjel a bejárati ajtó és a szemeivel szinte már felfaló Scarlett közé szorultam. 

- Nem akarod bent folytatni? – kérdeztem levegő után kapkodva.

- De, nagyon akarom folytatni – suttogta, közben a fülcimpám harapdálta.

Remegő kézzel próbáltam eltalálni a kulcslyukat. Pár eredménytelen próbálkozás után, végre sikerült bejutnunk a lakásba. A bejárati ajtó csapódását követően, kéjes nyögések közepette rángattuk le egymás ruháit. Úgy éreztem felrobbanok. Minden porcikám bizsergett, mintha csak elektromosság futna végig a testemen, minden érintését követően.

A lépcsőhöz érve már csak egy farmerben álltam, szemben a szintén hiányos öltözetben lévő Scarlettel. Végig mértem a lila csipkés melltartó és tanga kombinációt, amire reagálva csak jobban lüktetett az ágyékom. 

- Gyönyörű vagy – suttogtam, mikor már el tudtam szakad az ajkaitól, egy lélegzetvételnyi időre.

- Menjünk fel! 

Nem tudtam nemet mondani, már csak a vágy miatt sem, amit az átható tekintete kelletett bennem. Végig simítottam a meztelen karját, hogy ujjaim az övéibe kulcsoljam, majd magam után vontam a lépcső felé. Felfelé menet párszor hátra fordultam, de minden alakalommal, amikor találkozott a tekintetünk, csak mosolygott. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy én inkább vagyok ideges, mint ő. Őszinte mosolyából tisztán látszott, hogy egyáltalán nem lepte meg, ami történik. Átfutott az agyamon, hogy vajon már eredetileg is ilyen szándékkal jött-e át, s hogy valójában mit jelent neki ez az egész helyzet. De csak egy pillanatra ötlött fel bennem a gondolat, mert mindannyiszor ha rám mosolygott, elgyengültem és ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy megcsókoljam. 

Beérve a hálószobába tovább folytattuk a csókcsatánkat, s közben megszabadítottuk egymást a maradék ruhától. Meztelenül dőltünk el az ágyon. Szintem már remegtem az érzéstől, amit meztelen bőrének tapintása és az anyajegyekkel borított, testének enyhe nyomása okozott. Egy hirtelen mozdulattal felülkerekedtem, aztán elhajoltam tőle. Hátratoltam a mostanra teljesen az arcomban lévő hajzuhatagomat, miközben ő is helyre igazította a kusza tincseit. 

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdeztem, annak ellenére, hogy már nem tudtam volna magam leállítani. 

Válaszul eddig az arcát cirógató kezem kettőnk közé tolta, egyértelműen az ágyéka felé irányítva. Amikor ujjaim a combja tövéhez értek, ösztönösen szétnyitotta őket, utat engedve érintésemnek, hogy aztán a szeméremajkai közzé irányítson. Érintésemre megemelkedett a csípője, s én közben megéreztem, mennyire nedves már.

- Ez miattad van. És most pedig fogd be és csókolj meg! 

Ez volt az utolsó pillanat, amikor még valamennyire ura voltam a cselekedeteimnek. Ettől kezdve, már átadtam magam a vágyaimnak. Nem törődve a következményekkel, a másnappal, s hogy csak egy este vagy csap egy pár óra jut majd nekünk, egyetlen kaland kedvéért vagy talán több is lehet belőle. Csak azt tudtam, hogy fájdalmasan akarom őt.

Folytatása következik!

Carpe diem 7. rész

Írta: Dina

Előzmény: Carpe diem 1 rész
Közvetlen előzmény: Carpe diem 6. rész

*******************************************************************************

Egy héttel a barcelonai út után még mindig zavarosak voltak az események. Csak nem kezdett az a brazil szappanopera nyugalommá válni. Miután haza jöttünk, igyekeztem kerülni Scarlettet, ami nem volt túl nehéz tekintve, hogy Trevorral gőzerővel belevetették magukat a munkába. Én, pedig mint jó munkanélküli, semmittevéssel töltöttem az időmet. Esténként néha kinéztem az Americanba, hogy egy-egy kalandot összeszedjek, de valahogy nem jött be a felhozatal. Napról napra romlott a hangulatom és egyre kevésbé élveztem a semmittevést. Nem ismertem volna be magamnak, de ez nem az én világom volt. Felelősségteljes Beccaként volt bőven elfoglaltságom, az „új Beccaként” a napom fénypontja sokszor a bevásárlás volt. Nem így képzeltem el a gyökeres változást. 

Annával és Willel azóta sem beszéltem. Szinte mindennap előkerestem valamelyikőjük számát, persze a hívást elindítani már nem volt bátorságom. Valahogy úgy sejtettem, hogy a két jómadár is hasonló cipőben jár. Kínos volt az egész helyzet. Viszont az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem csak kettejük viszonya miatt. Mostanra már nagyjából elrendeztem magammal az újonnan kialakult helyzetet. Sőt lassanként értelmet is láttam egymásra találásukban. Azt mondják, a legnagyobb szerelmek a legnagyobb ellentétekből születnek. Hát, ők ketten pontosan megtestesítették a tökéletes ellentétpárokat. A nagyobb probléma volt, hogy a barcelonai út kapcsán nem tudnék mit mondani nekik. Nagyon is tudják, hogy mikor mit kell kérdezni vagy mondani és én pontosan ezt szerettem volna elkerülni. Barcelona óta minden össze volt zavarodva körülöttem. Akármennyire is szerettem volna elnyomni Scarlett sokkal többet kezdett  jelentett számomra egy puszta barátnál, és ott volt a rejtélyes idegen is. Más esetben biztosan kellemes emlékként gondolnék vissza az ismeretlentől kapott csókra, de most úgy éreztem nem tudok csak túllépni rajta. Volt valami azokban az ajkakban, a csókban és az egész szituációban. Nem tudtam eldönteni, hogy attól tartok jobban, hogy ha beszámolok erről Annának, akkor nevetve közli majd, hogy biztos a pia és tompa hangulatom miatt érzem ennyire másnak, s csak lépjek túl az egészen, vagy igazat ad majd, viszont akkor egy-két napon belül újra Barcelona utcáit járnám. Egyszerre voltak izgalmasak és szánalmasak is a bizonyos ismeretlen által, bennem kiváltott érzelmek. Fújtatva dőltem a kanapéra. A percenként változó érzelmi hullámaimmal már nem tudtam mit kezdeni. Ha Hannára gondolok, akkor olyan érzésem támad, mintha egy ezeréves sebet szaggatnék fel újra és újra. Ott volt Giselle, aki kapcsán csak bizonytalanságot éreztem, nem tudva eldönteni, hogy jól döntöttem-e. Nem beszélve a Barcelona óta érzelmi téren egyre nagyobb teret nyerő Scarlett és rejtélyes idegen személyeiről. „Ez maga a katasztrófa, ki kell tisztítanom a fejem!”- gondoltam, miközben a lejátszó távirányítója után kotorászva leestem a földre. „ A francba!” – dühöngtem. Valahogy ki kellett kapcsolnom, ezért elindultam a bárszekrény felé. Úgy éreztem jobb, ha iszom. Előhalásztam egy üveg whiskyt és visszaültem a kanapéra. Mit nekem jég vagy pohár. Kicsavartam az üveget és ezzel szinte egy időben már öntöttem is magamba kesernyés nedűt. Kellemes, maró érzést éreztem az alkohol gyomromig tartó útját követően. Aztán újra meghúztam az üveget és folytattam, mígnem már kellően tompának éreztem a külvilág jeleit.

***

Motoszkálásra ébredtem és egy mellettem álló alak körvonalait láttam magam előtt, amikor nehézkesen sikerült résnyire kinyitnom a szemeim. 

- Jó reggelt kisasszony! Látom sikerült hasznosan töltened a délutánt – mondta egy ismerős férfihang.

Zúgott a fejem, ami valószínűleg a whiskynek köszönhető. Nem tudom mennyit ihattam, de éppen eleget ahhoz, hogy émelyegni kezdjek, mihelyst megmozdulok. Nehezen felültem és ébredezve próbáltam felismerni a mellettem álló alakot. Kisvártatva az agyam is fogadta, a szemem által küldött jeleket, örömmel nyugtázva, hogy Trevor áll előttem.

- Lassan jó estét, nem?! – kérdeztem nyújtózkodva.

- Kinek, hogy. Ahogy elnézem, neked még inkább reggel van – közben letelepedett mellém és a whiskys üveget méregette. – Jó huzatod van. Egy fél üveg whiskyt megittál kora délután. 

- Ez, csak nézőpont kérdése. Én azt mondanám, hogy egy fél üveggel meghagytam – mondtam álmos mosollyal.

- Jah, és a kora délután is lehet késő délelőtt.

- Pontosan. Minek köszönhetem a látogatásod és azt, hogy használod a vészhelyzet esetére kapott kulcsod?

- Mi másnak, mint egy vészhelyzetnek – válaszolt nyugodtan.

- Hmmm? Történt valami? – kérdeztem idegesen.

- Anna és Will visszajött. Jelenése van az egész bandának.

- Mi van? – kérdeztem meglepődve, majd kissé felháborodva. Meglepett, hogy egyikőjük sem értesített. 

- Kb. egy órája vár rád a társaság az Americanban.  

- Én ugyan nem megyek sehová! – válaszoltam. – Nekem nem szólt senki, pedig egy telefont nem nehéz megereszteni. Különben is megittam egy fél üveg whiskyt – közben a whiskys üveg tartalma felé mutattam.

- Jajjj – sóhajtott. – Először is, te zseni, nézd meg a telefonod, mielőtt hisztizel. Hívtak, de persze te kiütve aludtál. Amúgy meg akkor megittad vagy meghagytad a felét? – kérdezte nevetve.

- Engem biztosa…- már nem fejeztem be, mivel időközben elővettem a telefonom és meglepődve tapasztaltam, hogy le volt némítva mindez idáig, és bizony, van egy pár nem fogadott hívásom. 

- Akkor befejezted hiszti királynő és mehetünk? 

- Ülni sem bírok, nem hogy bárhová is menjek.

- Pedig jössz! Indulás zuhanyozni, addig csinálok egy jó erős feketét, hogy ha már emberi szagod lesz, akkor a kinézeteden is javítsunk.

- Kapd be! Neked meg mi bajod van velem?

- Azon kívül, hogy pocsékolod a tehetséged, semmi bajom sincs veled. Leszámítva a mostani szagod és azt, ahogy kinézel. Indulás zuhanyozni! – mondta, aztán elindult a konyha felé. 

Már nem válaszoltam, csak morogva feltápászkodtam és az emeleti fürdő felé indultam. Utálom, ha basáskodnak fölöttem, mégis mostanság elég sokszor volt benne részem. 

***

Egy jó negyven perccel később már az American bejárata előtt találtam magam. A hűvös levegő csípte az alkoholtól kipirult arcbőröm. Gyermeki izgalommal vártam az elkövetkező eseményeket. Önmagában elég lett volna az új gerlepárral való találkozással járó kellemetlenség is, nemhogy még Scarlettet is most látom először Barcelona óta. 

Szorosan követtem Trevort, talán valamiféle pajzsként használva. Nem akartam Annával és Willel bonyolítani a helyzetet, ezt pedig kicsit sem segítette elő, hogy félrészegen átaludtam a hívási kísérleteiket. Tuti azt hiszik, hogy nem akarok velük beszélni.

- Meghoztam az elveszett bárányt – mondta Trevor, miközben helyett foglalt Luck mellett. – Éppen a délutáni sziesztáját töltötte, egy üveg jóféle whiskyvel - nevetett.

- Ha-ha-ha, Humor Herold – közben én is helyet foglaltam Trevor mellett. Kényelmetlenül éreztem magam, mert így szembe kerültem az új párral, de legalább az asztalfőn ülő Scarlett tekintetét el tudtam kerülni. – Tőletek már inni sem tud nyugodtan az ember.

- Te alkoholista – szólalt meg Anna.

 Felkaptam a fejem és a szemébe néztem. Olyan Annásan kacsintott egyet, te jó ég mennyire hiányzott. Will szorosan mellette ült, nem fogták egymás kezét, nem is röpködtek szívecskék körülöttük, de mégis volt valami más kettejük körül. Nem tudtam eldönteni, hogy a korábbi meztelen élmény miatt érzem így, vagy esetleg tényleg látok rajtuk valamit. 

- Te meg sem szólalj! – válaszoltam nevetve.

- Ne bántsátok már! – szólalt meg Luck. – Megrázó élményben volt része. 

Erre hatalmas nevetésben tört ki a társaság. 

- Oh, hogy rohadnátok meg! – mondtam. – Nem elég, hogy elrángattok, de még én legyek a célpont is. Inkább haza megyek a maradék whiskymhez. 

Közben felálltam, de még mielőtt elindulhattam volna egy kéz ragadta meg a csuklóm. Scarlett volt. Ránéztem, a már jól megszokott kedves mosolya fogadott. Ennek láttán újra végig szalad a bizsergés a testemen. Úgy éreztem, mintha az érintésével elektromosságot árasztana felém.

- Ugyan már, tudod, hogy csak ugratnak. Maradj, kérlek! 

Fújtattam, aztán visszahuppantam a helyemre. 

- Szemét egy banda vagyok ti! – mondta, körbemutatva az egész társaságon.

- Ugyan már, Becci?! Mióta vagy te ilyen hisztis? – kérdezte Will.

Nem gondoltam, hogy a kínos páros bemutatkozásuk, az én cikizésembe fog torkolni.

- Te, te csak meg se szólalj! Tudod milyen szőrös a segged? – kérdeztem. Jobbnak láttam belemenni a játékba. Ne én legyek az egyetlen ember, akit ma kipécéznek.

- Oh, te jó ég! – bukott ki Luckból.

Mindnyájan tele torokból nevettünk. 

- Azt hiszem erre az infóra nem volt szükségünk – mondta Scarlett, közben a szeme sarkában megjelenő nevető könnyeket törölgette.

Lenéztem az asztalra, s csak ekkor vettem észre, hogy Scarlett ujjai még mindig a kezem pihennek. Ekkor Scarlett zavarodottan elkapta a kezét, és idegesen rám mosolygott. Ez újra egy olyan reakció volt, amit nem tudtam hová tenni. Megpróbáltam a figyelmem a többiekre irányítani, és nem foglalkozni ezekkel az ismeretlen gesztusokkal. Amikor elfordítottam a fejem, Anna tekintetével találtam magam szemben, sokat mondóan intett fejével a hátsó, dohányzó kijárat felé. Bólintottam és szinte egyszerre álltunk fel. 

- Tessék, már megint kezdik – hallottam a vállam fölött.

Kiléptem a szűk sikátorra vezető ajtón, Anna is követett. Jól esett újra a hideg levegő. Megfordultam és Annára néztem, de ő nem szólt semmit.

- Had ne én kezdjem! – törtem meg a csendet.

- Már el is kezdted – ugratott.

- Kapd be! Nem akarsz nekem mesélni egy-két dolgot?

- Ezt én is kérdezhetném – közben az általa már olyan jól ismert „láttam” arckifejezését vette fel. Hogy ez mennyire jellemző. Én még azt sem tudom, hogy mit akarok Scarlettől, de Anna már a hezitálásom is látja.

- Úgy tudtam, mostanság nem szokásunk beszámolni egymásnak a magánéleti eseményekről.

- Ha-ha, ez tényleg szép volt. Mégis mi a fenét mondhattam volna, hogy a szülinapi meglepetésed előkészítésénél összeakadtunk? 

- Micsoda? Bassza meg, Anna, én azt hittem, hogy ezt csak most…

- Azt hiszem, most nem javítottam a helyzeten - mondta sóhajtva.

- Hát nem – válaszoltam meglepődve. – De mégis miért nem tudtál szólni róla?

- Becca, nem terveztük. Egyszeri kalandnak indult, aztán amikor Londonba voltam, mindig számíthattam rá, törődött velem és egyik pillanatról a másikra, csak megtörtént.

- Hmm.. értem és hányszor történt „csak” meg? – kérdeztem enyhe mosollyal, látva a zavarát. 

- Cseszd meg! – nevetve vállon bökött. – Megígérem, hogy mindent elmesélek, de nem most, oké? Will is szeretne veled beszélni. Viszont te is jössz egy kiadós sztorival, miért van olyan érzésem, hogy nem volt unalmas Barcelona?

- Mikor az? De most ölelj meg te idióta és holnap átbeszélünk mindent. Menjünk be. Szegény Scarletettet otthagytuk a srácokkal.

- Aha, hogy mostanság milyen figyelmes vagy Scarlettel kapcsolatban – mondta miközben megölelt.

- El mész te a … - válaszoltam jó kedvűen. 

Ezután visszamentünk a bokszunkhoz. Egyre jobb kedv telepedett a társaságra. Amennyire sejtettem az időközben elfogyott italok miatt, amiről az asztal közepén sorakozó üres poharak árulkodtak.

- Várj, akkor Becca tényleg táncolt? – kaptam el Will kérdését, miközben Annával visszaültünk a helyünk.

Erre Scarlett csak nevetve bólogatott. Nem mertem a szemébe nézi, emlékeimben felvillantak a közös tánc képei. Több volt, mint amiről mesélni szerettem volna a nekik.

- Kíváncsi lennék, hogyan tudtad rávenni?! – kérdezősködött Anna, közben engem nézve. 

Szúrósan visszanéztem rá, de nem hatotta meg különösebben.

- Lássuk csak, vodka-tonik, whisky és tequila nagy mennyiségben és persze hozzájárult a kettőtök meztelen látványa is – válaszoltam Scarlett helyett.

- Azért annyira nem volt szörnyű élmény – mentegetőzött Will. 

- Viccelsz, azóta sem tudok aludni, csak a nagy szőrös segged látom magam előtt.

- Becci, addig fogsz ezzel húzni, amíg meg nem mutatom mindenkinek, hogy nem az – válaszolt vidáman.

- Akkor mielőtt még erre sor kerülne, mit szólnátok, ha elmennék szórakozni egy kicsit? - kérdezte Luck.

- Hová? – kíváncsiskodott Scarlett.

- Tudjátok az az új hely pár utcányira, ami vagy két hónapja nyílt. A neve Rot. A tulajnak volt egy kis jogi gondja a szomszédokkal, segítettem megoldani és meghívott, hogy valamikor ugorjak be pár baráttal. VIP hely.

- Hát, jobban hangzik, mint Will hátsója – válaszolt Trevor. – Bocsi öreg, ezt muszáj volt – mentegetőzött.

- Én benne vagyok – helyeset Scarlett is.

- Tudod, szeretlek – néztem Willre -, de akkor már inkább a tánc.

- Hallottátok? – kérdezte meglepődve Anna.

- Egy szörnyet teremtettem – kontrázott Scarlett.

- Nah jó, kuss, és induljunk! – dorgáltam őket.

 Jobban örültem, amíg Will hátsó fele és nem az én tánctudásom volt terítéken.

***

A klub látványa nem vonzott különösebben. Egy nagy piros épület volt. Figyelem felkeltésből jeles, gondoltam, miközben a biztonsági őr elemelte a szalagot előlünk, ezzel utat nyitva a bejárat felé. Beérve meglepődtem a saját elhamarkodott véleménynyilvánításomon. Nyoma sem volt a kinti már-már ízléstelenül hivalkodó díszletnek. Minőséges berendezés, jó zene és kellemes színkombinációk. Ha szeretném az ilyen helyeket, akkor mindenképpen előkelő helyre kerülne az ú.n. buli listámon, de mivel nem vagyok oda az éjszaki életért, nem valószínű, hogy még egyszer eljövök. 

Elfoglaltuk a helyünket, a tulaj hálálkodva üdvözölte Luckot, hívott egy pincért is, akinek kikötötte, hogy a ház vendégei vagyunk. 

- Ritkán mentek az Americanon kívül máshová, de ha igen, akkor megadjátok a módját – mondta Scarlett, akinek valószínűleg nagyon tetszett a helyzet.

- Én keresek egy mosdót srácok, rögtön jövök – mondtam.

- Várj, én is megyek – szólt utánam Anna.

- Azt mondják, a lányok csoportosan járnak WC-be, szóval várjatok meg engem is – csatlakozott Scarlett.

Éppen a tükör előtt álltunk és beszélgetve végeztük az ilyenkor szokásos kis rutinokat. Egy kis szájfényt vittem fel az ajkaimra, amikor egy ismerős édeskés illatot éreztem. A Scarlettnél lévő parfümös üvegből áradt. Hasonló volt ahhoz, aminek az emléke, egy hete kínzott, de mégis lehetetlen volt, hogy ugyanaz legyen. Úgy éreztem, a Scarlett által bennem keltett bizonytalanság miatt, már az érzékszerveim is cserbenhagynak. 

- Ki kell mennem egy kicsit, majd utánatok megyek – nyögtem idegesen, miközben szinte kirohantam.

Még hallottam, hogy Anna mond valamit, de már nem foglalkoztam vele.

***

Egy jó két órával később a helyünkön ültem. A „VIP rész” a tánctér fölött helyezkedett el, nyitott, jól átlátható korlát sorral elválasztva. Könnyedén be lehetett látni innen az egész helyiséget. Egyedül figyeltem a lent táncoló Willt és Annát.

- Hé, te! Mit csinálsz itt egyedül? – zökkentett ki a gondolatmenetemből Scarlett, közben szorosan mellém telepedett.

Újra éreztem azt, a bizonyos illatot. Egyre zavartabb lettem, nem tudva eldönteni, hogy csak az érzékeim szórakoznak velem, mert valahol belül szeretném, hogy Scarlett legyen az a bizonyos titokzatos lány vagy tényleg történt valami Barcelonában kettőnk között. Próbáltam uralkodni magamon és tisztán gondolkodni.

- Őket nézem – válaszoltam és közben az egymással ringatózó Will és Anna irányába mutattam. 

- Tudod, tényleg jók együtt. Persze, én nem ismerem őket annyi ideje, mint te – hangja bársonyos volt. 

Mint annyi minden más, ez is erős vágyat keltett bennem. Egyre jobban azt éreztem, hogy nem tudok uralkodni magamon. Megnyaltam a lecserepesedett ajkaimat, nyeltem egyet, hogy letuszkoljam, a közelében lassan állandóvá váló gombócot a torkomban.

- Ez nagy szerelem lesz- mondtam rekedten.

- Honnan tudod?

- Csak rájuk kell nézni. Soha nem láttam még egyikőjüknél sem azt, amit most.

- Mit? – kíváncsiskodott.

- Mióta lementek oda, megszűnt nekik a külvilág. Látod hány szem szegeződik rájuk? Hány lány és srác áll készen, hogy elkapja egy-egy pillantásukat flörtölés reményében? Ők persze semmit sem érzékelnek ebből. Mintha egy külön világban lennének.

- Szép is a szerelem – válaszolt, közben az arcom fürkészte.

Nem tudom miért. Talán az utóbbi hónapok érzelmi zsúfoltsága, talán a sok alkohol vagy talán Hanna hiánya miatt, de végigszaladt egy könnycsepp az arcomon. Amikor megláttam Scarlett ijedt szemeit, elfordultam. Én nem szoktam mások előtt sírni. Anna az egyetlen, aki előtt bátran ki tudtam mutatni az érzelmeim.

- Hé, Becca – szólalt meg kedvesen, közben kezével az államnál fogva felemelte a fejem.

 Ismerős volt az érintés. De már semmit sem értettem. Magához húzott és szorosan megölelt. Magamhoz szorítottam én is, közben úrrá lett rajtam a zokogás. 

- Sssss… Minden rendben lesz – nyugtatott.

Nem tudtam mit teszek, csak azt, hogy nem bírom tovább. Úgy éreztem magam, mint Barcelonában. Újra egy pár milliméterre voltak az ajkaim a nyakától, éreztem azt az illatot. Már nem tudtam hazudni magamnak, rejtélyes idegen ide vagy oda, én őt akartam. Míg még úrrá tudtam lenni a cselekedeteimen, eltoltam Scarlettet.

- Mennem kell – dobtam oda fátyolos hangon, közben már elindulva.

- Ne! – megragadta a kezem. 

- Scarlett, kérlek engedj el! – kérleltem, tudtam, hogy nem bírom már sokáig. Égtek a szemeim, az ajkam, az egész arcom. Már fájdalmasan kívántam.

- Nem! Becca, miért? Miért kerülsz Barcelona óta? Miért nem bírsz rám sem nézni? Ennyire nehéz elfogadnod, hogy én … - már nem tudta befejezni. 

- Ezt meg kell tennem, ne haragudj. – suttogtam a szájába, mielőtt még megcsókoltam volna.

Ajkaim közzé vettem az alsó, majd a felső ajkát. Aztán egy adtam még egy utolsó gyengéd puszit a szájára. Nem vártam igazi csók csatát, de már nem bírtam tovább. Még egy hosszú pillanatig néztem a meglepett szemeibe, miközben a kezeim között fogtam a fejét.

- Sajnálom – suttogtam, szinte csak magamnak.

Elengedtem és elléptem tőle. Még mindig meglepetten bámult rám. Valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, hogy szóba állt velem. Egyre kínosabb lett a kettőnk között kialakuló csend.

- Én nem – mondta rekedt hangon, közben elém lépett. 

Túl gyorsan történt minden. Még az alkohol és az első csók okozta érzelmek hatása alatt voltam, amikor Scarlett erőszakos és követelőző csókjával találtam szemben magam. Egyik kezével a derekamnál fogva húzott közelebb, míg a másik kezével a tarkómat markolva kényszerített, hogy ne tudjak elhajolni tőle. Nem mintha szándékomban állt volna. Egy pár másodpercig tartott meglepettségem, aztán én is visszacsókoltam. Közben egyre jobban azt éreztem, hogy az ismerős illaton kívül, a csók sem olyan új, mint amilyennek kellene lennie. Ahogy erőszakosan szétfeszítette nyelvével az ajkaim, ahogy mohón falta a számat. Teljesen magával ragadott, de ugyan ennyire össze is zavart. 

- Scarlett…én…ne haragudj! – hadartam zihálva.

- Becca, várj! – szólt utánam, miközben megfordultam és otthagytam. 

Nem tudtam feldolgozni az eseményeket. Levegő és idő kellett. Sem az alkoholtól, sem a zavaros érzelmeimtől nem tudtam tisztán gondolkodni. Szinte már rohantam a lépcsőn, minél hamarabb friss levegőn akartam lenni. Kiértem az utcára és elindultam egyenesen előre. Nem tudtam, hogy hová megyek, vagy hol fogok kikötni. Gondolkodnom kellett. Egyedül.

Folytatása következik!