Liliom

Írta: Dina

A nagy közhelyek egyike szerint valaminek a vége, egy másik dolognak a kezdete. Hogy ez milyen egyszerű, okos és kézenfekvő. Csak arról nem esik szó eme okosságban, hogy az a bizonyos valami, ami véget ér az rossz vagy jó, s hogy hasonlóképpen az újonnan kezdődő momentum, milyen jelzővel illethető. S persze mint minden, ez is nézőpont kérdése. Kinek mi a jó, és kinek mi a rossz. Bár annyi szent, szakítani vagy búcsúzni soha sem könnyű. Hát még ha ez a két dolog egyszerre következik be?! 

Valahol elveszve a gondolataim és külvilág ingerei között, álltam és csak bambán meredtem az ócskának és viseltesnek ható betűkre: "VASÚTÁLLOMÁS". Szóval így, pontosabban inkább itt, ér véget ez a félév. Csak hat hónap volt, de mégis nagyobb hatással volt rám, mint az ezt megelőző akár másik tizenkettő.

Egy gyengéd lökés térített magamhoz, körbe néztem, és egy sajnálkozó szempárral találtam szembe magam, aki sűrű bocsánatkérések közepette, sietett tovább hatalmas, bőröndnek már nehezen nevezhető, maga után vontatott csomagjával. Rápillantottam az órámra, még közel fél órám volt, amikor ideértem, s ebből sikerült nagyjából tíz percet elvesztegetnem, az öreg állomás küllemének vizsgálatával. Oldalról nézve szánalmas látványt nyújthattam kialvatlan fejjel, kisírt szemekkel, szanaszét ágaskodó hosszú fekete hajammal és egy szál fehér liliommal a kezemben. Vicces dolog liliomot vinni búcsúzásra. Habár sokan a halállal azonosítják, mivel a temetéseken tömegével látni, mégis a liliom egyik jelentése a remény. Hogy miben reménykedtem, azt magam sem tudom. Egy kapcsolatban, ami már akkor véget ért, amikor még el sem kezdődött. Vagy talán a barátságban, ami meg volt az előtt, hogy többet akartunk volna. Talán csak egyszerűen magában a reményben, hiszen hogy engeded el örökre és visszavonhatatlanul azt, aki a bajban a legjobb barátod, s a szerelemben pedig a társad volt.

Körbe néztem, vettem egy hatalmas levegőt és elindultam a bejárat felé. Habár nem is tudtam, hogy pontosan miért is vagyok itt, mégis be kellett mennem. Belöktem magam előtt a kopott, nehéz és már sok mindent megélt állomás ajtót. Unott, ideges és vidám szempárokkal találkoztam, amikor erősen fókuszálva végig pásztáztam az előteret. Voltak ott idősek és fiatalok, párok és egyedül álló emberek, kis és nagy csoportok is, csak Ő nem. Többször végig néztem a hűvös és sötét várón, de sehol sem találtam. Kétségbeesetten vizslattam indulásjelző táblát, reménykedve, hogy nem kevertem össze az időpontot. Egy pár másodpercre átfutott az agyamon, hogy már elkéstem és elment a vonata. Csak többszöri nekifutásra sikeredett elolvasni a tábla tartalmát. A vonat kilenc után két perccel indul, a négyes vágányról. Felnéztem az állomás órájára, szokás szerint nem működött. Kényszeredetten emeltem a mostanra egyre élettelenebb virágot, tartó kezem, hogy a saját órámról győződjek meg róla, van még pár percem. Nyolc óra negyvenkét perc. Remek- fújtattam. Szóval még nem ment el. Eltérően a nagy romantikus filmek utolsó pár percétől-, amikor főhősünk mindent félretéve rohan, hogy megállítsa a szeretett nőt vagy férfit, mielőtt még fel/beszállna, az őket végleg elválasztó közlekedési eszközre/be-, én lassan sétáltam. Nem lett volna erőm sem futni, sem könyörögni, hogy maradjon. A mi sztorink nem az a tipikus boldogan éltek, amíg meg nem haltak történet. Mi hosszú éveken át barátok voltunk, aztán többek és néhány hónapja ezt is el is ismerve, már szerelmesek. Persze az élet nem zökkenőmentes és valahogy mindig úgy érzi az ember, hogy túlkésőn jön rá bizonyos dolgokra. Így voltunk mi is az első pillanattól kezdve. Hiszen a kiváltó ok, miután átléptük a kényelmes barátzónánkat, egy, az ország másik végéről érkező munkalehetőség volt. A tudat, hogy nem lesz mellettem, mint eddig bármikor, sokkolóan hatott és felszínre hozott, addig minden elnyomott vágyat és érzelmet. Hosszas huzavona után elismerve a saját és másik érzelmeit is, több boldog hetet töltöttünk együtt, ha éppen nem arról vitatkoztunk, hogy mi lesz, ha eljön az indulás napja. Hiszen ez az Ő lehetősége, ezt neki kell végig csinálnia. Az én kis életem itt van megalapozva és bár nem szép, amit a józan ész diktál, de bizony ezt nem rúghatom fel, hogy szedve kockás pizsamanadrágom és a tedy macim, elinduljak az ország egy másik végébe. Görcsösen ragaszkodtam a stabil, eddig jól megszokott életemhez. Szóval az első naptól kezdve tudtuk jól, hogy Ő nem marad, én pedig nem megyek.

Időközben már sötét, csempézett aluljáróban sétáltam. Pár rideg és meggyötört arcú kolduson kívül, mindenki csak néhány pillanatig időzött itt. Furcsállottam, hogy bár nekem ez a hely a szomorúság fellegvára, azért még lennie kell valakinek, aki éppen boldog, mert befut vagy elindul egy vonat. Valaki, aki éppen a szeretett férfi vagy nő felé utazik, vagy valaki, akihez épen befut az a bizonyos szerelvény, közelről vagy messziről hozva azt vagy azokat a személyeket, akikért már órák óta ácsoroghat a váróban. De bárhogyan is néztem, nem láttam boldog arcokat sehol.

Felértem a lépcsőn, a szabad levegőn várakozó utasok közzé. Meglepően nagy tömeg volt. Végig vizsgáltam az arcokat, egyre kétségbeesetten, mire rátaláltam arra a szomorú szempárra, aminek látványa, apró könnycseppeket idézet az én szemembe is. Elindultam felé, közben átkozva magam, hogy a nagy elmélkedésem közepette egy értelmes mondatot sem raktam össze, és valószínűleg csak bambán fogok állni előtte, nem tudta mivel köszönhetnék el. Mit mond ilyenkor az ember? A "Legyen szép életed!" vagy a "Légy boldog!" stílusú mondatok, túl közhelyesen hangzottak volna, minket és a történetünket ismerve.

- Azt hittem, nem jössz - kezdte könnyek között, amikor meglátott.

- Időbe telt, amíg ideértem - mondtam dadogva.

- Liliom? - nézett mosolyogva a kezemre.

- A rózsa már túl közhelyes.

- Köszönöm - közben elvette és keserű mosollyal megforgatta.

- Lil, én nem tudom, mit mondjak - böktem ki végül.

- Inkább ölelj meg!

Nem kellett noszogatni magamhoz szorítottam, amire válaszképpen zokogással reagált. Itt már én sem bírtam tovább, ahelyett, hogy lelket öntöttem volna mindkettőnkbe-, ahogy az az én szerepem volt a kapcsolatunkban, mindig is-, úrrá lett rajtam is görcsös sírás. Erőtlenül szorítottam magamhoz. Olyan volt, mint egy törékeny porcelánbaba, akit ha erősebben megfogsz, rögtön darabjai hullik. 

A környezetünk egy ideig némán figyelt minket, majd betudva két túl érzelmes barátnő búcsújának, visszatértek a saját kis világukba. Életben nem szerettem volna ennyire még legalább egy napot, hogy azt vele tölthessem.

- Nem mondod, hogy maradjak? - kérdezte.

- Számítana?! Nem azért jöttem, hogy visszarángassalak.

- Akkor miért? 

- Hogy elköszönjek. Nem tudom, mit kell ilyenkor mondani. Vagyis, én mit mondhatnék.

- Tudom - válaszolt, miután kibontakozott az ölelésemből. - Én sajnálom! Szeretném, ha tudnád, hogy bár nem lett szépen vége...

- Ne! - szakítottam félbe. - Nem azért vagyok itt, hogy magyarázkodj, vagy egyre-másra bocsánatot kérjünk. Azt akarom mondani, hogy hiányozni fogsz!

- Te is! Fogunk még beszélni? 

- Valamikor biztosan.

- Úgy értem, hogy telefon, facebook vagy skype?

- Te is tudod, az nem nekünk való. Szemtől szemben is mindent félreértettünk- mosolyodtam el.

- Akkor csak ennyi? 

- Valahogy majd alakul.

Ezután némán néztünk a másikra. A szemem sarkából végig a vonatot figyeltem, talán a belüktető hangos géptől várva a végszót, de csak nem jött.

- Megérted, ha azt kérem, ne várd meg velem a vonatot?

- Természetesen meg.

- Megölelsz? - kérdezte.

- Nem lehet. Ha megteszem, akkor meg is csókollak, viszont aztán már én is felszállok veled.

- Tudom - mondta, közben igyekezve nyelni a könnyeit.

- Vigyázz magadra és mutasd meg nekik! - köszöntem el, közben hátat fordítva.

Még hallottam, ahogy hangosan felzokogott és azt, hogy valamit még mondani akart, de már nem álltam meg. Úgy éreztem, hogy volt erőm megkeresni és elköszönni, de ha visszafordulok, már nem lesz. Nem tudok újra belenézni abba fájdalmas kék szempárba. Szerettem volna még utoljára, kisimítani az arcából szőke tincseit, de már ezt sem tehettem meg. Keserű humorú az élet. Az együtt töltött idő alatt, soha fel sem ötlött bennem, mennyit jelentett egy ilyen apró mozdulat, gesztus, ám ennek hiánya is olyan kínzó, mint a tudat, hogy Ő sem lesz velem.

Kisétáltam az állomás mellett lévő parkolóba és kicsit fellélegezve a szívemhez kaptam, mintha az elmúlt percekben, valaki tövises kezekkel nyomta volna vissza a mellkasomba. Sírni már nem tudtam, nem is mérgelődtem, igazából úgy éreztem magam, mintha minden érzelem elhagyta volna a testem. Mintha ugyan a csomagolás meglenne, de a belső már hiányozna. Ránéztem az éppen befutó villamosra. Elsétálhattam volna a megállóig, hogy aztán egy röpke tíz perc alatt hazajussak, de undorodtam minden tömegközlekedési eszköztől. A vonatok zaja betöltötte a fülem, ami egyértelművé tette, hogy bizony valamelyiken Ő is éppen rajta van és kitudja, már merre jár. Mert, hogy már nem a peronon áll abban száz százalékig biztos voltam. Megálltam egy pillanatra és elgondolkodtam, hogy talán visszafordulhatnék megnézni az üres vágányt, csak hogy tényleg tudatosítsam magamban, elment. Aztán, mint már oly sokszor, győzött a józan ész.

A lehető leghosszabb utat választottam hazafelé. Amit bárki értelmes és normális ember meg tudna tenni maximum fél óra alatt, azt én közel két óra alatt oldottam meg. Minden a célomtól még távolabb vivő kis utcába betértem és szinte féltékeny gyűlölettel néztem az egymás kezét fogó, nevetgélve sétáló párokra. Nekik megadatott, nekünk nem. Csak hogy jobban kínozzam magam elsétáltam a lakása előtt, vagyis most már ki tudja, ki lakása előtt. Felderengett a kép, ahogy az eresz alatt álmosan szívja a cigijét, de amikor meglát, felderül az arca. A kép, amikor kócosan búcsúzkodtam tőle, hajnalban, hogy még haza érve össze szedjem a cuccaim és beérjek dolgozni. Sok mindent odaadtam volna most azért, hogy én legyek azon a vonaton, útban egy közel négy órára lévő váróba és ő maradjon itt, kószálva az emlékekkel tele lévő utcákon. Szerettem volna haragudni rá, hogy elment, de nem tudtam. 

Lassan haza vitt az utam, ahogy elsétáltam a postaládák mellett, valami erősen kikandikált az enyémből. Értetlenül fordultam felé. Kihúztam a nagy borítékot, egyből felismertem az írást. „Rena” firkantotta jobb felső sarokba. Hogy is gondoltam, elmegy anélkül, hogy elköszönne. Beszálltam a liftbe, közben a lehető legbénábban, reszkető kézzel szaggattam fel a csomagolást. Nem tudtam mire számítsak. Nem az ő stílusa lett volna írni, egy több oldalas ömlengő és sírós levelet, ennyire már ismertem. Ahogy küzdöttem a borítékkal, kiesett egy szalvéta darab belőle, rajta kettőnket ábrázoló ki vázlatrajzzal. Régi emlék volt már, még azokból az időkből, amikor boldogok voltunk. Egyik randinkon firkantottam le, miközben vártunk a vacsoránkra. Belenéztem a borítékba, kutatva valamiféle üzenet után. Egy kis papír cetlit találtam benne: "Nem bírtam megtartani, nem akarok emlékezni, mert akkor már holnap visszajönnék. Kérlek vigyázz magadra és találj valakit, akivel boldog leszel. Szeretlek L." Csak némán meredtem a kusza és néhol egyenetlen betűkre, lábam nem vitt előre és az agyamig csak most jutott el a tény, hogy elment.