Meló 2. rész

Előzmény: Meló 1. rész

********************************************************************

            Eleinte nekem is voltak kétségeim. A szívem mélyén nem voltam biztos benne, hogy beválik, de úgy gondoltam, egy próbát megér. És bevált. Persze magam sem vártam, hogy a húgom majd a nyakamba fog ugrani és össze-vissza puszil az örömtől, hogy szereztem neki melót, de láttam rajta, hogy a maga módján örül, hogy gondoltam rá és segíteni akarok neki. Elvégre ez a nővérek dolga, nem? Maximum nem válik be és ő továbbra is megmarad a fordításokkal való gürizésnél.

            Másnap viszont, amikor elvittem a Búfelejtőbe, úgy látott neki az első napjának, mintha világéletében ezt csinálta volna. Bár nagy segítségére volt, hogy továbbra is csak alig néhányan lézengtek a bárban, Hugi mégis olyan magabiztossággal érdeklődött a rendelések után és vitte ki az italokat és üdítőket, hogy Pultoska is csak elégedetten csettintett a nyelvével.

– Hol rejtegetted eddig ezt a lányt? – nézett rám, halálos komolyságot tettetve.

– Nem akartam kiengedni a gardróbból, de már kezdett nagyon hangos lenni a dörömbölése – vontam vállat és igyekeztem nem elröhögni magam, miközben a számhoz emeltem a kikért sörömet. Pultoska viszont nem bírta ki és hangosan felnevetett, játékosan belebokszolva a vállamba.

– Ha neki sincs kifogása ellene, akkora a meló az övé.

– Én meg felcsaphatok kerítőnek, mi? – vigyorogtam, mire ő csak némán kuncogott és legyintett, mielőtt magamra hagyott, hogy segítsen új alkalmazottjának eligazodni az italok között.

Hugi viszont gyorsan tanult és pár nap alatt úgy belejött a kiszolgálásba, mint kiskutya az ugatásba. Továbbra is bújta a fordításait és járt a tanfolyamokra, mellette pedig néhány órára mindig beugrott a Búfelejtőbe felkötni a dereka köré a kötényt. Isten áldotta tehetség volt… Ebben is. Nem is tudom, miért nem lepődök meg.

            És úgy tűnt, a nép is megneszelt valamit abból, hogy új cowboy érkezett a városba, mert, bár továbbra sem tolongtak, néhány nap múlva Pultoska már egész helyre kis forgalmat könyvelhetett el magának. Az emberek pedig valószínűleg nem csak a gyors és meglepően szakszerű kiszolgálást élvezték.

– Ha ez így megy, még a végén úgy is reklámozhatom a helyet, hogy itt az ember az itala mellé még műsort is kap – viccelődött egyik nap Pultoska, miközben figyeltük, ahogy Hugi szokásos szűk farmerjében és magas sarkújában, a munka hevében egy-két gombot kioldva ingén siet végig az emberek között, akik egyáltalán nem leplezett elismerő pillantásokkal fordultak utána.

– Csak előbb beszéld meg vele – tettettem érdektelenséget. – Szerintem azért már plusz gázsit kér.

– Miért kérek plusz gázsit? – lépett váratlanul mellém az emlegetett szamár.

– Nem érdekes – legyintettem, rajta pedig látszott, hogy, valószínűleg sikertelenül visszafojtott mosolyomból, pontosan megértette, miről van szó. Reagálni viszont nem tudott, mert ebben a pillanatban a tőlünk pár lépésnyire álló asztal felől egy öblös hang kiáltott fel.

– Hé, csinibaba! Kérhetnék még egyet ebből a jóféléből?

Kései harmincas kopasz férfi volt, akinek arcán valószínűleg nem csak a kezében lóbált üres sörösüveg egykori tartalmától ült bugyuta vigyor. Ezt pedig még, ráadásnak, a mellette ülő lány reakciója is jól demonstrálta. Nagyjából velem egykorú, szőkésbarna teremtés volt helyes pofival. Nem is értettem, hogy állhatott össze egy ilyen taplóval.

            Már épp azt fontolgattam, hogy megkérem a húgomat, adjon hozzá ahhoz a „jóféléhez” még egyet az én költségemre, részegedjen le mihamarabb drága barátunk, hogy utána én zavartalanul megkérdezhessem a szemmel láthatóan rémült lánytól, nem lenne-e kedve esetleg megszökni velem. Hugi viszont valószínűleg nem mozdult az elvárásoknak megfelelő sebességgel, mert a fent említett barát a következő pillanatban már talpon is volt. De az is lehet, a „jóféle” csak ürügy volt, hogy ráhajthasson az őt kiszolgálni érkező csinos pincérlánykára.

– Nagyon köszi, drágám – kezdte a férfi mézesmázos hangon. Ennél már nem is leplezhette volna kevésbé, mit is akar pontosan. Ami persze, mondanom se kell, nem a sokat emlegetett sör volt. – Nem lenne kedved esetleg csatlakozni hozzánk, elfogyasztani ezt az ízletes nedűt?

Így még nem hallottam körülírni egy huszadrangú sört, de a húgomnak valószínűleg ez csak a legkisebb problémája volt.

– Talán majd máskor – próbálta udvariasan elutasítani a nem épp bizalomgerjesztő és a pultig érezhetően alkoholtól bűzlő vendéget. Az viszont nem tágított.

– Ugyan már, szivi! – lendült akcióba, egész közel lépve a húgomhoz, keze pedig, amivel az imént átvette a kihozott sört, most végigcsúszott kiszolgálója karján, hogy aztán a feneke felé mozduljon.

– Én a helyében nem tenném – jegyeztem meg félhangosan, neki viszont, úgy tűnik, az alkohol kiélezhette a hallását, mert erre felém fordult és mogorván rám vakkantott.

– Neked meg mi közöd ehhez, ribanc? – Utána viszont, mintha teljesen másik ember lenne, mézes-mázos mosollyal ismét a húgomhoz fordult, hogy befejezze az imént elkezdett mozdulatot.

Ezzel követte el az utolsó hibáját aznap este, mivel a következő pillanatban egy kicsi méretéhez képest meglepően erős szorítású kezet érezhetett akciózó keze csuklóján, hogy az aztán megrántsa és egy gyors mozdulattal a földre vigye őt.

            Emberünk meglepetten tátogott a padlón fekve, mint egy szárazra vetett hal és hitetlenkedve bámult fel, nem akarván elhinni, hogy tényleg ez a vékony lány bánt el vele.

– Én megmondtam, hogy nem tenném – somolyogtam, miközben visszafordultam a pulthoz. Bár a kis közjáték még nem fejeződött be, így is ugyanúgy tudtam, mi fog történni, mintha végignéztem volna. A velem szemben, a pult másik oldalán álló Pultoska viszont csak elkerekedő szemekkel figyelte, ahogy a kellemetlenkedő vendég feltápászkodik.

– Na megállj csak! – hörögte és bizonyára a húgom felé lendült, aki erre válaszul kitért előle és magas sarkúba bújtatott lábát váratlan ügyességgel használva elgáncsolta őt, hogy a kis kopasz ismét a padlón kössön ki.

Eddigre már több másik vendég is a húgom védelmére kelt, nem mintha neki nagyon szüksége lett volna erre a történteket szemlélve, emberünk viszont így már tanácsosabbnak látta visszavonulni, és a padlóba vágott, vérző orrát törölgetve kisomfordált, miközben valamit mormogott az orra alatt. Talán jobb is, hogy nem értettem, neki pedig az a jó, hogy a húgom se.

– Ejha – jutott szóhoz nagy sokára a látottaktól teljesen letaglózott Pultoska. – Lehet, tényleg meg kéne emelnem a fizetését. Ha látványelemnek nem is, de kidobónak annál inkább lehetne alkalmazni.

– Abba talán még bele is menne – mulattam.

– Ezzel a lánnyal megütöttem a főnyereményt. Tényleg nem tudom, hol rejtegetted eddig.

– Jól bezártam a gardróbot – vontam vállat, visszatérve a korábbi poénhoz.

Beletelt néhány másodpercbe, amíg az eseményektől megfagyott levegő ismét feloldódott.

– Köszönöm – tápászkodott fel az asztal mellől a meglepett szöszi, odalépve a húgomhoz. – Köszönöm, hogy segítettél.

– Ugyan. Szóra sem érdemes – jött a válasz egy halvány mosoly kíséretében.

– Én… kérlek, ülj csak le! Meghívlak egy italra, vagy valami…

– Nem, köszönöm – válaszolta Hugi most már egyáltalán nem tettetett kedvességgel. – Muszáj dolgoznom… De ugye minden rendben lesz?

– Persze, persze – bólogatott a nő még mindig kissé aléltan, mire a húgom megsimogatta a vállát és elsietett kiszolgálni a többi vendéget.

– Hihetetlen lány – sóhajtott fel a nő, talán csak úgy magában, én viszont nem tudtam megállni, hogy ne reagáljak rá.

– Az. Meg sem érdemlem – morogtam szarkasztikusan, kiváltva ezzel egy meglepett pillantást barátnőnkből.

– Azt akarod mondani, hogy ő… a barátnőd?

– Neeem – kacagtam fel. – Még csak az kellene. Ő a húgom.

Pultoska talán megérezte, mire megy ki a játék a részemről, mert szó nélkül visszahúzódott és magamra hagyott a lánnyal, aki féloldalasan letelepedett mellém, szeme sarkából még mindig Hugit figyelve ahogy serényen kiszolgálja az embereket.

– Örülnék neki, ha ilyen húgom lenne – jegyezte meg.

– Ja. Csak ahhoz olyan nővérnek is kell lenni. – Csak félig kellett megjátszanom a zsémbes féltékenységet.

– Ugyan már! – mosolygott rám újdonsült barátnőm. – Akinek ilyen húga van…

– Úgy érted, ha ilyen a húgom, én se lehetek rosszabb? – fejeztem be helyette. – Ki kell hogy ábrándítsalak.

Nem tudatos stratégia volt részemről, hogy szánalommal vegyes szimpátiát ébresszek benne, de így is bevált.

– Ne mondd már! – fordult most már teljes egészében felém. – Nem lehetsz te annyira…

– Szánalmas? – mondtam ki helyette, bár sejtettem, nem ezt akarja mondani. – Nézd csak meg őt! – böktem fejemmel a húgom felé. – Pár napja állt életében először munkába mint vendéglátós, és máris úgy csinálja, mintha a vérében lenne. Ha meg egy tagbaszakadt alak rátámad, kisujjból földre teríti. Én meg… csak okoskodok itt.

– Biztos nem véletlenül ilyen ügyes. Csak van valami oka. És ha a testvére vagy, neked is lehetett lehetőséged.

– Ja. Nem véletlen. Ő azt mondja, csak a kitartó munkán múlik. Lehet benne valami. De amikor gyerekkorunkban küzdősportra jártunk, neki valahogy mindig jobban ment. Én kezdtem korábban, de amikor ő kis taknyosként anélkül bucira vert, hogy én hozzáérhettem volna, abbahagytam. Ő meg itt tart.

– De te is nyilván jó vagy valamiben – mosolygott rám kedvesen és a vállamra tette a kezét.

Forróság öntötte el a testemet és éreztem, hogy odabent elindul valami. Ahogy abba a gyönyörű, vidám arcba néztem, egyszerűen nem tudtam elképzelni, mi hozott össze egy ilyen szép lányt azzal a tahóval.

– Akkor beszéljünk rólam! – vettem erőt magamon, hogy megpróbáljak viccelődni. – Megnézed a bélyeggyűjteményemet?

Erre csak gyöngyöző kacaj volt a válasz, és a vállamra telepedő kéz gyengéden megpaskolta a lapockámat.

– Amúgy, Viki vagyok – emelte a pult fölé a kezét, hogy felém nyújtsa.

– Engem szólíts csak B-nek! – szorítottam meg a kinyújtott jobbot.

– B?

– Igen. Így jobban szeretem. Talán nem tetszik?

– De. Csak… nem szokványos becenév.

– Nem vagyok szokványos lány – kacagtam fel.

– Azt észrevettem – mosolygott rám csillogó szemekkel. Most jön az, hogy akinek ilyen húga van, az nem lehet szokványos, gondoltam, de ő mintha már teljesen el is felejtkezett volna Hugiról. Csillogó szemekkel mosolygott rám, keze pedig, miután elengedtem is az enyémen maradt.

– Egyébként – krákogtam –, mi hoz össze egy ilyen helyes lányt egy ekkora tahóval – böktem fejemmel a kijárat felé. Próbáltam valami témát találni, de én is tudtam, hogy nem a legjobb irányba indultam el.

– Tényleg róla akarsz beszélni? – nevetett fel Viki.

– Hát…

– Maradjunk abban, hogy bedőltem neki, és azt hittem jófej! De tévedtem.

– Értem.

– Most már folytathatjuk a beszélgetést rólad? – mosolyodott el, mire én meglepetten felkaptam a fejem. – Esetleg valahol máshol?

– Én – nyeltem egyet. Egy másodpercig nem jutottam szóhoz, de utána azonnal döntöttem. – Csak pár sarokra lakom. – Viki arcán láttam, hogy tökéletesen elégedett a válasszal, így nem is haboztam tovább. Nagy nehezen elszakítottam tőle a tekintetemet és Pultoska után kiáltottam, hogy kifizessem az elkortyolt italomat.

– Hagyd csak! – kacsintott rám vendéglátóm. – Felírom.

Megeresztettem felé egy hálás mosolyt, majd teketóriázás nélkül megragadtam Viki kezét és már indultunk is a kijárat felé.

            Mondanom se kell, amikor beléptünk a lakásba, már egyikünknek sem volt kedve beszélgetni. Alig csuktam be az ajtót, ő rögtön nekilökte a hátamat és ajkait az enyémekre tapasztotta.

– Megmentőm – mosolygott rám.

– Nem keversz össze véletlenül a húgommal? – kacagtam fel.

– Mert? Te róla akarsz beszélni?

– Nem – vágtam rá azonnal és hevesen megcsókoltam.

Botladozva jutottunk be a hálószobába, hogy aztán könnyedén az ágyra lökjem őt és miközben lehámozom róla a felsőjét, végigcsókoljam hosszú nyakát. Felszegte az állát, hogy utat engedjen nekem és hangosan nyögött, miközben kezeim a ruha alól előtűnő melleire tapadtak. A szám is hamarosan követte példájukat, míg végül ajkaimat megduzzadt mellbimbója köré fontam.

            Keze a fejemre telepedett és egyre kontrollálatlanabbul vonaglott és zihált alattam. Én viszont tovább folytattam munkámat mellein, a kezem pedig célirányosan becsusszant immáron teljesen átnedvesedett bugyijába.

            Teste megfeszült, ahogy szeméremajkait kezdtem dörzsölni. Ujjai belemarkoltak a hajamba, szinte ösztökélve engem arra, hogy én is megmozgassam ezen testrészeimet és egyiket belemártsam tátogó kelyhébe.

            Nem volt szükségem sok munkára, hogy aztán teste megfeszüljön és ő hangosan felsikoltson. Én pedig most visszafelé csókoltam végig kulcscsontját és nyakát, hogy ajkaim végül újból a szájára tapadjanak.

– Ez így nem járja – zihálta nagy sokára.

– Mégis micsoda? – vigyorodtam el.

– Megmentesz a bárban, aztán meg még ki is elégítesz? Én meg nem adok neked semmit? – Nem értettem, miért ragaszkodik ahhoz a felálláshoz, hogy én mentettem volna meg, de nem is tiltakoztam. Főleg amikor a hátamra lökött és megmarkolta a galléromat. – Itt az ideje, hogy megháláljam.

Úgy tépte le rólam a ruhát, mint egy vadmacska, amint szétmarcangolja áldozatát, hogy aztán melleim közé fúrja az arcát. Ő viszont nem időzött el ott sokáig. Rövid idő után már lejjebb is csusszant, hogy nadrágomat lerángatva a combjaim közére térjen.

            Ujjaim olyan erősen markoltak a lepedőbe, hogy pár pillanat múlva beléjük hasított a fájdalom. Nyelve könnyedén ficánkolt bennem, amitől testem mintha csak az ő akaratának megfelelően vonaglott volna.

            Nem érdekelt már a húgom. Épp itt volt az ideje, hogy most én halásszak el előle egy nőt. Igen. Végre egyszer fordított a felállás. Valaki, aki eredetileg az ő ágyába kívánkozott, most önként és dalolva veti bele magát az enyémbe. Nem mintha irigy lennék, de most mégis mennyei örömmel töltött el, ahogy Viki barlangomba fúrta a nyelvét.

            Szemeim a következő pillanatban kigúvadtak, szám pedig szélesre tárult. Csak másodpercek múlva jöttem rá, hogy sikítok. Hangosan kiáltok a gyönyörtől, ami teljesen ellepte az agyamat.

            Csak órák múlva tisztult ki újra a kép. Homályosan emlékeztem csupán a vad szeretkezésre, amin átestünk. De nem is bántam. A konkrét események emléke nélkül is kellemes bizsergéssel öntötte el testemet az az érzés, amit a karjaimban pihenő meztelen test váltott ki belőlem. A húgom pedig le van ejtve.

            Ebben a pillanatban azonban, mintha csak épp annak hatására, hogy, talán órák óta először, rá gondoltam, hirtelen nyílt az ajtó és hallottam a belépő magas sarkú kopogását.

– Brigi! – szűrődött be a szobába a húgom hangja. – Itthon vagy?

Próbáltam megszólalni, de nem jött ki hang a torkomon. Hallottam, ahogy Hugi körbejár a lakásban, mindenhova benézve. Viki is nagy nehezen magához tért kábulatából, és épp csak melleire húzta a takarót, amikor nyílt a hálószoba ajtaja.

– Ó, bocsánat – hőkölt vissza Hugi. – Nem akartam zavarni.

Épp utána szóltam volna, a következő pillanatban viszont már el is tűnt. Gyorsan magamra tekertem a takarót, majd leheltem egy gyors csókot Viki szájára, mielőtt kisiettem volna a szobából.

– Hugi! – rohantam ki meztelen talppal a konyhába, sejtve, hogy ott találom őt. – Én nem… sajnálom, hogy…

– Mit sajnálsz? – mosolygott rám, miután feltette forrni a teának való vizet. – Talán nem éreztétek jól magatokat?

Egyszerűen nem tudok kiigazodni ezen a lányon. Bár végül is, logikus. Ő nem akart ezzel a nővel kezdeni. Lehet, ha úgy hozta volna a helyzet, ő köt ki vele az ágyban, nem én, de ő nagyszerűen megvolt e-nélkül is, és arcán láttam, csak örül az én sikeremnek.

– De – mosolyodtam el én is. – Nagyon jó volt.

– Azért – kacagott. – Akkor erre iszunk.

– Iszunk? Azt hittem, te nem iszol csak úgy alkoholt.

– Nem is – vigyorgott rám. – Teára gondoltam. Még be kell fejeznem egy fordítást, mielőtt lefekszem. De ígérem, csendben leszek. Nem zavarlak titeket a… akármit is terveztek – kacsintott rám.

Széles mosollyal az arcomon megcsóváltam a fejemet. Ilyen húgom is csak nekem lehet. Bármennyire is tökéletes, bármennyire okos, erős, vonzó és kedves, bármennyire kicsinek és jelentéktelennek érzem magam mellette sokszor, akkor is a húgom és én szeretem.

            Most viszont az agyam már egészen máshol járt, és alig vártam, hogy visszatérhessek a szobámba, Vikihez.

 **********************************************************************

Remélem, tetszett a történet. Várom a véleményeket. Bármilyen formában örülök a megjegyzéseknek, legyen az dicsérő vagy kritizáló, akár névtelenül is. Ebből tanulok, hogy mit csinálok jól és mit rosszul.

Akinek tetszett a történet, lájkolhatja a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon. 

Meló 1. rész

Megjegyzés: Ez egy két részesre tervezett történet első fele. Az igazat megvallva elintézhettem volna egyben is, de inkább most nem terhelném le magam azzal, hogy egyszerre írom meg az egészet. De igyekszem pár napon belül feltölteni a második részt is. Utóbbiban lesz ismét erotika, szex meg miegymás, ami csak szem-szájnak ingere, de ennek most van itt a böjtje, mert az első részben viszont abszolúte semmi nincs. De remélem, azért ennek ellenére is tetszeni fog, és nem fogjátok már ennyi után megunni a történetet.

Kellemes olvasást!

Megjegyzés 2: A történeteimet igyekszem úgy megírni, hogy magukban is megálljanak, de mivel egy idő után már unalmas lenne, ha minden B-történetben elismételnék minden alapinformációt, ezért nem mondok el mindent, amit más történetekből már ismerhettek. Aki maximálisan meg akar érteni minden előzményt és utalást, annak a Búfelejtő és a Hugi című történetemet javaslom elolvasni, illetve ide kapcsolódik még a Új barátságok, új kihívások című három részes történetem is, de az a megértés szempontjából jelentéktelen szereppel bír.

**********************************************************************

            A bárpultra könyököltem és elmélyülten iszogattam a kólámat. Sosem vetettem meg a sört és az alkohol sok más formáját sem, de ha az ember elég rendszeresen jár egy bárba, és mindig legurít legalább egy pohár sört, még a végén kikiáltják alkoholistának. Én pedig az elmúlt néhány hétben egyre sűrűbben jártam a Búfelejtőbe. Nem is tudom, mi vonzott ide már majd minden nap. Talán Pultoska, a társasága, ami mégiscsak valami változatosságot jelentett az otthoni légkörhöz képest addig is, amíg a barátaim nem végeztek a vizsgáikkal, a hely hangulata, vagy csak egyszerűen az, hogy kimozduljak otthonról.

            Ez a bár pedig minden igényt kielégített. Legalábbis azokat, amik bennem felmerültek. Pultoska jófej volt. Kellemeseket beszélgettünk, de hagyott csak csendben iszogatni is, amikor látta, erre van szükségem. Kimozdulhattam otthonról még úgy is, ha nagyon nem volt kedvem semmihez, hiszen, ha akartam, itt is majdhogynem ugyanazt csináltam, mint otthon. De mégis a változatosság, ugye. És nem is nagyon zavart senki. A helyiség most is szinte kongott az ürességtől. Ideális törzshely volt, úgyhogy inkább az alkoholról mondtam le, minthogy egyáltalán el se jöjjek.

– Valami gond van? – Felemeltem a fejem és tekintetem a kóláról arra a kedvesen mosolygó arcra szegeztem. Bár még mindig nem tudtam megmondani, mennyiben végzi ez a lány a munkáját, amikor velem beszélget, és mennyiben keresi őszintén a társaságomat, csak azért, mert élvezi a beszélgetéseinket és őszintén érdeklődik a hogylétem iránt. De egyre inkább hajlottam az utóbbira.

– Nem – ráztam meg a fejem, majd tekintetem ismét visszatért a kólára. – Bocsi! Csak elbambultam.

– Nem akarsz beszélni róla? – Arcán még mindig ott ült a mosoly, hangja könnyedén, már-már vidáman csengett, de mégis kiéreztem belőle a tapintatos érdeklődést és az együttérzést. Mintha azt mondaná, „Ha valakivel meg akarod osztani a problémáidat, én itt vagyok, ha megbízol bennem.” De ezt persze már csak a munkájából fakadóan sem mondta, mondhatta ki. Túl tolakodó lett volna. Egy pultos feladata, még ha nincs is benne a munkaköri leírásában, hogy ha a vendégei bizalommal fordulnak hozzá, meghallgassa őket, beszélgessen velük. De az hogy nézne már ki, ha ő akarna diskurálni? Ha a vendég úgy óhajtja, ő meghallgatja. De ha nem bízik benne, hát ez van.

Hogy én bíztam-e benne? Nem tudom. Lehet. De nem ismertük még egymást annyira, nem voltunk olyan régóta barátok, már ha használhatom rá ennyire rövid ismeretség után ezt a szót, hogy fesztelenül elkezdjek vele beszélgetni bármiről, csak úgy direktbe. Inkább elfordítottam a fejem, és végighordoztam a tekintetem a szemem sarkából a helyiségen.

– Nem túl nagy a forgalom mostanában – jegyeztem meg.

– Jaja – nézett körbe Pultoska is. Bár önmagában az, hogy éppen most mi a helyzet, nem adhat reprezentatív képet, de mióta ide járok, mindig ugyanezt találtam. A kissé kopottas fotelokban és székekben csak elvétve ücsörgött egy-egy ember, néhol ketten-hárman. Nem mondhatni persze, hogy csak az agyukat elivó részegesek képviseltették magukat, bár azokból is volt pár. Az egyik sarokban most is ücsörgött három fiatal srác. És néha beugrottak egy-egy pohár sörre vagy egy kávéra kifejezetten jól szituált emberek is. De ahhoz képest, amennyien lehettek volna, ez édes kevés. – Pang az üzlet.

– Na ja – kortyoltam bele a kólámba. – Nemigen akad mostanság meló.

– Ühüm. De sajnos máshol se. Azért nem jönnek az emberek inni, mert nincs miből. Vagy nem arra költik.

Halkan morogva bólintottam.

– Ugyanezt látom a húgomon is – tértem rá arra a témára, ahova eredetileg is ki akartam lukadni. – Neki se nagyon megy a biznisz.

– Nem jönnek a megrendelések?

– Hát, nem túl sok – húztam el a számat. – De még ha csak annyi lenne a probléma…

A számhoz emeltem a poharam, és ahogy kortyoltam az üdítőt, szemeim előtt ismét lepergett a reggeli jelenet.

            Nem tudom, hogy én alszom-e sokáig, vagy a húgom korán kelő típus, de általában amikor felkelek, őt már a konyhában találom, amint épp reggelizik, teát főz, vagy mással foglalja el magát. Most se volt ez másképp. Amikor még kissé kómásan beléptem, épp telefonált. Ritkán hallottam őt kiabálni, és talán még ritkábban káromkodni. Valahogy nem volt az a típus. Egyrészről mindig is egy kedves, mosolygós lány volt, aki mindenkivel jóban akart lenni, másrészt pedig volt egy olyan kisugárzása, hogy nem is igazán akarta senki felhúzni az agyát. Kicsit drámaira véve a figurát, túl jónak tartották őt ehhez. Most viszont szabályosan üvöltött a telefonba és úgy szitkozódott, mint egy kocsis. Bár nem ért meglepetésként. Nem ez volt az első eset a napokban.

– Buenos dias, senorita! – köszöntem neki, miután letette, és elindítottam a kávéfőzőt. – Megint egy kellemetlenkedő ügyfél?

– Ciao! – morogta az orra alatt. – Megint ugyanaz a lemez.

– Nem akar fizetni? – néztem rá megértően.

– Akar… Csak szemtelenül keveset.

– Ezúttal mi a panasz? – fújtam meg a gőzölgő kávét, majd hozzásimítottam ujjaimat a forró bögréhez. Jól esett ez ezekben a hideg januári napokban.

– Csak a szokásos. Nem elég minőségi a fordítás.

– Ha minőséget akar, ne egy főiskolás korú lányt bízzon meg, aki a tanfolyamai alatt fordít, hogy megélhessen!... Bocsi! Tudod, hogy ezzel nem téged minősítelek – mosolyogtam rá, hiszen én is tudtam, ő sokkal jobb ennél. De a megrendelő nem.

– De, könyörgöm! – emelte meg kissé a hangját kétségbeesetten és széttárta a karjait. – Egy rohadt elsős szemináriumi dolgozatot bárki le tud fordítani angolra olyan színvonalon, ahogy az szükséges, aki normális jeggyel érettségizett. Ez a hatökör meg azt mondja, nem elég szöveghű a fordítás.

– Ha meg szó szerint ragaszkodtál volna a szöveghez, akkor azt kifogásolná, hogy nyelvtanilag nem megfelelő – kortyoltam bele a kávémba.

– Ja. Csak hogy ne kelljen fizetnie.

– Azért ő is meg lehet érteni – mondtam színtelen hangon, állva a húgom gyilkos pillantását. – Egyetemista. Honnan lenne pénze minden egyes szemináriumi dolgozatát teljes áron lefordíttatni?

– Persze, jogos – morogta. – De akkor legalább ne engem próbáljon átverni vele! És nem ő az első. Nekem is meg kell élnem valamiből – nézett rám sokat mondóan.

– Ha akarod, kifizethetem én is a te részedet. Majd megadod, ha pénz áll a házhoz.

– Nem, köszi – csóválta a fejét most már nyugodtabban. – Nem akarok elcsúszni vele. Akkor jövő hónapban kétszer annyit kellene összeszednem, hogy még az adósságom is megadjam. Utálok tartozni.

– Ahogy gondolod – vontam vállat. – De akkor mi lesz? Belőle nem fogsz többet kisajtolni – böktem az állammal a telefon felé.

– Tudom – sóhajtott. – Majd csak kitalálok valamit.

– Nem gondoltál még arra, hogy keress valami más melót? Vagy többet csinálj egyszerre? Elég jól megy a tanfolyamod ahhoz, hogy bevállalj mellé egy kicsit több munkát, nem?

– Ja. Tack, allt går bra – demonstrálta frissen szerzett svéd nyelvtudását. – Köszönöm, egész jól megy. De mihez foghatnék? Álljak be valahova titkárnőnek? Amint meghallják, hogy nem tudok minden nap napi nyolc órában dolgozni, szóba sem állnak velem. Vagy menjek el rakodómunkásnak?

– Illene az imidzsedhez – kuncogtam, végigpillantva koptatott farmerjén, csíkos ingén és gomba-frizuráján.

– Kösz – horkantott. – Sokat segítesz.

– Nyugi! Majd csak találunk valamit.

– Rugalmas munkaidővel és olyan beosztással, hogy mellette még fordításokat is tudjak vállalni? Kétlem.

– Azért próbálkozz! Én is utána nézek.

Még most is láttam magam előtt a húgom kétkedő arcát és nem tudtam megállni, hogy meg ne csóváljam a fejem, ahogy felpillantottam Pultoskára.

– Neked legalább fizetnek rendesen a vendégeid. És vannak annyian naponta visszatérők, hogy ne menj csődbe.

– Ja. Bár lehetnének többen is – vont vállat. – Igaz, nehezen bírnám most, hogy Feri sincs.

– Feri? – vontam fel a szemöldököm.

– A srác, aki szokott váltani. Emlékszel?

Felderengett lelki szemeim előtt a srác arca. Nem ismertem igazán. Bár Pultoskát sem, ami azt illeti, de mivel mindig ő volt műszakban, amikor erre jártam, és még ha itt is voltam, amikor végzett, vele együtt távoztam.

– Kapott állást valahol külföldön – tette hozzá Pultoska. – Meg is értem. Ha valakinek van lehetősége…

– És akkor te miért vagy még itt? – néztem fel rá. – Nem záporoznak az ajánlatok? Vagy nem beszélsz elég jól más nyelvet?

– Angolból felsőfokúm van és talán lenne is lehetőség, de a főnök ragaszkodik hozzám.

– Főnök? Azt hittem, a tiéd a hely.

– Huszonegy évesen? Jó is lenne, ha már itt tartanék – kacagott vidáman. – Bár a gyakorlatban nem áll messze a valóságtól. A főnök túl lusta, hogy foglalkozzon a hellyel, ezért mióta ide kerültem, kb. én intézek mindent. Annyira meg van elégedve, hogy nem akar elengedni, és inkább elnézi, ha több pénzt nyúlok le a kasszából, mint amennyi elvileg a fizetésem lenne, amíg neki nem jut kevesebb.

– Jófej – húztam el a számat.

– Lehetne rosszabb is – vont vállat Pultoska. – De Feri nélkül esély sincs rá, hogy megpróbáljak több embert becsábítani.

– Miért nem veszel fel valaki mást? Annyi manapság a munkanélküli meg a melót kereső egyetemista, biztos könnyedén találnál embert.

– Úgy, hogy alig tudok többet fizetni a minimálbérnél? Épp elég, hogy én pumpolom a főnököt. Az egyetemisták meg… Nem akarok havonta új embert keresni, mert rájön, hogy a tanulás mellett nem bírja. Azt meg honnan tudnám előre, hogy mennyire megy neki a kettő egyszerre?

Elgondolkodtam egy pillanatra, majd arcomon széles mosoly terült szét.

– Talán segíthetnénk egymáson.

– Azt szeretnéd, hogy felvegyem a húgodat?

– Bingó – intettem felé a poharammal. – Mindenki jól jár.

– Szerinted meg tudná csinálni?

– Egy zseni a lány – vontam vállat. – A nyelvtanfolyamai mellett több a szabadideje, mint egy átlag egyetemistának, és még amellett is, hogy mindent kiválóra megtanul, van ideje szétgüriznie magát a fordításaival. Csak épp az nem fizet elég jól.

– Én se tudnék valami sokat adni – szabadkozott Pultoska.

– De legalább biztosat. És szerintem ő a minimummal is tökéletesen elégedett lenne, amit tudsz ajánlani neki.

– Csinált már ilyet korábban? – Látszott rajta, hogy magában már eldöntötte a kérdést, de azért még, biztos, ami biztos, felméri a helyzetet.

– Nem tudok róla – vontam vállat. – De gyorsan tanul. Nem fogsz csalódni benne.

– Részemről oké – mosolyodott el ismét Pultoska. – De ő is tudja, hogy itt szervezkedsz?

– Még nem – hajtottam fel a kólám végét, majd mindent tudó mosollyal az arcomon felálltam a székemről. – De van egy olyan érzésem, hogy egyáltalán nem lesz ellenére.

Folytatása következik!

 **********************************************************************

Remélem, tetszett a történet. Várom a véleményeket. Bármilyen formában örülök a megjegyzéseknek, legyen az dicsérő vagy kritizáló, akár névtelenül is. Ebből tanulok, hogy mit csinálok jól és mit rosszul.

Akinek tetszett a történet, lájkolhatja a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon.