Meló 2. rész

Előzmény: Meló 1. rész

********************************************************************

            Eleinte nekem is voltak kétségeim. A szívem mélyén nem voltam biztos benne, hogy beválik, de úgy gondoltam, egy próbát megér. És bevált. Persze magam sem vártam, hogy a húgom majd a nyakamba fog ugrani és össze-vissza puszil az örömtől, hogy szereztem neki melót, de láttam rajta, hogy a maga módján örül, hogy gondoltam rá és segíteni akarok neki. Elvégre ez a nővérek dolga, nem? Maximum nem válik be és ő továbbra is megmarad a fordításokkal való gürizésnél.

            Másnap viszont, amikor elvittem a Búfelejtőbe, úgy látott neki az első napjának, mintha világéletében ezt csinálta volna. Bár nagy segítségére volt, hogy továbbra is csak alig néhányan lézengtek a bárban, Hugi mégis olyan magabiztossággal érdeklődött a rendelések után és vitte ki az italokat és üdítőket, hogy Pultoska is csak elégedetten csettintett a nyelvével.

– Hol rejtegetted eddig ezt a lányt? – nézett rám, halálos komolyságot tettetve.

– Nem akartam kiengedni a gardróbból, de már kezdett nagyon hangos lenni a dörömbölése – vontam vállat és igyekeztem nem elröhögni magam, miközben a számhoz emeltem a kikért sörömet. Pultoska viszont nem bírta ki és hangosan felnevetett, játékosan belebokszolva a vállamba.

– Ha neki sincs kifogása ellene, akkora a meló az övé.

– Én meg felcsaphatok kerítőnek, mi? – vigyorogtam, mire ő csak némán kuncogott és legyintett, mielőtt magamra hagyott, hogy segítsen új alkalmazottjának eligazodni az italok között.

Hugi viszont gyorsan tanult és pár nap alatt úgy belejött a kiszolgálásba, mint kiskutya az ugatásba. Továbbra is bújta a fordításait és járt a tanfolyamokra, mellette pedig néhány órára mindig beugrott a Búfelejtőbe felkötni a dereka köré a kötényt. Isten áldotta tehetség volt… Ebben is. Nem is tudom, miért nem lepődök meg.

            És úgy tűnt, a nép is megneszelt valamit abból, hogy új cowboy érkezett a városba, mert, bár továbbra sem tolongtak, néhány nap múlva Pultoska már egész helyre kis forgalmat könyvelhetett el magának. Az emberek pedig valószínűleg nem csak a gyors és meglepően szakszerű kiszolgálást élvezték.

– Ha ez így megy, még a végén úgy is reklámozhatom a helyet, hogy itt az ember az itala mellé még műsort is kap – viccelődött egyik nap Pultoska, miközben figyeltük, ahogy Hugi szokásos szűk farmerjében és magas sarkújában, a munka hevében egy-két gombot kioldva ingén siet végig az emberek között, akik egyáltalán nem leplezett elismerő pillantásokkal fordultak utána.

– Csak előbb beszéld meg vele – tettettem érdektelenséget. – Szerintem azért már plusz gázsit kér.

– Miért kérek plusz gázsit? – lépett váratlanul mellém az emlegetett szamár.

– Nem érdekes – legyintettem, rajta pedig látszott, hogy, valószínűleg sikertelenül visszafojtott mosolyomból, pontosan megértette, miről van szó. Reagálni viszont nem tudott, mert ebben a pillanatban a tőlünk pár lépésnyire álló asztal felől egy öblös hang kiáltott fel.

– Hé, csinibaba! Kérhetnék még egyet ebből a jóféléből?

Kései harmincas kopasz férfi volt, akinek arcán valószínűleg nem csak a kezében lóbált üres sörösüveg egykori tartalmától ült bugyuta vigyor. Ezt pedig még, ráadásnak, a mellette ülő lány reakciója is jól demonstrálta. Nagyjából velem egykorú, szőkésbarna teremtés volt helyes pofival. Nem is értettem, hogy állhatott össze egy ilyen taplóval.

            Már épp azt fontolgattam, hogy megkérem a húgomat, adjon hozzá ahhoz a „jóféléhez” még egyet az én költségemre, részegedjen le mihamarabb drága barátunk, hogy utána én zavartalanul megkérdezhessem a szemmel láthatóan rémült lánytól, nem lenne-e kedve esetleg megszökni velem. Hugi viszont valószínűleg nem mozdult az elvárásoknak megfelelő sebességgel, mert a fent említett barát a következő pillanatban már talpon is volt. De az is lehet, a „jóféle” csak ürügy volt, hogy ráhajthasson az őt kiszolgálni érkező csinos pincérlánykára.

– Nagyon köszi, drágám – kezdte a férfi mézesmázos hangon. Ennél már nem is leplezhette volna kevésbé, mit is akar pontosan. Ami persze, mondanom se kell, nem a sokat emlegetett sör volt. – Nem lenne kedved esetleg csatlakozni hozzánk, elfogyasztani ezt az ízletes nedűt?

Így még nem hallottam körülírni egy huszadrangú sört, de a húgomnak valószínűleg ez csak a legkisebb problémája volt.

– Talán majd máskor – próbálta udvariasan elutasítani a nem épp bizalomgerjesztő és a pultig érezhetően alkoholtól bűzlő vendéget. Az viszont nem tágított.

– Ugyan már, szivi! – lendült akcióba, egész közel lépve a húgomhoz, keze pedig, amivel az imént átvette a kihozott sört, most végigcsúszott kiszolgálója karján, hogy aztán a feneke felé mozduljon.

– Én a helyében nem tenném – jegyeztem meg félhangosan, neki viszont, úgy tűnik, az alkohol kiélezhette a hallását, mert erre felém fordult és mogorván rám vakkantott.

– Neked meg mi közöd ehhez, ribanc? – Utána viszont, mintha teljesen másik ember lenne, mézes-mázos mosollyal ismét a húgomhoz fordult, hogy befejezze az imént elkezdett mozdulatot.

Ezzel követte el az utolsó hibáját aznap este, mivel a következő pillanatban egy kicsi méretéhez képest meglepően erős szorítású kezet érezhetett akciózó keze csuklóján, hogy az aztán megrántsa és egy gyors mozdulattal a földre vigye őt.

            Emberünk meglepetten tátogott a padlón fekve, mint egy szárazra vetett hal és hitetlenkedve bámult fel, nem akarván elhinni, hogy tényleg ez a vékony lány bánt el vele.

– Én megmondtam, hogy nem tenném – somolyogtam, miközben visszafordultam a pulthoz. Bár a kis közjáték még nem fejeződött be, így is ugyanúgy tudtam, mi fog történni, mintha végignéztem volna. A velem szemben, a pult másik oldalán álló Pultoska viszont csak elkerekedő szemekkel figyelte, ahogy a kellemetlenkedő vendég feltápászkodik.

– Na megállj csak! – hörögte és bizonyára a húgom felé lendült, aki erre válaszul kitért előle és magas sarkúba bújtatott lábát váratlan ügyességgel használva elgáncsolta őt, hogy a kis kopasz ismét a padlón kössön ki.

Eddigre már több másik vendég is a húgom védelmére kelt, nem mintha neki nagyon szüksége lett volna erre a történteket szemlélve, emberünk viszont így már tanácsosabbnak látta visszavonulni, és a padlóba vágott, vérző orrát törölgetve kisomfordált, miközben valamit mormogott az orra alatt. Talán jobb is, hogy nem értettem, neki pedig az a jó, hogy a húgom se.

– Ejha – jutott szóhoz nagy sokára a látottaktól teljesen letaglózott Pultoska. – Lehet, tényleg meg kéne emelnem a fizetését. Ha látványelemnek nem is, de kidobónak annál inkább lehetne alkalmazni.

– Abba talán még bele is menne – mulattam.

– Ezzel a lánnyal megütöttem a főnyereményt. Tényleg nem tudom, hol rejtegetted eddig.

– Jól bezártam a gardróbot – vontam vállat, visszatérve a korábbi poénhoz.

Beletelt néhány másodpercbe, amíg az eseményektől megfagyott levegő ismét feloldódott.

– Köszönöm – tápászkodott fel az asztal mellől a meglepett szöszi, odalépve a húgomhoz. – Köszönöm, hogy segítettél.

– Ugyan. Szóra sem érdemes – jött a válasz egy halvány mosoly kíséretében.

– Én… kérlek, ülj csak le! Meghívlak egy italra, vagy valami…

– Nem, köszönöm – válaszolta Hugi most már egyáltalán nem tettetett kedvességgel. – Muszáj dolgoznom… De ugye minden rendben lesz?

– Persze, persze – bólogatott a nő még mindig kissé aléltan, mire a húgom megsimogatta a vállát és elsietett kiszolgálni a többi vendéget.

– Hihetetlen lány – sóhajtott fel a nő, talán csak úgy magában, én viszont nem tudtam megállni, hogy ne reagáljak rá.

– Az. Meg sem érdemlem – morogtam szarkasztikusan, kiváltva ezzel egy meglepett pillantást barátnőnkből.

– Azt akarod mondani, hogy ő… a barátnőd?

– Neeem – kacagtam fel. – Még csak az kellene. Ő a húgom.

Pultoska talán megérezte, mire megy ki a játék a részemről, mert szó nélkül visszahúzódott és magamra hagyott a lánnyal, aki féloldalasan letelepedett mellém, szeme sarkából még mindig Hugit figyelve ahogy serényen kiszolgálja az embereket.

– Örülnék neki, ha ilyen húgom lenne – jegyezte meg.

– Ja. Csak ahhoz olyan nővérnek is kell lenni. – Csak félig kellett megjátszanom a zsémbes féltékenységet.

– Ugyan már! – mosolygott rám újdonsült barátnőm. – Akinek ilyen húga van…

– Úgy érted, ha ilyen a húgom, én se lehetek rosszabb? – fejeztem be helyette. – Ki kell hogy ábrándítsalak.

Nem tudatos stratégia volt részemről, hogy szánalommal vegyes szimpátiát ébresszek benne, de így is bevált.

– Ne mondd már! – fordult most már teljes egészében felém. – Nem lehetsz te annyira…

– Szánalmas? – mondtam ki helyette, bár sejtettem, nem ezt akarja mondani. – Nézd csak meg őt! – böktem fejemmel a húgom felé. – Pár napja állt életében először munkába mint vendéglátós, és máris úgy csinálja, mintha a vérében lenne. Ha meg egy tagbaszakadt alak rátámad, kisujjból földre teríti. Én meg… csak okoskodok itt.

– Biztos nem véletlenül ilyen ügyes. Csak van valami oka. És ha a testvére vagy, neked is lehetett lehetőséged.

– Ja. Nem véletlen. Ő azt mondja, csak a kitartó munkán múlik. Lehet benne valami. De amikor gyerekkorunkban küzdősportra jártunk, neki valahogy mindig jobban ment. Én kezdtem korábban, de amikor ő kis taknyosként anélkül bucira vert, hogy én hozzáérhettem volna, abbahagytam. Ő meg itt tart.

– De te is nyilván jó vagy valamiben – mosolygott rám kedvesen és a vállamra tette a kezét.

Forróság öntötte el a testemet és éreztem, hogy odabent elindul valami. Ahogy abba a gyönyörű, vidám arcba néztem, egyszerűen nem tudtam elképzelni, mi hozott össze egy ilyen szép lányt azzal a tahóval.

– Akkor beszéljünk rólam! – vettem erőt magamon, hogy megpróbáljak viccelődni. – Megnézed a bélyeggyűjteményemet?

Erre csak gyöngyöző kacaj volt a válasz, és a vállamra telepedő kéz gyengéden megpaskolta a lapockámat.

– Amúgy, Viki vagyok – emelte a pult fölé a kezét, hogy felém nyújtsa.

– Engem szólíts csak B-nek! – szorítottam meg a kinyújtott jobbot.

– B?

– Igen. Így jobban szeretem. Talán nem tetszik?

– De. Csak… nem szokványos becenév.

– Nem vagyok szokványos lány – kacagtam fel.

– Azt észrevettem – mosolygott rám csillogó szemekkel. Most jön az, hogy akinek ilyen húga van, az nem lehet szokványos, gondoltam, de ő mintha már teljesen el is felejtkezett volna Hugiról. Csillogó szemekkel mosolygott rám, keze pedig, miután elengedtem is az enyémen maradt.

– Egyébként – krákogtam –, mi hoz össze egy ilyen helyes lányt egy ekkora tahóval – böktem fejemmel a kijárat felé. Próbáltam valami témát találni, de én is tudtam, hogy nem a legjobb irányba indultam el.

– Tényleg róla akarsz beszélni? – nevetett fel Viki.

– Hát…

– Maradjunk abban, hogy bedőltem neki, és azt hittem jófej! De tévedtem.

– Értem.

– Most már folytathatjuk a beszélgetést rólad? – mosolyodott el, mire én meglepetten felkaptam a fejem. – Esetleg valahol máshol?

– Én – nyeltem egyet. Egy másodpercig nem jutottam szóhoz, de utána azonnal döntöttem. – Csak pár sarokra lakom. – Viki arcán láttam, hogy tökéletesen elégedett a válasszal, így nem is haboztam tovább. Nagy nehezen elszakítottam tőle a tekintetemet és Pultoska után kiáltottam, hogy kifizessem az elkortyolt italomat.

– Hagyd csak! – kacsintott rám vendéglátóm. – Felírom.

Megeresztettem felé egy hálás mosolyt, majd teketóriázás nélkül megragadtam Viki kezét és már indultunk is a kijárat felé.

            Mondanom se kell, amikor beléptünk a lakásba, már egyikünknek sem volt kedve beszélgetni. Alig csuktam be az ajtót, ő rögtön nekilökte a hátamat és ajkait az enyémekre tapasztotta.

– Megmentőm – mosolygott rám.

– Nem keversz össze véletlenül a húgommal? – kacagtam fel.

– Mert? Te róla akarsz beszélni?

– Nem – vágtam rá azonnal és hevesen megcsókoltam.

Botladozva jutottunk be a hálószobába, hogy aztán könnyedén az ágyra lökjem őt és miközben lehámozom róla a felsőjét, végigcsókoljam hosszú nyakát. Felszegte az állát, hogy utat engedjen nekem és hangosan nyögött, miközben kezeim a ruha alól előtűnő melleire tapadtak. A szám is hamarosan követte példájukat, míg végül ajkaimat megduzzadt mellbimbója köré fontam.

            Keze a fejemre telepedett és egyre kontrollálatlanabbul vonaglott és zihált alattam. Én viszont tovább folytattam munkámat mellein, a kezem pedig célirányosan becsusszant immáron teljesen átnedvesedett bugyijába.

            Teste megfeszült, ahogy szeméremajkait kezdtem dörzsölni. Ujjai belemarkoltak a hajamba, szinte ösztökélve engem arra, hogy én is megmozgassam ezen testrészeimet és egyiket belemártsam tátogó kelyhébe.

            Nem volt szükségem sok munkára, hogy aztán teste megfeszüljön és ő hangosan felsikoltson. Én pedig most visszafelé csókoltam végig kulcscsontját és nyakát, hogy ajkaim végül újból a szájára tapadjanak.

– Ez így nem járja – zihálta nagy sokára.

– Mégis micsoda? – vigyorodtam el.

– Megmentesz a bárban, aztán meg még ki is elégítesz? Én meg nem adok neked semmit? – Nem értettem, miért ragaszkodik ahhoz a felálláshoz, hogy én mentettem volna meg, de nem is tiltakoztam. Főleg amikor a hátamra lökött és megmarkolta a galléromat. – Itt az ideje, hogy megháláljam.

Úgy tépte le rólam a ruhát, mint egy vadmacska, amint szétmarcangolja áldozatát, hogy aztán melleim közé fúrja az arcát. Ő viszont nem időzött el ott sokáig. Rövid idő után már lejjebb is csusszant, hogy nadrágomat lerángatva a combjaim közére térjen.

            Ujjaim olyan erősen markoltak a lepedőbe, hogy pár pillanat múlva beléjük hasított a fájdalom. Nyelve könnyedén ficánkolt bennem, amitől testem mintha csak az ő akaratának megfelelően vonaglott volna.

            Nem érdekelt már a húgom. Épp itt volt az ideje, hogy most én halásszak el előle egy nőt. Igen. Végre egyszer fordított a felállás. Valaki, aki eredetileg az ő ágyába kívánkozott, most önként és dalolva veti bele magát az enyémbe. Nem mintha irigy lennék, de most mégis mennyei örömmel töltött el, ahogy Viki barlangomba fúrta a nyelvét.

            Szemeim a következő pillanatban kigúvadtak, szám pedig szélesre tárult. Csak másodpercek múlva jöttem rá, hogy sikítok. Hangosan kiáltok a gyönyörtől, ami teljesen ellepte az agyamat.

            Csak órák múlva tisztult ki újra a kép. Homályosan emlékeztem csupán a vad szeretkezésre, amin átestünk. De nem is bántam. A konkrét események emléke nélkül is kellemes bizsergéssel öntötte el testemet az az érzés, amit a karjaimban pihenő meztelen test váltott ki belőlem. A húgom pedig le van ejtve.

            Ebben a pillanatban azonban, mintha csak épp annak hatására, hogy, talán órák óta először, rá gondoltam, hirtelen nyílt az ajtó és hallottam a belépő magas sarkú kopogását.

– Brigi! – szűrődött be a szobába a húgom hangja. – Itthon vagy?

Próbáltam megszólalni, de nem jött ki hang a torkomon. Hallottam, ahogy Hugi körbejár a lakásban, mindenhova benézve. Viki is nagy nehezen magához tért kábulatából, és épp csak melleire húzta a takarót, amikor nyílt a hálószoba ajtaja.

– Ó, bocsánat – hőkölt vissza Hugi. – Nem akartam zavarni.

Épp utána szóltam volna, a következő pillanatban viszont már el is tűnt. Gyorsan magamra tekertem a takarót, majd leheltem egy gyors csókot Viki szájára, mielőtt kisiettem volna a szobából.

– Hugi! – rohantam ki meztelen talppal a konyhába, sejtve, hogy ott találom őt. – Én nem… sajnálom, hogy…

– Mit sajnálsz? – mosolygott rám, miután feltette forrni a teának való vizet. – Talán nem éreztétek jól magatokat?

Egyszerűen nem tudok kiigazodni ezen a lányon. Bár végül is, logikus. Ő nem akart ezzel a nővel kezdeni. Lehet, ha úgy hozta volna a helyzet, ő köt ki vele az ágyban, nem én, de ő nagyszerűen megvolt e-nélkül is, és arcán láttam, csak örül az én sikeremnek.

– De – mosolyodtam el én is. – Nagyon jó volt.

– Azért – kacagott. – Akkor erre iszunk.

– Iszunk? Azt hittem, te nem iszol csak úgy alkoholt.

– Nem is – vigyorgott rám. – Teára gondoltam. Még be kell fejeznem egy fordítást, mielőtt lefekszem. De ígérem, csendben leszek. Nem zavarlak titeket a… akármit is terveztek – kacsintott rám.

Széles mosollyal az arcomon megcsóváltam a fejemet. Ilyen húgom is csak nekem lehet. Bármennyire is tökéletes, bármennyire okos, erős, vonzó és kedves, bármennyire kicsinek és jelentéktelennek érzem magam mellette sokszor, akkor is a húgom és én szeretem.

            Most viszont az agyam már egészen máshol járt, és alig vártam, hogy visszatérhessek a szobámba, Vikihez.

 **********************************************************************

Remélem, tetszett a történet. Várom a véleményeket. Bármilyen formában örülök a megjegyzéseknek, legyen az dicsérő vagy kritizáló, akár névtelenül is. Ebből tanulok, hogy mit csinálok jól és mit rosszul.

Akinek tetszett a történet, lájkolhatja a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon.