Váratlan látogató 2. rész

Előzmény: Váratlan látogató 1. rész

************************************************************************

Pultoska majdnem elejtette a poharat, amit épp törölgetett, meglepetésében, amikor meglátta az ajtón belépő lányt. Először fel sem akarta ismerni, és még második, majd harmadik megnézés után is csak nehezen volt hajlandó hinni a szemének.

Ez aztán a stílusváltás - gondolta. Legvadabb álmaiban sem gondolt volna rá, hogy egyszer így fogja látni B-t. Nem mintha a szűk nadrág és a feszes póló nem hangsúlyozta volna tökéletesen ki nőies alakját, de eddig olyan lánynak ismerte, aki ennek még az ötlete elől is sikítva menekülne. És ez a frizura... Pultoska még magában sem akart ítéletet alkotni róla. Hiszen nem mondhatta, hogy nem állt jól a változás barátnőjének, és nem volt így is észveszejtően csinos és vonzó, de mégis, hátborzongatóan szokatlan volt a dús, hátközépig érő hajkorona helyett a fiúsan rövidre vágott és gondosan felzselézett frizurát látni.

Az egész olyan volt, mint egy álom. Jó álom vagy rémálom, nem tudta megmondani. Hiszen B-ből mindig is hiányolta a magabiztosságot és a jó kiállást, ami most azzal a gyönyörű arccal és alakkal megtestesülve ott állt előtte, de akkor is, úgy szerette a lányt.

Meg akarta csípni magát, hogy felébredjen, de az izmai nem mozdultak. Csak figyelte vendégét, aki most rá emelte nagy barna szemeit és elmosolyodott.

- Hali! - Pultoska szája megállíthatatlanul fülig szaladt a csábos kiejtéstől. Tényleg, mintha B-t teljesen kicserélték volna. Ő pedig nem tudta eldönteni, ez jó vagy rossz, neki mindenesetre tetszett.

- Helló! Mi járatban? - Csak ennyit tudott kinyögni. Még hozzátette volna értetlenségét, barátnője miért nem vizsgázik épp, de a torka teljesen kiszáradt. Sebesen igyekezett ezt a változás okozta meglepetésre fogni, de sejtette, messze nem csak erről van szó.

- Gondoltam, bedobok egy kis barna sört - villantott rá a vendég egy térdelgyengítő mosolyt. Pultoska lassan már azt se tudta, hol áll a feje.

- Barna sört? - vett végül erőt magán. - Szokatlan kérés.

A másik csak lazán vállat vont. Pultoska eddig úgy tudta, B csak a világos sört szereti, de hát, lehet, ez is a váltás része.

- Nem sűrűn kérnek ilyesmit - tért vissza a törölgetéshez, igyekezve erőt meríteni a jól begyakorolt mozdulatokból. - De a raktárban biztos van egy kevés - intett fejével a személyzeti szoba ajtaja felé. - Szolgáld csak ki magad!

A jövevény arcán egy pillanatra értetlenség jelent meg. Mintha nem is lenne már a megnyitás óta az Inferno vezetésének oszlopos tagja, még akkor is, ha ő jobb szerette magát csak törzsvendégnek tekinteni.

- Biztos? - indult kissé bizonytalanul az ajtó felé. De még ebben a bizonytalanságban se volt ott nyomokban sem a korábbi félénk, visszahúzódó B. Pultoska eddig nem is hitte volna, hogy valaki átmehet ilyen nagy változáson pár nap alatt.

- Persze - mosolyodott el ő is. - Nem dugdosok én előled semmit.

A vendég ismét vállat vont és eltűnt a raktárban.

Pultoska hamar végzett a poharak eltörölgetésével és rátért a pultra. Lassan már meg is nyugodott és majdnem el is felejtette a meglepő kis közjátékot, már amennyire az ilyesmit el lehet felejteni, amikor váratlanul belépett az ajtón a jó öreg, megszokott, hosszú hajú és visszafogottan öltözött B.

***

A térdemet csapkodtam, amikor a történet végere értek. Még a könnyem is kicsordult és a torkom is megfájdult.

- Így már értem azt a zavarodott arckifejezést - igyekeztem gátat szabni nevetésemnek. Pultoska nem szólt semmit, csak igyekezett elrejteni az arcát elöntő pírt, miközben visszatért a pult mögé, úgy téve, mintha a dolga nem tűrne halasztást. - Bárhová mégy, tesó, te aztán mindenhol felkavarod az állóvizet.

- Most mit mondjak? - nevetett M is és megadóan széttárta karjait. - Én ilyen vagyok.

- Ja. Csak érném már meg azt a napot, amikor rám hiszik azt, hogy te vagy és nem nekem kell elvinnem a balhét helyetted!

- Álmodj, királylány! - fojtotta nevetését a sörébe. - Hihetőbb, hogy a szende kis B megőrült és végre vér került a pucájába, mint hogy M-ből szűzike lett.

- Kapd be, jó? - vágtam hozzá a sörös kupakomat. Már alig látta, könnyeim fátyolán át.

Volt logika a szavaiban, de ha valaki azt feltételezte volna, hogy én valaha is úgy néznék ki, mint M, azt körbe röhögtem volna. Még ha csak ránéztem, akkor is nehezemre esett nem elpirulni. Nem hogy ha engem öltöztetnének fel így!

- Mindenesetre, Hugi járt a legjobban - dőltem hátra. Őt legalább nem keverik senkivel.

- Miért is? Ne mondd már, hogy nem volt buli, hogy rólad is azt hitték, olyanokat csinálsz, mint én, még ha igazából sosem volt hozzá bátorságod!

Erre nem válaszoltam, csak grimaszolva hallgattam nevetését, bár a szám sarkában ott bujkált a mosoly.

- Apropó! Ha már szóba került, hol van a kistesó? - nézett körbe, de ő is csak a zavarát munkájába fojtó Pultoskát láthatta.

- Hacsak nem látsz el innen a határon túlra, hiába meresztgeted a szemed - kacagtam. - Azt hiszem, most is arra a tengerjáróra ment el melózni, mint tavaly nyáron.

- Jaja. Engem is elhívott egy körre - vigyorgott.

- Tényleg? - rökönyödtem meg. - Nem is mondta.

- Hát, pedig nekem mesélt rólad, meg a kalandjaidról. Ezek után nem is csodálom, hogy nem emlegette, Térdfájós - kacagott.

Halkan horkantottam. Tény, hogy elég rosszul bírom a tengert. Tavaly is, amikor Hugi meghívott a hajóra, ahol gályázott, már az első nap lemerevedett a térdem. M meg sosem mulasztotta volna el, hogy ezt az orrom alá dörgölje.

- Ó, igen - sóhajtott fel, miután leküldött egy újabb korty sört, mintha csak annak az íze töltené el ekkora örömmel. - Ő tudja, mi a jó. De a szende kis B...

- Be lehet fejezni - kacagtam. - Csak azért, mert én bármennyire is szeretek utazni, inkább itthon képzelem el az életem?

- Ez fájt - kapott teátrálisan a szívéhez, de aztán ismét elnevette magát. - Lehet, meg is kérdezem, nekem nem tud-e helyet.

- Hogyhogy? - csodálkoztam. - És mi van a szállodai melóddal?

- Ne is mondd! - grimaszolt. - Meguntam már azt az állandó ugrabugrát. Nem nekem való a recepciós lét. Elviselni azt a sok idiótát, pláne, hogy néha a mocskukat is nekem kellene feltakarítani. És az a zaj...

- Nem engedik írni a nagy művésznőt? - hecceltem.

M-mel nem hiába voltuk ikrek. Nagyon sok mindenben hasonlítottunk, azt leszámítva, hogy ő mindent nagyobb vehemenciával és félelmek nélkül csinált. Érettségi után kijelentette, hogy ő nem tanul tovább, hanem író lesz. A tehetsége és a kurázsija meg is volt hozzá, de amíg valaki befut... És hozzám hasonlóan, neki is nyugalom kellett az íráshoz, ami eléggé behatárolta a munkalehetőségeit.

- És, még mindig írogatod a kis történelmi novelláidat? Hogy is nevezed? M kalandjai?

- Jaja - kezdett nedűje utolsó kortyaiba, most már kevésbé jókedvűen. - Amíg nincs meg a nagy ötlet, az is megteszi.

- Akkor nem neked való a hajókázás - csóváltam a fejem fülig érő vigyorral. - Emlékszem, Hugi is szétgürizte ott magát.

- Persze. Tudom - tette le az üvegét az asztalra, ami mellett üldögéltünk. - Úgyis más terveim vannak.

- Igazán? Na mesélj!

- Itt a nyár, jó idő, és azt beszélik, Santorini gyönyörű hely.

- Szóval mennél a görög turistaparadicsomba? - vigyorogtam.

- Most miért? - vonta fel a szemöldökét. - Valami könnyed melót biztos találok, és ott aztán el lehet vonulni, ha az ember csendre vágyik.

- Ha te mondod - vontam vállat még mindig vigyorogva.

- Most miért? Nem?

- Úgyse tudlak lebeszélni, nem?

- Hát... nem - kacagott és felhajtotta söre maradékát.

Pultoska, mintha már árgus szemekkel várta volna ezt a pillanatot, oda lépett, hogy elvigye a kiürült üveget,

- Na és, itt marad velünk egy ideig a testvéred, B? - kérdezte, de közben egy pillanatra sem nézett rám. - M... Ez minek a rövidítése? Margit? Matilda? Margaréta? Margó?

- Nem - kuncogtam. - Nem a nevéből jön. Az...

- Ki ne mondd! - szakított félbe M. Ha van valaki ezen a világon, aki jobban rühelli a saját nevét, mint én, és úgy általában a standard neveket, az ő. - M vagyok - küldött egy csábos mosolyt Pultoska felé. - Mint Második. Mert a tesó itt úgy döntött, neki kell előbb kijönni a napfényre.

- Tehetek én róla? - emeltem fel a kezem megadóan, de nem tudtam visszatartani a nevetést. - Amúgy - néztem én is Pultoskára. - Ne fűzz hozzá nagy reményeket. Az ikertestvérem igazi nőcsábász, bár mielőtt összejönnének a dolgok, mindig elbarmolja. - Nem is törődtem M tiltakozó "Hé!"-felkiáltásával, csak tovább mosolyogtam. - És amúgy is, M Santorinire megy.

Váratlan látogató 1. rész

Megjegyzés: Ez a történet a Kocsma-sorozatom (Búfelejtő; Új barátságok, új kihívások; Meló; Inferno; Látogatás az Infernóban; Megnyitó, Félévkezdés; Születésnapi öltánc) elemeivel mutat kapcsolatot, szigorúan véve azonban nem része a sorozatnak. Azoknak, akik minden apró részletet érteni szeretnének, tanácsos elolvasni a fent időrendben felsorolt történeteket előbb, de jelen mű azok nélkül is érthető és élvezhető.

******************************************************************************************

Hulla fáradtan estem be az ajtón. Úgy kóválygott a fejem és sajogtak a tagjaim, mintha legalábbis csontrészegen dülöngéltem volna be a kocsmába, hogy kiigyam magamból az alkoholt. Talán jobb helyem lenne egy fordított valóságban. És ha az a fordítottság az egyetemi tanárok vizsgáztatási szokásaira is vonatkozik, vissza se jönnek onnan, a végtelen élvezetet nyújtó vizsgaidőszakok világából.

Nem nyújthattam épp bizalomgerjesztő látványt. Ami tökéletesen tükröződött Pultoska szemeiben is. Mintha csak szellemet látna, vagy egy alkeszt, aki a huszadik helyre botladozik már be az újabb adagért. Pontosan olyat, akit igyekezetünk távol tartani az Infernótól. Még akkor is, ha most, a vizsgaidőszak utolsó hajrájában kongott a hely az ürességtől. Még az is lehet, azért bámult rám úgy, mintha két fejem nőtt volna, még akkor is, amikor leültem a pult mellé, mert nem értette, én miért nem írom le könyékig a kezem, vagy pihenem ki a fáradalmakat a többiekkel együtt.

- Mi az? - néztem rá, felvonva az egyik szemöldököm.

- Semmi - rázta meg a fejét és folytatta a pult törölgetését, amivel épp foglalatoskodott, amikor beléptem, de szeme sarkából továbbra is ugyanazzal az értetlen kifejezéssel nézett rám. Mintha nem hinne a szemének.

- Hulla vagyok! - sóhajtottam és a pultra könyököltem, hogy kezeim közé temessem az arcom. - Hozzám vágnál egy sört?

Az értetlen kifejezés, ha lehet, még inkább eluralkodott Pultoska arcán, ahogy felnézett rám.

- Azt hittem, veszel magadnak - méregetett, mintha legalábbis azt kértem volna, hogy vegye ki a lakáskulcsom a zsebemből és nyissa ki az ajtót. Nem értettem az egészet, de semmi energiám nem volt most kérdezősködni, úgyhogy csak vállat vontam és átnyúltam a pult felett, hogy előhorgásszak egy üveg Heinekent. Mindig is jobb szerettem egyszerű törzsvendégként tekinteni magamra, de kétségtelen, ha nem vesszük a tulajjal való közelebbi ismerettségét, és hogy én csak az ingyen piát kaptam fizetségként, legalább annyira voltam én is alkalmazott itt, mint Pultoska.

- Végül csak a szokásos? - Valami különös csengés visszhangzott a szavaiban. Mintha értenem kellene, mire gondol. Azonban inkább csak vállat vontam, miközben lepattintottam a kupakot.

- Miért ne? - ittam bele a hűsítő nedűbe. - Mi az?

Összevontam a szemöldököm, ahogy figyelem már-már zavaróan fürkésző tekintetét.

- Semmi, semmi - rázta meg a fejét. - Csak a hajad... Új frizura?

- Nem... - fogtam meg értetlenül egy előre lógó tincsem. - Már mióta az eszemet tudom, ilyen. Bár, persze, az elmúlt napokban nemigen jutott időm hajat mosni a tanulás mellett - mosolyodtam el kényszeredetten. Bár valószínűtlen, hogy olyan zsíros lenne, hogy azt Pultoska zselének nézze. Na meg, jobb szeme van neki annál.

- Értem... - fordult vissza ismét a takarításhoz. Arcára erős koncentráció ült ki. Mintha csak nagyon próbált volna valamit elfelejteni. - Szóval... hogy telt a napod? - igyekezett könnyeden csevegni, de a hangjában még mindig valamiféle különös feszültség csengett.

- Ne is kérdezd! - ittam bele ismét a sörömbe. - Mintha kimostak és kicsavartak volna, mielőtt kitettek száradni. Komolyan mondom, ezeket a vizsgákat direkt csinálják olyanra, hogy a szuszt is kiírd magadból. Ha nem lenne időkorlát, páran tuti még most is írnák. De szerencsére vége - sóhajtottam megkönnyebbülten. - Végre elengedhetem magam és jöhet a pihenés - mosolyodtam el.

- És ennek örömére egyenesen ide jöttél, hogy leidd magad? - A hangjában megint ott csengett az a kifürkészhetetlen él. Ha nem ismerném jobban, akár még az is megfordulna a fejemben, hogy a túlzott ivászatot akarná szóvá tenni. Vagy valamit ki akar szedni belőlem, csak nem mer nyíltan rákérdezni? De miért tenne ilyet? Hiszen sosem volt szokásunk titkolózni egymás előtt. Sosem voltam az a típus, aki leharapta volna a másik fejét, még egy indiszkrétebb kérdés miatt se. Én inkább az a típus vagyok, aki erre elpirul, hebegni kezd és nem képes egy értelmes mondatot kinyögni. De akkor meg...

- Nem - válaszoltam végül, kissé megfontolva, mit is mondok ki, alaposan megrágva minden szót. - Előbb haza mentem lezuhanyozni. Ragadtam az izzadtságtól. Lehet, nem ártott volna hajat is mosnom. - Nem volt teljesen őszinte a nevetésem.

- Értem... - mért végig ismét, akárha azt keresné, hol lóg ki a lóláb... szó szerint. - És utána egyenesen jöttél meglátogatni?

- Mi ez? Kihallgatás? - nevettem. - Az utolsó vizsga után csak megérdemlek egy sört, nem? Alaposan kifáradtam, úgyhogy a zuhany után azonnal lejöttem. De, látom, igencsak elvarázsolt hangulatodban találtalak - kacsintottam rá.

Pultoska nem válaszolt. Egy pillanatra mintha zavarba jött volna. Szinte hallottam, ahogy zakatol az agya, hogy mit mondjon. Aztán hirtelen zaj hallatszott a raktárhelyiség felől. Azt hittem, egyedül vagyunk. A lányok kimenőt kaptak erre a pár napra, ha egyszer úgysincs meló. Pultoska is csak azért tett-vett itt, hátha betér valaki. Mondjuk egy olyan részeges alak, mint én. De akkor meg...

- Á! Végre meg van! - kiáltott fel valaki a zaj forrása felől.

Ez a hang! Nem, az nem lehet. Nem akartam hinni a fülemnek. Pultoskával mindketten az ajtó felé kaptuk a fejünket, figyelve, ahogy a zajkeltő kilép közénk.

- Ti aztán rendesen elrejtettétek a legjobb piátokat. Most már értem, miért nem akartad magad kihozni... - Megtorpant és a hangja elhalt, amikor meglátott. Egy pillanatig csak néztünk egymásra, mintha egyikünk se akarna hinni a szemének, majd szája széles mosolyra húzódott. - Helló, B!

Most már tökéletesen megértettem Pultoska különös viselkedését.

Mintha csak a rosszabbik felemmel néztem volna szembe. A komplementeremmel. Na jó, túlzok, persze. De valahogy mégis bizarr volt a helyzet. Huszonöt év alatt se tudtam megszokni, hogy a saját vonásaimat látom viszont, a saját alakom, hosszúkás arcom, barna szemeim, barnás bőröm és a mosolyom, ugyanakkor teljesen rövid, felzselézett hajjal és olyan szerelésben, amit én sosem vennék fel. Nem mintha nem állt volna jól rajta a szűk, fényes anyagból készült fekete nadrág, az Iron Maidenes rövid ujjú póló és a szöges cipő. Nekem viszont már azelőtt lesült volna a bőr az arcomról, hogy így kiléptem volna az ajtón. De hát ő ilyen volt. És ahogy ott állt a raktár ajtajában, kezében egy rekesz drága sörrel, ismét felidéződtek bennem az emlékek.

Majdnem hangosan felnevettem. Most már tökéletesen meg tudtam érteni szegény Pultoskát. A helyében valószínűleg én se tudtam volna már azt se, hol áll a fejem. Talán még ebben a pillanatban is azt hittem volna, én hülyültem meg és látok duplán, készen arra, hogy beszállítsanak a pszichiátriára. És ahogy barátnőm szemébe néztem, pontosan ugyanezt láttam viszont.

Most már nem bírtam ki és visszafogottan elnevettem magam.

- Pultoska! - vontam magamra a figyelmét. - Azt hiszem, magyarázattal tartozom.

Felálltam a székemről és, még mindig értetlen tekintetétől kísérve odaléptem a hasonmásomhoz, hogy a vállára tegyem a kezem és úgy mosolyogjak barátnőmre.

- Hadd mutassak be valakit! Ő itt M. Az ikertestvérem.

Folytatása következik!

Manó

Megjegyzés: Ez a történet a Születésnapi öltánc című szerves folytatása. Elképzelhető, hogy anélkül is lehet élvezni, de annak ismerete erősen ajánlott. Emellett előzménye még a Szveti-sorozatom (Nyaralás; Oroszországból szeretettel; Másnap) is, aminek ismerete egyes karakterek részletes ismerete miatt lehet lényeges. Egyébként, mint általában, igyekeztem ezt a történetet is önmagában is érthetően és élvezhetően megírni.

***************************************************************************

Lassú léptekkel haladtam végig a folyosón, igyekezve a lehető legkisebb zajt csapni. Ez persze egy átmulatott éjszaka után, amikor az ágyat már mindenre használtuk, csak épp alvásra nem, lehetetlen feladatnak tűnik.

Igaz, ami igaz, arról fogalmam sem volt, más mit hallhat, a másnapos ember érzékei viszont legendás élességükkel már a padló minden apró nyikordulását is eget rengető hangorkánná erősítették.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Rosetta, amilyen kis nyafogós gyerek tudott lenni, legalább annyira tudta azt is, hogy használja ki adottságait és tegye azt, amit tennie kell. El tudom képzelni, hogy a sztriptízbár tulajdonosa, ahol azelőtt dolgozott, maximálisan meg volt vele elégedve. Csak az a kár, hogy nem becsülte meg. Illetve, nekünk a legkevésbé se kár. Már az is megfordult a fejemben, talán tényleg meg kellene fontolnunk, amit ez a kis mitugrász tökmag felvetett. Elvégre egy ilyen táncossal és...

Egy ilyen éjszaka után azonban mindenhez volt erőm, csak gondoskodni nem. Minden izmom sajgott a maratoni hempergőzéstől, a fejem pedig lüktetett és kótyagos volt a fáradtságtól és a sok alkoholtól. Mire Rosettával már mindketten kifáradtunk és alkalom nyílt volna a pihenésre, épp csak rápillantottam az órámra és már ugrottam is ki az ágyból.

Még így is, hogy rögtön felkapkodtam a ruháimat és rohantam haza, már ébredezett a környék, mire az ajtónkhoz értem. Tudtam, ha Hugi észreveszi, mikor evett csak haza a fene, nem fogom tudni estig se levakarni magamról az ugratásaival és a kérdéseivel. Márpedig, amellett, hogy most leginkább csak aludni akartam, hiába volt a legjobb hugica, akit csak el tudok képzelni magamnak, és hiába nem voltak soha titkaink egymás előtt, a szexuális életemet mégse a kishúgommal akarom kitárgyalni.

Ezért hát reménykedtem, sikerül haza érnem még az előtt, hogy felébredne, az utolsó pár lépcsőfokot és az utat a folyosón pedig lábujjhegyen tettem meg, nehogy pont a hazaérkezésemmel ébresszem fel.

Houdinit megszégyenítő ügyességgel, szinte hang nélkül fordítottam el a kulcsot a zárban és nyitottam ki, majd csuktam vissza magam mögött az ajtót. Sehol semmi mozgás, állapítottam meg az előszobából körbefülelve. Gondolatban már meg is veregettem a saját vállamat az ügyességemért, miközben lerúgtam cipőmet.

Azonban elsiettem. Vagyis pont hogy elkéstem, mert a következő pillanatban már meg is szólalt mögöttem egy túlságosan is ismerős hang:

- Nicsak! Haza ért a madárka.

Talán még soha életemben nem pördültem meg olyan sebesen. Pedig pontosan tudtam, mi vár a hátam mögött. A húgom, ahogy a konyhaajtóban állva, gyűrött pizsamában és kócos hajjal kavargatja a reggeli teáját.

- Üdv itthon! Jól telt az éjszaka, Madam B?

- Ne szólíts így! - morogtam, miközben, most már a zaj mennyiségével mit sem törődve, lerángattam magamról a lábamhoz makacsul ragaszkodó cipőt.

- Mert? Ó, kitalálom. Jobb szereted, ha egy kócos kis vöröske zihálja a füledbe - kacagott.

Ha a dühös tekintetem acélpengékből lenne, Hugi már a következő pillanatban millió helyen rögzítve függött volna a falon.

- Jó, jó! Abbahagytam - nevetett fel ismét, magasba emelve kezeit, miközben gyakorlottan egyensúlyozta teáját.

- Azt jól is teszed - morogtam. - Inkább használd arra azt a fene sok energiádat, hogy csinálsz nekem valamit, ami megakadályozza a fejem atomjait, hogy mind különböző irányba rohanjanak szét! - zsörtölődtem, miközben elcsoszogtam mellette a konyha belseje felé.

- Oké! Te vagy a főnök - hallottam a hangját, de nem válaszoltam, csak leroskadtam az asztal mellé és arcom könyöklő kezeimbe temettem.

Mintha az egész koponyámat húrok hálózták volna be keresztül-kasul, amiket most egy gonosz kis manó egymás után penget meg.

- Látom, eléggé igénybe vett a móka - kezdett bele Hugi a foglalatosságába, én pedig csak egy morgással reagáltam. - De meg is tudom érteni. A kiscsaj tudja a dolgát.

- Hm? - nézem fel rá. - Csak azt ne mondd, hogy te már kipróbáltad!

- Hát... mesélték.

Nem tudtam megállni, hogy felnevessek, annak ellenére se, hogy így biztosított volt az újabb, fejembe nyilalló fájdalom.

- Miért nem vagyok meglepődve? Van olyan csaj, akit te még nem próbáltál fel? Gazella, Hosszúláb, Pultoska... Mind megvolt? - nevettem.

- Gonosz vagy - fújt és az arcomba vágott egy törlőrongyot.

- Mmm! - morogtam halkan. - Ha még jobban felbosszantalak, megcsinálod hgyanezt egy nedves ronggyal is?

- Nagyon cinikus vagy másnaposan, ugye tudod? - morogta, miközben elém tett valami löttyöt. Meg se néztem, mi az, csak azonnal felhajtottam.

Rettenetes íze volt. Úgy éreztem, vele együtt mindjárt visszaküldöm gyomrom teljes tartalmát. Sőt, talán magát a gyomromat is. A manócska pedig mintha csak még nagyobb lendülettel pengette volna a húrokat a fejemben. Ha nem ugrottam volna ki legszívesebben a bőrömből, hogy még a világból is kirohanjak, talán még értékeltem is volna azt az amúgy kellemes ritmust, amit produkált.

- De akkor legalább te is elégedett voltál vele. - Előbb szaladtak ki a szavak a számon, minthogy végiggondoltam volna. Kényelmetlen dolog az embernek a testvérével megosztani a szexuális élményeit, meg pláne belegondolni annak a huncutkodásaiba, akire nem is olyan régen még neki kellett vigyáznia, amíg a szülők kimozdultak otthonról, hogy ne törje szét a saját fején a családi herendi étkészletet. De nem bántam meg. Inkább érzem majd később kellemetlenül magam erre a beszélgetésre visszagondolva, de legalább most elterelem a figyelmem a remélhetőleg múlófélben lévő fejfájásról.

- Ezek szerint te is, Madam B - somolygott.

- Ne tereld el a szót, kölyök! - kacagtam fel.

- Akkor te meg így ne szólíts! - öltötte ki rám a nyelvét.

Szerencsére annyira már elmúlt a rosszullétem, hogy tudtam önfeledten nevetni, ráadásul úgy, hogy még a koponyámon kígyózó képzeletbeli repedések sem szaladtak tovább miatta.

A pengetés viszont csak nem akart szűnni. A manócska kitartóan dolgozott.

- Már azon gondolkoztam, tényleg jobban ki lehetne aknázni a lányokban rejlő lehetőségeket, minthogy pincérnőként szaladgáltatjuk őket - igyekeztem újból elterelni a gondolataimat.

- Madam B sztriptízbárt akar csinálni az Infernóból? - nevetett Hugi.

- Dehogy is! Hülye - morogtam. - De este, amikor már a csak inni, beszélgetni, vagy meccset nézni vágyók már otthon húzzák a lóbőrt, miért ne mehetnénk át fiatalos bulihelybe? Persze, ki kell találni még, hogy ne menjünk át bordélyba, de valamit lehet ezzel kezdeni, nem?

- Miért is ne? Már látom is magam előtt: "Inferno, a családi nightclub. Amíg ön hátul reszel, a gyerekek elől szórakoznak" - húzta el maga előtt a kezét, mintha egy óriásplakát felé intene.

- Te most gúnyolódsz velem, mi? - húztam el a szám, de közben alig tudtam visszatartani mosolyomat.

- Neeem - tiltakozott. - Na jó, egy kicsit - kuncogott. - Nehéz elképzelni, hogy működhetne ez, de nem árthat elgondolkodni rajta.

- Na azért - somolyogtam és nyújtózkodtam egy nagyot, hogy minimális helyzetváltoztatással elérjem fejét és összeborzoljam haját.

Nem tudom, mit kevert nekem, de bár a fáradtság megmaradt, a fejfájás egyre jobban kezdett tovaszállni. A kis manó viszont csak nem tágított. Kitartóan pengette húrjait, egyre változatosabb ritmusban. Már kezdtem azt hinni, teljesen megőrültem. Talán azzal a sok izzadtsággal együtt a Rosettával való hentergőzés közben az eszem is eltávozott. Aztán viszont lassan kezdtem rájönni, talán a hang forrása nem is a fejemben keresendő.

- Mi ez a hang? - tettem hát fel a kérdést. Maximum a végén együtt hívjuk a pszichomókust.

Hugi azonban nem rökönyödött meg, milyen hangokat hallok én, hanem feje azzal a tipikus önkéntelen mozdulattal a nappalitól elválasztó fal felé fordult.

Nem is kellett több, gyorsan feltápászkodtam ültömből és az ajtó felé indultam, hogy Hugival a nyomomban belökjem.

Ha egy szemernyi kétségem is volt eddig, mitől olyan zilált az én drága hugicám kora reggel, a hasonló állapotban a kanapén ücsörgő szőkeség azonnal választ nyújtott. Hálóruhának használt bokszere és atlétája úgy lógott rajta, mintha a kutya szájából rángatták volna ki, szőke lobonca pedig kócos sörényként keretezte arcát, ahogy egyik lábát felhúzva ücsörgött és kezében tartotta a pengető hang forrását, egy gitár képében.

Hozzám hasonlóan ők se alhattak túl sokat és eléggé be volt lassulva ahhoz, hogy csak pár pillanat után figyeljen fel jelenlétemre.

- Á! - mosolyodott el, leeresztve pengető kezét. - Megjött a mi Madamunk?

Elengedtem fülem mellett az élcelődést és csak a hangszert bámultam.

- Ezt a hangot te csináltad?

- Hát... igen. Ne haragudj! - dörgölte a tarkóját. - Nem akartalak zavarni vele.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jól zenélsz - válaszoltam.

- Nem mintha újdonság lenne - kuncogott.

- Ezt hogy érted? - vontam fel egyik szemöldököm.

- Nem tűnt még fel, hogy minden reggel itt gitározik egy fél órát? - kuncogott Hugi is, értetlen tekintetemtől kísérve.

- Csodálkozol? - válaszolta neki Szveti. - Olyankor Csipkerózsika még javában húzza a lóbőrt.

- Pedig szívesen elhallgatnám. - Csak ennyit tudtam hirtelen kinyögni.

- Ugyan! - kacagott fel Szveti. - Én csak pengetgetek.

- Több ez annál - mosolyodtam el.

- Ha te mondod - vont vállat zavartan.

- Én... És majd ha felébredtem, meg is beszéljük jobban, de, ha nem haragszotok, most már állva elalszom.

- De, haragszunk. Akkor itt kerülgethetnénk az ajtóban - viccelődött Hugi.

Erre csak fújtam és szó nélkül elindultam a szobám felé.

- Pihenj jól, B! - mondták szinte egyszerre. Én csak intettem, és miután becsuktam magam mögött az ajtót, úgy ahogy voltam, beroskadtam az ágyba.

Bár szinte azonnal kómás félálomba zuhantam, fülemben még sokáig ott csengett Szveti pengetése. Igen. Bár csak gyakorlás meg kedvtelés volt és java részét szétesni akaró fejjel hallgattam, határozottan tetszetős fülvakarónak tűnt. Vajon milyen lehet, ha komolyan teljesít?

Elhatároztam, amint csak lehet, ezt kiderítem, majd egy elégedett morgással nyugtáztam, mielőtt álomba merültem.

Születésnapi öltánc

Megjegyzés: Hogy ne maradjunk a blog elindításának évfordulója környékén születésnapi történet nélkül sem, íme a Kocsma-sorozatom (Búfelejtő; Új barátságok, új kihívások; Meló; Inferno; Látogatás az Infernóban; Megnyitó, Félévkezdés) újabb eleme. A történet azonban, annak, aki a karaktereket már ismeri, az előzmények ismerete nélkül is érthető és élvezhető.

*******************************************************************************************

A bombaként robbanó hanglöket szinte orkánként csapott arcon, amikor beléptem az Inferno ajtaján. Azon sem csodálkoztam volna, ha azzal a lendülettel hátra is kényszerülök lépni egyet.

Hirtelen az a bizonyos végtermék is belém fagyott a meglepetéstől. De hát, elvégre, egyértelműen az is volt a cél. Nem is kellett hozzá más, csak egy parányi tervezés. Kiszámolni, mikor végzek minden dolgommal, addigra előkészíteni mindent, és mire betámolygok az ajtón a napi szórakozásadagomért, mindenkinek odacsoportosulni a pulthoz és egy megfelelő pillanatban elsütött hangorkánnal visszalökni az utcára... Na jó, az utolsó nyilván nem volt cél.

- Éljen az ünnepelt! - kiáltották többen is vidáman, a levegőbe emelve poharukat. Én meg hirtelen azt is elfelejtettem, lány vagyok-e vagy fiú, nem hogy azt, mit is ünneplünk tulajdonképpen.

Azonban nem akadt túl sok időm mélázni, amíg váratlanul, mert hogy máshogy, egy emberes vaku villant egyenesen az szemembe.

- Bocsi! - kacagott Sorina, amikor meggyőződött róla, hogy zavaros tekintetem most már teljesen rá fókuszálódott. - De ezt a képet nem hagyhattam ki.

Beletelt pár pillanatba, mire a nagy meglepetésáradatot leküzdve, minden a helyére került a fejemben. Ezzel párhuzamosan pedig ajkaim először enyhén örömteli, majd elégedett, végül huncut mosolyra húzódtak

- Na megállj csak! - lendültem barátnőm felé, aki első mozdulatomra kacagva iramodott el előlem, mint a dolgát jól végzett gyalogkakukk, miután felhergelte a prérifarkast.

Utolérni viszont még annyi esélyem sem volt, mint az említett jószágnak a furfangos madarat, mert a jól irányzott meglepetés szülinapi buli okozta kábulatban észre se vettem a mellém lépő Hugit, csak amikor már gyengéden megmarkolta a karomat.

- Ez az én nővérkém. Még a saját születésnapját is szoknyavadászattal töltené - kacagott.

Nem is én lettem volna, ha nem próbálok visszavágni, legalább azzal, hogy Sorina soha életében nem venne fel szoknyát, de a kábulat még mindig hatalmában tartott annyira, hogy mire észbe kaptam, az én drága testvérem máris a pulthoz és a mögötte vigyorgó Pultoskához vezetett.

- Inkább igyál egy jót! - vigyorgott rám. - Csak neked tartogattam - tett elém egy üveg méregdrága whiskey-t, esztétikusan átkötve egy piros díszszalaggal.

- Szépen vagyunk! - kacagtam. - Letolnak, ha a csajokat hajkurászom, helyette meg inkább leitatnak.

Ennek ellenére természetesen semmi kifogásom nem volt ellene, amikor nevetve kibontották az ajándékomat, hogy közösen elfogyasszuk.

- De azt se hidd, hogy a csajozástól eltiltunk! Sőt. - Úgy tűnt, ez a nap a meglepődéseké, legalábbis a részemről, ugyanis a mögülem megszólaló Gazellát is csak akkor vettem észre, amikor a vállamra tette kezeit, hogy a fülembe súgja a szavakat. Már amennyire persze lehetett suttogni a buli alapzajában.

A pult két oldalán álló Pultoska és Hugi vigyorából látszott, hogy ők pontosan tudták, mi van készülőben, én viszont még mindig nem tértem teljesen magamhoz. Ennek köszönhetően mire kinyitottam volna a számat, Gazella és a segítségére érkező Hosszúláb már talpra is rángattak.

- Gyerünk, főnök! Még vár az igazi meglepetés - somolygott az utóbbi.

Nem ittam sokat, de az alkohol már így is a fejembe szállhatott, úgyhogy inkább ők cipeltek mint hogy én mentem volna a pulttól pár lépésnyire emelkedő színpad felé. Igaz, a "színpad" talán erős szó arra a bő húsz négyzetméteres térrészre, amit a helyiség sarkában úgy egy méterrel a padló fölé emelve alakíttattunk ki. Bár rendeltetését tekintve eredetileg tényleg annak szántuk, kihasználni eddig még nem sikerült.

Két kísérőm nem hagyott sok időt elgondolkodnom, mi is történik. Sebtében felvezettek az emelvény, nevezzük inkább így, mellé csatlakoztatott lépcsőn és leültettek a már jó előre oda készített székre.

- Maradj itt és helyezd kényelembe magad! - utasított Gazella. Az arcán játszó huncut mosolyból és csillogó kék szemeiből már kezdett egyre világosabb lenni, mi készül. Mire azonban bármit léphettem volna, nem mintha egyáltalán fontolgattam volna az ellenkezést, már meg amúgy sem számít, Hosszúláb kerített egy kendőszerű anyagdarabot és hasonlóan széles mosollyal az arcán gondosan a fejem köré tekerte.

- Ne less! - kuncogott, mintha csak a szemfedés nem pont azt a célt szolgálta volna, hogy ezt megakadályozza. Igaz, az anyag nem volt túl vastag, de hacsak nem a teljes meglepetésre bazíroznak megint, a céljának megfelelt.

- Na, látsz valamit? - lengette meg Gazella a szemem előtt a kezét, miután társa végzett a kendő megcsomózásával tarkómon.

- A kezedet látom, meg hogy itt állsz előttem - válaszoltam. - De többet nem nagyon.

- Kiváló. - Bár a fölém hajoló, Gazellafej-formájú fekete folton semmi jele nem látszott, tulajdonosa hangján tökéletesen hallottam a fülig érő mosolyt. - Akkor, jöjjön a meglepetés!

Nem tudom, már csak az alkohol tette, vagy még mindig munkált bennem a meglepetés okozta zavartság, mindenesetre szinte már irreális gyorsasággal tűnt el előlem két kísérőm sziluettje, hogy aztán füleimet váratlanul betöltse valami vad ritmusú zene dübörgése.

A jelen lévők tömege tombolt. Talán mert már előre tudták, mi készül, de lehet, hogy csak ők előbb meglátták a színpadra pár pillanat múlva fellépő alakot, akinek a sziluettje hamarosan betöltötte elhomályosult látóteremet. Illetve, persze, ők pontosan látták is, ki ő.

Én csak egy karcsú alakot láttam magam előtt magasodni, ahogy a zene ritmusára ingatja magát és forog, bár ha nem látom, melyik oldalával közeledett felém, meg nem tudtam mondani, épp elölről látom-e, vagy a hátát bámulom.

Mindez azonban már mit sem számított, és nem csak azért, mert a mozdulataiból megkaptam a választ, amikor puha kezek kezdték simogatni térdemet és combomat. Ha volt is bennem valami feszültség, eddigre teljesen elszállt és átadtam magam a dolgát végző táncos kényeztetésének. Élveztem, ahogy kezei végigsiklanak combjaimon és csípőmön, fel-felkalandozva oldalamra, miközben altestét a zene ritmusára ringatta. Aztán a megfelelő, nyilván jól kiszámított pillanatban megfordult, hogy fenekét combjaimhoz, majd ölembe simítsa.

Ágyékomat elöntötte a forróság. Egy pillanatra megfeszültem, amikor egy apró nyögős hagyta el számat, de aztán rájöttem, a hangosan lüktető zenétől valószínűleg senki nem is hallhatta. Hacsak az előttem táncoló tünemény nem, akit azonban ez csak még érzékibb vonaglásra sarkallt.

Nem is volt nehéz dolga. Már így is eléggé izgalmi állapotban voltam, de ezt csak tetézte, amikor megfordult, széttárt lábaim közé guggolt és éreztem, ahogy haja végigsimít combjaimon, lehelete pedig a közöttük tomboló hőségbe vegyül.

Most már nem törődtem azzal se, milyen hangosan nyögök. Végül pedig, amikor bevetette titkos fegyverét, már nem is tudtam volna. Pillanatokon belül ugyanis a fürge kis kezek felgyűrték pólómat és megéreztem kényeztetőm forró ajkait hasfalamon.

Hátra vetettem a fejem és egyre hangosabban nyögtem. Eleinte még köröztek a gondolatok a fejemben, ki lehet ezen mestermunka elkövetője. Sorinát hamar elvetettem. Bár nyilván örültem volna neki, ha legközelebb a fotóstúdió feletti kis lakásában, hancúrozás közben ezt is számon kérhetem rajta, de valamiért róla nehezen tudtam volna elképzelni. Pultoskának egy ilyen buli közben jobb dolga is volt, minthogy az én kényemet-kedvemet lesse, szóval maradtak az én táncoslányaim... akármilyen fura is így gondolni rájuk. Azt kisakkozni azonban, hogy melyikük is lehet, már nem maradt se energiám, se időm, miközben a gyönyöreimért felelős nőszemély csókjai lassan felfelé haladtak hasamon, majd melleim között, nyakamon és végül megéreztem forró ajkait az enyémeken.

A csók ismeretlen volt, de vadítóan édes. Tulajdonosa pontosan tudta, mit csinál. Egész testem beleborzongott abba a puha érintésbe, és már nem csak azért nem emeltem fel kezeimet, hogy megragadjam őt, mert öltáncnál az ilyesmi nem ildomos, hanem mert annak a mennyei szájnak az érintése teljesen elvette az eszem.

A csókolóművésznek is beillő tünemény azonban nem fecsérelte sokáig az időt. Az egyik apró kéz végigsimított arcomon, hogy aztán lerántsa rólam a kendőt, és szembe nézhessek a kissé tépett, torzonborz barnásvörös haj keretezte arcból rám mosolygó barna íriszekkel.

- Rosetta - nyögtem, vagy legalábbis csak akartam, mert a lány közben ismét megpuszilta a szám, combjaim közé sikló keze pedig azonnal elhallgattatott.

- Tetszik a műsor? - suttogta, épp csak elég hangosan, hogy a lüktető zenén át is hallhassam.

Alig ért hozzám, mégis annyira feltüzelt, hogy csak halkan nyöszörögni és lassan bólogatni tudtam.

- Akkor kaphatsz majd még, ha te is akarod - puszilta meg a szám sarkát. - De most... ennyi.

Vagy hatalmas mázlija volt, vagy tökéletesen kiszámította, amiből az utóbbi a valószínűbb, ugyanis pont a hatásszünete kellős közepén ért véget a szám, ő pedig vigyorogva magamra hagyott, hogy zihálva kifújjam magam ott a széken.

- Tud a kiscsaj, nem vitás - vigyorgott Pultoska, amikor lekászálódtam a színpadról.

- Az már hétszentség - töltöttem a whiskey-mből és egy húzásra felhajtottam.

- De ugye tudod, hogy ez is a kampány része volt? - Egy pillanatig értetlenül néztem fel a szélesen vigyorgó Hugira. Agyam fogaskerekei most már zubogó vérem miatt is nehézkesebben kattogtak.

- Persze - világosodtam meg végül. - Tényleg nem adja fel, hogy inkább táncolhasson, minthogy felszolgáljon.

- És szerintem bizonyított is - bólintott Pultoska, komolysága viszont épp csak színezőelem volt levakarhatatlan vigyora mellett. - A felszolgálást is el kell végeznie valakinek persze, és nem akarok sztriptízbárt vagy night clubbot csinálni az Infernóból, de néha esténként kihasználhatnánk azt a színpadot is, ha már van... Mit gondolsz, Madam B?

Még mindig zihálva lassan bólintottam, miközben újratöltöttem a poharamat. Úgy kavargott körülöttem a világ, hogy még a megszólítás miatt is elfelejtettem tiltakozni.

- Benne vagyok. De előtte... megnézném azt az öltáncot még egyszer közelebbről. És akkor már nem fog érdekelni, ha véget ér a szám. - Felhajtottam az italomat és gondolatban már azt tervezgettem, melyik szobába cipelem be Rosettát, befejezni, amit elkezdtünk.

Másnap

Megjegyzés: Ez a történet az Oroszországból szeretettel című B-kaland folytatása, illetve utalásokat tartalmaz a Kocsma-sorozatomra (Búfelejtő; Új barátságok, új kihívások; Meló; Inferno; Látogatás az Infernóban; Megnyitó; Félévkezdés) is. Azonban igyekeztem úgy megírni, hogy azok ismerete nélkül is érthető és élvezhető legyen.

**************************************************************************

Nem tudom, mi dobbant nagyobbat, amikor felébredtem, a szívem, vagy a fejem. Előbbi gyakran megesik, ha egy mozgalmas nap mozgalmas estéje után későn kerülök ágyba és nemigen alszom ki magam, utóbbi meg... előbb kellene meggondolnom, mennyi sört iszom.

Hangos nyögéssel jeleztem, amikor végre nagy nehezen sikerült kinyitnom a szemem, és azonnal arcomhoz is kaptam kezeimet, hogy eltakarjam az ablakon beáradó délelőtti napsütés elől.

- Hogy az a jó büdös...! - morogtam, és néma hálaimát rebegtem, hogy legalább annyi eszem volt, hogy akkor igyam le magam az altalajig, amikor épp másnap nincs órám. És jó munkát végeztem. Még arra sem emlékeztem, hogy kerültem haza. Nem hogy még az ébresztőórámat is beállítsam, hogy reggel mehessek a csodás egyetemre. De azért az esti teendőket mégis sikerült valahogy abszolválni. Legalábbis erre utalt, amikor, bizonytalan mozdulatokkal, szédülve, lüktető fejjel, kikászálódtam az ágyból, és észrevettem, hogy a takaró alatt teljesen meztelen vagyok. A kérdés már csak az volt, nekem sikerült-e ezt a műveletet kielégítő eredménnyel végrehajtani, vagy valaki más végezte... a kielégítéssel együtt. Azonban, mivel semmi nem utalt arra, hogy bárkivel is megosztottam volna az ágyam az éjszaka, se ismeretlen parfüm illata, se egy ott felejtett bugyi, vagy melltartó, és még kevésbé azok édesdeden és meztelenül szendergő gazdája, kénytelen voltam nyugtázni, hogy úgy távoztam a tegnap esti buliból, ahogy érkeztem. Egyedül. Legalábbis ami az e-fajta kíséretet illeti.

Persze azért semmi okom nem volt a panaszra. Ez az az időszak, amikor tizennyolctól (vagy talán már tizenhat-tizenhéttől) huszonnégy-öt-hat-hét-nyolcig mindenkinek a bulin jár az esze. Elkezdődött már a félév, túlestünk a megpróbáltatásokon, hogy melyik vérszopó szipirtyó tanár milyen embertelen feltételeket szab azért cserébe, hogy legalább egy kettest befirkantson nekünk. Már akinek nem befarkant persze az arra biológiailag képes fele, de attól meg az Isten óvjon. Bár, a biológiailag arra nem képesektől se feltétlenül vagyunk biztonságban. Hallottam már olyan tanárnőről, akinél ha meggebed az ember lánya, akkor se kaphat kettesnél jobbat félév végén, ha nem teszi szét neki a lábát. De nekem, hála az égnek, nem volt szerencsétlenségem hozzá, és, a pletyka erejét ismerve, azért kellő kritikával is kezeltem a témát. De inkább nem is gondoltam rá. Miután pedig az ember elraktározta ezeket a teljesítendők listáján, a "ráér" rublikában, és tudatosította magában, hogy a vizsgaidőszak még kellemesen messze van, az első útja máris a legközelebbi bulihelyre vezetett. Meg a másodi-harmadik is, teszem hozzá.

Na jó, nem téved az, akiben itt felmerül a kérdés, ez engem miben érint. Nekem talán még a negyedik utam se a zsúfolt, zajos, félrészegen táncoló emberek tömegével telezsúfolt helyekre vezetett, de ha már Pultoska, meglovagolva ezt az igényt, majd' minden este partit rendezett az Infernóban, nekem is ott volt a helyem. Egyszer-kétszer legalábbis. Rosetta úgyis megfűzött minket, hadd adjon elő forró táncokat (és itt nem a rumbára vagy hasonlókra gondolok), legalább néhány alkalommal. És hogy nézett volna ki, ha nincs ott a "Madamja", hogy vigyázzon rá? Még akkor is, ha rühelltem így gondolni magamra. Na de a megfelelő motivációs erő megvolt, a környék szórakozni vágyó egyetemista csajai képében. Úgyhogy, ha haza nem is hoztam senkit és egy bugyi se landolt a padlómon, a sajátomon kívül, persze, nem lehettem biztos, hogy a kezem nem is járt egyben sem, vagy más kéz az enyémben.

Ez azonban most a legkevésbé sem izgatott. Sokkal inkább az, hogy hogyan tüntessem el azt a kellemetlen utóízt a számból, meg hogy miként szabaduljak meg ettől a rettenetes fejfájástól, amiért cserébe a legközelebbi, a maitól időben tisztes távolságra helyet kapó szórakozási alkalom bugyiban matatását is oda adtam volna. Már a megszüntetéséért, persze.

Gyorsan sikerült előbányásznom egy kényelmes tréningnadrágot, meg egy topot, miközben oroszlánsörényre emlékeztető bozontomnak igyekeztem emberi formát kölcsönözni, hogy aztán csoszogó léptekkel kivánszorogjak a konyhába.

Már félúton megcsapta a fülemet valami halk neszezés. Bár az eszemről vagyok többnyire ismert, méltán vagy méltatlanul, belekerült jó néhány hosszúmásodpercnyi fogaskerék-kattogtatásba, amíg felismertem a vidám dúdolás hangját. Az pedig már a hab volt a tortán, hogy sikerült hozzá párosítani és hangforrásként beazonosítani a húgomat is. Megérdemeltem volna egy kiadós vállon veregetést, bár a fejsimogatás jobban esett volna.

- Fene azt a nagy jókedvedet! - morogtam, miközben befordultam a konyha ajtaján, hogy aztán azonnal hátra is hőköljek. Nem, a hang és forrásának mesterműnek megfelelő összekapcsolása igazolást nyert, bár, jelen állapotomban, azon se lettem volna meglepődve, ha maga az angol királynő ténykedik a konyhámban. A problémát egész más jelentette. Mégpedig az, amit láttam magam előtt. Hugit nagy kegyesen megkímélte a buli "jótékony" hatása, ami önmagában irigykedéssel vegyes megrökönyödést kelthetett volna bennem, de sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, hogy az arcára kiülő széles mosolyon kívül nem viselt semmit.

- Jó reggelt, Álomszuszék! - vigyorgott rám.

- Ááá! - kaptam ismét teátrálisan a szemeimhez. - Meg akarsz vakítani? Inkább vegyél fel valamit, mielőtt valakiben kárt teszel!

Hugi hangosan felnevetett és a fejét csóválta, miközben visszafordult a sütőlapon rotyogó tojásrántottájához. Pontosan tisztában volt a hangomban megbúvó élccel. Valahol még irigyeltem is hosszú combjaiért, kellemes ívű csípőjéért, hamvas fenekéért és pont a megfelelő mértékben telt melleiért. Meg tudtam érteni minden egyes pasit és lányt, aki a nyálát csorgatta és tán azért is elkövetett mindent, hogy bejuthasson azok közé a feszes combok közé. De mégis, mi más lenne a reakciója egy tisztes városi lánynak, ha meglátja a testvérét meztelenül? Legyen az akármilyen vonzó!

- Nem viccelek! - humorizáltam tovább, meglepően komoly hangon, bár ez talán inkább volt betudható másnapos kábultságomnak, mint színészi képességeimnek. - Még a végén elmegy az étvágyam.

- Beszélj csak a magad nevében! - szólalt meg mögöttem egy kellemesen, de valahogy mégis idegen hatású kiejtéssel csengő hang. Ahogy hátra néztem a vállam felett, azonnal meg is pillantottam a hozzá tartozó, szélesen vigyorgó arcot, a vidáman szikrázó kék szemeket és az enyémnél semmivel kevésbé torzonborz szőke hajkoronát. - Nekem pont így tetszik - nevetett Szveti, miközben ellibbent mellettem, hogy légies mozdulatokkal Hugi mellett teremjen és lábujjhegyre emelkedve ajkaira tapassza az övéit.

- Pfuj! Menjetek inkább szobára! - igyekeztem visszatartani a nevetésemet.

- Már ott vagyunk - kacagott Hugi. - Nem tűnt fel?

- Aha. Mi is itt lakunk. Rémlik? - tette hozzá vidáman Szveti is, majd átölelte a mellette álló meztelen derekát, hogy nyelvét a szendeség legapróbb jele nélkül áttolja a szájába.

Halkan sóhajtottam és a szememet forgattam. Kellett nekem rábólintanom, hogy ez a lány beköltözzön hozzánk! Na jó, nem játszom meg magam. Örültem, hogy vidámnak láthatom a húgomat. A boldog kifejezést szándékosan nem használom, mert pontosan éreztem, messze van innen az ásó-kapa és valószínűleg előbb vezetném én oltárhoz Szvetit, mint Hugi, de mégis, élvezték egymás társaságát. Állva, ülve és fekve is. Mikor ki a másik alatt. És nem panaszkodhatok, a lehető leghalkabban tették, és egy pillanatra sem éreztem azt, hogy én lennék az elefánt a bimbózó kapcsolatukban. De én lennék, ha nem ragadnék meg minden alkalmat, hogy csipkelődjek?

- Na jó, gerlepár! - morogtam, folytatva csoszogó utamat a konyhaszekrény felé. - Csak a kezed is mozogjon úgy, mint a nyelved, Hugi, nehogy odaégjen az a rántotta!

- Vettem, főnök - kacagott a megszólított, épp csak annyi időre szakadva el Szveti ajkaitól, amíg az felemelte a kezét, hogy partnere arcára simítsa és ismét csókjába vonta őt

- Én meg addig szerzek valami gyógyszert - motyogtam, inkább csak magamnak, igyekezve előkeríteni valamit, ami megszünteti ezt a borzalmas fejfájást. Ha másért nem is, azért, mert hiába nincs ma órám, mégiscsak szorgalmi időszak van.

Oroszországból szeretettel

B és Hugi életébe egy váratlan látogató toppan be.

Megjegyzés: Ez a történet a Meglepetés és a Nyaralás folytatása, azonban remélhetőleg mindkettő ismerete nélkül is tökéletesen érthető és élvezhető.

***********************************************************************

Arra ébredtem, hogy a fejem szét akar robbanni. Mintha egy jól kigyúrt aszfaltozó munkás épp megragadta volna szerszámát a fejemben, és abban a pillanatban, ahogy elkezdett pislákolni bennem az ébrenlét, rögtön rázendített. És senki sem szólt neki, Méhek módjára, hogy "Jaj, Béla, vigyázz! Az ütvefúró veszélyes szerszám". Bár tény, ami tény, nekem volt veszélyes, nem neki.

- Hogy az a jó büdös! - mordultam fel, szemeimet szorosan lehunytam és kezeimet a halántékomhoz emeltem, mintha csak úgy maradna egyben hevesen lüktető kobakom.

Hogy én mennyire utálok másnapos lenni! Ilyenkor fogalmazódik meg az ember fejében, hogy soha többé alkoholt! De persze, pláne magamat ismerve, elég csak pár nap és máris inni fogok megint, mint a kefekötő. Ha nem lennék aféle munkatárs az Infernóban, és nem innék ingyen, annak a mennyiségnek az árából, amit magamba öntök, Pultoska főnöke simán elmehetne a Bahamákra a nyáron.

Na jó, túlzok persze, de jelen állapotomban még egy korty sör is irdatlan mennyiségnek tűnt. És mindezt úgy, hogy nem is én voltam tegnap az ünnepelt. De hát már csak ez a leosztás. Sorina kapja a csajt, én meg a másnaposságot.

Két-három lépésenként meg kellett támaszkodnom, miközben kidülöngéltem a kis lakás konyhájába. És még örülhettem neki, hogy oda vezetett az első utam és nem a porcelánfotelhez, hogy ezúttal ne a rendeltetésszerű felemet emeljem fölé.

Bágyadtan hunyorogtam az ablakon beáramló fénytől. Még csoda, hogy nem mentem neki semminek. Aztán hirtelen megcsapta orromat a frissen főtt kávé illata. Fejem, ha nem is tisztult ki, de azonnal könnyebb lett, és már kissé jobb közérzettel szívtam be a felemelő illatot.

- Úgy szuszogsz, mint egy náthás buldog - nevetett fel Hugi.

Szemeimet résnyire nyitottam és mogorván figyeltem a konyhapultnál álló alakját.

- Kapd be, jó? - morogtam, majd tekintetem lassan a főzőlapon nyugvó edényre tévedt. - Honnan tudtad, hogy most jövök?

- Viccelsz? Egy kiadós részegeskedés utáni reggel a harmadik szomszédban is meghallják, amikor felébredsz - kacagott.

- Nem is igaz. És nem is voltam részeg - húztam el a szám.

- Nem? Pedig akkor horkolsz úgy, hogy lerepül a tető.

- Fogd már be, Napocska! - morogtam, ő viszont csak tovább nevetett.

Már épp a fejéhez akartam vágni még valami játékos sértést, amikor hirtelen megszólalt a csengő.

- Ki lehet az? - néztem félig lehunyt szemmel az ajtó felé.

- Nem tudom - válaszolta, talán túl gyorsan is. Zsongó fejjel nem tudtam megmondani, de mintha valami több is bujkált volna a szavai mögött.

- Ha az a csaj, akivel egész tegnap éjjel flörtöltél, jött közölni, hogy teherbe ejtetted, kitagadlak.

- Álmodozz csak, Lufi! - kacagott jókedvűen Hugi, miközben én az ajtóhoz csoszogtam és beleerőltettem a kulcsot a zárba.

- Helló! - mosolygott rám szinte azonnal egy kék szempár a folyosóról, amikor meglátott, és a hozzá tartozó arcon szélesre húzódott a mosoly. - Jó újra látni.

Pár pillanatig csak pislogtam. Azon sem lettem volna meglepődve, ha a környezetemben mindenki hallja, ahogy kattognak fejemben a fogaskerekek, bebutol a Comodor és csipogva-sípolva betárcsáz az internet.

- Szveti! - nyögtem ki végül, ahogy a helyére került a szőke lány arca a tavalyi nyári út hajóján. - Te meg...

Valószínűleg túl lassan formáltam a szavakat, mert anélkül is, hogy félbe szakított volna, könnyedén átvette a szót.

- Meglepetés - kacagott fel és széttárta a karjait. - Oroszországból szeretettel.

Szám lassan mosolyra húzódott.

- Na de hova lett a híres magyar vendégszeretet? Gyere csak be! - álltam félre az ajtóból.

- Azt volt alkalmam megtapasztalni már a nyáron is - nevetett vendégünk és Hugira kacsintott, miközben behúzta maga után bőröndjét is.

- Hé! Az nem számít! Akkor csak az ő ágyában voltál vendég - nevettem. - De, ha nem haragszol, én iszom egy kávét, mielőtt helyben eldőlnék. Kérsz te is?

- Nem, kösz, én megvagyok. Amíg nem erőltetsz belém minden reggel apám vodkájából, semmi más nem kell.

- Ne beszélj nekem alkoholról, ha kérhetem - morogtam. - Mindjárt kidobom a taccsot.

- Másnapos - magyarázta Hugi értetlen vendégünknek, akinek erre azonnal megvilágosult mosoly terült szét az arcán. Közben meg, amíg én kitöltöttem a kávét és lassan felüdültem kortyaitól, mesélni kezdett.

- Otthon az egyetemen láttam, hogy van lehetőség a képzés egy részét külföldön elvégezni. És, mit ad Isten, az egyik lehetőség pont a budapesti egyetem volt. Úgyhogy, gondoltam, miért ne lephetném meg az én régi magyar barátaimat.

Hugi nem tűnt túl meglepettnek. Még az ajtóban álldogálva is láttam, ahogy széles mosoly ül ki arcára, miközben lehuppannak Szvetivel a kanapéra. A figyelmemet még bágyadtságom ellenére sem kerülte el, ahogy minden alkalmat megragadtak, hogy egymáshoz érjenek.

- Szóval, jöttél még pár menetre? - vigyorogtam.

- Valahogy úgy - nevetett, miközben kezét a zavarát sikertelenül rejtegető húgoméra helyezte.

- És, most játsszam el a gondoskodó anyapótlékot, és kérdezzem meg, hova szándékozik a kedves hölgy elcsábítani az én drága testvérhúgomat egy kis légyottra? - kacagtam.

Szveti nem válaszolt. Most rajta volt a fogaskerék kattogtatás sora, ahogy zavart kék szemekkel rám nézett. Nem hiába, bár szinte hiba és akcentus nélkül beszélt magyarul, nyilván nem volt túl nehéz kutyaszorítóba keverni valami bonyolultabb kifejezéssel.

- Csak azt akartam kérdezni, hol fogsz lakni - mosolyogtam barátságosan.

- Á! - tért vissza a vidám mosoly az arcára. - Hát... Van lehetőség megpályázni kollégiumot, és ösztöndíjasként jó eséllyel meg is kapom, de az ügyintézéshez itt kell lennem. Addig meg... majd csak találok valamit - vont vállat.

Szinte éreztem a ránk telepedő csöndben a levegőben függő várakozást. Abban biztos voltam, én nem lennék ilyen nyugodt, ha napokig nem lenne hol aludnom. És erősen kétlem, hogy Oroszországban gyorsabban őrölnének a bürokrácia malmai, mint nálunk.

Aztán, lassan kezdett pislákolni az a bizonyos villanykörte a fejemben, ahogy figyeltem a nyugodt Szvetit és a sokat mondóan mosolygó Hugit. Nem először éreztem úgy, mintha ő egy csepoet se lenne meglepve.

- Ugye ti ezt már előre lebeszéltétek? - nevettem fel vidáman, de azonnal meg is bántam, ahogy éles fájdalom hasított a halántékomba.

- Mi? Dehogy - nézett rám ártatlan szemekkel Hugi, de ez a kifejezés csak még inkább az ellenkezőjéről győzött meg.

- Látom, már te is otthonosan érzed magad - kacsintottam rá, arra gondolva, nem is olyan régen kéredzkedett be ő is.

- De... amúgy - kezdte, mintha csak most találna ki -, miért ne maradhatna? Csak egy kicsit. Amíg a kolit elintézi.

- Ha arra gondolok, hogy azelőtt szép nyugalomban éltem itt egyedül... - simogattam az állam megjátszott megfontoltsággal.

- Nem zavarok sok vizet - ígérte Szveti. - Meg felajánlanám a finom hazai vodkát, ha az most számítana - mosolygott.

- Nem is tudom... - folytattam tovább, elnyújtva a szavakat.

- A hely miatt nem kell aggódnod - folytatta a puhítást Hugi. - Alhat az én ágyamban.

- Na azt nem kétlem - nevettem. - De, mivel erősen kétlem, hogy te meg kimennél addig a kanapéra, azzal lőttek az éjszakai pihenésemnek.

- Észre sem fogsz venni, megígérem - nézett rám komoly szemekkel Szveti.

Erre már nem válaszoltam semmit, csak halkan kuncogva csóváltam a fejem.

- Tiszta kamaszok vagytok, ugye tudjátok? - vigyorogtam, mire mindkettőjük arca felderült.

Nem tagadom, az első pillanattól se volt semmi kivetni valóm az ellen, hogy Szveti velünk maradjon. Bár persze, olyan emberként, aki jobban szereti a nyugalmat és ha van lehetősége az egyedüllétre, nem repestem az örömtől, de így má legalább adu is volt a kezemben.

- Hurrá! - ugrottak egymás után a nyakamba, cuppanós puszit nyomva az arcomra, aztán meg úgy ünnepeltek, mintha a kamaszkor után kislánnyá vedlettek volna vissza.

- De aztán nehogy holnap meg már a tegnapi csajodat akard beprotezsálni! - böktem gyengéden oldalba Hugit, miközben a fürdőszoba felé indultam, hogy lemossam magamról a másnaposság mocskát.

- A tegnapi csajod? - nézett Szveti a húgomra, inkább érdeklődően, mint dühösen. De hát, nem is volt oka fejleménynek lenni, hiszen anno épp ő mondta, hogy semmi olyat nem akar tőle.

- Aha - válaszoltam én. - A gyermeke anyja.

Szveti szája is mosolyra húzódott, látva nevetésem, majd, amikor már tényleg eltűntem a fürdőszobában, még hallottam, ahogy vidáman beszélgetnek. Összeugrasztani egy pillanatra sem akartam őket, és így legalább megadtam nekik a beszédtémát, hogy Hugi elmesélhesse a tegnapi bulit. Talán még Pultoska is örülni fog, hogy szerzünk neki egy új törzsvendéget. Pláne egy alkoholofil orosz képében.