Kavalkád

Sorina történetei

Sorinának is kell néha dolgoznia. De nem mindig csak megvetendő megbízásokat kap. Sőt.

A sorozatban eddig megjelent:

Kompromisszum
Friss levegő
I love Budapest

FIGYELEM! Az előzmények ismerete erősen ajánlott. A történet, szándékaim szerint, anélkül is érthető és élvezhető, azok számára azonban, akik rajonganak a részletekért és mindent pontosan érteni akarnak, zavaros és hiányos lehet.

*******************************************************************************

Sorina olimpiai bajnokokat megszégyenítő ügyességgel szlalomozott át az utcán szűk kétméteres csigákként vánszorgó emberek sokaságán. Persze a fő probléma nem az akadálynak tekintett entitások mérete, nem is a sebessége volt, hanem az a leginkább a kaotikus szóval jellemezhető, rendszernek alig mondható metódus, ahogy egymáshoz viszonyítva mozogtak. Még egy matematikaprofesszor is szívrohamot kapott volna a gyönyörtől, ha ki kell számolnia, hányféle úton verekedheti át magát A-val jelzett személy, nevezzük most Sorinának, ezen a folyamatosan változó rendszeren, és mekkora eséllyel jut is át gond nélkül.

A probléma elszenvedő alanya persze nem élvezte ennyire a helyzetet. Annak ellenére, hogy ezer meg egy dolog volt, amit élvezett Budapestben, néha bele kellett futnia az árnyoldalaiba is.

Mit néha? Majdnem minden reggel, amikor munkába igyekezett. Nem hiába, gyönyörű ez a város, ha nem a hétköznapokba belefásult pestiek szemével nézzük, de nem ennyi emberre tervezték. Főleg a belváros alapjaiban még tizenkilencedik századi őseinktől maradt ránk, akik jó, ha fele annyian voltak itt, mint mi, ráadásul nekik is egy jelentős részük a melegebb hónapokban kivonult a vidéki kúriáiba. Az a részük, amelyiknek volt ilyen persze. Az autómobilt pedig természetesen hírből sem ismerték, a jobb híján azt helyettesítő lovaskocsiból pedig messze nem volt mindenkinek. Akinek meg igen, annak volt hozzá istállója is.

Manapság viszont kétszer annyi ember tolong az év háromszázhatvanöt napján ugyanazokon az utcákon, amiket ráadásul még a padkákra felparkoló gépjárművek is beszűkítenek.

Több ember kevesebb helyen. Ez a modern nagyváros - morgott magában Sorina, miközben, a legkényelmesebb megoldásként, háromszázhatvan fokos fordulatot vett, hogy közben ki tudjon kerülni egy méretes gurulós táskában raklapnyi zöldséget cipelő idős nénit. És persze, a tömegből eredő zaklatottság megnyilvánulásaként, még a hölgy kiabált utána, a mai fiatalság szemtelenségét emlegetve.

Sorina azonban nem foglalkozott vele. Agytekervényei minden kapacitását lefoglalta a cél, és hogy valahogy oda érkezzen.

Kezdett beindulni az élet. Na nem az utcán, bár ott is, ahogy a reggeli csúcsforgalomban az emberek kiáramlottak lakásaikból. Ahogy a vicces fizikai törvényszerűség is mondja az összefüggést a tér, az idő és a tömeg között, ha jó az idő, a tömeg lemegy a térre. De Sorinának más téren is igencsak zsúfoltak lettek a hétköznapjai. Ezt viszont, a nagyvárosi forgalommal ellentétben, egy cseppet sem bánta.

A szerkesztőasszony elégedett volt a munkájával. Bár az esetek túlnyomó többségében csak hümmögést tudott előcsalni belőle, amiről önmagában még azt se lehetett megállapítani, egyáltalán jót jelent-e, vagy gondolatban válogatottan szofisztikált szavakat halmoz fel Sorina irányába, amiért annak valaha is eszébe jutott, hogy fényképezőgépet vegyen a kezébe. A tény azonban, hogy az ilyen hümmögések után szinte mindig új feladatot kapott, nem ritkán pedig még nagyobb volumenűt is, mint a korábbiak, sokkal inkább az elégedettség-elméletet erősítette.

Ez azt jelentette, hogy Sorina karriere sínen volt és biztosítva volt a napi betevője. Mind a tejbe aprítandók terén, mind a csinos modell-lányok terén. Utóbbinak pedig már csak a gondolata is mosolyt csalt az arcára. Azonban azt is jelentette, hogy a hét legtöbb napján kelhetett korán, hogy elbékávézzon a magazin műterméhez, utána pedig előadja az akadályfutás nehezített olimpiai számát a megállótól az épületig vezető útszakaszon.

Csak érne már oda! - Ez járt a fejében, ahogy az edzések során összeszedett minden erejét és fürgeségét latba vetette. Már csak pár sarok, és ott is csak kevésbé forgalmas utcákon kell átmennie. A tömegből már csak pár méter... már csak pár méter... Azonban elég volt csak egy pillanatra ellankadnia a figyelmének és máris érezte, ahogy nekiütközik valakinek. Lehunyta a szemét, miközben arca lendületből a széles mellkasnak nyomódott, miközben gondolatban átkozódott egy sort.

- Elnézést! Bocsánat! - szabadkozott gyorsan, miközben tett egy lépést hátra, utat keresve, hogy megkerülje az akadályt, agya pedig közben máris felkészült a hamarosan irányába záporozó szitkok ignorálására. - Bocsánat! Sietek... Elkések... Elnézést!

"Áldozata" azonban nem hagyta ilyen könnyedén futni. Sorina a következő pillanatban már érezte is, ahogy két nagy kéz a vállára telepszik és stabilan tartja. Pechére biztos valami kiöregedett tanárt fogott ki, aki ennek ellenére az élete minden másodpercét az ifjúság nevelésére használja fel. Akkor is, ha annak az ifjúságnak éppen nincs arra szabad másodperce. A mély bariton szidalmai helyett azonban, legnagyobb meglepetésére, egy, bár mély, de ennek ellenére egyértelműen nőies hang szólította meg, méghozzá a nevén.

- Sorina! Sorina! - rázták meg gyengéden a kezek, míg végül arca csak felemelkedett a hang irányába, a rögtönzött szlalompálya felmérésére beállt szeme pedig lassan átfókuszált a rá meredő hosszúkás arcra, barna szemekre és a vállra omló hosszú fekete hajra.

- B? - nyögte a lány, miközben összevonta szemöldökeit.

- Bingó - mosolyodott el a másik, miközben elengedte vállait. - Sokáig tartott, de a feladat tökéletesen teljesítve.

Sorina is elmosolyodott barátja viccelődésén, majd megrázta a fejét, hogy még jobban összeszedje magát.

- Ne haragudj! Csak siettem... és ez a pesti forgalom...

- Nekem magyarázod? - mosolygott megértően B.

- Igaz - kacagott fel Sorina szórakozottan.

- És, azt megkérdezhetem, hova is volt ez a nagy sietség?

- Munkába - jött a gyors válasz. - Újabb megbízást kaptam egy fotósorozatra.

- Na! Gratulálok! - lett még szélesebb B mosolya. - Most, gondolom, tobzódsz a bikinis csajok között.

- Valahogy úgy. Bár néha még bikini sincs rajtuk.

Kíváncsian fürkészte B arcát, ahogy az először csak nevet a feltételezett poénon, majd egy pillanatra elgondolkozik, és Sorina arckifejezése nyomán az övére az irigykedés ül ki. Erre már a spanyol lány se bírta ki nevetés nélkül.

- Piszok mázlista - kacagott B is és gyengéden Sorina vállába bokszolt.

- Nem panaszkodhatok. De, ha van kedved, gyere velem te is! Jó móka lesz, közben meg beszélgethetünk még.

- Á, nem. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne - szabadkozott B.

- De ha valami dolgod van, azt megértem. Egyetem... vizsga..

- Nem, nem. Tart még a nyári szünet. De... nem akarlak titeket zavarni.

- Ugyan! - kacagott Sorina. - Egyáltalán nem zavarsz. Úgyis nagy ott a nyüzsgés. Egy ember ide vagy os már nem számít. Én viszont örülnék, ha ott lennél.

- De... nem akarok útban lenni - kereste B egyre feltűnőbben a kifogásokat.

- Néha még egymásnak is útban vagyunk - mosolygott Sorina, miközben megfogta barátnője karját. - Na, gyere! Ne kéresd magad! Jó móka lesz.

Azzal már vezette is tovább az úton a következő sarok felé. B egy pillanatra sem állt ellen és, Sorina a szeme sarkából látta, amikor barátnője azt hitte, ő épp nem figyeli, az aggodalmas arckifejezés helyét elégedett, várakozással teli mosoly veszi át.

***

A műterem méhkasként zsongott a délelőtti sürgés-forgásban. A főnökasszony patinás irodájával szemben ez a helyiség, akárcsak a magazin többi irodája és egyéb célra fenntartott zárt tere, mellőzött minden fényt és csillogást. Az egész olyan volt, mint egy hangár, vagy egy lepukkant régi színház, amit csak a fotózáshoz használt díszletek és az azokból kialakított zegzugos kis pihenőhelyek színesítettek.

Persze nem is annyira a helyszínen volt a hangsúly, Sorina pedig, ahogy beléptek, azonnal elégedetten konstatálta barátnőjének a helyiséget megtöltő, hiányos öltözetben zsibongó lánycsapaton kiguvadva végigpásztázó tekintetét.

Nem is annyira méhkasra, mint inkább valamiféle madárfészekre hasonlított az egész, ahogy a lánykák folyamatosan csiviteltek és nevetgéltek. Sorina izmai azonnal elernyedtek, ahogy kiszállt belőlük a feszültség. Ez már sokkal kellemesebb tömeg és a fülnek sokkal édesebb zsibongás volt, mint odakint az utcán. Bár a nap végére persze már ez után is csak csöndre és egyedül létre vágyott, hogy egy bögre forró teával a kézben feltehesse lábát a kanapéjára és lazíthasson. B viszont úgy tűnt, mintha még ahhoz is hat ökrös fogat kellene, hogy este, a munka végeztével kirángassák innen.

Bár a rá jellemző visszafogottsággal és zárkózottsággal igyekezett leplezni, Sorina nem tudta nem észrevenni, ahogy a tekintete alaposan végigpásztázza a termet megtöltő hosszú lábakat, karcsú csípőket, falatnyi ruhadarabok takarta popsikat és nem ritkán még azok által sem rejtett melleket.

A nagy bámészkodásban még az se tűnt fel neki, amikor Sorina eltávolodott mellőle, hogy lepakolja holmiját, és miközben összeszereli fényképezőgépét, oda hívta a fodrászokat, sminkeseket, hogy egyeztessék a mai koncepciót.

- Helló! - ütötte meg a fülét egy csilingelő hang. - Te új vagy itt?

Sorina felemelte a fejét és elmosolyodott, amikor megpillantotta a két lánykát, akik már le is csaptak B-re. Irigyelte barátnője mázliját. A maga visszafogott teszetoszaságával valahogy mégis mindig sikerült magához vonzania a legjobb nőket. A csinos kis szőke, aki most lecsapott rá, Sorinának is az egyik kedvenc modellje volt. A leányzó karcsú alakját, alabástromszín bőrét, világító kék szemeit és csinos arcát szinte zabálta a kamera. Ő pedig ezt mesterien ki is tudta használni.

Barátnője viszont, aki most is mellette állt és mélybarna szemeivel elégedetten méregette B-t, a tökéletes ellentéte volt. Mézbarna haját ugyanolyan frizurába rendezte, mint a másik, de ezen és karcsú alakjukon kívül alig hasonlított valamiben a szőkére bronz bőrével és kissé markánsabb, de még így is észveszejtően vonzó vonásaival. Sorina is előszeretettel fotózta őket együtt. Tökéletes volt a kontraszt és az ebből fakadó paradox összhang. Az ellentétek elvégre vonzzák egymást. Ezek az ellentétek pedig, legalábbis a pletykák szerint, a színfalak mögött is vonzották egymást, miközben a ruhákat meg taszították.

Hát igen. B megint kifogta.

- Ööö... igen - feszengett most is a magas lány és a tarkóját dörgölte szokásos zavart mozdulatával. - Most járok itt először.

- A fotózásra jöttél?

- Nem, dehogy! Isten ments! - emelte fel szabadkozva a kezeit B. Sorina még méterekről is látta, ahogy elpirult, ő pedig alig bírta visszatartani a nevetését. Ő nagyon jól tudta, ha zavarba akarná hozni B-t, a legegyszerűbb, ha csak ráemeli a kamerát. És elég csak elkezdeni kattogtatni, barátnője máris hangosabb sikollyal menekül, mint mások a pókok elől.

Ezt valószínűleg a két lány is érezte, mert a tiltakozó reakcióra csak még szélesebben mosolyogtak.

- Amúgy is túl öreg hozzá, nézd csak meg - kontrázott a barna lány. Erre pedig már Sorinának lett szélesebb a mosolya.

Neki soha eszébe nem jutott volna B-t öregnek nevezni. Hiszen a huszonöt év, az még semmi. Még előtte az élet. Csinos volt és fiatal. Ráadásul, ahogy most is végig mérte, Sorina érezte, ahogy ereiben hevesebben lüktet a vér a rövid ujjú pólós, térdnadrágos lány láttán.

Az azonban kétségtelen, ezeknek a modell lánykáknak a korosztályából már rég kinőtt. Még Sorina is, aki pedig az élet legtöbb területén ma is hátulgombolósnak érezte még magát, az első pillanattól közel állt a korelnökséghez, hogy belépett ide. Csak néhány fodrász meg sminkes volt idősebb nála, de közülük se mindenki. Még az ő soraikban is sok volt a szakközépiskolában frissen végzett kis hamvaspopójú.

Szóval, csak nézőpont kérdése. De ezzel talán a két lányka is tisztában volt. Amikor ugyanis elérték céljukat és zavarba hozták B-t, mindketten a szájuk elé emelték kezeiket, mintha azzal eltakarhatnák kuncogásukat.

Sorina mosolyogva megcsóválta fejét, és úgy döntött, inkább barátnője segítségere siet, mielőtt a két modell kiüldözné a világból is a tréfáival.

- Desirée! Monique! Kapkodjátok inkább magatokat! Fél órán belül a díszlet előtt akarlak látni titeket kész frizurával és sminkkel.

A két lány, művészneveiket hallva, még megeresztettek egy halk kuncogást, majd elköszöntek B-től, hogy a paravánok mögé siessenek.

Sorina küldött egy bocsánatkérő mosolyt B felé, de még mielőtt oda léphetett volna, hogy mondjon valamit, rögtön megtalálták a következő feladattal. Sokat azonban nem kellett aggódnia. Miközben tovább szervezkedett és állította a lámpákat meg a díszletet, a szeme sarkából látta, hogy B, öreg vagy sem, úgy élt a modellek között, mint hal a vízben. Nem csodálkozott volna, ha a végén egyik-másik abban a bizonyos lakásban és abban a bizonyos ágyban köt ki.

Sorina mosolyogva csóválta meg a fejét. Ha elkészül a fotósorozat, lehet, ő is benevez valami ilyesmire. Már ha a modellek őt nem tartják túl öregnek.

***********************************************************************

Ha tetszett, olvass még fotózásról szóló történetet! Pl. ezt: Fotózás

I love Budapest

Sorina történetei

Sorina megtapasztalja, hogy a BKV-val utazni nem mindig csak gyötrelem.

A sorozatban eddig megjelent:

Kompromisszum
Friss levegő

FIGYELEM! Az előzmények ismerete erősen ajánlott. A történet, szándékaim szerint, anélkül is érthető és élvezhető, azok számára azonban, akik rajonganak a részletekért és mindent pontosan érteni akarnak, zavaros és hiányos lehet.

*******************************************************************************

Mintha csak mi sem lenne természetesebb, úgy rántotta a buszsofőr az újabb kátyúba járművét. Sorina nyaka megbicsaklott a hirtelen helyzetváltoztatásra és feje önkéntelen bólintással nyugtázta az újabb döccenőt. A sorban immáron a hatvanötödiket. Vagy a hatvanhetediket? Tizenkettőnél már belezavarodott, és amúgy se tudta, annál a burkolatfelújításnál a folyamatos zötykölődést hánynak számolja.

De mindegy is. Szerencsére a fenekét megerősítette a sok edzés, különben már öt saroknyira innen tropára ment volna a kemény ülésen ugrándozástól.

Csak az vigasztalta, hogy a budapesti tömegközlekedés még így is gyorsabb és megbízhatóbb, mint az otthoni, ahol még annak is örülnek, ha csak húsz percet kell várni egy csotrogány buszra, ami elbumlizik velük a célállomás felé. A pestiek panaszkodtak eleget, és minden okuk meg is volt rá, de ő elégedett volt, hogy ez így működik. Hiszen minden relatív. Ismerősöktől hallotta, hogy New Yorkban még mindig azok a buszok járnak, amik tíz éve is ócskavasnak számítottak, Brazíliában a menetrendet és a különböző járatok fogalmát hírből sem ismerik, Los Angelesben pedig olyan legendásan tragikus a tömegközlekedés,, hogy a helyiek inkább ücsörögnek és dudálnak a dugóban a Hummerjeikben, mint hogy felszálljanak rá.. Persze a pletyka az egy dolog, a valóság meg néha teljesen más, de ha ennek csak a fele igaz, a budapestiek összetehetik a két kezüket a BKV-ért.

Sorina azonban mindezen egy percig sem kesergett. Nem látta értelmét. Hiszen ő most itt volt, itt éltek a barátai és itt kapott munkát. Mosolyogva gondolt Katára, az aprócska, törékeny kis lányra, akit a kondiparkban ismert meg, és akinek egy örökkévalóság kínszenvedése volt megmutatni, hogy tudja megtartani magát a függeszkedő rúdon. Sorina viszont minden másodpercét élvezte.

És elégedetten gondolt a munkájára is, ami lassan tényleg kezdett olyan irányt venni, amire vágyott. Amikor a főnökasszony asztalára tette az elkészült képeket, bár minden egyes darabot a szíve mélyéig rühellt a rajtuk himbálózó férfitag miatt, és mert neki azt élőben is meg kellett mustrálnia munkaköri kötelességből, munkaadója elégedetten bólogatott és hümmögött. Arckifejezéséből Sorina nem vehette biztosra, ezt várta-e el tőle, és ezt akarja-e a magazinja lapjain látni, mindenesetre a nő nagy sokára félretette azokat a képeket, amiket készítőjük soha többé életében nem akart megint látni, és kedvesen a lányra mosolygott. Akkor próbáljunk meg valami kellemesebbet is! - Csak ennyit mondott, Sorina pedig elkönyvelhette, fel van véve.

A munka pedig tényleg kezdett egyre érdekesebb lenni. Bár a kihívások megmaradtak. Igaz, még mindig jobb amiatt aggódni, hogy le tudjon állni, mielőtt rávetné magát egy csinos félmeztelen modell lányra, aki a kamerán át flörtöl vele, mint hogy képes-e belenézni a szerkezetbe, melynek túl felén ott virít a mereven ácsorgó hímjancsi.

És, pillantott a karórájára, késve és csiga-lassan böcöléző BKV ide vagy oda, még éppen kényelmes időben be is fog érni a stúdióba. Lehetne ez a nap ennél csodásabb?

Mintha csak erre akarna cinikusan reagálni, a busz a következő pillanatban egy olyan hatalmasat rándult, hogy Sorina már azon csodálkozott, miért nem szakad ketté és repül el a hátsó fele a szomszéd kerületig. Ha azonban a csalafinta járgány célja ezzel az volt, hogy kizökkentse őt pozitív hangulatából, nem ért célt. Bár most, a hetvenistentudjahanyadik alkalommal sikerült már elérnie, hogy a fotós lánynak meg kelljen kapaszkodnia, nehogy kizuhanjon az ülésből, rögtön kárpótolta is, amivel szembe találta magát, ahogy felemelte a fejét.

Az éles metszésű, de mégis kellemesen nőies, enyhén keleties hatású arcból meleg barna szemek mosolyogtak rá, csatlakozva egy vékony, de annál szélesebbre húzódó ajakpárhoz.

Sorina kissé pironkodva egyenesedett fel és helyezkedett el ismét ültében, közben tekintetével néma "Bocsánat"-üzenetet küldve a mogyorószín szemek tulajdonosa felé. Bár maga sem tudta miért szabadkozna. A rá világító mosoly ettől viszont csak még szélesebb lett.

Elfordította tekintetét és kibámult az ablakon. Igyekezett magába szívni a főváros minden egyes négyzetcentiméterét. Persze, eldicsekedhet vele otthon, mint a székesfővárosba szakadt atyánklánya, miféle sok csudát látott, de sokkal inkább érdekelte őt is a lüktető, szinte élő óriástelepülés. Azon kívül pedig otthonosabban is érezte magát attól, hogy egyre több helyre tudta, mi merre hány méter és szinte már látta maga előtt az utat, amin át elérheti.

Azonban a tekintetet még most is magán érezte. Egy pillanatra sem távolodott el tőle, hanem egy egymással szinkronban mozgó hangyapár bizsergetésével vándorolt fel-le testén.

Sorinának nagy erőfeszítésébe került, hogy ne piruljon el. Gondolatban leltárt készített, mit bámulhat ennyire ez a leányzó. Vöröses haját lazán hátra fogta. Semmi extra, csak hogy ne csapkodjon ide-oda munka közben, és így talán még kevésbé is melegít. De semmi olyan, amiből megmosolyogtató lenne, ha kiszabadulna pár tincs. Khakiszínű térdnadrágja, atlétatrikója, sportcipője és méretes válltáskája, amiben a saját, kedvenc fényképezőgépét cipelte, ami nélkül egy munkára se megy el, nem voltak épp egy nőies szerelés elemei, ezt el kellett ismerni. De még mindig közel se annyira megmosolyogtató, mintha rikoltóan férfi öltönyben és kemény kalapban ücsörögne a buszon, esetleg valami eldugott falu népviseletében, vagy ha férfi lenne és úgy viselné ezt a ruhát.

Szóval mindez kevéssé lehetne a derültség tárgya, már ha nem épp egy olyan hölgyeménnyel hozta össze a sors, akinek szent meggyőződése, hogy egy nőnek kutyakötelessége szoknyát viselni. Lehetőség szerint pedig még rózsaszínt is. De ez sem igen állhatta meg a helyét, hiszen, ahogy szeme sarkából arra villantotta világoskék tekintetét, kínosan ügyelve rá, nehogy a másik pillantásai felfigyeljenek rá, konstatálnia kellett, hogy csodálója is egy combközépig érő feszülős fekete nadrágot és bő fehér felsőt visel. Persze nem szólhatná meg senki, hogy túl férfias lenne, sőt, de azért mégsem az a tipikus cicababa külső. És erre erősített rá a műkörmök, rikító színű körömlakk, vagy a mattfekete hajra kent mindenfajta extravagáns festék teljes hiánya is.

Más szóval megint semmi a merev bámulást és mosolyt megmagyarázó ok nem volt.

Talán esetleg ráragadt valami az arcára? A világ legtermészetesebb mozdulatát igyekezett imitálni, ahogy végigsimított bőrén, de így sem tapintott semmit. Viszont látatlanban is érezte, ahogy a mosoly még szélesebb lett. Ahogy pedig arra sandított, felfigyelt a barna szemekben megjelenő virgonc csillogásra is. Füle tövében egyre forróbb lett a bőr, érzékeltetve a készülődő pírt, Sorina pedig egyre kényelmetlenebbül fészkelődött ülésében.

Először arra gondolt, ehhez a lányhoz is oda lép így, mint pár napja Katához a kondiparkban, hogy megérdeklődje, mégis mi a nagy bámulás tárgya, viszont amint erre gondolt, bátorságát azonnal magába szippantotta a gyomrában kialakuló szorítás. Nem volt ő ilyen laza emberke, aki csak úgy leszólítana bárkit is. Katával is csak azért merte, mivel a kiscsaj, akaratán kívül is pont olyan pillanatban kapta el őt, amikor hirtelenül, személyiségétől némiképp még idegenül is reagált. Normális körülmények között talált volna valami indokot, hogy oda lépjen a lányhoz és valahogy szóba elegyedjen vele. De egy buszon utazva mégis mi lehet a téma? "Ugye milyen szép idő van"? Kicsit se venné ki magát hülyén. Pláne, hogy miért neki mondja, aki annyira azért mégsem ül közel hozzá. Az a fürkésző szempár pedig csak még inkább megnehezített bármiféle lépést is.

Végül azonban nem kellett sokáig morfondíroznia, mert amikor a busz a következő megállóban végre eg pillanatra nyugvó állapotba került, és csak a motor berregése remegtette a padlót, mint egy absztrakt jakuzzi kőkemény bizsergetése, a lány fogta magát és átsietett a vele szemben szabad ülésre.

- Ne haragudj - szólította meg lágyan csilingelő vidám hangon, nyilván tökéletesen tisztában lévén a zavarral, amit Sorinában keltett -, csak.. nagyon tetszik a cipőd. Megkérdezhetem, hol vetted?

Sorina lepillantott régi sportcipőjére. Kissé már kopottas volt és nem épp a legújabb divat, de nagyon kényelmes, ha sokat kell az embernek ácsorognia, márpedig a fotós szakma ezzel jár, és annyira mégsem ócska még, hogy megbámulnák miatta. Csodálta, hogy ennek a lánynak ennyire tetszik. Bár... azok.a csillogó szemek nem épp arról árulkodtak, hogy a cipő lenne a sarkalatos pont.

- Ez...? - hebegte Sorina, inkább csak időhúzás céljából. - Még évekkel ezelőtt vettem. Otthon... vidéken.

- Ó! Kár - motyogta a lány. Hangjába tényleg vegyült némi csalódottság, de mintha az valamennyire az érdektelenséggel is kézen fogva járt volna. - Pedig neked nagyon jól áll. Kipróbáltam volna, én találok-e magamnak valót - folytatta, miközben ujjai hegyével gyengéden végigsimított Sorina meztelen alkarján.

A fotós lány megborzongott a vékony ujjak érintésétől és szinte reflex-szerűen ismét belenézett a huncutul csillogó barna szemekbe, újabb vidám mosolyt csalva azok tulajdonosának arcára. Kétségtelen, nem a cipő volt az elsődleges, ami érdekelte, állapította meg magában Sorina a nyilvánvalót, amit még inkább alátámasztott a lány keze, ami, miután ujjai végigsimítottak a másik bőrén, megállapodott a khakiszínű nadrág fedte térden.

Valamit mondani kellene - futott át Sorina agyán. Szóval kellene tartani ezt a lányt, aki nyilvánvalóan egy cseppet se bánná, bármilyen témát vetne fel. Az az élén csillogás a szemében kellemes bizsergéssel töltötte el őt, amit csak tetézett a térdén nyugvó érintés.

Már épp kinyitotta a száját, amikor a busz egy újabb rándulással megtorpant a soron következő megállónál, a lány pedig felemelkedett ültéből, megigazítva vállán táskáját,

- Én itt leszállok. Jó volt veled beszélgetni - toldotta meg egy kacsintással mondandóját, majd, mielőtt Sorina bármit is válaszolhatott volna, kilibbent a nyíló ajtón.

A fotós lány hosszan követte még tekintetével, nem mulasztva el, amikor a lány még a járdáról is többször visszafordult, hogy az ablakon át rá mosolyogjon. Egészen addig, amíg a busz ismét útjára indult, a lány pedig eltűnt a sarkon.

Sorina hátra zuttyant az ülésében és sóhajtott egyet. Nem volt még nagyon régóta a városban, de mégis, annyi minden inger érte már. A saját kis fotóstúdiója, a munka az egyetemen, amit mostanában kissé elhanyagolt, de mindenképp mihamarabb fel akarta frissíteni azt is, a magazinfotózások és a kedves főnökasszony, a kondipark és Kata, most meg ez a lány is... Mindent egybe véve, úgy döntött, szereti Budapestet.

***********************************************************************

Ha tetszett, olvass még! Mondjuk egy kis szösszenetet egy hasonló, bár kevésbé szerencsés kimenetelű BKV-s kalandról: Fellángolás

Friss levegő

Sorina történetei

Az edzés felüdíti a testet és az elmét. De hozhat más élvezeteket is.

A sorozatban eddig megjelent:

Kompromisszum

FIGYELEM! Az előzmények ismerete erősen ajánlott. A történet, szándékaim szerint, anélkül is érthető és élvezhető, azok számára azonban, akik rajonganak a részletekért és mindent pontosan érteni akarnak, zavaros és hiányos lehet.

*******************************************************************************

Sorina fújt egyet, miközben a nyakába vetette a törülközőjét. Megigazította hátra fogott vöröses haja néhány elszabadult tincsét és mélyen beszívta a friss levegőt. Örült, hogy végre kiszabadulhat egy kicsit.a négy fal közül, még akkor is, ha így is csak a kétes értékű pesti levegőt szívhatta.

Erre azonban nem akart gondolni. A szabadtéri kondipark igazi kis nyugalom szigetének tűnt. Mintha nem is a nagy és büdös fővárosban lenne, hanem valahol kinn, a szellős vidéken.

Ennyit a sztereotípiákról, gondolta, mosolyogva végigpörgetve közben fejében, mi minden szépet és jót látott azóta, hogy ide költözése után megkezdte csatangolásait a városban. Tény, hogy vannak problémák és visszásságok bőven, de a nagyvárosi élet sosem könnyű. Azonban míg a tősgyökeres pestiek már az egészet megszokásként kezelik, a kívülálló látja igazán milyen sok szépség van ebben a városban.

Neki meg ebből a sok szépségből épp egy farkat kellett kifognia. Megborzongott és szorosan lehunyt szemekkel igyekezett kiverni a fejéből az emléket. Nagyon jól jönne neki, ha annál a magazinnál dolgozhatna. És nem csak a sok megbizatás miatt, hiszen egy ilyen lapnál mindig elkell a jó fotós de a vele járó élvezet miatt is. Aki viszont jót akar, annak előbb át kell verekednie magát a... khm... farkakon. Sorina esetében szerencsére csak egyen, és már túl is volt rajta.

Megrázta a fejét és igyekezett elfelejteni még azt is, hogy az egész egyáltalán megtörtént. Ha lett volna olyan gomb az agyán, amivel az elmúlt négy óra történéseit egy az egyben ki lehet törölni, most bőszen nyomkodná.

Nem mintha akkora tragédia lett volna. Minden feltétel adott volt a munkához. Egy kellemes kis műterem, minden felszerelés kéznél, ami kellhet... Még a modell srác is jófej volt. A maga módján jóképű, humoros és laza. Még ő is mindent megtett, hogy ellazítsa a fotós kisasszonyt, még ha valószínűleg nem is szándékosan és tudatosan. Sorina hálás volt neki, amiért meg se próbált ráhajtani. Persze női önérzetét normális esetben sértette volna a gondolat, hogy talán nem elég jó ennek a fickónak, de most szíve mélyéből örült ezeknek a fejleményeknek. Egy ideig elmerengett, vajon a srác érezte a feszélyezettségét és hogy csak az akaratereje tartja vissza, hogy sikítva elrohanjon innen, és nem akarta még jobban megnehezíteni a dolgát, esetleg ő is meleg, ami egy modellnél annyira nem lenne meglepetés, vagy csak tényleg nem az esete. Hamarosan azonban feladta a gondolkodást. Mindegy is. Csak örült, hogy egy ilyen rendes sráccal hozta össze a sors meg a főnökasszony.

Csak a ruhája maradt volna rajta! Ha az elmúlt négy órát nem is, azt az időt Sorina mindenképp kitörölte volna a fejéből, amikor képtelen volt másra koncentrálni, csak a modell izmos mellkasára, vastag combjaira és köztük a... Bah! Már a gondolattól is megborzongott.

Inkább ismét szippantott a levegőből, kinyitotta halványkék szemeit és körbenézett a kondipark sokkal vonzóbbnak tetsző képén.

Az egész olyan volt, mint egy játszótér. Játszótér felnőtteknek, ahol a mászóka, a libkóka, a csúszda és a homokozó helyét kondigépek foglalják el. Bár, ha igazán belegondolt, sok mindennek meg volt a megfelelője.

Sorinának tetszett ez a hasonlat. Talán gyermeki énje épp ezért szeretett annyira ide járni. Amellett persze, hogy imádta a szabad levegőt, a madárcsicsergést és a testmozgást. Nem is volt jobb módszer, hogy levezesse a felgyülemlett feszültséget, amit az okozott... amire nem is akart többet gondolni.

Ismét megigazította a bemelegítés közben kissé szétzilálódott haját, biztonságosan rögzítette fülhallgatóját és már el is merült a dobhártyáját lüktető muzsikában.

Szinte már légies mozdulatokkal libbent oda a függeszkedéshez kihelyezett rúdhoz, még egyszer meglazította izmait, majd elrugaszkodott, hogy vállszélességben megragadja a fém csövet. Lábait enyhén széttárta, hogy párhuzamosak legyenek karjaival, megfeszítette izmait és lehunyt szemmel koncentrált minden egyes izma feszülésére.

Ekkor hasított belé az érzés, Mintha egy kétágú szigonnyal döfték volna át a hátát valahol lapockái között. Vagy nem is. Mintha egy jól irányított hősugár perzselte volna bőrét. Azon se lepődött volna meg, ha orrát hirtelen megcsapja parázsló atlétájának szaga.

Persze nem voltak illúziói. Az ember lánya felismeri azt a különös, bizsergető érzést, amikor bámulják. Néha még azt is meg tudta mondani látatlanban, a delikvens úriember épp a lábait vagy a popóját méltóztatik mustrálni, esetleg arra les, elővillannak-e valamerre a mellei.

Egy pillanatra elöntötte a méreg. Éveket töltött kemény tanulással, hogy aztán legalább olyan keményen dolgozzon a fotószalon beindításával, Pestre költözése után pedig a munkakereséssel. Erre ez a fazon, legyen akárki is, fogja magát és egy darab hússá degradálja.

Fortyogott a méregtől, de aztán gyorsan vett egy mély levegőt, megfeszítette izmait és hagyta az egészet kiáramlani a testéből. Ez nem ő. Nem hagyhatja, hogy a rossz nap maga alá temesse. Szegény srác meg nem tehet semmiről. Hibáztathatja őt, miért megakadt a szeme egy lányon? Elvégre ez van a génjeimbe kódolva. Az viszont azért már kezdett kényelmetlen lenni, hogy ennyi ideig...

Mélyeket lélegzett és igyekezte megőrizni a nyugalmát, kivárva, amíg letelik az erre a gyakorlatra szánt idő. Aztán elengedte a rudat, és ahogy belehuppant a homokba, csak úgy mellékesen a kukkoló irányába fordította a fejét.

A meglepetés nem maradt el. Az elképzelt nyálcsorgató pasi nem volt sehol. Helyette egy törékeny lányka üldögélt tőle egy kőhajításnyira a kondiparkot körbevevő zöld rész füvében, úgy beleolvasva a környezetébe, mint egy félős nyuszika. Amikor észrevette, hogy Sorina felfigyelt rá, elkapta fürkész tekintetét és hirtelen hatalmas figyelmet összpontosított a mellette heverő vizes flakonra. Halványszőke haja tövében tisztán lehetett látni a kirajzolódó pírt.

Sorina elmosolyodott. Nocsak-nocsak! Még a végén olyan hódolója is akad, aki nem akarja egyből letapizni? Bár Freud óta tudjuk, a pasiknak úgy a jó, ha folyton ezen jár az eszük. Maximum a mai világban előnyösebb, ha ezt jól tudják burkolni és bunkósbot helyett virágot használnak a barlang helyett lakásba való eljuttatás eszközéül. Talán ezért is vonzódott Sorina sokkal inkább a lányokhoz, akik tudnak törékenyek és gyámoltalanok is lenni és, még ha nekik se feltétlenül jár kevesebbet az eszük az ő combjai között, nem az foglalja le minden energiájukat, hogy oda kerüljenek.

Megmosolyogtatta a lányka zavara, de nem foglalkozott vele sokáig. Izmai már szinte sikoltoztak még több mozgásért, agya pedig hevesen helyeselt rá. Leakasztotta hát nyakából a törölközőt és, a következő gyakorlatot előkészítendő, átvetette a függeszkedő rúdon. Másik kezének ujjait ismét a hideg fém köré fonta, miközben ugyanakkora súlyt helyezett a szövet két végét összemarkoló párjára.

Hüvelykujja jól esően sajgott a megerőltetéstől, miközben izmai ismét megfeszültek. És, mintha csak a gyakorlattal járt volna, szinte azonnal megérezte újból háta közepén a sanda tekintetek szúrását. Most azonban nem foglalkozott vele. Lehunyta szemeit és csak a fülében lüktető zenére és a bőre alatt megfeszülő izmokra koncentrált.

Végig érezte a szűnni nem akaró figyelmet, miközben folytatta munkáját. Az izzadtság jól esően csorgott le bőrén, ahogy váltogatta a fogásokat, majd áttért a következő gyakorlatsorokra. A lány tekintete azonban mindenhova elkísérte. Mintha csak valami láthatatlan cérna kötötte volna össze őket, amin keresztül húzza maga után a sóvár tekintetet.

Egy idő után már kezdett kellemetlen lenni. Vannak, akik élvezik, ha minden figyelem rájuk irányul és ők vannak a reflektorok kereszttüzében, Sorina azonban nem tartozott közéjük. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy fényévekkel jobban szeretett a kamera mögött ténykedni, mint előtte. Ha az objektív felé fordult, rögtön elfogta a szorongás.

Nem volt kishitű. Tudta, vannak nála sokkal rondább és igénytelenebb lányok is, ettől függetlenül azonban mégsem sorolta volna magát még véletlenül se a szépek közé. Ezen kívül pedig, van olyan, akit szeret a kamera és van olyan, akit nem. Ő inkább az utóbbi kategóriába tartozott. Míg a modelljeinél azt mindig el tudta érni, hogy a legjobb oldalukat kapja el a villanás, eddig még nem találkozott olyan teremtett lélekkel, beleértve saját magát is, aki ugyanezt nála el tudta volna érni. És ez nem csak a fotózásra igaz. A szem is torzít.

A feszültség egyre csak nőtt benne, ahogy folytatta a gyakorlatokat. Izmai az idő múltával jobban és jobban feszültek. Végül már szinte felüdülés volt odaállni a bokszzsák elé és ökölbe szorított kezeivel neki esni. Persze mindezt is csak mértékkel. Azzal kinek használna, ha ész nélkül kezdene vagdalkozni?

A perzselő tekintet azonban csak nem akart szűnni, Sorinának azonban már kezdett elfogyni a türelme. Nem volt agresszív típus. Az a fajta ember volt, aki inkább meghátrál a konfliktusok elől és igyekszik kompromisszumot találni. Ez azonban már sok volt. A himbilimbi még mindig ott lengett valahol lelki szemei sarkában, és még ez a lány és a tekintete is...

Beleöklözött még egyet a zsákba, majd fújt egy nagyot. Ez így már nem mehet.

Úgy fordult meg, mintha csak ez is benne lett volna edzése jól megtervezett koreográfiájában, és lassú de magabiztos léptekkel elindult a haspadon ücsörgő lány felé.

A fakó szőke hajhoz illő fakó kék szemek elkerekedtek és az egész arcon az aggodalommal és ijedtséggel vegyes izgalom és öröm jelei rajzolódtak ki. Amikor Sorina a közelébe ért, csak akkor figyelt fel rá, milyen picike és törékeny is a lány. Mindig is magát gondolta kicsinek. Általános iskolában és gimnáziumban is ő volt a legalacsonyabb az osztályban és most is, ahogy Pestre költözött, a sors összehozta egy nagyszerű lánnyal, egy csodás teremtéssel, akiről csak pozitívumokat tudott mondani... De hát B is több mint egy fejjel magasabb volt nála. Emellett a teremtés mellett viszont még ő is óriásnak érezte magát.

- Elnézést... - szólalt meg végül, de elakadt a szava. Eleinte üvölteni szeretett volna. Toporzékolni és leordítani a lány fejét, hogy hagyja békén őt edzeni és bámuljon inkább mást. De nem ment. Nem tehette ezt meg vele és... úgy igazában nem is akarta. Inkább csak fújt egyet gondolatban és folytatta: - Én... láttam, hogy figyelsz. Szeretnél... esetleg valamit?

A lány fülig pirult és lesütötte a szemeit.

- Én... - tördelte a kezeit - csak szerettem volna kijönni edzeni, de... - nyelt egyet, ahogy elakadt még testalkatánál is vékonyabb hangja. - Nem tudom, hogy kezdjek hozzá. És te... - nézett fel rémült őzike-szemekkel Sorinára - olyan magabiztosan és klasszul csinálod és... nem tudtam levenni rólad a szemem olyan... jól nézel ki - pirult el és sütötte le a szemét ismét.

Sorinának minden haragja elszállt. Izmai elernyedtek és arcára szelíd mosoly ült ki.

- Szeretnéd, ha segítenék?

A lány szeme felcsillant és tátott szájjal felnézett az előtte álló, izzadtságtól csillogó bőrű, atlétás és rövid nadrágos lányra. Látszott a szemein, hogy alig akar hinni a fülének. Ebben a válaszban talán nem is reménykedett.

- Gyere! - karolta át Sorina a vállát gyengéden és talpra állította. - Nem olyan nehéz ez. Segítek.

A lány arcára visszafogott mosoly ült ki, szemeiben viszont a határtalan öröm csillogott, miközben bólintott.

*****************************************************************************

Ha tetszett, olvasd el egy sokkal forróbb végkimenetelű edzés történetét Sarge kolléga "tollából" itt: Edzés

Kompromisszum

Sorina egy olyan ajánlatot kap, amit nem lehet visszautasítani.

Megjegyzés: Íme a blog történetének első Sorina-története. Az előzményeket a B-történetek Sorina-sorozatában (Vízválasztó, Sorina, Látogatás az Infernóban, Megnyitó, Egyetem; Látogatás Sorinánál; Félreértés; Meglepetés) megtalálhatók. Ezek közül talán az első kettő az, ami erősen ajánlott a karakter megismeréséhez. A többi ismerete nélkül remélhetőleg teljes mértékben érthető és élvezhető lesz a történet.

*******************************************************************************

- Szó sem lehet róla. - Sorina összepréselte ajkait és annyira kihúzta magát, amennyire csak tudta. Mégis, sohasem érezte még, hogy ennyire pici lenne.

Ilyenkor átkozta azokat a nyavalyás spanyol géneket, amiket mihaszna apjától örökölt. Mit nem adott volna most egy szép, sudár termetért, ami legalább az önbizalma morzsáját megőrizte volna, ahelyett, hogy mindent csak színleljen.

Persze ő maga is tudta, hogy ennek az egésznek semmi köze a testméreteihez. Annak az átható barna szempárnak a kereszttüzében akkor is miniatűrre zsugorodott volna, ha történetesen csak a vállai szélessége lenne akkora, mint a testmagassága valójában.

Az a barna szempár minden erejét elvette. Bár szigorúan véve nem volt benne semmi különleges, csak az a tucat sötétbarna írisz, amiből millió rohangál a világban. Viszont ahogy őt figyelték, mintha minden porcikájában könnyűszerrel olvasnának. És még ha csak az a szempár lett volna...

Sorina saját, tengerkék tekintetét lassan végigfuttatta a robusztus íróasztal mögött ülő nőn.

Robusztus. Ez a szó pontosan jellemzett mindent, ami abban az irodában körbevetten őket. A helyiség tulajdonosa pedig, paradox módon, legalább annyira illett is ebbe a képbe, mint amennyire kacagtatóan elütött az egész miliőtől. Egy bulvár magazin szerkesztőjéhez mérten, aki újságja hasábjain az olvasók legelemibb, legösztönösebb és legprimitívebb ösztöneire hajt rá, meglehetősen mesterkélten és hivalkodóan berendezett irodát tudhatott magáénak. Sorina úgy érezte magát, mintha egy századelői brit miniszter irodájába lépett volna be. A sötét, de mégis otthonos tónusú színek, a drága keleti szőnyegek, a trófeák és díszkardok a falakon, na meg a súlyos mahagóni asztal az egész helyiség fókuszpontjában. Persze bőven lehet, hogy minden csak utánzat, és az egész nem került annyiba, mint amit csak egy eredeti asztalért le kellene perkálni. A hatás mindenesetre tökéletes volt, amit csak tetézett az asztal mögött ülő, elegáns kosztümöt viselő nő, ahogy harisnyába bújtatott lábait keresztbe tette, hátra dőlt bőr foteljében és a karfájára támaszkodva tolla végével ajkait böködte, miközben egy pillanatra sem vette le néma tekintetét az előtte álló fotósról.

Sorina kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Bár ő is igyekezett csinosan felöltözni, bő nadrágjában, lapos talpú cipőjében, vörös-fekete ingében és mellényében ordenáré módon prolinak érezte magát ebben a környezetben. Folyamatosan csak az járt a fejében, vajon ez a nő most azon gondolkodik-e, hogy meri egy ilyen útszéli fotós az ő ajánlatát visszautasítani. A szerkesztőasszony viszont nem szólt semmit, csak tovább böködte ajkait és áthatóan vizslatta őt.

Még ha egy rusnya, szélte-hossza-egy, faluszéli hízóként izzadó és eközben annak röfögését idézően ziháló agyonsminkelt vén csoroszlya lett volna, Sorina inkább össze tudta volna szedni az önbizalmát, hogy kiálljon magáért. De ha csak arra a csinos fiatal nőre pillantott, aki viszont a tekintetét le se vette róla, térdei azonnal remegni kezdtek bő nadrágja rejtekében.

Alig lehetett pár évvel idősebb nála. Nem is értette, hogy egy alig huszonöt-huszonhat éves fiatal nő hogy juthatott fel máris ilyen magasra. Az az otthonosság és ódon, de mégis energikus légkör, amit egész környezete sugárzott, azonban azt sugallta, nem ma történt az se, és nyilvánvalóan nem a lábai széttevésével érte el. Sorina azonban most még akár kérés nélkül is széttette volna a lábait ennek a nőnek, csak hogy valami morzsalék meló lepottyanjon neki... sőt, még anélkül is, bár gondolatban emiatt szinte már másodpercenként illette magát a céda, a ribanc, a szajha és más válogatottan megvetett mesterségjelzőkkel.

A szerkesztőasszony viszont csak bámulta őt, a gondosan hátrafogott fekete haja keretezte hosszúkás arcából elővilágító barna szemekkel. Sorinának pedig már egyre gyakrabban kellet szorosan lehunynia szemeit, hogy rákényszerítse magát, ne pislogjon a karcsú alakot takaró kosztüm térdig felcsúszó szoknyája alól előkandikáló sportosan hosszú lábakra.

- Mint mondtam... - köszörülte meg a torkát, hogy hangja ne remegjen, amikor végül ismét ő törte meg a már-már kínossá váló csendet -, nincs az a pénz, amiért ezt elvállalnám.

- Valóban? - tette le végre tollát a másik nő az asztalra, Sorina pedig még mély hangja hallatába is beleremegett. - Jól átgondolta ezt, Ramirez kisasszony?

Sorinának imponált a nő magabiztossága és kiállása. A legtöbb találkozón potenciális munkaadói minden egyes alkalommal papírjaikba pillantottak, hogy felidézzék nevét. Ennek a titokzatos teremtésnek ledig még egy fikarcnyi bizonytalanság sem remegett a hangjában, miközben végig az ő tekintetét fogva tartva beszélt hozzá. - A referenciái kiválóak - kezdte most mégis az előtte nyugvó papírokat rendezgetni a szerkesztőasszony, bár ez nyilvánvalóan csak póz volt. Érződött rajta, alaposan felkészült és mindent pontosan tudna a dokumentumok nélkül is. - A portfóliója tanúsága szerint egyáltalán nem idegen öntől ez a műfaj. Nem annak a típusnak látszik, akinek derogálna az ilyesmi és felháborodottan viharzana ki a műteremből, ha a modellen a kelleténél kissé... vagy éppenséggel jóval kevesebb ruha van.

Ahogy felmosolygott Sorinára, az ismét úgy érezte, lábai mindjárt felmondják a szolgálatot.

- Vagyis - dőlt ismét hátra a nő bőrfotelében -, bőven vett már részt aktfotózáson. Még kacérabb képek elkészítésében is, mint amit mi kérünk öntől.

- De ott nem férfiakról volt szó! - szakadt ki Sorinából, de szinte azonnal el is pirult zavarában. Szavait azonban már nem szívhatta vissza, a szerkesztőasszony pedig rögtön rá is villantotta magabiztos mosolyát.

Most már egyértelmű volt, mindketten pontosan tudják, hogy itt van a kutyuli elhantolva. Sorina azonban, ha csak lehetett, igyekezett tartózkodni az ilyen egyértelmű vallomással felérő kijelentésektől. Mert ha ez a modelljei fülébe jut... Ki tudna fesztelenül pózolni, terítékre téve bájait, egy leszbikus fotós előtt? A szerkesztőasszony pillantásából viszont a napnál is világosabb volt, ő már csak arra várt, hogy ezt a kedves fotósasszony mondja ki.

- Vagy úgy - emelkedett fel karosszékéből, Sorina szíve pedig dobbant egy nagyot, miközben a hosszú lábakra húzott magassarkúk kopogva megkerülték az asztalt. - Kellemetlenül érintené, ha néha-néha elővillanna a nyers kolbász is?

Sorina nem tudta volna megmondani, hogy a gondolattól, vagy a rávillanó széles mosolytól rázkódott-e meg. Mindig is irtózott a férfi nemi szerveknek már a gondolatátók is. Nem tudta volna megmondani, miért. Nem erőszakolták meg soha, nem volt soha olyan durva, tiszteletlen vagy agyba-főbe félrekefélő barátja, aki megutáltatta volna vele az erősebbik nemet. Rá tökéletesen illett a leszbikus vicc, hogy semmi baja nincs a férfiakkal és egy szóval, se mondta, hogy nem szereti a férfi testet. Csak legyen rajta mindig ruha!

Ujjongott az örömtől, amikor felvillant a lehetőség, hogy egy ilyen neves magazinnak fotózhat, még ha a lap finoman szólva sem a publicisztika krémjét képviselte. És nem csak azért, mert így csinos, félmeztelen lányok társaságában lehet. Szerette volna azt mondani, egyáltalán nem azért, de az persze hazugság lett volna. De amint felmerült, hogy sajnálatos módon töke van a menyasszonynak, már inkább menekült volna innen. Kibírja inkább a saját műterme szegényes forgalmával, de ezt nem vállalja. De valami visszatartotta. Vagy inkább valaki.

A magazin, a jól fizető munka és az élvezetes felkérések ígérete egy dolog volt. De azokba az átható tekintetű barna szemekbe képtelen lett volna belemondani, hogy nyalja ki a sejhaját, ő ilyen munkát nem vállal... Bár ezekkel a szavakkal a korábban emlegetett hízószerű szerkesztő szemébe se mert volna nézni.

- Gondolja át alaposan, Ramirez kisasszony!

- Szólítson nyugodtan Sorinának! - A lány elfojtott egy káromkodást, miután kiszaladtak száján a szavak. Azonban már késő volt. A szerkesztőasszony azonnal keselyűként csapott le a fotós pillanatnyi megingására is.

- Ígéretes tehetség maga, Sorina - mondta ki olyan lágyan a keresztnevet, hogy a lány teljes testével beleremegett. Nem értette, miért fordít ez a nő ekkora energiát egy hozzá hasonló zöldfülű meggyőzésére. Néha már enyhén lüktető ágyékának persze lett volna magyarázata, de ő ezt azonnal el is kergette. Nem a teste miatt akar munkát kapni. És különben is, miért pont ő érdekelné ezt a nőt. - Gondolja csak át! - duruzsolta tovább a hang.

- Én... én... én nem... - hebegte a lány, igyekezve megőrizni tartása utolsó morzsáit is.

- Rendben, Ramirez! - váltott vissza hivatalosabb hangnemre a szerkesztőasszony, miközben visszasétált az asztalához, hogy ismét leüljön, átható tekintete azonban továbbra is a lányt fürkészte. Sorina nem tudta, örüljön-e neki vagy sem, hogy végül mégiscsak a vezetéknevén szólítja. De legalább azt az idegesítő "kisasszonyt" elhagyta. - Kössünk alkut! Én nagyon kíváncsi vagyok, mire képes maga. Nem vagyunk jótékonysági intézmény, ezt maga is sejtheti, de egy kiaknázatlan tehetséget sem akarok elszalasztani.

- Mi-mire gondol? - hebegte Sorina.

- A nagybetűs élet nem móka és kacagás - dőlt hátra a nő. - Ha sikert akar, át kell verekednie magát a farkakon is.

Sorina már a szótól is megremegett, de igyekeztt nem kimutatni.

- És örüljön, hogy csak fotóznia kell őket! - eresztett meg felé egy halvány mosolyt a barna szemek tulajdonosa, de Sorina csak beharapta az ajkát. - Szóval alkut ajánlok. Én is megvakarom a maga hátát, ha maga is az enyémet.

- Mire gondol? - nézett rá bizonytalanul Sorina.

- Bizonyítson! Csinálja meg ezt a fotósorozatot és utána leülhetünk ismét tárgyalni! Ha elégedett leszek, ígérem, kap bőven kedvére való munkákat is. És ha tényleg meg van magában az, amit sejtek, nem is olyan sokára talán még válogathat is, mit fogad el. Ha pedig nem leszek maximálisan elégedett, amire viszont, hogy őszinte legyek, kevés esélyt látok, elnézve a hozott anyagot, csak egy szavába kerül, kifizetem a munkáját és szó nélkül elengedem.

- Szóval ha ezt a munkát jól teljesítem, nem kell többé... férfiakat fotóznom?

- A hiányos öltözetű hímeket legalábbis igyekszem lehetőség szerint másoknak megtartani, igen - mosolygott a szerkesztőasszony.

Sorina lehunyta a szemeit és sóhajtott egyet. Igaza volt ennek a nőnek. A mai világban nem válogathat az ember a munkalehetőségek között. Pláne ha kezdő is még a tetejébe. Ez a munka pedig nagyon jól fizetne, és ha elégedettek vele, borítékolhat további felkéréseket is, ha állandó állást nem is. Ezt nem utasíthatja vissza. De akkor is, ott himbálódzik az az igencsak lényeges ellenpont is.

Ismét sóhajtott és megkeményítette izmait.

- Rendben. - A saját hangját is csak távolról hallotta. - Mi is lenne egész pontosan ez a férfi akt?

A szerkesztőasszony arcára diadalmas mosoly ült ki.

- Jöjjön, megmutatok mindent! - állt fel ismét és az ajtó felé indult.

Sorina gépies mozdulatokkal követte. Úgy tervezte, csak felméri még a terepet, mielőtt rábólintana, de tudta, amint kimondta azokat a szavakat, a kocka el lett vetve. És ahogy követte ezt a nőt és leszegett fejéből kibámuló tekintete óhatatlanul a kosztüm alatt domborodó formás fenékre tévedt, érezte, már nincs visszaút. De ha már egyszer ebbe a folyóba beleléptünk... Sorina elhatározta, képességei legjavát fogja nyújtani, hogy elkápráztassa ezt a nőt. Túl fogja élni ezt a munkát, és lesz itt még disznótor.

*********************************************************************

Ha tetszett, olvasd el az első történetet is, ahol megismerkedhettünk Sorina fotós mesterségével: A fotós