Kompromisszum

Sorina egy olyan ajánlatot kap, amit nem lehet visszautasítani.

Megjegyzés: Íme a blog történetének első Sorina-története. Az előzményeket a B-történetek Sorina-sorozatában (Vízválasztó, Sorina, Látogatás az Infernóban, Megnyitó, Egyetem; Látogatás Sorinánál; Félreértés; Meglepetés) megtalálhatók. Ezek közül talán az első kettő az, ami erősen ajánlott a karakter megismeréséhez. A többi ismerete nélkül remélhetőleg teljes mértékben érthető és élvezhető lesz a történet.

*******************************************************************************

- Szó sem lehet róla. - Sorina összepréselte ajkait és annyira kihúzta magát, amennyire csak tudta. Mégis, sohasem érezte még, hogy ennyire pici lenne.

Ilyenkor átkozta azokat a nyavalyás spanyol géneket, amiket mihaszna apjától örökölt. Mit nem adott volna most egy szép, sudár termetért, ami legalább az önbizalma morzsáját megőrizte volna, ahelyett, hogy mindent csak színleljen.

Persze ő maga is tudta, hogy ennek az egésznek semmi köze a testméreteihez. Annak az átható barna szempárnak a kereszttüzében akkor is miniatűrre zsugorodott volna, ha történetesen csak a vállai szélessége lenne akkora, mint a testmagassága valójában.

Az a barna szempár minden erejét elvette. Bár szigorúan véve nem volt benne semmi különleges, csak az a tucat sötétbarna írisz, amiből millió rohangál a világban. Viszont ahogy őt figyelték, mintha minden porcikájában könnyűszerrel olvasnának. És még ha csak az a szempár lett volna...

Sorina saját, tengerkék tekintetét lassan végigfuttatta a robusztus íróasztal mögött ülő nőn.

Robusztus. Ez a szó pontosan jellemzett mindent, ami abban az irodában körbevetten őket. A helyiség tulajdonosa pedig, paradox módon, legalább annyira illett is ebbe a képbe, mint amennyire kacagtatóan elütött az egész miliőtől. Egy bulvár magazin szerkesztőjéhez mérten, aki újságja hasábjain az olvasók legelemibb, legösztönösebb és legprimitívebb ösztöneire hajt rá, meglehetősen mesterkélten és hivalkodóan berendezett irodát tudhatott magáénak. Sorina úgy érezte magát, mintha egy századelői brit miniszter irodájába lépett volna be. A sötét, de mégis otthonos tónusú színek, a drága keleti szőnyegek, a trófeák és díszkardok a falakon, na meg a súlyos mahagóni asztal az egész helyiség fókuszpontjában. Persze bőven lehet, hogy minden csak utánzat, és az egész nem került annyiba, mint amit csak egy eredeti asztalért le kellene perkálni. A hatás mindenesetre tökéletes volt, amit csak tetézett az asztal mögött ülő, elegáns kosztümöt viselő nő, ahogy harisnyába bújtatott lábait keresztbe tette, hátra dőlt bőr foteljében és a karfájára támaszkodva tolla végével ajkait böködte, miközben egy pillanatra sem vette le néma tekintetét az előtte álló fotósról.

Sorina kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Bár ő is igyekezett csinosan felöltözni, bő nadrágjában, lapos talpú cipőjében, vörös-fekete ingében és mellényében ordenáré módon prolinak érezte magát ebben a környezetben. Folyamatosan csak az járt a fejében, vajon ez a nő most azon gondolkodik-e, hogy meri egy ilyen útszéli fotós az ő ajánlatát visszautasítani. A szerkesztőasszony viszont nem szólt semmit, csak tovább böködte ajkait és áthatóan vizslatta őt.

Még ha egy rusnya, szélte-hossza-egy, faluszéli hízóként izzadó és eközben annak röfögését idézően ziháló agyonsminkelt vén csoroszlya lett volna, Sorina inkább össze tudta volna szedni az önbizalmát, hogy kiálljon magáért. De ha csak arra a csinos fiatal nőre pillantott, aki viszont a tekintetét le se vette róla, térdei azonnal remegni kezdtek bő nadrágja rejtekében.

Alig lehetett pár évvel idősebb nála. Nem is értette, hogy egy alig huszonöt-huszonhat éves fiatal nő hogy juthatott fel máris ilyen magasra. Az az otthonosság és ódon, de mégis energikus légkör, amit egész környezete sugárzott, azonban azt sugallta, nem ma történt az se, és nyilvánvalóan nem a lábai széttevésével érte el. Sorina azonban most még akár kérés nélkül is széttette volna a lábait ennek a nőnek, csak hogy valami morzsalék meló lepottyanjon neki... sőt, még anélkül is, bár gondolatban emiatt szinte már másodpercenként illette magát a céda, a ribanc, a szajha és más válogatottan megvetett mesterségjelzőkkel.

A szerkesztőasszony viszont csak bámulta őt, a gondosan hátrafogott fekete haja keretezte hosszúkás arcából elővilágító barna szemekkel. Sorinának pedig már egyre gyakrabban kellet szorosan lehunynia szemeit, hogy rákényszerítse magát, ne pislogjon a karcsú alakot takaró kosztüm térdig felcsúszó szoknyája alól előkandikáló sportosan hosszú lábakra.

- Mint mondtam... - köszörülte meg a torkát, hogy hangja ne remegjen, amikor végül ismét ő törte meg a már-már kínossá váló csendet -, nincs az a pénz, amiért ezt elvállalnám.

- Valóban? - tette le végre tollát a másik nő az asztalra, Sorina pedig még mély hangja hallatába is beleremegett. - Jól átgondolta ezt, Ramirez kisasszony?

Sorinának imponált a nő magabiztossága és kiállása. A legtöbb találkozón potenciális munkaadói minden egyes alkalommal papírjaikba pillantottak, hogy felidézzék nevét. Ennek a titokzatos teremtésnek ledig még egy fikarcnyi bizonytalanság sem remegett a hangjában, miközben végig az ő tekintetét fogva tartva beszélt hozzá. - A referenciái kiválóak - kezdte most mégis az előtte nyugvó papírokat rendezgetni a szerkesztőasszony, bár ez nyilvánvalóan csak póz volt. Érződött rajta, alaposan felkészült és mindent pontosan tudna a dokumentumok nélkül is. - A portfóliója tanúsága szerint egyáltalán nem idegen öntől ez a műfaj. Nem annak a típusnak látszik, akinek derogálna az ilyesmi és felháborodottan viharzana ki a műteremből, ha a modellen a kelleténél kissé... vagy éppenséggel jóval kevesebb ruha van.

Ahogy felmosolygott Sorinára, az ismét úgy érezte, lábai mindjárt felmondják a szolgálatot.

- Vagyis - dőlt ismét hátra a nő bőrfotelében -, bőven vett már részt aktfotózáson. Még kacérabb képek elkészítésében is, mint amit mi kérünk öntől.

- De ott nem férfiakról volt szó! - szakadt ki Sorinából, de szinte azonnal el is pirult zavarában. Szavait azonban már nem szívhatta vissza, a szerkesztőasszony pedig rögtön rá is villantotta magabiztos mosolyát.

Most már egyértelmű volt, mindketten pontosan tudják, hogy itt van a kutyuli elhantolva. Sorina azonban, ha csak lehetett, igyekezett tartózkodni az ilyen egyértelmű vallomással felérő kijelentésektől. Mert ha ez a modelljei fülébe jut... Ki tudna fesztelenül pózolni, terítékre téve bájait, egy leszbikus fotós előtt? A szerkesztőasszony pillantásából viszont a napnál is világosabb volt, ő már csak arra várt, hogy ezt a kedves fotósasszony mondja ki.

- Vagy úgy - emelkedett fel karosszékéből, Sorina szíve pedig dobbant egy nagyot, miközben a hosszú lábakra húzott magassarkúk kopogva megkerülték az asztalt. - Kellemetlenül érintené, ha néha-néha elővillanna a nyers kolbász is?

Sorina nem tudta volna megmondani, hogy a gondolattól, vagy a rávillanó széles mosolytól rázkódott-e meg. Mindig is irtózott a férfi nemi szerveknek már a gondolatátók is. Nem tudta volna megmondani, miért. Nem erőszakolták meg soha, nem volt soha olyan durva, tiszteletlen vagy agyba-főbe félrekefélő barátja, aki megutáltatta volna vele az erősebbik nemet. Rá tökéletesen illett a leszbikus vicc, hogy semmi baja nincs a férfiakkal és egy szóval, se mondta, hogy nem szereti a férfi testet. Csak legyen rajta mindig ruha!

Ujjongott az örömtől, amikor felvillant a lehetőség, hogy egy ilyen neves magazinnak fotózhat, még ha a lap finoman szólva sem a publicisztika krémjét képviselte. És nem csak azért, mert így csinos, félmeztelen lányok társaságában lehet. Szerette volna azt mondani, egyáltalán nem azért, de az persze hazugság lett volna. De amint felmerült, hogy sajnálatos módon töke van a menyasszonynak, már inkább menekült volna innen. Kibírja inkább a saját műterme szegényes forgalmával, de ezt nem vállalja. De valami visszatartotta. Vagy inkább valaki.

A magazin, a jól fizető munka és az élvezetes felkérések ígérete egy dolog volt. De azokba az átható tekintetű barna szemekbe képtelen lett volna belemondani, hogy nyalja ki a sejhaját, ő ilyen munkát nem vállal... Bár ezekkel a szavakkal a korábban emlegetett hízószerű szerkesztő szemébe se mert volna nézni.

- Gondolja át alaposan, Ramirez kisasszony!

- Szólítson nyugodtan Sorinának! - A lány elfojtott egy káromkodást, miután kiszaladtak száján a szavak. Azonban már késő volt. A szerkesztőasszony azonnal keselyűként csapott le a fotós pillanatnyi megingására is.

- Ígéretes tehetség maga, Sorina - mondta ki olyan lágyan a keresztnevet, hogy a lány teljes testével beleremegett. Nem értette, miért fordít ez a nő ekkora energiát egy hozzá hasonló zöldfülű meggyőzésére. Néha már enyhén lüktető ágyékának persze lett volna magyarázata, de ő ezt azonnal el is kergette. Nem a teste miatt akar munkát kapni. És különben is, miért pont ő érdekelné ezt a nőt. - Gondolja csak át! - duruzsolta tovább a hang.

- Én... én... én nem... - hebegte a lány, igyekezve megőrizni tartása utolsó morzsáit is.

- Rendben, Ramirez! - váltott vissza hivatalosabb hangnemre a szerkesztőasszony, miközben visszasétált az asztalához, hogy ismét leüljön, átható tekintete azonban továbbra is a lányt fürkészte. Sorina nem tudta, örüljön-e neki vagy sem, hogy végül mégiscsak a vezetéknevén szólítja. De legalább azt az idegesítő "kisasszonyt" elhagyta. - Kössünk alkut! Én nagyon kíváncsi vagyok, mire képes maga. Nem vagyunk jótékonysági intézmény, ezt maga is sejtheti, de egy kiaknázatlan tehetséget sem akarok elszalasztani.

- Mi-mire gondol? - hebegte Sorina.

- A nagybetűs élet nem móka és kacagás - dőlt hátra a nő. - Ha sikert akar, át kell verekednie magát a farkakon is.

Sorina már a szótól is megremegett, de igyekeztt nem kimutatni.

- És örüljön, hogy csak fotóznia kell őket! - eresztett meg felé egy halvány mosolyt a barna szemek tulajdonosa, de Sorina csak beharapta az ajkát. - Szóval alkut ajánlok. Én is megvakarom a maga hátát, ha maga is az enyémet.

- Mire gondol? - nézett rá bizonytalanul Sorina.

- Bizonyítson! Csinálja meg ezt a fotósorozatot és utána leülhetünk ismét tárgyalni! Ha elégedett leszek, ígérem, kap bőven kedvére való munkákat is. És ha tényleg meg van magában az, amit sejtek, nem is olyan sokára talán még válogathat is, mit fogad el. Ha pedig nem leszek maximálisan elégedett, amire viszont, hogy őszinte legyek, kevés esélyt látok, elnézve a hozott anyagot, csak egy szavába kerül, kifizetem a munkáját és szó nélkül elengedem.

- Szóval ha ezt a munkát jól teljesítem, nem kell többé... férfiakat fotóznom?

- A hiányos öltözetű hímeket legalábbis igyekszem lehetőség szerint másoknak megtartani, igen - mosolygott a szerkesztőasszony.

Sorina lehunyta a szemeit és sóhajtott egyet. Igaza volt ennek a nőnek. A mai világban nem válogathat az ember a munkalehetőségek között. Pláne ha kezdő is még a tetejébe. Ez a munka pedig nagyon jól fizetne, és ha elégedettek vele, borítékolhat további felkéréseket is, ha állandó állást nem is. Ezt nem utasíthatja vissza. De akkor is, ott himbálódzik az az igencsak lényeges ellenpont is.

Ismét sóhajtott és megkeményítette izmait.

- Rendben. - A saját hangját is csak távolról hallotta. - Mi is lenne egész pontosan ez a férfi akt?

A szerkesztőasszony arcára diadalmas mosoly ült ki.

- Jöjjön, megmutatok mindent! - állt fel ismét és az ajtó felé indult.

Sorina gépies mozdulatokkal követte. Úgy tervezte, csak felméri még a terepet, mielőtt rábólintana, de tudta, amint kimondta azokat a szavakat, a kocka el lett vetve. És ahogy követte ezt a nőt és leszegett fejéből kibámuló tekintete óhatatlanul a kosztüm alatt domborodó formás fenékre tévedt, érezte, már nincs visszaút. De ha már egyszer ebbe a folyóba beleléptünk... Sorina elhatározta, képességei legjavát fogja nyújtani, hogy elkápráztassa ezt a nőt. Túl fogja élni ezt a munkát, és lesz itt még disznótor.

*********************************************************************

Ha tetszett, olvasd el az első történetet is, ahol megismerkedhettünk Sorina fotós mesterségével: A fotós