Színház az egész éjszaka 4. rész

Előzmény: Színház az egész éjszaka 1. rész
Közvetlen előzmény: Színház az egész éjszaka 3. rész

Írta: Marokfegyver

***********************************************************

Petra és Béci nevetgélve fogadtak bennünket, az asztalra helyezett tálcán gőzölgött a virsli, a fekete lány a száját törölgette.

– Jól esett? – érdeklődtem ártatlanul.

– Ja, a virsli? – néztek össze újdonsült ismerőseink. – Azt még nem tudjuk, de a pincércsajt majdnem sikerült zavarba hozni.

– Csak majdnem?

Béci feltűnés nélkül visszagombolta a nadrágját:

– Nehéz lenne neki újat mutatni, de nem fordult el, amikor meglátta, hogy Petra már a majonézt majszolja. – Idétlenül röhögött.

A fekete lány elhúzta a száját:

– Nem kopogott, de mindegy. Jó étvágyat!

Ahogy mohón beleharapott egy virslibe, elképzeltem az ajkai között egy másikat, vastagabbat, hosszabbat, keményebbet... az enyémet. Béci ugyanilyen szemekkel méregette Anitát.

– Fiúk, ti nem esztek? – billentett ki Petra a bambulásból.

A kopasz két ujjal felemelt és meglóbált egy szál virslit:

– Azért kicsi és azért puha, hogy ne fájjon!

Ha eddig akadt is némi óvatos, visszahúzódó feszültség köztünk, mint újdonsült ismerősök között, ezzel a megjegyzéssel szertefoszlott.

– Ne mentegetőzz! – nevetett Petra felszabadultan, és a nem virslit markoló kezével megérintette Béci nadrágját.

– Nem lehetett volna főtt kolbászt kérni? Az méretesebb... – csatlakozott Anita is a hangulathoz.

– Ha megmutatod, hogy dugod fel magadnak, hozatok! – csapkodta az asztalt a kopasz, és Petra kezét ráigazította a kidudorodó nadrágjára.

– Mit akarsz? – kérdezte a lány, pedig elég egyértelmű volt a képlet, még 2,5 méterről is.

– Addig még itt is találtok használható kolbászt, felesleges rendelni – mondtam, és már nem bírtuk abbahagyni a féktelen nevetést.

– Találok... – Anita, ahogy Petrától elleste, nadrágon keresztül megfogta a farkamat. Jólesett a figyelmesség, de el tudtam volna képzelni a másik lány kezét is.

– Virsli után egy kolbász-repetát? – néztem a kihívóan csillogó, kék szemekbe.

– Majonézzel, azt úgyis csak Petra kapott. Kivételeznek vele.

– Szereted? – fordultam a fekete lányhoz, aki minket figyelt, miközben a Béci nadrágjába csomagolt dudort markolászta.

Látványosan nyelt egy nagyot.

– Én nagyon! – válaszolt Petra helyett Anita. - Ínyenc vagyok.

– Erről igazolást tudnék kiállítani – néztem végig a lányokon. – Ez egy jó kis csapat. Ki kér majonézt? Nekem van egy egész tubussal.

– Csak... haha.. ki kell.. haha... keverni… kiverni?

– Én egy gourmand vagyok – húzta ki magát Béci is. – Állok rendelkezésetekre! – Büszkén kidüllesztette a pocakját, ám arra közben ügyelt azért, hogy lássa a fekete lány kezét becsúszni a nadrágjába.

És így tovább… Annyi mindent beszéltünk közben, aminek egy cseppnyi értelme sem volt, mintha a szavak képesek lennének eltakarni a tetteinket. És nevettünk mindenen – mint a nyilvános felvétel közönsége –, ha volt min, ha nem. A zavar már rég elmúlt, és mivel mindkét pár ugyanazt csinálta, lapos pillantások nélkül figyelhettük egymást.

Petrának az intenzív kézmozgástól bimbóig kibuggyant a melle, és másodpercek kérdése volt csak, hogy teljes valójukban előkerüljenek a feszes halmok. A fészkelődéstől alul meg csípőig felhúzódott a ruha, de nem igazította meg, ezért hálásan néztem a szemébe. Lassan szétnyílt a lába, és új célpontot találtam a nézelődéshez: bugyiján egy tekintélyes nedvességfolt díszelgett.

Anita belekezdett egy hosszú történetbe különféle barátnők popó-szexes kalandjairól.

Most kellene felvetni egy csajcserét – gondoltam – mielőtt mindkettőnk feszültségét a saját barátnője oldja fel. Miért nem jut ez Bécinek is eszébe? Milyen ügyesen tudta javasolni a színház előtt! A lányok biztosan benne lennének, azaz… Anitát láttam leggyengébb láncszemnek, hiszen nem sejti, hogy mi, Petrával már akkor itt tartózkodtunk a szomszédos szoba nyitott ajtajában, amikor ő még izgult, hogy be ne toppanjunk idő előtt, amíg Béci hátulról meg nem keféli. S ha azt hiszi, hogy nem tudom, akkor fel fog háborodni a cserebere ötletén! Abban sem voltam biztos, hogy Béciben mekkora a főnöki birtoklási vágy, azaz átengedné-e nekem Petrát, emezért a lányért cserében. Lehet, hogy jól járna, és három rést birtokolhatna, annyit mesélt már a popószexről…

Amikor Anita – miközben a vége felé járt az erotikus históriának – egy merész mozdulattal elővette a farkam, és felismertem Petra szemében ugyanezt a tervet – sajnos Béci falloszával kapcsolatban –, és tudtam, hogy a következő percben elém fog térdelni… Megkockáztattam a kérdést:

– Lenne kedvetek cserélni?

Rögtön megbántam.

Megdermedt a levegő, lebénultak a kezek.

Valamit félreértettek? Három döbbent szempár meredt rám, némelyik kitágulva, másik összehúzódva. Mintha legalábbis azt javasoltam volna, hogy tanuljunk meg gyorsan 25-25 szót kínaiul.

– Na jó! – szólaltam meg a fagyos csendben. – Felejtsétek el!

Ettől még Petra keze nem indult meg újra Béci gatyájában – amit nem annyira bántam, de – Anitáé sem az én gatyámon kívül árválkodó farkamon. Úgy tűnt, hogy lemondhatok arról az elém-térdelésről, amit az előbb elképzeltem, és már inkább nem is cserélném ki a csajokat, csak valaki folytassa, amit elkezdett.

Anita vállára tettem a karom, és magamhoz húztam úgy, ahogy szereti. Szinte ellökött magától, és sértődötten kimenekítette a kezét az aurámból is. Durcásan begubózott.

– Csak egy ötlet volt – magyarázkodtam –, hogy jobban megismerjük egymást... – Magamban dúltam-fúltam ezen a színjátékon, hiszen a lányok néhány perce még készségesen bedőltek Bécinek is, nekem is. Most mi a bajuk azzal, ha a másik farkat kellene megfogni, nem a megszokottat? Petra úgy tartotta a punciját a szobaajtóban, hogy még az ajtót se csuktuk be, és nem törődött semmivel, nekem kellett figyelnem, hogy jön-e valaki. Utána meg Anita a zuhany alatt, elöl a falat támasztotta, hátrafelé meg annyira követelőzően nyomta és rázta a fenekét... Fergeteges volt! És most?

Bámultak rám vádlón és szótlanul. Bántottam én valakit? Anita sem sokat kérethette magát, és belement egy gyors kefélésbe Bécivel, most meg nem akarja húzogatni a farkát? Felválthatná Petrát.

– Kitalálok valami újat, addig folytassuk! – kísérletezgettem. – Hogy is volt azzal a popószexszel? – biztattam Anitát, mert mintha nem fejezte volna be a meséjét, vagy mindegy is, inkább beszélgessünk mindenféléről, csak ne engem tartsanak hangulatrontónak.

A fekete lányon úgy láttam, hajlana a folytatásra, keze mozgolódni kezdett a kopasz koma farkán.

Lassan Anita is visszabillent természetellenes, kifacsarodott, távolságtartó testtartásából, és éreztem már egy hajszálnyi reményt. Nem vitte túlzásba az enyhülést, és tartottam tőle, hogy nem tér vissza a féktelen hangulat.

– Van nálatok pohár? – biccentett Petra feje a szomszédos szoba felé, és fekete szeme cinkosan villant felém.

Anita körül remegő feszültségből megéreztem a készülődő, ingerült választ: Pohár itt is van, de nem használja senki. Megelőztem:

– Hozzak neked?

– Megköszönném, mert nem tiszták – felelte Petra.

Ki érti a női logikát? Át szeretne küldeni pohárért, és valamit a többiekkel megbeszélni a  távollétemben?

Felálltam, begomboltam a nadrágomat, és kelletlenül, az események zűrzavarán gondolkozva elindultam. Azt hiszi a fekete lány, hogy nélkülem könnyebben ráveszi Bécit és Anitát a cserére? No, egy próbát, néhány méternyi sétát és két poharat megér a dolog!

– Én is jövök! – szólt utánam váratlanul, alig értem a kilincshez. Petra kihúzta a kezét kopasz főnöke gatyájából, és mosolyogva indult velem.

Az ajtókat be sem csuktuk, de tapasztalatból tudtam, hogy ezt nála semmit sem jelent... És tényleg! Szinte már a folyosón lefejtette magáról a kusza kis ruhát, az ajtóban kilépett a bugyijából, s lerúgta a cipőjét.

Ki érti a női lelket? Az előbb még fel volt háborodva a javaslatomon, hogy ne Béci farkát szorongassa, hanem az enyémet, most meg... ráhuppant az ágyra.

Nem tudtam felmérni, meddig tarthat ez a hirtelen jött változás – esetleg pár perc múlva visszatérünk-e a fagyos hangulathoz –, ezért tempósan vetkőztem. Mire meggondolná magát, megdugom!

Felülve az ágy szélén, ajkait nyalogatva várta bevetésre kész falloszomat.

– Mi lesz, ha utánunk jönnek? – kérdeztem bátortalanul, és a tárva-nyitva hagyott ajtóra pislogtam,

Petra a fenekemnél fogva magához húzott:

– Á, ők is kefélnek!

Vége

******************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik színházas történetet is a blogon!

Színház után

Színház az egész éjszaka 3. rész

Előzmény: Színház az egész éjszaka 1. rész
Közvetlen előzmény: Színház az egész éjszaka 2. rész

Írta: Marokfegyver

***********************************************************

– Titeket nem sokat kellett győzködni, hogy ne hazafelé induljatok, hanem ide… – jegyezte meg Petra, miközben kiszállt a kocsiból.

– Most meg hová sietsz? – szóltam utána, még a sofőrülésből.

– Megérkeztünk – közölte olyan értetlenkedő hangon, mintha nem is ő mondta volna 1 perccel ezelőtt, hogy a panziónál megmutatja a cicijét. – Nem felejtettem ám el, amit ígértem – tette hozzá.

– Muti!

– Majd fent.

Otthagyott. Megállt a panzió bejáratánál, és megvárta, amíg durcásan becsapom az ajtót, és visszapillantva ellenőrzöm, hogy bezáródott az autó.

A recepciós ismerte a fekete lányt, még a nevét is tudta, s tőle érdeklődött:

– Kértek még egy szobát, Petra?

– Majd eldöntik a barátaink. A többiek a bárban vannak? – indult el abba az irányba, amerről zene hallatszott. A felirat szerint nappal kávézóként, éjjel bárként működik a helyiség.

A recepciós felfelé mutatott:

– Négyes szoba.

– Van még szabad szobájuk? – kérdeztem.

– A szomszédost tudom ajánlani, ha megfelel.

Petrára nézett, aki viszont rám:

– Az jó kis szoba, gondold meg, vagy gondoljátok meg!

Pillanatok alatt mérlegeltem mindent:

– Kérem azt a szobát!

A lépcsőn felfelé az járt a fejemben, hogy néhány lányt felkísértek már ugyanezen az úton, és odafent mindegyikkel ugyanaz történt. Ettől olyan jókedvem támadt, hogy megpaskoltam Petra fenekét, és mivel meglepetésében ugrott egy nagyot, még bele is markoltam. A fordulóban magamhoz húztam, engedelmes őzikeszemekkel nézett rám, ahogy a fenekénél fogva megemeltem, mintha felakasztani készülném egy kiálló kampóra.

– Ne itt – súgta a számba –, majd fent! – Biztatásul, nadrágon keresztül megmarkolta a farkamat.

Ezt a néhány lépcsőfokot már kibírom valahogy, a szobáért meg talán nem a folyosó végéig kell bandukolni…

A szobaajtót a recepción kapott mágneskártya nyitotta – ötödik próbálkozásra.

Bent éjszakai sötét fogadott. Ide is a kártyára volt szükség.

– De hová dugjam?

– Majd én leolvasom – kuncogott mögöttem Petra.

Megfordultam – igaza van: minek ide világítás –, és a falhoz nyomtam. A nyitott ajtón át annyi fény betévedt, hogy gyorsan megszokjam, és mindent lássak, még a mágneskártya helyét is, közvetlenül mellettünk. A kártya már rég kiesett valahol a kezemből, de nem is keresgéltem, inkább felhúztam a lány ruháját a derekáig, és fentről is le, szintén a derekáig. Miközben a bugyiját fejtegettem, ő fürgén kigombolta a nadrágomat.

A panziófolyosón hangos viháncolással vendégek haladtak el – lábammal beljebb csuktam az ajtót –, de nem zavartattuk magunkat.

Jobban érdekelt, amikor a szomszédos szoba ajtaját nyitották zajosan, és egy ismerős hang megszólalt:

– Nem ők jöttek… – Anitának nem tűnt fel, hogy nyitva van az ajtónk, vagy annyira ki sem dugta a fejét. – De mindjárt… ideérnek! – A mondat vége elégedett nyögésbe fulladt.

Nehogy már a kopasz Béci megelőzzön! Ez már pakolja hátulról a kolléganő-barátnőmet, mi meg itt csak veszteglünk!

– Te nem akarsz kinézni? – suttogtam reszelős hangon Petrának, abbahagyva a fogdosás-szerű simogatást.

Mivel nem értette, hogy a szomszédos szoba eseményei példájára közben hátulról megdugnám, feladtam az ötletezéssel, a falnak támasztva, a nyitott ajtó mellett belé nyomtam a falloszomat.

Felnyögött, majd dorombolt és nyafogott:

– Ennyire sürgős neked?

Versenyt futva az idővel – hiszen nem lenne illendő félórával később megérkezni, ha egyszerre indultunk el a színháztól – ütemesen nyomtam a lányt, gyömöszölve a melleit, majd csak kitámaszkodva a dereka mellett. Ő a hátamat karistolgatta, és a fenekemnél fogva szorított magához.

Mivel a fél panzió nem szaladt össze a hangokra, úgy gondoltam, hogy hozzá lehetnek szokva, vagy éppen mindenki hasonló programon tevékenykedik. Mint a szomszéd szobában is, ahol megint nyílott az ajtó. Máris elkészültek?

Nem sokkal maradtunk le. Míg felvettem a mágneskártyát a földről, és elláttam árammal a szobát, Petra a mosdónál, bevizezett tenyerével a punciját mosogatta elgondolkozva, kipirulva, majd én is leöblítettem a farkam, ő pedig a ruháját próbálta a helyére rángatni… és máris elkészültünk mi is.

Kilestem az ajtón, s óvatosan, hangtalanul becsuktuk. Elsettenkedtünk a lépcsőig, ott visszafordultunk, és mint a türelmetlen paripák, trappolva közeledtünk a folyosón. Mintha csak most érkeztünk volna, ami valahol igaz is.

Anita és Béci annyira illemtudóan ültek, egymástól meglehetős távolságban, hogy ez már bárkinek gyanússá válna.

Nem éreztem semmiféle csalódottságot. Idővel rájön az ember, hogy nemcsak neki van szüksége más nőkre, a másik nem is kihasználja az alkalmakat. Egy panziószoba és a várakozás pedig kínálja magát egy kis huncutkodásra.

– Mi is most érkeztünk… – mosolygott Anita, és a fekete lányt nézegette.

Mit néz, és főleg mit lát rajta? Petra meg Anitát vizsgálgatta, már kezdtem azt hinni, hogy mindent leolvasnak egymásról, a szőke könyv a feketéről, és fordítva.

– Mit isztok? – kérdezte a kopasz.

Nem állt fel, nem indult a hűtő felé, amiből arra következtettem, hogy lehet még némi nyoma az Anitával lezavart gyors akciónak. Elkaptam a tekintetem: Nehogy már a pasit nézegessem, amikor itt van két jó csaj!

Anita kérdőn vonta fel vékony csíkkal jelzett szemöldökét. Ilyenkor el kell dönteni, hogy hazafelé ki vezessen.

– Maradjunk? – Olyan ártatlanul tettem fel a kérdést, mintha még nem lapulna a zsebemben a szomszédos szoba „kulcsa”.

– Nem hoztam semmit… – felelt a szőke lány, de ez felért egy igennel.

– Mit nem hoztál? – nevetett Petra. Az ágy szélén, keresztbe tett lábbal ült, ruháját rendezgetve: fent egy kicsit fentebb húzta, majd alul egy kicsit lentebb, aztán kezdte elölről.

– Tusfürdőt, miegymást…

– Fogadjunk, hogy minden van nálad, amire éjjel szükség lehet! – hahotázott Béci, és leplezetlen mohósággal vizslatta Anitát.

– Én sem hoztam pizsamát – mentem bele a játékba.

– Hát pizsamát én sem, pedig én tudtam, hogy itt fogunk aludni. – Petra ezt nekem mondta, én pedig nem értettem azt a bizonyos mögöttes tartalmat: mit akar közölni?

Béci túlzásokba esve, a térdét csapkodta:

– Te aludni akarsz?

– Te szoktál hamarabb elaludni, én meg nem bírok a horkolástól – vágott vissza a fekete lány, és jelentőségteljesen pillantott rám. Éppen úgy, mintha rólam beszélne.

Majdnem megkérdeztem, hogy miből gondolja, vagy miért nekem mondja, de talán mégis jelenthet számomra valamit ez a közlés. Béci elalvása után fogunk találkozni? Nem rossz ötlet.

– Az ember elintézi a dolgát, aztán pihen… – magyarázta vidáman a kopasz.

– Ha nem igyekszem a fürdőszobából kifelé, akkor elalszol dolgavégezetlenül – cukkolta Petra.

– Együtt kell fürödni – tanácsolta Anita.

Hirtelen két szempár meredt rá neheztelően, Petráé és enyém: Minek ad tippeket? Hadd aludjon csak a kopasz! Akár bevégzett dologgal, akár nem.

– Nem azt kérdezted, hogy mit iszunk? Meggondoltad? – kérdeztem Bécitől. – Sajnálod?

Vidáman felugrott, és kitárta a mini-hűtő ajtaját: „Voila!”

Anita is odahajolt, nem mintha a kényelmes fotelből nem látta volna ugyanúgy az italkészletet, de – úgy vettem észre – valamit súgni vagy jelezni akart Bécinek. Petrának is feltűnt a manőver, és kihasználva, hogy amazok egymással foglalatoskodnak, egy puszit dobott felém a levegőben.

– Lehet itt enni valamit? – kérdezte Anita, amikor elcsípte fürkészve érdeklődő tekintetemet.

Béci, jó házigazdaként felkapta a telefont:

– Tudtok adni valami pót-vacsit? Éhesek a barátaim... Jó lesz!... Négyen vagyunk...jöhet! – Letette a készüléket. – Mindjárt kapunk virslit. Ha nektek kettő nem elég. – Mindenkinek adott egy üveget, csak úgy, találomra a minibárból: – Ha nem tetszik, csereberélhettek.

– Akad a mi szobánkban is... – húztam elő, akár a bűvész a cilinderben termő nyulat, a szomszédos szobát nyitó mágneskártyát. – Áthozom, és majd meglátjuk, elég lesz-e.

– Megyek veled – ajánlkozott Petra, de mégsem mozdult, mert Anita előbb indult el.

– Pisilek gyorsan... – igyekezett előre a szőke lány, és toporogva várta, hogy második próbálkozásra kinyíljon a szobaajtónk.

Combját összeszorítva tipegett a fürdőbe, hallottam a fürge sugár csobogását, majd letolt bugyival állt a mosdókagylóhoz. Alaposan kiöblögette a száját, s miközben mögé állva benyúltam a lába közé, egy vizes tenyérrel találkoztam: Ahogy Petra is tette az imént – még felfedezhetők a mosdó körül a vízcseppek – két-három mozdulattal felfrissítette a punciját.

Tehát cumizott is a kopasznak – ismertem fel a jeleket.

– Lezuhanyozhatok? – kérdezte. – Egy perc csak...

– Nekem is jólesne...

Vizes kezével az arcomba fröcskölt:

– Mi tart vissza? Gyere, ha mersz! – Hipp-hopp kibújt a ruhájából, annyira fürgén, hogy sztriptíznek még csúfolni sem lehetett volna. – Mire vársz? – nyafogott, de addigra már ott álltam mellette, és szárazon masszíroztam a melleit. – Melyik a tusfürdő? – forgatta az egyik zacskót a panzió odakészített választékából.

– Mindegy, ezek univerzálisak.

Egy teljes tasak tartalmát a markába öntötte, szagolgatta, és megvárt, amíg  beállítom az ezernyi vékony vízsugár hőmérsékletét, majd az anyag felét átadta: – Mehet a menet!

Körbe-körbe simogattam a ciciket, Anita is a mellkasomra koncentrált egy percig, majd a farkamat csúszkáltatta a síkos tusfürdőben.

– Ez jóóó... – dörmögtem elégedetten.

Két kézzel folytatta:

– Látom...hmm  – Felnyögött, amikor áttértem a puncijára.

Alig-alig lestünk egymás kezére, ám hamar úgy láttuk, hogy ideje megszabadulni a panzió illatos tusfürdőjétől. Lemostuk, és Anita elém guggolt, ügyelve rá, hogy a haja ne legyen vizes. Falloszomat lassan eresztette be a szájába, és rezegtette a nyelvét, tudva, hogy ezzel a legmeredekebb csúcsokig kerget.

– Meghoztam a vacsorát... – kopogtatott egy fehér blúzos, kötényes pincérlány a nyitott fürdőszobaajtón. – Bocsi!

– Köszi, amoda kérnénk! – mutattam a szomszédos szoba fel, ahol Petra és Béci  várakoztak ránk és a virslire.

– Hozhatok még valamit? – kérdezte a pincérlány. Nem volt zavarban, inkább érdeklődéssel szemlélt bennünket.

– Most nem jut eszembe semmi, de majd amott megmondják. Mindjárt megyünk mi is.

– Akkor átviszem...

Ez a kis közjáték jótékonyan hatott rám, kaptam egy kis túlélési haladékot.

– Megfordulsz? – kérdeztem Anitát.

Felállt és a csempének támaszkodott széttett lábbal, mint aki alapos motozásra vár a reptér diszkrét helyiségében. Kétszer végighúztam a farkam a punciján, majd benyomtam a forróságba. Hangosan ziháltunk, és amikor hátranyúlva, megfogott-megszorított a zacskó alatt, menthetetlenül beleengedtem a megtermelt folyadékot.

Folytatása következik!

Színház az egész éjszaka 2. rész

Előzmény: Színház az egész éjszaka 1. rész

Írta: Marokfegyver

***********************************************************

– Gyakran jártok Pestre? – kérdeztem Petrát.

Közben a másik autót és az ütemes forgalmat figyeltem.

– Majdnem minden héten, vagy ha valamiért kimarad, akkor a következő héten duplázunk. De még csak 2 hónapja dolgozom Bécinél, előtte nem tudom, mi volt a szokás. – Lehajtotta az anyóspulthoz tartozó, világítós tükröt, és megvizsgálta a sminkjét. – Zavar a kislámpa a vezetésben?

– Nem valami erős a fénye, egyáltalán nem zavar… De te látod magad rendesen?

Visszacsukta a tükröt a helyére:

– Amit kell, azt igen.

– Bárcsak én is így lennék vele!

– Köszi. Mit szeretnél látni?

Téboly! Ott ült mellettem, combjainak háromnegyede meztelenül simult egymáshoz, felülről a ruhája önmagát tartotta, mert semmiféle pántot sem találtam, és még képes megkérdezni, hogy mit szeretnék látni. Valamelyik végéről kezdve, kicsomagolni, és mindent!

– Csak valami olyasmit, amitől tudok a forgalomra is figyelni… Ilyen meg hirtelen nem jut az eszembe.

Felkacagott:

– Micsoda udvariasság! Rám bízod?

Megérintette a kezemet. Jobbomat a sebességváltón tartottam, nem mintha sokat kellene váltogatni – sodort minket a forgalom –, de az mégiscsak félúton van kettőnk között, és egy pillanatra hozzáért.

– A kezemmel is látok – emeltem fel a sebváltóról, és megröptettem a levegőben.

– Akkor használd a vezetéshez!

Sértődötten ráhelyeztem a kormányra:

– Nem szokásom két kézzel fogni.

– Semmit?

Hosszú zöldhullám után megálltunk egy pirosnál, s a másik kocsi – benne Anitával és Bécivel – még éppen át bírt osonni.

– Csak, amiből több van.

– Mire gondolsz?

Nem tudtam még eldönteni, hogy meghajoljak-e a provokáció előtt – és gyorsan, még a piros alatt megfogjam a legkézenfekvőbb páros testrészét –, vagy várjak egy másik alkalomra, egy biztosabbra, ha lesz olyan. Témát váltottam:

– Elvesztettük őket.

– Látom én is – válaszolt ingerülten –, ezért ültem át.

– De ez a panzió éppen ellenkező irányban van, nem is esne útba. Hogy találtatok rá?

– Béci ismerte, jó hely. – Ennél közömbösebb hangot el sem tudok képzelni. Úgy éreztem, hogy sajnálja az iménti játékot, talán mégis meg lehetett volna fogni a páros testrészt.

Zöld.

– Alszotok egy nagyot, reggel aztán indulás haza?

– Ja – morogta.

Hogy kellene visszakanyarodni a szavakkal fogdosáshoz? Azt szerette!

– Jólesik majd kibújni a ruhából… – próbálkoztam.

Mintha felsóhajtott volna. Gyorsan folytattam, mint aki nem akarja elereszteni a nyomot:

– Én nem tudnám, hogy ezt a ruhát felfelé vagy lefelé kell húzni.

– Olyan, mint egy kályhacső – nevetett végre –, jó erre is, arra is.

– Akkor nincs semmi bonyodalom, ha valaki zavarában rossz irányba rángatja… – Fogalmam sem volt, mit lehetne még a ruháról beszélni, de még hozzátettem: – Ez a kályhacső-hasonlat nem jutott volna eszembe, de nem is illik ide, mert a kályhacsőnek nincs alakja.

– Köszi.

Vérszemet kaptam, és beszéltem még hülyeségeket, csak úgy, válogatás nélkül:

– Esetleg a derekadra lehetne kályhacső-ruhát húzni, de mégsem lehetne, mert alulról sem jönne rád, és felülről sem, de ha mégis, akkor meg nem jönne le, ami meg tragédia lenne…

– Az ilyen esettekre találták fel a cipzárt, és azokat a ruhákat, amiknek nincs háta.

– A tiednek van háta.

– Megnéztél alaposan?

– Nem nagyon volt rá alkalmam… sajnos.

– A szünetben gyorsan lepattintottatok bennünket.

– Az nem a személyeteknek szólt, hanem furcsán jött ki, hogy itt vagyunk titokban, és valaki kijelenti, hogy tudja, honnan jöttünk.

– Én már az első percben, amikor leültetek az első sorba, megismertelek… azaz tudtam, hogy szoktalak látni a városban, és a csajszi… Anita?... Anita is ismerősnek tűnt… De te mit néztél rajtam állandóan?

– Jó kérdés… – kezdtem megfontoltam. Ujjongtam magamban, mert Petra visszaadta az elveszett fonalat. – Ennyi látszott belőled. – Nagy bátran odanyúltam, s anélkül, hogy a fejemet arrafelé fordítottam volna, megérintettem a dekoltázs táján.

– Nem is, mert eddig láttál! – tolta lentebb a kezemet, a cicije alá. Egy pillanatra érezhettem a hozzám közelebbi, ruganyos dombot.

Meg voltam elégedve a játékkal – bár sávot kellett volna váltani, mert a miénk nem haladt –, lelkesen folytattam:

– Eddig – ellenkeztem, és kezem visszasiklott a melle fölé. – A páholy mellvédje, vagy cicivédje ettől lefelé eltakart.

– Cicivéd…

Otthagytam a kezem a cicije fölött, kicsit kitekeredett testtartásban. Arra gondoltam, hogy elérkezett az ideje, hogy kibuggyantsam. Igen – mielőtt bárki megkérdezné –, a Krisztina körúton jártunk.

Nem tűnt szorosnak a ruha – nem is értettem pontosan, hogy miért nem csúszott el magától már az első felvonás elején –, és ahogy a macimancs az odúba, haladtam lejjebb, készségesen engedett…

– Ne most! – figyelmeztetett Petra, és gyengéden megfogta a kezem.

A „ne” úgy esett, mint egy pofon a sötét kapualjban, de a „most” szócska feldobott. Túl sokszor beleestem már abba a hibába, hogy csak az elutasítást értettem meg, a továbbiakra nem figyeltem fel. Túl sokszor ahhoz, hogy most megmaradjon a jókedvem.

– Tévedjünk el! – javasoltam.

Petra, aki még mindig fogta a kézfejemet a cicije fölött, lassan leszállította a combjára, majd egy kis pihenő után vissza a sebváltóra.

– Béci hiányolna, és egyből kitalálná, hogy mit csinálunk. Anita nem?

– Valószínűleg igen, de nem vagyunk összekötve.

– Csak szexeltek, és színházba jártok?

– Valahogy úgy. Szexelünk, amikor színházba jövünk.

– Értem. Mindkettőtöknek van valaki, aki állandó. Nálunk is hasonló a helyzet, de Bécié a cég, nála dolgozom, nem kellene ahhoz elutazni, napközben kockázat és alibi-gyártás nélkül csinálhatnánk, amennyi jólesik, de kell egy kis kikapcsolódás.

– Otthon mit mondasz ilyenkor?

– A barátomnak? Konferencia, ami későn ér véget, továbbképzés péntek délutántól szombat délig… ezek. És te?

– Szintén, nem sok variáció van.

– És akkor ti mikor szexeltek?

– Volt már, hogy nem jutottunk el az előadásra, mert útközben betértünk egy motelba. Vagy visszafelé megállunk.

– Kocsiban?

– Akár.

– Nem jobb egy kényelmes ágyban? Egy panzióban egész éjszaka?

– Ezt te tudhatod. Hajtjátok egész éjjel? – kérdeztem.

– Most miért szontyolodtál el?... – Felkacagott: – Ja! Féltékenykedsz? Nem fog egész éjszaka dugva tartani… ha arra gondolsz.

– De akkor én hogy jövök a… képbe?

– Jól megkeféled Anitát, és rám gondolsz közben – nevetett. – Én meg bepucsítok Bécinek, és rád gondolok.

– Nem megy.

– Hogyhogy?

– Vizuális típus vagyok, és nem tudlak elképzelni, ha nem is láttalak még…

– Mindjárt megállunk a panzió előtt, az lesz az, a kivilágított, és bekukkanthatsz a cicimhez. Kapsz egy puszit is, hogy szépeket álmodj kefélés után.

– Hagyd nyitva az ajtót éjszakára!

– Belopóznál?

– Simán.

– Az a muris, hogy nem is annyira kivitelezhetetlen, mert Béci elfordul és hortyog. Mellette egy focicsapat is megkefélhetne.

Bekanyarodtunk a panzióhoz.

Folytatása következik!

Színház az egész éjszaka 1. rész

Írta: Marokfegyver

*****************************************************

Utolsó pillanatban sikerült odaérni. A nézőtér lassan besötétedett, a súlyos függönyt méltóságteljessé világították a reflektorok.

Jobboldal, első sor.

El sem akartam hinni, amikor a pénztáros kedvesen közölte a telefonban, hogy szerencsénk van, mert éppen most mondtak vissza 2 darab jegyet az egyébként teltházas előadásra. „Ha megfelel az első sor széle…” – tette hozzá.

– Legfeljebb elérem a színészek bokáját – viccelődtem örömömben, és biztos voltam benne, hogy töretlenül folytatódik a szerencseszériám.

Anita, aki ideális partner bármilyen műsor megtekintéséhez, egyből kapható volt, és a színház kedvéért két gyors sms-ben lemondta az aznapra tervezett programjait. Biztos voltam benne, hogy valami munkahelyi elfoglaltságra hivatkozott, de ez a része nem érdekelt. Az biztos, hogy a barátja helyében, akivel már 1-2 éve együtt járnak, nem hinném el a semmiből hirtelen támadt értekezleteket és továbbképzéseket, de nekem – mint az alibik haszonélvezőjének – ehhez nem sok közöm van.

– Mehetünk! – jelentette, aztán visszatért a szomszédos irodába, és bődületes erőfeszítéssel próbálta visszafogni magát, nehogy elkottyantsa a kollégák előtt, hogy együtt megyünk.

Nem az első közös programunk, és ha már másfél év óta sikeresen kihagytuk belőle a többieket, ez maradhat is így. Anitát minden érdekelte, és előadások után mindig örömmel vetette bele magát a szexbe is, így váltak kerekké a közös, titkos estéink.

Jobboldal, első sor.

Egyetlen percig éreztem csak úgy, mintha a színpadról lehömpölygő fényben mindenki minket nézne, aztán lekötött a látvány. A páholyok közül a túloldali legszélsőben is csak egy darabig feszengtek az emberek, utána megszokták, hogy – mintegy a színpad kivilágított részeként – ők is fényárban úsznak az egész előadás alatt.

Összeakadt a tekintetünk a páholy sarkában ülő fekete, frufrus nővel, és amikor újra a színpad felé akartam fordulni – bár az én ülőhelyemről ahhoz nem kellett sokat mozdítani a fejemen –, odamosolygott. Kicsivel később újra meg újra odanéztem, és mindig járt érte egy-egy mosoly, sok fehér foggal.

Az első tucat ilyen összenézést még akár véletlennek is tarthattam, hiszen abból a páholyból ugyanúgy beleestem a látókörébe, akár ő az enyémbe. Később beismertem magamnak, hogy én sem véletlenül pislogok oda a színpad helyett, de eddigre Anitának is feltűnt, hogy tekintetem el-elsüvít a feje előtt, és többször nézett rám hosszan, rosszallóan.

A páholy mellvédje – ahogy ezt már a névadók is sejtették – éppen a feketeség dekoltázsáig ért, attól, lefelé mindent eltakart. Képzeleten odarajzolta ugyan a látványt, ám a hús-vér valóságot, a gömbölyű formákat semmiféle fantázia sem pótolhatja.

Anita az első felvonás vége felé olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna állni, és otthagyni a színdarabot is, meg engem is, amit egy bódult pillanatig nem is bántam volna. Aztán meghúztam magam a szünetig – mert a biztos szexet nem érdemes feladni egy távolból mosolygó nőért –, de amint összehúzták a függönyt, és felkapcsolták a nézőtéri világítást, nyakamat nyújtogatva igyekeztem meglesni, milyen lehet az ismeretlen, legalább derékig bezárólag. Magasnak éppen nem mondanám, de formás, azt megállapítottam az emberek feje fölött átnézve.

A büfében is őt kerestem mindenfelé, a fekete nőt – vagy akkorra már inkább lánynak neveztem, mert úgy saccoltam, hogy alig múlt el 18 –, és szórakozottan válaszolgattam Anitának:

– Én is úgy gondolom…

– De hogy? – csattant fel. – Figyelsz te egyáltalán?

– Azt mondtad, hogy túl kevés a díszlet a hatalmas színpadhoz képest.

– Mondtam, de még odabent. Azóta már nem a díszleteknél tartok…

– Bocs, figyelek.

– Látom… Nem ülnél fel inkább a páholyba? – szegezte nekem a kérdést, és az elhúzott száj jelezte, hogy régóta készült kimondani.

– Á, dehogy! Jó hely, csak nagyon oldalra kell nézni, mert előttem csak a színpad széle van… – Tenyeremmel mutattam valami lóellenző-félét, de ettől sem váltam meggyőzőbbé.

– Azért lesed, mert annyira hasonlít Evelynre?

Erre a támadásra nem számoltam, de azonnal reagáltam:

– Melyik Evelyn? – Éreztem, hogy kissé vérszegény taktika Anitával szemben, és időhúzásnak is gyenge. – Ja, Evelyn…

A kínos magyarázkodásból a páholyban látott, egy kicsit Evelyn nevű kolléganőnkre hasonlító, fekete csaj mentett meg, amikor egy majdnem teljesen kopasz pasassal elébünk álltak:

– Ti is …-en laktok? – kérdezte a tekegolyó-fejű.

Az elhangzott városnév telitalálat volt. Más szituációban mosolyogva végignéztem volna magunkon, valahová ránk van-e írva, hogy honnan érkeztünk. Most mégsem tettem ilyet, mert duplán vagy triplán kényelmetlennek bizonyult a kérdés.

Anita bizonyult fürgébbnek:

– Honnan? Nem, sajnos nem… – Akkorát sóhajtott, mintha sajnálkozna, s már attól tartottam, hogy mindjárt azt is letagadja, hogy egyáltalán láttuk az első felvonást.

– Emlékeztetsz valakire – közölte a fekete szépség a szemembe nézve.

Lehet, hogy mégis el kellett volna vállalnunk, hogy honnan jöttünk?

– Semmi baj – mondta a kopasz, és könyökénél fogva arrébb vezette a lányt.

Már néhány lépésnyire eltávolodtak, amikor találgatásba kezdtünk: Honnan ismerhetnek? Mert vaktában nem kérdezi meg valaki egy ismeretlentől: ugye, ti is …-en laktok?

A második felvonás elején óvatosabban tekintgettem a páholy felé, de a lány minden alkalommal visszamosolygott.

A következő szünetben nem futottunk össze a különös párral, pedig Anitát úgy irányítgattam, hogy bejárjuk a színház minden zugát. Egy darabig zavartalanul csevegett az előadásról, a közös munkahelyünkről, meg mindenféléről, én pedig mindenre csak helyeseltem, ami eléggé rendhagyó hozzáállás a részemről.

– Kilométerhiányod van? – nézett rám gyanakodva, azzal a résnyire összehúzott szemmel és metsző tekintettel, amiről úgy sejti, hogy belém képes hatolni. Ekkor már másodszor sétáltunk körbe a páholyok mögötti folyosón. Mielőtt válaszoltam volna, témát váltott: – Szerinted hány éves lehet a csajszi?

Tudtam, hogy kire gondol, és nem próbáltam megjátszani, mintha nekem nem a fekete lány járna az eszemben.

– Tizennyolc – vágtam rá.

– A pasi meg legalább 40.

– Na és?

– Apa meg lánya lehetnének.

– Lehet, hogy azok.

Hunyorogva állt elém. Megint a vesémbe akart látni:

– Nem mondod komolyan! Ezek dugnak egymással – jelentette ki. – az ilyesmit messziről megérezni.

– Mi a bajod vele? Mindenki dug, akinek van kivel.

– A korkülönbség…

– Olyan nálunk is van – tártam szét a szabad karom.

– Az más! Mi kollégák vagyunk, és jól érezzük magunkat együtt.

– És dugunk, nem számít a korkülönbség. Te is lehetnél a lányom… – Közben bevillant egy kép: – Lehet, hogy ők most is…

Anita nagyot nézett:

– Dugnak? – kiáltott fel, majd a szája elé kapta a kezét. Késő. A jegyszedő nénin kívül még legalább hatan fordultak egyszerre felénk, és elnézően mosolyogtak. Felfedeztem egy-két kíváncsi szempárt is, akiket legalább annyira lázba hozott a téma, mint engem.

Szótlanul lesiettünk, és elfoglaltuk a helyünket a legelső sorban.

Már felgördült a harmadik felvonás függönye, amikor sietve nyílt a legszélső páholy ajtaja, és az egész szünetben elveszettnek hitt páros elfoglalta a helyét. Elhúztam a számat, és óvatosan megbökve Anitát, arrafelé irányítottam a tekintetét: Jól láttuk, hogy a lány a mellvéd takarásában matat, igazgatja a ruháját. Nem lehetett másként értelmezni a mozdulatokat.

– Én megmondtam – leheltem hangtalanul. – Most húzza fel a bugyiját, eddig a markába zárta.

Nemcsak irigyeltem, meg is tudtam érteni a kopasz komát. Én is kihasználnám a szünetet, de Anitát nehéz rábeszélni extrém helyszínekre, akkor már egyszerűbb lenne belevinni egy többesbe, pedig attól is ódzkodik.

Ez volt életem leghosszabb színházi előadása, pedig én aztán mindent megnéznék, ha tehetném. Ráadásul a végén – amikor negyedszer sorakoztak fel a szereplők, bokái, alig karnyújtásnyira –, sajnáltam, hogy ennyi. Elveszítem a fekete csaj mosolyát. Kicsit motoszkált bennem, hogy véletlenül összefuthatunk – hiszen mégsem olyan hatalmas a város, ahol élünk, bár ezt a tényt zsigerből letagadtuk –, és ugyan mit fog gondolni… Ha ismerősnek tartottak, a kopasz is és a fekete lány is, akkor elképzelhető, hogy ugyanarra vezet az utunk, találkozhatunk akár holnap is.

A páholy felé fordulva, őt nézve tapsoltam, amíg véglegesen ki nem vonultak a szereplők, és felkapcsolták a nézőtéri világítást.

A rivaldafénytől ittas, színházszagú tömeggel sodródva értünk a kocsihoz, és jobbra tartva kiváltunk az embermasszából. Az úttesten, két autó között állva kerestem a kulcsot, majd nyújtózkodtam egyet beszállás előtt…

Karjaim a fejem felett maradtak – megadva magam –, majd lemondóan lehanyatlottak:: A mögöttünk várakozó autóhoz éppen az a színházban megismert fekete lány és kopasz partnere léptek oda, akinek letagadtuk, hogy ugyanabba a városba valók vagyunk.

Mosolyogva tekintettek ránk, majd – eddigre Anita is észrevette őket –, feltűnően az autóm rendszámtáblájára néztek, egyszerre mindketten. A rendszámtartóról persze leolvasható annak a városnak a neve, amit letagadtunk.

– Indultok haza? – nevetett ránk a biliárdgolyó-fejű.

– Vagy megisztok velünk valamit? – kérdezte a fekete lány, akit már egyáltalán nem hasonlítgattam Evelyn nevű kolléganőmhöz. Emez sokkal szebb.

Nem lett volna erőm nemet mondani, inkább csak időhúzásból kérdeztem:

– Hol?

– Itt alszunk egy panzióban, éjszaka már nem szoktunk nekivágni az útnak.

– Oké, megyünk utánatok! – Talán szokatlannak tűnt a lelkesedésem, mert Anita gyanakvóan figyelt a szeme sarkából.

– Mit szólsz, ha cserélünk csajszit? – lépett közelebb a kopasz, a fekete lányra mutatva: – Ő Petra.

– Szóhoz sem jutok. – Tényleg meglepett az ajánlat, hirtelen kiszáradt a szám, és most én néztem kérdőn Anitára.

A fekete lánynak is feltűnt, hogy valamit nem értek, ezért megmagyarázta:

– Beülök hozzád, a te… barátnőd meg Bécihez – mutatott a kopasz pasasra –, így nem gond, ha elveszítjük egymást a forgalomban, mindkét autó odatalál. Majd én eldzsípíesezlek.

Folytatása következik!