Színház az egész éjszaka 2. rész

Előzmény: Színház az egész éjszaka 1. rész

Írta: Marokfegyver

***********************************************************

– Gyakran jártok Pestre? – kérdeztem Petrát.

Közben a másik autót és az ütemes forgalmat figyeltem.

– Majdnem minden héten, vagy ha valamiért kimarad, akkor a következő héten duplázunk. De még csak 2 hónapja dolgozom Bécinél, előtte nem tudom, mi volt a szokás. – Lehajtotta az anyóspulthoz tartozó, világítós tükröt, és megvizsgálta a sminkjét. – Zavar a kislámpa a vezetésben?

– Nem valami erős a fénye, egyáltalán nem zavar… De te látod magad rendesen?

Visszacsukta a tükröt a helyére:

– Amit kell, azt igen.

– Bárcsak én is így lennék vele!

– Köszi. Mit szeretnél látni?

Téboly! Ott ült mellettem, combjainak háromnegyede meztelenül simult egymáshoz, felülről a ruhája önmagát tartotta, mert semmiféle pántot sem találtam, és még képes megkérdezni, hogy mit szeretnék látni. Valamelyik végéről kezdve, kicsomagolni, és mindent!

– Csak valami olyasmit, amitől tudok a forgalomra is figyelni… Ilyen meg hirtelen nem jut az eszembe.

Felkacagott:

– Micsoda udvariasság! Rám bízod?

Megérintette a kezemet. Jobbomat a sebességváltón tartottam, nem mintha sokat kellene váltogatni – sodort minket a forgalom –, de az mégiscsak félúton van kettőnk között, és egy pillanatra hozzáért.

– A kezemmel is látok – emeltem fel a sebváltóról, és megröptettem a levegőben.

– Akkor használd a vezetéshez!

Sértődötten ráhelyeztem a kormányra:

– Nem szokásom két kézzel fogni.

– Semmit?

Hosszú zöldhullám után megálltunk egy pirosnál, s a másik kocsi – benne Anitával és Bécivel – még éppen át bírt osonni.

– Csak, amiből több van.

– Mire gondolsz?

Nem tudtam még eldönteni, hogy meghajoljak-e a provokáció előtt – és gyorsan, még a piros alatt megfogjam a legkézenfekvőbb páros testrészét –, vagy várjak egy másik alkalomra, egy biztosabbra, ha lesz olyan. Témát váltottam:

– Elvesztettük őket.

– Látom én is – válaszolt ingerülten –, ezért ültem át.

– De ez a panzió éppen ellenkező irányban van, nem is esne útba. Hogy találtatok rá?

– Béci ismerte, jó hely. – Ennél közömbösebb hangot el sem tudok képzelni. Úgy éreztem, hogy sajnálja az iménti játékot, talán mégis meg lehetett volna fogni a páros testrészt.

Zöld.

– Alszotok egy nagyot, reggel aztán indulás haza?

– Ja – morogta.

Hogy kellene visszakanyarodni a szavakkal fogdosáshoz? Azt szerette!

– Jólesik majd kibújni a ruhából… – próbálkoztam.

Mintha felsóhajtott volna. Gyorsan folytattam, mint aki nem akarja elereszteni a nyomot:

– Én nem tudnám, hogy ezt a ruhát felfelé vagy lefelé kell húzni.

– Olyan, mint egy kályhacső – nevetett végre –, jó erre is, arra is.

– Akkor nincs semmi bonyodalom, ha valaki zavarában rossz irányba rángatja… – Fogalmam sem volt, mit lehetne még a ruháról beszélni, de még hozzátettem: – Ez a kályhacső-hasonlat nem jutott volna eszembe, de nem is illik ide, mert a kályhacsőnek nincs alakja.

– Köszi.

Vérszemet kaptam, és beszéltem még hülyeségeket, csak úgy, válogatás nélkül:

– Esetleg a derekadra lehetne kályhacső-ruhát húzni, de mégsem lehetne, mert alulról sem jönne rád, és felülről sem, de ha mégis, akkor meg nem jönne le, ami meg tragédia lenne…

– Az ilyen esettekre találták fel a cipzárt, és azokat a ruhákat, amiknek nincs háta.

– A tiednek van háta.

– Megnéztél alaposan?

– Nem nagyon volt rá alkalmam… sajnos.

– A szünetben gyorsan lepattintottatok bennünket.

– Az nem a személyeteknek szólt, hanem furcsán jött ki, hogy itt vagyunk titokban, és valaki kijelenti, hogy tudja, honnan jöttünk.

– Én már az első percben, amikor leültetek az első sorba, megismertelek… azaz tudtam, hogy szoktalak látni a városban, és a csajszi… Anita?... Anita is ismerősnek tűnt… De te mit néztél rajtam állandóan?

– Jó kérdés… – kezdtem megfontoltam. Ujjongtam magamban, mert Petra visszaadta az elveszett fonalat. – Ennyi látszott belőled. – Nagy bátran odanyúltam, s anélkül, hogy a fejemet arrafelé fordítottam volna, megérintettem a dekoltázs táján.

– Nem is, mert eddig láttál! – tolta lentebb a kezemet, a cicije alá. Egy pillanatra érezhettem a hozzám közelebbi, ruganyos dombot.

Meg voltam elégedve a játékkal – bár sávot kellett volna váltani, mert a miénk nem haladt –, lelkesen folytattam:

– Eddig – ellenkeztem, és kezem visszasiklott a melle fölé. – A páholy mellvédje, vagy cicivédje ettől lefelé eltakart.

– Cicivéd…

Otthagytam a kezem a cicije fölött, kicsit kitekeredett testtartásban. Arra gondoltam, hogy elérkezett az ideje, hogy kibuggyantsam. Igen – mielőtt bárki megkérdezné –, a Krisztina körúton jártunk.

Nem tűnt szorosnak a ruha – nem is értettem pontosan, hogy miért nem csúszott el magától már az első felvonás elején –, és ahogy a macimancs az odúba, haladtam lejjebb, készségesen engedett…

– Ne most! – figyelmeztetett Petra, és gyengéden megfogta a kezem.

A „ne” úgy esett, mint egy pofon a sötét kapualjban, de a „most” szócska feldobott. Túl sokszor beleestem már abba a hibába, hogy csak az elutasítást értettem meg, a továbbiakra nem figyeltem fel. Túl sokszor ahhoz, hogy most megmaradjon a jókedvem.

– Tévedjünk el! – javasoltam.

Petra, aki még mindig fogta a kézfejemet a cicije fölött, lassan leszállította a combjára, majd egy kis pihenő után vissza a sebváltóra.

– Béci hiányolna, és egyből kitalálná, hogy mit csinálunk. Anita nem?

– Valószínűleg igen, de nem vagyunk összekötve.

– Csak szexeltek, és színházba jártok?

– Valahogy úgy. Szexelünk, amikor színházba jövünk.

– Értem. Mindkettőtöknek van valaki, aki állandó. Nálunk is hasonló a helyzet, de Bécié a cég, nála dolgozom, nem kellene ahhoz elutazni, napközben kockázat és alibi-gyártás nélkül csinálhatnánk, amennyi jólesik, de kell egy kis kikapcsolódás.

– Otthon mit mondasz ilyenkor?

– A barátomnak? Konferencia, ami későn ér véget, továbbképzés péntek délutántól szombat délig… ezek. És te?

– Szintén, nem sok variáció van.

– És akkor ti mikor szexeltek?

– Volt már, hogy nem jutottunk el az előadásra, mert útközben betértünk egy motelba. Vagy visszafelé megállunk.

– Kocsiban?

– Akár.

– Nem jobb egy kényelmes ágyban? Egy panzióban egész éjszaka?

– Ezt te tudhatod. Hajtjátok egész éjjel? – kérdeztem.

– Most miért szontyolodtál el?... – Felkacagott: – Ja! Féltékenykedsz? Nem fog egész éjszaka dugva tartani… ha arra gondolsz.

– De akkor én hogy jövök a… képbe?

– Jól megkeféled Anitát, és rám gondolsz közben – nevetett. – Én meg bepucsítok Bécinek, és rád gondolok.

– Nem megy.

– Hogyhogy?

– Vizuális típus vagyok, és nem tudlak elképzelni, ha nem is láttalak még…

– Mindjárt megállunk a panzió előtt, az lesz az, a kivilágított, és bekukkanthatsz a cicimhez. Kapsz egy puszit is, hogy szépeket álmodj kefélés után.

– Hagyd nyitva az ajtót éjszakára!

– Belopóznál?

– Simán.

– Az a muris, hogy nem is annyira kivitelezhetetlen, mert Béci elfordul és hortyog. Mellette egy focicsapat is megkefélhetne.

Bekanyarodtunk a panzióhoz.

Folytatása következik!