Színház az egész éjszaka 1. rész

Írta: Marokfegyver

*****************************************************

Utolsó pillanatban sikerült odaérni. A nézőtér lassan besötétedett, a súlyos függönyt méltóságteljessé világították a reflektorok.

Jobboldal, első sor.

El sem akartam hinni, amikor a pénztáros kedvesen közölte a telefonban, hogy szerencsénk van, mert éppen most mondtak vissza 2 darab jegyet az egyébként teltházas előadásra. „Ha megfelel az első sor széle…” – tette hozzá.

– Legfeljebb elérem a színészek bokáját – viccelődtem örömömben, és biztos voltam benne, hogy töretlenül folytatódik a szerencseszériám.

Anita, aki ideális partner bármilyen műsor megtekintéséhez, egyből kapható volt, és a színház kedvéért két gyors sms-ben lemondta az aznapra tervezett programjait. Biztos voltam benne, hogy valami munkahelyi elfoglaltságra hivatkozott, de ez a része nem érdekelt. Az biztos, hogy a barátja helyében, akivel már 1-2 éve együtt járnak, nem hinném el a semmiből hirtelen támadt értekezleteket és továbbképzéseket, de nekem – mint az alibik haszonélvezőjének – ehhez nem sok közöm van.

– Mehetünk! – jelentette, aztán visszatért a szomszédos irodába, és bődületes erőfeszítéssel próbálta visszafogni magát, nehogy elkottyantsa a kollégák előtt, hogy együtt megyünk.

Nem az első közös programunk, és ha már másfél év óta sikeresen kihagytuk belőle a többieket, ez maradhat is így. Anitát minden érdekelte, és előadások után mindig örömmel vetette bele magát a szexbe is, így váltak kerekké a közös, titkos estéink.

Jobboldal, első sor.

Egyetlen percig éreztem csak úgy, mintha a színpadról lehömpölygő fényben mindenki minket nézne, aztán lekötött a látvány. A páholyok közül a túloldali legszélsőben is csak egy darabig feszengtek az emberek, utána megszokták, hogy – mintegy a színpad kivilágított részeként – ők is fényárban úsznak az egész előadás alatt.

Összeakadt a tekintetünk a páholy sarkában ülő fekete, frufrus nővel, és amikor újra a színpad felé akartam fordulni – bár az én ülőhelyemről ahhoz nem kellett sokat mozdítani a fejemen –, odamosolygott. Kicsivel később újra meg újra odanéztem, és mindig járt érte egy-egy mosoly, sok fehér foggal.

Az első tucat ilyen összenézést még akár véletlennek is tarthattam, hiszen abból a páholyból ugyanúgy beleestem a látókörébe, akár ő az enyémbe. Később beismertem magamnak, hogy én sem véletlenül pislogok oda a színpad helyett, de eddigre Anitának is feltűnt, hogy tekintetem el-elsüvít a feje előtt, és többször nézett rám hosszan, rosszallóan.

A páholy mellvédje – ahogy ezt már a névadók is sejtették – éppen a feketeség dekoltázsáig ért, attól, lefelé mindent eltakart. Képzeleten odarajzolta ugyan a látványt, ám a hús-vér valóságot, a gömbölyű formákat semmiféle fantázia sem pótolhatja.

Anita az első felvonás vége felé olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna állni, és otthagyni a színdarabot is, meg engem is, amit egy bódult pillanatig nem is bántam volna. Aztán meghúztam magam a szünetig – mert a biztos szexet nem érdemes feladni egy távolból mosolygó nőért –, de amint összehúzták a függönyt, és felkapcsolták a nézőtéri világítást, nyakamat nyújtogatva igyekeztem meglesni, milyen lehet az ismeretlen, legalább derékig bezárólag. Magasnak éppen nem mondanám, de formás, azt megállapítottam az emberek feje fölött átnézve.

A büfében is őt kerestem mindenfelé, a fekete nőt – vagy akkorra már inkább lánynak neveztem, mert úgy saccoltam, hogy alig múlt el 18 –, és szórakozottan válaszolgattam Anitának:

– Én is úgy gondolom…

– De hogy? – csattant fel. – Figyelsz te egyáltalán?

– Azt mondtad, hogy túl kevés a díszlet a hatalmas színpadhoz képest.

– Mondtam, de még odabent. Azóta már nem a díszleteknél tartok…

– Bocs, figyelek.

– Látom… Nem ülnél fel inkább a páholyba? – szegezte nekem a kérdést, és az elhúzott száj jelezte, hogy régóta készült kimondani.

– Á, dehogy! Jó hely, csak nagyon oldalra kell nézni, mert előttem csak a színpad széle van… – Tenyeremmel mutattam valami lóellenző-félét, de ettől sem váltam meggyőzőbbé.

– Azért lesed, mert annyira hasonlít Evelynre?

Erre a támadásra nem számoltam, de azonnal reagáltam:

– Melyik Evelyn? – Éreztem, hogy kissé vérszegény taktika Anitával szemben, és időhúzásnak is gyenge. – Ja, Evelyn…

A kínos magyarázkodásból a páholyban látott, egy kicsit Evelyn nevű kolléganőnkre hasonlító, fekete csaj mentett meg, amikor egy majdnem teljesen kopasz pasassal elébünk álltak:

– Ti is …-en laktok? – kérdezte a tekegolyó-fejű.

Az elhangzott városnév telitalálat volt. Más szituációban mosolyogva végignéztem volna magunkon, valahová ránk van-e írva, hogy honnan érkeztünk. Most mégsem tettem ilyet, mert duplán vagy triplán kényelmetlennek bizonyult a kérdés.

Anita bizonyult fürgébbnek:

– Honnan? Nem, sajnos nem… – Akkorát sóhajtott, mintha sajnálkozna, s már attól tartottam, hogy mindjárt azt is letagadja, hogy egyáltalán láttuk az első felvonást.

– Emlékeztetsz valakire – közölte a fekete szépség a szemembe nézve.

Lehet, hogy mégis el kellett volna vállalnunk, hogy honnan jöttünk?

– Semmi baj – mondta a kopasz, és könyökénél fogva arrébb vezette a lányt.

Már néhány lépésnyire eltávolodtak, amikor találgatásba kezdtünk: Honnan ismerhetnek? Mert vaktában nem kérdezi meg valaki egy ismeretlentől: ugye, ti is …-en laktok?

A második felvonás elején óvatosabban tekintgettem a páholy felé, de a lány minden alkalommal visszamosolygott.

A következő szünetben nem futottunk össze a különös párral, pedig Anitát úgy irányítgattam, hogy bejárjuk a színház minden zugát. Egy darabig zavartalanul csevegett az előadásról, a közös munkahelyünkről, meg mindenféléről, én pedig mindenre csak helyeseltem, ami eléggé rendhagyó hozzáállás a részemről.

– Kilométerhiányod van? – nézett rám gyanakodva, azzal a résnyire összehúzott szemmel és metsző tekintettel, amiről úgy sejti, hogy belém képes hatolni. Ekkor már másodszor sétáltunk körbe a páholyok mögötti folyosón. Mielőtt válaszoltam volna, témát váltott: – Szerinted hány éves lehet a csajszi?

Tudtam, hogy kire gondol, és nem próbáltam megjátszani, mintha nekem nem a fekete lány járna az eszemben.

– Tizennyolc – vágtam rá.

– A pasi meg legalább 40.

– Na és?

– Apa meg lánya lehetnének.

– Lehet, hogy azok.

Hunyorogva állt elém. Megint a vesémbe akart látni:

– Nem mondod komolyan! Ezek dugnak egymással – jelentette ki. – az ilyesmit messziről megérezni.

– Mi a bajod vele? Mindenki dug, akinek van kivel.

– A korkülönbség…

– Olyan nálunk is van – tártam szét a szabad karom.

– Az más! Mi kollégák vagyunk, és jól érezzük magunkat együtt.

– És dugunk, nem számít a korkülönbség. Te is lehetnél a lányom… – Közben bevillant egy kép: – Lehet, hogy ők most is…

Anita nagyot nézett:

– Dugnak? – kiáltott fel, majd a szája elé kapta a kezét. Késő. A jegyszedő nénin kívül még legalább hatan fordultak egyszerre felénk, és elnézően mosolyogtak. Felfedeztem egy-két kíváncsi szempárt is, akiket legalább annyira lázba hozott a téma, mint engem.

Szótlanul lesiettünk, és elfoglaltuk a helyünket a legelső sorban.

Már felgördült a harmadik felvonás függönye, amikor sietve nyílt a legszélső páholy ajtaja, és az egész szünetben elveszettnek hitt páros elfoglalta a helyét. Elhúztam a számat, és óvatosan megbökve Anitát, arrafelé irányítottam a tekintetét: Jól láttuk, hogy a lány a mellvéd takarásában matat, igazgatja a ruháját. Nem lehetett másként értelmezni a mozdulatokat.

– Én megmondtam – leheltem hangtalanul. – Most húzza fel a bugyiját, eddig a markába zárta.

Nemcsak irigyeltem, meg is tudtam érteni a kopasz komát. Én is kihasználnám a szünetet, de Anitát nehéz rábeszélni extrém helyszínekre, akkor már egyszerűbb lenne belevinni egy többesbe, pedig attól is ódzkodik.

Ez volt életem leghosszabb színházi előadása, pedig én aztán mindent megnéznék, ha tehetném. Ráadásul a végén – amikor negyedszer sorakoztak fel a szereplők, bokái, alig karnyújtásnyira –, sajnáltam, hogy ennyi. Elveszítem a fekete csaj mosolyát. Kicsit motoszkált bennem, hogy véletlenül összefuthatunk – hiszen mégsem olyan hatalmas a város, ahol élünk, bár ezt a tényt zsigerből letagadtuk –, és ugyan mit fog gondolni… Ha ismerősnek tartottak, a kopasz is és a fekete lány is, akkor elképzelhető, hogy ugyanarra vezet az utunk, találkozhatunk akár holnap is.

A páholy felé fordulva, őt nézve tapsoltam, amíg véglegesen ki nem vonultak a szereplők, és felkapcsolták a nézőtéri világítást.

A rivaldafénytől ittas, színházszagú tömeggel sodródva értünk a kocsihoz, és jobbra tartva kiváltunk az embermasszából. Az úttesten, két autó között állva kerestem a kulcsot, majd nyújtózkodtam egyet beszállás előtt…

Karjaim a fejem felett maradtak – megadva magam –, majd lemondóan lehanyatlottak:: A mögöttünk várakozó autóhoz éppen az a színházban megismert fekete lány és kopasz partnere léptek oda, akinek letagadtuk, hogy ugyanabba a városba valók vagyunk.

Mosolyogva tekintettek ránk, majd – eddigre Anita is észrevette őket –, feltűnően az autóm rendszámtáblájára néztek, egyszerre mindketten. A rendszámtartóról persze leolvasható annak a városnak a neve, amit letagadtunk.

– Indultok haza? – nevetett ránk a biliárdgolyó-fejű.

– Vagy megisztok velünk valamit? – kérdezte a fekete lány, akit már egyáltalán nem hasonlítgattam Evelyn nevű kolléganőmhöz. Emez sokkal szebb.

Nem lett volna erőm nemet mondani, inkább csak időhúzásból kérdeztem:

– Hol?

– Itt alszunk egy panzióban, éjszaka már nem szoktunk nekivágni az útnak.

– Oké, megyünk utánatok! – Talán szokatlannak tűnt a lelkesedésem, mert Anita gyanakvóan figyelt a szeme sarkából.

– Mit szólsz, ha cserélünk csajszit? – lépett közelebb a kopasz, a fekete lányra mutatva: – Ő Petra.

– Szóhoz sem jutok. – Tényleg meglepett az ajánlat, hirtelen kiszáradt a szám, és most én néztem kérdőn Anitára.

A fekete lánynak is feltűnt, hogy valamit nem értek, ezért megmagyarázta:

– Beülök hozzád, a te… barátnőd meg Bécihez – mutatott a kopasz pasasra –, így nem gond, ha elveszítjük egymást a forgalomban, mindkét autó odatalál. Majd én eldzsípíesezlek.

Folytatása következik!