Mi a nőiesség?

A minap beszélgettem egy kedves olvasómmal, aki szintén a szebbik nemért (is) rajongó nő. Közelebbit nem árulnék el róla. Nem mintha bármi kompromittálót is szeretnék közölni róla, de úgy gondolom, már ennyi után is az ő joga, hogy eldöntse, felfedi-e a kilétét, vagy sem. A lényeg szempontjából nincs is jelentőssége. Ami sokkal fontosabb, az a téma. Nevezetesen, hogy manapság a nők kezdenek egyre férfiasabbak lenni. Ez pedig, több más tényezővel együtt, előhozta belőlem a kérdést, mit is jelent a nőiesség. Mitől nő a nő? Tulajdonképpen mi az, ami nőiessé tesz egy embert?

Úgy száz éve még egyszerű volt a helyzet. A nők hatalmas abroncsos szoknyákat, fűzőt, csipkés kesztyűt és kalapot hordtak és büszke undorral fordultak el a mocskos világtól. Csupa olyasmi, amitől engem, személy szerint, még a hideg is kiráz, ha magamra vonatkoztatom. (Persze most a polgári és előkelő rétegekről beszélek, amire nekem, a budai hegyi parasztnak nagyobb rálátásom van.) Akkoriban az embereken a szent borzadály lett úrrá már csak attól is, ha egy nő akár csak biciklire mert ülni.

Manapság a kép már sokkal bonyolultabb. Nem rég volt egy órám, ahol az egyik évfolyamtársam az emancipációról tartott kiselőadást, és szóba került, hogy, (azt hiszem) a '20-as évek "liberalizációjának" eredményeként elkezd(het)tek a nők is nyilvánosan nadrágot hordani. Erre körbenéztem a teremben, és, mit ad Isten, épp az összes jelenlévő nőn nadrág volt, kezdve az ötvenes tanárnővel. Változik a világ, és nem hiszem, hogy a nők ettől már kevésbé lennének nők.

Nehéz téma ez, ezért előre bocsánatot kérek, ha valakinek a lelkébe gázolnék, de szeretnék nyíltan beszélni.

Én sosem voltam ennek a nagy egyenlősdinek a híve. Persze, mindenkit egyenlő jogok illetnek meg, ez vitán felül áll, de nem vagyunk ugyanolyanok. Nincs két egyforma ember és a férfiak meg a nők pláne különböznek. Teszem hozzá, ez így van jól, és remélem, soha nem is változik meg. Ettől még egyik nem sem lesz jobb vagy rosszabb, csak más. Ugyanúgy összehasonlíthatatlan, mint pl. a víz meg a levegő. Mindkettőre szükségünk van, de ettől még nem lesznek azonosak. Azt kérném, hogy bármit mondok, akár itt, akár a jövőben, azt így értelmezzétek! Mindennek megvannak a jó és a rossz oldalai, mindenki jó és kevésbé jó, akár gyenge valamiben, de más. Ebből fakadóan az egyenlőség értelmezhetetlen. Legfeljebb a változatosságban lehetünk egyenlőek.

Na de visszatérve az eredeti témára: Mitől lesz nő egy nő? A régi korokban ha egy nő nemű egyén nadrágot merészelt volna felvenni, jó eséllyel szeméremsértésért végigrugdalták volna a falun/városon. Nem is beszélve arról, aki, még kimondani is szörnyű, nem szégyellte a bokáját közszemlére tenni. Micsoda szentségtörés, mi? Valószínűleg abban a korban én nem éltem volna túl sokáig. De még a legutóbbi időkben is például a női ruházat szinte elengedhetetlen része volt a magas sarkú. Ma meg…

De hogy ne csak az öltözködésre hegyezzük ki a dolgot, még pár évtizede is a nő elsősorban feleség és anya volt. Még ma is elhangzik sok konzervatív szájából, hogy a nőnek a konyhában a helye. Napjaink valósága meg…

Nem vitatom, a nőknek kétségtelenül ehhez nagyobb affinitása van, ahogy például, egyenlőség ide, vagy oda, nehéz fizikai munkára már csak biológiailag is a férfiak alkalmasabbak. De ez nem jelenti azt, hogy ne csinálhatná ezt az ellenkező nem is.

Én úgy gondolom, semmiből sem lehet kizárni senkit olyan eleve adott dolgok miatt, mint nem, vallás, etnikum stb. Persze személyes jellemzőinkből fakadóan (amibe beletartozik a nemünk is), ezt vagy azt, kevésbé hatékonyan tudjuk megcsinálni. De a nem ebben csak egy tényező, és nem is feltétlenül teljesen rugalmatlan.

Vagyis, véleményem szerint a nők is csinálhatják ugyanazt, mint a férfiak. Elvégezhetik ugyanazt a munkát, hordhatnak ugyanolyan ruhát és a többi és a többi. Ettől még egyáltalán nem lesznek kevésbé nők, egészen addig, amíg ezt nőiesen csinálják. És itt a kulcs.

Látszólag visszatértünk az eredeti kérdéshez, de van ebben némi változás. Hadd világítsam meg! Azt már ugye kifejtettem, hogy a nők és a férfiak különbözőek. Mindenfajta értékítélet nélkül, a férfiak keményebbek, erősebbek, agresszívabbak, míg a nők lekerekített formáikkal csinosabbak, érzékenyebbek, érzelmesebbek. Alapjáraton persze, amitől lehetnek eltérések, de ezek a nemek fő jellemzői. Ettől még persze a nők is hordhatnak nadrágot pl. és a férfiak is szoknyát, csak tudniuk kell ezt nőiesen illetve férfiasan viselni.

Hadd fejtsem ki! Kezdjük talán a meghökkentőbbel! Igen, nem látom be, például a férfiak miért ne hordhatnának szoknyát. Jó, nyilván nem csillogós, flitteres rózsaszín miniszoknyára gondolok, de például a skót szoknyán se botránkozik meg senki. Márpedig az echte férfi viselet. De mondok jobbat, a magas sarkú is eredetileg férfi lábbeli volt.

És, áttérve fő témánkra, a nők is hordhatnak ugyanúgy farmert, tornacipőt, inget és pulóvert mint a férfiak. És ha ezt a megfelelő módon, fazonban teszik, nem hogy csökkentenék, még akár ki is emelhetik a nőiességüket. Mert a férfiak jellemzője a nagydarab alkat, nagy izmokkal, míg a nőké a karcsú, törékenynek ható (hangsúlyozom ható, ami nem feltétlenül fedi a valóságot) test. Így például, nadrágnál maradva, egy egyébként ugyanolyan farmerból egy „normál” szabású változat tipikusan férfi viselet, de egy szűk, testhez simuló változat meg már kifejezetten nőies. Sőt, nekem, személy szerint, a koptatott farmerek még különösen is tetszenek a női lábakon. De ugyanez igaz minden más ruhadarabra is. Még ha, mondjuk úgy, férficentrikusabban is szemléljük a dolgokat, ez még az az eset, amikor szexi is a nőknél a kicsit férfias megjelenés. A gond ott kezdődik, amikor ebből már eltűnik a lenge női báj. Mert nem attól nőies egy viselet, hogy kilátszanak belőle a mellek, vagy jól kiemeli a feneket. Egy nyakig begombolkozott lány is lehet nőies, ha az öltözéke lágyságot sugároz, kiemelve lekerekített formáit.

És, hogy ismét csak túllépjünk az öltözködésen, ez igaz a viselkedésre is. Hirtelen egy munkakört se tudok mondani, amit egy nő ne tudna elvégezni, megőrizve nőiességét, legfeljebb nem olyan hatékonyan, mint egy férfi. Utóbbi kategóriába tartoznak pl. a fizikai munkások, a kidobóemberek és hasonlók. Ezek a munkakörök nagyobb fizikai erőt igényelnek, ami egy nőies teremtésnek nem épp sajátja (megint csak értékítélet nélkül). Vagy ilyenek azok a munkakörök is, amik nagyobb agresszivitást igényelnek. Nem véletlenül látni kevés női arcot például a parlamentekben egymás torkának eső politikusok között. Abban a kevésben pedig, aki mégis fel-feltűnik, nincs túl sok nőies. Gondoljunk csak Margareth Thatcherre, Hilary Clintonra, vagy Angela Merkelre! Nem épp a nőiességéről híres egyik sem. Na de ne menjünk bele a napi politikába!

Ezzel viszont nem azt állítom, hogy a nők nem alkalmasak politikusnak. Épp csak a nőiességgel nem férnek össze az acsarkodó viták a nyilvánosság előtt. Viszont nem véletlenül jelenik meg például sok filmben a sikeres politikus mellett tanácsadóként épp egy csinos hölgy, aki megmondja neki, kit hogy nyerjen meg. A nő ismeri az embereket, tudja, kit mivel lehet megfogni, meggyőzni, a férfiban meg megvan a lendület és az agresszió, hogy az ellenfelét lenyomva ezt meg is valósítsa. Megint csak egyik sem több, vagy kevesebb a másiknál. Egyszerűen csak az éremnek két oldala.

De emellett persze teret kap minden téren az individuum is. Két ember lehet teljesen másképp is nőies (vagy épp férfias). Fent említett kedves olvasóm kijelentette, hogy szerinte egy nőnek hosszú haja kell, hogy legyen. (Javíts ki, kérlek, ha félreértettelek!) Annyiban nem vitatkozom, hogy nekem is általánosságban jobban tetszik egy lágyan leomló, selymes hajzuhatag. Amellett, a hosszú haj sokkal inkább női jellemző. Bár a másik véglet is megjelenik. Az erősen maszkulin jelenségeknél, motorosoknál, rockereknél, pont a férfiasság és az erő szimbóluma, de ebbe most nem mennék bele. Viszont vannak olyan nők, akiknek kifejezetten a rövid haj áll jól. Például ott van az az ismerősöm, akiről a B-történetek Hugiját is mintáztam. Na ő a két lábon járó példa arra, amiről beszélek. Az esetek túlnyomó többségében farmert és inget hord, a haját pedig gombafrizurára vág(at)ja, ugyanakkor minden porcikájából süt a nőiesség. Ő így nőies. Lehet, a megszokás teszi, de valahogy nem tudom elképzelni hosszú hajjal. De felhozhatnám több más ismerősömet is. Van olyan, akit láttam már hosszú hajjal is, de sokkal jobban áll neki a rövid. Az összkép is vonzóbb és a személyiségéhez is jobban illik.

Konklúzió, mindenki másképp lehet nőies és szinte mindenből előhozható a nőiesség, ha a megfelelő módon csinálják.

De cáfoljatok meg, ha másképp látjátok!

Manipulátor nők?

A minap olvastam-hallottam egy elemzést. Eléggé érzelmileg túlfűtött és feminista volt, de a mélyén volt valami igazság.

Nem vagyok feminista, se soviniszta. Nevezzetek bárminek, de ilyen területeken én maximálisan az egyenlőség híve vagyok. Viszont van abban valami, hogy a nagy hadvezérek, és egyáltalán a felsővezetők túlnyomó többségükben férfiak, vagy férfias természetű nők. Gondolok itt például Margaret Thatcherre. Ez persze nem azt jelenti, hogy a nők erre alkalmatlanok lennének, mert nem elég érettek, erősek stb. erre. Pusztán csak mások.

A fentebb említett elemzés azt boncolgatta, hogy a férfiak képesek érzelmek nélkül küzdeni, pusztán a cél elérése érdekében, utána pedig sértődés nélkül mutogatni a trófeáikat. A nők ezzel szemben inkább közösségi lények, akik kerülik a nyílt konfrontációt, és inkább az együttműködésre, a kapcsolatok fenntartására törekszenek, ha annak árán, hogy egy versenyhelyzetben hagyniuk kell a másikat nyerni, hát úgy.

Az is megér egy misét, hogy ez igaz-e, vagy sem, de nem erre akarok kilukadni. A lényeg... Van abban valami, hogy a férfiak nyíltan csörtetve döngetik a mellüket, míg a nők, ahogy az elemzés fogalmaz, "zárt ajtók mögött" rendezik az ügyeiket.

Megnyilvánul ez abban pl. hogy a gyilkosoknál mik a jellemző elkövetési módok. Férfiaknál a "lelőtte, megfojtotta, feldarabolta"-típusú agyrém, míg a nők első számú fegyvere legendásan a méreg. Vagy... regények, drámák, szappanopera-sorozatok szólnak arról, hogy a nők hogy hálóznak be valakit, hogy kvázi bábként végezze el helyette a piszkos munkát.

Ez nyilván erősen sztereotip, de ha a tendenciáit nézzük... van benne valami. Kevés az olyan nő, aki nyíltan kiállna a csatatérre, legyen az a szó szerinti, a politikai, vagy egész más csatatér! Viszont például a párkapcsolatoknál is, azt mondják, a férfi dolga a kezdeményezés, de nem egyszer a nő már szinte ingerli arra, hogy megtegye azt a bizonyos lépést. Elhúzza a mézes madzagot, ami lehet egyszerűen csak az, hogy hogyan, milyen kihívóan öltözködik, de akár egészen más is. A férfi meg ráharap, mint hal a csalira.

Persze ez se igaz így mindig, minden esetben és minden nőre. Itt vagyok például én, aki ebben az esetben nem is lennék igazi nő. Nem vagyok egy vad, csörtető típus, de az a falkába verődő, csivitelő, röhögcsélő, mindent kibeszélő, "ki, kivel, hogyan, merre, meddig"-dolgokat számon tartó és kipletykáló, folyton a telefonon lógó típus. Ha ezt a relációt vesszük, valahol a két nem között állok, de inkább megértem a férfiasnak tartott, nyílt versengés mechanizmusait, mint ezt a manipulatív női "titkos hadviselést".

Most persze karikírozok és túlzok, de remélem, értitek, hova akarok kilukadni.

Ha nem, várom a kérdéseket, de most átadom nektek a szót. Hátha ti el tudjátok magyarázni nekem, hogy is megy ez.

Azt mondják, minden nagy férfi mögött áll egy legalább ugyanakkora nő, és például egy politikai játszmát könnyedén lehet, hogy inkább a színfalak mögött manipuláló nők döntenek el, mint a figyelem kereszttüzében lépkedő férfiak. De hogyan? Ez itt a nagy kérdés.

What is love?

A minap akadtam rá erre a képre az egyik mappámban:

What is love? Mi a szerelem? Miután befejeztük a röhögést, akár komolyan is el lehet gondolkodni rajta. Mi is a szerelem? Annyit panaszkodunk, hogy minket nem szeret senki, hogy sosem találjuk meg az igazit, hogy a szeretett személy nem szeret viszont, megcsal stb.

Nem véletlen a többesszám első személy, mert ez rám is áll... Ha nem is minden eleme. De mi is a szerelem? Mire áhítozunk annyira?

Most csak arról beszélhetek, amit én összekontárkodtam kútfőből. Tanultam pszichológiát, de sokszor inkább úgy érzem, több hasznom lenne belőle, ha nem tanultam volna. Szóval nem vagyok szaktekintély, így rengeteget tévedhetek. Bele lehet kötni nyugodtan bármibe.

Szóval, én arra jutottam, hogy ugye minden élőlényben megvan a fajfenntartás ösztöne. Mindenképp be akarunk cserkészni valakit, akivel összegyűrhetjük a lepedőt, vagy csak elvonulhatunk egy bokor mögé. Ezt művelik a medvék, a borzok, a madarak, de még a rovarok is. És ezt csinálja az ember is.

A Homo sapiens sapiens viszont társas lény. Csoportban élünk, ami lehet törzs, nemzetség, vagy akár város, esetleg állam is. Együtt létezünk, együtt neveljük a gyerekeinket és a többi és a többi. Ez más élőlényeknél is jelen van. Egyes madarak egy életre választanak párt maguknak, a majmokról pedig már nem is beszélek. De az emberben van valami plusz szikra. Az értelem. Az öntudat.

Nevezzük Isten ajándékának, vagy az evolúció véletlenjének, vagy bármi másnak, tetszés szerint (ebbe nem akarok belefolyni), de az emberben megjelenik már az az igény, hogy a társ az intellektuálisan is társ legyen. Egyesek ezt ügyesen ledegradálják könnyed flörtökre, ami egy egyéjszakás kalanddal zárul. De ez nem szerelem.

Leszögezném, én nem hiszek a szerelem első látásra dologban. Lehet valaki első látásra szimpatikus, vagy vonzó. Ezek olyan tulajdonságok, amiket már az első blikk, vagy csak egy röpke beszélgetés után is meg tud ítélni az ember. Ez puszta biológia és nagyon elemi lélektan. Az ember azt az egyént keresi, aki a legalkalmasabb egészséges és életerős utódok létrehozására. Ennek milliónyi külső jele van, amit tudat alatt egy fél másodperc alatt detektálunk. Ahhoz pedig elég pár perc felszínes beszélgetés, hogy meggyőződjünk a másik személyiségének igencsak elnagyolt vonalairól. Persze lehet, hogy az így kialakult szimpátia később megdől, ha jobban megismerjük az illetőt, de az már részletkérdés.

A szerelem viszont más. Az a lelkek kapcsolata. A lélek pedig nem olyasmi, amit úgy a világ felé lobogtatnánk... de ez lehet, majd egy másik szösszenet témája lesz. Szóval, azért meg kell dolgoznunk, hogy a másik lelkéig eljussunk.

Összegezve, én azt vallom, a szerelemhez, az igazi szerelemhez úgy jutunk el, ha lehámozunk mindent, ami elválaszt attól, hogy a lelkeink összefonódjanak. Nem vagyok annak a harcos képviselője, hogy házasság előtt senki se szexeljen, ne értsetek félre, de ilyenkor meg tudom érteni az önmegtartóztatást. Meglátsz valakit, vonzónak találod, rágerjedsz, elcsavarod a fejét, letéped a ruháját és ennyi. Ezzel elérted, amit akartál. Ebből nem lesz kapcsolat. Vagy legalábbis utána már nehezen. Időt kell szánni arra, hogy megismerd a másikat.

Kicsit sematizálva, mondhatjuk ezt úgy, hogy milliónyi tulajdonságunk van. Ezek közül vannak olyanok, amiknek egyeznie kell egy másik ember tulajdonságaival ahhoz, hogy jól érezzük magunkat vele, de vannak olyanok is, amiknek az ellenkezőjének kell lennie. Néhol az azonosak vonzzák egymást, néhol az eltérők.

Bugyuta példával, egy tősgyökeres, öntudatos és kissé műveletlen falusi egyén, aki így boldog, és egy nagyvilági világpolgár nem fogja megérteni egymást, ahogy két visszahúzódó, csendes egyén se, és, a másik oldalról, két harsány, uralkodó típus sem fog jól kijönni egymással.

Kicsit absztrakt és talán obszcén példával olyan ez az egész, mintha kismillió csáp lógna ki belőlünk, ami a másik csápjait tapogatja. Van amelyiknek kúpos a vége, van amelyiknek homorú, másnak sík. A kúpos csak a homorúba illik, a sík a síkhoz. Mi pedig igyekszünk rájönni, mennyi csápunk illik össze. Ha megfelelő számú csáp összeillik, kialakul a kötelék.

Ez azonban nem pikk-pakk dolog. Hosszú idő és kemény munka gyümölcse. Ez alatt pedig nem csak hogy finoman letapogatjuk egymás "csápjait", de kicsit durvábban össze is csiszoljuk őket, a kúpokat és a homorú végződéseket síkká, adott esetben a kúpot homorúvá, a homorút kúppá téve.

Alkalmazkodunk.

Vagyis, a szerelem egyfajta harc... Illetve, nem igaz. Nem a szerelem, hanem az oda vezető út. Türelmetlenek vagyunk és mindent most és azonnal akarunk. De a szerelem nem így működik. Lehet, pár nap után már klappol minden, de az is lehet, évek hosszú munkájára van szükség, hogy a sokáig csak parázsló láng fellobbanjon.

Vagy rosszul látom?

Miért a kedves emberek?

Miért a kedves emberek azok, akik mindig hoppon maradnak? Miért van az, hogy a fiúk mindig azt dicsérik, ha egy lány kedves, aranyos, készséges, lesi minden kívánságukat és… pozitív értelemben, azt teszi, amit ők akarnak, de végül mégis a hangos, arrogáns plázacicáknál kötnek ki? Csak azért, mert jók az ágyban? Vagy a másik irányba: A lányok mindig azt hangoztatják, hogy egy kedves, aranyos, előzékeny, humoros srácra vágynak, aki a csillagokat is lehozza nekik az égről, szerelmes verseket ír nekik meg minden hasonló, de ha komolyra fordul a dolog, mégis csak barátok maradnak, és a rosszfiúk a befutók?

Nem hibáztatok én senkit, és nincs is semmi különösebb esemény, ami kiváltotta volna ezt, csak elgondolkodtam. Piedesztálra állítanak egy karaktert, dicsérik, aztán ha próbálkozunk, mégis hoppon maradunk. Talán beszélhetek első személyben, mivel, ha nem túl nagy szerénytelenség, magamat is sorolhatom ebbe a kategóriába. Talán kicsit félénk vagyok, önbizalom-hiányos, igen. Tudom, hogy ez az én nagy hibám, de igyekszem mindenkihez jó lenni, aki ezt megérdemli. Nem, nem megfelelési kényszerből vagy konformizmusból. Részben, vagy talán egészében belülről fakad a dolog. De aztán, az esetek igen jelentős hányadában, azt kapom, hogy kedves lány vagyok, de… És mindig ott van az a de. A széles vállú, sármos, mindenkin keresztül gázoló macsók és a nagyszájú cicababák visznek el majd mindenkit. Hogy amerikai párhuzammal éljek, a focisták és a pompomlányok. A kedves lányok és fiúk meg hoppon maradnak.

Néha elgondolkozom, hogy mit kellene tennem. Álljak a sarkamra? Adjam fel ezt a szerepet? Játsszam el én is a nagyszájú libát és hajtsak rá szemérmetlenül arra, aki kell? Valóban mindig azok érnének célt, akik tárgyként kezelik az embereket, és csak akkor fújnak visszavonulót, ha már feszítővassal akarja lehámozni őket magáról valaki?

Nem értem én ezt a világot. Nekem kellene alkalmazkodnom? Vagy van más út is? De hogy? Olyan nehéz, amikor azt látja az ember, hogy a nagy partiarcok könnyedén csavarják az ujjuk köré a csajokat, a feneküket riszáló, üres fejű, nagy mellű libákon meg fürtökben lógnak a pasik, a kedves, értelmes, segítőkész emberek pedig gyíknak vagy strébernek kikiáltva egyedül maradnak, vagy legalábbis pont azért nem találnak senkit, mert nem úgy viselkednek, mint az előbbiek, holott pont az az ideálkép, hogy ne viselkedjenek úgy.

Akkor hogy is van ez?