A tanárnő 1. rész

Ezt a történetet Violetnek ajánlom. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog. Vagy legalábbis remélem, hogy nem tévedek. ^^

Írta: paradisetitty
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2013. február 14.

*******************************************************************************

            Vettem egy mély levegőt és végigpillantottam magamon a tükörben. Más napokon sosem öltözködtem volna így. Az iskola házirendje azt írta elő, hogy minden diák köteles fehér ingből vagy blúzból és fekete vagy szürke nadrágból vagy szoknyából és térdig érő fekete vagy szürke zokniból álló egyenruhát viselni. Általában a fekete nadrágomat hordtam buggyos fehér inggel, hosszú vörös hajamat pedig lófarokba fogtam, magamra kenve egy kevés sminket. Nem szórakoztam sokat a rúzzsal és arcpirosítóval. Nem volt rá épp sok szükségem. Sosem tartott tovább tíz percnél, hogy ezt összehozzam. De a mai nap más volt.

            Történetesen ez volt az utolsó napom, úgyhogy délután háromtól többé nem leszek a Hamilton Community School diákja. Onnantól kezdve szabad nő leszek. Már alig vártam, de nem épp a szokványos okokból kifolyólag. Persze, vágytam már a szabadságra. Tizennyolc éves voltam, és alig vártam, hogy lássam a való világot, de volt egy másik okom is. Az utolsó nap volt az én első és utolsó esélyem, hogy szerelmet valljak annak a személynek, aki minden gondolatomat uralta az elmúlt négy évben. Az angoltanáromnak, Miss Sullivannek.

            Azonban két dolog is megnehezítette a helyzetemet, hogy megtegyem ezt a lépést Miss Charlene Sullivan felé. Először is az a tény, hogy nő volt, és nem tudtam, vajon szereti-e a nőket. Bár alapos okom volt rá, hogy azt higgyem, igen.

            Úgy egy éve láttam őt a parkolóban az iskolaépület mögött egy vonzó nővel. Figyeltem őket, vagy, még inkább, kémkedtem utánuk, ahogy kézen fogva sétáltak Charlene kocsija felé, aztán, amikor a tanárom kinyitotta a jármű ajtaját, szájon csókolták egymást. Ahonnan néztem, nem tűnt különösebben hosszú és bensőséges csóknak, de mindenképp félreérthetetlen volt.

            Miután szétváltak, Charlene és a titokzatos nő beültek a kocsiba és elhajtottak, egyedül hagyva a mocskos elképzeléseimmel, mi történhetett utána. Persze nyilván félreérthettem a dolgot. Bizonyára csak egy nagyon közeli barátról volt szó, a fantáziám pedig kiszínezett egy egyszerű, ártatlan puszit. És ez volt minden, ami egy kis bátorságot is adhatott arra, amit ma terveztem.

            A másik problémám pedig az volt, hogy még mindig ő az angol tanárom, úgyhogy, ha még szereti is a lányokat, és el is tudom csábítani, semmi eredménye nem lenne, mert nem is lehetne. Még úgy is, ha már nagykorú vagyok, számtalan okból kerülhetne bajba emiatt. Először is, és nem utolsó sorban, elveszítené a munkáját.

            Azonban három óra után többé már nem leszek a tanulója. Még mindig nem tudtam, hogy reagálna, de meg kellett próbálnom. Ha nem tenném, azt soha nem bocsátanám meg magamnak. Minden nap csak belefeledkeztem abba a gyönyörű hangjába, amikor felolvasta a névsort a nap elején. Ó, igen. El is felejtettem, hogy még ráadásul az osztályfőnököm is. Angolórákon minden rezdülését figyeltem, ahogy beszél, vagy felolvas valamit. Csak hagytam, hogy a hangja átjárjon, és az ajkait bámultam. Az már néha nem is jutott el a tudatomig, mit is mond.

            De amitől igazán kihagyott a szívem egy pillanatra, az a mosolya volt. Az még a legsötétebb napjaimat is beragyogta. Néha éjszakákon át csak feküdtem az ágyamban, elképzelve, hogy megcsókolom azokat a mosolygó ajkakat, és végigfuttatom az ujjaimat rövid szőke haján. Érezni akartam ajkait és forró nyelvét, ahogy az enyémhez ér. Vajon még közben is mosolyogna? Vajon felnyögne, ha végigcsókolnám a nyakát, és magamhoz ölelném, hogy melleink egymásnak feszüljenek, és térdemet a combjai közé tolnám, és…?

            A fürdőszoba ajtajának túloldaláról hallatszó kopogás és az azt követő hang rántott vissza a valóságba.

– Egész nap ott leszel bent? Én is szeretnék zuhanyozni.

– Még egy kis idő, Becky! – kiabáltam vissza. – Mindjárt végzek a hajammal. Csak öt perc.

– Oké! Addig felteszem a vizet forrni – kiabálta vissza Becky. – Szólj, ha végeztél!

Becky a kishúgom volt. Bár csak kilenc hónap választott el minket egymástól, így is könnyű volt megállapítani, hogy én vagyok az idősebb. Ő 160 centi, én pedig megközelítem a 170-et, úgyhogy minden tekintetben csak az én kis húgom marad. De muszáj lesz egy kicsit várnia a mosdóra, mert el akartam érni, hogy úgy nézzek ki ma, mint egy szupermodell. Ha csak egy szemernyi esélyt is akarok Miss Sullivannél, a legjobbat kell kihoznom magamból. Ezért is csíptem ki magam ennyire.

            Becky eggyel alattam járt az iskolába, és nekik ma nem volt tanítás, úgyhogy kölcsön vehettem néhány ruháját. Félrehajítottam a hétköznapi, hosszú ujjú buggyos fehér ingemet Becky rövid ujjúja kedvéért. Persze valamivel kisebb volt, mint az enyém, de nem okozott különösebb problémát. Becky mindig is nagyobb ruhákat hordott. A hossza így tökéletesen megfelelő volt, de mivel a melleim nagyobbak, mint Becky-éi, enyhén megfeszült rajtuk az anyag. Hogy enyhítsek rajta, kigomboltam a két felső gombot, aminek következtében jó belátás nyílt a dekoltázsomra. Már kezdtem elégedett lenni magammal, amikor a tükörbe néztem, és megláttam, mennyire kilátszik a melltartóm pántja. Már épp el akartam vetni az egész ötletet, és átvenni a hétköznapi ingemet, de aztán valami megállított. Hiszen ez az egyetlen esélyem. Nem is tudom elmondani, mennyire vágytam rá, hogy működjön. Mintha az egész életem ettől a naptól függne. Ma elmondom Charlene-nak, hogy szeretem őt, és muszáj, hogy felnőtt nőnek lásson, és ne csak egy butuska kislánynak.

            Úgyhogy nem tehettem mást, levettem az inget, majd a melltartómat, hogy aztán meztelen felsőtestemre vegyem vissza az inget. Kigomboltam a két felső gombot, majd betűrtem az alját a szoknyámba. Igen, ma volt az első alkalom, hogy felvettem az iskolai szoknyát, a végletekig feszítve a szabályokat. Vadiúj szoknyám leért a térdemig, ahogy a házirend előírta, de egy kicsit sem lejjebb. Ugyanakkor alá felvettem Becky egyik szoknyáját is. Úgy terveztem, így megyek be, és valamikor a nap folyamán megszabadulok a felső szoknyától és begyűröm a táskámba.

            Amikor megpillantottam magam Becky miniszoknyájában, már majdnem fordultam is vissza a ruhásszekrényemhez egy nadrágért, de aztán megint emlékeztettem magam, hogy ez az egyetlen esélyem, és tökéletesen kell kinéznem.

            Térdzoknit is vettem. Láttam pár lányt az iskolában miniszoknyában és térdzokniban, és nagy hatást tettek rám. Azt rebesgették, durva büntetés jár azért, ha valaki így megszegi a házirendet, de engem nem érdekelt, mit gondolnak mások. Csak egyetlen embernek kellett így látnia, az pedig Miss Sullivan volt.

            Mielőtt felöltöztem volna, leborotváltam a karom, a lábam és az ágyékom. Nem mintha abban reménykedtem volna, hogy az ágyában kötök ki, de ettől vonzóbbnak éreztem magam, ami növelte az önbizalmamat. Kiengedtem a hajam, úgyhogy az a vállaimra hullott és a hátamra. Végül, utolsó simításként, felkentem némi rúzst.

            Még egyszer megnéztem magam a tükörben, és vettem még egy nagy levegőt. Annyira izgultam, hogy még a tükörben is láttam, ahogy remegek. Mi lesz, ha visszautasít? Mi lesz, ha visszautasít? Mi lesz, ha…? Próbáltam elkergetni a kétségbeesést, miközben felvettem a kabátomat, eltakarva felsőtestemet. Ha a szüleim meglátnák, mennyire kiraktam a melleimet, ki se engednének az ajtón. Aztán elfordultam a tükörtől és kiléptem a fürdőszobából. Épp csak arra volt időm, hogy igyak egy kávét, amit a húgom főzött nekem, majd, a torkomban dobogó szívvel, búcsút intettem neki.

– Legyen szép napod! – kiabált utánam anya, ahogy kiléptem az ajtóm.

– Remélem, az lesz – motyogtam, a vállamra dobva a táskámat. – Mi lenne, ha...

***

            Minden lépéssel, amit az iskola felé megtettem, csak még idegesebb lettem. Szeles idő volt, a hajam pedig egy idő után már szerteszét állt. Végül ki is bontottam és betűrtem a kabátomba. Ez a szél is csak arra emlékeztetett, miért nem hordok soha szoknyát. A ruhadarab pereme úgy fodrozódott, mintha csak valami perverz isten használná fel a szelet, hogy a segítségével bekukkanthasson a szoknyám alá. Befordultam az utolsó sarkon, majd hirtelen a lélegzetem is elállt, ahogy az iskolám látótávolságba került. Ekkor döbbentem csak rá, hogy mindez tényleg megtörténik. Az előírásos iskolai egyenruha volt rajtam, alatta viszont úgy öltözködtem, mint egy ribanc. Tényleg meg tudom ezt tenni? Megéri? Lassítottam és újból, már vagy századjára végiggondoltam az egészet.

– Amy? Hé, Amy!

Megfordultam a nevem hallatán, és az egyik barátnőmet pillantottam meg közeledni.

– Várj meg! – kiabálta. Kylie volt az, a legjobb barátom már az iskola első napjától kezdve. Mindig egymás mellett ültünk, a tanárok többsége pedig már számtalanszor leszidott minket, amiért csak beszélgetünk és nevetgélünk órákon. Külső szemlélő számára azok a tipikus tini lányok voltunk. Mosolyt erőltettem az arcomra, ahogy bevártam őt. Kissé meg is nyugodtam a tudattól, hogy nem egyedül kell megtennem az út végét. Végül, nagy sokára elhatároztam, hogy csak sodródni fogok az árral, és majd meglátjuk, mi történik.

– Először nem is voltam biztos benne, te vagy-e az – vette fel velem a lépést Kylie. – Nem emlékszem, hogy valaha is láttalak volna szoknyában.

– Tudom. De a kedvenc nadrágom mosásban van, úgyhogy ezt kellett felvennem – hazudtam. Természetesen nem mondhattam el neki az igazat.

Az út hátralevő részét beszélgetéssel töltöttük. Nem lehettem túl jó társaság, mert az agyam csak az előttem álló nap körül forgott, és hogy mi történhet. Előre láthatólag találkozom majd Miss Sullivannel reggel a névsorolvasáson és 2-kor az utolsó közös „összejövetelünkön”. Csak egy gyors búcsúzásnak ígérkezett, vagy ilyesmi. Aztán 3-kor kicsöngetnek, és mi végleg elmegyünk. Ekkor kell majd odalépnem hozzá.

            Nem sokkal 9 előtt értünk be, és elfoglaltuk a helyünket közel a terem közepéhez. 5-5 pad állt a teremben három sorban, szemben a masszív tanári asztallal. Mi a harmadik padba ültünk le a bal oldalon. Kylie a fel mellé, én pedig kívülre. Azért választottam ezt a helyet, mert így tökéletesen láthattam a tanárnőt, és ő is különösebb erőfeszítés nélkül beláthatott a pad alá a lábaimra. Ezt onnan tudtam, hogy pár napja kiültem a tanári asztal mögé, hogy megnézzem, hova lenne a legjobb helyezkednem. Sok figyelmet fordítottam erre az egészre, úgyhogy reméltem, beválik. Miután leültem, megigazítottam a szoknyámat, és kinyújtottam a lábaimat a pad alatt. Pont ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Miss Charlene Sullivan belibbent a terembe.

            Úgy 180 centi magas nő volt, bár jó pár centit elvett belőle, ha leszámítjuk igencsak magas sarkú cipőjét. Fényes vörös inget viselt, ami jól kiemelte alakját, de, természetesen, nem láttatott túl sokat sem. Emellé pedig egy hosszú szoknyát vett fel, ami lágyan ringott a bokái körül. Kissé csalódott voltam, hogy nem láthatom a lábait.

            Az övéi voltak a leggyönyörűbb lábak, amiket valaha láttam. Egyszer láttam őt egy feszülős tornasortban, és majdnem elélveztem már a puszta látványtól is. Eleinte megijedtem, hogy ma konzervatívra veszi a figurát, de amikor szembefordult az osztállyal, láttam, hogy a szoknyája bal oldala hosszan fel van hasítva, és alóla kikandikál hosszú combja. Néma imát rebegtem, hogy minden rendben menjen. Halkan mormogtam magamban, miközben ő végigment a névsoron. Amikor hozzám ért, rám nézett, és az a mosoly ült ki az arcára, amit annyira szerettem.

– Amy Cotter – szólított közben.

– Itt vagyok – válaszoltam. Ahogy felé fordultam, a tekintete kissé lejjebb rebbent. Biztos voltam benne, hogy a lábamat nézi. Már a puszta gondolattól, hogy engem bámul, ismét magasra szökött bennem a hevület. Épp csak befejezte a névsorolvasást, amikor megszólalt a csengő, és mindenki felállt, hogy elhagyja a termet.

            Miközben kifele sétáltam, egy gyors pillantást vetettem felé, és a szívem egy pillanatra kihagyott a látványtól, ahogy ott ült az asztalnál, keresztbe tett lábakkal, és szoknyája lehullott a combjáról. Másfele figyelt, így egy pillanatig élvezhettem meztelen bőre látványát. Senki más nem látszott észrevenni, mert mindenki merev tekintettel igyekezett az ajtó felé. Ó, istenem, milyen szívesen kinyújtottam volna a kezem, hogy megérintsem selymes bőrét, végigsimítva hosszú combjain. Aztán hirtelen felém fordult, és megpillantott, ahogy ott állok, rá mosolyogva.

– Jól nézel ki ma, Amy. Nem emlékszem, hogy láttalak volna már szoknyában – pillantott le az említett ruhadarabra.

– Ööö… köszönöm, tanárnő – válaszoltam csálé mosollyal az arcomon. – Azt hiszem, csak valami különlegeset akartam mára. Hiszen ez az utolsó nap.

– Ó, értem. Ha olyan alakom és lábaim lennének, mint neked, én nem csak különleges alkalmakkor mutogatnám.

Elpirultam. Alig tudtam türtőztetni magam, hogy elmondjam, mennyire tetszenek a lábai és egész lénye.

– Jobb, ha mégy – szólalt meg ismét. – Elkésel a következő órádról.

Bólintottam, majd még mindig rá mosolyogva indultam el, és majdnem lefejeltem az ajtót. Ó, istenem! Engem nézett, és úgy gondolja, jó alakom és lábaim bannak.

Ezekkel a bókokkal a hátam mögött rohantam ki a folyosóra, hogy utolérjem Kylie-t.

– Még látjuk egymást – kiáltott utánunk Miss Sullivan.

Ó, istenem! Mi lenne, ha…

Folytatása következik!

Jim

Köszönjük, Jim! ^^

Választás

Ti a pasit, vagy a cápát választanátok? xD

Zeneajánló 32.

Manó, Lily, Violet! Indulhat a buli? :D

Vagy mondjam úgy, hogy induljon a banzáj? xD

A gyűrű

Megjegyzés: A történet a Kocsma-sorozathoz (Búfelejtő; Új barátságok, új kihívások; Meló; Inferno) illeszkedik, ugyanakkor annak nem teljesen eleme. Az Infernóra történnek utalások, de a történet lényege annak ismerete nélkül is megérthető.

***********************************************************************************

          Kényelmetlenül fészkelődtem ültömben. Egyszerűen nem tudtam kényelmesen elhelyezkedni. Törökülésben hamar elzsibbadtak a lábaim, de ha kinyújtottam őket, akkor meg csak kényelmetlenül tudtam megtartani magam az ágyon. Helyzetemen pedig csak tovább rontott az előttem heverő dobozka is. Ütött-kopott kis fém tároló volt. Eredetileg egy márkás tollat kaptam benne, értékéhez mérten jól kipárnázva. Most viszont sokkal veszélyesebb tárgy lapult benne. Pontosabban nem is maga a tárgy volt veszélyes, hanem az, amit felidézett bennem.

            Kirázott a hideg és egész testem remegett, ahogy bámultam a megkopott, porral lepett tartót. Már egy éve nem láttam. Pontosan egy éve süllyesztettem el az egyik alig használt szekrényem legmélyére, ahonnan nem sokkal korábban vettem elő újabb egyévnyi szünet után.

            Nem szívesen vettem elő. Az év többi részében inkább meg is feledkeztem róla, hogy egyáltalán létezik. Amikor pedig ezen a nehéz napon elővettem, mindig újra és újra megrohantak a fájó emlékek.

            Kezem még jobban remegett, amikor nagy sokára erőt vettem magamon és kinyúltam a tolltartóért, hogy a kezembe vegyem és felnyissam. Úgy emeltem ki a benne lapuló tárgyat, mintha egyszerre lenne féltve őrzött hímes tojás, egy ezer éves fénykép, valaki fontosról, ami a legkisebb érintésre is elmállik, és valami dögletes kórság, amit az ember igyekszik minél távolabb tartani magától, és ha meg kell fognia, azt is a lehető legkisebb felületen teszi.

            Pedig nem valami milliókat érő kincsről volt szó és nem is valami biológiai fegyverről. Csak egy gyűrű volt. Bár ez a „csak” ingerlően degradáló szó volt arra nézve, amit ez az egyébként értéktelen tárgy jelentett nekem. Nem volt több mint egy első látásra groteszkül tág vékonyfalú fém cső. Semmi mintázat, semmi értékes anyag. Talán, ha akarnék, az első sarkon kaphatnék ilyesmit párszáz forintért. Viszont, bármennyire is fájt akár csak ránéznem, ha elveszne, egy életre adósságba verném magam, hogy visszakapjam. Nem egy másik ugyanilyet, hanem pontosan ezt. Ezt a gyűlöletes, de ugyanakkor mégis a világot jelentő kis karikát, amit most úgy forgattam az ujjaim között, mintha most látnám először, miközben megrohantak a hozzá fűződő fájdalmas emlékek.

– Brigi! – A szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy a hálószoba ajtaja váratlanul szélesre tárult. Nem vagyok az az ijedős fajta, most viszont tényleg a szívbaj kerülgetett. A tenyerembe ejtettem a gyűrűt és szorosra zártam körülötte az öklömet, mielőtt megjelent volna az ajtónyílásban az a rövidre vágott, fekete hajú, szemüveges fej a rajta uralkodó, szinte soha el nem tűnő apró mosollyal.

– A fenébe is, Hugi! – mordultam rá. – Tudod, hogy utálom, ha megzavarsz.

– Tényleg? – húzódott még szélesebbre, már-már ingerlően szélesre a mosolya miközben belépett. – Ezt eddig nem is tudtam. Azt hittem, nem izgat, ha… – Egy pillanat alatt elhallgatott és megtorpant félúton az ajtó és az ágy között. Nagy barna szemeiben szinte már láttam saját tükörképemet, és még nyomorultabbul éreztem magam a látványtól, amit nyújthatok. Ahogy ott ülök, félig törökülésben az ágyon, halálsápadt arccal, a visszafojtott sírástól vörös szemekkel, ökölbe szorított kezemet a mellkasom előtt tartva. – Ó! – nyögte. – Tényleg… Ma van az a nap… el is felejtettem.

– Igen – vettem erőt magamon, hogy legalább a kezemet leengedjem az ölembe és enyhítsek szorításomon. – Én nem felejtettem el.

– Tudom – válaszolta kedvesen, megértő mosollyal az arcán. – Te sosem felejted el.

Egy pillanatnyi habozás után letelepedett mellém az ágyra, átkarolta a vállamat és gyengéden megpuszilta a halántékomat, majd az ölembe, a lazuló ujjaim körül előtűnő gyűrűre pillantott.

– Még mindig őrizgeted?

– Miért ne tenném? – nem akartam goromba lenni. Elvégre nem haragudtam rá. De mégis, már a puszta gondolat is fájt, hogy megszabaduljak tőle.

– Minden évben egyszer előveszed ezen a napon, hogy gyötörd vele magad, aztán pedig eldugd, hogy eszedbe se jusson, egyáltalán létezik. – Az ő szájából ez annyira szánalmasnak hangzott, hogy sírni tudtam volna, de én mégsem tehettem mást. Túlságosan is fájt ránézni, de a tudat, hogy nincs már többé… elviselhetetlen lett volna.

– Nagyon hiányzik – mondtam ki végül elfúló hangon.

– Tudom – simogatta a fejem Hugi, majd magához húzott és egy szeretetteljes csókot adott a homlokomra. – Tudom, nővérkém. De ennek így kellett lennie. Tovább kell lépned.

– Próbálok – válaszoltam színtelen hangon. – Próbálok nem gondolni rá. Betartom az egyességünket, úgy élem az életem, mintha sosem lettünk volna együtt, de… ezen a napon… Nem tudok nem gondolni rá.

Egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon. Már emeltem volna a kezem, hogy gyorsan letöröljem, de a húgom megelőzött. Lefogta a karom, majd a másik kezével, mely eddig a fejemet tartotta, gyengéden letörölte a sós vízcseppet a bőrömről.

– Gyere! – mondta néhány pillanatnyi rövid, de kellemes hallgatás után, miközben a kezemet fogva feltápászkodott az ágyból. – Ne búslakodj itt magadban! Szerezzünk egy italt!… Vagy kettőt…. Közben pedig beszélgethetünk.

– Nincs itthon semmi pia – ingattam a fejem. Biztosra tudtam, hiszen én szabadultam meg tőlük. Ilyenkor mindig így teszek, ha közeleg ez a nap, nehogy egy gyenge pillanatomban kedvem támadjon, és az alkoholmérgezés reményében mindet leöntsem a torkomon.

– Akkor menjünk le az Infernóba! – javasolta. – Meghívlak.

– Oda? – csodálkoztam. – De… Az most zárva van. A felújítás… az átalakítás…

– Elfelejted, hogy protekciód van – kacsintott rám. – A vendégek előtt zárva vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy egy barátnak ne tudjak előhozni valamit a raktárból.

Nem tiltakoztam tovább. Arcomra lassan kiült egy halvány mosoly, hogy aztán alig láthatóan bólintsak.

– Csak egy percet kérek.

– Rendben – lazított fogásán, hogy kezem kihullhasson ujjai közül. – Kint megvárlak.

Miután kilépett az ajtón, ismét a tenyerembe pillantottam a dísztelen kis fémdarabra. Egy ideig csak bámultam, majd az ágyon heverő üres doboz felé fordultam. Megmerevedtem. Paradox módon egyszerre cikáztak a gondolataim, mint a villám és volt a fejem teljesen üres. Aztán meggondoltam magam. Felemeltem a tekintetem a dobozról és felálltam az ágyról, miközben a hüvelykujjamra húztam a gyűrűt. A többi ujjamra túl nagy lett volna, de nem is volt oda való. Bár sosem hordtam tartósan, tökéletesen ráillett legnagyobb ujjamra.

            Vettem egy mély levegőt, igyekeztem megnyugodni, majd, amikor úgy éreztem, elég egyenletes már a szívverésem, kiléptem az ajtón.

***

            Kedvenc bárunk olyan volt, mintha bomba robbant volna benne. A falakon alig volt már vakolat, a padló csupa mocsok, és mindent fóliák borítottak. A bútorok eltűntek, csak a pult robosztus fa teste állt még a helyén, pár bárszékkel, de azt is megviselték a munkálatok. Aligha hinném, hogy Pultoska meg akarná tartani, még akkor se, ha egyébként illene a hely új arculatához.

            Barátnőnket, jó szokásához híven, most is itt találtuk. Nem tudtam, hol lakik, vagy van-e egyáltalán lakása, nem-e a raktárhelyiségben alszik egy kis priccsen, vagy egyenesen a pult alatt, hogy mindig itt tölti az idejét. De az is lehet, hogy a húgom hívta fel, amíg én a szobában készülődtem, hogy ő is csatlakozzon hozzánk, ne csak neki kelljen vigyáznia rám, nehogy esetleg fogjam magam, szétverjek egy sörösüveget és annak szilánkjaival vágjam fel az ereimet.

            Nem mintha megtettem volna. Csábított a gondolat, de nem vagyok öngyilkos fajta. És ha a történtek után meg is tettem volna, nem várok vele éveket.

– Levertnek tűnsz – tett elém Pultoska egy kinyitott üveget, aminek én azonnal leküldtem a torkomon a tartalma harmadát, majd fásultan rá morogtam.

– Ma van az évfordulója – magyarázta a húgom komoran, miközben a hátamat simogatta.

– Az évfordulója? Minek?

Hugi szinte már engedélykérően nézett rám, majd, amikor nem válaszoltam, Pultoska felé fordult.

– Annak, hogy a barátnője elment – jelentette ki.

– Ó! – sóhajtott fel Pultoska és együttérzőn rám nézett. – Nem is tudtam, hogy volt egy ilyen komoly kapcsolatod.

Ismét morogtam egyet, jelezve, hogy nem szívesen beszélek róla, de a húgom folytatta helyettem is.

– Igazából nem volt olyan hosszú. Pár hétig ha együtt voltak.

– Nekünk csak ennyi adatott – mormogtam az orrom alatt és ismét kortyoltam egy nagyott a sörömből.

– Hogyhogy? – csodálkozott a pult mögött álló barátnőnk. – Hova ment?

– Vissza Brazíliába – válaszoltam kurtán, csak még jobban összezavarva őt.

– Négy éve történt – kezdte el a történetet helyettem a húgom. – Briginek volt egy évfolyamtársa. Egy brazil ösztöndíjas lány. Fél évig volt itt, és a nővérem egyből belezúgott.

– Ó, értem – bólintott Pultoska. – Akkor eleve lehatárolt az idő.

– Pláne, hogy hónapokig kellett várnia rá. Csak csodálni tudom a kitartását, amiért abban a tudatban várt ennyi ideig, hogy a csaj hamarosan haza utazik és talán sosem látja viszont. Az a liba meg csak hitegette és…

– Ne beszélj így róla! – reccsentem fel.

– Ne haragudj! – fehéredett el egy pillanatra a húgom arca. Nem akartam megijeszteni őt. Bocsánatot akartam kérni, de végül inkább csak morogtam és visszafordultam a piámhoz.

– Felvilágosítanátok? – nézett egyikünkről a másikunkra Pultoska.

– A lány… hogy is mondjam – nézett rám bizonytalanul Hugi – nem igazán tudta, mit akar.

– Ezt nem értem – meresztette a szemét barátnőnk.

– Már a kezdetek kezdetén összejött Brigivel… Úgy, ahogy. Hitegette, aztán amikor a nővérem többet akart, csúnyán visszautasította.

– Elég! – most már csak erőtlenül morogtam. – Ezt nem hallgatom tovább.

Azzal feltápászkodtam a székemről és az ajtó felé indultam, de a húgom megragadta a karom és visszahúzott.

– Sajnálom – mondta. – Nem akartalak megbántani. Ígérem, nem beszélek róla így többet.

Tudtam, hogy csak azért mondja, hogy megnyugtasson, a véleménye egy fikarcnyit sem változott, de mégis inkább visszaültem és csendben hallgattam tovább.

– Aztán mi történt? – érdeklődött Pultoska.

– Hónapokig játsz… – folytatta volna Hugi, de aztán elharapta a szót. – Hónapokig nem tudott megbirkózni azzal, amit Brigi iránt érez, ő meg ezt nem bírta tovább és választás elé állította. A lány azt mondta magáról, hogy hetero, ami amellett, hogy úgy falta a nővérem száját, mintha egyben akarná lenyelni és élvezettel turkált a bugyijában, nehezen értelmezhető, de nem tágított mellőle.

– B pedig döntés elé állította, hogy vagy a heterósága, vagy ő? – nézett rám Pultoska.

– Valahogy úgy – bólintott Hugi. – De a lány nem tudott dönteni. Gondolkodási időt kért, Brigi pedig csak várt és várt.

– Aztán pár héttel az indulás előtt döntött csak?

– Az volt életem legszebb pár hete – válaszoltam most én, miközben a semmibe bámultam. Lelki szemeim előtt leperegtek azok a csodálatos napok.

– És aztán el kellett mennie – mondta ki Pultoska, én pedig bólintottam.

– Kikísértem a reptérre. Ott átölelt, megcsókolt és…

Nem tudtam folytatni. A könny már marta a szememet.

– Utána napokig vele kellett aludnom – szólalt meg ismét Hugi. – Egész éjszaka sírt, én meg csak magamhoz öleltem és simogattam a hátát.

– Sajnálom – nézett rám együttérző tekintettel Pultoska.

– Néha úgy tűnt, megnyugszik, de aztán, amikor meglátta a kezén azt a gyűrűt, megint sírva fakadt.

– Szóval tőle kaptad? – nézett a gyűrűmre Pultoska. – Eddig még nem láttam rajtad.

– Mert nem is volt rajtam – vettem el a pultról a kezem és lehúztam az ujjamról a gyűrűt, hogy ismét a markomba zárjam.

– Pedig jól áll – mosolygott rám kedvesen barátnőnk.

– Túl sok a hozzá kötődő fájdalmas emlék – csóváltam a fejem.

– Pár nap után elsuvasztotta a szekrénybe – magyarázta a húgom –, azóta pedig csak évente egyszer, azon a napon veszi elő, amikor a barátnője elment.

– Ó! – nézett rám ismét Pultoska.

– Akkor egy napig szorongatja, aztán megint elteszi egy évre. Nem is tudom, miért tartotta meg.

– Nem lenne szívem eldobni – jelentettem ki. – Túl értékes nekem.

– Emlékezni akarsz rá. – Nem tudtam eldönteni, Pultoska szavai kérdést vagy kijelentést formáznak. – Úgy érzed, ha megszabadulnál a gyűrűtől, azzal őt dobnád el.

Nem válaszoltam semmit, csak ismét a számhoz emeltem a sörösüveget.

– Azt kérte, amikor elment, hogy ne várjak rá. Talán sosem látjuk egymást viszont, ezért gondoljak rá csak úgy, mint egy jó barátra és ismerkedjek tovább. Én pedig ehhez tartom magam. Utána, hogy ne felejtsem el sose, odaadta a gyűrűt. Direkt nagyobbat vett, ami csak a hüvelykujjamra jó, nehogy félreértsem. Felhúzta, megpuszilta a tenyeremet, aztán megkért, menjek el. Nem akarta, hogy ott legyek, amikor fel kell szállnia a gépre, mert nem tudta, képes lenne-e itt hagyni… Azóta nem láttam. – Lehunytam a szemeimet és ismét magam előtt láttam szomorú arcát.

– Szerintem hordanod kéne. – Ismét kinyitottam a szemem Pultoska szavaira. – Azt szerette volna, ha emlékezel rá, és te emlékezni is akarsz.

Lassan bólintottam és a tenyeremben pihenő gyűrűre néztem.

– Utána sokáig nem tudtam ránézni egy másik nőre se… úgy – mondtam. – Amikor megláttam a kezemen a gyűrűt, mindig úgy éreztem, mintha őt csalnám meg.

– De ez nem igaz – simogatta a húgom a hátamat. – Te is tudod. Ő is ezt akarta.

– Tudom – válaszoltam elfúló hangon.

– És ez már régen volt – mondta Pultoska. – Azóta sok barátnőd volt már. Szép gesztus volt, hogy megajándékozott, és szerintem örülne neki, hogy hordod. Még akkor is, ha közben más nőt ölelsz.

Hüvelyk és mutatóujjam közé fogtam a gyűrűt és arcom elé emeltem. Hajlottam rá, hogy az ujjamra húzzam, de nem tudtam mozdulni.

– Négy évig nem felejtetted el – mondta halkan a húgom. – Ez csak annak lenne a jele, hogy ezután se fogod. De ettől még nem lenne megcsalás, ha mással vagy.

Lassan bólintottam, majd egy pillanatra elgondolkoztam. Ez már a múlt. Négy éve már a múlt. Ő már akkor lemondott rólam, amikor felszállt a gépre, és talán valamennyire én is. Négy évig nem tudtam ránézni se anélkül erre a gyűrűre, hogy könny ne szökjön a szemembe, pedig utálok sírni. Talán épp itt az ideje, hogy ez változzon.

            Óvatos mozdulattal húztam fel a gyűrűt a hüvelykujjamra, majd vettem egy mély levegőt és a rám mosolygó arcokra néztem.

– De elég a siránkozásból! – mosolyodtam el én is. Eleinte erőlködnöm kellett, de aztán meglepően könnyen jött a visszafogott vidámság. – Beszéljünk másról! – néztem Pultoskára. – Hogy áll az Inferno átalakítása?

 **********************************************************************

Remélem, tetszett a történet. Várom a véleményeket. Bármilyen formában örülök a megjegyzéseknek, legyen az dicsérő vagy kritizáló, akár névtelenül is. Ebből tanulok, hogy mit csinálok jól és mit rosszul.

Akinek tetszett a történet, lájkolhatja a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon.