Fülszöveg helyett: Egy hónappal a Juliával és Rhanyellel történt incidens után Ixtchel ismét visszatér munkájához, hogy a szexuálisan vagy fizikailag bántalmazott nők nevében bosszút álljon, természetesen nem ingyen. A dolgok azonban már nem térnek vissza a régi kerékvágásba. Ixtchelt zavarba ejtő látomások gyötrik, miközben két elszánt FBI ügynök is a nyomába ered, eltökélve, hogy rábizonyítják a már eddig is az ő nevével összefüggésbe hozott gyilkosságokat.
Írta: Katia N. Ruiz
Fordította: Sinara
**************************************************************
1. rész
Ixtchel
hátradőlt a székében. Feje kissé oldalra billent, ahogy lepillantott legújabb
célpontjára. A férfi a földön ült, hátát a falnak vetve. Szemében félelem
tükröződött, és egy vizelet kesernyés szagát árasztó folt rajzolódott ki a
nadrágján. Ixtchel alapos munkát végzett, hogy megtudjon mindent erről a
fickóról. Nem akarta, hogy megismétlődjön az, ami a legutóbbi célpontjával
történt. Két nő fogságba ejtette őt, és az egyikük, bosszúból, majdnem meg is
ölte. Soha többé nem akarta ezt újra átélni.
Mostani
megbízója egy fiatal nő volt, aki alig nőtt még ki a tinédzser korból, és akit
a mostohaapja szexuálisan zaklatott tizenhárom éves kora óta. Az anyja sose
jött rá, és ő sem akarta soha elmondani neki az igazat. Az egyik szexuálisan
bántalmazott nőknek rendezett programon hallott Ixtchelről, és egy pillanatot
sem vesztegetett el, hogy megtalálja.
A
férfi félelemmel teli nyögései rántották vissza a jelenbe, és tekintete ismét
áldozatára szegeződött. Előre hajolt, és méregtől csöpögő hangon kezdett
suttogni: – Csapj csak zajt, és még fájdalmasabb lesz a halálod!
Előhúzta
kesztyűbe bújtatott kezét, és brutális erővel tépte le a ragasztószalagot,
amivel elhallgattatta áldozatát.
A
férfi fájdalmasan felkiáltott, de a hangja fájdalmas nyöszörgéssé szelídült,
amikor belenézett a figyelmeztetően villogó macskaszerű szemekbe. Még sosem
találkozott ilyen erős nővel. Könnyedén foglyul ejtette őt az irodájában, és
könnyedén megemelte egyáltalán nem elhanyagolható testtömegét. A nő most
elővett egy szemmel láthatóan borotvaéles kést, és játszadozni kezdett vele,
miközben visszaült a székébe, és élvezettől vigyorgó arcából üres tekintettel
meredt áldozatára.
– Hilda – szólalt meg végül,
hosszú idő után. Figyelte, ahogy a férfi megmerevedik, és tágra nyílt szemekkel
néz rá. – Csókoltat. Valami utolsó szó?
– Én… nem értem – motyogta a
férfi, a csillogó pengére bámulva, ami teljesen megbabonázta halálra rémült
lelkét. – Miért tenne ilyet? – Tudta, hogy túl messzire ment az előző héten,
amikor anális szexre kényszerítette a mostohalányát. Azóta Hilda gyűlölettel és
gyilkos haraggal nézett rá. Ez a nő pedig, akárki is legyen, most ismét csak
hátra dőlt a székében, és állatias éhséggel bámult rá rémisztő szemeivel. Ha
nem lenne ilyen vérfagyasztó tekintete, akár angyalnak is nézhetné világosszőke
hajával és halványszínű bőrével.
– Tudod, hogy miért – vicsorgott
Ixtchel, és türelmetlenül felmordult. – De ez nem fontos. Csak azt akartam,
tudj róla, amikor megteszem ezt. – Azzal felállt, és letépett egy darabot a
szekrényben talált ragasztószalagból, hogy ismét betapassza a férfi száját.
Csak bámulta, ahogy az próbált felsikoltani. Hirtelen előre dőlt, a késsel a
férfi ágyéka felé döfve, és alaposan megforgatta a csuklóját. A penge átszaladt
a férfi ruháján, és szétroncsolta a nemi szerveit.
Kihúzta
a fegyvert áldozata testéből, és ismét hátra dőlve figyelte, ahogy az hosszan
üvölt a szájára tapasztott anyagba. Aztán felállt a székéből, és lassan
odalépett a vergődő testhez.
Carmen Kass alias Ixtchel. |
***
– Jesszusom! – suttogta az
FBI-ügynök, bámulva a vérben úszó, megcsonkított holttestet, ami az asztalán
hevert. A hideg vér, amivel ezt a gyilkosságot végrehajtották, megrémítette.
Szürke szemei végigfutottak a látvány minden apró elemén. Az áldozat egy
porcikája sem maradt épen. A ruhája cafatokban lógott róla, és a hosszú vágások
mélyen futottak a hátán a vállaitól a fenekéig. Hatalmas vértócsa terjengett
alatta a padlón, ami valószínűleg a fenekéről csorgott le a lávai között.
– Marlowe ügynök! – szólította
meg egy hang az ajtó felől.
Rhiannon Marlowe ügynök
várakozóan pillantott fiatal asszisztensére. Igazából örült, hogy elfordulhat
ettől az undorító látványtól. Ez a gyilkos épp olyan nyomokat hagyott maga
után, mint az, aki szétszórva hagyott holttesteket maga után az egész orszában.
Mindegyikük férfi volt, kivéve azt a két nőt, akiket úgy egy hónapja fedeztek
fel egy lakásban Greenwich Village nyugati részén, amikor a bűz már felkeltette
a szomszédok figyelmét. De ami még jobban dühítette Marlowe ügynököt, a gyilkos
soha nem hagyott maga után semmi olyan nyomot, amin elindulhattak volna. Akárki
is legyen, rendkívül intelligens és alapos.
Az
asszisztense, Mary Tolstoy, átnyújtotta neki a jelentést a szomszédok
kihallgatásáról, amíg vártak a halottkémre.
– Senki nem hallott semmit –
jelentette, és a padlóra szegezte a tekintetét. A reggelije kitartóan
kívánkozott vissza, mióta először beléptek ebbe az irodába Marlowe ügynökkel.
Csak azért fedezték fel a testet, mert az ajtó tárva-nyitva volt, mintha a
gyilkos azt akarta volna, hogy felfedezzék a testet.
Marlowe
kisöpört egy barna tincset az arcából, és elengedett egy frusztrált sóhajt.
– Hívta már a halottkémet? –
kérdezte monoton hangon.
Tolstoy bólintott, és feljebb
tolta drótkeretes szemüvegét az orrán.
– Bármelyik pillanatban itt
lehetnek. – Aztán felkapta a mobiltelefonját, amikor az megszólalt.
Marlowe bólintott, és óvatosan
megkerülte az asztalt, hogy az ablakhoz lépjen. Azon gondolkodott, hogy tud ez
az illető nyom nélkül ide-oda mozogni. Tekintetével végigpásztázta az utcát.
Hétköznapi nyüzsgés uralkodott. Az emberek a dolguk után siettek, nem tudva
róla, hogy egy a közvetlen közelükben egy brutális gyilkosság történt.
Tolstoy
letette a telefonját, és felé fordult.
– Ennek a pasasnak vastag aktája
van a gyerekek elleni szexuális erőszak területén.
– Még egy – suttogta Marlowe.
Minden egyes áldozatnak meg volt a maga története a szexuális erőszakok sorban,
vagy csak egyszerűen a fizikai erőszak terén. Többségük a házastársát
bántalmazta, de néhányukat el is ítélték szexuális erőszakért. A két
meggyilkolt nő egy beteges és torz szerelmi kapcsolatban élt a család és a
barátok szerint, és gyanúsíthatóak voltak egyikük anyjának a megölésével, de
sosem került elő elég bizonyíték ellenül.
Marlowe ügynököt a halottkém
irodája felöl érkező hangos zaj zökkentette ki a gondolataiból.
***
Ixtchel
a zuhany forró vízpermete alatt állt. A szemeit lehunyta, és hátradöntötte a
fejét, hogy a víz szabadon folyhasson le a nyakán és a mellkasán. Vett egy mély
levegőt, és elzárta a vizet. Ahogy kilépett a zuhany alól, felkapott egy
törülközőt, és szárítkozni kezdett. Ki akart mozdulni ma este, hogy találjon
egy nőt, akivel kiélheti a benne tomboló haragot.
Felhívta
az ügyfelét, és csak három szót üzent neki. „A munkát elvégeztem.” A fiatal nő
pedig elsuttogott egy halk köszönetet.
A
hálószobája tükre elé lépett, és végigpillantott a sebhelyen, ami az oldalán és
a karján húzódott. Belényilalt a fájdalom, amikor megérintette a még mindig
rózsaszínes vágatot az oldalán, de ennek ellenére, szépen gyógyult. Miután
elhagyta Rhanyel lakását azon a végzetes éjszakán, azonnal egy orvos háza felé
vette az irányt, aki illegális beavatkozásokra szakosodott. Nem kérdezett
semmit, Ixtchel pedig elégedetten távozott tőle tizenöt öltéssel, és
fájdalomcsillapító pirulákkal. A szívének sérülését azonban semmi nem
gyógyíthatta be.
***
Ixtchel
a hátára lökte az idegen nőt a kanapén, felhördülve, miközben ágyékát a másik
fenekéhez nyomta. Érezte, hogy a dereka köré csatolt műpénisz belső része saját
lüktető szemérméhez nyomódik. A nő felnyögött az élvezettől, és hátralökte
testét Ixtchel felé.
Már
a bárban, amikor észrevette ezt a különös nőt a dudorral a lábai között, tudta,
hogy meg kell szereznie őt, vagy legalábbis elérni, hogy rámozduljon.
Ixtchel
megragadta partnere falatnyi miniszoknyáját, és durván lerántotta a térdéig.
Kigombolta farmerét, hogy a műpénisz előre ugorjon, és figyelmeztetés nélkül
megragadta a hosszú sötét hajat, hogy egy mozdulattal behatoljon az üdvözlően
felé forduló nyílásba. Egyre nehézkesebben vette a levegőt, a szemei pedig
fennakadtak, ahogy mozgatta szerszámát a nőben. Olyan hévvel dugta őt, mintha
még sosem csinált volna ilyet. A nő felsikoltott, és ujjai belemélyedtek a
kanapéba.
Ixtchel
teljesen elvesztette a valóságérzetét. Juliát látta maga előtt. Az ő hátát. Az
ő haját. Hasizmai megfeszültek, ahogy érezte az orgazmus közeledtét. Egyre
hevesebben lökte az ismeretlen nőbe a szerszámát, hallgatva a szűk barlangot
ellepő nedvek cuppogását. Amikor pedig a nő sikoltva elélvezett, az a barlang
keményen rászorult Ixtchel műpéniszére.
Ahogy
kihúzta belőle a szerszámát, a nő elterült a kanapén. Ixtchel megkerülte ziháló
testét, majd leült mellé, és hátradöntötte a fejét. A nő felemelte a
tekintetét, és odakúszott hozzá. Belenézett azokba a macskaszerű szemekbe, és
lassan ráhúzta magát a meredező műpéniszre, még egy menet kedvéért. Lehunyta a
szemeit, Ixtchel pedig érezte, hogy a lélegzete elakad, ahogy a nő fel-le
mozgott rajta. Megragadta a csípőjét, és heves mozdulatokkal ő is rásegített a
karcsú test vonaglására.
– Imádtam, amikor ezt csináltad
velem.
Ixtchel felemelte a tekintetét.
Julia hangja még jobban feltüzelte a vérét.
– Julia – suttogta. – De te…
– Halott vagyok, tudom – mozgatta
a csípőjét ide-oda a nő, teljesen megőrjítve Ixtchelt. – Neked hála. – Azzal
előre hajolt, és hevesen megcsókolta a szőke nőt, nyelvét éhesen a szájába
dugva.
– Mit akarsz? – suttogta Ixtchel
levegő után kapkodva, miközben Julia a nyakát csókolgatta, és beleharapott a
fülcimpájába.
– Téged – hallatszott a suttogó
válasz, miközben kezei megragadták Ixtchel haját, és egyre hevesebben kezdett
rajta mozogni.
A bérgyilkos hátra vetette a
fejét, és felnyögött. A teste remegett a tagjaiban felgyülemlő feszültségtől.
Szemei lecsukódtak, és egész lényét átjárta az orgazmus. Végül a rajta lovagló
nő is még egyszer elélvezett, előre hajolva, hogy Ixtchel mellkasán nyugtassa a
fejét.
– Ki az a Julia? – suttogta
hosszú csend után.
– Hogy? – pattantak fel Ixtchel
szemei.
– Folyton ezt a nevet emlegeted –
mondta a nő, és elhúzódott, amikor Ixtchel ismét a csípőjére akarta tenni a
kezeit.
– Senki – válaszolta a bérgyilkos,
miközben felállt, és elsétált az ismeretlen nőtől. – Öltözz! – utasította, majd
egy pillanatra zavarodottan rá nézett. – Mi is a neved?
A nő sértődötten nézett rá egy
pillanatra, de az Ixtchel szeméből áradó hideg érzelemmentesség belé fojtotta a
szót.
– Tara.
A bérgyilkos bólintott, és
megigazította a műpéniszt, hogy visszatuszkolhassa a nadrágjába.
– Hová mégy? – lépett hozzá Tara,
majd visszarettent, amikor Ixtchel szemei figyelmeztetően rávillantak.
– Haza megyek – sziszegte a másik
nő.
– Oké. – Tara csak ennyit
mondott, és figyelte ezt a két lábon járó szőke rejtélyt, ahogy kisétál a
lakása ajtaján. Érezte, hogy a szíve ismét hevesebben kezd verni, ahogy azok az
ijesztő szemek még egyszer utoljára rá villantak.
***
Pár
napal később Tolstoy belépett a főnöke irodájába, hogy asztalra tett lábakkal,
kezei közé temetett arccal találja őt ott. Késő éjszaka volt, és egyikük sem
pihent, mióta azt a testet megtalálták. Átfutották a lezáratlan ügyek aktáit,
hogy hasonlóságokat találjanak a jelenlegi gyilkossággal. Azonban nem akadtak
semmiféle nyomra. Hosszan beszélgettek az ügyről, remélve, hogy együtt ki
tudnak találni valamit.
Tolstoy
először nem értette, mi köze lehet annak a két megölt nőnek ugyanahhoz a
gyilkoshoz, aki után most nyomoznak. Marlowe azonban elmondta neki, hogy Julia
Armando apja mögött hosszú történet áll a házastársak közötti fizikai erőszak
terén, de a felesége sosem jelentette fel. Megmutatta az asszisztensének a
férfi meggyilkolásáról készült aktát, és nehéz volt nem felfigyelni a
hasonlóságokra a jelenlegi esettel.
A
dohányzóasztalára kötözték a saját lakásában. Vértócsa terjengett a lábai
között, lecsorogva a hátán ejtett mély vágásokból. A belső szervei
foszlányokban lógtak ki az ágyékából. A különbségek ellenére egyértelmű volt,
hogy ugyanarról a gyilkosról van szó. A helyi rendőrség először a feleséget
gyanúsította, de arra az erő, amivel az áldozatba vágták a kést, nyilvánvalóan
nem lett volna képes. Tehát nem ő tette, vagy legalábbis volt társa is.
A
család elmondta, hogy Julia Armando természetellenesen kötődött az apjához. Nem
szexuálisan, de erős érzelmi megszállottsággal. Amikor a férfi saját anyja
egyszer azt mondta, hogy a fia nem beszámítható, Julia annyira megharagudott
rá, hogy soha nem szólt többé a saját nagyanyjához. A lány bosszút esküdött az
anyja ellen, és az ellen az illető ellen, aki megölte az apját. Amikor
Marlenét, Julia anyját, holtan találták pár hónappal később, a család azonnal
Juliát és a barátnőjét gyanúsította, aki ugyanolyan őrült volt, ha nem még
inkább, mint maga Julia. Persze sosem találtak elég bizonyítékot ellenük.
Marlowe
felnézett az asztaláról, és hangosan sóhajtott.
– Minden az első gyilkossághoz
megy vissza – intett a társának, hogy üljön le.
Tolstoy helyet foglalt, és kérdőn
pillantott rá.
– Azt olvastam – intett az ügynök
az előtte heverő akta felé –, hogy az első fickónak volt egy lánya…
– Ahogy sok mindenki másnak is –
szakította félbe Tolstoy.
Rhiannon sértődötten
elmosolyodott.
– Igen… Kapcsolatba léptem egy
nyugalmazott őrmesterrel az oregoni Portland századik körzetéből – pillantott
ismét az irataira, majd folytatta a történetet arról a tíz évvel korábban
meggyilkolt férfiról.
***
John
D’Agostino a drogok és az alkohol megszállottja volt. A harmadik kedvenc
időtöltése pedig a felesége és a lánya zaklatása volt. A férfi jól el volt
eresztve. Hatalmas tőkét kapott az apjától, aki viszont pontosan tudta, hogy a
fia magától semmire se menne. Amikor D’Agostinot a felesége holtan találta, a
szobalányok megtörtek, és elmondtak mindent.
Úgy
tűnt, a férfi folyamatosan az irodájába rángatta a feleségét és a lányát, és
arra kényszerítette a gyereket, hogy végignézze, ahogy ő megerőszakolja az
anyját. Néha meg is kötözte őt, hogy helyben tartsa, néha viszont csak ült ott,
mint egy sóbálvány, figyelve, ahogy az apja kínozza az anyját. Amikor épp nem
azzal volt elfoglalva, hogy a feleségét zaklassa, a lányával foglalkozott.
Többnyire drogokat tömött belé, kíváncsian, mi lesz az eredmény.
Kész
csoda volt, hogy a lány végül nem vált függővé a sok belé tömött kábítószertől.
Azonban nem is volt rá hatástalan. A növekvő őrület egyértelműen látszott a
szemeiben, és senki nem tehetett ellene semmit. Mindenki, aki D’Agostino közelében
tartózkodott, halálos félelemben élt. A felesége, Fernanda, olyan volt, akár
egy szellem, amikor néha napján feltűnt a hálószobán kívül is. Néma volt,
zárkózott és falfehét.
A
kislány pedig, rémisztő volt. Ahogy az évek teltek, a kislányból fiatal nő
lett. Erős és egészséges. Sokszor késő éjszakáig fennmaradt, és nem egyszer
találták a sötét folyosó padlóján ücsörögve, ahogy fagyos tekintettel figyeli
az apja szobája ajtaját. Reggelente a reggelinél csak ült, és bámulta a férfit.
A düh úgy lebegte körbe, mint valamiféle aura. Az egész személyzet úgy
tekintett rá, mint egy ketrecbe zárt fenevadra, ami bármikor kitörhet. De ő
sosem adott rá okot, hogy féljenek tőle. Amikor John D’Agostinot holtan
találták, az elsőszámú gyanúsított a lány volt.
***
– Mit találtak a lányról? –
kérdezte Tolstoy kíváncsian.
Rhiannon még mindig lehajtotta a
fejét, és a családi fényképét vizsgálgatta, amit Devon őrmester küldött neki a
beszélgetésük után. Csak a férfi mosolygott. A felesége a karjai közé bújt,
tekintetét a padlóra szegezve. A lányuk viszont, aki úgy tizenöt éves lehetett,
egyenesen az objektívbe bámult. Szőke haját hanyagul vágták rövidre, és a
homlokánál enyhén felkunkorodott.
De
a haja nem takarta el a szemeit, amitől még a képen keresztül is a hideg futkosott
az ügynök hátán.
– Semmit – mondta ki végül. Hátra
dőlt, és átnyújtotta a képet Tolstoynak. – A lány épp moziban volt, amikor a
gyilkosság történt, a szobalányok szerint.
Tolstoy is megvizsgálta a
fényképet, megborzongva a fiatal lány szemeiből áradó sötétségtől.
– Ijesztő a tekintete –
pillantott fel. – Gondolja, hogy falaztak neki?
– Több, mint valószínű. A helyi
rendőrség is erre gyanakodott, ezért vizsgálatot folytattak a lány ellen, de
nem találtak semmit. Ő sem beszélt. Olyan nyugodt volt, mint egy nyomorult
szent, amikor kikérdezték, de egy szót sem jött ki a száján.
Rhiannon nyújtózkodott, majd
felállt, lassan oda-vissza sétálva az asztala mögött.
– A nagyapa követelte, hogy
hagyják békén a menyét és az unokáját. Eleget szenvedtek már a fia miatt. A
vizsgálatot hamarosan lezárták. A lány nem sokkal később elhagyta Oregont, és
senki nem tudja, hol van.
– Érdekes – szólalt meg Tolstoy.
– Mi is a lány neve?
– Ixtchel D’Agostino – suttogta
Rhiannon, végigfuttatva a kezét zilált haján. Fáradt volt. Ez az ügy sokat
kivett belőle. Egyrészről örült, hogy ez az emberiség szégyene eltűnt a föld
színéről, de másrészről tudta, hogy el kell kapnia a gyilkost. Veszélyes lehet
másokra is, akkor is, ha eddig nem adta jelét. Eddig csak a molesztálókra
csapott le, kivéve azt a két nőt.
Rhiannon
arra gyanakodott, hogy azok ketten többre vállalkoztak, mint amivel elbírtak. A
szemei összeszűkültek, ahogy elgondolkodott.
– Azok a szeretők valószínűleg
megpróbáltak bosszút állni – mondta ki hangosan, az asszisztense pedig
kíváncsian nézett fel rá. – Szemmel látható, hogy ez a nő nem jelent veszélyt
másra, csak a molesztálókra. Azok a szeretők, nos, rohadt betegesek voltak, és
nyílt titok, hogy bosszút akartak állni Armando apjáért. Talán a nyomára
bukkantak. – Megborzongott, ahogy belegondolt.
Tolstoy hátra dőlt a székében.
Levette a szemüvegét, és fáradtan megdörzsölte a szemét.
– Lehetséges – mondta ki végül.
Rhiannon együttérzően
elmosolyodott.
– Hosszú napunk volt. Miért nem
tartunk egy kis szünetet, és megyünk haza lefeküdni? – javasolta.
Tolstoy bólintott, és gyorsan
becsukta az asztalon heverő aktát. Mindketten gyorsan összeszedték a
holmijukat, és hazafelé indultak.
2. fejezet
Ixtchel a falnak dőlve ácsorgott
a kis tánctér mellett. Szemeivel alaposan végigpásztázta a sötét bárt. A tömeg
sűrűn hullámzott. Izzadt testek nyomódtak egymáshoz a meleg helyiségben. Érezte
a rá vetülő tekinteteket. Nem voltak ellenségesek. Inkább csak érdeklődők.
Ahogy ellökte magát a faltól, érezte, hogy a nadrágjába gyömöszölt felcsatolható
szerszám az ágyékának dörzsölődik, ami mosolyt csalt az arcára. Ma este haza
fog vinni valakit magával.
***
A
nő mély nyögései még jobban felizgatták Ixtchelt. A nő haja az arcába
csapódott, miközben csókolóztak, ágyéka pedig Ixtcheléhez dörzsölődött. A
gyilkos felnyögött, ahogy a nő ráhúzta magát a szerszámra. A gyomra megfeszült,
ahogy érezte a műanyag makkot a kemény csiklónak dörzsölődni. Kezek túrtak a
hajába, felemelve a tekintetét. Szemei pedig elkerekedtek, amikor ismét Juliát
pillantotta meg maga előtt.
– Megőrülök – zihálta, szorosan
lehunyva szemeit.
– Talán a bűntudat teszi, hogy
megöltél – suttogta Julia az arcához közel. Úgy hangzott, mintha a hang
egyszerre szólna belülről, Ixtchel fejéből, és kívülről.
– Nem bántam meg – suttogta a gyilkos,
felnyögve, amikor Julia erősebben a hajába markolt.
– Ó! De meg fogod, amikor
végeztem veled – ígérte, lejjebb húzva a kezeit a gyilkos vállaira, és
belemélyesztette a körmeit a húsába.
Az idegen nő felsikoltott, amikor
Ixtchel keményen elrántotta a kezeit a válláról. A gyilkos erősen szorította a
csuklóit, fájdalmas nyögéseket csalva elő belőle. A szőke nő szemei kitágultak,
amikor ráébredt tévedésére. Elengedte a nő csuklóját, és engedte, hogy az apró
kezek visszatérjenek előbbi helyükre. A nő mélyen felsóhajtott, és azonnal el
is felejtette a kis közjátékot, ahogy rátörtek az orgazmus első görcsei.
Anagabriela Espinoza alias Julia Armando. |
Amikor
rátörtek a gyönyör hullámai, Julia halálának képei tolultak Ixtchel szeme elé.
Szinte ismét érezte a nő torkának érintését összeszoruló ujjai között. A rajta
vonagló nő már egyre inkább kezdett egyszerű kellemetlenséggé válni, és alig
tudott uralkodni magán, hogy ne lökje el magától. Már majdnem vége volt.
Érezte. A nyögések egyre hevesebbek lettek. Amikor pedig végeztek, Ixtchel
felült, eltolva magától a bevadult nőt, és kikászálódott az ágyból.
– Mi a baj? – kérdezte a nő,
fátyolosan remegő hangon. Ixtchel hátát bámulta, majd tekintete lejjebb tévedt
az izmos lábakra. A lélegzete is elállt a gyönyörű látványtól.
A gyilkos lehunyta a szemeit, és
hátravetette a fejét, hogy vegyen egy mély levegőt. Hirtelen szőke sörénye
szabadon omlott le a hátára.
– Végeztél, ugye? – szólalt meg
végül kimért hangon. A türelem soha sem volt különösebben erénye.
Az idegen nő úgy érezte, ereiben
megfagy a vér. Ahogy Ixtchel félig felé fordult, rávillantotta őrült szemeit,
melyek most még fakóbbnak tűntek a hálószoba lámpafényében.
A
nő nem válaszolt, Ixtchel pedig a nadrágjáért nyúlt, és magára húzta azt,
beleerőltetve a műpéniszt. Kimért pontossággal vette magára a ruhadarabokat,
majd miután fekete pólóját betűrte a nadrágjába, kisétált az ajtón.
***
Később
Ixtchel már a saját ágyában forgolódott. Rémálmok gyötörték.
– Látod, látod! Egyformák
vagyunk, te meg én – suttogta az apja, átkarolva hüppögő anyját. Az asztala
fölé hajolt, és a nőbe lökte a farkát, mindenféle figyelmeztetés nélkül.
– Nem – suttogta Ixtchel.
Megfeszítette az izmait, de karjait leszorította a kötél, amivel a széknek
kötözték.
– Persze, hogy igen – mondta a
férfi nyugodtan, mélyebbre lökve hímtagját a feleségében. – Te is szereted ezt.
Szereted, ha sikoltanak. Amikor próbálnak ellenállni.
– Nem! – próbált kiszabadulni
Ixtchel.
Az apja őrülten felnevetett, és
elhúzódott a feleségétől, aki most a padlóra rogyott, hátát fordítva a lánya
felé, és zokogott.
Ixtchel
látta a nő hátához tapadó szőke hajzuhatagot, és hallotta zavarodott
motyogását.
Az
apja lassan hozzá lépett, és ő látta az anyja vérét az ágyékán. Elfordította a
fejét, ahogy az apja előre hajolt. A nagy kéz megragadta az állát, hogy
visszafordítsa, és mélyen a szemébe nézzen.
– Olyan vagy, mint én. Az én
vérem vagy. A részed vagyok.
– Nem! – üvöltötte a lány,
zihálva, ahogy felült az ágyban. Kikászálódott az ágyból, és izzadt tenyerével
az asztalra támaszkodott. Egy pillanattal később áthajította a telefont a
szobán dühében. – Nem! – üvöltött fel ismét. Nehezen lélegzett. A kezei
remegtek. Aztán csak térdre rogyott, és hangosan üvöltött dühében.
***
– Halló! – mondta az érzéstelen
hang.
– Ixtchel! – Fernanda D’Agostino
érezte, hogy könny szökik a szemébe, hogy hallhatja a lánya a hangját.
– Én vagyok, anya – mondta
Ixtchel visszafojtott hangon. A telefonba szűrődő utcai zajoktól alig lehetett
érteni. – Hogy vagy?
– Ó, kicsim! Most már sokkal
jobban vagyok, hogy tudom, rendben vagy – pillantott Fernanda hálásan az
unokatestvérére, Marie-ra, aki odalépett hozzá egy csésze teával. A lánya
havonkénti hívásai voltak az egyetlen öröm az életében. – Mere jársz?
– Tudod, hogy nem mondhatom meg –
válaszolta Ixtchel hűvösen.
– Persze, édesem – suttogta
Fernanda. – Figyelj rám! Megint eljöttek hozzánk. – Félelem csengett a
hangjában. – Mit tettél, édesem? Ennek véget kell vetni.
Ixtchel nem válaszolt. Az anyja
tudta, hogy a férje rossz hatással volt a lányukra, de álmában sem gondolta
volna, meddig megy el Ixtchel. Amikor John meghalt, azt hitte, ennek az
egésznek vége lesz. Mindkettőjük számára. De amikor a lánya eltűnt, és
napvilágra kerültek a hírek a hasonló gyilkosságokról szerte az országban,
tudta, hogy ennek sosem lesz vége. Ixtchel belekerült egy végtelen spirálba,
amiből ki kell lépnie, mielőtt túl késő lesz.
– Most már mennem kell, anya –
mondta Ixtchel.
– Szeretlek, kicsim. Kérlek, légy
óvatos! – mondta, egy pillanattal később pedig a vonal megszakadt. De legalább
hallhatta a lánya hangját.
– Minden rendben van vele,
Fernanda? – kérdezte Marie, és átnyújtotta neki a teás csészét.
Fernanda leült a dohányzó asztal
mellé.
– Nem tudom. Sosem tudok meg
semmit. Visszafolytja az érzéseit. Csak úgy tudnám megmondani, ha a szemébe
nézhetnék, de nem lehet. – Keserűen összevonta barna szemöldökét. – Rohadj meg,
John!
Marie megsimogatta unokatestvére
karját.
– John megkapta, amit
megérdemelt. Még a saját apja is így gondolja.
– Nem hiszem el, nem láttam. –
Fernanda továbbra is magát hibáztatta, hogy teret engedett John őrületének.
– Fernanda – mondta Marie gyengéd
hangon. – Nem akarta, hogy lásd. Nagy színész volt. Senki sem vette észre, mi
folyik a háttérben. Azt hittük, Ixtchelnek valamilyen lelki betegsége van, vagy
ilyesmi.
Fernanda a könnyeivel küzdött.
– Ha elkapják, halálra ítélik –
zokogot.
– Édesem – grimaszolt Marie. Nem
tudta, mit mondhatna. – Ixtchel nem beszámítható. Nem bűntethetik azért, amiről
nem tehet.
Fernanda tudta, hogy az
unokatestvérének igaza van, de nem tudott megnyugodni. Visszaidézte az időket,
amikor a lány még csak tizenöt éves volt, és John belé tömte azt a rengeteg
heroint.
***
Fernanda
beosont a lánya szobájába, és a földön fetrengve találta őt, félig
eszméletlenül. Sikoltva rohant oda hozzá, és térdre rogyott mellette.
– Ixtchel! – zihálta, és könny
folyt le az arcán, ahogy magához szorította a lányát.
Ixtchel szeme kinyílt, és lassan
felpillantott az anyjára felhős tekintetével. Elhúzódott, amikor Fernanda
megpróbálta letörölni a nyálat az álláról.
– Ó, kicsim! Mit tett veled?
– Én… – Ixtchel nehezen formálta
a szavakat, de a düh egyértelműen kiolvasható volt a szeméből.
Fernanda halkan zokogott, és
felemelte a kezét, hogy megsimogassa a lánya arcát. Egy meglepően gyors
mozdulattal Ixtchel megragadta a kezét, mielőtt elérhette vona.
– Meg… fogom… ölni… őt – zihálta.
– Nem, Ixtchel – csóválta a fejét
Fernanda zavartan.
– Ennek… véget kell… vetni.
– De ő az apád.
– Nem – lökte el az anyját
Ixtchel, és sikertelenül próbált felülni.
– Ixtchel…
– Ő… egy szörnyeteg – köpte
Ixtchel. Orrlyukai kitágultak, mintha csak az ott kieresztett gőz akadályozná
meg, hogy felrobbanjon a dühtől.
Kifogyva a szavakból, Fernanda
nem tehetett mást, csak imádkozott, hogy a lánya lekűzdje a benne tomboló sötét
érzelmeket.
Egy héten belül, Fernanda
legmélyebb megrökönyödésére, John D’Agostinot brutálisan meggyilkolták.
3. fejezet
– Találja ki, mit találtam! –
lépett be Tolstoy Rhiannon irodájába egy dossziéval a kezében.
Rhiannon felnézett az irataiból,
és levette a szemüvegét, megdörzsölve szürke szemeit.
– Remélem, jó hír – válaszolta
szárazon, az asszisztensére pillantva. Az általában félénk Tolstoy most
teljesen fel volt villanyozódja.
– Nos, ö… – hezitált Tolstoy,
megköszörülve a torkát. – Az anya kapott egy hívást. – Rhiannon meglepetése
kítűnt felemelkedő szemöldökéből. – A helyi ügynökök úgy döntöttek, telepítenek
egy poloskát a D’Agostino család telefonjaiba. Tudja, a Patriot Act[1]
alapján joguk van hozzá.
Rhiannon a szemét forgatta, és
intett fiatalabb asszisztensének, hogy folytassa.
– Nos, D’Agostino felhívta az
anyját az unokatestvérénél ma egy óra negyvenötkor egy utcai telefonról
Greenwich Village-ből, a Kilencedik Utca és a Hatodik Sugárút sarkáról. –
Tolstoy végre leült. – Most már legalább van egy terület, amit átkutathatunk.
Rhiannon lenyűgözötten bólintott.
– Igen, van – vonta össze a
szemöldökét gondolkodás közben. – Nem akarom bevonni a helyi rendőrséget. Tudja!
Abból csak a probléma lenne – tette hozzá, mielőtt Tolstoy tiltakozhatott
volna. – Gondolja csak végig! Szólunk a kopóknak. Ők teletömik a lapokat D’Agostino
képével, aki rájön, hogy a nyomában vagyunk, és megint eltűnik. Most vagyunk a
legközelebb hozzá. Szaglásszunk körül, miből élünk! Diszkréten, természetesen.
Tolstoy egyetértően bólintott.
– Helyes – sóhajtott Rhiannon. –
Mi lenne, ha máris hozzálátnánk?
– Jól hangzik, Marlowe ügynök, de
adjon még pár percet! Ki kell mennem a mosdóba.
Rhiannon ismét felsóhajtott, majd
bólintott. Ez a lány néha az idegeire ment. Nem tudta, hogy azért, mert túl
csendes, vagy azért, mert túl tudálékos. Aztán ismét felsóhajtott, és a telefonért
nyúlt.
Jaimie Alexander alias Rhiannon Marlowe. |
***
– Közel vagyunk – töltötte be a
testetlen hang a sötét szobát.
A hatalmas asztal mögött ülő
férfi bólintott, és lassan elmosolyodott magában. Hideg, sötét szemei
elégedetten csillogtak. Végigfuttatta kezét sűrű, ősz haján.
– Nagyszerű – szólalt meg ismét
mély hangon. – Amint rájön, hol van az a nő, szóljon nekem, és én oda küldöm az
embereimet! Nagyszerű eszköz lehet a kezünkben.
A hang egyetértően felnevetett.
– Amint megszerzem a szükséges
információkat, azonnal szólok, uram.
– Nagyszerű. Remélem, nem okoz
csalódást.
Azzal előre hajolt, és egy
gombnyomással bontotta a vonalat.
***
Eltelt
egy hónap, anélkül, hogy újabb gyilkosság történt volna. Tolstoy már
türelmetlen volt, és készen állt, hogy valami újjal próbálkozzon. De a
tapasztaltabb Marlowe ügynök folytatni akarta a keresést. Egy motelnél futottak
össze, ami egy igen idős özvegy tulajdonában állt. Hosszas munkálatok után,
tágítva a látókört, ráakadtak az egyik bérlőjére, Devin Bordeaux-ra.
– Nagyon figyelmes – kérkedett a
nő, kidüllesztve a mellkasát. – Minden éjjel elmegy azzal a lánnyal. Nem tudok
róla sokat, de ahhoz eleget, hogy tudjam, azoknak az éjszakai hölgyeknek az
egyike. – Előre hajolt, és kissé lehalkította a hangját. – Bár nem úgy néz ki,
mint azok… Tudják. Túl rémisztő, hogy bármely férfi számára vonzó legyen.
Marlowe és Tolstoy egymásra
néztek, szórakozottan felhúzva a szemöldöküket. Majd ismét az energikus idős
hölgy felé fordultak.
– Most itt találjuk? – kérdezte
Marlowe.
– Ó, nem. Már korán reggel
elment. Rosszul alszik – csóválta meg a fejét.
– Nos, köszönjük, Miss Donelly –
mondta Marlowe halkan. – Értékelnénk, ha nem hozná a bérlője tudomására, hogy
érdeklődtünk utána. Nem örülne neki, ebben biztos vagyok – adott át kétszáz
dollárt az idős hölgynek.
Miss Donelly gyorsan eltette a
pénzt, és megrázta a fejét. Végigfutott a borzongás a gerincén. Tudta jól ő is,
hogy Miss Bordeaux nem lenne elragadtatva.
***
Ixtchel
egy kávézó előtt ült a Christopher Streeten, nyugodtan hátradőlve a székében,
keresztbe tett lábakkal. Csak néha szürcsölt bele a teájába, és az aszal másik
oldalán álló széket bámulta. Ami viszont a fejében zajlott, az egyáltalán nem
volt ilyen békés.
– Mi a baj? Meglep, hogy látsz? –
tette keresztbe a lábát Julia, felfedve vonzó combjait.
– Mit…? – pillantott rá Ixtchel.
– Ezt már hallottuk – dorombolta
Julia. – Kérdezz valami mást, Ixtchel. Unom folytonosan ugyanazt a kérdést.
Ixtchel teljesen ledermedt. Julia
és az apja egyre gyakrabban látogatták meg őt, többnyire akkor, amikor fáradt
volt és álmos. Néha a napi rutinját is félbe szakították. Úgy érezte magát,
mint egy csapdába esett állat, ahogy Julia rá vetette kék szemeit.
– Semmi kérdés? – szólalt meg
ismét Julia, és előre hajolt, míg végül Ixtchel egész látóterét betöltötték a
szemei. – Akkor elmondom, mit akarok – mondta kemény hangon. – Téged akarlak. Holtan.
– Nem vagy valódi – suttogta
Ixtchel, próbálva becsukni a szemeit, de nem ment.
Julia ismét hátra dőlt. Gyönyörű
arcát torz grimasz csúfította el. – Akarsz még valamit? – szólalt meg hirtelen.
– Hogy? – vonta össze a
szemöldökét Ixtchel.
– Jól van? – szólította meg a
pincérnő, gyengéden megérintve a vállát.
Ixtchel kizökkent a transzszerű
állapotból, és a pincérnőre pillantott.
A
nő elengedte a vállát. Azok a zöldes fehér szemek halálra rémisztették. Sokszor
látta már ezt a fiatal nőt az elmúlt hónapokban, de sosem volt elég bátorsága,
hogy többet kérdezzen tőle, mint a rendelését. „Istenem, de gyönyörű” –
gondolta. – „Ha csak egyszer… csak egyszer…”
Ixtchel
pontosan tudta, hogy a nő vonzódik hozzá, de többnyire figyelmen kívül hagyta. De
ma, a látomása után Juliáról, úgy döntött, másképp lesz. Alaposan végigmérte a
pincérnőt. Fiatal volt. Nem lehetett több huszonháromnál. Legfeljebb ha
huszonnégy. Hullámos vörös haj keretezte fakó arcát.
– Van hátsó szobátok?
– Hogy? – lepődött meg a
pincérnő. Nem tudta biztosan, jól halle.
– Hátsó szoba. Valami privát – mondta
Ixtchel színtelen hangon, de tekintete egy pillanatra sem engedte el a nőt.
A pincérnő érezte, hogy borzongás
fut végig a gerincén ettől a ragadozó tekintettől. Úgy érezte magát, mint egy
darab hús, ami csak arra vár, hogy felfalják. De egy cseppet sem bánta.
Pontosan tudta, mit forgat a fejében ez a fagyos tekintetű nő.
– Gyere! – mondta halkan, és
elfordult.
Ixtchel szája mosolyra húzódott.
– Remélem, egy oldalon állunk –
indult a nő után.
– Mindjárt visszajövök – mondta a
pincérnő a munkatársának, aki meglepetten bámult utánuk.
Ahogy a raktárhelyiség ajtaja
becsukódott, Ixtchel megragadta a nő haját, és az ajtóhoz lökte őt.
– Nyugi! Nem bántalak – döntötte
félre a fejét. – Mi a neved?
– Beckett – zihálta a pincérnő.
Az arca és a tenyere az ajtónak préselődött. Ez az idegen nő erősen markolta a
haját, de, érdekes módon, nem okozott fájdalmat. Lassan kezdett megnyugodni.
Érezte, hogy combjai köze benedvesedik a szőke nő szapora légzése hallatán. Felnyögött,
amikor egy erős kéz karolta át a csípőjét, és kigombolt a nadrágját.
– Maradj így, Beckett! – mondta
Ixtchel fátyolos hangon. Elengedte a pincérnőt, aki némán bólintott. Csak
nézte, ahogy az álmait már egy jó ideje kitöltő nő kigombolja a nadrágját. Műanyag
csikorgása töltötte be a helyiséget, és a nő érezte, hogy a forró test ismét
hozzá préselődik.
– Felkészültél rám, Beckett?
A pincérnő felnyögött, ahogy
érezte a kemény, de mégis ruganyos tárgyat a combjai közé préselődni.
– Igen… – suttogta, és
felsikoltott, amikor a műpénisz belé hatolt. Az arca a falhoz préselődött
minden egyes lökésnél.
Ixtchel hátra vetette a fejét, és
felnyögött, ahogy ritmusosan lökte szerszámát Beckett testébe. A fiatal nő
örömkiáltásai betöltötték a fülét.
Beckett
szinte azonnal elélvezett, majd hangosan zihált, ahogy ez a különös nő csak még
jobban gyorsított a lökéseken. Ismét elérte a gyönyör, ezúttal Ixtchellel
egyszerre. Az erős nő karjai közé omlott. Néhány pillanatnyi zihálás után
Beckett érezte, hogy a másik nő elhúzódik tőle.
Megfordult,
és a falnak dőlt, ennek a különös nőnek a szemébe bámulva. A szőke nő már be is
gombolta a nadrágját, majd Beckettre nézett. Ijesztő szemeinek pillantása
visszariasztotta a pincérnőt attól a tervétől, hogy a nyaka köré fonja karjait.
Ehelyett csak lehajolt, és ő is felhúzta a nadrágját remegő kezeivel.
Ixtchel
vett egy mély levegőt, és a beállt csendben alaposan végigmérte Beckettet.
– Köszönöm – mondta ki végül. –
Erre már szükségem volt.
A pincérnő bólintott, és
elengedett egy sóhajtást.
– Örülök, hogy segíthettem – mondta
halkan, önelégült mosolyt csalva a másik nő arcára. – Látlak még?
– Talán – válaszolta Ixtchel
egyszerűen, majd egy szó nélkül faképnél hagyta Beckettet.
***
– Ott van – nyögött fel Tolstoy,
magához térítve Rhiannont a gondolataiból.
A másik nő szemei azonnal
megtalálták célpontjukat. Követte Ixtchel D’Agostino minden lépését, ahogy az
végighaladt a McDougal Avenue-n a szállása felé. Hirtelen szőke haja zilált
volt, és eltakarta arcát és szemeit. Rhiannon nem látta a tekintetét onnan,
ahol ültek a jelöletlen autóban, de tudta, ugyanolyan ijesztőek, mint azon a
régi fényképen. Közelről akarta látni őket. Az ügynököt szórakoztatta, ahogy az
emberek kitértek D’Agostino útjából, nyílvánvaló félelemmel a szemükben. Ixtchel
D’Agostino kitűnt a „normális” emberek közül.
– Kapjuk el most? – kérdezte
Tolstoy, mereven a célpontjukra bámulva.
Rhiannon összeráncolta a
homlokát. Tolstoy túlságosan is vakmerően akart szembenézni egy feltételezett
gyilkossal.
– Nem jó ötlet – válaszolta
halkan, és a fiatal ügynökre nézett. Mary Tolstoy nem tűnt különösebben bátor
fajtának. Rhiannon felnyögött, ahogy végigmérte őt. Túlságosan is egérszerű
volt.
– Még a nála háromszor nagyobb
férfiakkal is elbánik, brutálisan megkínozva őket, mielőtt végez velük. Mit
gondolsz, mit tenne velünk?
Tolstoy arcáról lefagyott a
mosoly.
– Edzett ügynökök vagyunk
fegyverrel – mutatott rá.
– Persze. De a testedzés mellett
a türelemre is kiképeztek minket, Tolstoy – mondta Rhiannon hidegen. – Nem
vethetjük bele magunkat csak úgy egy szituációba, oké? Előbb végig kell
gondolnunk.
Tolstoy bólintott. Tekintete
visszatért a gyanúsítotthoz, és követte őt, amíg el nem tűnt az ajtó mögött. Ahogy
eltűnt a szeme elől, Tolstoy is lassan megnyugodott.
– Mit forgatsz a fejedben?
Folytatása következik! (Feltéve, hogy a szerző valaha is folytatja.)
[1] Patriot Act: Nyilván
valami közismert amerikai törvény. Nem vagyok otthon a jogtudományban, úgyhogy
nem tudom, ez mit takar. Ha valaki kisegítene, hálás lennék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése