Sorina

Megjegyzés: Ismét itt van B, sokak nagy örömére... remélem. Szeretnék a közeljövőben többet írni, mint az elmúlt majd két hónapban. Nekem is jól esik ezen agyalni. De nem ígérek semmit. Majd elválik, hogy lesz. Addig is, élvezzétek ezt!

A történet a Vízválasztó "folytatása". Bár igyekeztem úgy megírni, hogy önmagában is élvezhető legyen, szükségszerűen maradtak benne utalások a fent említett történetre. A teljesebb élmény érdekében azt ajánlom olvasásra.

***************************************************************************

            Hangosan zihálva nyúltam végig az ágyon. Meztelen bőrömön patakokban folyt az izzadtság, hajam legyezőként terület szét a párnán, szemeim pedig úgy kidülledtek, mintha a szívroham kerülgetne. Talán nem is álltam messze tőle.

– A fenébe is – lihegtem. – Benned aztán tényleg egy igazi spanyol chickitita veszett el.

Szemem sarkából figyeltem, ahogy egy nagy vörös sörény kiemelkedik az összegyűrt takaró alól, majd tulajdonosa, félresöpörve fürtjeit, csillogó kék szemeivel rám mosolyog.

– Látod, látod, a látszat csalóka.

Hangosan felnevettem, és magamhoz húztam ezt a tüzes vérű vadmacskát, hogy hevesen megcsókoljam.

– Talán jobb is, hogy nem járok ide túl sűrűn – somolyogtam. – Rövid úton elhaláloznék szívrohamban, ha gyakran lenne ilyesmiben részem.

– Vagy csak nem vagy gyakorlatban – csipkelődött bájos barátnőn. – Mióta is ismerjük egymást? Két hónapja? Azóta pedig ez a pár alkalom még a szinten tartáshoz sem elég.

Próbálta játszani a komoly edzőt, de szemei huncut csillogása elárulta.

– Mit mondhatnék? El vagyok foglalva – tiltakoztam.

Mitagadás, azóta, hogy Szomszédlánnyal betértünk abba a kis fotóstúdióba, ami felett most az aprócska lakás annál nagyobb ágyában heverésztünk, milliószor betértem volna Sorinához egy kis, ahogy ő mondta, szinten tartásra. Az élet azonban mást hozott. Az élet, na és persze az egyetem. Már pokolba kívántam az egészet. Főleg, hogy miatta töredéke annyi időt sem tölthettem ezzel a spanyol vérű (és nevű), de egyáltalán nem latinos külsejű csodanővel.

– A kis barátnőd bezzeg jobban ráér – hozta fel ő is Szomszédlányt, nyilvánvalóan azért, hogy engem bosszantson. – Talán inkább át kellene pártolnom hozzá?

– Hé, hé, hé! – játszottam meg a féltékeny szeretőt. – Neki könnyű. Cserélhetünk. Ő bejár az egyetemre, én meg a gimibe, és akkor többet látsz itt is.

– Nekem tetszik az ötlet – vigyorgott. – De ebben ő az illetékes. Vele beszéld meg!

– Pff! – fújtattam és elnyúltam az ágyon. – Akkor fújhatom az egészet.

– Én is így gondoltam – kacagott, majd hevesen megcsókolt.

– De legalább jól végzi a dolgát a kicsike, ha már beprotezsáltam.

– Jól. Jól takarít – kuncogott Sorina, jelezve, hogy több is folyik itt, mint takarítás. – De tényleg róla akarsz beszélni?

– Nem – vágtam rá egyből, majd huncutul elmosolyodtam. – Fázom. Felmelegítesz?

– Ejj, ejj! – tettette a sértődöttet. Te csak melegedni jöttél fel?

De meg se várta a választ, rögtön hozzám simult és vadul megcsókolt.

– Mmm! De nem is bánom, hogy így tettem.

– És még az időjárás is a kezedre játszott – pillantott ki az ablakon.

– Ja – követtem tekintetét, az odakint zuhogó havat bámulva. – Szép tavaszi idő.

Egy ideig csak hallgattunk, egymáshoz bújva.

– Jól esne valami innivaló – jegyeztem meg. – Kipréselsz belőlem minden nedvességet – töröltem le egy kis izzadtságot a homlokomról. – Meg talán át is melegít kicsit.

Kikászálódtam az ágyból és elindultam a lakás nagy részét elfoglaló helyiség másik végében helyet foglaló konyharész felé.

– Készítek egy kávét. Kérsz?

Kérdésemre csak halk morgás volt a válasz. Nem mintha nem tudtam volna nagyon is jól az okát. Sőt, nem csak tudtam, de éreztem is tekintetét, ami egyenesen meztelen fenekemre szegeződött. Élveztem teljesen rám, illetve főleg kitüntetett testrészemre összpontosuló figyelmét, miközben a szekrényben kutakodtam, hiába.

– Hé! Hol rejtegeted a kávét? – kiáltottam hátra, viszont erre is csak ugyanaz a morgás volt a válasz, mint az előbb.

– Sorina! – fordultam felé, mire, egy másodpercnyi késéssel felkapta a fejét.

– Igen? Mi? Hogy?

– Kávé – ismételtem meg.

– Ja, az sajnos nincsen – pironkodott. – Tegnap elfogyott.

– Mmm – morogtam halkan. – Sebaj. Hátha… találunk… itt… valamit – hajoltam vissza a szekrénybe, majd, egy pillanat múlva, diadalmasan felkiáltottam. – Igen. Ez az.

Azzal kiemeltem egy hosszúkás üveget, csak utólag szemlélve meg, mi is rejtőzhet benne.

– Á! Megtaláltad a pálinkámat? – kacagott fel Sorina, felismerve az üveg felét még kitöltő átlátszó folyadékot.

– Remélem, legalább valami spanyol zamat – vigyorogtam rá, bár tudtam a választ.

– Nem – csóválta a fejét. – Originál magyar. Rokonaim főzték.

– Mmm! Akkor meg is kóstoljuk – rángattam ki a dugót a hosszúkás nyakból.

– Feles poharat találsz a szekrényben.

– Legalább azt – ugrattam a kávé miatt, miközben előhorgásztam az említett ivóalkalmatosságokat és kitöltöttem egy-egy adagot.

– Egészségünkre – telepedtem vissza mellé az ágyba és koccintásra emeltem a poharat, hogy utána felhajtsuk mindketten a jó erősnek bizonyuló nedűt. – És kellemes húsvétot – pillantottam ki fanyar mosollyal az arcomon a kellemesnek éppen nem nevezhető április eleji havazásba.

– Á! Igen. Most, hogy mondod… – rúgta le magáról a takarót Sorina és gyorsan kikászálódott az ágyból.

Értetlenül figyeltem mozdulatait, ahogy megáll az ágy mellett, és haptákba vágja magát, de nem tudtam megállni a vágyakozó mosolyt, ahogy végigmértem enyhén barnás, de még így is igencsak fehér bőrét, hosszú combjait, formás melleit és nagy, világító kék szemei és vöröses barna sörénye uralta fejét.

– Khm… – krákogott, igyekezve összeszedni a bátorságát. – Én kis kertész leány vagyok, lányokat locsolgatok. Ha nem szaladsz el, tőlem tuti nedves leszel! Szabad-e locsolni?

Néhány pillanatig szóhoz sem jutottam. Csak elképedve bámultam rá. Egyik pillanatban úgy éreztem, mintha elsápadnék, másik pillanatban meg a pír öntötte el az arcom. Végül, nagy sokára, csak nevetésben törtem ki.

– Hát, végeredményben, miért is ne? – vigyorogtam, mire ő is elmosolyodott, gyorsan a csaphoz rohant, hogy tele töltse feles poharát vízzel, visszatérve pedig egy pillanatnyi várakozás után lassan a hajamra öntötte.

– Hé, te! – kacagtam. – Teljesen eláztatsz.

– Ez a locsolás lényege, nemde? – nevetett ő is. – De, cserébe, viszont is locsolhatsz.

Nem mondta ki, de láttam a kérlelést a szemében, úgyhogy, széles mosollyal az arcomon, vidáman bólintottam. Erre nem felelt semmit, csak ragyogó szemekkel visszarohant a mosogatóhoz, hogy újra töltse a muníciót, majd visszatérve a kezembe nyomta a poharat.

– Akkor, szabad locsolni? – néztem rá.

– Hé, hé! Előbb verset kérek.

– Jó, hát… hmm… – gondolkodtam el, majd ismét kitekintettem az ablakon. – Nyuszi ül a hóban, elakadt, de jól van. Ennyit a globális felmelegedésről és kellemes húsvétot! Szabad locsolni?

– Szabad persze – kacagott fel, és felém tartotta a fejét, hogy én is megöntözzem őt a pár csepp pálinkával elkeveredett vízzel. – Így! Most már nem csak én fogok megfázni.

– Nem fog itt senki se megfázni – vetette rám magát és visszatepert az ágyba, hagyva, hogy a pohár tova guruljon és megállapodjon valahol a takaró redői között. – Majd én felmelegítelek. – Azzal hevesen megcsókolt. Nyelvét átdugta a számba, és úgy forgatta, mintha csak egy ventilátor propellere lenne.

– Fura egy teremtés vagy te – kacagtam fel, amikor kiszabadultam csókjából.

– Fura? – hangjában vegyült a színlelt sértődöttség és az alig visszafojtott vidám kacaj.

– Igen. Ugyanakkor rettenetesen édes – leheltem egy csókot a szájára. – Magad vagy a megtestesült ellentmondás, és ez rettenetesen tetszik.

– Ellentmondás? – nézett rám csillogó szemekkel. – Ezt kifejtenéd?

– Hát, például a nyilvánvaló – simítottam végig meztelen karján. – Újból meggyőződtem arról, hogy egy igazi spanyol chickitita lakik benned, a külső viszont messze nem ezt mutatja.

– Hát igen. Az anyámnak is volt némi beleszólása a dologba – kuncogott. – De a vérmérsékletem az apámé. Sok más mellett.

– Sok más? – néztem rá érdeklődve.

Egy ideig csak hallgatott, majd lefordult rólam és elfeküdt az ágyban.

– Az apám is fotós volt. Fotóriporter egy spanyol újságnál. A rendszerváltás után jött Magyarországra, mert a munkaadói nagy lehetőséget láttak egy posztszocialista országban. Jól el lehetett adni a híreket. Meg a fotókat. Aztán találkozott anyuval. Onnan meg már, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, egymásba szerettek, ásó, kapa, mi egy más és teljes boldogság. Legalábbis ezt hittük.

– Ezt hittétek?

– Aha – fordult el. – Öt éves voltam, amikor lelépett. Visszament Spanyolországba. Vagy legalábbis anyu ezt mondja. Nem sűrűn beszélünk róla.

– Értem… Ne haragudj! Nem akartam rossz emlékeket felhozni – bújtam mellé és megcsókoltam a vállát.

– Nem. Semmi baj – fordult vissza és a szemei ismét ugyanúgy csillogtak, minta azelőtt. – Gyakorlatilag nem ismertem. Nincs miért szomorkodnom.

– De azért csak maradt hátra tőle valami – mosolyogtam rá.

– Igen. És szerencsére csak a jó tulajdonságai. Legalábbis anyu ezt mondja.

– Örült, hogy te is fotós lettél?

– Igen – mosolygott, de örömébe némi bánat is vegyült. – Ezért is elég nehéz dugdosni előle a képeket.

– Dugdosni? Minek? – csodálkoztam.

– Hát… tudod… Ő nem tudja, hogy én… – gyengéden végigsimított a combomon és sokat mondóan rám nézett.

– Nem tudja, hogy a nőket szereted?

Lassan bólintott.

– Nem tudom, hogy reagálna rá, ha meglátná a… khm… igen csak lenge öltözetű lányokat a fotóimon.

– Kiakadna?

– Nos… igen. Tudod… nem volt véletlen, hogy apám elhagyott minket.

– Ó?

– Ő… legalábbis anyu szerint… meleg. Vagy legalábbis a férfiak is érdeklik… Talán még jobban is, mint a nők.

– Ez most komoly?

– Szerinted viccelek? – Hangjában nem volt megvetés, vagy rosszallás. Sőt, szinte semmi érzelem. Talán tényleg nem jelent már neki semmit az apja.

– Nem – csóváltam a fejem. – Csak… nem lehetett könnyű ezek után egyedül maradni otthon anyukáddal.

– Ó, nem maradtunk egyedül – kacagott. – Ha csapnivaló apa is volt, egy dologban nem akadt párja… A fotózáson kívül. Mégpedig a gyerekcsinálásban.

– Szóval még egy rakat kis chickitita rohangál valahol? – csodálkoztam.

– Na jó, kicsit túlzok – ismerte be. – És nem chickitita, mert két öcsém van. De gyors egymásutánban jöttünk, úgyhogy, ha nem megy el… ki tudja?

– Akkor számítsak arra, hogy felbukkan két bronzbőrű Don Juan, rózsával a szájában? – viccelődtem, reménykedve, hogy nem sértem meg ezzel. Szerencsére ő is poénnak fogta fel a helyzetet, mert hangosan felnevetett.

– Ó, nem! Úgy tűnik, apa génjei a külső tekintetében nem voltak olyan erősek. Mind a hárman inkább anyu német felmenőire ütöttünk.

– Szóval akkor inkább két szőke, árja izomtornyot képzeljek el?

– Hát kábé – kacagott, majd egy kissé ismét elkomorodott az arca. – Talán, azért is hajhászta, vagy hajhássza most is azt, amit egy nő adhat az ágyban, mert ő is küzdött ellene, hogy a férfiak is érdeklik. Ha nem is kizárólag ők. Aztán mégis a vágyai kerekedtek felül.

– És... akkor… anyukád tényleg nem tudja, hogy te…

– Szerintem sejti – sóhajtott Sorina. – Tudod, lehet abban valami, hogy az anyai szív megérzi az ilyesmit. Meg aztán… ahogy rejtegettem a képeimet, meg pont akkor nem akartam elárulni, mi volt a fotós iskolában és vonultam el pironkodva, amikor női aktokat készítettünk… De nem beszélünk róla.

– Értem… – Nem tudtam, mi mást mondhatnék még.

– Talán éppen ezért is jöttem el otthonról – folytatta. Hangjába ismét visszatért némi vidámság. Éreztem, bár a téma nem a legvidámabb, próbálja pozitívan felfogni. – Otthon mindenki ismer és… ismeri a család történetét.

– Hol van az az otthon?

– Miskolc mellett egy faluban – nézett rám jelentőségteljesen.

– Ó, igen. Gondolom az a mindenki ismer mindenkit és tud róla mindent típusú környék.

– Pontosan – bólintott. – De itt – nézett ki az ablakon a hófúvásba burkolódzó Budapestre – senki sem ismer. Új életet kezdhetek. És több is a szép lány – kacsintott rám.

– Hát, akad – igyekeztem leplezni zavaromat, mire ő felkacagott és gyengéden megcsókolt.

– De… ez is a hátránya – terült el ismét az ágyon.

– Mire gondolsz?

– Otthon ennyi idő alatt beindíthatnék egy szalont – csettintett. – De még Miskolcon is. Viszont ott nem csinálhatnám azt, amit szeretek.

– Szép lányok fotózását?

– Valahogy úgy – somolygott.

– És a modellek felszedését? – vigyorodtam el.

– Hé! – lökött vállba, de kacagása elárulta, telibe trafáltam. Aztán csak megragadta a tarkóm, magához húzott és megcsókolt.

– De itt aztán van bőven lehetőséged – bújtam mellé és magunkra húztam a takarót, mert az erős fűtés ellenére már kezdtem fázni.

– Naja. Csak itt meg nem ismerek senkit. Ami egyrészről jó, mert tiszta lappal indulhatok, másrésztől meg… nehéz indulnom egyáltalán.

– Nem tolonganak a kuncsaftok? – mosolyogtam rá.

– Hát nem éppen. És az eddigi legjobb fogásom most épp nálam dolgozik – kuncogott. Vagy… inkább a második legjobb fogásom – simogatta meg az arcom, mire én elmosolyodtam, megfogtam a kezét és belecsókoltam a tenyerébe.

– Majdcsak beindul valahogy.

– Ja… Reklámoznom kellene magam, csak azt sem tudom, hol kezdhetném.

– Majd én segítek – vágtam rá.

– Te?... Ó, ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak… Tényleg tudsz segíteni?

– Megpróbálhatom – vontam vállat. – Az egyetemen biztos rohangál pár csinos lány, akik szívesen fotózkodnának. Aztán meg vihetik a híred. Meg aztán… Egy jó barátom most újítja fel a bárját. Biztos jól jönne neki egy tehetséges fotós, aki csinál pár jó képet… Persze csak ha vállalod.

– Miért ne? – kuncogott. – Érted bármit, édes – csókolt meg. – Jó barátod lehet, ha szervezkedsz neki.

– No igen. Meg ott dolgozik a húgom is, szóval… családi érdek.

– A húgod? – csillant fel a szeme. – Szóval rohangál itt valahol a környéken még egy ilyen szépség? – simogatta meg az arcom.

– Nem… Illetve… annyira nem hasonlítunk. Bár… ki tudja. De meg ne próbálj rámászni, mert mérges leszek!

Sorina csak hangosan kacagott. Talán jobb is, hogy nem vett komolyan. Hiszen mit értem volna el vele? Biztos vagyok benne, ha egyszer találkozik a húgommal, előbb-utóbb az ágyában köt ki. Csak remélni tudom, hogy az csak egyszeri kaland lesz.

            Gondolataimból az térített vissza, amikor ismét megragadta a tarkóm, magához húzott és hevesen megcsókolt.

– Köszönöm, Gyönyörűm. Bármit vállalok, mert megbízom benned.

– Én pedig szívesen segítek – simogattam meg az arcát és szelíden rámosolyogtam.

– Nos, akkor, azt hiszem, kijár neked már előre is egy kis jutalom – somolygott, miközben a hátamra fektetett.

Először megcsókolt, majd lassan végighaladt az arcélemen, nyakamon, kulcscsontomon, tovább haladva lefelé, míg végül arca eltűnt a combjaim között.

            Szemeim ismét kikerekedtek és hangosan zihálni kezdtem, ahogy nyelve ugyanúgy kezdett pörögni lábaim között, ahogy nemrég még a számban. Éreztem, ez a nap még sok gyönyört tartogat számunkra.

******************************************************************************

Ha eljutottál idáig, remélem, kialakult benned egy vélemény a történetről. Hálás lennék, ha ezt megosztanád velem, kommentben, vagy a címre kattintva elérhető kérdőív segítségével. Utóbbi használatához az útmutató itt található.