Felperzselt föld

B-vel a föld körül

B és az erdei veszedelem.

********************************************************************************

A talajt borító ujjnyi fekete réteg hangosan recsegett bakancsom talpa alatt. Egyes, már többnyire csak elszenesedett anyagcsomókból álló darabkák még őrizték a valaha volt faágak, gallyak alakját, de lépteim legapróbb érintésére is ezernyi apró darabra omlottak szét.

Úgy éreztem magam, mint a zork kaszás, ahogy leszáll a földre és érintése nyomán minden élő holt anyaggá roskad össze. Minta csak a halál hírnökeként sétáltam volna végig ezen a szomorúan füstölgő tájon.

Persze nem az én kezem munkája volt, és még csak az emberi tettlegesség sem annyira egyértelmű kérdés... bár ezen lehet vitatkozni, de így is szívbemarkoló látvány tárult elém. A napot elhomályosították az égen borongós lustasággal tovahömpölygő felhők, így még nyomasztóbb látványt kölcsönözve a körülöttem elterülő szellemvidéknek. Bár a távolban magasodó hegyoldalakon zöldellt némi erdő, több kilométeres körzetben akár ha a Pokol buggyant volna fel a felszínre. Néhol kiemelkedett néhány száraz, élettelen fatörzs, de körülötte már csak társai szétomlott maradványai hevertek.

Valami ilyesmi látványt nyújthat a végítélet utáni világ is.

- Hé! - szakította félbe merengésemet egy hang. - Ide tilos bejönni.

Összerezzenve fordítottam teintetem a közeledő alak felé és, ha nem lett volna ilyen levert hangulatom, még el is mosolyodtam volna. Mintha egy angyal szállt volna le a pokol bugyraiba... Na jó, ez azért túlzás, a sortnadrágba és rövid ujjú pólóba öltözött, nálam nem sokkal idősebb, hosszú barna haját lófarokba hátrafogva viselő nő azonban így is üdítő, de ezzel együtt paradox színfolt volt ezen a keserű tájon. Arckifejezése azonban sokkal inkább idézte az utóbbit.

- Nem tudta, hogy itt munkálatok zajlanak? - morogta.

- E-elnézést! - tértem ismét magamhoz merengésemből. - Csak... szerettem volna körülnézni. Nem tudtam, hogy tilos a bejárás.

A nő lassan leengedte vállait és halkan sóhajtott, majd, amikor ismét rám emelte tekintetét, szemei már sokkal barátságosan bámultak rám.

- Nem számít. A lényegi munka már úgyis befejeződött. Csak azt kell kivárni, amíg a tüzek elhamvadnak, nehogy a kelleténél nagyobb kárt okozzanak.

- Értem... - néztem elgondolkodva abba az irányba, amerről beszélgetőtársam érkezett, tekintetem pedig egy kis időre megpihent az izzó vörös színben füstölgő hamuhalmon. - Alapos munkát végeztek.

- Nem mi - mosolyodott el örömtelenül, majd körbe nézett a lába közelében, hogy aztán felemeljen egy még viszonylagos épségben maradt fadarabot. Óvatos mozdulatokkal lehántotta róla a tűz által megpörkölt kéreg egy darabját, majd felém nyújtotta. - Hanem ők.

Kezembe vettem a tenyérnyinél alig nagyobb fadarabot és megvizsgáltam a kéreg alatti szöveteket. A kiszáradt faanyagban hosszú járatok kanyarogtak ide-oda. Mint egy szertelenül fejlődő metropolisz úthálózata.

- Szú - magyarázta a nő. - Tele van velük a vidék.

Lassan bólintottam. Mintha nem tudtam volna. Bár neki erről nyilván fogalma sincs. Az ő szemében akár egy városi kis fruska is lehetnék, aki úgy döntött, turistáskodik egy kicsit az erdőben. Katasztrófaturistáskodik. Nekem azonban nem adatott meg az áldott tudatlanság szerencséje. Bár persze a tudás hatalom, de ha az ember nem tud mit tenni... Itt pedig még a helyieknek is sok, mindemellett viszont kevés sikerrel kecsegtető a munka. Nem hogy nekem, a távolról jött idegennek.

Ismét felemeltem a fejem és körbehordoztam tekintetem a felégetett irtáson.

- Ez a kis rohadék felzabálja a fél erdőt - morgott társam.

- Még ha csak a felét zabálná fel, és csak itt! - sóhajtottam.

Magamon éreztem a kíváncsi barna szempárt, de nem foglalkoztam vele. Inkább ismét elmélyedtem a látványban. A hamuvá omlott erdőben és a távoli hegyoldalban az egészségesen zöldellő fákban. Vagy legalábbis az egészségesnek tetszőekben. Már azok között is voltak sárgás, vöröses, sőt, teljesen elszürkült egyedek is. Az utóbbiak már több éve ácsorogtak még talpon álló hullákként, de a többi elszíneződöttel is végzett már a szú. Azonban még a látszólag teljesen zöld és érintetlen egyedek nagy része is fertőzött már valószínűleg. Ez a kis szemétláda rovar beette magát Észak-Amerika szinte összes fenyőerdejébe, Új-Mexikó északi részétől fel egészen a sarkkörig.

Persze kérdés, mennyire ő a hibás az egészben. Elvégre ő csak egy rovar. Egy állat, amibe a természet azt kódolta bele, hogy táplálékot keressen, amit csak lehet, felfaljon, majd sokasodjon, ahogy erejéből telik. Ezzel pedig önmagában még nem is lenne semmi gond. A fenyveseken tenyésző több különbözőféle fenyőszú ugyanis éppúgy nem mindenható szuperlény, mint bármely más létező.

Fenyőszú

A fák sem teljesen védtelenek és megtanultak védekezni ellene. Épp úgy, mint az emberi test a vírusok és baktériumok ellen. Azonban, akárcsak az emberi test, amikor legyengül, a megviselt fák ellenálló-képessége is csökken.

Ez önmagában persze még semmit nem jelent. Sőt, amit jelent, az is inkább jó, mint rossz. Normális esetben ugyanis a fák többsége az elöregedés miatt gyengül le úgy, hogy nem tudja visszaverni a szú támadását. Vagyis ezek a kis rovarok nem csinálnak mást, mint eltakarítják a már amúgy is halálra ítélt egyedeket, lehetőséget teremtve az új fageneráció felnövekedéséhez.

Azon kívül, a fák bizonyos szempontból még ellenállóbbak is, mint kártevőik. Ők itt állnak egész évben, dacolva hóval-faggyal, míg a kis piszkok csak pár meleg hónapban élősködnek és szaporodnak, aztán a hideg kicsinálja őket.

Na de itt avatkozott közbe az ember. Bár nem direktben és szándékosan, de mégis... Már persze ha elfogadjuk, hogy a gyors klímaváltozás a mi művünk. Utóbbi ugyanis többnyire hőmérséklet-emelkedéssel jár, ami több szempontból is ront a kialakult egyensúlyon. Egyrészről a szú több ideig lehet aktív. Több idő áll a rendelkezésére, hogy még több fát kezdjen ki és akár az egészségesebbeket is megostromolja. Másrészt viszont a felmelegedés nem csak neki jelent helyzeti előnyt, hanem a fáknak is helyzeti hátrányt, akik pedig az emelkedő hőmérséklet miatt éppen hogy meggyengülnek. Ráadásul a folyamattal párhuzamosan a hóhatár is magasabbra tolódik a hegyekben, olyan területeket is élhetővé téve a fenyőszú számára, ahol eleddig túl hideg volt neki. Itt pedig sokszor olyan fenyőfajokkal is találkozik, akiknek eddig nem volt szerencsétlensége hozzá, így fogalmuk sincs, hogy agyoncsapják-e a kis fickót, vagy összebútorozzanak vele. A szú számára pedig így szabad a pálya.

Ismét lenéztem a kezemben pihenő fadarabra, majd lassan összeszorítottam ujjaimat, aminek hatására ez a csonk is tucatnyi apró foszlányra mállott.

- Szívós kis rohadékok, az biztos.

Társam örömtelenül felnevetett.

- Ők csak azt csinálják, amit a természet a dolguknak adott. Nem az ő hibájuk, hogy a törékeny egyensúly felborult.

- Így viszont muszáj valamit tenni ellenük - húztam el a számat, mire ő csak lassan bólintott.

- Tudod, az is lehet, hogy a természet elvégzi a munka oroszlánrészét. Ezek a kis fickók nem egyedül dolgozzák fel a fák belső részeit. Szimbiózisban élnek különböző gombafajokkal, melyek együttműködve lebontják és a szú számára is fogyaszthatóvá teszik a fát.

- Értem... - vontam fel a szemöldököm, várva a folytatást.

- Csakhogy ezek a gombafajok nem egyformák. Az egyik például kifejezetten a hűvös éghajlatot kedveli. Vagyis ha tovább melegszik a klíma, kivész.

- Vagyis nem kell többet tennünk, csak tovább puffogtatni a széndioxidot és a kis fickók maguktól megmurdálnak - eresztettem el egy gyenge poént, mire társam csak mosolygott.

- Jó lenne, ha ilyen egyszerű lenne. De pöttömnyi barátaink már így is épp eleget alkalmazkodtak a változó körülményekhez. Nem kizárt, hogy ezt is nevetve túlélnék.

- Értem... Akkor mit lehet tenni?

- Meg kell próbálni valahogy útjukat állni. Brit-Kolumbiába a permetezéssel próbálkoznak, de az túl drága, ráadásul egy egész erdő bepermetezése több kárt okozna, mint hasznot.

- Szóval itt, Albertában, inkább az erdőégetésre esküsztök - néztem ismét körbe a fenyőtemetőn.

Alberta tartomány, Kanada

- Ezt a területet már amúgy is belakta a szú - sóhajtott a nő. - A fák túlnyomó többsége vagy halott, vagy haldoklik. Nem okozhatunk sokkal nagyobb kárt, ha kivágjuk az egészet és mindent elégetünk. A szú viszont elpusztul és talán sikerül visszaszorítani.

- Talán - visszhangoztam színtelen hangon, mire ő lassan bólintott.

- Így van. De többet úgyse tehetünk. Egyelőre.

Néhány pillanatig nyomasztó csend borult ránk. Éreztem, hogy ő is kényelmetlenül toporog mellettem, ahogy a pusztítás nyomait szemléljük.

- Amúgy... - törte meg ismét a csendet és újból magamon éreztem tekintetét. Ezúttal azonban nem az a szúrós, bizalmatlan pillantás fúródott a bőrömbe, hanem kellemes bizsergés szaladt végig gerincemen. - Én Diana vagyok - nyújtotta felém a kezét egy barátságos mosoly kíséretében.

Viszonoztam arckifejezését és gyengéden megszorítottam kezét. Ekkor figyeltem csak fel a hüvelykujján pihenő egyszerű fém gyűrűre. Vagy már amúgy is menni készült, vagy egyébként is csak felügyelni küldték ki és azért nem vette le a munkához igencsak praktikátlan ékszert. Az üzenete miatt viszont én örültem, hogy így tett.

- Engem szólíts csak B-nek! - villantottam felé egy csábosabb mosolyt.

- Rendben... B - válaszolta kissé önfeledtebben. - Mit szólnál, ha meginnánk együtt egy kávét? - Hátrapillantott az utolsó fahalomra, majd ismét rám nézett. - Ez már rendben lesz és nekem is jól esne egy ital. A sátramban van egy kevés.

- Szívesen elfogadom a meghívást - válaszoltam sokat mondóan. Nem voltam biztos benne, de erre mintha enyhén elpirult volna. Azonban egy szót se szólt, csak intett, hogy kövessem, majd egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, miközben óvatos léptekkel keresztülvágtunk az elhamvadt erdőn.

*****************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is a klímaváltozás következményeiről B tolmácsolásában itt: Jégverem