B-vel a föld körül 5. évad

Szárazon és vízen

Vádi El Hitan, Egyiptom - Bálnák völgye

Alberta, Kanada - Felperzselt föld

London, Egyesült Királyság - Zöld szív

Nærøy-fjord, Norvégia - A fagy völgye

Külső-Hebridák, Skócia, Egyesült Királyság - Madárles

Svéd-Lappföld, Svédország - Vad észak

Schleswig, Németország - A fal

Shengshan, Shengshi-szigetek, Kína - Szellemváros

Észak-Oszétia, Oroszország - Kaukázus

Kelet-Kazahsztán - Tuvai Köztársáság, Oroszország - Magány

Hadzsar-hegység, Omán - Sivatagi tengerfenék

Jamal-félsziget, Oroszország - Zord zóna

Salar de Atacama, Chile - Sivatagi vihar

Sivatagi vihar

Emlékezés és felejtés a világ végén.

B-vel a föld körül

Figyelem: A történet a Magány című B-vel a föld körül-történet egyfajta folytatása. Bár elképzelhető, hogy megérthető az előbbi ismerete nélkül is. Annak előzetes olvasása így is erősen ajánlott.

***************************************************************

Az erőteljes morajlás hangjára úgy dugtam ki a fejem a sátorból, mintha legalábbis ágyúdörgés vert volna fel. Akkora hévvel kászálódtam ki és téptem le magamról a karomra tekeredő ponyvát és emeltem tekintetem a kinti, feltételezett csatatérre, fel egészen a magasba. Csak egy pillanatra suhant át az agyamon, hogy sokaknak milyen megmosolyogtató képzet lehet, ahogy az eszemet vesztve sietek elő rejtekemből, az égi háború legapróbb jeleit kutatva. De engem a legkevésbé sem érdekelt, hogy mások mit gondolnak. Többé már nem. Vagy legalábbis egy jó időre inkább megkeményítettem a szívem és elbarikádoztam magam mindentől, ami kicsit is összefügg a számottevő emberi kapcsolatokkal.

Elvégre, mi közük is nekik ehhez? Hadd mosolyogjanak csak, ha úgy tartja kedvük, a tudatlanság és talán legbelül a nemtörődömség nyugalmában is. Én tudtam, mi az, ami megmozgat, és ez elég volt. Én tudtam, mi vár, amikor kidugom a fejem a sátorponyva résén.

Azon a résen, ami sok tekintetben akár egy dimenziókapu is lehetett volna. Első dolgom az volt, hogy a napszemüvegem után nyúljak, mielőtt végighordozom tekintetem az odakint elterülő szikkadt vidéken, a fakó égbolt felé menet. Akárha egy raklapnyi atombombát dobtak volna le, amíg én odabenn, a sátor viszonylagos kényelmében ejtőztem, hogy aztán azoknak a robbanásai lökéshullámukkal az élet mellett még a színt is kisöpörjék a vidékből. A színt és sok minden mást is, gondoltam, miközben nehézkesen próbáltam levegőt venni az oxigénszegény környezetben.

No igen, az ember keresve se nagyon találhatott volna idegenebb, földönkívülibb vidéket ezen a planétán. Ahogy körbetekintettem, mindenhol csak a szürkés okker porhalmok fogadtak, keresztül-kasul szelve az errefele elbaktató terepjárók keréknyomaival. Na meg néhol magukkal a kerekekkel is. Vagy legalábbis a gumijaikkal. A mostoha környezeti viszonyok fogyó eszközzé tették a nekik nem igazán megfelelő kerékborításokat, melyeket gyors elhasználódásuk után a helyiek nem cipeltek tovább, inkább csak ott hagytak a kifakult útszéleken. Olyan volt az egész, mint egy pár évtizedes katasztrófafilm egy jelenete, ahol az élettelen posztapokaliptikus táj pusztaság voltát azzal érzékeltették, hogy még a színek kontúrját is lejjebb tekerték.

És ez volt érvényes az égre is. Ha a János vitéz hegymászó logikáját követném, mondhatnám, hogy ilyen magasan az elvékonyodó légkörnek még a színe is elhalványult. Bár persze az a pár ezer méter, ami a tengerszinttől elválasztott, ilyen tekintetben nem jelentett igazán sokat, de legyen így! A környező viszonyok amúgy is az ilyen abszurditásokat erősítették. Hiszen hiába voltam a világ egyik legmagasabb hegységében, a több ezer méter magasan elnyújtózó fennsíkok egyikén, a maró zimankón és az oxigénhiányos levegőn kívül sok minden épp az ellenkezőjét bizonyíthatta volna.

Például az is, amikor az ismét megszólaló hangos morajlásra kíváncsi rókamangusztaként felkaptam a fejem és a mozdulatlanul és töretlenül kék eget fürkésztem a vihar közeledtét kutatva.

- Nem túl biztató jelek. - A nagyon is ismerős hang mintha közvetlenül mögülem érkezett volna. Ahhoz azonban már túlságosan is belesüppedtem a helyzetbe és megkérgesedett a szívem, hogy hátrakapjam a tekintetem.

Inkább lehunytam a szemem és sóhajtottam egy nagyot.

Elmúlt - mondtam magamnak szigorúan, keményen megfeddve még kicsit is érző énemet, mert ő volt már csak az, aki ezzel együtt reménykedett is.

De hiába hagytam Őt hátra, hiába törődtem bele, hogy többé már nem kellek neki és hiába tudtam, hogy most is több ezer kilométerre tőlem éli a saját életét úgy, hogy közben én talán már eszébe se jutok, tisztán átjárt az érzés, mintha tényleg ott állna mögöttem.

Tekintetemet lopva a közelben letámasztott motorom felé kaptam. A gépbestia irányába, ami már kissé ütötten-kopottan pihent a több ezer kilométeres út és a környező sivatag rárakódott pora alatt, visszavonhatatlan mementójául menekülésemnek, az Újvilág kontinensének nyugati peremén végigfutó pánamerikai út mentén.

Ennek ellenére még mindig éreztem, ahogy a múltam fantomja, az, aki korábban nyolc hónapig a világot jelentette nekem, mellém lép és ő is a kék égi sivatag felé emeli tekintetét.

- Ezen a vidéken nem szokványos, hogy ennyire készülődjön a vihar, nem? - szólalt meg ismét a hang valójában csak a fejemben, pontosan tudtam. Mégis, bármennyire is felejteni akartam, bármennyire is el akartam felejteni Őt, mégis menekülésem közben Ő volt az, aki végig elkísért. Egyedül akartam lenni, távol a megszokott vidéktől. Új földeket látni és nem kötődni érzelmileg senkihez igazán. Mégis Ő volt az, akivel, más körülmények között, egy ilyen utat szívesen végigjártam volna. Az, aki tökéletes társam lett volna a megtett kilométereken és aki, ha a dolgok másképp alakulnak, most tényleg itt állt volna mellettem, hogy velem együtt bámulja az eget.

Ismét sóhajtottam egy nagyot, megadva és átengedve magam elmém kegyetlen játékának.

- Igen - mormogtam magam elé még saját magam számára is alig hallhatóan. Egy fejemben élő álomkép azonban miért ne hallhatná meg akár ezt is. - Legalábbis az elmúlt pár ezer évben nem sűrűn fordult elő itt az ilyesmi. Bár előfordul azért.

- Tényleg? - rántotta keserű görcsbe a szívem elképzelt válasza. - Azt hittem, ez a lakott világ legszárazabb területe. Ezt mondtad, nem?

Nem néztem oda. Pontosan tudtam, hogy nincs mellettem senki és csak egyedül állok a sátor bejáratánál. Paradox módon pedig, amellett hogy nem akartam hülyét csinálni magamból a reménykedésemmel, épp azért nem fordítottam arra a tekintetem, mert mélyen belül nem akartam, hogy szertefoszoljon az álomkép. Szerettem volna ismét belenézni azokba a gyönyörű zöld szemekbe a szépségesen kerekded arc közepén. Ennek reményét viszont csak úgy őrizhettem meg, ha legalább egy parányi részem átadja magát a reménykedésnek és nem adom meg magamnak a lehetőséget, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg egyedül vagyok. Így hát nem néztem oda, de anélkül is éreztem, ahogy rám néz. Már ahogy érezni lehet azt, ahogy egy valójában ott sem lévő alak az emberre néz.

Inkább ismét az eget kezdtem fürkészni, miközben magam elé mormogva válaszoltam.

- Így van. Úgy is nevezik ezt a vidéket, hogy az Andesi Száraz Átló. Ez a viszonylag keskeny, de észak-déli irányban hosszan elnyúló földsáv, beszorulva a Csendes-óceán partvidéke és az Andok hatezer méter fölé is emelkedő láncai közé, nemigen kapnak csapadékot sehonnan. Így van, hogy évekig is teljes a szárazság és nem esik gyakorlatilag semmi csapadék.

- Az Andokat még értem. De ha egyszer nyugaton ott van a Csendes-óceán, onnan miért nem jön csapadék?

- Tudod mi az a hőmérsékleti inverzió? - kérdeztem vissza színtelen hangon.

- Persze - csilingelt fülemben az a szívfájdítóan gyönyörű hang. - Amikor az óceánban, a partközeli területeken, egy hideg áramlás alakul ki, ami lehűti maga felett a levegőt, az pedig emiatt nem tud felemelkedni, mert nehezebbé válik a felette melegebben maradó levegőnél. Az a kevés nedvesség pedig, ami belé tud oldódni, emiatt vagy nem is hullik ki, vagy közvetlenül ott, helyben hullik ki. Nem vándorol át a szárazföld fölé.

- Pontosan - vágtam rá és szinte reflexszerűen el is mosolyodtam, csak hogy utána ismét leszidjam magam. Hiszen ez a hang csak a fejemben létezett. Azt mondta ki, amit szerettem volna hallani, nem mást. Mégis, így is megmelengette a szívemet, hogy az Ő hangjával hallom ezt, amit én mondtam, kvázi én tanítottam neki. Hallom azt, hogy emlékszik rá.

- Persze, hogy emlékszem - válaszolta még kimondatlan szavaimra is. - Figyelek rád.

Szavaiból kihallatszott a szeretetteljes mosoly, amely annyira jólesően és egyszerre fájdalmasan szorította össze a lelkemet, hogy a könnyem is majdnem kicsordult már.

- Igen - válaszoltam inkább krákogva, nem törődve azzal, hogy magamban beszélek. - Emiatt az óceán felől se jön semmilyen légtömeg, nem hogy olyan, ami nedvességet is hozna. Vagyis hiába vagyunk most itt, Dél-Amerika nyugati szegélyén, földrajzi viszonylatban a Csendes-óceán szomszédságában, ráadásul még a nyugati szelek övében is, azon sávok egyikén a földfelszínen, ahol a nyugati széljárás az uralkodó, tehát többnyire nyugatról fúj a szél, a tengerpart mentén itt végigfutó hideg Humboldt-áramlat megakadályozza, hogy csapadék érkezzen a szárazföld fölé. Keleten pedig ott van a Föld második legmagasabb hegységének, az Andoknak a legmagasabb vonulata, amely elzárja ezt a területet az Atlanti-óceán felől érkező légtömegektől.

- Emiatt van az, hogy hiába vagyunk ilyen magasan, ahol az ide érkező légtömegekből ki kellene csapódnia minden nedvességnek, mégse csapódik ki, mert gyakorlatilag nincs légmozgás, szóval nem jön ide nedvesség, ami kicsapódjon - vonta le a konklúziót.

- Pontosan - bólintottam. - Emiatt van, hogy ez a vidék, a part menti Atacama-sivatag, itt pedig, fenn a hegyek között, a Salar de Atacama fennsíkja, a lakott világ legszárazabb területe, és az egész földgolyón is talán csak pár jeges pusztaság előzi meg az Antarktisz belsejében, ahol ami nedvesség van, az rögtön meg is fagy.

- Akkor mégis mi ez az égzengés? - utalt az egyre sűrűsödő dörgésekre.

- Nagyon ritkán, de néha mégis előfordul, hogy átjön némi nedves légtömeg az Andok vonulatain, vagy, a Humboldt-áramlatot kicselezve, nyugatról bejön ide. Akkor pedig, mintha csak be akarná pótolni az elmaradását, egyszerre zúdul le rengeteg csapadék, akár nagy árvizeket is okozva.

Most, hogy megkapta a válaszát, nem is reagált többet. Bármennyire is szabadulni akartam jelenlétének érzésétől, hiszen tudtam, többé már nem lesz velem, most kellemetlen érzéssel töltött el valójában nem is létező beszélgetőpartnerem hallgatása. Minden izmom tiltakozott, de végül csak oldalra néztem, hogy a szívem fájdalmasan összeszoruljon, látva azt, amit eddig is pontosan tudtam, a nagy ürességet magam mellett és a magányomat.

Mielőtt azonban ebbe még túlságosan is belemerülhettem volna, hirtelen fellebbent a sátorponyva és, bármennyire is tudatában voltam a szerény kis lakon velem osztozó nagyon is valós személy közelségével, most meglepetésként ért a kissé gyűrött, barna bőrű, kócos szénfekete hajkorona övezte arc felbukkanása, amely virgoncan rám mosolygott.

- Hé, B! - dorombolta, mint egy jóllakott macska. Bár ő igazából nem úgy lakott jól, mint ami a négylábú jószágnak megelégedést okozna, örömén azonban mit sem változtatott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a mozdulat, amivel szavait nyomatékosította és végigsimított combomon, ujjai hegyével szeméremdombom peremét cirógatva a sebtében felhúzott nadrágon keresztül.

- Én... - hebegtem, majd megköszörültem a torkom, miközben összeszedtem magam. - Zajt hallottam. Morajlást. És, úgy látom, nem is voltam egyedül vele.

Tekintetem a kiszikkadt vidéken botorkáló nagyon is ismerős alakokra tévedt.

Eléggé szürreális látvány volt ezen a földöntúli, planétánk átellenes pontján fekvő vidéken ezeket az eltéveszthetetlen barna bőrű alakokat figyelni, amint koszos mackónadrágban és atlétatrikóban botorkálnak a színes sátrak között. Valójában azonban mégse volt annyira irreális a jelenet. Elvégre az Atacama vidékét felügyelő Chile hihetetlenül sokszínű ország, ha az etnikumokról van szó. A délebbi, a Déli-sarkvidékhez közelebbi, így hűvösebb vidékeken, az Andok zöld lankáin vannak olyan területek, amiket a német bevándorlók amolyan déli Ausztriává vagy Svájccá változtattak. Ezen a vidéken pedig, ahova most az utam sodort, a '90-es években a délszláv harcok elől elmenekült balkáni emberek, és köztük is különösen az ottani romák találták meg a számításaikat. Elvégre ez a száraz és kopár vidék se teljesen hasznavehetetlen. Ami a felszínen nincs meg, azt az alatta lévők bőségesen pótolják.

Ezek a férfiak, akik most hozzám hasonlóan a készülődő vihart kémlelték, máskor hevesen tülekednek, hogy lemehessenek a közeli bányákba. Bár a munka nehéz és veszélyes a sebtében összetákolt, a biztonsági előírásokra fittyet hányva kimélyített tárnákban, a fizetség bőven megéri. Márpedig van itt az aszott rögök alatt olyasmi, amit a közösség férfi tagjainak egy jelentős része most is kitartóan hajkurászott odalenn.

Lítium. Ez a különleges elem jó vezető tulajdonságai miatt az utóbbi időben az elektronika fontos alapanyaga lett. Fellelni azonban nem egyszerű. A föld kevés táján található meg, olyan száraz vidékeken, ahol a valaha hullámzó vizek kiszáradt medreiben rengeteg só gyűlik fel. A legnagyobb kiterjedésben ilyen terület pedig pont errefelé, Argentína, Bolívia és Chile határvidékén, az úgynevezett "Lítium-háromszögben" található. A délszláv harcok elől menekülő romák és leszármazottaik, származásukra való büszkeségük ellenére sem bánták meg, hogy végül itt kötöttek ki.

- Hé, Jorge! - rántott ki merengésemből a mellettem álló lány, sebtében magár rántott takaróját igazgatva keblein, ahogy odakiáltott a közelben tébláboló, immáron spanyol nevet viselő, de a helyi nyelvet is jellegzetes akcentussal beszélő fivérének. - Vihar közeleg?

- Igen - bólintott a srác, aki egy nappal se lehetett idősebb nálam, de közösségükben így is az egyik legtekintélyesebb férfinak számitott. - Hamarosan ide fog érni.

- Jól hallottam? Vihar? - jelent meg a másik oldalamon egy másik torzonborz üstök, melynek viselője feltűnően hasonlított az előbb előbukkanó lányhoz. Hiába voltam tudatában, hogy ő is ott lapul a mögöttem megbúvó terebélyes ágyon, egy pillanatra kihagyott a szívem hirtelen megjelenésétől.

Jorge viszont nem zavartatta magát. Amikor meglátta másik húgát, csak harsányan felnevetett.

- Ne aggódj, Mirijam! - nyugtatta. - Elég magasan vagyunk. Itt nem fog elérni minket az ár.

Az itt letelepedett roma közösségek azért is tudtak jól megélni a völgyekben ásott bányák környékén, mert felélesztett régi, nomád szokásaikat követve könnyedén vándorolhattak mindig ahhoz a bányász társasághoz, amelynél a legtöbb kínálkozó munka volt. Ha pedig nagy néha jött az égszakadás, összeszedelőzködtek és magasabb térszínekre húzódtak, amíg az ár elvonult.

Mirjam viszont most megnyugodva engedhette le megfeszült vállait. Ez a vihar, bármilyen kemény lesz is, minket ezúttal nem veszélyeztethet.

- Csinos leányka, azt meg kell vallani. Csak kissé ijedős - vigyorgott ezúttal rám Jorge. Szemeiben láttam a mohó csillogást, ahogy végigmérte gyűrött, összeizzadt ruhámat. Mérget mernék venni rá, hogy ő is szívesen bemászott volna velem a mögöttünk álló sátorban megbújó ágyba. Másik húga, Inez viszont gyorsabb volt. Egy pillanatra meg is borzongtam, amikor megmarkolta fenekemet, miközben másik keze tovább simogatta szeméremdombomat.

- Akkor nincs ok az aggodalomra - mondta. - Vissza is bújhatunk az ágyba még egy kicsit pihenni... igaz? - A végét már Jorgénak szánta egy fürkész pillantás kíséretében.

- Persze - visszakozott a férfi. - Korán van még. A többiek csak órák múlva érkeznek meg a feldolgozni valóval.

- Helyes - bólintott Inez. A dolgozó férfiak minden adódó alkalommal összegyűjtötték a bányák környéken termelődő fémhulladékot, ami aztán az egész családnak munkát adott, hogy használati- esetleg dísztárgyakat készítsenek belőlük, amit aztán eladhatnak. Amíg azonban nincs alapanyag, nincs munka sem. És amíg nincs munka...

- Addig szórakozhatunk még egy kicsit - vonta magára a figyelmemet ezúttal Mirjam, miközben felmosolygott rám és megmarkolta nővérével ellentétes oldalon lévő farpofámat.

Nem szóltam egy szót se, csak engedtem, hogy a két lány vidáman kacarászva visszarángasson a sátorba. Amikor pedig a ponyva visszahanyatlott, eltakarva minket a kíváncsi tekintetek, elsősorban Jorge elől, már le is hullottak takaróik alattuk meztelen, napszítta barna testükről.

Halványan elmosolyodtam és engedtem, hogy magukkal rántsanak a lepedőre és kezelésbe vegyenek.

Bár, velük ellentétben, az egyértelmű testi vonzalmon kívül nem éreztem semmit, elvégre kit ne mozgatna meg két ilyen fiatal, hamvas lány, önként vetettem magam karjaikba és vesztem el csókjaikban meg lábaik köze nedvességeben, mivel ez volt azon kevés pillanatok egyike, amikor az Ő jelenlétének kínzó érzése elhalványult és visszahúzódott több ezer kilométer távolságba, ahol most már a helye volt, távol tőlem, amihez nekem már semmi közöm.

**********************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, amiben B Dél-Amerika sós sivatagaiba látogat!

Sótükör

Zord zóna

Hogy üsd el az időt a messzi észak fagyos éjszakáin?

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kapnak a Sivatagi tengerfenék című történetben megismert német egyetemista lányok is.

*********************************************************************

A szél hangosan nyikorgott a vékony falak túloldalán. Bár a kis lakrészt gondosan hőszigetelték és elszeparálták a külvilágtól, mégis úgy recsegett-ropogott minden, mintha csak egy kartondobozban kuporognánk.

A nyakig felhúzott paplan alatt hevertem az ágyon és csak bámultam az ablakon át beszűrődő félhomályos derengés megvilágította plafont, próbálva meggyőzni magam, hogy az csak a képzeletemben mozog annyira.

Hirtelen halk nyöszörgés támadt mellettem és éreztem, ahogy a takaró alatt bujkáló forró test hozzám nyomódik.

- Ebben a rohadt konténerben még aludni se lehet - morogta az ágynemű redői közül előbukkanó zilált fekete üstök tulajdonosa. - Nem elég, hogy megvesz itt az isten hidege, még ez a fránya vihar sem hagy aludni.

- Az első felén könnyen megpróbálhatunk segíteni - mosolyodtam el és kinyújtottam karomat, hogy aztán a mellettem heverő meztelen test köré fonjam. Ingét nem kellett jobban biztatni. Mozdulataimmal tökéletes összhangban bújt hozzám. Combja az enyémhez simult, miközben jobb sarkát beakasztotta felé eső bal bokám alá, mellei és feszes hasfala pedig az oldalamhoz préselődtek. Még ágyéka lágy hajlatait is tisztán éreztem a csípőmön, tekintetem pedig rám vetülő csillogó szemeibe fúródott.

- Csak tudnám, mi a francért vagyunk itt - nyöszörgött tovább, miközben kényelmesen elhelyezkedett ölelésemben, megigazította magán a takarót és a vállamra hajtotta a fejét.

- Mert most itt zajlik az élet - válaszoltam, közben pedig még jobban magamhoz szorítottam és a hátát simogattam, hogy kissé felmelegítsem. Csupasz bőrén még mindig ott éreztem a lecsorgó izzadtságcseppek nyomát, és valószínűleg az ő orrát se tölthette be épp kellemes illat, ahogy a vállamhoz nyomta az arcát. Vad szeretkezésünk után senkinek nem volt kedve kikászálódni a takaró alól ebben a hidegben, aminek viszont meg volt a maga hátránya is.

- Milyen élet? - horkantott Inge. - Mínusz húsz fok van odakint. Ha nem ment még le mínusz harmincra. Ilyenkor még azoknak a bundás rénszarvaspásztoroknak is befagy a segge. Rajtuk kívül meg senki nem jön ide, akit nem fizetnek meg érte alaposan. És az se tartósan.

- Ugyan már! Túlzol - nevettem fel halkan.

- Igazán? - vonta fel a egyetemista lány a szemöldökét. - Olyan ez az egész, mintha Szibériába száműztek volna minket... Ó! Várj! Hiszen tényleg ott vagyunk.

Nem tagadhattam a német barátnőm szavai mögött rejlő igazságot. Elvégre az odakint elterülő, vihar szaggatta vidék pontosan az volt, amilyennek az ember Szibériát elképzeli. És még annak ráadásul a legrosszabb szegletét is. Nem is csoda, hogy a deportálások végcéljaként hírhedté vált szibériai száműzetések egyik területe pont ezen a vidéken terült el. Itt, a Jamal-félszigeten, Európa keleti határától bő ezer kilométerre, a Jeges-tenger partvidékén. Még Sztálin is megnyalta mind a tíz ujját attól, amit ez a zord vidék nyújthat. Ide is pottyantott egyből egy koncentrációs tábort.

Persze az már régen volt. Az idők pedig változnak. Vagy mégse annyira?

- Ha ennyire rosszul érzed magad, menj haza! - szólalt meg a másik oldalamon egy hang. - De ha engem kérdezel, most vagyunk a legjobb helyen, itt benn, a melegben.

Ahogy balra fordítottam a fejem, Giselle vidám arcával találtam szembe magam, ahogy felemelte szőke sörénnyel keretezett fejét a párnáról és végig nézett rajtunk.

- Szóval engem se hagyjatok ki! - tette hozzá és körém fonta a karjait, hogy magához öleljen.

Most már hangosabban nevettem fel, a kiadott zajt azonban elnyomta a szállásunkul szolgáló lakásnak berendezett konténer nyikorgása. Pár pillanat múlva pedig el is hallgattam, amikor a szőke leányzó ajkai betapasztották az enyémeket.

Magunkon éreztem Inge tekintetét, miközben hevesen csókolóztunk. A fekete hajú lány keze pedig közben megindult hasfalamon.

Hangosan felnyögtem Giselle szájába, amikor másik barátnőnk kissé lejjebb hajtotta a fejét és a szájába vette a mellbimbómat. A szőkeség el is mosolyodott a reakciómtól, keze pedig átvette Ingéjé helyét, ami lassan lejjebb csúszott a combjaim közé.

Egyre hangosabban nyöszörögtem, ahogy a forró nyelv a mellbimbómmal játszott, a vékony ujjak pedig bejáratomat izgatták, előkészítve a behatoláshoz. Giselle nyelve pedig épp ekkor hatolt a számba.

Éreztem, ahogy egyre nő bennem a feszültség közös kényeztetésük hatására. Bal karomat a szőke lány dereka köré fontam, hogy magamhoz vonjam megszáradt izzadtság borította testét, jobb kezem ujjai pedig görcsösen rámarkoltak Inge fenekére.

Egyre hangosabban ziháltam. Barlangom lüktetve szorult rá fekete hajú barátnőm ujjára, hogy aztán kissé elernyedjen, majd ismét rá szoruljon. Végül pedig, amikor mélyen belém hatolt, egy sikoly kíséretében elhomályosult előttem a világ.

***

Beletelt néhány percbe, mire a zihálásomon túl ismét meghallottam két ágytársam hangját, akikkel a széles fekvőalkalmatosságon osztoztam.

- Remélem, nem hallotta meg senki - hangzottak Inge aggodalmas szavai. - Nem szeretném, ha valamelyik bumfordi bányász valamiféle perverz meghívásnak venné.

- Ugyan már, Inge! - nevetett fel Giselle. - Ezeknek az embereknek a nagy részének családja van és épp azért güriznek itt, hogy aztán hazavihessék a pénzt.

- Oké, de közben akkor is egy hónapig itt vannak. Egy hónap pedig hosszú idő egy ilyen Isten háta mögötti helyen. Lényegében Putyin munkatábora csak abban különbözik Sztálinétól, hogy rövidebb ideig vannak itt az emberek, kapnak fizetést és kommunikálhatnak a családjukkal, amikor nagynéha ráérnek. Na meg nem őrzik őket, de itt, a tundrán, a civilizációtól több órányi vonatútra, úgyis felesleges.

- Hát, tény, hogy nem egy leányálom - válaszolta Giselle. Már nem nevetett, de hangjából kihallottam a mosolyt, még akkor is, ha homályos tekintetemmel egyelőre teste körvonalait is alig tudtam kivenni a homályban.

- Viccelsz? Mi még csak két napja vagyunk itt, de már meg tudom érteni, amikor az itteni munkások azt mondják, a meló lejárta után "visszatérnek a Földre".

Tény és való, ezen a távoli északi vidéken, ami még a közmondásosan hideg Oroszország lakóinak is egy fagyasztó szekrénynek tűnt, tökéletesen olyannak tetszettek a viszonyok, mintha valahol az űrben, vagy a Holdon kellene dolgozniuk a szerencsétlen, rászoruló munkásoknak.

De a fekete arany azért megérte.

- El se tudom képzelni, mi veszi rá őket, hogy ide jöjjenek - morogta tovább Inge.

- A pénz - vágta rá Giselle. - Nem emlékszel, mint mondott Schmidt professzor? Az orosz gazdaság a Szovjetunió összeomlása óta a nyersanyagok exportjára épül. A délebbi országrészek készletei viszont kimerülőben vannak és Közép-Ázsiában sem egy életbiztosítás bevásárolnia magát a Gazpromnak a helyi földgáz-kitermelésbe, hogy aztán a termést átdobja az európai piacra.

- Tudom, tudom. Így Vlagyimir Vlagyimirovics elnök úr az amúgy is egyre gyorsabban felengedő észak felé fordítja a figyelmét és a szibériai partvidék tundrája és állandó fagya alatt rejtőző olaj- és földgázkincsre pályázik.

- Ezzel ráadásul még nektek is valamennyire a kedvetekre tesz - kapcsolódtam be krákogva a beszélgetésbe. - Elvégre a nem létező csővezetékeket kikerülve kénytelenek a már az év nagy részében hajózhatóvá váló Jeges-tengeri partvidéken eljuttatni a nélkülözhetetlen kőolajat és gázt hozzátok, Németországba. Így pedig az Északi-áramlat gázvezetéke körüli huzavona is elkerülhető, amit a kelet-közép-európai államok gerjesztenek.

- Ja. Csak kérdés, mennyire biztonságos az itteni bányászat, túl a munkások alig elviselhető munkaviszonyain és a környezetet mennyire szennyezi - mondta Inge.

- Ott a pont - válaszoltam, miközben felsejlett emlékeim között az a nagy gödör, amit a Jamal-félsziget belsejében láttam, és amit Természet Anya nem magától pottyantott oda. - De ez Putyin elvtársat nemigen érdekli. Csak jöjjön a pénz.

Erre a többiek csak szótlan némasággal feleltek. Mielőtt pedig megszólalhattak volna, hirtelen nyikorgással kivágódott az ajtó.

Ijedt összerezzenésünk csak egy pillanatig tartott, amíg fel nem ismertük a vastag kabátrétegekbe bugyolált Mariát, aki negyedikként osztozott velünk a terepgyakorlatra rendelkezésünkre bocsátott négyszemélyes lakókonténerek egyikén.

Miután nagy nehezen zárt helyzetbe erőltette az ajtót, amit a másik oldalról az orkán erejű szél rángatott, felsóhajtott és hátravetette a kapucniját.

- Hihetetlen, milyen gyorsan besötétedik odakinn. Oké, hogy itt ilyen a tél, de kb. már alig van nappal is. Közben meg meg lehet fagyni.

- Mi jól érezzük magunkat itt a melegben - vigyorgott huncutul Giselle.

- Valóban? - tekinett végig a latinos temperamentumú Maria a paplan alól kilátszó meztelen testünkön. - Akkor akár szoríthatnátok nekem is helyet.

Még le se tornázta magáról teljesen szűk ruháját, amikor már az ágyra vetette magát, hangos nevetést csalva elő mindannyiunkból. Szája pedig aztán mohón Giselle-ére tapadt, miközben, a látvány fülledtségétől, Inge keze ismét megtalálta az útját combjaim közé.

*************************************************************

Ha tetszett, olvasd el B másik utazásának történetét is a Jamal-félszigeten, ami ebben a történetben is említésre került, itt!

Sivatagi tengerfenék

Forró hevület a sivatagban és a csajok között is.

B-vel a föld körül

A terepjáró-konvoj lassan zötykölődött a kavicshalmok között. A kerekek időnként fel-felhajtottak a nem ritkán méteres dombok egyikének-másikának oldalára, de csak azért, hogy aztán teátrálisnak ható csikorgás közepette gond nélkül folytathassák útjukat. Mitagadás, a japán mérnökök aztán értették a dolgukat. Olyan jól összerakták ezeket a monstrumokat, hogy a végeredményt errefelé, a világ, de legalábbis Ázsia másik végében, már-már a modern kor tevéiként emlegették. És valóban, ezek a Toyota terepjárók pont úgy szántották keresztül a köves-homokos sivatag pusztáját, mint az ezen száraz tenger hajóinak tartott tevék. Ráadásul pedig még ugyanúgy nem is fogyasztottak sokat.

A könnyed haladás luxusa mellett azonban egyéb kényelmi funkciókkal nemigen büszkélkedhettek. Akármilyen is volt a lengéscsillapítójuk, az egyenlőtlen terepen úgy zötykölődtek alattunk, mint a veszedelem. Pont, mint a tevék. Bár lehet, csak az én gépesített málhás állatom szúrt így ki velem.

Amellett pedig, hiába ment a klíma ezerrel, egy pillanat se telt el úgy, hogy ne éreztem volna magam egy túlpörgetett szaunában. De persze ezen a vidék végletesen alapvető ismeretében sem lehetett csodálkozni. Ahogy kipillantottam a hullámos felszínen hánykolódó négykerekű ablakán, mintha csak valamelyik manapság divatos disztópia posztapokaliptikus világa tárult volna elém.

A perzselő napsugarak okkersárgás derengésbe vonták az egész vidéket, szinte már aszottan szárazra szívva minden egyes követ és sziklát a dimbes-dombos vidéktől a látóhatárt betöltő méretes hegyvonulatig. Minden száraz volt és ránézésre élettelen. Az egész Hadzsar-hegység mintha csak egy nukleáris világvége utáni felperzselt világ szülötte lett volna, vagy esetleg valami morbid kalandpark része "Így fog kinézni a Föld nem is olyan sokára, ha a globális felmelegedés így folytatódik"-címmel.

Errefelé viszont a helyiek nemigen gondoltak ilyesmire. Itt, az Arab-félsziget délkeleti csücskében ez a táj volt a megszokott. Legalábbis az elmúlt pár száz, talán bő ezer évben is biztosan. Szóval az itteni konyharuhába tekert fejű népek, még ha ismertek akárcsak egyet is az utóbbi évek hollywoodi disztópiái közül, nem nagyon jutott volna eszükbe hozzá hasonlítani hazájukat. Pláne, hogy az ilyesfajta amerikai filmek nézése errefelé tényleg maximum csak a fiatalság körében volt szokás, különösen mozik híján.

Ráadásképp pedig az se volt elhanyagolható, hogy ez a vidék Omán legnedvesebb és leginkább élhető részeinek egyike. Ha átkeltünk volna ezen a tengerparttól alig pár tucat kilométerre húzódó hegységen, ott találtuk volna az ország jó négyötödét elfoglaló Rub-el-Hálit, a világ legnagyobb egybefüggő homoksivatagát, melynek élettelenségére még arabul "Üres negyedet" jelentő neve is utalt.

Rub-el-Háli

Én viszont, a huszonegyedik században még mindig hellyel-közzel zöldellő európai mezőkhöz szokott szememmel még itt, a Hadzsar-hegységben se láttam mást, csak kiszáradt sziklasivatagot.

Erősen kellett tartanom magam ültömben is, hogy ne vágódjak ide-oda a zötyögős úton. A terepjáró zsúfolt utastérben azonban ez se segített sokat. Lábszáram minden egyes döccenőnél a mellettem ülő lány térdnadrágjának alsó pereme alól kilógó bőréhez nyomódott. Bár amúgy is olyan szorosan ültünk, hogy törzsünk közé is csak nagy kínszenvedés árán lehetett volna bepréselni akárcsak egy papírlapot is, mégis szükségét éreztem, hogy egy bocsánatkérő pillantással kísérjem akaratlan tolakodásomat. A válasz azonban minden esetben megértő és már-már a végletekig menően barátságos mosoly volt.

Ezek után már szinte az isteni megváltást jelentette, amikor a Toyota végül abbahagyta a kavicshalmok közötti terepjárást és gyorsan halkuló morgással megállt. Bár ahogy kiugrottam az ajtó melletti ülőhelyemről, azonnal mohó karjaival ölelt át a tomboló hőség, mégis a nem túl nagy utastérben való szorongás után szinte már felüdülésként ért, hogy a hosszú utazás után kinyújtóztathattam elgémberedett tagjaimat.

Nem voltak ezzel másként útitársaim se. A vidám lánycsapat derűsen nevetgélve kászálódott ki a porlepte kocsikból, hogy megigazítsa igencsak lenge, többnyire térdnadrágból vagy sortból és bő trikóból álló szerelését és benedvesítse a sokszor a nap heve elől baseball-sapka alá rejtett fejét kulacsaiból.

Több okból is különös élmény volt ezzel az egyetemista csapattal utazni. Egyrészt mivel az én diplomámon is csak nem régen száradt meg a tinta, így nem éreztem túl távolinak magam a terepgyakorlatot végző társaságtól. Ugyanakkor viszont a köztünk lévő pár év korkülönbség ellenére is mintha egy világ választott volna el minket egymástól. Másrészt pedig mi anno annak is örültünk, mint majom a farkának, ha a épp csak az országhatár túloldalára, vagy, ad absurdum, a horvát tengerpartra, esetleg Görögországba kiruccanhattunk vizsgálódni. Nem hogy olyan távoli, egzotikusnak ható és nem épp kifejezett turistacélpontként némiképp veszélyesnek is tetsző országba, mint Omán.

Ugyanakkor egy dúsgazdag német egyetem hallgatói többet megengedhetnek maguknak. A másik furcsának ható érzésemre válaszként pedig, hiába érkeztem szegről-végről a terepgyakorlatot vezető professzor amolyan segítőjeként, nem csak én éreztem közelebb magam a vidáman csivitelő lányokhoz, mint a már inkább ősz mint szőke barkójú, szögletes arcú, metsző kék szemű oktatóhoz, hanem az előbbiek is úgy méregettek, mint egy közülük való új arcot, még ha a lényeges pillanatokban azt se felejtették el, hogy így vagy úgy, de felettük állok a szamárlétrán. Még akkor is magamon éreztem tekintetüket, amikor a látszat kedvéért másfele fordulva a napszemüvegük rejtekéből méregettek szemük sarkából.

Persze kár lenne tagadni az érdeklődés kétirányúságát is. Az emberben gyakran élnek sztereotípiák a világ különböző dolgairól, jelenségeiről és lakóiról. Még akkor is, ha ezek nem feltétlenül annyira szembetűnően diszkriminatívek, vagy a negatív elemei mellé pozitívak is társulnak. A mai világ multikulturalizmusa miatt, az egyre bővülő Európai Unió és a világ különböző pontjai között szubjektíve egyre csökkenő távolság miatt pláne egy gazdag német egyetem diáksága már régen nem a közmondásos lóarcú, kapafogú, alaktalan német Mädchen-ekből állt. Sőt, az égiek megajándékoztak azzal is, hogy az echte deutschland-i leánykák is inkább hajaztak az elfogódott ódákban szereplő magas, karcsú, hosszú combú, tejfelszőke, fehér bőrű, szikrázóan kék szemű germán szupermodellekre, mint a mondavilágból szalajtott orkokra. Mellettük pedig a néhány tucat fős csapatban még többségben is voltak a tipikus latin chickititák barna bőrükkel, ébenszín hajkoronájukkal, alacsonyabb termetükkel és szembetűnően délies metszésű arcukkal, a kelet-európai szláv szépségek, sőt, még néhány fiatal korukban szintén nem elhanyagolható szépséget képviselő kínai és pár szemet gyönyörködtetően ízléses vérvonalat felvonultató félvér leányzók. Mindezekkel persze a német állampolgárság sokszor köszönő viszonyban sem állt. De hát ez a huszonegyedik század.

Inkább éreztem magam valamifajta kéjtúrán, mint egy tudományos kutatóúton. Ezen pedig az sem segített, amikor a professzor végül, amikor már mindenki kinyújtóztatta magát, összecsapta a kezeit és kimérten zengő hangon elkiáltotta magát:

- Oké, achtung, achtung! - hívta fel magára a figyelmet. Na persze nem ezek a szavak voltak azok, amik elterelték a figyelmemet a témáról. Az viszont annál inkább, ahogy a lányok körém gyűltek. Mint cápák a kiszemelt préda körül, mintha mindannyian csak a lehetőséget méregetnék, mikor villanthatnak rám egy újabb flörtölő mosolyt.

Szemem sarkából szakadatlanul pásztáztam a körülöttem összeverődött kis tömeget, nem is törődve azzal, milyen romboló hatással van ez a koncentrációmra. Pedig azzal volt. Kezdve azzal, ahogy a mellettem álló fiúsan rövidre nyírt fekete hajú, igazi bombatestű Inge mindig elkapta a tekintetemet, amikor az felé tévedt, a mögöttem jobbra összeverődött alsóbb éves csapaton keresztül, akik mindig elkapták a tekintetüket és összevihogtak, valahányszor észrevették, hogy rájuk nézek, egészen a kocsi kerekének támaszkodó Giselle-ig, a tipikus germán istennőig. Utóbbi első ránézésre hányaveti módon vetette keresztbe egyik lábát a másikon, hogy combján megtámasztott jegyzetfüzetébe írja a professzor szavait. Valójában viszont csak az nem vette észre, milyen kihívóan nyújtóztatja hosszú combjait, veti hátra mesterien kimért mozdulatokkal hátközépig érő szőke tincseit és dülleszti ki a melleit, aki nem akarta, vagy aki teljesen vak.

Már a kezdetektől feltűnt, hogy a csapat az egyetlen professzor kivételével csak nőkből áll. Még Herr Lehrer asszisztense is szoknyát hordott volna, ha olyan körülmények között lettünk volna, hogy ne számítson annak a sokszor nem épp praktikus volta. Eleinte ezt betudtam a férfi sármjának, bár különösen fitt megjelenése ellenére mégiscsak ötvenhez közeli életkorával még nekem se volt épp az esetem. Hamarosan viszont kiderült, hogy a jelenlévőket nem csak a nemük köti össze, hanem az ízlésviláguk is. Azt nem tudtam volna megmondani, hogy esténként (na meg éjszakánként) a saját szállásukon vagy sátrukban mit művelnek, engem viszont hamar hatalmába kerített az az érzés, mintha egyetlen párzóképes nőstényként bekerülnék egy csupa hímből álló csimpánzhordába. Azt leszámítva persze, hogy én ugyan "nőstény" voltam, viszont a jelenlévő "hím csimpánzok" is nők. Az érzés egyszerre volt zavarba ejtő és elmondhatatlanul izgató is...

- Na gut! - Igyekeztem Schmidt professzor szavaira koncentrálni, amikor ő ismét összeütötte kezeit, immáron inkább megszokásból vagy pedagógiai fogásként, mint a figyelemfelkeltés eszközeként. - Most, hogy összeszedtük magunkat, üdvözlök mindenkit az Ománi-óceán fenekén.

Szavait vidám kuncogás kísérte. A körülmények figyelembe vételével ennél abszurdabb poént nem is süthetett volna el a mosolygós férfi. Szavai azonban csak megfogalmazásukban jelentettek viccet.

- Lehetetlen elképzelés, ja? - folytatta a német professzor az előadását. - A helyzet viszont pontosan ez. Ezen a vidéken ugyanis ma gyakorlatilag sivatag található, viszont évmilliókkal ezelőtt ez a föld, amelyen állunk, több száz méternyi vízoszlop alatt feküdt... Tudna valaki erre esetleg bizonyítékot találni itt? - tárta szét karjait, körbemutatva a tájon.

Diákjai készségesen forgatták fejüket, azonban egyértelmű volt, hogy fogalmuk sincs, mit keressenek.

- Akkor próbáljunk meg valami konkrétabbat, ja? - mosolygott megértően a férfi, odatéve mondata végére az elmaradhatatlan "igen?", "rendben?"-jelentésű szócskát. - Nézzük például ezeket a hegyeket! - intett a pár kilométeres távolságban magasodó Hadzsar-hegység ormaira. Ki tudja, miből épül fel ez a hegység?

Szavait ismét néma csend követte, miközben a hallgatók a meredek hegyoldalakat bámulták.

- Segítek egy kicsit - tette hozzá a tanár és elővett a zsebéből egy kődarabot, amit egy baseball-játékos mozdulatával odadobott Ingének. - Ugyanebből van az egész.

A lányok mind a nyakukat nyújtogatva szemlélték az ökölnyi követ, amit a rövid hajú lány a kezében forgatott, míg végül Maria, az egyik latinos küllemű lány felkiáltott:

- Hiszen ez mészkő!

- Ja, ja. Kalkstein - ismételte meg precíz német kiejtésével a lány kissé tört akcentusú szavait Dr. Schmidt. - Na és miből keletkezik a mészkő?

Maria épp elég ideig habozott ahhoz, hogy Inge megelőzhesse.

- Elpusztult tengeri állatok meszes vázából - mondta, miközben tovább forgatta kezében a mészkődarabot. - Itt látszanak benne a csigaházak - mutatta.

- Kiváló - mosolygott a professzor, miközben visszavette a követ és elsüllyesztette a zsebében. - Vagyis ez az egész hegység elhullott csigák és kagylók héjából van - intett ismét végig a vonulaton. - De akkor hogy kerülhetett ide? Hogy lett belőle hegység?

Várt pár pillanatot, amíg a diákjai elgondolkoznak, majd váratlanul felém fordította metsző kék tekintetét.

- Brigitta? Lenne esetleg ötlete?

- Gyűrődéssel - válaszoltam azonnal. - Az óceánfenékre rengeteg meszes állati maradvány rakódott le az idők során, összepréselődtek, mészkő lett belőlük, majd a kőzetlemezek mozgása következtében meggyűrődött és felboltozódott.

- Ja, ja. Nagyszerű - bólogatott a tanár. - És az anyagán kívül miből következtet még erre?

- Hát... - pillantottam a hegyekre. - Meredek lejtők... hegyes csúcsok... keskeny völgyek... Ezek mind a gyűrthegységek jellemzői.

- Fantastisch - ütötte össze ismét kezeit a férfi vidáman.

Hallottam, ahogy közben a lányok is összesúgnak a hátam mögött. Bár szavaik többségét nem értettem, egy mondat hirtelen megütötte a fülemet:

- Nem csak gyönyörű, de okos is.

Éreztem, ahogy pír önti el az arcomat.

- Azonban nem csak ez bizonyítja, hogy itt valaha tenger volt, ja? - vonta ismét magára hallgatói figyelmét Professor Schmidt. - Látják ezeket a gömbre emlékeztető formákat itt? - bökött meg lábával egy különös alakzatot maga mellett. - Ez itt nem mészkő. Ez bazalt. Vajon hogy kerülhet bazalt a földfelszínre?

- Ezt tudom - húzta ki magát Giselle, egy pillanatra szavak nélküli flörtöléséről is megfeledkezve. - Vulkánoknál. Amikor a földkéreg elvékonyodik és viszonylag kis mélységből feltör a magma, abból lesz bazalt.

- Kiváló - bólogatott a tanár. - És az óceánok fenekén ez hol lehet gyakori?

- Az óceánközépi hátságoknál - jelentettem ki, amikor senki nem válaszolt. - Két kőzetlemez-darab távolodik egymástól és közöttük feltör a láva, majd a nagy víznyomás hatására ahogy nagyon hamar megszilárdul. Elkezd görögni, de hamar teljesen hozzászilárdul a felszínhez. Így keletkezik a párnaláva - mutattam a professzor mellett sorakozó gömbölyded formákra.

Kár lenne tagadnom, élveztem, ahogy a lányok ismét összesúgtak a hátam mögött és halkan kuncogtak. A hátamat szinte perzselte a rá szegeződő tucatnyi szempár tekintete. Giselle pillantását el is kaptam, aki, amint észrevette, hogy lebukott, csak mosolygott és ismét kihúzta magát, érzéki lábait és melleit közszemlére téve.

- Na de hogy kerültek ide ezek a kőzetek - folytatta Herr Schmidt - ha egyszer óceánközépi hátságokon, vagyis az óceánok közepén keletkezik? - Meg se várta a választ, hanem maga folytatta. - Mint már tudjuk, és szóba is került, a földfelszínt borító földkéreg úgynevezett kőzetlemezekre tagolódik, ja? Ezek a kőzetlemezek mozognak egymáshoz képest. Van, amikor távolodnak - szemléltette, ahogy lassan széttárta a karjait - és van, amikor közelednek és ütköznek egymással - ütötte össze két öklét. - Itt az utóbbi történt.

- Na én is szívesen ütköznék itt valakivel - hallottam Inge hangját és a hőség ellenére libabőrös lett a hátam, amikor a szemem sarkából megpillantottam, hogy engem figyel.

- Kőzetlemezből viszont kétféle van, ja? Sokkal vékonyabb és lazább kőzetekből álló óceáni és sokkal vastagabb és merevebb kőzetekből álló szárazföldi. A kettő ha ütközik egymással, nyilvánvalóan nem azonos mértékig bírják ki a nekik feszülő nyomást, ezért előbb-utóbb a gyengébb az erősebb alá bukik - szemléltette a professzor, ahogy egyik öklét a másik alá tolta.

- Na és közületek ki bukna alá? - borzongatta meg a hátamat Maria, amikor meghallottam Ingéhez intézett szavait.

- De akkor hogyan kerültek ezek a kőzetek ide? - kérdezte egy karcsú, hullámos fekete hajú, szemüveges alsóbb éves. Ha jól emlékeztem, Leilának hívták. - Elvégre most egy szárazföldi lemezen vagyunk. Ha itt ütközés történt, a párnalávának az óceáni lemezzel együtt alá kellett volna buknia.

- Kiváló kérdés - intett a lány felé a tanár mosolyogva. - Az óceáni lemez itt tényleg a szárazföldi Arab-lemez alá bukott. Viszont közben leszakadt belőle egy relatíve kis darab, ami a felgyűrődő mészkővel együtt ide került a felszínre. Ez a több négyzetkilométeres "kis" darab hordozta magán az itt látható párnalávát. Sőt, ezen a kéregdarabon a földfelszín nagyon kevés helyének egyikeként figyelhető meg, hogy néz ki a földkéreg alsó határát jelentő úgynevezett Mohorovicic-, vagy röviden Moho-felület, ami több tucat kilométer mélyen van, így lefúrni oda még senkinek nem sikerült.

Várt pár pillanatig, amíg a diákok a környéket szemlélték, bár én továbbra is éreztem a hátamon, hogy a lányoknak van egyéb, sokkal érdekesebb szemlélni valójuk is, majd ismét összeütötte a kezeit.

- Rendben. Akkor vegyen mindenki mintákat és amikor visszaérünk a szállásra, megvizsgáljuk őket?, ja?

Mindenki sietett, hogy a kőzetekkel megtöltött csomagjával ismét visszamászhasson a légkondicionált autóba. Bár a táj látványa is feledhetetlen élmény volt, nyilván mindenki várta már, hogy visszavonulhassunk a hűs szobáinkba és inkább ott vizsgáljuk az összegyűjtött kőzetdarabokat, minthogy itt aszalódjunk a napon.

Végül én is bepréselődtem Inge és az egyik ajtó közé, épp mielőtt a modern teve ismét sivatagi hajókázásba kezdett volna.

Szűk helyünkön nyomorogva Inge keze hirtelen a combomra simult. Felé fordítottam tekintetem, de ő csak magabiztosan mosolygott rám.

- Ugye tudod, hogy lenyűgözted ma a professzort, B? - kérdezte.

Párnaláva a szárazföldön

- Ugyan. Semmiség volt. - Éreztem, ahogy az arcom enyhén elvörösödik, de reméltem, lecsorgó izzadtságom elrejti ezt a tényt a szemlélődő elől.

- Attól még így van - mosolygott tovább Inge. - És engem is. - Ettől csak még vörösebb lett az arcom. - Mit mondasz, tudnál esetleg segíteni nekünk a kőzetvizsgálatnál?

Ez a "nekünk" inkább "nekem"-nek hangzott, a kőzetvizsgálat-szó helyére pedig akár a "matekozás" is bekerülhetett volna.

Mielőtt azonban válaszolhattam volna, a kocsi zöttyent egy nagyot. Valahol megbillenhetett az egyensúly a szardíniákként a Toyota-márkájú konzervdobozban összepréselődött emberek között és Inge még jobban az ajtónak préselt engem. Keze pedig combomról ágyékomra siklott.

Fülig vörösödtem a történtektől, a német lány mosolya viszont azt jelezte, talán még rá is játszott a történésekre, hogy így alakuljon a helyzet és esze ágában sem volt visszakozni a mozdulattal.

Miután meggyőződtem rólam hogy a kocsiban összezsúfolódva senki sem figyel a rövid hajú lány mozdulataira, kezére tettem az enyém, egyrészt eltakarva matatását az esetleges későbbi kíváncsi tekintetek elől, másrészt megakadályozva, hogy visszakozzon. Végül pedig én is egy mosolyt villantottam felé, ami felért egy beleegyezéssel, bármit is értett kőzetvizsgálat alatt.

*********************************************************************

Ha tetszett, olvasd el B másik ománi útjának történetét is itt!