Hegyeken át

B a világvégi úttalan, de nem is annyira járatlan utakon

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kapnak a Sivatagi tengerfenék című történetben megismert német egyetemista lányok is.

*********************************************************************

Nagyot ásítottam és kinyújtóztattam tagjaimat, miközben kikászálódtam a sátorból. Egyik kezem ujjait másik könyököm köré fontam, hogy aztán enyhén oldalra dőlve mindegy vállamból kitépni igyekezvén ráncigáljam ki a görcsöt tagjaimból. Az oldalam íjként feszült meg, hogy aztán pozíciót váltva, előbb a másikat cibáló karomat nyújtsam ki és fonjam köré megnyújtóztatott végtagom ujjait és most a másik irányba dőlve húzzam ki izmaimat.

Az enyhe, finom kis tűszúrásnyi fájdalom nyomán frissesség költözött tagjaimba, ahogy megráztam magam mellé ejtett kezeimet és egy újabb ásítás kíséretében toporogtam a csípős reggeli levegőn. A későtavaszi hajnal ellenére erősen olyan érzésem volt, mintha az otthoni langymelegből a kezdődő, vagy már épp lezáródó, de még mindig erőteljesen ható télbe teleportáltam volna.

Halkan horkantottam, ahogy végig néztem a sziklás talajon sorakozó sátrakon. Dr. Schmidt vagy mazochista, vagy a Trónok harca jégzombijainak egyike, aki a fokozódó meleg elől, a messzi észak híján, a magas hegyekbe menekül… Vagy csak egyszerűen érdekli ez a vidék és most nyílt alkalma kis csapatunkkal felkeresni. Természetesen ez utóbbi volt a helyes megfejtés, csak némiképp nehéznek bizonyult megemészteni, hogy a végre hosszabbodó nappalok, egyre erőteljesebben kisütő nap és kellemes meleg helyett mi még rá is teszünk a dologra és oda utazunk, ahol Tél tábornok még mindig böködhet minket fagyos szuronyával.

Persze ennél jobb errefelé nemigen lesz, gondoltam, ahogy szándékosan merevre nyújtott lábaimmal lassan előre lépkedtem, keresztültapicskolva egy-két méteres hófolton, hogy aztán behajlítsam térdemet és bokámat megragadva addig húzzam azt fel, amíg csontjaim és izmaim engedik. A világnak ebben a távoli szegletében még nyáron is alig olvad el rövid időre az összes hó. Télen meg aztán…

Ahogy beszívtam a metszően hideg levegőt, kissé már felfrissülve tekintettem végig a tájon. A völgy úgy húzódott végig a vidéken, mintha csak egy gigantikus óriáscsemete húzott volna botjával csíkot homok helyett a sziklás vidékbe. Avagy mint az első Indiana Jones-filmben a legördülő sziklagolyó vájata.

Simán el tudtam volna képzelni, hogy valaha itt valami kolosszális természeti katasztrófa robogott végig, felszántva a vidéket. Na meg azt is, hogy a helyi indiánok meséiben valami ilyen magyarázza az égbeszökő hegyláncot átvágó járat születését. Már amennyi őslakos élt errefelé valaha is. Igaz, errefelé, a mai Kanada nyugati végein húzódott az Amerikát benépesítő első emberek útvonala a mára már elsüllyedt Beringia felől a szárazföld belsejébe, ez a zord hegyi vidék sosem volt sűrűn lakott terület. Akkora vidéken, mint az Egyesült Államok Alaszka után legnagyobb öt-hat állama együttvéve, még ma is alig él pár millió ember. Annak ellenére, hogy közben a fent említett államok, köztük a perzselő sivatagokkal tarkított Kalifornia és Texas összlakossága felülmúlja a százmilliót is.

De nem hiába, ezt a távoli vidéket a mai napig nemigen érte még el a civilizáció. A már korábban is fejlett, de nem épp expanzív Kínát, Indiát és a nagy távolságokra inkább csak vallási értelemben terjeszkedő arab világot leszámítva a modernnek nevezett kultúrát mindenhova az európaiak vitték el. Méghozzá koncentrikusan távolodva az óhazától. Nem véletlen, hogy ma is azok a világ legfejlettebb részei, a fent említettek mellett, de még talán azokat is beleértve, amelyek könnyen megközelíthetőek Európából. Az Egyesült Államok törzsterületén is megfigyelhető, hogy ahogy távolodunk az Európához legközelebbi északkeleti államoktól, dél felé úgy nő a tagállamok területe és csökken a népsűrűsége. Nyugat felé haladva pedig ez hatványozottabban igaz. Ugyanúgy, ahogy Kanadában a délkeleti központi területek, a keleti Québec tartomány és a nyugati régiók viszonylatában.

Ide pedig, Brit Kolumbia kanadai tartomány és Alaszka határára, már olyan későn és olyan kevesen jutottak csak el a gyarmatosítók, hogy ez a vidék mind a mai napig javarészt megőrizte a hamisítatlan amerikai határvidék jellegét. Még távolabb északnyugatra, Alaszka területén még ma is van olyan régió, amit csak „megszervezetlen körzetként” tartanak számon, mivel ugyan az Egyesült Államok egyik legfiatalabb államát se ma hozták létre, odáig még mindig nem jutottak el, hogy minden egyes négyzetkilométerét felparcellázzák.

Errefelé pedig, fenn a zord hegyekben, még annyira se kúszott magasra a civilizáció. Ahogy teleszívtam tüdőmet a friss hegyi levegővel, kicsit úgy éreztem magam, mint egy ismeretlen vidéket feltörő pionír. Vagy még inkább úgy, mint egy kőkorszaki bunkóbotos fickó, aki a szarvas- és mamutcsordákat követve vág át a nagy ismeretlenen.

Na ezutóbbiak tényleg azt hihették, hogy valami gigantomán erő tépett barázdált sebet a hegyekbe, átszakítva a Csendes-óceán partvidékével párhuzamosan futó hegyláncot. Bár talán akkoriban ezt a hágót még az az erő tartotta markában, ami ténylegesen kialakította. Nevezetesen a kétezer méter fölé is nyúló ormokról, északi fekvése okán mindenhonnan a tenger felé aláfutó kolosszális gleccserek.

Bár a hatalmas jégfolyamok mára már gyakorlatilag eltűntek erről a vidékről, az olyan átjárókat, mint a körülöttem húzódó Chilkoot-hágó is, télen még a mai napig több méter magas hótorlasz zárja el. Ugyan az utóbbi nyárra manapság már felenged, de még mindig ott hagyja maga után a legömbölyített völgyet pettyező fehér foltokat.

Belemélyesztettem kezeimet a hóba, reménykedve, hogy a szúrós hideg összehúzódásra bírja ereimet, felgyorsítva vérkeringésem és némi életet verve tagjaimba. Azután, amikor a hó már kellőképp ráolvadt bőrömre, az arcomat is bedörgöltem az alig olvadáspont fölé melegedett vízzel.

A Chilkoot-hágó az alaszkai-kanadai határon

Tényleg mintha pionírokként törtünk volna előre. Apró, pár sátorból álló táborunk egy pillanatra valóban a civilizáció előre tolt őrállásának tűnt, mely egyre csak araszol előre az ismeretlenbe. Annak ellenére, hogy az égbeszökő hegyek mindkét oldalát már jó ideje benépesítette az ember, ráadásul az európai ember is. A hátunk mögött hagyott délnyugat-alaszkai partvidéket épp úgy, mint a hegyek túloldalán nyújtózó Yukon-folyó völgyét. Mégis úgy éreztem magam, ahogy immár kellőképpen ellazult tagokkal lépkedtem a tábor körül, mintha eddig meghódítatlan vidéken járnék.

Egészen addig, amíg bele nem botlottam a földből félig kiálló fatákolmányba.

Bár már előző nap felfedeztük, amikor tábort vertünk, még mindig meglepetésként ért a jelenléte. A tüchtig német diáklányok, a hosszú hegymászást követve elcsigázottan úgy játszadoztak az elhagyatott szerkezettel, mint a kisgyerekek. Én viszont most, még mindig félig-meddig elmacskásodott tagjaimmal, épp csak meglöktem túrabakancsom orrával a kettétört tengely végén a földtől fél méterre meredező kereket, ami enyhe nyikorgással fordult körbe.

Ráadásul nem volt egyedül. Bár párja a tengely túlvégéről már réges-régen elveszett, a kétezer métert közelítő hegyek közé bevágódó, de még mindig ezer méter fölé nyúló hágó szűkös útvonalában nyílegyenes vonalban elszórva úton-útfélen hevertek a különféle használati tárgyak. Mintha csak jelzőfényként hagyták volna itt. Útjelzőként, hogy „Hahó! Itt jártunk.”

Nem mintha a bő száz éve erre caplató hordának ez valaha is eszébe jutott volna. A Chilkoot-hágó ugyanis a huszadik század hajnalán, elhagyatottsága és vadsága ellenére, igencsak forgalmas hely volt. A hegyek óceánnal átellenes oldalán ugyanis ott hömpölyög az a Yukon-folyó, melynek egyik északabbra elhelyezkedő mellékfolyójában, a Klondike-ban, a megelőző évszázad utolsó éveiben aranyat találtak.

Az akkor még pláne mindentől távol eső vidéket legkönnyebben a Yukonon felhajózva lehetett elérni, ami viszont csak akkor volt abszolválható, amikor az Alaszka nyugati partvidékén lévő torkolatvidéken elolvadt a téli jég. Ami odafenn északon nem épp március első napjaiban történik. Így a türelmetlen szerencsevadászok inkább fogták magukat és nekivágtak a szárazföldi útnak, ami a legkönnyebben úgy volt abszolválható, ha eljutnak valahogy Alaszka délkeleti csücskébe, ahol vezet néhány hágó keresztül az errefelé még magyar szemmel sem épp égbekiáltóan magas, de északi fekvése miatt igencsak fagyos Parti-hegységen. Pár száz kilométert caplatva pedig elérhették a Yukont, amin már le lehetett hajózni a Klondike torkolatáig.

Na de amíg az ember oda eljutott…

Még most is megborzongtam, ahogy visszaemlékeztem, hogyan küzdöttük fel magunkat kínkeservvel egy-két napja a hegyvonulat nyugati oldalán. Ugyan, ismételten, a hegyek errefelé nem olyan égbeszökően magasak, hogy embert próbáló teljesítmény lenne feljutni rajtuk. Emellé viszont olyan meredekek…

Aranyásók az "Arany-lépcsőn"

Annak idején, a századelőn, az aranyra éhes szerencselovagok természetesen még a tél végét se tudták kivárni. Amint egyáltalán járható volt az út, neki indultak. Az első úttörők szabályos lépcsőt vájtak a jeges hegyoldalba, amin aztán az utánuk jövők libasorban felcammogtak. Mindig az úticélt szem előtt tartva nevezték el ezt a feljárót Arany-lépcsőnek. Nekem pedig még attól is libabőrős lett a hátam, ahogy visszaemlékeztem rá, hogyan vánszorogtunk fel biztosítókötelek tucatjaival, hátunkra pakolva a létező legjobban megkurtított túrafelszerelésünket. Közben pedig végig azon aggódtunk, mikor csúszik le valaki és kell a többieknek visszarángatnia a hegymászó kötelek segítségével.

A régiek pedig mindezt biztosítókötelek nélkül tették, ráadásul, a kanadai kormányzat biztonsági intézkedései nyomán, mivel ők is a hátuk közepére kívánták, hogy az igyekvő aranyásók itt tömegesen potyogjanak le és törjék ki a nyakukat, vagy fagyjanak halálra a Yukon mentén, több mint négy tonnányi felszerelést cipelve magukkal. Ha nem volt pénzük hordárokat felbérelni, akkor mindezt több menetben, oda-vissza rohangálva a Chilkoot-átjáróban, mint a mérgezett egér. Ezek után könnyedén el tudtam képzelni, mi játszódott le azoknak a fejében, akik végül hagyták a fenébe az egészet, és egy tengelytörés után itt hagyták az ellátmányszállító szekerüket a hóban, hogy visszaforduljanak és haza térjenek.

Tekintetbe véve ráadásul, hogy az út végén, a Klondike mentén épült Dawson City-ben is olyan keserves volt az élet, mint a Vadnyugaton soha. Nem is csoda, hogy pár év után betelt a hócipő és amikor a Yukon torkolatvdékénél fekvő alaszkai Nome közelében is aranyat találtak, reménykedve, hogy a nagy folyóból több sárga fémet tudnak kilögybölni, mint a Klondike napi pár centje, áttették a székhelyüket oda.

Mindez viszont nem változtat a tényen, hogy mennyien vágtak neki a Chilkoot-hágónak, hogy utat találjanak maguknak a Klondike felé, amíg még az aranyláz tartott. Bár kétségtelenül hívogatóak voltak a kilátások, én még mai szemmel nézve is előbb próbáltam volna meg az itteni gleccserek vízéből tokaji aszút facsarni, minthogy nekivágjak ennek az útnak aranyásó-felszereléssel felpakolva. Attól pedig már egyenesen méteres taréjba állt égnek a hajam tövétől a hátam közepét verdeső végéig, amikor elképzeltem, milyenek lehettek a viszonyok a Fehér-ösvényen, ami ugyan délebbre volt a Chilkoot-hágóbeli párjánál, rövidebb is volt, de sokkal meredekebb.

A korabeli szóbeszéd úgy írta le őket, mint a legendás Skyllát és Karübdiszt. Bármelyiket választja az ember, hamarosan azért kezd rimánkodni, bárcsak megváltoztathatná a döntését és mehetne a másikon.

Én ugyan nem bántam meg, hogy neki vágtam, ugyanis már csak ez a mostani hajnali látvány és a csípősen hűvös, tiszta levegő is kárpótolt az erőfeszítésekért, de az aranyásás reményében megveszekedett félkegyelmű lettem volna nekirugaszkodni.

- Hé! – hasított bele a késsel vághatóan sűrű levegőbe egy ismerős hang. – Hova lettél?

Ahogy vissza pillantottam, azonnal meg is pillantottam Giselle kócos szőke üstökét a sátor ajtajában.

- Kijöttem egy kis reggeli nyújtózásra – válaszoltam.

- Ne mondd, hogy máris indulni akarsz! – fújtatott, majd megdörgölte a szemét.

- Előbb reggeliznék sünt egészben – nevettem fel.

- Helyes. Akkor gyere vissza kicsit melegedni még!

- Bizony. Várunk – hallottam meg Ingét is a sátor mélyéről és hanghordozásától egy pillanat alatt ösztönösen összerándultak a combjaim.

Arcomra akaratlanul is huncut mosoly ült ki, ahogy ösztönösen mozdultak a lábaim vissza a sátor felé. A két lány ugyan az észak-német partvidéki otthonukban hozzászokhattak már a hideghez, mégis jó alaposan bebugyolálták magukat az itteni fagyos éjszakákra. De persze nem amiatt, mert annyira fagyoskodtak volna, hanem annak okán, hogy derék alatt ne kelljen viselniük semmit.

Nekem pedig már fülig ért a szám annak a puszta gondolatától is, ahogy befurakszom közéjük és magam mellé simítva a karjaimat két forrón nedves barlangba mélyesztem ujjaimat arra a röpke kis időre, amíg Dr. Schmidt magához tér és ismét megkezdődik a menet.

*********************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B egy másik távoli helyen fagyoskodik az egyetemista lányokkal!

Zord zóna

Trópusi szilveszter

Újévvárás a híresekkel és gazdagokkal

B-vel a föld körül

A hűvös tengeri szél kellemesen simított végig a bőrömön, ahogy a hajó korlátjára támaszkodtam. Éreztem, ahogy a levegőrészecskék végig gördülnek a karomon, társaik pedig közben enyhén a hajamba is beletúrnak, enyhítve némiképp a reggeltől estig hét ágra sütő Nap forróságát.

Nem mintha amúgy olyan döglesztő meleg lett volna, de ez tökéletesen megteremtette az összhangot.

A szikrázóan tiszta ég, az éppen csak enyhén fodrozódó tenger és az ember hőérzetét kellemesen mérséklő szellő kettősségét. Az európai ember mindezek közepette hajlamos volt elfelejteni, hogy az ezen az estén alászálló égi fénykorong idén már nem fog újra felkelni.

Odahaza a szilveszter a hideg téli éjszakák, a sötétség és a szórakozóhelyekről kijövet magunkra vett több rétegnyi kabát édestestvére… Bár persze a globális felmelegedés mindezt már kezelésbe vette, már ha hiszünk ilyen liberális maszlagokban.

Ezek után tökéletesen meg tudta, érteni, az anyagiakkal jól eleresztett polgártársak miért is szeretnek ennyire ezen a vidéken tölteni az év utolsó és a következő esztendő első napjait.

Most is, ahogy végig hordoztam a tekintetem az öblön, szinte alig láttam a vízfelületet a mindenfelé enyhén ringatózó jachtoktól. Mit jachtoktól? Szinte már úszó palotáktól. A mindenhonnan felzúgó zene és vidám kurjongatás pedig ehhez társulva nyomta el a kellemes kis karibi sziget üde csendjét.

Saint-Barthélemy szigete, vagy ahogy angolosan rövidítették, St. Barts, ugyanis első ránézésre semmivel sem volt több ennél. A karibi térség egy eldugott kis talpalatnyi, egy kisebb magyar város területét is alig elérő földdarabnál. Ha nem egy tengeri járműről, hanem egy sárkányrepülőről szemlélném, talán még könnyedén be is látnám az egészet. Mégis, december 31-én a „főváros” kikötőjét egy csapásra ellepték a minden luxussal felszerelt fényűző hajók, amikről tisztán hallatszott a, jellemzően orosz nyelvű dajdajozás, jópár kupica vodka után természetesen.

No persze, Oroszország Anyácska fagyos öleléséből egyértelműen jól esett valami délebbi égövre, na de hogy miért pont Szent Bertalan aprócska szigetét vették célba, az számomra tényleg rejtélynek tűnt… Nem mintha nem lett volna itt épp elég különlegesség. A megszállott utazó mindenhol talál szépségeket és minden helyszínt akad miért meglátogatnia. Ráadásul ez a parányi földdarab az önmaga nemében még minden másnál is különlegesebb volt.

Ez járt az agyamban, miközben a vidáman éneklő… vagy inkább gajdoló ruszkik hajóinak fényében szemléltem Gustavia partját. Így hívják ugyanis a sziget fővárosnak nehezen titulálható központját. Közepén a III. Gusztáv Repülőtérrel, amin keresztül én is érkeztem.

Nem hiába, a hozzám hasonló egyszerű földi halandó nem igazán engedheti meg magának, hogy ilyen fényűző jachtokkal furikázzon. Pontosabban, nem hogy nem igazán, hanem igazán nem… Bár persze erősen kétlem, hogy a Nagy Medve milliomos fiai ezeken szelték volna át az Atlanti-óceánt. Valószínűbb

hogy pár tengeri mérföldnél többet évek alatt sem tesznek meg ezekkel az inkább csak vízen ringatózó luxuslakásoknak használt járgányokkal. Megveszik, leparkolják ide, Gustavia kikötőjébe (már ha nincs itt eleve is), a megközelítését pedig valami erre sokkal alkalmasabb járművel oldják meg. De így is, hiába „tiszteltek meg” a fényűző bulira való meghívással, odáig nem jutottunk, hogy a többi jelenlévőnek kijáró rongyrázó ideérkezést is biztosítsák nekem. Nem mintha ezzel probléma lett volna.

Az évek alatt, amíg különböző indokokkal sikerült bejárnom a fél világot, szereztem olyan barátokat is, akikkel a kapcsolatomnak lehettek ilyen konzekvenciái. Semmi kötelezettség, semmi feladat, csak egyszerűen repüljek el St. Barts-ra, szálljak fel az egyik itt állomásozó hajóra és élvezzem a szilveszteri partit.

Ami persze lehetett volna nagyon sok más helyen is. Erősen kétlem, hogy szláv testvéreinket a hangzatos svéd nevek izgatták volna a Karib-tengeren. Svéd nevek voltak ezek ugyanis, mármint a III. Gusztáv és az ebből képzett Gustavia. Az ezen a néven uralkodó északi király volt ugyanis az, aki megvásárolta ezt a parányi földdarabot az a 18. századra pénzszűkébe került franciáktól, kiterebélyesítve az építkező újvilági svéd gyarmatbirodalmat, ami már a Hudson-folyó vidékén is rendelkezett birtokokkal. Viszont végül ez volt az egyetlen terület, ami ugyan nem tartottak meg, hanem röpke száz év után visszaárusították a csigaevőknek, mégis megőrizte a skandináv neveket.

Mára a sziget lakossága kilencven százalékban francia, a svéd nevek viszont maradtak. Ivánékat viszont erősen kétlem, hogy ez a különös nevezéktan és III. Guszti öröksége vonzotta volna.

A békazabálók viszont annál inkább. Persze nem maguk miatt. Bár, belegondolva, valószínűleg az oroszok inkább mulattak együtt a mégiscsak európai civilizáltságú franciákkal és csábították hálókabinjaikba az elegáns divatfővárosi hölgyeket, mint a karibi térséget egyébként uraló chickititákat… Bár persze ízlések és pofonok. Kinek a flancos eleganciával csillogó gyémántfülbevalók, kinek a vad, szenvedélyes éjszakák, amiket az se érdekes, ha egy lakókocsiban töltünk el a dzsungel peremén.

A moszkovitákat viszont valószínűleg sokkal inkább az izgatta, hogy itt van egy kellemes trópusi sziget, a híresen felkapott Karib-szigettenger kellős közepén, egész évben huszonkét-harminc fokos hőmérséklettel, napsütéssel, meleg tengerrel, amit kivételesen nem egy helyi, zavaros, a turisták pénztárcájának megnyúzásából élő banánköztársaság ellenőriz, hanem a civilizált, világhatalmi tényezőnek számító Franciaország. Olyannyira, hogy Saint-Barthélemy 2007 óta Franciaország önálló (tengeren túli) megyéje. Előtte meg egy másik francia megye, a szomszédos Guadalupe része volt. Persze az oroszoknak ez a tény felesleges szócséplésnek hathatott. Csak annyi számított, hogy karib-térség, de egyben Európai Unió, francia terület is, vagyis ugyanúgy ruccanhatnak ki ide, mintha Párizsba mennének. Már ami a törvényi kereteket és a bürokráciát illeti.

Ennél több pedig talán nem is kellett.

És nem csak nekik, bár a szilveszteri éjszaka csendjét szinte kizárólag ők abajgatták, a parton sorakozó szebbnél szebb üdülők viszont változatos európai nemzetek gazdagjaival voltak tele, az angol uralkodói család rokonságától kezdve Isten tudja meddig.

Én pedig csak álltam ott, a csillagos karibi éjszakában, az egyik luxusjacht fedélzeti korlátjának támaszkodva és szemléltem az egészet.

Nem lehetett visszautasítani a meghívást, ehhez kétség sem fért. Amellett pedig hülye is lettem volna nem kihasználni a lehetőséget, hogy az európai tél hidegéből elutazhassak egy trópusi szigetre, ahol „mindig kék az ég és soha nem éhesek a cápák”, hogy egy klasszikust idézzek. Ugyanakkor ez közelről sem volt az én világom.

Távolról, az agyam perifériáján érzékeltem, ahogy mögöttem is ugyanúgy zajlik az élet, mint a többi hajón. Engem viszont az első egy-két vodka és az a második-harmadik eldübörgött szám után már untatott az egész. Nem vagyok se jó táncos, se épp egy önfeledt bulizó, úgyhogy inkább félrevonultam a fedélzet egy eldugott sarkába, a korlátnak támaszkodva szemlélni a tengert.

Csak akkor vettem észre a közeledő alakot, amikor odalépett mellém.

- Tetszik a látvány? – kérdezte enyhe szláv akcentusú angolsággal, csilingelő hangon.

Csak a fejemet oldalra fordítva mértem végig a mellettem álló tüneményt. Nem volt ismerős. A korából ítélve vendéglátóm ismerőse lehetett valamelyik orosz egyetemről, vagy valamely más európai fakultás hallgatóságának ruszki különítményéből.

Igaz, csak az akcentusa árulta el, a külseje ugyanis nagyon sok minden mást sejtetett, azt viszont egyáltalán nem, hogy ezzel a leányzóval valamely északi város oroszosan grandiózus forgatagában futhatnék leginkább össze. A napbarnítottól valamivel ébenebb tónusú bőre, vállalattig érő mattfekete haja, átható barna tekintete és kissé szögletes metszésű orra délebbi származásra utalt, lágy mosolyával és vidám kisugárzásával talán indiaira. Öltözéke viszont inkább nyugatabbi beütést sejtetett. Fehér, testhez simuló nadrág, ami érzékien kiemelte hosszú lábait, fekete deszkás cipő, feszes hasfala alatt apró masniban megkötött fekete rövidujjú póló valami cirill-betűs felirattal… a legutóbbit leszámítva tisztára mintha valami amerikai sorozatból lépett volna elő.

- Igen – válaszoltam végül, mosolyogva végig futtatva rajta tekintetem ismét, cipője orrától egészen kíváncsi szempárjáig. – Nagyon is.

Halkan kuncogott, megjegyzés nélkül hagyva bókomat, azonban egyértelműen elraktározva agya valamelyik zugában, majd átnyújtotta nekem az egyik sörös dobozt, amit a kezében szorongatott.

- Na és a másik látvány? – bökött fejével a tenger felé.

- Meg tudnám szokni – válaszoltam, visszafordulva az öböl vízén pihenő hajókhoz.

- Nem utolsó módja az új év köszöntésének – könyökölt ő is mellém.

- Valóban – szisszentettem fel az italomat és belekortyoltam. – Csak kicsit drága – hordoztam végig tekintetem ismét az üdülőparadicsom tengerpartján, majd a gigantikus jachtokon, melyek akár kisebb utasszállító tengerjáróknak is elmentek volna. Na meg a rajtuk szórakozó gazdagokon, akik talán ki sem teszik a lábukat a fedélzetről, csak amikor visszaindulnak a reptéren várakozó magángépeikhez. Ennyi erővel ez az egész parti lehetne bárhol máshol is a világon. Bárhol, ahol ilyenkor is kellemes meleg van.

Pár pillanatnyi csend után beszélgetőtársamra pislogtam, aki értetlen tekintettel nézett rám. No igen. Ő valószínűleg ezt a szót, a drágát, még hírből sem ismeri. Aki St. Barts-on szilveszterezik, az nagy valószínűség szerint abba a kategóriába esik, aki semmiről nem kérdezi meg, mennyibe kerül. Csak oda adja a bankkártyáját és az se tűnik fel neki, vagy érdekli soha, ha háromszor annyit húznak le róla, mint amennyit kellene. Nem hiányzik az se.

- Felejtsd el! – ráztam meg a fejem egy újabb korty hűsítő sör előtt.

- Amúgy Irina vagyok – váltott témát, ismét rám villantva egy ragyogó mosolyt.

- B – válaszoltam, elfogadva a felém nyújtott jobbot. – Szólíts csak B-nek!

A meleg mosolyhoz meleg kézfogás is társult. Nem erős, de nem is gyenge, lagymatag, alibi kézösszeérintés. Igazi kézfogás, ami azonban legalább annyi mindent közvetített, mint a szemeimbe fúródó mogyoróbarna tekintet, mely sokkal inkább illett egy közép- vagy dél-ázsiai vidék valamely rejtelmes városának egy titokzatos zugához, mint a moszkvai, szentpétervári, vagy valamely európai város orosz elitnegyedéhez. És ami azt üzente, kimondott szláv akcentusú szavak nélkül is, hogy ha a buli kevésbé tetszik, eltölthetjük az éjszakát a jacht valamelyik hálókabinjában is, parti, tánc, éneklés, majd éjféli tűzijáték helyett valami sokkal élvezetesebbel köszöntve az új évet az összegyűrt lepedő ráncai között.

**************************************************************

Ha tetszett, olvass B egy másik szilveszteri kalandjáról is!

Ködtenger

A természet csodája és az emberiség félelmei

B-vel a föld körül

Megjegyzés: Ez a történet szorosan kapcsolódik a Jéghegy című B-vel a föld körül-novellához. Annak elolvasása ez előtt erősen ajánlott, bár a lényeg anélkül is megérthető és élvezhető itt is. Emellett a történetben szerepet kap Maria (első megjelenés: Calima) is.

***************************************************************************************

A kinyíló sörösdoboz szisszenése kellemes bizsergéssel töltötte meg a testemet. Úgy hatott rám, mint egyfajta inverz gyárkürt. Ahogy a hangos dudáló hang a munka kezdetét jelzi és felfokozza az éberséget, vagy legalábbis a kényszerű aktivitást a munkásokban, ez a hang olyan volt nekem, mintha az aznapi teendőim lezárultát jelezné.

Izmaim kellemesen elernyedtek, ahogy végig nyúltam az ágyon és átnyújtottam a bontott dobozt a mellettem heverő szépségnek. Kívánhat ennél többet az ember egy átmelózott nap után? Elheverni egy szállodai szoba kényelmes franciaágyában, miközben ott hever mellette az egész napos fotózások sokak által megirigyelt tárgya.

Maria pedig minderre még egy kiadós lapáttal is rátett. Egyszerűen észbontó volt, ahogy a vékony takaró ráborult lágyívű testére, mindeközben egy pillanatra sem kendőzve el a tényt, hogy alatta nem borítja semmi mámorító tagjait. Bár a szövetdarab eltakart minden igazán lényegeset, azonban az, ahogy lengén ráborult melleire, épp csak a felső ívük peremén elvégződve, ahogy szabadon hagyta gömbölyded vállát és egyik hosszú, csokoládébarna lábát, egészen a combja tövéig, talán még izgatóbb is volt, mintha teljes meztelenségében heverne itt előttem.

De annak is eljön majd az ideje – gondoltam, miközben az járt a fejemben, mennyire szerencsés nőnek is tarthatom magamat.

- Mit vigyorogsz ennyire? – kérdezte barátnőm, huncut mosollyal az arcán, miközben átvette a behűtött sörösdobozt. Biztos voltam benne, hogy mindennel tökéletesen tisztában van. De ha még nem is volna így, kétségtelen, hogy nem kerülte el a figyelmét az, amilyen éhes tekintettel végigmérem a testét.

- Semmit – válaszoltam, kézbe véve a saját sörösdobozomat, hogy azt is felszisszentsem. – Csak szép az élet.

- Valóban az? – nézett rám csálé mosollyal.

Ebbe nem akartam belemenni… Minek bolygatni a részleteket? Minek áskálódni a múltban? A megtörtént hibákat és ballépéseket úgyse tudjuk meg nem történtté tenni, bármennyire is akarnánk. Így hát inkább nem feszegettem a témát. Amolyan „Hogy vagy?”-típusú udvariassági kérdésnek vettem az egészet, és úgy döntöttem, inkább csak csiklandozom kicsit Maria egóját… Nem mintha nem szolgált volna rá.

- Mert nem az? – viszonoztam mosolyát. – Mára már nincs semmi hátra, csak a pihenés, egy jól behűtött sör, a világ legszebb nője az ágyamban és a tökéletes kilátás.

- Valóban – válaszolta Maria boldogan mosolyogva és az oldalamhoz bújt, ahogy elnyújtóztam az ágyon. Csodás érzés volt testemhez simuló bőre és a lágy bizsergés, amikor a fejét a vállamra hajtotta. Tényleg nem is kívánhattam volna többet az élettől abban a pillanatban, ahogy ott feküdtünk az ágyon és bámultunk ki a szálloda széles, padlótól plafonig érő üvegablakain.

Mintha az építtetők pont erre tervezték volna a lakosztályt. A panorámára, ami a látóhatáron elnyújtózó hegyvonulatra nyílt. Ugyan az otthoni középhegységeknél semmivel nem magasabb, ugyanolyan lankás felszínű sánc nem nyújtott különösebben lenyűgöző látványt, a természet viszont ezt is képes volt megspékelni.

- Olyan, mintha el akarná önteni a várost – jegyezte meg Maria a hegytetőkön gomolygó ködre pillantva.

És valóban. A lassan fodrozódó fehér tömeg olyan volt, akár egy gigantikus amőba. Egy több kilométer átmérőjű élőlény, mely lassan, de magabiztosan kúszik át a hegyeken.

- Horrortörténetek szoktak így kezdődni – nevettem, ahogy ágyunk kényelméből figyeltem a lassan, de megállíthatatlan bizonyossággal előre hömpölygő fergeteget, mely ugyan nem hoz magával tomboló vihart, se más elementáris erővel lesúlytó rettenetet, de mégis olyan borzalmakat rejt, ami annál talán csak még rosszabb.

- Tényleg – bújt még jobban hozzám Maria. Bár tudta, hogy biztonságban van, teste mégis ősi ösztöntől vezérelve kereste a menekülést. – Ez csak köd… Semmi több. De mégis… mintha minket akarna elkapni.

- Az ember elemi adottsága, hogy fél az ismeretlentől – vontam meg a vállam. - Fél attól, amit nem lát, nem hall, nem érzékel. Ha lekorlátozzák a látóterünket, azonnal amiatt kezdünk el aggódni, hogy nem vesszük észre a ránk leselkedő veszélyeket.

Vendigo

- Én ilyenkor mindig azt képzelem, hogy rejtőzik valami a ködben – borzongott meg a karibi szépség. – Mintha engem lesne és csak azt várná, hogy mikor támadhat… De aztán persze nincs is ott semmi. Miért is lenne? Elvégre Kanadában nem kószálnak oroszlánok, tigrisek, vagy más ragadozók. A többi meg… nem létezik. – Hangja egy pillanatra elcsuklott. Mintha elbizonytalanodott volna, hogy az emberi fantázia szülte rettenetek, vámpírok, vérfarkasok, vagy az indián legendák vendigója és egyéb bestiái tényleg csak a képzelet szüleményei-e.

- Nem vagy ezzel egyedül – karoltam át karcsú testét, hogy magamhoz szorítsam. – Ilyen az ember. Elvégre a homo sapiens mindig is prédaállat volt.

- Én azt hittem, hogy az őseink leginkább hússal táplálkoztak – nézett fel rám.

- Azzal is – erősítettem meg, miközben megcsókoltam a homlokát. – De legalább annyi ragadozó meg velük táplálkozott. Azoknak pedig, akikre sokan lesnek a rejtekből, előnyös, ha mindig óvatosak. Ha igyekeznek ellenőrzésük alatt tartani a környezetüket és figyelemmel kísérni minden mozgást. Amikor azonban valami lekorlátozza a látóterünket…

- Pánikba esünk, mert nem látjuk, ha valaki közeledik.

- Pontosan – bólintottam. – Ilyen körülmények között pedig ráadásul mindig jobb a legrosszabbra számítani. Evolúciós szempontból az van előnyben, aki akkor is ellenséget lát a ködbe, ha az valójában nincs is ott. Hiszen még mindig jobb, ha egy támadó tigrisre számítasz, aztán kiderül, hogy nem hogy tigris, de még egy nyuszi sincs a közelben, mintha meg vagy róla győződve, hogy egyedül vagy, aztán váratlanul rád ront egy ragadozó. Mindig jobb félni, mint megijedni.

Maria lassan bólintott.

- De most már legalább vannak puskáink.

- Na igen – nevettem fel. – De mióta használunk puskákat? Száz éve? Kétszáz? Háromszáz?

- Valahogy úgy… gondolom – nézett rám bizonytalanul, várva, hogy mire akarok kilukadni.

- Evolúciós szempontból az édesmindegy – vontam vállat. – Az emberi faj a civilizáció kezdete óta se változott annyit, hogy, fegyverek ide vagy oda, kevésbé féljünk a ragadozóktól. Legfeljebb ha annyit, hogy a képzeletünk olyan szörnyeket teremt a számunkra, amik ellen a fegyvereink hatástalanok.

- Akkor ezért van, hogy a vérfarkasok ellen csak az ezüstgolyó hatásos?

- Pontosan – bólintottam. – Lehetsz akármennyire felfegyverkezve, az ösztöneid akkor is meggyőznek, hogy veszélyben vagy.

- Ráadásul az agyunk igyekszik mintázatokat keresni a környezetünkben – folytattam. – Előjeleket a közelgő veszélyre. És beleláttat például egy lassan mozgó felhőtömegbe – intettem a hegyeket átbukó fehérség felé -, egy lassan közeledő gyilkost.

- Felhő? – nézett rám értetlenül. – Én azt hittem, hogy az köd.

- Az is – mosolyogtam rá és gyengéden szájon csókoltam. – Lényegében a köd nem más, mint egy felszínközeli felhő. A felszínen keletkezik, aztán a szél hajtja előre.

- De idáig nem fog elérni, ugye? – éreztem, ahogy a teste megfeszül, én pedig, hiába tűnt elsőre gonoszságnak, magamban elmosolyodtam rajta. Hiába tudta, hogy nincs mitől félnie, az őseitől örökölt óvatosság mégis távol akarta tartani magától a ködöt.

- Nem – szorítottam magamhoz. – Nem fog.

- Biztos? – nézett fel rám kiskutya szemekkel. Most már nem bírtam ki nevetés nélkül. Olyan volt, mint egy rémült kiscica a karjaim között.

- Biztos – simogattam meg gyengéden az arcát. – Tudod, ez az egész odaát keletkezik, a hegyeken túl. Az észak felől, a sarkvidékekről érkező hideg légtömeg ott halad át az Új-Fundlandot és Kanada többi részét elválasztó tengerszoroson.

- Ez a szél hajtja délre a jéghegyeket is, igaz? – kérdezte, én pedig lassan bólintottam.

- Az bizony. – Lelki szemeim előtt ismét megjelent a kép, ahogy ott állunk a tengerparton, arra várva, hogy elvégezhessük a munkát, amiért ide jöttünk. Hogy kitisztuljon a köd, az akkor is ránk boruló köd, és Monique, a fotósunk elkattinthassa a képeket Mariáról a háttérben magasodó gigantikus jéghegyekkel, amik a Grönland és Kanada közötti úgynevezett jéghegy-folyosón vándorolnak dél felé Észak-Amerika keleti partjai mentén.

- Azonban – folytattam – ez a szél csinál mást is. Kiszorítja a víz fölül a melegebb légtömegeket.

- És az miért érdekes? – kérdezte Maria.

- Gondolj bele – hívtam játékra –, te mit csinálsz, amikor fázol?

- Összehúzom magam – mondta és már oda is préselte magát ismét az oldalamhoz, mintha hirtelen tényleg lejjebb esett volna a hőmérséklet a szobában.

- Pontosan – simogattam gyengéden meztelen hátát. – És amikor meleged van, akkor kinyújtózol, igaz?

- Igen.

- Épp ezt csinálja a levegő is. Ha meleg van, kitágul, a részecskéi eltávolodnak egymástól, ha viszont hideg van, összesűrűsödik és a részecskék közelebb húzódnak.

- Még mindig áll a kérdésem – vonta fel a szemöldökét. – Ez miért érdekes?

- Szerinted mikor van több hely egy adott térfogatú levegőrészben? – tettem fel a kérdést, nem törődve értetlenkedésével. – Ha hideg van, vagy ha meleg?

- Ha meleg… gondolom.

- Pontosan – csókoltam meg ismét a homlokát. – A természet azonban nem szereti az ürességet. Ezért ha sok a hely, azt ki akarja tölteni valamivel. Például a tenger fölött vízzel, ami a hullámokból oldódik be a levegőbe. Ha viszont hirtelen hideg levegő kerül a tenger fölé…

- Abba már nem fér bele több víz – fejezte be a mondatomat.

- Úgy van – bólintottam. – Emiatt a felemelkedő nedves levegő hamar lehűl és kiadja magából a vizet, apró cseppeket képezve.

- És esni fog.

- Csak ha elég nagyok lesznek a vízcseppek. Egyébként csak lebegnek a levegőben, felhőt képezve. Ha a meleg levegő elég magasra tud emelkedni, mielőtt lehűlne, ez több tucat, vagy akár több száz méter magasan történik. Akkor ténylegesen felhő keletkezik. De ugyanez történik akkor is, ha már egy-két méter magasan is kihűl a levegő. Csak az ilyen alacsonyan képződött felhőt mi ködnek hívjuk.

- És ez mozog – nézett töretlenül a hegyen áthömpölygő felhőtömegre.

- Igen. A szél fújja tovább, míg végül beleütközik az új-fundlandi partvidékbe és feltornázza magát a Long Range-hegység oldalán.

- De miért nem jön tovább?

- Hadd kérdezzek még valamit! Szerinted ha a levegő felfelé halad a hegyoldalon, a hőmérséklete hogy változik?

- Hát… - gondolkozott el –, gondolom lehűl. Fenn a hegyen hidegebb van.

- Úgy van. És ha még jobban lehűl…

- Akkor még kevesebb víz fér bele.

- Okos vagy te – mosolyogtam rá boldogan. – Emiatt a pára kicsapódik belőle ott fenn – mutattam a hegyek felé –, lehullik a felszínre, aztán ahogy jön tovább, egyre szárazabb lesz.

- Ráadásul – folytattam tovább – itt, a hegyektől délre, melegebb is van, így az a nedvesség, ami megmarad, már vissza tud oldódni a levegőbe. Ezért mire túllép a hegyeken, a köd maradéka szétoszlik és felszívódik a levegőrészecskék között.

- Érdekes – suttogta Maria és tovább figyelte a csápjait a hegyeken át meresztgető, azonban azon túl soha el nem érő ködpolipot. – De… van itt olyan nedvesség, ami így se szívódik fel – terült szét csintalan mosoly az arcán, miközben egyik keze a combjaim közé simult.

- Huncut – nevettem fel és gyengéden szájon csókoltam őt. Ezúttal viszont nem engedte el a számat. Belesimult ölelésembe, miközben óvatosan kivette kezemből a beszélgetésünk közbeni kortyolgatástól már félig kiürült sörösdobozt, hogy letegye az éjjeliszekrényre. Aztán fölém kerekedett és ledobta magáról a takarót.

Egy pillanat alatt el is feledkeztem a hegyeken áthömpölygő köd igéző látványáról. Az elém táruló csokoládébarna látkép nagyságrendekkel jobban vonzotta a tekintetem és már csak az foglalkoztatott, azokat hogyan fogom bebarangolni az éjszaka folyamán újra és újra.

Csak erre gondoltam, miközben arcomat Maria mellei közé fúrtam, kezeim pedig formás fenekébe markoltak.

******************************************************************

Ha tetszett, olvass el más "beszélgetősebb", több dialógust tartalmazó történetet itt!

Jéghegy

Déli gyönyörűség a fagyos északon

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Calima című novellában megismert fotós csapat is.

***************************************************************************************

A hideg áprilisi szél maró tűkként karmolt végig bőrünkön. Mintha csak a hazai télbe érkeztem volna vissza, úgy figyeltem a metsző fagyba burkolódzó tájat. A látványtól még a kabátomat is kissé jobban összehúztam magamon.

Hiába voltunk nagyjából ugyanazon a földrajzi szélességen, mint odahaza, Budapesten, az óceánon átkelve mégis mintha egy egészen más világba kerültünk volna. Nem hiába, Európát a Golf-áramlat ajándékozza meg melegével, ideát viszont…

Dermedten figyeltem a kopott, sziklás vidéket, ahol alig nőtt ki helyenként a földből némi örökzöld növényzet. Közöttük pedig még most, a naptári tavasz közepén is még méretes hófoltok tarkállottak. Ennek tetejébe pedig még ott volt a köd is…

- Muszáj nekünk itt szobrozni ebben a tejfehér moslékban? – horkantott mellettem Monique.

- Ha jó képeket akarsz… - vontam meg a vállam, de közben egy pillanatra se néztem rá. Anélkül is tudtam, milyen képet vág erre válaszul. Lelki szemeim előtt úgy is tisztán láttam a vonásaiban tükröződő szkepticizmust, ahogy a fodrozódó habként az égből aláfüggő fehérséget nézi, majd szinte megvetéssel rám pillant.

- Ebből így se lesznek jó képek – horkantott ismét. Szemem sarkából láttam, ahogy a tekintete ismét abba az irányba vándorol, amerre fényképezőgépei garmadáját pozicionálta. Abba az irányba, amerre most azonban a piszkosfehér függöny előtt semmi más nem volt látható, csak némi sziklás, mohás tengerparti talaj és a köztük fagyoskodó modell.

Alapvetően tetszett Monique koncepciója, amikor meghívott a csapatába. Elvégre a régi mondás szerint, ha az ember valamit el akar adni, három dologból legalább egyet muszáj hozzáadnia. Egy kisállatot, egy kisgyereket, vagy egy szexi nőt. Monique ez utóbbiban utazott. Eredetileg valami divatszakmához fűződő fotóságazatban, amiről akkor se tudnék nagyon többet mondani, ha pisztolyt szorítanának a fejemhez. Utána azonban megszállta az, amit én a magam részéről isteni áldásnak neveznék (bár a divatszakma talán inkább átoknak, a tehetségét látva) és átpártolt a csinos lányokra aggatott ruháktól magukra a csinos lányokra. Az őt ismerők pletykái szerint olyannyira, hogy a ruhákat már félre is dobta… a csinos lányokat pedig néha a saját ágyába. Ebből persze nem tudom, mennyi volt az igazság, de az tény, hogy ugyan a ruhakompozíciók továbbra is jelentős szerepet játszottak Monique-nál, sokkal fontosabb volt a bennük lévő nő és az ő bájai.

Ugyanakkor, visszakapcsolódva a régi mondáshoz, egy idő után eljutunk oda, hogy a képen lehet a nő a lényeg, de sokkal nehezebb úgy eladni, ha nem árul ezzel kapcsolatban semmi más „árucikket”, csak az ízléses női külsőt. (Csúnyán mondva az ízléses női testet.) Lehetett volna erre millió meg egy különböző megoldás, ahogy azokat mások meg is találták. Az én nagy örömömre azonban Monique amellett döntött, hogy a szép nőket a szép tájakkal párosítja.

És így jöttem én a képbe. Ő értett a női egzotikumhoz (na nem mintha én nem értettem volna ahhoz is, csak épp nem úgy, ahogy el lehetett volna adni), én pedig a földrajzi különlegességekhez. Az én feladatom volt „prezentálni” a díszleteket, azok teljes természeti valójában, Monique pedig ehhez passzintotta a hölgyeket.

Így kerültünk most is ide, erre a fagyos, sziklás tengerpartra, megneszelve a hírt, hogy valami olyan látványban lehet részünk, amit ritkán látni akárhol is… Csak aztán jött a köd…

- Jéghegyet ígértél nekem – morgott Monique. – Méghozzá nagyot… Közelről… Olyan közelről, ahogy eddig nemigen látta senki.

- És nem is hazudtam – bólintottam morogva, még szorosabbra húzva magamon a kabátot.

- Én csak az istenverte ködöt látom – harákolt, mintha csak a következő pillanatban le akarná köpni az említett összecsomósodott párát. – Ezért jöttünk ide, az Isten háta mögé? Távol minden civilizációtól?

- Én nem nevezném ezt épp minden civilizációtól távolinak – nevettem fel. – Vinnélek inkább az ország másik végébe… Brit Kolumbiába, vagy Yukonba… Onnan, ha nincs repülőd, kicsi az esélye, hogy valaha is kikeveredsz.

- Ugyan, mi a különbség? – csóválta a fejét Monique. – A világvégi pöcegödör egyik fele vagy a másik, nekem édesmindegy.

Szóval ennyi a véleménye arról, amire a munkája oroszlánrészét építette – gondoltam magamban. – Ezt megjegyeztem.

Vancouver, az új-fundlandi St. John's és Horvátország távolsága

- Úgy beszélsz, mintha egy kőhajítás lenne csak a dolog – somolyogtam.

- Nekem nyolc – vont vállat. – Kanada ez is, az is.

- Nagy ország ez – nevettem fel. – A világon a második legnagyobb.

- Nyűgözz le! – válaszolta erre, szavaiból viszont inkább a „Hitegess csak, mesemondó!”-hangzott ki, mint a valódi felhívás.

- Például itt, az ország keleti csücskében, Új-Fundland legkeletibb nyúlványán, sokkal közelebb vagyunk Európához, mint Kanada nagy részéhez.

- Persze – harákolt ismét. – Talán nagyobb eséllyel köpnék haza Párizsba a nagy kék vízen át, mint Vancouverbe.

- Sokkal nagyobb eséllyel – biztosítottam. – Feltéve, hogy tudsz több ezer kilométert köpni.

Elmosolyodtam a saját poénomon, kedvenc fotósom azonban nem volt épp vicces kedvében.

- Ami Vancouvert illeti, az kb. olyan messze van arra – böktem hüvelykujjammal a hátam mögé -, mint Horvátország arra – mutattam előre, a tejfehér ködbe. – És ráadásul a földrajzi szélesség is nagyjából stimmel.

Egy pillanatra megrökönyödve nézett rám.

- Most tényleg csak szívatsz, mi?

- A legkevésbé sem – ráztam a fejem. – Egyszerűen csak mások a körülmények. Európában ott van nekünk a Golf-áramlat, ami a Mexikói-öböl vizét szállítja északra, gyorsabban, mint ahogy az kihűl, fűtve az öreg kontinenst. Ugyan csak két-három Celsius pluszról van szó, de az is sokat jelent. Pláne, hogy ideát pedig északról jön a tengeráramlás, el a Labrador-félsziget... és persze Új-Fundland mellett is ás hozza magával a hideg sarkvidéki vizet.

- Meg a jéghegyeket, igen – bólogatott Monique. – Ahogy azt már mondtad. – Utolsó szavait inkább némi megvetéssel mint meggyőződéssel ejtette ki. – Én viszont nem láttam ebből egyet sem.

- Pedig itt vannak – biztosítottam. – Máskülönben mit keresne itt ez a sok turista – intettem a körülöttünk őgyelgő emberekre.

- Nem tudom – vont vállat Monique. – Az emberek hülyék.

- Ennyire azért nem – nevettem fel. – Ezen a vidéken látni a világon az egyik legtöbb jéghegyet. Úgy is nevetik ezt a tengerrészt, ahol a Labrador-áramlat elsodorja a Grönland partjairól leszakadó gigászi jégtömböket, hogy Jéghegy-folyosó. Az évnek ebben a szakában úgy sorjáznak egymás után, mint a vándorló bálnák.

- Hiszem, ha látom – harákolt ismét.

- Remélhetőleg fogod is. Mégpedig nem is akárhogy… A hírek szerint ugyanis a part mentén megfeneklett itt egy hatalmas jéghegy. Ritkán esik meg az ilyesmi. Ritkán sodródnak ennyire közel a parthoz. Ezért van itt ez a sok turista.

- Igen, ezt már mondtad… Én viszont nem látok semmit, csak a képem egyik szegmensét. Azt pedig otthon, egy műteremben is lefotózhatnám.

Erre már nem válaszoltam, csak néztem némán, ahogy a kép említett szegmense fagyoskodva toporog a köveken.

Maria most nem túl sok hasznát vette a pezsgő karibi vérének. Ugyan a róla készült fotókat könnyedén eladta, ráadásul igencsak szokatlan, és pont ezért egzotikus és izgalmas képet nyújtott a havas kanadai tájban, ennek megfelelően talán még jobban borzongott is, nagy kabátjába bugyolálva, mint a hidegebb éghajlathoz szokott Monique, vagy én. Figyeltem, ahogy némán poroszkál tőlünk egy kőhajításnyira, igyekezve a mozgással felmelegíteni magát.

- Nem mehetnénk vissza inkább a szállodába? – lépett végül oda hozzánk. – Ott sokkal melegebb van… Gondoskodhatnánk róla.

Barna szemeiben huncut fény csillant. Mosolya látványától pedig hirtelen megmozdult bennem valami. Azonnal eszembe juttatta azokat a kétségtelenül forró éjszakákat, amiket a fagyos északra érkezésünk óta együtt töltöttünk… a szoba melegében… a takaró alatt. Bár nem tudtam vitatkozni a Monique megálmodta kompozíciókkal, hiszen már az eddig elkészült képek is zseniálisak voltak a barna karibi lánnyal a fagyosan zord, mégis épp ezért gyönyörű tájban, de mégis…

Monique képei pontosan ugyanazt az abszurditást adták vissza, mintha egy nyakig fókabőrbe, medve és rénszarvasprémba bugyolált, havas szakállú vikinget pottyantanánk le a Bahamákra, egy keresztes lovagot a Time Square-re, egy barlanglakó ősembert az oxfordi egyetem kampuszára, vagy egy sznob brit arisztokratát a brazil dzsungelbe egy indián faluba, ahol még ma is kőkorszaki körülmények között élnek az emberek. Sikerült még a megfázás veszélyét épp hogy csak elkerülve prezentálnia Maria lényének tájidegenségét a zord nordikus vidéken, ugyanakkor pontosan ez formálta egységes egésszé is a fotóit.

Mégis most én is sokkal szívesebben lettem volna egy befűtött hálószobában, hogy összegyűrjem a lepedőt ezzel a szépséggel.

- Még nem – morogta hirtelen Monique, visszarántva a valóságba. Tekintete még mindig a látóhatárra szegeződött. – Azt mondtad, itt van a jéghegy – célozta nekem szavait. – És hogy a köd bármikor arrébb mehet.

- Igen – válaszoltam. – Kétségtelenül itt van. Az időjárás pedig elég szeszélyes errefelé. Bármikor változhat. Ha csak épp annyira is, hogy meglássuk a jéghegyet.

 - Akkor várunk – szögezte le Monique.

Ebben a pillanatban viszont, mintha csak a természet, meglátva makacsságunkat, megkönyörült volna rajtunk, mintegy varázsütésre szinte azonnal oszlani kezdett a köd. Akárha bekapcsoltak volna egy hatalmas ventilátort, hogy lassan tovafújja a levegőben lebegő pamacsokat.

Az ég tisztulni kezdett.

- Nézzétek, ott! – kiáltott fel Monique egyik segédje.

Minden tekintet a mutatott irányba szegeződött. Először csak a sötétkékes szürkén háborgó tenger képe vált egyre tisztábbá előttünk. Lassan feltűntek a hullámok között a lendületüket megtörő sziklák. Egyik a másik után. Aztán… hirtelen egy a többinél sokkal nagyobb szikla kezdett el kibontakozni a homályból.

Hatalmas volt. Akár egy kisebb hegy. Méterek tucatjaival emelkedett minden más környező tereptárgy fölé. Ez a monstrum azonban más volt, mint a többi. És nem csak méretében. Ahogy egyre jobban oszlott a köd, látszott, hogy a többi szürke kődarabbal szemben ez teljesen fehér.

Az emberek körülöttünk izgatottan morajlani és mutogatni kezdtek.

- Ez az. Erre vártunk – markolta meg Monique a kameráját. – Gyorsan! Gyerünk, mielőtt változna a széljárás!

Mariának nem kellett kétszer mondani. Bár biztos voltam benne, hogy nem esett jól neki ledobni vastag, bélelt kabátját, mégis szó nélkül rohant az alatta viselt, még mindig kellőképp meleg ruhadarabokban, egyenesen az objektívek kereszttüzébe, hogy megvesse lábait a sziklákon és mosolyogva széttárja kezeit a jéghegy előtt.

A masinák pedig kattogni kezdtek. Monique valószínűleg már hallotta is a pénz csilingelését, ahogy kattintgatta a felvételeket. Nekem azonban sokkal többet jelentett a látvány… Ez a lány, ez az igazi vadmacska, aki úgy veti rá magát az ember lányára az ágyban, mint senki más, ebben a zordságában mégis gyönyörű tájban, a ködből kibontakozó fenséges jéghegy előtt.

Sellőfesztivál

Milyen lehet egy sellővel ágyba bújni?

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Dannie (első megjelenés: Magasban) is.

***************************************************************************************

Úgy éreztem magam, mint elefánt a porcelánboltban, ahogy ott ácsorogtam az uszoda bejáratánál… Mit uszoda? Sűrű elnézést kérek. Vizes centrumot akartam mondani. De nem csak ez a fennköltség és már-már túláradó politikai korrektség volt az, ami furcsán kényelmetlen érzéssel töltött el. Nem mintha az amerikaiak nem lennének képesek ezt is mesterien túltolni. Mindenesetre inkább az az érzés feszélyezett, hogy nem vagyok ide való.

Ritkán mond az ember ilyesmit egy ilyen helyen de valahogy mégis úgy éreztem magam, mint egy hibát a mátrixban. Ott álltam, sötét farmeromban, Sabatonos pulóverben és rajta bőrdzsekiben… már csak a jól megszokott, kényelmes bakancsom hiányzott, amit azért, ha már mást nem is, lecseréltettek velem egy tisztább papucsra, mielőtt beengedtek a medencetérbe. Körülöttem pedig úgy pezsgett az élet, de úgy, mintha csak egy másik univerzumba kukkantottam volna be.

Egy karikatúra ötlött eszembe a helyzetről, ami a rendszergazdák és a felhasználók viszonyát ábrázolta. Két kép, az egyiken egy szemüveges fickó ül a számítógép előtt és nézi, ahogy az ősemberek körülötte vakarják a bozontjukat és kőbunkóval verik egymást fejbe, a másikon pedig a neandervölgyiek helyén álló öltönyös, jól szituált irodai dolgozók figyelik, ahogy egy csak félig-meddig humanoid földönkívüli püföli a billentyűzetet négy csápjával.

Valahogy ilyetén módon léptem át én is a centrum bejáratát képező dimenziókapun át az észak-karolinai kisvárosból egy egészen más és egzotikus helyre.

Az egzotikust pedig értheti mindenki úgy, ahogy akarja. Kétségtelenül benne volt a dolog erotikus pikantériája is, hiszen egyrészről ki ne stírölne szívesen fürdőruhás csajokat órákon keresztül, másrészt pedig… ha még csak szimpla fürdőruhák lettek volna! Emellett viszont benne volt az az egzotikum is, mint amit akkor tapasztal az ember, amikor például Skóciában elé tesznek egy minden hájjal (és leginkább belsőséggel) megtöltött juhgyomrot, amit addig csak gasztrohorrorokban látott, és jó étvágyat kínálnak neki a haggishoz.

Persze itt nem az undorítóságon volt a hangsúly… de hát na!

Soha nem is kerültem volna ennek az egésznek még csak a közelébe sem, ha Dannie nem rángat magával. No nem mintha nagyon ellenkeztem volna, amikor megtudtam miről van szó, az idáig tartó út jónéhány pontján azonban akár éppúgy félrebillenthettem volna érdeklődve-értetlenül a fejemet, mint a kutyák szokták.

- Na, hogy tetszik – súgta oda társam, kajánul vigyorogva, az újságírók gyűrűjében. Valahogy az az abszurd ötlete támadt, hogy kihasználva néhány kapcsolatát, médiamunkatársaknak álcázzuk magunkat, hogy ingyen és bérmentve belóghassunk ide nézelődni. Ő volt a riporter, nekem pedig a kezembe nyomott egy méregdrágának tűnő kamerát.

Nem mintha nem örültem volna egy olyan melónak, aminek során csak a mostanihoz hasonló dolgokat kell jó alaposan képre rögzítenem, de sajnos nem ez volt az én hivatásom.

Egy pillanatig elmerengve néztem a huncutul rám csillogó kék szemekre, majd szó nélkül megvontam a vállamat.

- Mindenkinek megvan a maga perverziója.

- Pff! – legyintett jenki társnőm. – Te és a cinizmusod!

Azzal már el is fordult, hogy kiélvezze az ölünkbe hullott lehetőséget.

Igaz, ami igaz, kissé rosszmájúra sikeredett a megállapításom. Nem mintha bármi bajom is lett volna bárkivel. Ahogy egy klasszikus mondta „ha valahogy te meg a párod élvezetet találtok abban, hogy gazdagon bekenitek egymást sütőmargarinnal és aztán friss lazaccal dörzsölitek egymás füle tövét, akkor toljátok neki ezerrel! Nem nagyon értem, de ti örültök neki és ez a lényeg”.

Na pontosan így voltam vele én is, ahogy néztem a üvegtetőn át bederengő januári nap által megvilágított, klórszagú helyiségben sündörgő embereket. A látvány valóban nem volt mindennapi és már csak ezért is hálás voltam valahol legbelül Dannie-nek, hogy behozott ide. Viszont én a legkevésbé se láttam értelmét annak, hogy egy csapat ember, jellemzően nők, néhány férfi társaságában, pár napra beveszik magukat egy ilyen centrumba, nekivetkőznek és ellőfarkat húzva az altestükre, ücsörögnek a medence szélén. Mindezt pedig elnevezze Merfestnek, vagyis Hab(leány)fesztiválnak.

Márpedig itt ez zajlott.

Na jó, volt olyan, aki ügyesebben megszerkesztett jelmezében még úszni is tudott, és ezt bőszen gyakorolta, a többség viszont csak a csempén heverészett, trécselt és illegette magát a fotósoknak.

Megint csak, én nem vagyok semmi jónak se az elrontója. Ha nekik az okoz örömet, hogy hónapokig szépítgetik a hableány- (vagy hablegény-… habfiú-… avagy nevezzék ahogy akarják) farkukat, hogy aztán évente egyszer pár napra felvehessék és megmutathassák mindenkinek, akkor uccu neki! Nekem viszont ez magas, mint egérnek a farzseb. Már az animés cosplay-ezést se nagyon értem, pedig annak a filmek, sorozatok, mangák és azok karakterei iránti rajongás ad némi hátteret. Na de az, hogy évente egyszer összesereglik egy kontinensnyi ország különböző pontjairól egy csapatnyi ember, hogy mind különböző mintás sellőjelmezbe bújjon és mutogassák magukat egymásnak…

Na de nem nekem kell megérteni. Épp ezért én nem is öltöztem be. Aki meg élvezi, hogy ő igen, akkor jó egészséget kívánok hozzá. Én meg jó alaposan megmarkolom a kamerát és eljátszom a szerepemet.

Szótlanul figyeltem Dannie-t, ahogy, már-már vérbeli riporterként bájcseveg a fesztiválozókkal, bőszen nyomkodva rögtönözve beszerzett diktafonja gombjait. Közben pedig úgy nyomta a flörtölő szövegeket és gesztusokat, hogy csodálkoztam volna, ha egyik-másik habhölgyeménynek ne csak amiatt ne nedvesedne át a jelmeze, mert vízhatlan anyagból készült. Na de alatta a bugyi… már ha viselnek egyáltalán ilyesmit.

Megborzongtam a gondolatra és az én altestemet is elöntötte a forróság. Talán „riporter” társnőm is pontosan ezt érezte, csak ő konstans, és ezért akart ide mindenáron bejutni. Ha egy megfelelően szakosodott fotóriporternek azzal töltheti a munkanapjait, hogy ilyen helyszínekre jár egymás után, nem lenne utolsó dolog kitanulni az ipart.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben, amikor felfigyeltem rá, hogy nem csak a körülöttem lebzselő jelmezesek kerültek a figyelem középpontjába. Ugyanis egy egyáltalán nem kevéssé szemrevaló, húsz év körüli, ízlésesen hátravízezett hajú, vízcseppektől csillogó bőrű, lila uszonyos hölgyemény úgy meresztgette rám kacér mosolyait, akár az eredeti mítoszok sellői tehették, akik a sziklákhoz csábították a tengerészeket, hogy azok ott léket kapjanak, elsüllyedt hajójukból kihalászva őket pedig belakjanak belőlük a habpipik… Bár engem nyilván az ilyen veszély nem fenyegetett.

Nekik talán én voltam a ritkán látott madár, a különös állatfaj. Bár az is lehet, hogy csak a kezemben szorongatott masinériának szólt az érdeklődés.

Akárhogy is, arcomon szinte ösztönszerűen, gondolkodás nélkül terült szét a mosoly. Ha nekem az lehet a bélyeggyűjtemény, hogy párat kattintok a szerkezettel, majd közelebb húzódok a leányzóhoz, annak indokával, hogy megmutassam neki a képeket, aztán elejtek pár jól elhelyezett bókot, akkor legyen úgy! A végén meg lehet, elhúzódhatunk az öltözőbe és megnézhetem, van-e a bugyi a halfarok alatt… Vajon milyen lehet egy sellővel ágyba bújni?

************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik beöltözős történetet is itt!

Dűnék tengere

Irány a sivatag!... Vagy valami ahhoz egészen hasonló.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Dannie (első megjelenés: Magasban) is.

***************************************************************************************

A Nap perzselően sütött le ránk, millió tüzes lándzsájával úgy sorozva a felszínt, mint anno a perzsák nyilai Marathónnál. Itt viszont, az érkező „fegyverek” természetéből adódóan még azt se mondhattuk volna, hogy legalább árnyékban leszünk.

Még úgy is le kellett árnyékolnom kezemmel a szememet, amikor körbe akartam nézni, hogy jócskán begubództam a lakóautónk ponyvája nyújtotta hűvösbe. Az a fajta tikkasztó forróság vett körül, amikor az embernek nem is nagyon akad máshoz kedve, csak heverészni a friss levegőre kitett kempingágyon, kortyolgatva a jól behűtött sört, miközben legalább pár napra elfeledkezik minden gondjáról-bajáról.

Mélázásomból hirtelen hangos kacagás térített magamhoz, amit szinte azonnal követett is a csobbanások sorozatának hangja. Pillantásom azonnal a rezgésbe jött levegő rezonanciája által a fülemben keltett ingerület (magyarul hang) forrásának irányába rebbent, lakonikus, tompa nyugalommal figyelve a pihenőhelyemtől alig pár lépésre nyújtózó tavacskában zajló viháncolást.

Egyáltalán nem volt utolsó látvány, ezt meg kellett vallani. Az európai szemlélőnek nem kis egzotikumot hordoz magában egy napbarnított bőrű, alulöltözött, filatal latin-amerikai szépség látványa. Különösen a brazilok örvendenek valamiért alapos hírnévnek. Az pedig, ha kapásból négy-öt húsz év körüli leányzó is csobban egyszerre. falatnyi bikiniben a csillogó vízbe az ember szeme láttára, az sok mindent meg tud mozgatni odalenn.

Ennek megfelelően pedig a legkevésbé sem lehetett okom panaszra. Gondolataim azonban csak egy pillanatig zsongtak izgatott legyekként a hűsítő víztükröt megtörve egymást fröcskölő és kacarászó lányok körül. Utána, mintha csak mágnesként vonzaná őket, minden érzékem a mellettem felállított kempingágyon heverésző Dannie-re szegeződött.

Nem is kellett csalatkoznom. Ha valaki valaha is meg akarná faragni „A nyálcsorgató” című szoborkompozíciót, amerikai barátnőm a létező legideálisabb modellt nyújtaná hozzá. Szemei úgy kikerekedtek, hogy már azt vártam, mikor fognak kék pupillával ellátott üvegtestei kipattanni a helyükről, hogy tovagördüljenek a homokon.

- Vigyázz, mert még a végén kiesel a szádon! – cukkoltam.

- Hogyan? – rándult meg egy pillanatra, mintha csak valami távoli dimenzióból rántottam volna vissza.

- Semmi – kacagtam fel. – Csak ennél nem is lehetnél már ordenárébb módon feltűnő.

- Nicsak, ki beszél! – játszotta meg a sértődöttet, összevonva szemöldökét.

- Az, aki nem mustrál úgy minden elébe kerülő csinos popsit, mint aki legszívesebben rögtön az ágyba cipelné azt.

- Ki mondta, hogy nem szeretném? És hogy nem is fogom – vigyorodott el Dannie kajánul.

- A te dolgod. Csak engem hagyj ki belőle! – emeltem fel hárítóan a kezeimet. – Nem szeretném én is megkapni a részemet, amikor kiherélnek miatta.

- Mintha az egyáltalán lehetséges lenne – kacagott fel barátnőm.

- Ne becsüld alá egy erkölcscsősz férfi kreativitását ilyen témákban!

- Mert te látsz itt ilyet? – vonta össze megint szemöldökét Dannie, megjátszott rosszallással. Én pedig erre már nem is válaszoltam, csak kinyújtottam a nyakam, hogy jelentőségteljesen átpillantsak a válla felett.

Jenki társnőm követte pillantásomat vendéglátónk felé, aki a ponyva másik vége alatt foglalatoskodott épp a generátorról működő grillsütővel, előkészítve a hamarosan esedékes ebédünket.

Igaz, Carlos barátunk távolról se volt az a mindenkibe belekötő, erejét és izmait fitogtató latin macsó típus. Már sok éve ismerem, még ha ez alatt elég ritkán is találkoztunk személyesen, de nem emlékszem olyanra, hogy ne mosolygós, barátságos és előzékeny kedvében találtam volna. Hihetetlen, hogy mennyi sok évet letagadhatóvá tett az életkorából az a mediterrán eredetű derű és életvidámság, ami betöltötte őt. Első ránézésre talán csak enyhén már merevnek, „kőbe vésettnek” ható ráncai, és a szarkalábak a szeme sarkában, jelezték, hogy nem csupán négy-öt-hat évvel idősebb nálunk. A hétköznapi természete és viselkedése viszont semmiképp. Az viszont, ha veszélyben érezte volna a tőlünk alig tucatnyi méterre a vízben játszadozó, tinédzser éveik végén járó, vagy abból éppen csak kinőtt lányait, unokatestvéreit és unokahúgait, valószínűleg soha nem látott mértékben hozta volna elő belőle a védelmező apát.

Dannie valószínűleg csak a népes brazil családok előnyét látta a helyzetben. Elég volt összebratyiznia egyetlen illetővel, akivel engem a szakmai élet valahogy összesodort, mellé pedig rögtön megkapta a népes famíliát is, fejenként egy fészekaljra való olyan utóddal, aki után nem egyszer fordulna meg bárki is az utcán. A világnak ezen a felén pedig a család összetart, így az, hogy ki a testvér, ki az unokatestvér, esetleg másodunokatestvér, vagy már majdhogynem meghatározhatatlanul távoli rokon, mit sem számított. Az én szememben viszont ez magával vonzotta azt is, hogy bármilyen távoli rokonának a megkettyintésével is Carlos haragját kockáztathatnám.

Nekem pedig nem ért annyit egy gyors menet, hogy ezzel vendéglátónk bizalmát kockáztassam. Persze volt az a helyzet és volt az a nő… de hát na!

Vezetett persze az erkölcsi érzékem, de bőven az önös érdek is. Egyrészről a szakmai kapcsolatok fontossága, másrészről pedig az, hogy túl jól éreztem magam Carlos titkos kis pihenőhelyén ahhoz, hogy ezt veszni hagyjam.

Dannie tekintete hamar ismét a tóban hancúrozó lányokra tévedt, én pedig feladtam a próbálkozást, hogy helyette inkább belekortyoljak a hideg sörömbe és ismét körbe hordozzam tekintetem a valószínűtlenül magával ragadó tájon.

Lakóautónk mintha a semmiből pottyant volna az alig pártucat méter hosszú és csupán egy kőhajításnyi szélességű, sarló alakú tó partjára. Körülöttünk a látóhatárig nem volt más, csak az érintetlen természet.

Nem mintha a mindkét oldalon a tó ívét követő, több méter magas homokdűnéktől különösen messze láttunk volna. Viszont tudtam, hogy ha kedvem támadna a perzselő melegben felkaptatni az egyik dűne csúcsára, onnan se látnék sok minden mást. Csak a messzeségbe nyúlóan sorakozó, félköríves homokbuckákat.

Elsőre hihetné az ember azt is, hogy a világ valami száraz, sivatagos sarkába evett minket a fene. Ezt azonban a képzelet nemigen társítja Brazíliával, az amazonasi esőerdő hazájával. Némiképp joggal. A másik oldalról viszont mondhatnám, „Több dolgok vannak égen és földön, kedves Horatio…”

A táj körülöttünk valóban olyannak hatott, mint bármely más sivatag a Szaharától kezdve, Közép-Ázsia pusztaságain keresztül Ausztrália belső területeiig és az Egyesült Államok délnyugati vidékeiig. A rendkívüliséget csak a szokatlanul fehér homok jelenthetné, az USÁ-ban viszont találni még ennél is kihipózottabb homoktengert.

A másik különlegesség viszont még ennél is szembe tűnőbb. Hiszen itt hullámzott közvetlenül előttünk, két dűne közé ékelődve. Bár persze egyetlen kis hátsó kertnyi tó igazán nem oszt, nem szoroz semmiben, ez a környék azonban itt, Brazília északkeleti részén, az Atlanti-óceán tőszomszédságában, ez egyáltalán nem volt egyedi dolog. Ha nekivágnék a tavacskánkat határoló bármelyik dűnének, a túloldalán valószínűleg pontosan ugyanilyet találnék. Az azt a másik oldalról határoló dűnén átcaplatva pedig egy újabbat, és így tovább. Mindezzel teljesen ingataggá téve, sőt, gyakorlatilag meg is cáfolva a terület sivatag voltát.

Ha az egyszeri ember a sivatagra gondol, végtelen homoktenger jut az eszébe, mindenfajta növény nélkül, tevekaravánokkal az égbe szökő dűnék között, dacolva a perzselő hőséggel. Eltekintve attól, hogy az ilyen, teljesen növénytelen, semmi mással, csak homokkal borított felszínű pusztaságok olyan ritkák, mint a fehér holló, egyáltalán nem szükségszerű, hogy egy sivatag így nézzen ki. A tudomány csak annyi kritériumot szab az ilyen természeti képződményeknek, hogy területükön ne legyen több csapadék évi kétszázötven milliméternél. Ez persze általában magával hozza azokat a folyamatokat is, amik a homok tömeges képződését okozzák, ilyen kevés vízen pedig kevés növény él meg. A körülmények viszont nem mindig ennek kedveznek.

A legabszurdabb ellenpélda talán a világ legsivatagabb sivataga, már ha az egyetlen tudományos kritériuma alapján rangsoroljuk ezeket a tájakat. A Földön ugyanis egyetlen olyan terület van csupán, ahol nem hogy tizenkét hónap alatt kétszázötven milliméter csapadék nem esett, de az elmúlt kétmillió év alatt egyetlenegy csepp sem. Ez pedig nem a Szaharában van, nem Mongólia és Nyugat-Kína pusztaságaiban, de még csak nem is a Föld legnagyobb összefüggő, szinte teljesen élettelen homoktengerében, az arab-félszigeti Rab-el-Háliban. Még az utóbbiban is esik nagyjából ötven milliméter csapadék évente átlagosan. Bár persze vannak olyan évek, amikor ez is elmarad. Az a terület, ami utoljára bőven a nagy jégkorszak kezdete előtt látott csapadékot, valójában se nem homokos, se nem forró. Ugyanis az Antarktisz fagyos jégpusztaságában található.

Ellentétes véglethez pedig el se kellett mozdulnom a kempingágyamról, ugyanis itt terült el körülöttem az a forró, homokos vidék, ami viszont a maga évi ezerkétszáz milliméterével még a magyarországi átlagnál is nagyjából kétszer többet kap, beborítva a dűnék közét apró tavakkal. A legcsapadékosabb időszakokban pedig még a közeli folyók is megáradnak, be-becsapva a dűnék közé, halakkal és más élőlényekkel töltve meg az év másik felére kiszáradó állóvizeket. Ráadásképp pedig van, amikor még keresztül is hömpölyög néhány folyó a dűnerengetegen.

Annak érdekében pedig, hogy a dolgot még tovább tetézzük, még maga a homok se úgy alakult ki, mint a sivatagokban egyébként szokás. A legtöbb sivatag ugyanis csak nappal forró (már ha akkor egyáltalán). Éjszaka meglehetősen hűvös az időjárás. A nagy hőingadozás hatására pedig a kőzetek összehúzódnak, majd kitágulnak, hogy aztán ismét összehúzódjanak, és így tovább. Ezt pedig kevés anyag bírja, így idővel apró darabokra, homokszemcsékre töredeznek szét.

Ezen a vidéken azonban még a sok csapadék is kellőképp hűti a felszínt, úgyhogy az ilyen aprózódás messze kisebb léptékben megy végbe. Homok azonban létrejöhet máshogy is. Például a közeli nagy folyókban, melyek mélyen a kontinens belsejéből érkezve hordják magukkal a partjaikon tanyázó kőzetanyagot, a megtett több száz kilométer alatt összekocogtatva őket egymással és a folyómederrel, szintén apró szemű hordalékká őrölve.

Az ilyen hordalék többnyire a tengerekben köt ki. De nem itt, ahol a Parnaíba és a Preguiças folyók egyenesen egy partmenti tengeráramlatba torkollanak, mely szétteregeti a belé hordott homokot az óceán partján, amit a ráadásul még a tenger felől is fújó szelek visszaküldenek a feladó irányába, ötven kilométer szélesen, lepedőszerűen szétteregetve azt a tájon. Ezért is keresztelték el ezt a vidéket a helyiek „Maranhão lepedőinek”, portugálul Lençóis Maranhensesnek.

A Carlos barátunkhoz hasonló emberek pedig úgy gondolták, keresve sem találhatnának jobb pihenőhelyet, mint ezt a civilizációtól távoli, sivatagosnak ható, de végeredményben mégis bővízű tájat.

Én pedig a legkevésbé sem akartam vitatkozni vele. Inkább csak hátra dőltem és élveztem a hűsölést. Közben azon merengtem, talán majd ha lejjebb megy a Nap és üdítőbbé válik a hőmérséklet, én is kipróbálom az apró tavacska habjait.

Dannie azonban nem akart addig várni. A szemem sarkából láttam, ahogy feltápászkodik, levetve ruháit az alatta hordott bikiniről és azonnal nekiindul a víznek.

Sejtettem, hogy a felszín alatt ebből több is lesz, mint fürdőzés a habok közt viháncoló lánykákkal. Az éjszaka leple alatt pedig… megcsóváltam a fejem és némán szerencsét kívántam barátnőmnek, hogy Carlos ne találjon rájuk egy baseball-ütővel.