Bálnák völgye

B-vel a föld körül

Kincsek a sivatag mélyén. Horizontálisan és vertikálisan is.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

********************************************************************************

A nap narancsszín korongja fényesen ragyogott le a tájra. Perzselő hevülete még a levegőt is enyhe remegésbe vonta, miközben forró ujjaival végigtapogatta a talajt. Örültem, hogy volt annyi eszem, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy reggel elhagytam a szállásomat, szabadtéren egy pillanatra se vettem le a napszemüvegemet. Ennek ellenére mégis olyan volt, mintha milliárdnyi kis fénytüske minden erejével azon lenne, hogy egyenesen a szemeimbe fúródjon.

Ahogy ott ácsorogtam, fejemet kissé felemelve, élvezve, ahogy az enyhe szellő épp csak gyengéd ujjak gyanánt végigsimít arcomon és alkarom valamint lábszáram ruha alól kilógó részein, végig csak egy mondat visszhangzott a fejemben. Egy ostoba filmes idézet, ami viszont tökéletesen leírta a látványt. Mintha csak a Star Wars-filmek Jar Jar-ja mellettem is ott állt volna, hogy a Tatooin után erre a vidékre is azt mondja, a napfény itten a gyilok a földbe.

És valóban. Ahogy körbe tekintettem, pontosan az a látvány tárult elém, amit az ember ettől a helytől vár. Attól a vidéktől, ahol a magasan járó nap tikkasztó hevét egy elkószált felhő sem korlátozza le. Vagyis... amit az az ember vár, aki sejti, mit látat az ilyen vidékeken. Mert ha az ember, hozzám hasonlóan, messzire eltávolodik Kairótól délnyugatra, pontosan azt kapja itt, a Szahara szívében, amit a Szahara megnevezése takar. Még ha ez sokakat meglepetésként is érne.

Ha az ember sivatagra gondol, lelki szemei előtt végtelen homoktenger jelenik meg szélfútta buckákkal, esetleg néhol egy-egy zsebkendőnyi oázissal és semmi mással, ameddig csak a szem ellát. Az igazat megvallva ilyenből is akad nem kevés. Dél-Arábiában, Irán belső medencéiben, Nyugat-Kínában, de még a Szaharában is. Viszont önmagában a sivatag megnevezés messze nem csak ezt jelenti. Definíció szerint ahhoz, hogy egy területet sivatagnak nevezhessünk, nem kell más, pusztán csak hogy évente ne essen ott egy bizonyos, meglehetősen alacsony mennyiségnél több csapadék. Vagyis az egyetlen kritérium, hogy szárazság legyen. De hogy milyen a hőmérséklet, a domborzat vagy a talajviszonyok, az teljességgel lényegtelen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Föld legszárazabb területe, az a vidék, ahol a legrégebb óta, ide s tova kétmillió éve nem esett egy csepp csapadék se, vagyis a legsivatagosabb sivatag az egész planétán, nem más, mint egy jégmező az Antarktiszon. De emellett sivatagnak számítanak Dél-Afrika vagy Közép-Ázsia szárazságtűrő bozótossal benőtt pusztaságai is és, igen, a Szaharának ezek a szegletei is, ahol pedig annyira sok homok nem tárul a bámészkodó szeme elé, mint azt várná. Az alóla a felszínre törő kőzet viszont annál inkább.

Ahogy körbe néztem, ezen a vidéken ugyanis nem végtelennek tetsző, az Atlanti-óceántól a Vörös-tengerig terjeszkedő homokos síkság tárult a szemem elé, hanem egy gigantikus völgy. Egy hasadék a mészköves talajban, amelyet a helyi arabok a vádi típusmegjelöléssel illetnek. Nevezetesen olyan völgy, amit a gyorsan robogó folyóvíz vájt ki és a szél által tovahordott homokszemek csiszoltak.

De nem, nem ment el az eszem és nem kaptam hőgutát sem a perzselő naptól, hogy vizet vizionáljak a sivatag kellős közepére. Bár nem olyan ritka jelenség az sem, mint várnánk. A sivatag létének kritériuma ugyanis az, hogy évente ne essen több csapadék kétszázötven milliméternél. Azt viszont senki nem szabta meg, hogy ez a mennyiség mikor és mekkora etapokban csöpörögjön le. Pedig ez sem mindegy, egyáltalán. Kétszázötven milliméter eső ugyanis egy év alatt nagyon kevés, ha viszont mindezt úgy produkálja Ég-anya, hogy az év háromszázhatvannégy napján semmi nem esik, a maradék egy nap pedig kétszáz milliméternyi eső egyszerre, akkor az a vidék biza sivatag, de azon az egy napon bele lehet fulladni a rengeteg vízbe. Az a rengeteg víz pedig nem marad egyhelyben, hanem összegyűlik és folyóként hasít át a vidéken, míg csak a hőség fel nem szárítja. Mindeközben pedig mélyen belemar a kőzetanyagba, ami a Szaharának ezen a vidékén jellemzően mészkő, jellegzetes formájú völgyeket kimosva, melyeket aztán, a víz eltűnte után, a szél tovább formál, legyalulva a mészkő kiálló részeit, tovább növelve a homoktengert. Ugyanis maga a homok se feltétlenül egynemű anyag. Általában kvarc, de még ezen belül is rendkívül változatos csiszolástermék, melyet a szél munkája hoz létre, ahogy különböző kőzetdarabokat egymáshoz verve apró szemcsékké őröli őket.

Bár engem nem ért váratlanul a vádi jelenléte és a végtelen sivatagi homok helyett a sziklás táj látványa, mégis csodálattal szemléltem a vidéket. Egyiptom sivatagának ezt a félig-meddig eldugott, autentikus, mozdulatlanságba fagyott vidékét.

A Vádi El Hitan azonban nem csak ennyi volt. A természet csodaszép mesterműve, a sivatag csodája. De emellett nem csak mészkövet hoztak itt felszínre a természet erői és nem csak homokot termelnek a mészkőből. Nem. A Vádi El Hitanban rejtőzik valami más is, ami messze kiemeli a térség többi vádija közül.

- Itt van még egy - rázott fel merengésemből egy hang a hátam mögül.

Szinte automatikusan fordultam meg, hogy tekintetem a tőlem úgy kőhajításnyira a földön térdelő alakokra emeljem. Szerettem ezzel a kis csapattal utazgatni és, kár lenne tagadnom, a munkájuk is érdekelt nem kicsit, de ha porban turkálásra került a sor, inkább a profikra hagytam a nehezét. Inkább, mint hogy elrontsak valamit.

Most viszont, hogy a hosszú ideje tartó fáradtságos munka meghozta a gyümölcsét, én is gondolkodás nélkül odasiettem aratni.

Bár konkrét gyümölcs az nem sok volt ott se. A homok és az idők során keményre összecementálódott vízi üledék alatt nem is lehetett túl sok. Voltak viszont csontok. Itt pedig éppenséggel nem is akárhogy, ugyanis a föld alól, társaim munkája nyomán, egy egész, méretes, jó tíz méter hosszú csontváz emelkedett ki.

A Lady boldogan elmosolyodott, miközben az irányítása alatt álló csapat tagjai kis ecseteikkel tisztogatták a csontokat.

- Itt az eredmény - mondta, inkább csak magának, de aztán rögtön rám emelte a tekintetét és még szélesebb mosollyal hozzátette: - Repül a bálna - elismételve a dalszöveget, amit előző este tanítottam neki iszogatás közben. - Vagyis ez inkább gyalogol - tette hozzá kényszeredetten kuncogva.

Szemei alatt termetes táskák virítottak és látszott rajta, hogy alig áll a lábán... vagyis inkább térdel rajta, de az lényegtelen. Egyértelmű volt, hogy nem aludt túl sokat az éjjel. Ennek ellenére nem ment el az esze és nem kergetett lázálmokat. Sőt, még csak hülyeségeket sem beszélt. Ugyanis pontosan az hevert előttünk a homokban. Egy bálna csontváza. Hiába voltunk több száz kilométerre a legközelebbi tengertől, a kicsinek épp nem nevezhető fickó mégis ott pihent a felszín alatt. Márpedig olyan kőzetek alatt, amiket nem ám az időszakos folyók hordtak ide, hanem a tenger hullámaiból rakódott le. Igaz, nem tegnap, nem is tavaly, hanem még több mint húsz millió évvel ezelőtt, az eocén korban, amikor ezt a tájat még a Thetys őstenger mosta. Abban az őstengerben pedig, ami, bár kissé félrevezető módon, nevezhető a Földközi-tenger nagy testvérének is, bálnák is éltek. Méghozzá olyanok is, amiknek nem csak uszonyaik voltak.

Mindennek bizonyítékaként ott hevert előttünk az a több millió éve elhullott jószág, melynek hátsó fertályánál ott pihentek két darab láb maradványai. Bár egyenként nem voltak nagyobbak, mint egy három éves kis lurkóéi, vagyis arra teljes mértékben alkalmatlanok lettek volna, hogy ezt a behemótot megtartsák, de mégis, egyértelműen és összetéveszthetetlenül kifejlett lábak voltak.

- Egy korai cetfaj lehet - morfondírozott a Lady, inkább csak magában beszélve. Folyamatosan egyre laposabbakat pislogott, mintha, a szemmel látható izgatottsága ellenére is, itt helyben akarna elaludni. - Valószínűleg nem sokkal a szárazföldi fejlődési láncról való leválás után élhetett, amikor ezek a jószágok bemásztak a vízbe.

Lassan bólogattam, igyekezve elleplezni, hogy számomra ez volt az össz információ, amit meg tudtam volna állapítani a csontvázból. Érdekelt a téma, de nem igazán voltam otthon a cetfélék evolúciójának kérdéskörében. Csak azt a meghökkentő apróságot tudtam, hogy a kék bálna, a valaha élt legnagyobb emlős legközelebbi szárazföldi rokona a fokföldi szirtiborz, egy negyvenöt-ötvenöt centis, két-öt kilós rágcsáló. De ez itt nem túl sokat segített.

Mindennek ellenére viszont lenyűgözve néztem a leletet. Nem mintha ritkaság lett volna. A Vádi El Hitanban legalábbis nem. Nem hiába nevezik ezt a vidéket másképp a bálnák völgyének is. A természet munkája ugyanis ezen a vidéken, belevájva fogát a felszíni kőzetekbe, nagy területen kihantolta az eocén-kori üledékeket, helyenként felszínre, máshol pedig legalábbis felszínközeli állapotba hozva a régen elhullott cetek maradványait, rengeteg munkát adva a paleontológusoknak.

A Lady elnyomott mellettem egy méretes ásítást.

- Mozgalmas volt az éjszaka? - mosolyogtam rá cinkosan.

- Hát... mondhatjuk úgy is. - Az ő mosolya kevésbé volt őszinte, miközben megrángatta inge gallérját, hogy egy kis levegőt juttasson alá.

- Azt látom - néztem jelentőségteljesen nyakára, ahol egy méretes, kör alakú folt éktelenkedett.

Fáradtsága ellenére hamar észrevette a jelzést és villámgyorsan feljebb húzta gallérját, hogy eltakarja a nyomokat. Én pedig nem szóltam semmit, csak magamban somolyogtam. Mozgalmas éjszaka lehetett bizony. Jó eséllyel még a kinti egyiptomi időhöz képest is elég forró volt a hangulat a szobájában számára és a tettestársa számára.

Ahogy pedig erre gondoltam, szinte abban a pillanatban meg is érkezett az első számú gyanúsított.

Isabelle, rólam tudomást se véve, gyorsan átszlalomozott a szerte-szét hagyott felszerelési tárgyak között, hogy végül térdre ereszkedjen a Lady másik oldalán.

- Frissen főztem, asszonyom! - nyújtott egy csésze teát a kókadozó nő felé. - Igya csak meg.

Társunk tompán elmosolyodott és bólintott, miközben átvette az italt. Isabelle pedig közben kissé felemelte a fejét és tekintetünk egy pillanatra összevillant. Azok a zöld szemek árulkodóbbak voltak, mint egy öt évesek számára is túlzottan szájbarágós stílusban megírt könyv. Szinte alig tudtam megállni, hogy fülig szaladjon a szám.

Hiába, még ha a Lady-ről is beszélünk, ha megkapja az ember az engedélyt egy igazi aranybányának számító területen az ásatásra, akkor sem tud uralkodni az ösztönein. És talán nem is akar.

***************************************************************

Ha tetszett, olvass B és a Lady kalandjairól egy másik vádikkal szabdalt vidéken is itt: A múlt kútjai