Gyönyörök szigete I. rész - Fizetett vakáció 6. fejezet

Előzmény: Gyönyörök szigete I. rész 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Gyönyörök szigete I. rész 5. fejezet

Írta: Jeremydcp
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. június 3.

*********************************************************************

Mindegyik hölgy időben, pontosan 9:00-kor jelent meg. Louise, a világ legjobb házvezetőnője és szakácsa már előre elrendezte nekünk a roskadásig megpakolt büféasztalt. Mióta élek, nem készített olyan ételt, amit ne imádtam volna. A mai este se volt kivétel.

A gyümölcslevek széles választéka mellett még számos különböző ital helyet kapott, úgy mint palackozott víz, vagy ice tea. Arra törekedtem, hogy annyira felszabadulttá és otthonossá tegyem a helyzetet, amennyire csak lehet. Holnap pedig majd kezdetét veszi minden, amit a következő hat hétre terveztem.

Ma este viszont, úgy gondoltam, csak elvegyülök és megismerkedek az összes lánnyal, próbálva jó benyomást tenni rájuk. Jelen pillanatban leginkább Pamela nyűgözött le. A sztriptíztáncosnő Marylandből a hosszú szőke hajával és eszményi alakjával.

De nem csak a megjelenése volt vonzó, hanem a tartásában, a kisugárzásában is volt valami, ami legalább a duplájára emelte a csáberejét. Annak ellenére, hogy sztriptíztáncos volt, ami természetesen magával vonta a maga borzalmas (és teljesen unfair) sztereotípiáit, Pamela olyan típusú nőnek tűnt, akit nagyon szívesen ismernék meg közelebbről is.

Amikor felé indultam, észrevettem, hogy Amy is mellette áll.

- Remélem, mindketten jól érzitek magatokat nálam – köszöntöttem őket, próbálva barátságos, de udvarias hangnemet megütni, ami egyáltalán nem volt könnyű, tekintve, hogy a zuhanyzóban történtek képei még mindig ott villództak a fejemben. Nem csak élőben néztem végig, hanem miután magam is lezuhanyoztam, még kétszer visszajátszottam az eseményeket. Egyszerűen nem tudtam betelni Pamela arcának a látványával, miközben Amy nyelve a bejáratánál táncot.

A vöröshajú lány azonnal lecsapott rám, még mielőtt barátnőjének alkalma lett volna bármit is mondani.

- Ó, igen. Ez a sziget csodálatos. És az étel is mennyei. Ehetünk, amennyit szeretnénk?

- Természetesen. Amennyit csak szeretnétek. És amit csak szeretnétek – hangsúlyoztam ki az „amit” szót, remélve, hogy nem kerüli el figyelmüket az áthallás.

Pamela el is mosolyodott és kuncogni kezdett, Amy azonban minden látható jel nélkül folytatta.

- Ó, oké. Csak nem akartam már ilyen korán fekete pontot szerezni a fődíjért folytatott versenyben. Az az ötszáz rugó túl jól hangzik. Úgy értem, nem ismerem a szabályokat, de gondoltam, amíg nem kínálkozik alkalom rákérdezni, nem kockáztatok. Ugye nem baj, ha megkérdezem?

Mutatóujjával egy kósza tincsét tekergette, miközben a szempilláit rebegtette. Egyértelmű volt, hogy igyekszik levenni a lábamról. Minden eszközt bevetett, hogy kicsábítsa belőlem a választ. Nyilvánvalóan sejtelme sem volt, hogy kihallgattam a korábbi beszélgetését Pamelával, szóval erre már fel voltam készülve. Nehéz lett volna így csőbe húznia.

- Kérdezhetsz bármit, amit csak szeretnél – mosolyogtam rá.

- Fogadok, hogy egy rekesznyi szabály van, nem igaz?

Lassan bólintottam.

- Tényleg akad néhány. Reggel majd mindent megbeszélünk reggeli előtt. Most viszont szerintem az lesz a legjobb, ha csak élvezzük az estét. Mindannyian hosszú úton vagytok túl.

- Ne is mondd! - panaszkodott Amy. - Cincinnatiből Maimiba menet azt hittem, szétrobban a fülem. Aztán meg idáig... sose ültem még ennyit repülőn.

- Legalább most hat hétig nem kell aggódnod amiatt, hogy ismét végig kell élned – mosolyogtam rá barátságosan. - Addigra pedig már sokkal gazdagabb leszel. Tudod... százezerrel... vagy ötszázezerrel... majd meglátjuk. Úgy pedig a hazafele út már sokkal kényelmesebb is lehet.

- Hogy döntöd majd el, ki kapja a nagy díjat? - kötötte tovább az ebet a karóhoz.

- Ezt, drága Amy, nem mondhatom el. Még nem – nevettem fel.

- Tudtam – fújta fel az arcát tettetett durcával. Nyilvánvalóan mestere volt a manipulációnak. - De nem bánnám, ha lenne némi támpontom. Úgy értem, egy lánynak meg vannak a maga igényei, de nem szeretném megkockáztatni, hogy áthágjak valamilyen szabályt.

- Igények? - vontam fel a szemöldököm.

- Tudod – pillantott rám csintalanul. - Ilyen-olyan dolgok. Ahogy az ember lánya érez, amire vágyik... Igények.

Megvontam a vállam.

- Nem vagyok benne biztos.

- Nem szeretném ekkora közönség előtt kifejteni – vonta össze a szemöldökét. - De ha megkérdezlek, amikor kettesben maradunk... úgy jó lenne? Válaszolnál? Kérlek.

- Kérdezhetsz bármit bármikor és bárhol. Ahogy csak kedved tartja. Az ajtóm mindig nyitva áll előtted. Csak kopognod kell.

- Ó! Nagyszerű. Ezt észben fogom tartani.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt a hölgyek mindegyike vadítóan felöltözve. Azonban egyikük még a többiek közül is kimagaslott. Talán azért alakította így a helyzetet, mert szeretett megdöbbenést kelteni. Egyértelmű volt, hogy ez a hölgy imád a figyelem középpontjában lenni. Egyesek szerint kétségbeesetten vágyott a figyelemre. Ha így vesszük, nem is lehetett meglepetés, hogy ez az illető nem volt más, mint Amy.

A legfeszesebb trikót és a legszűkebb farmert viselte, amit valaha láttam. De talán a trikóján virító felirat legalább annyira felkeltette a figyelmet. Az állt rajta nagy, vastag betűkkel, hogy „Sin For Sale”.¹

A megjelenése engem is meglepetésként ért. Sosem hittem volna, hogy egy ruhagyártó cég ilyesmit is piacra dob. Azonban ennek ellenére tökéletesen passzolt Amy személyiségéhez. Arra vágyott, hogy az emberek ha rá néznek, egy pillanat alatt megjegyezzék és később is sokszor gondoljanak rá.

Ahogy a kis társaságban mozgott, senki sem mulasztotta el, hogy vessen rá egy-egy futó pillantást. Köztük én se. „Ki más, mint Amy?” Ez járhatott mindenki fejében. „Sin For Sale”. Hát persze. Ki más, mint Amy?

***

- Gyönyörű otthonod van – vonta végül magára ismét a mellettem álló szőkeség a figyelmemet.

És te is gyönyörű vagy, Pamela, akartam mondani, de végül meggondoltam magam.

- Köszönöm, Kedves. Nagyra értékelem.

- Nem tesz semmit – mosolygott.

Habár senki sem találhatott volna semmi kivetnivalót abban, ha itt maradok és tovább beszélgetek a káprázatos Pamelával mostantól az örökkévalóságig, miközben Amy szemkápráztató melleit is meg-megnézem néha (meg persze Pameláéit is, ha már itt tartunk). Azonban úgy éreztem, itt az ideje egy másik pároshoz is odafordulni. Nem szerettem volna, ha bármelyik hölgy is úgy érezné, kivételezek valamelyikükkel. Legalábbis most még nem.

Körbe néztem és halkan magam elé motyogtam: - Most mennem kell, mielőtt a többiek azt hinnék, kivételezek veletek. Pamela, Amy... élvezzétek a party-t!

***

Devon és Camille összedugták a fejüket és kellemesen csacsogtak kettesben, azonban mindketten barátságosan rám mosolyogtak, amikor melléjük léptem. Viszonoztam a gesztusukat, majd még egy külön mosolyt küldtem Devon felé. A bájakkal alaposan megáldott szőkeségnek egy kis amerikai zászló volt a dekoltázsába tűzve és egy nagyobb zászló is kikandikált a kombinéjából. Egyértelműen büszke volt az amerikaiságára. Persze ki hibáztathatná emiatt?

- Nos, elnyerte a tetszéseteket a sziget? - igyekeztem barátságos lenni.

- Egyszerűen mesés – csivitelte Devon, kék szemei pedig csak úgy szikráztak. - Alig várom, hogy holnap felfedezhessem az egészet. Lefogadom, hogy gyönyörűek a strandok.

- Azokon a képeken, amiket mailben kaptam, nagyon jól néznek ki – jegyezte meg Camille. - Én is alig várom, hogy a saját szememmel láthassam őket. Azt mondtad, hogy holnap elmegyünk majd egyet kirándulni, igaz, Jeremy?

- Bizonyára. És így is lesz.

Camille belekortyolt gőzölgő kávéjába és rám villantott egy csillogó mosolyt. Ez a kávészín bőrű spanyol-ázsiai szépség az a fajta nő volt, aki már azóta az álmaim és vágyaim visszatérő vendége volt, mióta csak az eszemet tudom.

- Mindenki arról panaszkodik, milyen hosszú és fárasztó volt a repülőút ide az Államokból – folytatta. - Nem mintha annyit utaztak volna, mint én. San Diegóból Los Angelesbe, aztán onnan Miamiba... és ez még csak az út első fele. Tizenkét órát töltöttem úton. Nem mintha nem lehetett volna az egészet lerövidíteni.

- Megértem, Camille – bólintottam. - De szerettem volna, ha együtt utazol a többiekkel Miamitól idáig, hogy legyen egy kis időtök összeismerkedni még megérkezés előtt. És, végül is, te vagy az egyetlen nyugati lány. A többiek mind a keleti államokból érkeztek. Cevon Pannsylvaniában él, Pamela Marylandből jött, Trish Ontarióból, Lindsay és Amy pedig Cincinnatiből. - Az utóbbi pedig ráadásul az én szülővárosom is. Ami nagy szerepet játszott abban, hogy Amy és Lindsay most itt lehet.

Elhallgattam egy pillanatra, mielőtt folytattam volna: - De így is megérte, nem, Camille? Fizettem neked egy három napos vakációt Miamiban, amíg a többiekre vártál, és még Florida Keys-be is elugorhattál. Azt mondtad, élnek ott rokonaid.

- Ó! Félte ne érts! Nem panaszkodni akartam – emelte fel védekezően a kezét a huszonöt éves gyönyörűség. - Nagyszerű volt Miamiban. És nem tudom eléggé megköszönni, hogy mindent fizettél. Csak arról van szó, hogy mindenki az utazás miatt panaszkodik, pedig nekem kétszer annyi időbe került ide érni. De ez a különös utazás az utolsó pillanatáig megérte. Meglátogathattam az unokatestvéremet, Mariát, először az elmúlt tizenöt évben. Rengeteget voltam náluk, amikor még La Joyában éltek.

- Szóval minden jól sült el – mosolyogtam.

- Igen. Pontosan – bólintott.

- És ez a La Joya hol is van pontosan? - kérdezte Devon. - Hallottam már róla, de nem emlékszem pontosan, mikor.

- San Diego közelében. A határ túloldalán, Mexikóban – válaszolta Camille. - Maria kuzinom régen ott élt, amíg a családja át nem költözött Florida Keys-be. Tizenöt éve, mint már mondtam.

- Jó érzés lehetett újra látni őt – jegyezte meg Devon. - Ő is annyi idős, mint te?

- Két évvel fiatalabb. Én huszonöt vagyok, ő pedig huszonhárom.

- Az én tágabb családom nagy része Pennsylvaniában él – mondta Devon. - Sosem kellett túl sokat utaznom, hogy lássam őket. Csak az a probléma, hogy egyikükhöz sem állok különösebben közel. Nos, kivéve a nővéremet és a nagyszüleimet. A nővérem, Patricia... nos, ő boldog házasságban él és van két elragadó gyereke. Mindig boldogan vigyázok a kis lurkókra, ha csak van egy kis szabadidőm. Hé... és milyen Kaliforniában? Én még sosem voltam ott.

Kate Upton alias Devon

- Ahol élek, San Diegóban, az gyönyörű környék – válaszolta Camille. - Egész pontosan Chula Vista, San Diego egyik külvárosa. Mexikóban születtem, de a családom átköltözött az Államokba, amikor még három éves voltam.

- Én négy évet éltem Los Angeles környékén – tettem le én is a garast a beszélgetésbe. - Mindenki másképp látja, de én nem igazán éreztem jól ott magam. Tizennyolc és huszonkét éves korom között éltem Long Beach-en és Lakewoodban. Technikailag még mindig az az otthonom. Az ottani ház az én nevemen van. De, ahogy mondtam, sosem kedveltem igazán Kaliforniát. Az egyetlen ok, ami miatt oda szoktam menni, az az, hogy meglátogassam az apámat.

- Szóval huszonkét éves korod óta nem élsz ott? - kérdezte Camille. - Hány éves is vagy most?

- Harminckilenc. - Igen... jó pár évvel idősebb voltam a vendégeimnél.

- Elég nagy a viszály a San Diego-iak és a Los Angeles-iek között – húzta el a száját Camille. - Én se tudok igazán jót mondani Los Angelesről. Én se szeretek ott lenni. San Diego viszont milliószor jobb. Nekem az az igazi otthon.

- Na és, mire számíthatunk a következő hat hétben – billentette félre a fejét Devon és csábosan rám mosolygott. - Úgy értem, kell majd valami meghökkentőt csinálnunk neked?

Felemeltem a kezem és óvatosan megpöcköltem a dekoltázsából kilógó kis zászlót, majd rá mosolyogtam.

- Bármi, amit te, vagy a többiek csináltok, kedvesem, az csak rajtatok múlik. Nem foglak kényszeríteni, hogy megtegyél bármit, ami akár egy kicsit is kényelmetlenül érint. Tudod, a ti kényelmetek az első szempont nekem. Ha mindannyian száz százalékig ki tudtok kapcsolódni a következő hetekben, az már fél siker nekem.

Legnagyobb meglepetésemre Devon ekkor rám mosolygott, felém hajolt és gyengéden megpuszilta az arcomat. Éreztem, ahogy pír önti el a bőrömet a zavartól. Az pedig egy cseppet sem segített, ahogy a szőke leányzó vidáman csillogó szemeibe néztem.

- Ezt miért kaptam? - simítottam végig a tenyeremmel Devon ajkai helyén az arcomon.

- Ez volt az első csók a sok közül kettőnk között – válaszolta ő vidáman, mire Camille, valamint Pamela és Amy is csatlakoztak, aki nem messze álltak tőlünk és, értetlenségemmel mit sem törődve egymás dereka köré fonták karjaikat és rám vigyorogtak.

Még mindig kissé zavarban voltam, de magamra erőltettem egy mosolyt én is.

- Azt hiszem, most jobb, ha megyek. Mint ahogy már mondtam Pamelának és Amy-nek, nem szeretnék senkit se kitüntetett figyelemben részesíteni. Megyek és beszélek egy kicsit Trish-sel és Lindsay-vel is. Úgy tűnik, az italos pult elnyerte a tetszésüket.

- De azzal ugye nincs semmi baj, ha mi kitüntetett figyelemben részesítünk valakit? - kérdezte Devon és fénylő szemekkel tetőtől talpig végigmért engem. - Én már pontosan tudom, ki az én kedvencem.

Ezzel a lendülettel Devon átvette Pamela helyét a kedvenceim között. De úgy tűnt, még jó párszor fogok oda-vissza váltani több (ha nem mindegyik) hölgy között, mielőtt megállapodnék a végső befutónál. Ez valószínűleg elviszi majd a következő hat hét nagy részét. Sőt, talán még tovább is fog tartani...

De jelenleg a kedvencem az alacsony, szőke Devon volt. Értékeltem, ha egy lány nyitott, őszinte és egyenes az érzéseit illetően, azonban nem potenciálisan bántó módon egyenes, ahogy Amy az előbb, amikor Lindsay esetleges leitatása volt a téma. A saját magánvéleményem szerint nincs elég őszinte ember ma a világon.

- Azt teszel, amit csak szeretnél – mondtam Devonnal, mielőtt megfordultam, hogy elsétáljak.

***

- Nem, nem érted – mondta Lindsay Trish-nek vehemensen, amikor oda értem hozzájuk. - Nem arról volt szó, hogy még nem voltam másik lánnyal. Én még nem voltam senkivel ezelőtt. Se lánnyal, se fiúval. Még szűz vagyok...

- Te szűz vagy? - rökönyödött meg Trish, a hangját azonban igyekezett visszafogni, nehogy a többiek meghallják.

Balszerencséjükre azonban én már ott álltam mögöttük. Trish megfordult és rám nézett, majd a szája elé kapta a kezét és felnyögött. Lindsay arcából is kiszaladt a vér. Ezek szerint a ténynek, hogy még szűz, titoknak kellett volna maradnia? Nagyon úgy nézett ki...

Próbálva oldani a feszültséget, ami kialakult közöttünk, játékosan megpaskoltam az egyik fülem a tenyeremmel.

- Bocsánat, mit is mondtál? Néha egy kis problémám van a hallásommal. Ilyenkor nem igazán hallom, amit mondanak körülöttem.

Lindsay szemmel láthatóan értékelte a gesztust, de továbbra is feszültnek tűnt.

- Kérlek, ne mondd el a többieknek, Jeremy! Könyörgök... Ez nekem személyes dolog. Trish-nek is csak azért mondtam el, mert olyan kedves volt velem! És végül is ő a szobatársam.

Barátságosan rámosolyogtam.

- Amint már mondtam, néha problémáim vannak a hallásommal. Nem mondhatok el senkinek olyasmit, amit nem is hallottam. Úgyhogy a titkod nálam biztonságban van. Sosem kell aggódnod amiatt, hogy kifecsegek egy titkot.

Lindsay egy pillanat alatt felengedett.

- Köszönöm.

Szóval tényleg? Lindsay szűz volt még? Váó!

- Nem tesz semmit.

Meglepetés vagy sem, ez a lány is egy korai kedvencem volt. Nem volt nehéz megérteni, ha az ember ránézett. Tizennyolc évesen maga volt a megtestesült érzéki, vonzó lány, akin szívesen pihentettem a tekintetem bármikor. Az a fiatalos vadság, amit laza lófarokba fogott felborzolt szőkés barna haja keltett, azonnal megvadított.

De volt még bőven más is. Az egész lénye, angyali arca és az a szexi, csókolni való szája. Lindsay-nek olyan mosolya volt, ami bármelyik pillanatban meg tudta dobogtatni a szívemet. Alacsony, karcsú alakjáról nem is beszélve. 160 centi és nagyjából 40 kiló lehetett, és úgy nézett ki, mintha épp most lépett volna ki egy középnyugati kisváros otthonos középiskolájából. Egyáltalán nem illett ennek a szigetnek a hedonisztikus világába. Azonban ennek ellenére örültem a jelenlétének.

Lindsay ártatlan, konzervatív iskoláslány bája volt az, ami leginkább megfogott. Könnyű volt elképzelni, ahogy egy csendes farmon felnőtt egy vidéki kisváros határában. Most azonban szerette volna kibontani a szárnyait és felfedezni egy egészen új világot. Leszámítva a százezer dolláros ösztöndíjat, ez volt a legfőbb indok, amiért most itt volt. Nem mintha hibáztattam volna miatta.

Ez az angyali kis szépség extra pontot érdemelt a képzeletbeli jegyzeteim között a szüzességéért. Még mindig Devon volt a kedvencem, de Lindsay szorosan ott loholt a nyomában. Pamela kissé már mögéjük csúszott, de mélyen belül azt gyanítottam, meg fogja találni még a csúcsra visszavezető utat. És egyértelműen ugyanez volt elmondható Amy-ről is. Végül pedig természetesen Trish-t és Camille-t sem felejthetjük ki.

- És ti ketten hogy érzitek magatokat a szigeten? - kérdeztem végül.

- Gyönyörű ez a hely – válaszolta Trish. - Tudom, hogy mindenki ezt mondja, de ez az igazság. Sokkal jobb, mint amire valaha is számítottam. Semmi sincs Kanadában, ami akárcsak hasonlítana is erre. Legalábbis ahol én voltam eddig... vagy hallottam róla.

Bólintottam a szavai hallatán és elmosolyodtam.

- Csak várj, amíg holnap körbevezetlek titeket! Akkor még jobban le leszel nyűgözve... higgy nekem!

Ha már a lenyűgözöttségről beszélünk, én pontosan így éreztem magam ebben a pillanatban. A világ legszerencsésebb férfijának tartottam magam, hogy körbevesz egy csapat ilyen csodálatos nő. Még soha életemben nem láttam a szépség ilyen felejthetetlen kollekcióját egy helyen.

- Ez a sziget a tiéd, ugye? - kérdezte Lindsay. - Ha nem bánod a kérdést, Jeremy, mennyibe került ez neked? Úgy értem, nem csak a sziget, hanem ez az egész birtok, a medencékkel, a kerttel, mindennel. Egy életet lehetett volna erre fordítani.

- Sok millió dollárba fájt, gondolom, hm? - tippelt Trish.

- Most még nem szeretnék ennyire magamra koncentrálni – válaszoltam. - De a megfelelő időben minden fontosat meg fogtok tudni rólam. Nyitott és őszinte ember vagyok. Csak nem hiszem, hogy ez a megfelelő hely és idő erről beszélni.

Ekkor figyeltem csak fel Lindsay karkötőjére. De nem akármilyen karkötőre, vagy arra, amit kértem, hogy viseljen a gépen idefelé Miamiból. Ezen a karkötőn a „Mit tenne Jézus?”-felirat virított. Egyértelmű volt az a mélyen vallásos háttér, amiből Lindsay érkezett.

- Szép karkötő – mondtam.

Lindsay rám mosolygott, majd felemelte a karját és a másik kezével a kis szalagra bökött: - Ó... ez. A hit fontos helyet foglal el az életemben. Hiszem, hogy az egyetlen út Istenhez Jézus útja. Mindig is így hittem – mosolygott rám ismét félénken és szívfájdítóan édesen. - Talán nem meglepetés ez egy presbiter lányától.

- Én a magam részéről nem vagyok különösebben vallásos – ismertem be. - Voltam néha templomban, de ez minden.

- Engem Isten már sok nehézségen átsegített, amivel szembe kellett néznem az életemben – mondta Lindsay. - Ha neki szenteled magad, Jeremy, neked is segíteni fog. Nekem ő adott mindig is erőt. Mindig ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá. Te is átélheted ezt, Jeremy, csak nyisd ki neki a lelkedet!

Szívmelengető gondolat volt, őszintén. Nem láttam semmi kivetnivalót a vallásosságban, vagy úgy egyáltalán egy magasabb hatalomba vetett hitben. De annyi gondom volt az életemben, amiben még az Isten se tudott volna segíteni, hogy honnan induljak el.

Folytatása következik!

1Sin For Sale: Szó szerínt „Bűn eladó”.