Aki nappal alszik, éjjel él

Írta: Marokfegyver

Hosszú csend és lapuló mozdulatlanság után kikerült az ajtóra egy cirádás névtábla: Bíró Boglárka.

A csend folytatódott. Csak egyetlen egyszer jelent meg egy apa-típus, kizárta az ajtót, és telefonjával babrálva várta a költöztetőket. Sok mindent nem hoztak: felcipeltek egy franciaágyat, majd még ötöt fordultak, és tartották a markukat a fuvardíjért.

Másnap egy testes hűtőszekrény hevert a bejárat előtt, városon belüli, ingyenes házhoz szállítással kerülhetett oda, mert akik olyan precízen elhelyezték a folyosó mértani közepén, hogy mindenkinek kerülgetni kelljen, azok nem csengettek be sehová sem a számlával.

Zoli elérkezettnek látta az alkalmat, hogy megismerkedjen az új lakóval. A név – Boglárka – gyönyörű nőt sejtetett, s a fiatalos apa – hiszen ki más irányította volna a költöztetőket? – csak megerősítette ebben a tudatban.

– Kedves Boglárka! – ízlelgette magában a szavakat, és megnyomta a csengőgombot.

Úgy tűnt, hogy a szomszédi összemelegedés ezúttal elmarad, senki sem nyitott ajtót. A következő reggelen a hűtő-monstrum még mindig ott terpeszkedett, ám délutánra eltűnt.

Zoli rátenyerelt a csengőre, megkérdezni, hogy ugye bekerült a lakásba a gép, nem tulajdonította el illetéktelen, s Boglárka csak szóljon ám nyugodtan, ha segíteni kell… bármiben, és ihatnának egy pezsgőt a beköltözésre, no meg a szomszédságra… Hiába álltak össze a fejében a mondatok elutasíthatatlan sorokban, nem volt kinek elmondani.

Ettől kezdve a Bíró Boglárkáéval szemközti, 2 szobás lakás gazdája, Zoltán, mindennap újra megnyomta a csengőt. Boglárkával nem sikerült találkoznia, de néha úgy érezte, mintha valaki járt volna a lakásban. A lábtörlő például egyik reggelre félrecsúszott, és délutánra visszakerült a helyére, pedig Zoli szándékosan nem ért hozzá, lépcsőház-takarítás meg csak két nap múlva esedékes.

– Azt is számításba kell venni – okoskodott homlokát ráncolva –, hogy más is idejár, más is próbálgat ismerkedni.

Ez a lehetőség alaposan felbolydította Zoltán lelki békéjét. Még hogy más is szemet vetett a lányra?! Amikor ő már elképzelte magának, hogy együtt vacsoráznak – munkából hazafelé be tudna vásárolni zsemlét és szalámit –, együtt nézik esténként a tévét… Elmehetnének sétálni is szombaton és vasárnap, ennének egy fagyit a padon ülve. Milyen büszkén lépkedne egy szép lány oldalán!

– És este…! – Majdnem zavarba jött a saját gondolataitól.

Eltervezte ő már az estéket is. A péntek és a szombat a két legfontosabb, mert másnap nem kell korán kelni:

– Délután elmegyünk sétálni, de hamar hazajövünk, megvacsorázunk, megfürdünk, és pizsamában nézzük a tévét. Készítünk magunk mellé valami rágcsálnivalót, legfeljebb – ennyi engedményt tett az élvezetek javára – utána újra fogat mosunk.

Mindig ilyen estékről álmodott. Mostantól vége a magányos tévézésnek!

Részletesen elképzelte, ahogy kilépnek a papucsból, lekapcsolják a villanyt, és bebújnak a takaró alá. Ő egy darabig hallgatni fogja Boglárka szuszogását, majd összebújnak, és kigombolja a lány pizsama-felsőjét.

– Egyáltalán nem biztos, hogy gombos pizsamában alszik – torpant meg Zoltán az álmodozásban –, lehet olyan bebújós is, puha, mint egy plüssmaci.

Csókolózni fognak. Ez biztos. Csak azt nem tudta elképzelni, hogyan működik technikailag a csókolózás, ha mindkettőjük feje a párnán pihen.

Zoltán – az eddig megélt közel 30 éves kora dacára – meglehetősen gyakorlatban volt párkapcsolatok terén. Sosem aludt még közös ágyban senkivel, sőt addig sem jutott el, hogy ágyba feküdjön valakivel. Ötperces kalandjai nagyjából kimerültek abban, hogy zavartan toporog, amíg a nő elteszi a pénzt, majd… vége is. A hirdetési újságokból kinézett nők általában első ránézésre felmérik, hogy át kell venniük az irányítást, ezért leülnek Zoltán elé az ágyra, előveszik a farkát, és egy-két perc múlva megszólalnak: „Jó volt? Gyere máskor is! Tudod a számom…”

El sem tudja képzelni, milyen lehet a fél- vagy egyórás program, amiket a prostik hirdetnek, vagy az „akár egész éjszakára is”. Tévéznek? Egész éjjel?

Egyik szerda délután a szokottnál korábban ért haza. Amint kizárta a lakás mindkét zárját, nyílt a szemközti ajtó is.

Mint a csodacsatár, úgy pördült meg saját tengelye körül, minden eshetőségre azonnal felkészülve.

A lány szőke volt, és odaköszönt:

– Jó napot kívánok.

Zoltán összekaparta magát, és – ahogy a prezentáció százszor begyakorolt szövegét szokta – elhadarta a régóta felsorakoztatott mondatokat. A szomszédságról és a pezsgőről, belekeverve a hűtőt is, amit ő segített volna bevinni a lakásba, ha valaki meg nem előzi ebben…

A lány eközben bezárta a lakásajtót, kicsit lóbálta a kulcsot, majd eltette a táskájába, elgondolkodva nézte a lépcsőt… aztán elköszönt:

– Viszontlátásra. – Anélkül, hogy válaszolt volna a logikusan felépített érvanyagra, amelyek mind-mind azt hivatottak alátámasztani, hogy meg kellene ismerkedniük.

Zoltán az ajtófélfának támaszkodva állt, ahogy Napóleon tette volna, diadalittasan. Látta a lányt, és már ez is valami.

– Minden nagydolognak el kell kezdődnie valahol – oktatta önmagát.

Fejében máris összeállt a hadjárat komplex stratégiája.

Csütörtökön nem, csak pénteken sikerült korábban hazaérnie, éppen a megfelelő pillanatban: Hallotta a motoszkálást a „Bíró Boglárka” feliratú ajtó mögül. Siker!

– Jó napot kívánok! – köszönt a lány egy pillanattal később, oda sem nézve, ugyanazzal a közömbös rutinnal, ahogy egy boltba belépve köszönünk, csak úgy, bele a levegőbe.

Zoltán odalépett, és bevezetőként emlékeztette volna Boglárkát az előző találkozásukra, felidézve abból néhány jellemző mondatot, majd következett volna, zökkenőmentes folytatásként az erre az alkalomra összeállított, frappáns szöveg…

– Elnézést! – mondta a lány, kikerülve az ismerkedésre kész, buzgó szomszédot. – Viszontlátásra… – hallatszott már a lépcsőről.

– Már kétszer sikerült vele beszélnem – könyvelte el a faképnél hagyott Zoltán, és boldogan szimatolt bele a lány nyomában kanyargó, édeskés illatba.

Szombaton a bejárati ajtó kémlelő-prizmájára tapadva várta, hogy mikor jelenik meg végre a lány – közben felhangosítva a tévét, legalább meghallgatta az egyik kedvenc filmjét –, ám másfélórás leskelődés sem hozott eredményt.

– Elment a szüleit meglátogatni – gondolta, amikor a homloka már odaragadni készült a festékhez.

Dudorászva tett-vett a lakásban, hiszen a szüleit meglátogató lány képe jól illett abba a világba, amit Boglárkáról elképzelt.

– Talán legközelebb már együtt utazunk – mosolygott, hosszú-hosszú vonatozásról álmodozva.

Megfürdött, s még 6 óra sem múlt, amikor rágcsálnivalót készített a tévé elé. Két személyre.

Odaképzelte a lányt a chipsek túlsó felére, és elmesélte neki a mindjárt kezdődő filmsorozat előzményeit. Mert az előző részeket Boglárka még nem láthatta.

Vasárnap délután is hiába kukucskált, nem jött haza a lány. Zoltán attól tartott, hogy megbetegedtek a szülők, vagy valami más fontos ok tartja vidéken Boglárkát, ő pedig nem kísérte el, nem tud számára vigaszt nyújtani. Aztán megnyugodott, mert hétfőn ünnep következik, s ez megmagyarázza, eddig is eszébe juthatott volna, hogy miért nem sietett vissza a lány…

Másnap reggel úgy érezte, hogy történt valami. Sietett az ajtóhoz, kilesett, majd kinyitotta, hátha így rájön, hogy tudatalattija mire figyelhetett fel.

Orrát megcsapta a lány illata! Nemrég ért haza – vagy nemrég ment el –, ha még ott lebeg a folyosón.

Pizsamában odasettenkedett, és fülét a sárgaréz névtábla mellé tapasztotta: Hangok!

Lenyomta a kilincset, s némán feltárult előtte Boglárka lakása. Mire odáig jutott volna a meglepetéstől leblokkolt gondolataival, hogy pizsamában van, és a saját bejáratát tárva-nyitva hagyta, és különben is mit fog szólni a lány… emez az ajtó hangtalanul becsukódott mögötte.

– Honnan tudod, hogy itt lakom? – kérdezte Boglárka oldalról, a konyhából. – Én mondtam volna? – meresztgette a szemét a látogatóra. – Kicsit túlittam magam…

Zoltán most vette csak észre, hogy az eddigi két találkozás során kimérten viselkedő lány, most alig áll a lábán. A fejéből meg talán ki sem lát. Az összes ruházata egyetlen bugyi, a többi szanaszét hever a lakásban.

– Vagy te hoztál haza? – folytatta a találgatást, akadozó nyelvvel Boglárka. – Tudom már! Nagyon rendi vagy, komolyan! – Csuklott. – Szeretnél valamit? Tudod, hogy itthon nem dolgozom, mert a sok meszesedett szomszéd kiakadna, de te nagyon rendi vagy… és cuki. Rendi és cuki, rendi és cuki.

Zoltán csak állt a konyhaajtóban, csíkos pizsamában, papucsban.

– Bocsika! – figyelmeztette a lány időben, ám nehezen célozta be az ajtót, Zoltánnak volt alkalma félrehúzódni előle. – Cuki vagy és rendi… – hallatszott a wc-ből, és aláfestésként vastag sugár csobogott. – Neked is kell? – nézett felfelé, megközelítőleg abba az irányba Boglárka, amerre a látogató izgő-mozgó, képlékeny sziluettjét vélte felismerni. – Mindjárt engedlek. – Ücsörgött egy kicsit még, bokáig letolt bugyiban, meredező bimbójú, feszes mellekkel, elmosódott mosollyal. – Itt is le tudlak cummantani… – nyúlt a csíkos pizsama felé, de mégsem kockáztatta meg, hogy leboruljon az ülőkéről. Tépett egy darabka papírt, benyúlt a lába közé, majd forgatva vizsgálgatta a nedves vécépapírt. – Hm… Na, gyere, te cuki!

Boglárka becélozta a franciaágyat, leült a szélére, és mindkét karjával hívogatta a tétova férfit.

Zoltán megközelítette, és felsóhajtott, amikor két fürge kéz lerántotta a pizsamanadrágját. Látta, ahogy kinyílik a száj, bekapja a fallosz végét, majd hamar el is engedi, és a lány eltávolított egy szőrszálat a nyelvéről, aztán újra bekapja… Két perc múlva forróság öntötte el, ami túlcsordult, és elárasztotta a lány száját.

Boglárka hátrahanyatlott, és szinte abban a pillanatban el is aludt, ájulásszerű, mély álomba zuhant.

Az emeleten elég kevesen fordulnak meg, még az lakók sem jellemző a nagy jövés-menés. Most mégis ketten álldogáltak tanakodva, fejüket vakargatva Zoltán nyitott ajtaja előtt, és elképedve látták, hogy a lakás gazdája amonnan, szemből érkezik meg, élénk-csíkos pizsamában.