Embargó

Élvezetek két nagyhatalom szorításában

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kapnak a Sivatagi tengerfenék című történetben megismert német egyetemista lányok is, azon belül különösen az Üvegezés a homokviharban című novellában megismert ikrek.

*********************************************************************

Fáradtan sóhajtottam és félredobtam az újságot, hogy aztán a széles panorámaablakhoz lépjek.

Minden a válságról szólt. Mintha az újságírók nem is találtak volna más említésre (és megírásra) méltót, csak az ide-oda röpködő nyilatkozatokat, nagykövet-visszahívásokat, határlezárásokat, embargókat és ehhez hasonlókat. A csapból is ez folyt.

Ugyanakkor azonban, ahogy kitekintettem a lakosztályból elénk táruló látképre, mintha egy egészen más világot láttam volna. Mintha két egészen különböző valóság létezett volna.

Odakinn pezsgett az élet. Ahogy letekintettem a mélybe, nem láttam mást, csak a napfényben fürdő hatalmas metropoliszt. Égbe szökő üvegtornyok csillogtak a szikrázó napfényben, köztük pedig a széles sugárutak zsúfolva voltak drágábbnál drágább kocsikkal. A távolban felsejlett a kikötő képe is, ahogy a monstrum tankerhajók egymás tyúkszemére lépve tülekednek, sorban állva a dokkolási lehetőségekért.

Mindenhonnan áradt a prosperitás, a gazdagság, a feltörekvés és a siker. Ilyen volt Katar. Mintha az égvilágon semmi probléma nem lenne…

Kissé unottan pillantottam hátra a vállam felett a szállodai szoba dohányzóasztalára dobott újságra. Persze csak magamat hibáztathatom. Én kértem, hogy hozzanak fel nekem egy aktuális lapot. Ilyenkor pedig, 2017 júniusának hajnalán az egész csak egyetlen egy dologgal volt tele. Azzal a másik Katarral. Azzal a Katarral, ami az elmúlt napok szerencsétlen eseményei során a térség nagy részét magára haragította.

A felszínen azonban mintha ez az egész nem is létezett volna. Bele is fájdult a fejem a sok agyalásba.

Talán az ikreknek volt több esze. Ahogy erre gondoltam, rögtön magára is vonta figyelmemet a hatalmas franciaágy felől érkező nevetgélés.

No igen. Míg én a helyi sajtóra voltam kíváncsi, ők lecsaptak minden olyan lehetőségre, ami csak a csövön kifért és két húsz éves lánynak valaha is az eszébe juthat. Élvezték az életet és mindent, amit a luxusszálloda kínálhatott nekik.

Halkan horkantottam és elhúztam a számat, mielőtt ismét kipillantottam volna az ablakon.

Faramuci helyzet volt, valóban, hogy egy egyetemista csoport, számtalan lekoszlott diákszállás után, csak úgy hirtelenjében egy luxusszállodában kössön ki. Piszok nagy mázli és olyasmi, ebben tökéletesen igaza volt az ikreknek, amit meg kell ünnepelni, amíg tart. Amíg rá nem jönnek a nagyokosok, hogy valamit csúnyán félrenéztek.

Persze nem fognak rájönni – nevettem magamban. A világnak ezen a részén így működnek a dolgok. Különösen, ha az ember azért érkezik, mert érdekli az ország.

No igen, kell egy rakat engedély, végig kell járni a bürokrácia kőkemény útvesztőit egy olyan országban, ami a demokráciát, kis túlzással, csak hírből ismeri, de ha az ember bejutott… és csak úgy mellékesen elkottyintja, miért jött, minden ajtó kitárulhat.

Valahol persze meg tudtam érteni a dolgot. Elvégre mi érdekes van Katarban? Doha, a főváros, pezsgése és csillogása mellett nincs itt semmi más, csak a végtelennek tetsző sivatag. Egy Somogy megyényi félsziget végeláthatatlan homoktengerrel.

Persze ha az ember egy olyan geológus társaságában utazik, mint Dr. Schmidt, ilyen összefüggésben a „csak” jelzőt nagyon hamar elfelejtheti. Ő képes volt a homokbuckákra csorgó nyállal dörzsölni a kezét és összerántani a diákcsoportját, hogy ide jöhessen… Na meg persze engem.

A helyi vezetés pedig, mintha csak attól tartanának, nehogy meggondolja magát, elhalmozták minden földi jóval. Elvégre itt az emberek agya másképp jár, mint odaát, a nyugatinak mondott világban. Mi mindig a pénzt nézzük. A pénzen lemérhető értéket. Hány forintba, dollárba, rubelbe, euróba, sékelbe kerül valami, mennyi az értéke, mennyi ellenszolgáltatást kell adni érte. Az arab ember viszont másmilyen. Itt a presztízs a lényeg.

Hallottam már történetet arról is, hogy egy kutatócsoport egy arab országba érkezve kötelező jelleggel látogatást kellett hogy tegyen az emírnél (vagy valami hasonló méltóságnál). Ilyenkor persze illik a vendéglátót meglepni valami ajándékkal. Nem árt persze ha drága, de sokkal jobb, ha passzol is. Ha az emír örül neki és a presztízsét növeli. Így hát mivel köztudomású volt, hogy az államférfiú nagyon szeret solymászni, akartak vinni neki egy vadászsólymot. No igen, csakhogy Magyarországon ecélból nem tudtak beszerezni semmi mást, csak egy albínó madarat.

Ment is a tanakodás, hogy mi legyen, elvégre milyen dolog már egy szép díszes, szürkés jószág helyett egy fehéret adni… de hát nem volt mit tenni. Be is csomagolták szerencsétlen jószágot és feltették a repülőgépre. Közvetlen járat azonban nem volt Budapest és a szóban forgó arab ország között, úgyhogy többször is át kellett szállni menet közben. Az pedig hamar kitudódott, hogy az európai tudósok egy fehér sólymot visznek ajándékba az emírnek.

Így hát, amikor leszállt a gépük a célállomáson, a mit sem sejtő tudományfikat már hatalmas díszkíséret fogadta… Egész pontosan nem őket, hanem a sólymot, amit át is vettek és el is vittek.

Morgolódtak is a professzorok az eljárás miatt, hogy csak az ajándékért jönnek ki a reptérre turbános barátaink, de ha itt ez a módi, hát ez a módi. Hamarosan azonban meg is érkezett a meghívó az emírtől az esti fogadási vacsorára, ahol is embereinket személyre szóló asztalhelyükön az étkészlet mellett egy-egy ajándék színarany Rolex karóra fogadta.

Mint kiderült, az emír odáig volt meg vissza a fehér vadászsólyom miatt. Elvégre szép és ügyes sólyma sok mindenkinek van. Nem is egy. Fehér sólyma viszont csak neki. Kuriózum. Így hát bár pénzben lemérve lehet, hogy kevesebbet ér, de a presztízs-értéke… annyi, mint Európában egy aranyozott Rolex karóráé. Vagy még több.

Valószínűleg hasonló lehetett a helyzet velünk is. Ha már egy európai kutató az ő szerény kis országukra kíváncsi, pláne ebben a vészterhes és zaklatott időszakban, azt a tenyerükön kell hordozni. Ki tudja, talán ezért ráadásul még több jót is publikál majd a kis Öbölmenti országról.

Katarban ugyanis messze nem volt minden rendben.

Továbbra is figyeltem a kikötőben tülekedő hajókat és úgy képzeltem, ezt itt leginkább úgy hívják, hogy „kedd este”. De talán mégse ez volt a helyzet. Bár a gazdag arabok viszonylag konszolidáltan megoldották a dolgot, mégis érezhető volt az enyhe pánik szaga a levegőben.

Elvégre Katar gazdag ország kiváló kapcsolatokkal, felmérhetetlen lehetőségekkel, de… Mit ér a láncszem, ami egymáshoz kapcsol két gigantikus monolitot, ha az a két tömb fogja magát és arrébb mászik?

Abszurd a kép persze, de ha azokat a monolitokat Szaúd-Arábiának és Iránnak hívják, már egészen más a helyzet. Katar esetében pedig pontosan ez állt. A nagyobb magyar megyényi kis emirátus ugyanis a két gigász, a muzulmán világ két nagyhatalma, a Közel-Kelet két szemben álló óriása közé szorulva volt kénytelen élni életét.

Mint egy kisegér két dühös elefánt között. Mit tehet, ha a két ormányos folyamatosan egymásra fúj, ha viszont elkezdenek trappolni és tusakodni, először őt tapossák el? Mégis mit tehetne? Megpróbálja kibékíteni őket. Vagy legalábbis konszolidált keretek között tartani a szembenállást, közben pedig mindkét féltől megszerezni azt, ami neki kell.

A kis félszigetország pedig pontosan ezt tette.

Bár kívülről szemlélve a muzulmán világ meglehetősen egységesnek tűnik, valójában végletesen megosztott. A Közel-Keleten pedig ez a megosztottság pont a síita iszlámot valló Irán és szövetségesei, valamint a szunnita iszlámot preferáló Szaúd-Arábia és társai között feszül. Frontjával pont átszelve Katart.

Azt a Katart, aminek önmagában nincs semmije, csak a végtelen sivataga. Lakosait viszont, legyenek bármilyen kevesen, etetnie kell. Az importot pedig szárazföldön csak az egyetlen szomszédon, Szaúd-Arábián keresztül oldhatja meg. Tengeren pedig túlságosan macerás lenne.

Igen ám, csakhogy az import ételért valamivel fizetni is kell. Még tiszta szerencse, hogy az épp a szemem előtt a kikötőben tülekedő hajók tonnaszámra szállították a tenger alatti mezőkből felhozott földgázt. No igen, csakhogy hiába a világ három vezető földgáztermelőjének egyike, Katar mezői a Perzsa-öböl mélyén pont a másik vezető földgázkitermelő óriás, Irán tengeri határa mentén fekszenek. Márpedig szuverenitás ide vagy oda, a határ mentén csak úgy lehet hatékonyan bányászni, ha a szomszéddal is jóban vagyunk.

Meg úgy egyáltalán, két gigász között csak úgy lehet életben maradni, ha mindkettővel jóban vagyunk. Amikor azonban feszül a hurok, pattannak az idegek és mindenki egymásra fogja a fegyvert, nehéz mindenki barátjának maradni. Épp úgy, mintha valaki a holokauszt legsötétebb napjaiban egyszerre akarta volna nyíltan megélni a zsidó vallását és hűséges náci pártkatona lenni, vagy a hidegháború alatt barátkozni a Nyugattal, miközben Moszkvával is elvtárskodik. És még sorolhatnám… ha nem fájdulna bele teljesen a fejem.

- Ugyan már, B! Lazíts egy kicsit! – rántott vissza a valóságba a vidáman csilingelő hang.

Felvont szemöldökkel pillantottam a méretes ágy felé, ahol a szinte csak fehérneműre vetkőzött ikrek tobzódtak a lehetőség nyújtotta élvezetekben.

- Gyere, kóstold meg! – nyújtotta felém az egyikük az épp szedelőzködő szobapincér által felhozott gyümölcsöket. – Nagyon finom – fűzte még hozzá kacsintva.

Csak figyeltem, ahogy Helga… vagy talán Heidi? Külön kunszt volt őket megkülönböztetni, már ha valaki képes rá egyáltalán. Szóval ahogy mohón tömte a szájába, miközben egy keveset felém nyújtott.

- Miért is ne? – vontam vállat és oda léptem az ágyhoz.

Aggódjon a világpolitikán inkább más! Ha valaki két gigász küzdelmében akar köztük lavírozni, még ha nem is jószántából, fájjon neki a feje, ha végül rajta csattan az ostor!

- Mmm! Ez tényleg finom – nyeltem le az érett gyümölcsöket.

- Ugye? – mosolygott rám Helga… vagy Heidi, miközben a „két H” másik tagja felé pillantott. – Helga viszont, úgy nézem, más ínyencségre vágyik.

Á! Szóval ő Heidi – gondoltam. – Ezt megjegyzem – firkantottam le egy jegyzetet magamban, bár biztos voltam benne, hogy elég lesz csak egyszer itt-a-piros-hol-a-piros-módjára helyet cserélniük és már nem fogok találni rajtuk semmi támpontot.

Közben azonban tekintetem külön agyi parancs nélkül is a másik lány felé fordult.

- Hé! – kapta felénk sértett tekintetét Helga, egy pillanatra elszakítva azt a pincérnőtől, aki távozás közben zavartan pislogott néha szeme sarkából az ágyon heverésző lányokra.

- Most mi a gond? Úgy látom, te is tetszel neki – kacagott Heidi, testvérét cukkolva.

Elisha Herbert alias Helga... vagy Heidi? ;)

- Vagy az is lehet, hogy csak zavarban van. Errefelé nem szokás ennyire… alulöltözötten mutatkozni – pillantottam végig fehérneműnél alig többel takart testükön.

- Miért, nem tetszik? – illegették magukat.

Egy pillanatra kiszáradt a szám. Nem akartam mondani, hogy „De, persze”, bár nagyon nehezemre esett visszafognom magam. Az igazat megvallva, a legkevésbé se lettem volna meglepve, ha a pincérlány tényleg ezeket a karcsú testeken, lágyan ívelt vonalakon, fényes bőrön és csillogó mosolyon legelteti a tekintetét.

- Talán vissza kellene hívnotok a szobapincért – mondtam inkább. – Szerintem örülne egy kis borravalónak tőletek – mértem végig őket látványosan tekintetemmel, majd csintalanul elmosolyodtam.

Válaszul a két lány csak felnevetett.

- Nem, nem! – kacagott Helga… vagy Heidi? A francba is! Máris elvesztettem a fonalat. Pedig még csak nem is változtattak helyet egy centivel sem mióta a mentális jegyzetemet tettem. – Nekünk egészen más tervünk van, hogy kit ajándékozunk meg azzal a borravalóval.

Épp csak magamhoz tértem volna gondolataimból, amikor már meg is ragadták a kezem, hogy maguk mellé rántsanak az ágyba.

Dr. Scmidt még úgyis a bürokrácia útvesztőiben hánykolódott, felkészítve mindent a holnapi kezdéshez.

Miért ne használhatnánk ki mi addig a lehetőséget másfajta… hánykolódáshoz? – gondoltam, miközben a két karcsú test hozzám simult és már éreztem is, ahogy az egyik forró ajakpár a nyakamra tapad, míg a másik megtalálja a számat.