Közvetlen előzmény: Gyönyörök szigete X. rész 1. fejezet
Írta: Jeremydcp
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. június 23.
*********************************************************************
Néhány perccel dél után, már a hajó
fedélzetén, Trish-sel elszámoltunk háromig, majd beleugrottunk a huszonöt fokos
tengervízbe. Éreztem, ahogy az ismerős nyugalom szétárad bennem. Semmi sem
hasonlítható ahhoz az érzéshez, amikor a vízfelszínen keresztül átlépsz egy
másik világba és keresztüllebegsz a színek és az élet kavalkádján. Nyolcvan
lábbal a vízfelszín alatt vidáman úszkálhattunk az ötven yardos távolságban
mindenfelé hemzsegő koralloktól körülvéve.
Természetesen mindketten a megfelelő
felszerelés birtokában merültünk alá. Oxigénmaszk, búvársisak, békatalpak,
kesztyű, hőszigetelt ruha és minden egyéb, ami csak kell.
Az első közelebbi találkozást a helyi
élővilággal egy barátságos csapat oroszlánfókával ejtettük meg, akik boldogan
bebizonyították nekünk, milyen lassúak is vagyunk, amikor nekikezdtek a
szokásos „kapj el, ha tudsz”-játékuknak. Utána Trish kiszúrt egy
cserepesteknőst is, aminek, szerencsétlenségére, egy tíz méteres horgászzsinór
akadt a szájába. Megpróbáltam megszabadítani tőle, de az állat megijedt és
sebesen elúszott, mielőtt végezhettem volna. Később láttunk még sasrájákat,
angolnákat és homárokat.
Mivel Trish is képzett búvár volt és nem
kellett feszülten odafigyelnem rá, nehogy baja essen, magammal hoztam a víz
alatti kamerámat az is az útra, hogy készítsek néhány szép felvételt a vízi
élővilágról.
Trish közelebb úszott hozzám, ahogy egyre
mélyebbre ereszkedtünk a sziget keleti partvidéke mentén. A látótávolság nem is
lehetett volna jobb, én pedig észrevettem Trish-en, mennyire lenyűgözik a
gyönyörű korallok és a tengeri élőlények egyre tágasabb köre, amikkel
összeakadt az utunk. Még olyan szerencsénk is volt, hogy egy csapat kíváncsi
delfin is ránk talált.
Hirtelen egy kupolaszerű szemre lettem
figyelmes, ami a homokból fürkészett engem. Azonnal megálltam és körbe
pásztáztam a lámpámmal, hogy feltárjam az alattunk bujkáló tüskésráják
csoportját. Intettem Trish-nel, hogy jöjjön közelebb… de persze ne túl közel,
mert ezek az állatok veszélyesek tudnak lenni, ha támadástól tartanak, és
együtt lebegtünk át az állatok felett. Gyönyörű látvány volt.
Kicsit tovább vezettem Trish-t a nyílt
óceán felé. A tengerfenéken húzódó kanyonok nem csak hogy lélegzetelállítóak
voltak, de kifejezetten drámai látványt nyújtottak. Trish-t teljesen lenyűgözte
az őket megtöltő korall- és szivacstömeg.
Egy magányos fűrészessügér csatlakozott
hozzánk, mint egy hűséges vadászkutya. Együtt úsztunk közelebb a korallokhoz és
lebegtünk át felettük. Hirtelen két sasrája tűnt fel, papírsárkányokként
meglovagolva a felfelé futó vízáramlatot. Egyszer-kétszer megkerültek minket,
majd eltűntek szem elől. Úgy tűnt, csak kíváncsiak voltak ránk.
Pár perccel később már a tengerfenéken
álltunk, százhuszonnégy lábbal a tengerszint alatt. A korallok ölelésében egy
hajóroncs körvonalai rajzolódtak ki. A jármű elsüllyedése egy igazi tragédia
volt, de új életnek is lehetőséget adott, beépülve a korallzátonyba.
A halászhajó 1944-ben tűnt el és ’76-ig
nem is akadtak a nyomára. Most pedig, ha lehet, még rosszabb állapotban volt,
mint akkor, amikor legutóbb ide látogattam. A fa fedélzet már elrohadt, de az
acél váz még mindig ott volt, azonban lassan, de biztosan az is az enyészet
martalékává válik. A tengervíz mindent kikezd. Ez hirtelen szomorúsággal
töltött el.
Azóta, hogy nyolc hónappal ezelőtt
utoljára jártam itt Kristannával, hatalmas lukak nyíltak a hajó oldalában.
Eredetileg keresztül szerettem volna úszni Trish-sel a kabinokon és a gépházon,
azonban , látva a kialakult állapotokat, nem akartam megkockáztatni, hogy ránk
omoljon valami és csapdába essünk odabenn.
Miközben körbe úsztuk a roncsot, az
oxigénpalackunkra szerelt jelzőrendszer tudtunkra adta, hogy túl hosszú időt
töltöttünk a víz alatt és sürgősen indulnunk kell, hogy még biztoságban elérjük
a felszínt. Menet közben még többször meg is kellett állnunk, hogy
kiegyenlítsük a nyomást, mielőtt kiérnénk a vízből. Végül, negyvenöt percnyi
merülés után, ismét kiértünk a levegőre.
Trish azt mondta, hogy mindig is úgy
érezte, ő a lelke mélyén igazából tengeri lény és megígértette velem, hogy
valamikor a közeljövőben még visszatérünk egy újabb merülésre. És természetesen
az se jelenthetett meglepetést számomra, hogy Lindsay-t is szerette volna
magunkkal hozni. Az aztán tényleg érdekes lenne. Lindsay ugyanis eddigi élete
során még csak a lábát se tette be az óceánba, nem hogy búvárkodjon. Meglehet,
hogy tapasztalt merülő vagyok, de búvároktató távolról sem.
Miután visszatértünk a szigetre, az ég
szinte abban a pillanatban megnyílt, hogy a partra léptünk, erős esőzéssel
árasztva el minket. A világnak ebben a szegletében így érkeznek a viharok.
Egész nap szikrázóan tűz le a nap a kristálytiszta, ragyogóan kék égről, aztán
egy szívdobbanásnyi idő alatt mindent elborítanak a felhők.
Mire visszaértünk a házhoz, már vagy
tucatnyi villám cikázott az égen, mennydörgéssel zengve be a vidéket. Később
elmondtam Trish-nek, hogy még további három-négy ilyen nagy viharra lehet
számítani a következő négy és fél hétben, amit még a szigeten töltenek.
***
- Nem nagyszerű ez az egész? – búgta Trish,
amikor pár órával később már az étkezőben pihent Lindsay, Kristanna, Amy és
Camille társaságában. Én pedig a kukkoló szobám kényelméből figyeltem
beszélgetésüket. Trish kényelmesen elhelyezkedett a székében és belekortyolt a
forró csokijába. – Itt vagyunk egy trópusi paradicsomban, most pedig
beragadtunk ide, mert odakinn szakad az eső. Teljesen olyan, mint Torontóban.
- De legalább a mennydörgés és a
villámlás abbamaradt – állapította meg Camille. – Legalább ezért legyél hálás.
Engem eléggé megijesztett.
Amy megfordult a székében és kipillantott
a széles ablakon. Egyértelműen nem az az álom időjárás tárult elé. Fagyos és
szürke látványt nyújtott, ahogy az eső puskagolyószerű dübörgéssel verte az
ablakot. Egyáltalán nem volt strandidő. A világ legbölcsebb dolgának tűnt benn
maradni és kivárni, amíg minden megszárad.
- Annyira azért nem rossz – jegyezte meg,
visszafordulva a többiekhez. – Jeremy azt mondta, nem esik errefelé túl
gyakran. Ilyen nagy viharban pedig még kevesebbszer lesz részünk. – Egy pillanatra
elhallgatott, majd hozzá tette: - Még mindig szívesebben vagyok ide bezárva egy
vihar közepén, mint odahaza Ohióban a legszebb napokon.
- Meg tudlak érteni – bólintott Camille. –
Hol máshol lehetnénk? Itt minden luxus a rendelkezésünkre áll. Ehelyett
lehetnék otthon, San Diegóban, és dolgozhatnék egy unalmas irodában. Milliószor
inkább vagyok itt.
- Én sem panaszkodok – kuncogott Lindsay,
megadóan feltartva a kezeit. – Nézzétek! – mutatta az ujjait. – Csináltam ma
este magamnak egy manikürt.
- Mindenkinek igaza van – egyezett bele
Trish. – Már több mint egy hete itt vagyunk és ez az első jele bármiféle rossz
időjárásnak.
- Léhetne rosszább is – mutatott rá
Kristanna. – Léhetnétek mi családi fármunkon Norvégiában, fejve tehéneket és
terelve kecskéket.
- Tehenet fejni és kecskét terelni? –
kerekedtek el Camille szemei. Mint kaliforniai lakos, erősen kétlem, hogy
Camille valaha is látott volna egyáltalán közelről tehenet vagy kecskét. Nem
hogy terelte volna őket, vagy próbálta volna megfejni. Szívesen megnéztem
volna, ahogy megpróbálja. De már a reakciója is szórakoztató volt a témára.
- Ném olyán rossz az – nevetett Kristanna.
– Pérsze, én nőttem fel ott. Van benne én véremben.
- Az én véremben soha nem lenne benne a
tehénfejés és a kecsketerelés – húzta el a száját Camille.
- Jeremy házikecskéje itt, a szigeten,
nagyon aranyos – jegyezte meg Lindsay.
- Vincent Van Goat – bólintott Kristanna.
– Ő enyém kecske. Nem Jeremy-é. Ahogy á málác is. Hogglesvorth. Meg á bárány,
Da Lambinator, is. Mind enyémek.
- Mindig is kíváncsi voltam rá, milyen lehet
egy farmon élni – jegyezte meg Trish. – Biztos szeretném.
- Én se bánnám, ha egy spermafarmon
élhetnék – vigyorgott Amy, magára vonva minden jelenlévő figyelmét. – Tudjátok…
több száz, talán több ezer férfival, készen arra, hogy beléd pumpálják a
spermájukat. Mindig lenne valaki elérhető, hogy megdugjon.
Pár pillanatnyi csend után, miközben
mindenki meredten bámult Amy-re, Kristanna megcsóválta a fejét.
- Te vágy bolond. Csák bolond.
- Emlékeztek a Hands Across Americára a
nyolcvanas évekből? – kérdezte Amy. – Egy nagy csomó ember, egymás kezét fogva
sorban a keleti parttól a nyugatiig. Nagy dolog volt akkoriban. – Egy pillanatra
elhallgatott, majd hozzá tette: - Nos… szívesen kampányolnék a Cocks Across
Americáért.[1] – A szemeim
elkerekedtek, miközben hallgattam, ahogy nimfomániás barátnőnk folytatja: - Egy
hosszú sor… férfi férfi után, Maine-től Kaliforniáig. Én pedig letérdelnék és
végigszopnám őket szépen sorban.
 |
| Emma Stone alias Amy |
- Okéééé… - nyújtotta el a szót Lindsay.
- Ja. Mondom, vágy te bolond – kuncogott Kristanna.
– Nágyon bolond.
Camille megvonta a vállát.
- Úgy tűnik, Amy mindig készen áll egy
kiadós szopásra.
- És szó’tok mit a Muff Across
Amerivához? – javasolta Kristanna.
- Minek megállni Amerikánál? – vetette fel
Trish. – Ne feledkezzünk el Kanadáról sem! Nekünk is van egy nagy országunk,
tudjátok. És higgyétek el, amikor azt mondom, ott is van rengeteg kemény farok!
- Kemények az olyan nők miatt, mint te –
mondta Lindsay, elismerő mosolyt csalva Trish arcára.
- Meg se álljunk a Cocks Across Earth-ig![2]
– toldotta meg Camille. – Csak az elégítené ki Amy-t. Ha valami egyáltalán.
- Jeremy is kielégít – jegyezte meg Amy.
Camille felvonta a szemöldökét.
- Jobb, ha Devon nem hallja ezt meg.
Teljesen belezúgott Jeremy-be és úgy tekint rá, mint a magántulajdonára. Az ő
nézőpontja szerint mi legfeljebb csak kölcsön vesszük őt néha.
- Kölcsön venni, igen – bólintott Amy. –
De talán nem is szívesen adnám vissza. Talán inkább megtartanám őt magamnak.
Miközben Amy szavait pörgettem a fejemben
újra és újra (Vajon ő is úgy érez irántam, mint Devon?) a szóban forgó szőkeség
hirtelen betoppant az étkezőbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése