Lopott pillanatok Jennával 5. fejezet

Írta:  secretsxywriter

Fordította: Sinara

Az eredeti megjelenésének időpontja: 2018. május 30.

******************************************************************************************

A következő nap teljesen összefolyt előttem. Emlékeztem az esti beszélgetésemre Celene-nel. Arra, ahogy sírtam a karjaiban, miközben ő nyugtatgatott, hogy áttehetjük az elzárkózós randinkat a következő hétvégére is, miután már visszajövök. Aztán szeretkeztünk és úgy aludtam el, hogy még mindig magához ölelt.

Csak rendkívül stresszes pillanataimban dohányoztam. Egy doboz hetekig is kitartott nálam. Aznap viszont még a számolásban is elveszítettem a fonalat, hogy hány cigiszünetet tartottam. Mire az óra ötöt ütött, azon kaptam magam, hogy félig már kiürült a dobozom. Bár úgy tűnt, a nap meglehetősen lassan vánszorog, a távozás pillanata mégis túlságosan is korán elérkezett.

Úgy éreztem, mintha nem is lennék a saját testemben, amikor beültem Timmel a taxiba, majd átmentem a biztonsági ellenőrzésen a reptéren és megkerestem az ülőhelyem a gépen. Aztán pedig a levegőbe emelkedtünk, hogy nyugatnak induljunk. Ő beszélt hozzám, én pedig nyilván válaszoltam, de semmire sem emlékszem abból, amit bármelyikünk is mondott. Az agyam szinte teljesen robotpilótára kapcsolt.

Mire földet értünk Los Angelesben több mint négy órával később, már sötét volt. Bejelentkeztünk a különálló szobáinkba, az én megrögzött szándékommal, hogy azonnal lefekszem. Amikor azonban a gyomrom korogni kezdett, muszáj voltam hívni a szobaszervízt. Bár behabzsoltam minden ételt, semmilyen ízt nem éreztem. Végül felvettem a pólót, amit kölcsön kaptam Celene-től és bekucorodtam a takaró alá, viszont csak nagyon nehezen jött álom a szememre.

A szombat már kora reggel talpon talált, amikor Tim egyeztetni akarta a menetrendünket a következő öt napra reggeli közben. Aztán elindultunk az első meetingünkre. Már mondta nekem korábban is, hogy hagyjam őt beszélni. Az egész csapat megkapja a jutalmát, ha nyélbe ütjük az üzletet, úgyhogy nem kell aggódnom amiatt, hogy nem vetem bele magam teljes mellszélességgel. Csak figyelnem kell és tanulni.

A következő négy napban ezt is tettem. Tökéletes csendestárssá váltam. Vagy sokkal inkább egy körbehordozott trófeává. Néhány férfi tekintetben még a sóvárgó pillantások elleplezésének szándéka sem csillant fel. Vagy, ha őszinte akarok lenni, még Timében sem, bármikor, amikor csak rám pillantott. Ha tudták volna, hogy más kapura játszok!

Egyszerű lett volna mindenkit lenémítani magamban és csak Celene-re gondolni. Arra, hogy ha elbukom ezt a kiküldetést, többet nem küldenek el. De az már nem én voltam. Nem fogom engedni, hogy egy középiskolai izomagy tönkre tegye a karrieremet.

Úgyhogy csak felhúztam a nagylányos bugyimat és oda koncentráltam a figyelmemet. Jegyzeteltem, fejben is és papírra is. Közben pedig folyamatosan Tim sarkában voltam, annak ellenére, hogy legszívesebben leütöttem volna minden egyes alkalommal, amikor észrevettem, engem stíröl. Vagy a melleimet.

Egy egyértelmű és egy függőben lévő megállapodással tértünk haza a cégek részéről, akiket rá akartunk venni, hogy szálljanak fel a fedélzetre. Úgy gondoltam, ez győzelemmel ér fel így, hogy először csináltunk ilyen. Tim viszont nem tűnt ennyire elégedettnek. Legszívesebben megmondtam volna neki, hova dugja fel, de inkább befogtam a számat.

Engedtem, hogy Celene elhalmozzon minden kényeztetéssel a következő hétvégén. Megvolt minden, amiben reménykedtem, sőt, még több is. Talán a távolság még közelebb hozza egymáshoz a szíveket.

Két héttel később már Floridába tartottam. Timmel. Aztán jött New York, Washington D. C. és Texas. Mindig Timmel. Decemberre már legalább egy tucatnyi államban jártunk és megdumáltunk potenciális partnereket legalább a felükben.

Talán ezért dőlt hátra Tim valamivel elégedetten az utolsó esti vacsoránkon Louisianában. Úgy döntött, visszasétálhatnánk az étteremből, elvégre a szálloda csak pár tömbnyire volt. Az időjárás tökéletes volt. Senem túl hideg, senem túl meleg. Bár enyhe szellő fújdogált és a ruhámnak nem volt túl hosszú ujja. Ennek eredményeképp pedig Tim ragaszkodott hozzá, hogy felvegyem a zakóját… azután, hogy már rá is terítette a vállamra.

- Kösz – motyogtam, próbálva ellazítani magam, miközben az ujjaim hegyével összehúztam magamon a ruhadarabot.

- Tudod, Jenna, lenyűgöztél. Amikor belevágtunk ebbe a kalandba, a menedzsment nem gondolta volna, hogy kitartasz. Vonakodtak, hogy elengedjenek egy nőt ilyesmire. Ja, szexista hozzáállás, de ilyen az üzleti világ. Én mondtam nekik, hogy adjanak neked egy esélyt. Én ismertelek. A személyi aktád csak még több nyomatékot adott. A munkamorálod azt bizonyította, megbízható vagy. Szakszerű. Még talán sikeres is. Felvetettem nekik a neved, de nem tudtam, végül milyen leszel terepen. Az első úton… biztos voltam benne, hogy meg fogsz törni a nyomás alatt. De egyértelműen nem így történt. És el tudom mondani, hogy felnőttél a feladathoz az elmúlt négy hónapban. Azt hiszem, ideje átvenned az irányítást ezek után, különösen a ma estét követően.

Éreztem, hogy ég az arcom, amikor arra gondoltam, hogy tűnt el Tim, miután leültünk a vacsorához. Nem jött vissza, mire a vendégeink megérkeztek, úgyhogy én vettem kezembe a beszélgetést és kezdtem meg a meetinget. Húsz perccel később döntött úgy, hogy megajándékoz minket a jelenlétével. Az, hogy így a dolgok közepébe hajítottak, teljes mértékben a frászt hozta rám. De mégis mi mást tehettem volna? Persze Tim magához ragadta a gyeplőt, miután csatlakozott a bulihoz. De a két partner, akikkel tárgyaltunk leszögezte, hogy a velem való beszélgetés adta el nekik az alkut, hogy beszálljanak a Tompkins Legal Consulting mellé. Az, ahogy ismertem a csapatot, és alig várták, hogy majd velem dolgozhassanak. Keveset tudtak róla, hogy az én szerepem a dologban itt ért véget.

Annyira elvesztem a gondolataimban, hogy észre sem vettem amikor véget ért a beszélgetés. Tim a karomra tette a kezét. Felnéztem rá egy pillanatra, majd mögé pillantottam és rájöttem, hogy már csak pár lépésre vagyunk a szálloda ajtajától. Egy ornamentikus motívumokkal díszített lámpaoszlop rajzolt fénykört a bejárat felé vezető járdára, mi viszont még továbbra is az árnyékban álltunk.

- Jó munkát végeztél ma, Jenna.

- Kösz – rántottam vissza rá a tekintetemet. Már épp nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mégis hol a kénköves pokolban volt akkor, de ő megelőzött.

- Sajnálom. Tényleg.

A térdeim megremegtek egy pillanatra és hátra tántorodtam. Tim megragadta a csuklómat, hogy segítsen visszanyerni az egyensúlyomat. Visszatartottam a lélegzetemet. Ez tényleg megtörténik? Végre megkapom az annyi ideje várt bocsánatkérést?

- Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni. De kaptam egy hívást otthonról, amivel muszáj volt foglalkoznom. Nem döntöttem volna így, ha nem lett volna vészhelyzet.

Nem. Nem arra gondolt, amikor pokollá tették az életemet a barátaival. Talán nem is emlékezett rá, vagy sosem bánta meg. Talán túl nagy elvárás volt, hogy az idő múlásával fel is nőjön.

A levegő úgy sziszegett ki a tüdőmből, mintha egy eresztő lufi lennék. Úgy tűnt, ez a pillanat sosem ér véget. Épp úgy, mint a szorítása a karomon. Úgy éreztem, mindjárt összeroskadok, ahogy távozik belőlem a levegő.

Aztán visszatértek a gondolataim arra, hogy még mindig a jobb könyökömet fogja, és arra, hogy vajon miért, épp amikor a másik keze az arcomra simult. Akkor ütött meg a felismerés, amikor előre hajolt. Elfordítottam a fejem, így az ajkai a szám sarkát érték, mielőtt hátra léptem volna.

- Jenna?

Nem láttam az arcát, de hallottam a zavarodottságot már ebben az egyetlen szavában is. Éreztem abban is, ahogy próbálta ismét megragadni a karomat, amikor kiszabadítottam.

- Tudod te, milyen nehéz volt hátra lépni és csak a távolból csodálni téged? – mondta, kissé fátyolos hangon. – Scott annyira akart téged! Én is. De ő volt a legjobb barátom és a legjobb barátok nem lopják el egymás csaját. Még akkor se, ha a lány nem akarja az illetőt.

Valami mély borzongás futott végig a csontjaimon. Ez egy idióta. Egy megveszekedett degenerált. Annyira le akartam már hordani a sárga földig! De egy kis hang a fejemben azt mondta, nem éri meg emiatt elveszíteni az állásomat. Tettem még egy lépést hátra, egyenesen a szálloda felé. Kinyílt a szám és nyögtem egyet.

- De végeztem a gyerekes játékokkal. – Ujjai ismét a karomra fonódtak és megint előre hajolt. Az arcomon éreztem a leheletét.

Nem tudtam megmozdulni. A fejemben üvöltve visszhangzott a sikoly, „Nem! Nem! Nem!”, de egy hang sem hagyta el a torkomat halk zihálásomon kívül.

Végül az agyam csak egy négyszavas üzenetet tudott végig vinni a rendszeren: - Te a főnököm vagy.

Tim ajkai pár centire az enyémektől álltak meg.

Úgy álltunk ott, mint egy szobor, legalább egy percünk. Egyikünk se vett meg csak levegőt sem. Aztán lágy szellőt éreztem a bokám körül. Enyhén meglebegtette a szoknyám peremét. Mint a tündérkeresztanya varázslata a Hamupipőkéből, ahogy végig simít a lábamon. Megborzongtam, ahogy a levegő beletúrt a hajamba.

Tim elengedte a karomat és hátra lépett, hevesen pislogva, miközben körbe nézett. Akkor sem nézett rám, amikor végül megszólalt.

- Igen. Igazad van. Reggel találkozunk.

Csak álltam ott a sötétben, figyelve, ahogy elsétál. Azonban nem éreztem megkönnyebbülést. Ehelyett aggodalom söpört rajtam végig, hogy talán ezt még fel fogja használni ellenem. Pár pillanat múlva, amíg próbáltam lelassítani a szívverésem és nem összeroskadni, besétáltam az ajtón.

Betettem a kulcskártyámat az érzékelőbe, amikor észrevettem, hogy Tim zakója még mindig a vállamon van. Vonakodva odasétáltam az ajtajához és bekopogtattam. Egy részem azért imádkozott, hogy ne legyen ott. Talán csak felakaszthatnám…

Az ajtó kivágódott. Tim csak bámult rám világos szemeivel. Amikor nem mondtam semmit, a jobb szemöldöke megemelkedett, majd vonalak jelentek meg a homlokán. Végig futtatta egyik kezét a haján. Kioldott nyakkendője kibontott felső gombú inge két oldalán csüngött le és egy pohár borostyánszín folyadék pihent a másik kezében.

Kinyitotta a száját, de én gyorsabb voltam.

- A zakód – nyújtottam felé.

Beleivott az italába és meglökte az ajtót a csípőjével, hogy az teljesen kinyíljon. Egy pillanatig vizsgált a tekintetével, mielőtt elvette volna a ruhadarabot.

- Köszönöm. Ismét. – Visszamentem a szobámhoz, mielőtt bármi mást is kiolvashatott volna a gesztusból.

Sírás nélkül akartam elaludni.

Egyikünk sem mondott semmit a hazaúton a repülőn, sem másnap a munkában. Celene-nek sem akartam megemlíteni, de ő átlátott rajtam. Egy üveg bor mellett röviden elmeséltem neki a szenvedéseimet a középiskolában… hogy honnan ismertem Timet. Alig tudtam beleinni azon a péntek estén az italomba a Maggie’s Lounge-ban, mielőtt a könny elhomályosította a látásomat. Ő pedig csak két szót mondott: Mi történt?

Félelmeim ellenére Tim nem kezelt másképp. Ha bármi is változott, csak az, hogy többet került. Én már amiatt is hálás voltam, hogy nem rúgott ki, amiért elutasítottam a közeledését. Már azt is fontolgattam, hogy elmondom neki, nem vonzódom hozzá, se semelyik férfihoz, ami azt illeti, de Celene emlékeztetett, hogy azért voltam ott, hogy a munkámat végezzem. Nem kellett figyelmet fordítanom arra, ami nem az ügyeimhez tartozott. Csak felesleges bonyodalmakat okoznék. Ha nem zaklatnak miatta, vagy nem kerül veszélybe az állásom, csak el kell engednem. Megfogadtam a tanácsát. Egyelőre.

***

Mire eljött a következő utazás ideje, egy új társat jelöltek ki mellém. Egy jogi tanácsadó volt a negyedik emeletről, név szerint Lauren. Mostanra pedig már én voltam a megbízott vezető. Azt hallottam pletykálni, hogy azért raktak össze egy másik nővel, hogy spórolhassanak a külön szállodai szobán. Viszont én azt gyanítottam, talán Tim nem akarta, hogy egy másik férfival utazzak. Akárhogy is, sokkal nyugodtabb voltam, hogy egy másik nő társaságában lehetek, még akkor is, ha nem beszéltünk sokat.

Lauren magas volt, akárcsak én, viszont barna haja, amit egyik oldalon rövidebbre hagyott, ellentétben állt az én sötétszőke fürtjeimmel, amik alig lógtak le vállaimig. Az övé szögegyenes volt és fényes. Olyan, amire minden nő irigykedik, különösen, hogy mindezt bármiféle erőfeszítés nélkül érte el. Emellett neki voltak a legmélyebb zöld szemei, amiket valaha láttam, és amelyek mindig csillogóbbnak tűntek, amikor mosolygott.

Visszahúzódónak tűnt, de épp olyan hamar belerázódott a dolgokba, ahogy én is. Bár nem volt kimondva, de tulajdonképpen az általános feladatunkká az értékesítés vált. Nem szerettük volna, ha tőzsdei ügyletekbe keveredünk, csak hogy növeljük a bevételeket, de végül az vált általánossá, amit megszoktam, és jó is voltam benne: a tárgyalás. Úgy gondolom, a legtöbb, ha nem az összes cég értékelte a tudásomat és szakmai tapasztalatomat, amikor a feltételek kerültek szóba. Minél több tapasztalatot szereztem a terepen, annál magabiztosabb lettem.

A következő évben az igazat megvallva már várakozva is tekintettem az útjaink elé Laurennel. Amennyire viszolyogtam eleinte az utazási kényszertől, annyira jóleső változatossággá vált a szokásos kliensekkel való munka mellett, akiknek a többsége meglehetősen problémás eset volt. Emellett Laurennel hasonló volt a humorérzékünk is, és mindketten dohányoztunk, bár ő többet, mint én, ami segített egy hosszú nap vagy egy nehéz üzlet… vagy mindkettő után. Nem voltunk mindig sikeresek, de jó csapatot alkottunk.

Celene-nel már hat hónapja randiztunk, amikor visszatértünk Laurennel egy négy napos utazásról Michiganből. Nem sok szerencsével jártunk azon kívül, hogy elkaptunk egy korábbi járatot, mivel az utolsó meetingünket lemondták. Az egész út alatt utazótársam arról faggatott, hova megyek péntekenként munka után, amikor otthon vagyunk. Így hát felhívtam a barátnőmet leszállás után és lefixáltam a találkozót a Maggie’s-ben.

Nem mondtam el Laurennek, milyen bárról van szó, de végül én lepődtem meg. Brad, a helyi pultos, aki kidobóként is dolgozott, volt az egyetlen férfi a bárban, és történetesen Lauren testvére. A tény, hogy leszbikusok veszik körül, nem igazán tűnt izgatni Laurent, bár semmi jelét nem mutatta, hogy ő is ezirányba hajlana.

Az volt az első a számtalan éjszakából, amit velünk töltött Celene-nel munkaidő után. Kezdtem megszokni az új beosztásomat, az új főnökömet, az új partneremet és új barátomat. Úgy tűnt, bejött az élet.

Talán pont ezért döntött úgy aztán, hogy teljesen felrázódjon, mint egy hógömb.

Nyolc hónapnyi kapcsolat után Celene leültetett egy keddi estén, egy igencsak hosszúra sikeredett munkanap után, és rákérdezett, hogy szeretem-e őt. Nem tudtam, mit válaszoljak. Szerettem vele tölteni a szabadidőmet. Szerettem, hogy van valakim, akivel törődhetek. Valakim, aki törődik velem, meghallgat és megért.

De szerettem őt? Ez erős szó volt. És nem olyasmi, amit könnyedén kimondtam volna.

Nem tudtam, mi ösztönözte ezt a beszélgetést. Sosem adta jelét, hogy visszafognál, vagy nem lennék eléggé elkötelezett iránta. De bármi is volt az oka, de megint úgy éreztem, visszazökkenek a robotpilóta-üzemmódba, amikor Celene megfogta a kezeimet és könnyes szemekkel elmondta, mennyire élvezte azt, ami közöttünk kialakult.

Pontosan tudtam, mi fog következni ezután.

Nem mondta ki, hogy többet akarna tőlem, vagy hogy valaki mástól akarná, csak nem akarja kimondani hangosan, nehogy megbántson. Csak annyit mondott, hogy ideje, hogy különváljanak az útjaink.

Ugyanaz volt, mint Susie-val, csak keményebben, mivel szemtől szemben történt.

Azon kaptam magam, hogy azt mondom neki, megértem, képtelenül rá, hogy elrejtsem a könnyeimet. Szorosan magához ölelt és gyengéden az enyémekhez nyomta ajkait, mielőtt kisétált volna az ajtón és az életemből. Öt év múlva láttam csak megint, de az egy másik történet.

Fogalmam sem volt, mennyi könnyet képes termelni a szervezetem. Hogy mennyire tud fájni a testem az érintése hiányától. A tudattól hogy soha többé nem hallom a vigasztaló szavait.

Talán szerettem Celene-t valami olyan módon, amit nem tudok megfogalmazni, vagy hangosan kimondani. Vagy talán csak az az érzés tette, hogy valaki megint átvert, akiről azt hittem, mindennél jobban törődik velem. Vajon ilyen az, amikor egy fiú összetöri az ember lányának a szívét? Vagy talán még rosszabb úgy, hogy két nő vagyunk, akik sokkal érzelmesebbek tudnak lenni?

Ami még jobban megrémített, az az volt, hogy őt nem látszott annyira bántani a dolog, mint engem. Elkezdtem megkérdőjelezni, hogy mi tartott össze minket igazán eddig, ha ilyen könnyedén el tudott sétálni amiatt, mert én haboztam kimondani egyetlenegy szót, amikor ő azt akarta.

Másnap teljesen tompa voltam a munkában. Képtelen voltam koncentrálni. Még az időjárás is osztozni tűnt a kínomon az állandó felhőtakaróval és az ablakot verő esővel, ami a könnyeim záporával párosult minden egyes alkalommal, amikor ránéztem a telefonomra és nem várt egy üzenet sem Celene-től. A gondolat, hogy talán megváltoztatja a véleményét, egyre valószínűtlenebbé vált az órák múltával.

Lauren próbált vigasztalni az asztalomnál. Még Tim is megállt egyszer, hogy megkérdezze, mi a baj, de Lauren megállította az ajtóban és lerázta azzal, hogy valami betegség bujkál bennem. Ő csak összevonta a szemöldökét egy pillanatra, majd lassan bólintott és tovább ment, hozzátéve Laurennek, hogy ne maradjon túl sokáig távol az új munkájától.

A hét hátralevő részében egyedül sírtam álomba magam. Azzal töltöttem a napjaimat, hogy újra és újra átgondoltam, miért nem harcoltam keményebben, hogy maradásra bírjam Celene-t. Hogy miért nem hívtam fel őt és könyörögtem neki, hogy gondolja meg magát.

Péntekre már majdnem betegszabadságot is vettem ki. Ha nem kellett volna, hogy ott legyek aláírni pár szigorú határidős dokumentumot, csak bekucorodtam volna az ágyamba, hogy átaludjam a hétvégét. Laurennek bizonyára elege lett, mert leszögezte, hogy hamar lezárjuk a nap és már három körül átmegyünk a Maggie’s-be.

Míg a munkahelyemen nem vertem nagy dobra, hogy a nőkhöz vonzódom, a Maggie’s más volt. Ott szabad lehettem. Ott nem kellett félnem egy féltékeny főnök vagy munkatársak bosszújától. Ott voltak barátaim, akikkel tiszteletben tartottuk egymás magánszféráját. Lauren felvetésében volt logika.

Amikor azonban beléptünk a bárba, ismét kicsúszott a lábam alól a talaj. Ezúttal azonban egy egészen más okból. Meredith ült az egyik asztalnál, hatalmas mosollyal az arcán.

- Te mit…? Mégis hogyan…?

Mer körém fonta a karjait és szorosan magához ölelt.

- Helló, Jenna! Egy kismadár felhívott és azt mondta, szükséged lenne egy kis felvidításra.

Laurenre mosolyogtam a húgom válla felett és némán azt tátogtam: - Köszönöm.

Egy órával később már lenyűgözve ültem, miközben hallgattam, ahogy Mer elmesélte, hogy ismerte fel saját leszbikus énjét. További két órával és számtalan itallal később hármasban áthelyeztük a parti helyszínét a lakásomra. A húgom és Lauren is arról győzködött, hogy Celene elvesztése nem a világ vége. Arról, hogy találok majd valaki mást. Talán olyasvalakit, akinek majd őszintén azt tudom mondani, hogy szeretem.

Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, miközben előkerült pár borosüveg is a hűtőmből. Sokkal jobban éreztem magam reggel, bár szükségem volt egy Bloddy Mary-re, hogy leállítsam lüktető fejemet.

Merrel megegyeztünk, hogy ezen túl jobban tartani fogjuk a kapcsolatot, majd átöleltem és megpusziltam a kishúgomat. Miután elment, még mindig a fejemet csóváltam meglepettségemben, hogy sokkal inkább hasonlít rám, mint azt addig hittem. Azon merengtem, mit szólna Az Ezredes, ha megtudná, hogy egyik lánya sem fogja megajándékozni egy vővel.

Folytatása következik!