Közvetlen előzmény: A tenger gyermekei 2. rész
Írta: MSE Ramirez
Dana szarvast megszégyenítő fürgeséggel rohant keresztül az erdőn. Ütemesen vette a levegőt és a testét mereven kissé előre döntve rúgta el magát a talajtól újra meg újra. Élvezte a futást. Élvezte, ahogy a fák alkotta természetes szélcsatornán át süvítő szél belekap a hajába és végigsimít meztelen mellein.
A kezében szilárdan markolta a rövid dárdát, amit maga eszkábált össze egy élesre csiszolt kőből és egy ágból némi állati szövet és inda segítségével. Szinte már érezte az izmaiban, ahogy el fogja hajítani, egyenesen bele a nyúlba, amely most még csak fehér pamacsként fickándozott ide-oda előtte az aljnövényzet között.
Élvezte a vadászatot. Bár még mindig lüktetett a feje, amikor eszébe jutott milyen fájdalom öntötte el az egész testét, amikor magához tért az átmulatott éjszaka után. De az már egy hete volt. Már szinte alig emlékezett rá. Az óta annyi minden történt. Már alig gondolt a szüleire és az életre, amit maga mögött hagyott.
A tekintetét most egy kicsit arrébb fordítva Förre nézett, aki méterekkel előtte rohant az erdőben. Dana a többieket játszi könnyedséggel lehagyta. Gen és Rub alig néhány perc után zihálva maradt el az út szélén. Kad rövidtávon könnyedén tartotta vele az iramot. Sőt! Gyakran meg is előzte. De az ilyen hosszú üldözések során ő sem bírta sokáig. De För más volt. Ő úgy futott, mint a nyúl, amelyet üldöz.
Már a megérkezése utáni első napon megkezdték Dana okítását a vadászat fondorlataira. Sosem tudhatták előre, hogy meddig maradnak a szigeten. Ha egy fiú érkezett, ő általában hozott némi élelmet magával, amivel akár napokig ellehettek, de ezt nem vehették alapnak. Lehet, hogy a legközelebbi udvarló csak hónapok múlva érkezik. Ezért hát mindannyijuknak ki kellett vennie a részét a vadászatból.
Dana hamar rájött, hogy mindannyijuknak meg van a maga tehetsége. Rub kitűnően bánt az íjjal, amit maga készített egy hajlékony ágból és állati inakból. Órákig volt képes állni mozdulatlanul, megfeszített húrral, amíg egy óvatlan madár, vagy kisemlős a nyila elé nem tévedt.
Gen kiváló halász volt. A kókuszpálmák lehántott kérgéből font hálót feszített ki a tenger valamelyik öblébe, vagy a szigetet átszelő folyó medrébe, beleszórva egy marék gilisztát és férget, aztán könnyedén felrántva a csapdát a benne rekedt halakkal.
Kad a lesből támadás bajnoka volt. Ha sikerült jól elrejtőznie, úgy tudott előrobbanni a bokrok közül, hogy szerencsétlen nyúl, vagy madár észre sem vette, hogy támadás éri, csak amikor a kés már belemerült a torkába.
Ha viszont a vad mégis eliszkolt, akkor Förre és Danára került a sor, akik egy méteres hosszúságú dárdáikkal és az övükre, vagy a bokájukra rögzített késsel utána eredtek és addig üldözték, amíg el nem kapták. Vagy amíg bírták szusszal.
Dana egyre jobban csodálta a mellette rohanó fekete hajú lányt. Egyszerűen nem tudott betelni vele. Nem tudta mi ez az érzés, de lassacskán mindenét elöntötte. Néha azon vette észre magát, hogy csak bámulja őt, ahogy a kését feni, ágyékkötőt készít magának, vagy csak a többiekkel trécsel. Sosem gondolt bele igazán hogy mi is ez az érzés, de nagyon élvezte.
För hirtelen elrugaszkodott a talajról és előre vetette magát. Dana teljesen lemerevedett. Csak bámulta, ahogy a lány lágyan ívelt és formás teste lebeg a levegőben, hosszú fekete haját borzolja a szél, és ahogy egy szívfájdítóan hosszúnak tűnő pillanat után megragadja a nyulat.
För összekuporodva zuhant a földre. Karjai közül éles visítás hallatszott, majd egy éles reccsenés és néma csend.
Dana mozdulatlanul állt. Szemei tágra nyíltak, ahogy figyelte a földön fekvő lányt. Kezében még mindig ugyanúgy tartotta a dárdát, de csak nézett és várt.
Aztán För végre felállt és Dana felé fordult, arcán azzal a mindent átható angyali mosollyal, amely Danát már az első pillanatban rabul ejtette. A kezében ott feküdt a döglött nyúl elterülve. A vadászatnak vége. Ők győztek. Ma meglesz a vacsorának való. Legalábbis kettőjüknek.
Mindketten harsányan felkacagtak és lassan elindultak visszafelé.
A többiek már rég lemaradtak mögöttük. Észre sem vették, hogy mikor. Amikor futottak, mintha megszűnt volna körülöttük minden. Tér és idő. Mintha csak ők léteztek volna ketten és a nyúl, amit üldöznek.
Nem a csapást követték, amin a nyulat üldözve jöttek. Inkább kikanyarodtak a tengerpartra, amely alig egy kőhajításnyira volt tőlük az erdő lombjain túl.
Dana már úgy ismerte a szigetet, mint a tenyerét. Az elmúlt héten minden egyes négyzetcentiméterét bejárta. Lassan már úgy érezte, mintha az egész életét itt élte volna le. Itt, ezen a szigeten, ezekkel a lányokkal. Gennel, Rubbal, Kaddel… és igen, Förrel.
Lopva tekintett fel a másik lányra lehajtott feje alól. Nem értette miért, de csak látni akarta a lány arcát, ahogy kék szeme a távolba réved. De valamiért úgy érezte, hogy ez nem olyan, amit megtehet. Amikor För is rá nézett és tekintetük egy pillanatra találkozott, mindketten ijedten kapták el a fejüket.
Dana érezte, hogy az arca ég a pírtól. Nem értette az egészet. Nem értette, hogy mi ez az érzés. Aztán érezte, ahogy För szabad kezével megfogja az ő kezét.
Rá nézett, de kettejük között már rég nem volt szükség szavakra. Csak bele kellett néznie a másik lány sugárzó arcába és minden jó volt. Minden tökéletes, nyugodt és varázslatos.
Kézenfogva sétáltak tovább a parton. Mintha csak övék lenne a világ. Dana azt kívánta, bárcsak ez a néhány perc örökké tartana. Nem akart visszamenni a táborba. Nem akarta, hogy a másik három lány szétzilálja az örömüket. Nem akart elválni Förtől. Egy pillanatra megértette a törvény lényegét. Megértette, hogy miért kell két embernek külön élnie egy szigeten. Csak nekik kettőjüknek.
Egy pillanatra megtorpant. Mi ez a furcsa érzés? Talán ez lenne a szerelem? Ez lenne az az érzés, amiről a szülei annyit beszéltek neki, de amit még sosem érzett?
För is megállt és értetlenül nézett vissza rá. De aztán látszott rajta, hogy mindent megért. Közelebb húzódott Danához és átkarolta a derekát. A tekintetük összefonódott. Most egyikük sem kapta el a fejét. Dana csak bámulta azt a varázslatos szempárt, amely olyan volt, mint két csillogó tó, amelyek hívogatják, hogy elnyelhessék. Érezte testén För hozzá simuló tagjainak forróságát.
Arcuk egyre közelebb került egymáshoz, míg végül az ajkaik összeértek. Mintha egy pillanatra minden megszűnt volna. A tengerpart, a homok, a suhogó szél, a halkan csobogó hullámok, a zizegő levelek, a madarak csivitelése, a sziget, a tenger. Mintha egy pillanatra csak ők léteztek volna, amint az ajkaik egymásba fonódnak és túlárad bennük a szenvedély.
A meghitt pillanatot, mint kés a puha húst, egy éles hang hasította szét. A két lány szétrebbent és ijedten néztek körül. Először nem értették, hogy mi történik. Aztán a hang ismét megszólalt. És akkor
rájöttek. Egy kürt volt. Mégpedig két kürtszó. Vagyis egy fiú érkezik a szigetre, hogy megtalálja élete párját.
A két lány egy pillanatra egymásra nézett, majd szinte egyszerre bólintottak és nagy lendületet véve elkezdtek rohanni az öböl felé, ahol éveknek tűnő napokkal ezelőtt Dana is partra úszott apja csónakjából és ahol most egy ismeretlen fiú fog a szigetre lépni, aki talán épp az ő szívüket rabolja majd el.
Lihegve vágtak át a bokrok között. Dana érezte, hogy most vesz erőt rajta a hosszú üldözés és az idáig tartó futás következtében felhalmozódott fáradtság. A dárdáikat a parton hagyták. Legközelebb is ott lesz. Mégis ki vinné el? És legalább így az sem zavarta őket a haladásban.
Végre nagy nehezen elérték az öblöt, de akkor már nem voltak egyedül. A parton egy masszív, sötét, szinte már fekete fából készült kenu pihent. Erős volt és tömör. Nem olyan szúrágta, mint Gir csónakja és messze nem is olyan régi. Még szinte áradt belőle az élet. Annak a fának a lenyomata, amelynek törzséből kifaragták. Csendesen feküdt a parton, belemélyedve a laza homokba. Dana érdeklődve nézte az egyszerű járművet. Talán túl sok figyelmet is fordított rá, mert För hirtelen oldalba bökte és a csónakon túlra, úgy öt-tíz méterrel arrébbra mutatott.
Dana csak most vette észre a hatalmas alakot, aki a kenutól néhány lépésre állt. Akkora volt, mint egy hegy. Mint egy gigászi szikla. Vállai olyan szélesek voltak, mint Dana karja a vállától az ujja hegyéig. Ahogy kinyújtózott az izmai kidagadtak feszes bőrén, mintha csak ki akarnának szakadni a testéből. A bőre sötét volt, mint az éjszaka. Még talán Kad bőrénél is sötétebb. Olyan volt, mintha nem is erről a világról származott volna. Mintha nem is ember lenne. De Dana mégis valami furcsa vonzerőt érzett. Valami furcsa kötődést az idegen férfihoz.
Az alak, mintha megérezte volna a lányok tekintetét, egyszer csak megfordult és rájuk mosolygott. Egész megjelenése erőt és tekintélyt sugárzott. A tekintete és a mosolya viszont olyan volt, mint egy kedves kisgyereké, aki csillogó szemekkel rohan az anyjához, hogy átölelje.
- Hello! – szólalt meg végül.
A hangja mély volt és öblös, de valahogy mégis megnyugtató. Egyáltalán nem volt ijesztő. Amennyire megijedtek tőle első ránézésre, most annyira vonzónak találták. Nem viselt semmit, csak egy bő, szoknyaszerű bőr ágyékkötőt, amely azonban alig takarta el a combjai között feszülő hatalmas rudat. Egész testét dagadó izmok borították, a nagylábujjától a nyakáig. Csak a feje volt más. Egyáltalán nem volt olyan, mint a teste. Arca kellemes ívű és kerek volt. Egyáltalán nem olyan szögletes, mint a teste többi része.
- A nevem Onyx – szólalt meg ismét a férfi. Hangja visszhangzott az erdő fái között.
- Hello! – mosolygott vissza För. Vékony hangja szinte bogárciripelésnek tűnt Onyx mennydörgő baritonja mellett. – Én För vagyok.
- För. – ismételte meg a férfi. – Gyönyörű név.
Az arcán ismét végigfutó mosoly bíborszín pírt csalt a lány arcára. Dana meg sem bírt szólalni. A lábai földbe gyökereztek, a torka pedig kiszáradt. Egyszerre találta a hatalmas monstrumot ijesztőnek és vonzónak. Most nem fogta För kezét, de azt kívánta bárcsak megszoríthatná most a vékony ujjakat, hogy erőt nyerhessen belőlük. Ismét érezni akarta a lány puha ajkait a sajátján, de most…
För hirtelen ismét oldalba bökte. Dana csak ekkor vette észre, hogy Onyx most rá mosolyog. Mogyoróbarna szemei nyugalmat és magabiztosságot sugároztak, de amellett valami megnyugtató melegséget is.
- Én Dana vagyok – mosolygott vissza, de érezte, hogy hangja szokatlanul rekedt.
Onyx arcán még szélesebb lett a mosoly.
- Dana – ismételte meg az ő nevét is, mire a lány kissé feszengve bólintott.
Egy pillanatig csak nézték egymást. Egyikük sem tudott betelni a másik látványával. Végül Onyx úgy döntött, hogy megtöri a csendet, de amikor kinyitotta a száját, a torkán fennakadt a szó, ahogy a levegőt ismét mély búgó hang töltötte meg.
Egy újabb kürt? Az nem lehet. Vagy még is? Mindhárman értetlenül kapkodták a fejüket, amikor a hang ismét megszólalt.
- Nézzétek! Ott – mutatott végül För a víz felé.
Az öböl vizén valóban egy másik csónak közeledett. A benne ülő alak szilárdan kihúzva magát tartotta az evezőt és egyenesen feléjük haladt. Beletelt pár percbe, amíg elérte a pártot, de addig legalább volt idejük megnézni az újabb jövevényt. A férfi szinte mindenben tökéletes ellentéte volt Onyxnak. Egyetlen közös vonásuk talán hatalmas termetük és dagadó izmaik voltak. A másik férfi bőre azonban fénylő barnás fehér volt, mint a part apró szemű homokja. A haja pedig, ami Onyxnak teljesen hiányzott, hosszú volt és szalmaszőke. Arca megnyúlt és szögletes, ami valamiféle fennköltséget kölcsönzött neki.
- Üdvözletem – mondta édes, mézes-mázos hangon, ahogy kiszállt a csónakból. – Nem is számítottam rá, hogy ilyen gyönyörű fogadóbizottság vár majd rám.
A két lány elpirult, de ekkor a férfi tekintete már Onyxon ragadt meg.
Egy pillanatra mindketten mozdulatlanná merevedtek. Nem fordult elő túl gyakran, hogy két férfi összefusson. Pláne nem a lányok szigetén. A fiatal férfiak gyakran hónapokig, vagy akár évekig vándoroltak a szigetek között, míg végül kikötöttek egy lányok szigetén. Vagy ha már a kezdetek kezdetén rögtön oda mentek, akkor is nagy eséllyel nem találták meg ott az igazit.
Utazásaik során gyakran futottak össze sorstársaikkal, akikkel néha egy ideig együtt is hajóztak. Sőt. Az sem fordult elő ritkán, hogy a két férfi között több is kialakult, mint barátság és egymásban lelték meg azt, amiért eleinte a lányok szigetére akartak menni. Így végül mégsem jutottak el eredeti úti céljukra, hanem kettesben kerestek egy szigetet, ahol leélték hátralévő életüket együtt.
De ha a dolgok mégsem jutottak idáig, és ez volt a gyakoribb, akkor az úti társak még a lányok szigetén való kikötés előtt külön váltak. Ha egy férfi kiköt ebben a paradicsomban, azt jobb szereti egyedül élvezni. Ezért hogyha két férfi összefut egy lányok szigetén, az csakis a véletlen műve lehet. Az pedig, hogy majdnem egyszerre, alig néhány perc különbséggel érkezzenek, dupla véletlen.
A két férfi mozdulatlanul szemlélte egymást. Végül a fehér bőrű idegen már szólásra nyitotta a száját, amikor ismét zaj fojtotta belé a szót. Levelek zizegése.
Mind a négyen a bokrok felé néztek. Amelyek közül egy pillanat múlva a lihegő Gen, Rub és Kad bontakozott ki.
- Nahát – mosolyodott el a szőke férfi. – A meglepetéseknek mégsem volt ennyivel vége.
A frissen érkezett három lány is kiegyenesedett görnyedt lihegéséből és a két férfire mosolyogtak.
- Ó, bocsánat – csapott a homlokára a férfi. – El is felejtettem bemutatkozni. A nevem Blor. És a tiétek?
Bár egyértelműen elsősorban a lányok nevére volt kíváncsi, a tekintete mégis Onyxra vándorolt.
- Én För vagyok – mutatkozott be ismét För csilingelő hangon. – Ők pedig Dana, Rub, Gen és Kad.
Igyekezett minél hamarabb letudni a dolgot, ugyanis a három frissen érkezett lány még mindig az egyenletes levegővétellel küzdött, Dana pedig újból leblokkolt a látványtól.
- Hello! – bökte ki végül a szőke lány.
- Hello, szépségem. – mosolygott rá kedvesen Blor, amitől Dana majd elolvadt. – És te, barátom? – fordult ismét a mellette álló fekete férfihoz.
- Az én nevem Onyx. – válaszolta az és a kezét nyújtotta frissen érkezett riválisa felé.
A két férfi meglepő udvariassággal és őszinte mosollyal szorította meg egymás kezét. Semmi nyoma nem volt rajtuk haragnak, vagy bosszúszándéknak. Csak az egészséges versenyszellem tükröződött rajtuk, ami még imponált is a lányoknak.
- Ezt meg kell ünnepelnünk – egyenesedett ki végül teljesen Gen és sikerült a légzését is újra egyenletesre lassítania. – Nem gyakran fordul elő, hogy két ilyen helyes fiú egyszerre érkezzen hozzánk.
Onyx és Blor harsányan felnevettek. Látszott, hogy élvezik a helyzetet.
- Akkor menjünk! – kacsintott a két melákra För.
- Menjünk! – helyeselt Blor és a fekete férfi is bólintott.
Azzal a parton heverő csónakokkal mit sem törődve bevetették magukat a dzsungel sűrűjébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése